A HÓFEHÉR TÜNDÉR

A hófehér ruhába bújtatott, bombázó tündér nem feledkezett el, hogy kisebb-nagyobb kacérság, és persze széptevés mellett kijárhasson neki a fizikai kényeztetés!
A félszeg, pufók, fiatal egyetemista – aki egyfajta Don Quijote-i lovagiasság eszméjét hirdette gyengéden megmasszírozta hattyú-lábait, ami olyan jól sikeredett, hogy a hölgy kezdett beleszeretni:
- Jaj, oh! Hát ez isteni! – nem győzött a tündér hálálkodni.
– Mondd csak cunci? Mikor ismételhetnénk ezt meg a későbbiek folyamán?
- Ne-ne-nem tudom! – dadogta a másik hirtelen jött, fokozatos pirulásai között.
- Akkor tudod mit mókuska! Megadom a számomat és majd rám csörögsz, ha kedved tartja! – azzal cuppanós arcra puszit nyomott forró ajkaival pirospozsga arcára.
,,Ez váratlanul ért nagyon is, hogy újra így érezhetek!” – töprengett el magában, s máris a következő felelő volt a soron, és rögvest ki is derült, hogy az nem más, mint Prézli Katalin alias, a hófehér tündér.
- Akkor kedves Katalin! Mit tudna nekem mondani a görög-perzsa háborúkról?
A fiatal, felettébb nyurga, nyakigláb tanárt – akit mindenki csak Pityke őrmesternek becézett -, göndörödő, vöröses, rőt haja miatt annyira kíváncsian meresztgette kék szemét a szóban forgó felelőre, hogy fiatal hölgynek kissé ínába is szállt a bátorsága, mert jó öt perc is eltelt, míg meg mert szólalni!
És még a félszeg fiatalember gondolta, hogy ő a legfélősebb az egész egyetemi csoportban!
- A görögök és a perzsák háborúját már az egyik legismertebb ókori történetíró Hérodotosz is megírta saját munkájában!
A fiatal tanár éberen bólogatott, mint akinek nagyon tetszik, ha igazad adnak okfejtéseinek.
- …Semmi gond nem lett volna, ha Xerxész a perzsák királya nem látott volna álmot, melyben megjósolták neki, hogy háborúra számíthat!
Pityke őrmester még mindig nem szólt semmit! Ami rendkívül szokatlan és különös volt; ekkora már nagy általánosságban a legtöbb felelőnél, vagy kiselőadást tartónál azonnal félbeszakította a hallgatóit, és végeláthatatlan okfejtésekbe bocsátkozott a szerinte ideális kiselőadások minőségi elvárásairól.
- Bocsásson meg kedves Katalin! Nem szeretném félbe szakítani… – kezdte mentegetőzéseit, amiből a vizsgázó már pontosan tudta, hogy elégtelen az adott érdemjegye.
Bevett szokás volt az egyetemi oktatóknál, hogy az elsőéves gólyákat rendszerint minden vizsgán kivétel nélkül megbuktatták bizonyítva azt a meggyökeresedett oktatási tételt, miszerint: a hallgatók elbizakodottá válhatnak, ha rögtön már a legelső évben mindenki átmegy az összes vizsgáján!
Így különösebben egyáltalán nem számított az, hogy vajon az illető mennyire tudja-e a görög-perzsa háborúkat? Vagy hogy Nagy Sándor mekkora területeket is igázott le, hogy létrehozza a hellenizmus új városait? - a lényeg az volt, hogy az oktatók szándékosan féltették hatalmukat a diáksággal szemben!
Prézli Katalinnak egy pillanatra inába szállt maradék bátorsága; fátyolosabbá lett a hangja, és meg is remegett a sorsdöntő pillanatban!
Pityke őrmester végül kiadta a megfellebbezhetetlen ítéletét:
- Tudom, hogy haragudni fognak rám a kolleganőivel kedves Katalin, de a saját érdekében én most meg kell hogy buktassam Önöket! Most még nem fogják elhinni, de a pótvizsgán már minden sokkal könnyebb lesz! – hosszú kezével sürgősen, és szorgalmasan körmölt valamit a hosszú, fekete könyvecske hátsó részébe – ahol a szigorlati jegyeket kellett kötelezően előírtan feljegyezni -, majd odaadta a megszeppent, sírásra hajlamos Katalinnak az indexét:
- Higgye el kedves Katalin! Ez nem az Ön hibája! Sajnos egyetemünknek bevett módszerei vannak a szűrésre, és sajnos nem tehetünk kivételeket! Ne keseredjen el! Az Ön képességei messze meghaladják az itt jelenlévők értelmi színvonalát!
