VÁLASZTÁS


Most ránk támadt társadalmi cunami pusztít s fertőz! Idegversengésekből ritkán ha támadhat békéltető, kompromisszum-apály, mely határozott, szent-akarattal kitörölhetne agymosott-agyakból a gyűlölködések abnormális televényeit! A gondolkodó embernek is vigyáznia illik önmagára! Nem maradhat kiáltó, büszke Fény, csupán csak bújdosó remete egy roncs-komp ország peremén!

Önmagukat felemésztő kanibálok leskelődnek rá fogaikat vicsorítva s nem maradhat épségben egy se, ki még tudhatta s hirdette: csak az emberi erkölcsökre támaszkodhatunk! – A posványos létezés görbe részletét sebzett közöny, s iszapos flegmaság lepte be: túl-lakott, telített prédikációk ostoba nyerteseit kellett újra és újra trónra emelni! Valami nagyon nincsen rendben országok háza táján! Alattomos, lapító sunyiságból szőtt ostoba ördög-grimasz-vigyor feszül egyre pöffeszkedők, húsosfazekakhoz törleszkedők áruló ajkán.

Kultúrából egyre ritkábban épít s sző magának igazi otthont, mentő menedékvárakat e mostani Rendszer! Szemet szemért, zéró empátiát vallja s hirdeti! Az eljátszott bizalom, jópofiskodás – félő – talán soha meg nem térül; s ritkán lészen a következő gyötrelmes négy évben csillag Pálfordulás megint! Acsarkodó, dühöngő szájkaratés szólamok dübörgő kakófónia-réme visszhangozza bulvármédiák olcsó, megvesztegetett bemondó-foglyaival; közelről dudva-szilánkok szitkai csapdosnak kiszolgáltatott emberi fejekhez s az elmérgesedett sebhely is könnyedén újból elfertőződhet!

Összeütközések kultúr-emberhez méltatlan forgószél-forgatagában egymást lökdösik, tapossák Sakál-bátran Senki-összeesküvők s hírnév-törtetők!

MÉZES MENNYORSZÁG

Bizonyára egyetértenek velem, a kedves olvasók, ha azt mondom, sőt egyenesen az a meggyőződésem, hogy nincs is jobb és boldogabb pillanat egy agyonhajszolt, és a napi tíz-tizenkét óra robotoló munkában rabszolgává vedlett ember számára, mint egy hangulatos kerthelységben, egy vén birsalmafa, vagy legalább is egy hatalmas fa árnyékában hűsölve elfogyasztania egyszer-egyszer – főleg ünnepi alkalmakkor legkedvesebb süteményét!

Mi is lehet felségesebb, és egyben képzeleteket fölborzoló, és az ínycsiklandozó érzés, mint érzékelni, hogy az enyhén kellemes nyári szellő legkedvesebb süteményeink illatát hozza egyenesen felénk, az ember ilyenkor azt érzi, mintha csak egyenesen neki kedveskednének minden önzőség nélkül ezek a királyi illatok és mennyországnak való ízek.

A legtöbb ember életéből éppen ezek a megfoghatatlan varázslatos percek hiányoznak a leginkább, amire ténylegesen érdemes lenne emlékezni, és amit mindenki szívből imád.

S ha az ember emellett, hogy már csak az illatok dúsgazdag illat felhőiben úszkálva gazdagodhat az ínyenc nyalánkságok között, nagy áldásnak számít, és az ember jobban teszi, ha lábat csókol azon áldott hölgyeknek, akik ezt a felemelő, és lehetőség szerint minden gondot elűző paradicsomi állapotokat lehetővé teszik!

A hölgyeknek hála minden sütemény fantasztikusan sikeredett kiváltképpen hasznos dolognak számít, ha már az ember – főleg már gyerekkorában -, a konyhában nagymama körül tüsténkedik, és csintalanul rakoncátlankodik, mert van arra igénye, és kellően furfangos kíváncsisága hogy ellesse azokat a különleges fortélyokat, és szigorúan titkos recept titkokat, amiket egyedül nagymama tudhat, és később, ha már felnőtt és elég érettnek érzi magát, hogy maga is megpróbálkozzék a sütéssel akkor egy szívjóságú figyelmességgel, és kedveskedéssel megnyerje azokat akiket a legjobban szeret Mert aranyszabálya van ám minden főzésnek és sütésnek ,, Az emberek szívéhez a gyomrukon át vezet mindig az út!” - kivált, ha ezek a bizonyos szerencsés kiválasztottak férfiak, mert ők talán még jobban szeretnek enni, mint való ban ínyencekre jellemző gasztrovadászok.

Az ember nem is gondolná, hogy Dr. Kraszner Márk abban a pillanatban, hogy meglátta tüsténkedni még nagyon fiatal, hamvas és bájos feleségét és legkedvesebb nagymamáját együtt a konyhában szívét földöntúli érzések járták titkokban körül Aki csak megnézte tüzetesebben ennek a még harmincas évei elején járó fiatalembert rögvest az volt az érzése, hogy a sötétbarna haj, mely már erősen őszült, és azok a diónagyságú zöldes smaragd szemek, valami örök nyugtalanságról, illetve még inkább kétségbeesésről árulkodnak.

