LÍRAI PORTRÉ

Hadár Kálmán mint a Képzőművészeti Egyetem végzős hallgatója nem is tudta, hogy számtalan furcsa, és különös, különcködő szokásával máris kivívta azt a rangos elismerést, hogy az élő történelem szerves részese lehet. Ami szakmáját illete nem volt éppen a legtehetségesebbek közül való. Ami a fény-árnyék, és a temperakezelési, grafikai meglátásait, kreatív, újító, avantgarde-ötleteit illeti viszont már annál inkább.

A délutáni, és majdnem késő estébe is belehajló előadásokat nem szívesen kedvelte, mert gyerekkora óta mániákusan félelemmel viseltetet az éjszaka, és a sötétség íránt. Ellenben mindig is nagy késztetést, és élvezetet érzett arra, hogy festményeivel kifejezzen valami belső, pszichólogiába hajló, mögöttes, lélektani tartalmat, amit csak igen-igen kevesek vehetnek észre, ha egy-egy festményt türelmes precizitással megszemlélnek, és elgondolkoznak róla.

Magas, feltűnően udvarias, és jómodorú fiatalember volt, aki valami miatt az utolsó években olyannyira meggyötört, és hajótörötté tett saját kiszolgáltatott, és hajótörött sorsa, hogy csaknem összes fekete haja egyszerre jócskán ősz lett, és erősen kopaszodni is kezdett a feje búbján, ami miatt előfordult – nem ritkán -, hogy még a nyári kánikulában is szégyenlősen kalapot viselt.

A szerelem valami miatt rendre meghiúsult, hiszen a modern korok hölgyeit elsősorban foglalkozása, és keresete érdekelte, és abban a percben, ahogy meghallgatták egy-egy ismerkedős est, vagy közösségi csoport összejövetelen, hogy mivel is foglalkozik, és hogy szánalmasan keveset keres a hölgyek szinte meg se várták, hogy szegény Hadár méltó körülmények között befejezhesse mondókáját, máris felálltak az asztaltól, és azonnal megszabadultak a poétalelkű, festő fiatalembertől, aki mint mindig most is helyettük is kifizette gavallérok módján a fogyasztásaikat.

Sokszor maga sem értette, és fel nem foghatta, hogy a nők miért kedvelik főként az idősebb, szinte már aggastyán, sőt egyenesen nagypapakorú urakat, akik persze megfelelő, és minden bizonnyal búsás haszonnal, és jövedelemmel rendelkeztek ahhoz, hogy máris megismerkedjenek velük a leggyönyörűségesebb nők is. Ha az egyetemen éppen nem akadt dolga a hófehér vászon előtt mászkált fel-le, akár egy masírozó, és látszólag roppant ideges karmester, és megpróbált olyan portrékat készíteni, amelyből pontosan kiderül egy-egy illető személyiség lelke. S bár kollegái szabályosan megdorgálták eléggé gyakorta azért, mert aktképeket csakis kizáróan az egyetemen volt hajlandó készíteni, de azt is inkább félszemű kalózok módjára – a női test meztelen látványa egyszerre vonzotta, és mégis kiábrándította -, akkor könnyen érthető, hogy csupán elegendő volt egy kis idő, és már mindenki flugosnak, magánakvaló, különc figurának könyvelte el.

A képzőművészek – attól függően, hogy festők, kerámikusok, vagy grafikusok akarnak-e lenni -, összeségében általában négy évig tanulnak. Furcsa volt még a gondolata is annak, hogy szegény Hadár az első négy év után még ott ragadt bőséges három évet, mert a fény, és árnyék viszonyok mellett kreatív, és szinte forradalmi gondolatok izgatták elméjét, melyről nagyon szerette volna meggyőzni tanárait, és oktatóit.

– Hadár Úr! Ezt mintha már megbeszéltük volna, vagy nem?! – dörrent rá az egyik docens. – Maga állandóan mögöttes jelentések után kutat! Magának sosem elég az, amit egy-egy festmény, vagy remekmű kifejez!

Amikor ennyire kíméletlen, és szó szerint gyilkos kritikákat volt kénytelen meghallgatni szabályosan hullasápadt lett, és minden pirospozsgás jókedv, vagy akarat eltűnt pufók arcáról, és hónapokig úgy járt-kelt embertársai, és kollegái között akár egy élőhalott, vagy zombi.

Aztán egyik aktmodell festés közben az egyik művészeti szeminárium után történt egy váratlan esemény, melyre egyáltalán nem volt felkészülve. A valóságos istennő alkatú, karcsú, mégis sportos hölgy óvatosan bebugyolálta magát a fehér lepedőbe, hogy megőrizhesse méltóságát, és beszélgetést kezdeményezett:

– Na haragudj, de egész órán téged figyeltelek, és szerintem hihetetlen dolgokat készítesz egy-egy festménnyel! – pirult el, akár egy vadalma.

Hadár elsőre köpni-nyelni is alig tudott, hogy egy olyan szupermodell alkatú, igazi angyal, mint ez a lány egyáltalán szóba áll egy olyan kis senkivel, mint ő. Elfogodott, és roppant meglepett lett, és úgy tűnt hangját is nyomban elveszti. Ezért csak bologatni tudott, akár egy bamba, szeleburdi idióta.

– Ha esetleg volna rám egy kis szabadidőt én nagyon szívesen beszélgetnék veled, és a festményeidről!

Ez az utolsó mondat csontig hatolón megérintette. Nem tudhatta, hogy vajon azért-e, mert kellemesen, dallamosan, csicsergőn hangzott, vagy mert a hölgyön látszott, hogy talán még nagyobb zavarban van, mint maga a festő?

– Oh! Én… hát… hogy is mondjam csak… amennyiben… - lányos zavarában igazság szerint azt sem tudhatta, mit feleljen elsőre?

– Semmi gond! Én tudok várni, ha ez neked megfelel! De miért is nem tegeződünk inkább? – a meztelenségét most egyre inkább szeérmesen takargató hölgy még szorosabban összehúzta magán a lepedőszerű selyemanyagot, mely úgy simogatta egész testét, minthacsak egyenesen ráöntötték volna!

– Az igazság tényleg az, hogy sajnos most rohannom kell, mert meghallgatásra megyek egy másik intézménybe, ahol mindenkitől megkövetelik a pontosságot! – hangja még mindig reszketőn, és félszegen csengett, mint aki titkokat szeretne továbbra is takargatni.

–Tudod mit?! – jutott azonnal a hölgy eszébe. –Csak magamra kapom a pulcsimat, és a farmeromat, és szívesen elkísérlek, és közben majd dumcsizgatunk! Mit szólsz? Volna kedved?! – Hadár ebben a percben értette meg, hogy sok esetben a sorssal sem szabad tréfát, vagy fölösleges gúnyt űzni, és már ki tudja, hogy mióta is nem akadt már egy normális barátnője. Így történhetett, hogy engedett a kísértésnek, és hagyta, hogy a hölgy – persze már felöltözve -, stílusos, kecses, elegáns csinosság mellett karjába karolhasson, és úgy beszélgessen, mintha már vagy ezer éve ismerné.