Katalin sokkos állapotot élt át, míg Pityke őrmester folyamatosan beszélt.
Fogta kis aktatáskáját, és minden lelki erejét összeszedve, valamivel különös méltósággal távozott a vizsgateremből.
- Na, mi volt, csajszi?! – egyik legjobb kollégiumi barátnőjének kíváncsiságának senki sem szabhatott akadályt!
- Szerinted?! – szólt vissza. Elgyötört, és megviselt arcán azonnal látszott, hogy most azonnal legszívesebben elsírta volna magát.
Lekuporodott a koszosfehér színű fotelba, melyből – rendszerint -, hiányzott a rúgó, és barátnője tömzsi vállaira hajtotta fejét, miközben fátyolos szemeiből egy jelentős könnycseppet sikeredett tartózkodón kitörölnie.
- Na, mondd már Kati? Mi volt a pitykével? – jöttek oda hozzá többen, és mindegyik ezt az egy kérdést tette fel.
- Megbuktatott a kurva életbe! – Katalin mindig is ,,ami a szívén az a száján” típushoz tartozott, és a pufók fiatalember valósággal istenítette, mert önző gyávaságában ő biztos nem mert volna se visszabeszélni a tanároknak, sem pedig többi hallgatótársának!
- …De hát mégis?! Mondd már? Úgy kell mindent kihúzni belőled! Mi volt? Milyen tételeket kaptál? – faggatta tovább Timike kollégiumi szobatársa.
- Mégis mit gondolsz?! Az a kurva görög-perzsa háborút húztam, és azt mondta, hogy jó, amit mondok, erre tessék! Az utolsó öt percben keményen bevéste az indexbe a karót! Még volt pofája azt mondani, hogy ezzel nagy szívességet tesz nekem és nektek! Hát, tudjátok mit?! Bekaphatja! – újból eleredtek a könnyei, és a többi hölgyemény mellett a pufók fiatalembernek is azonnal megesett rajta a szíve.
Leült mellé; megfogta törékeny hattyú-kezeit, melyek most a hirtelen jött stressz, és fölfokozott izgalom hatására azonnal remegni kezdtek, és izzadásnak indultak, majd megértőn simogatni kezdte. Amikor érezte, hogy fáznak kis ujjpercei gondoskodón meleg levegőt fújt rájuk, hogy felmelegítse!
Tisztában volt vele, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat a romantikára, de kezdetnek talán megteszi; egy olyan fiatalembernél, akinek még életében nem lehetett barátnője, mert csekélyke önbizalma meggátolta, hogy egyáltalán hölgyekkel ismerkedhessen!
- Nyugodj meg kérlek! Őszintén sajnálom, hogy ez történt! – úgy érezte, hogy ennél átlagosabb rizsaszöveget már talán nem is mondhat.
- Köszönöm! Nagyon drága vagy, de az önsajnálatból nem kérek! – megpróbált határozottnak és erősnek mutatkozni, bár kevés sikerrel. Remegő szája mindig megláttatta az igazat!
- Bocsáss meg nekem, hogy… megpróbállak megérteni… - szabadkozott. Érződött, hogy őt is felkavarta az egész eset.
- Drága! Nagyon rendes, aranyos vagy! – viszonozta a simogatást -, de én szeretném megőrizni a romokba heverő önbecsülésem darabjait, ha szabad!
- Én… tökéletesen megértem, és tiszteletben tartom! – tovább már nem mert szólni, nehogy megbontsa a kettejük között kialakult törékeny bizalmat.
A többi barátnő mind köréjük sereglett, akár a kiscsibék az anyukhoz, és mindegyik alkalmi barátnőnek volt valami lényegre törő kérdése:
Hogy miket kérdezett Pitye? Hogy mikor vette észre, hogy karót akar adni? stb.
Katalin állta a kérdezősködések záporát miközben folyamatosan ki, és bement egy-egy szigorlatozó felelő, és rendszerint mindegyik átkozódott azon, hogy már a legelső megmérettetésen elhasalt!