Dr Kraszner nemrégiben szerezte meg a doktori disszertációját, és neki legyen igaza, de különösképpen soha nem is tudta igazán, hogy az iskolában ahol oktatott, vajon nem-e a papírt nézik, és nem az éppen esedékes és minden bizonnyal elengedhetetlen szaktudást Ha bement az óráira máris a tantestületben kezdek el a többi tanárkollegái a háta mögött össze súgni-búgni, hogy ilyen rövid idő alatt hogyan fordulhatott elő, máris az egyik legjobban teljesítő munkaerők népes táborába került egyszerre, illetve még pluszba és ráadásként az igazgató egy szem lányát is sikerült azon nyomban lefegyverzően meghódítania

Talán csak az a mondhatatlan rokonszenves, és gyerekes báj amit nem tudott soha kinőni, vagy csak az a barátságosan pirospozsgás puffok arc, és egyben állandóan megilletődött és a jelenkori társadalomban kissé régimódian viselkedő különös gavallérokra, netán romantikus emberekre jellemző modor, és minduntalan – főleg a hölgyek körében a lehető legnépszerűbb -, bókolási kedv, amivel egyedülállóan minden feltűnési, és minden önimádó jellemvonás nélkül éppen Kraszner rendelkezett nem lehetett biztosan megmondani.

Annyi azonban kétségtelenül biztos, hogy Kraszner olyan régimódi, és sajnos a jelenkori társadalomból erőteljesen megfogyatkozott modorban, és etikett szerint érintkezett és beszélgetett legközelebbi ismerőseivel, vagy távolinak tűnő kollegáival, hogy az már inkább volt néha felettébb idegesítő, és kellemetlen, mintsem egy ártatlan ember igaz és őszinte vallomása, ami hasztalan csak azon próbál minden egyes nap igyekezni, hogy valamilyen módon békére és egyetértésre kényszerítse diplomatikus beszédével az őt egyre körbe vevő nagyon is idegenkedő világot.

Amikor nagymamája kertjében kedvenc öreg birsalmafája árnyékában ücsörgött, mert sajnos a napfénnyel meglehetősen hadilábon állt, és hamar leégett, éppen azon elmélkedett, hogy képes lesz-e felnevelni újonnan született gyermekeit, és megfelelő életkörülményeket biztosítani a számukra, mert bár kétségtelen tény, hogy ez idáig nagyon is hangyaszorgalommal minden megspórolt pénzüket amijük csak akadt félretették a feleségével, de a folyton változó, és egyre jobban dráguló élethez, és ahhoz hogy egy szerényen vezetett háztartásban helyt tudjanak állni ez sajnos nagyon is kevésnek bizonyult különös tekintettel a mai világban.

Kraszner felesége egy imádni való asszonyka volt, Bátor Krisztinának hívták Aki nemcsak elbűvölő, és – nyugodtan mondhatjuk, hogy lefegyverző, és megigéző mosollyal rendelkezett -, de kiválóan ismerte az emberi lélek rejtelmeit, különös tekintettel férje töprengő, és az élet nagy kérdéseit boncolgatni vágyó természetét, és mindig tudta, mint valami stratéga, vagy hódító, hogy férjét hogyan és mi módon nyugtassa meg, és hogyan hessegesse el kellő türelemmel feje felől a gondok egyre inkább gyülekező viharfelhőit!

Ilyenkor mindig egy-egy ünnepi jellegű sütéssel-főzessel kedveskedett kedvesének, - ami természetesen nem jelentett egyet azzal, hogy nem főzőt, vagy sütött a hét többi napjain -, de hát a nagyobb hétvégék hangulataiban talán éppen ez volt a csodálatos, hogy itt az ember megfeledkezhetett a hétköznapok robotoló zűrzavarától és nyűgéitől, és bátran kísérletezhetett kedvére az új ízekkel.

- Drágám, mindjárt kész az ebéd! Ne törd már annyit a fejed! Gyere ebédelni, mert kihűl a kedvenced! – szólt rá tanárnői hangnemben felesége, akit félhetően olyannyira lefoglaltan talált gondolataiba merülve az hogy hogyan is fogják megúszni a számlák, és a rezsi befizetése mellett az iskolakezdést a két gyerkőc számára, hogy a füle botját sem mozdította meg, és szobor módjára csak megkövülten egyetlen helyben erő sen koncentrált és töprengett.

Azonban Krisztina asszonyt sem ejtették a fejére, és minek utána egész nap Kraszner nagymamájával együtt sütöttek, főztek igazán elvárhatott már annyit, hogy férje is a megérdemelt ebédlő asztalhoz üljék, és megfeledkezve az agyát folyvást emésztő lelkiismeret furdalásról egy örök pillanatra talán elfelejthette volna az életük göröngyeit, kisebb-nagyobb baklövéseit.