,,De akkor miért pont ő kellett ennek a kistílű alaknak?! Hiszen ez nyurga fickó nem több, mint ötven kiló vasággyal együtt, és akkor ennyire megszívatta! Ez nem volt fair játszma!” – s minél inkább hagyta, hogy a gondolatai erre az egyetlen dologra koncentráljanak észre se vette, hogy a legtöbb alkalmi barátnő Timikét és a pufók fiatalembert kivéve azonnal lekopott róla!
- Hát ti meg, hova mentek?! – tért vissza gondolataiból. – Csak nem akartok itt hagyni, amikor minden lelkierőre szükségem lenne?!
- Jaj, bocsika! De tudod, még rengeteg sok dolgot el kellene intéznünk! De drukkolunk majd neked a következő pótvizsgán! Szia! – felelték, mint a csicsergő pacsirták mindannyian egyszerre, kórusban!
- Na, hát szép kis barátaid vannak, nem mondom! – jegyezte meg Timike!
- Na, látod! Ezért vagy te a legjobb barátnőm! – mintha megfeledkezett volna egy pillanatra róla, hogy a pufók srác is mindig mellette állt -, oh! Hát persze! Te is kis mackóm! Meg ne sértődj! – gyöngéden megsimogatta termó pulóveres vállait, amit a fehér ingre vett fel, mert a szigorlatok is sokszor beleestek a januári időszakokba!
- …És mondjátok csak? Nektek mi a tervetek a mai napra?! – megpróbálta szándékosan elterelni figyelmét a rossz dolgokról, és kikapcsolni agyát.
- Hát tudod… szóval semmi különös! Én biztos, hogy visszaspurizok a koleszbe, és azt hiszem rendesen benyomom a szunyát, mert egész éjjel készültem erre az egyetlen szar vizsgára!
- Szigorlat Timike! Kérlek, ne felejtsd el, hogy itt duplán számít az a rohadt jegy!
- Mennyire igaz! Tényleg! – kapott a fejéhez miközben egyik kedvenc müzliszeletét majszolta nagy odaadással!
- Na, és te? Kismackóm?! – fordult a pufók fiatalemberhez, aki türelmesen és érdeklődőn igyekezett hallgatni. – Volna kedved csörögni velem egyet?
- Igen! Az nagyon jó lenne! – hát persze, hogy nem vette észre, hiszen nem volt kéznél tükör, amibe belenézhetett volna, de szemlátomást annyira elpirult, hogy valósággal hőhullámai támadtak, amit Katalin titkos jelzésnek vett; miszerint vonzódik hozzá. Ez kellemes meglepetés volt a kissé szomorkásra sikeredett nap után.
- Akkor majd talizunk körülbelül a következő pótvizsgán! Én most hazamegyek, és hanyatt döntöm saját magam! Sziasztok! Jó szórakozást! – búcsúzott tőlük Timike, és látszott rejtélyes mosolyán, hogy női megérzése általában sosem hagyták még cserben. Legalább is pasi ügyekben!
- Hát, úgy látom ketten békében megmaradtunk egymásnak kis mackóm! Mit szólnál hozzá, ha beülnénk mondjuk abba a kis kínai büfébe? Állítólag nagyon szimpi és hangulatos hely! Biztosan a kiszolgálás sem utolsó!
A pufók srácon látszódott, hogy valósággal teljesen zavarban van, és köpni, nyelni is alig tud!
- Persze, az nagyon jó lenne!
Prezli Katalin máris öltözködni kezdett. Kellemes újdonság volt számára, hogy a fiatalember udvarias gavallérsággal máris felsegítette rá kiskabátját, és segített mindenben, hogy melegen tartsa szervezetét!
Aztán ő is felöltözött, és Katalin észre se vette, hogy egyik pillanatról a másikba, de kezdett teljesen belezúgni!
- Mehetünk Drága? – húzta fel bolyhos, puha kesztyűit.
- Természetesen! – nyitotta ki előtte az emeleti ajtót, ami a lépcsőházba vezetett és onnan egyenesen az utcai forgatagba. Bár még csupán negyed tizenkettőt mutatott az óra, érezték, hogy mindketten farkaséhesek; bár Katalin vegetáriánus volt, és egyáltalán nem fogyasztott húst, mégis úgy érezte, hogy egy egész marhacsordát fel tudna falni együltőhelyében.
- Nagyon megéheztem! És te? – mosolygott a másikra, hogy bánatát elűzze.
A félszeg srác csak bólintott. Sokszor megesett vele, hogy vagy túlzottan hamar kezdett el bekapcsolódni egy beszélgetésbe, vagy túl gyorsan szállt ki. Minden beszélgetésnek van egyfajta sajátos ritmusa, amihez azért illik igazodni!
- Mit gondolsz? A kínaiak esznek rizibizit, vagy rizottót?
- Passz!
- Még sohasem jártál kínai étteremben! Eltaláltam?!
- Hát… ami azt illeti máshol se nagyon, mert egyáltalán nem szeretem a tömegnyomort! – bukott ki belőle.
- Szomorú, gyerekkori emlékek!
Nagyon szomorú lett a pufók fiatalember, és látszott a különös, gyermekkori mélyen megélt szomorúság még most is élénken világít a szemében.
Ezt az ifjú hölgy is észrevette:
- Jaj! Ne haragudj! Hogy én milyen hülye liba tudok lenni! Őszintén sajnálom, ha megbántottalak volna! – megfogta a kezét és simogatni kezdte, miközben kedvesen a másik karjába karolt miközben végig sétált a Rákóczi úton.
- Nem történt semmi! Tényleg! Nagyon aranyos vagy!
- Mondd csak kis mackóm? Te hiszem benne, hogy két ember önként a legváratlanabb pillanatban is elbűvölheti egymást?
- Bocsáss meg… én még soha…
- Tehát, azt akarod ezzel mondani, hogy még soha nem volt barátnőd? – előbb meglepődött aztán kuncogott.
- Ami azt illeti!
- Nem baj! Én nagyon szívesen leszek a te barátnőd! Legalább mutatok neked egy-két hasznos csajozási praktikát! – kuncogott tovább.
A délelőtti órák egy kellemes sétával teltek, majd megérkeztek a kínai büféhez.
- Mit szeretnél enni? – pakolta le cuccait az egyik acélszínű fogasra.
- Hát… nem is tudom!
-Tudod mit? Megkérdezem, hogy van-e rizottójuk, valami húsfélével! Csak nem szolgálnak fel valami idegen eredetű vackot! Az megártana az üzletnek!
A fiatalember lelki szeme előtt hirtelen felrémlett a rémkép a kutyahúsról, és enyhe émelygéssel járó rosszullét kerítette hatalmába.
A gyönyörű hölgy azonnal átlátta a helyzetet, és leültette az enyhén émelygő fiatalembert a fenti kis boxba az emeleten.
- Jól vagy? Minden rendben? Ne hozzak neked esetleg egy pohár üdítőt, vagy vizet?!
A fiatal srácnak nagyon jólesett ez a fajta figyelmesség, mert eddig nemsok része lehetett benne; egy barátnőtől aztán még végképp nem! Leült pár pillanatra, és elkezdte kigombolni télies nagy kabátját, mert idebent jócskán meleg volt, és egyáltalán nem akarta, hogy csatakosra izzadjon!
A hölgynek is segített levenni a kabátját és sálját:
- Na, hogy érzed magad?! – fogta meg szőrös kezeit, és látszott ő is megrémült egy pillanatra.
- Köszönöm már minden rendben! Csak tudod… nem nagyon bírom a kutyahúst, mint fő fogást!
- Hahaha! Hogy te milyen tüneményesen drága pasi vagy! Mondták már neked, hogy a humorod kincseket ér?
- Eddig te voltál az első! De nagyon köszönöm!
Nem kellett tovább várakozniuk; alig öt perc után egy nyurga, nyakigláb kínai jelent meg előttük. Odaadta az étlapokat, és Katalinnak azonnal megtetszett az az ismeretlen tésztás étel, amibe a változatosság kedvéért egy kis borsót is tettek!
- Akkor én kérek egy kis tésztát! És te? – fordult oda hozzá kíváncsian, bizalmaskodva.
- Igen… azt gondolom az most nekem is jól fog esni!
- Akkor kérünk szépen két ilyen borsós tésztát! – szólt a pincérnek, majd biztos, ami biztos az étlapon lévő kisebb ételes fényképre bökött, hogy a pincér biztosan megértse szavait.
A pincér meghajolt udvarias szokásként és már el is viharzott, alig pár percen belül már hozta is a két nagyadag borsós tésztát. Ínycsiklandó illatokban pácolódva.
- Köszönjük szépen! – szólt oda.
- Jót étvágy! – felelte a lelkes kínai. Azzal el is viharzott.
- Szerintem nagyon guszta! – Katalin nagyon éhes lehetett, mert fogta a villáját és egy hatalmas tésztagombócot tekert fel pillanatokon belül az evőeszközére, amit aztán lelkesen a szájába vett. – Nem is annyira rossz!
A pufók srác is kicsit megemberelte magát; érezte, hogyha a hölgynek ízlik a tészta akkor az semmi esetre sem lehet rossz!
Beletúrt egy kisebb adagba és óvatosan ízlelni kezdte; kíváncsi lett volna rá, hogy miből is készülhetett?
- Hogy ízlik? – kérdezte mosolyogva.
- Igen! Jó lesz! – ő is nagyon éhes volt, és bár a tészta mindig megnövelt kalóriákat jelent, nem bánta, hogy kellemes, meghitt pillanatokat tölthet a sugárzó hölggyel.
- Akkor rendelek még egy adaggal, mert nem tudom, hogy vagy vele, de nekem valósággal máris kopog a szemem!
- Miattam nem szükséges! – szabadkozott.
- Rá se ránts kis haver! Fogd fel úgy a dolgot, hogy a vendégem voltál!
- Hát… nagyon köszönöm, de tényleg, semmi…
Katalin ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megkóstolja a pufók srác telt, húsos ajkait; kicsit közelebb hajolt, és a tésztás ajkaival megcsókolta.
Szegény srác. Még nem volt alkalma, hogy elsajátíthassa a csókolózás művészi fortélyait, ezért köpni, nyelni sem tudott, és megpróbálta visszatartani a levegőt, mert idő közben meg is feledkezett az orráról!
- Ez isteni volt! Megismételhetnék legközelebb is!
- Bocsáss meg! – fújtatott, amikor a könnyed, futó csók véget ért!
- Jaj, te kis butuska! El is felejtettem szólni! Az orrodon vedd a levegőt, ha csókolsz, mert másként nem kapsz majd levegőt! De lesz még bőven alkalmunk erre, majd meglátod! – sejtelmesen, sokat tudóan elmosolyodott és kedvére kiélvezte a fölényhelyzetét, amibe belevitte a megszeppent srácot.
Ennyire romantikus napra talán csak a lány volt felkészülve. A pufók fiatalember érezte, hogy be kellett volna ugrania a virágboltba venni egy kisebb csokrot, mert ha az ember randizik ez így természetes. De minden annyira gyorsan, és váratlanul érte! Nem volt ideje felkészülni rá!
- Neked is jó volt! – ebben a percben volt a leggyönyörűbb angyal. Szinte ragyogtak őzikeszemei, és pajkos, játékos lénye azonnal megmutatkozott.
- Igen, nagyon örülök neki, hogy meghívtál!
- Én pedig örülök, hogy végre igazán elbeszélgethettem veled, és nyerhettem egy nagyon jó barátot!
A nap hátralévő részében szinte minden változatosnak mondható témát alaposan kibeszélgettek, és megvitattak!
Nem sokkal a nap utolsó sugarainak hanyatlásakor, - ez volt a legjobb a nyárban, hogy még jó sokáig világos volt -, Katalin kedvesen elkezdte cirógatni a srác ajkait, és csilingelő aranyszíve egyre nagyobbakat dobbant.
- Hihetetlen! Ahhoz képest, hogy most először csinálod nem vagy kezdő! – hattyú-karjaival gyöngéden átfonta a megszeppent másik nyakát, hogy egymás mélységeit tartósabban is megismerhessék.
- Ne haragudj, ha valamit rosszul csinálok, de az orromon ebben a formában még nehezen veszek levegőt! – őszinteségében nem volt semmi meglepő. Inkább gyerekes igazság, amit a lány nagyon élvezett.
- Egyszer nagyon szeretnék egy olyasvalakit mint te, aki majd a férjem lehet!
- Én csak nagyon szerelmes vagyok beléd… – annyira félszegen sikeredett ez a vallomás, hogy valósággal önmaga is megijedt!
- Tudom Drágám, s nagyon becsüllek, amiért ezt meg merted mondani! – kedvesen megpuszilta pufók arcát.
Együtt sétáltak tovább a babonázó naplementében.