S mindek utána Krazner látszólag még mindig nem jött az asztalhoz, holott a két gyerek, és a szűkebben vett családtagok már mind leültek, és jó ebédet kívánva nekiláttak a falatozásnak gusztusos, és kulturált erkölcsiség mellett, Krisztina asszony nem volt rest, és a szó szerint megetette a férjét kisebb adagokat egzecírozva a szájába.

- Itt repül a sült galamb! Egyet a papának, és most egyet a mama kedvéért! Úgy-úgy rágjon csak a nagyfiú! – hangzott a kert hátsó végéből a vén birsalmafa alatt a becéző, kedveskedő babusgatás.

- Szerinted marad elég pénzünk arra, hogy a gyerekeknek megverhessük a tankönyveket, és a számlákra is elég lesz a keresmény, mert sajnos az utóbbi időben keveset kerestem! – mondogatta két falat között.

Kraszner, igaz ugyan alig halhatóan, már kissé fuldokolva, mert felesége kitartóan akár egy gondoskodó anyatigris szabályosan tömte belé az ínycsiklandó falatokat!

- Na, még egyet az én kedvemért, és ezt most a gyerekeink kedvéért papa! – folytatta az etetést Kraszner már nem bírta tovább és sajnos kellemetlenkedő és néha nagyon is megkeserítő hangulatember lévén, hirtelen ostrommal felugrott a székéről, és ítéletszerűen feleségének szegezte a kérdéseit.

- Anyus, mit gondolsz lesz-e elég pénzünk, nem kellene másodállást vállalnom, hogy minden ki legyen fizetve? – kérdezte különösen ingerülten Kraszner.

Mindig is volt benne egyfajta egészséges ingerültség, amit sokan a felelősség vállalásának tudtak be, és részben ezért is szeretett bele a felesége, mert az erkölcsi emberség bizonyos akaratos, és egyéni törvényei szerint próbált élni mindig a férje, és makacs akaratossága szerint a saját egyéni igazságából csak nehezen volt hajlandó engedni.

- Drágám, ne izgulj! Minden rendben lesz! Tudod jól, hogy hangyaszorgalommal spórolunk, és mindig igyekeztünk félretenni annyit, hogy éhen ne halljuk, de te sokszor úgy viselkedsz, mintha itt lenne a világvége? – mondta kissé huncut, és mosolygós hanggal felesége Krisztina asszony:

- Anyukám! Légy szíves ne jó pofizz, amikor nem látod, hogy mennyire nehezen megy a munka utáni felvett gyengécske fizetés! Így nem tudom, hogyan sikerül a gyerkőcöknek megvenni, amire feltétlenül szükségük lehet, a tankönyv csomagot, és a füzeteket? – vagdalkozott a szavakkal akár egy szablyával Kraszner és egyre kétségbeesettebb pesszimizmus fogta el akár hányszor csak felesége túlságosan is kiegyensúlyozott és megnyugtatni vágyakozó arcába nézett, és meglátta érte édesanyai buzgalommal aggódó dióbél szemeit!

- Drágám! Ha-hó! Nincsen vége a világnak!

Ne butáskodj, mert megharagszom! Elfelejtetted, hogy ketten vagyunk jóban, rosszban? Én téged mindenben támogatlak, és együtt működöm veled, és segítek, amiben csak tudok, de eddig is jól megvoltunk, és maradt is félretett pénzünk! Kérlek, szépen felejtsd el egyetlen pillanatra a borúlátásodat, és ne légy olyan gyerekes! – szólította fel kicsit erélyesebben férjét Krisztina asszony, és már azon volt, hogy önmaga is inkább átköltözik a gyerekeivel a vén birsalmafa alá elmélkedni és filozófiai eszmecseréket folytatni a férjével, csakhogy végre társaságban legyenek, és elmondhassák, csak úgy egymás között, hogy társasági életet élnek!

- Kedvesem, ne haragudj rám, de tudod, hogy világ életemben mindenért aggódtam hol a jól sikerült érettségim miatt, hol a nyelvvizsgád borította ki az idegrendszerem működését, és amikor szültél láttad, hogy a halálfélelem környékez, és záporoztak a könnyeim, ahogyan két törékeny életnek gondoskodón és önzetlenül odaadtad magadat! Itt vagyunk egymásnak, és majdcsak lesz valahogyan nem igaz, elvégre nem dőlt össze még a nagyvilág, bármelyik pillanat is újabb lehetõségeket tartogathat! – mondogatta, de csak úgy önmaga elé az értékes szavait Kraszner, mintha nemcsak feleségét akarná megnyugtatni, sokkal inkább saját maga elgyötörtnek látszó lelkiismeretét!

AZ ÍNYENCKEDÕ REMETE

Aki a süteményeket szereti, és kedveli, bizonyára rossz ember aligha lehet Szól az ősi közmondás, azok számára, akik valóban nemcsak, hogy elfogyasztanak egy-egy ínycsiklandó, és minden ízlelőbimbót megmozgató, és kíváncsiságot felkeltő sütemény, és nyalánkságkölteményt, de még élvezik is azt, és teljes mértékben alázattal, és tisztelettel közelítenek azokhoz a jellegzetes kulináris, gasztronómiai és cukrászati titkokhoz, amiket esetlegesen a velük négyszemközt marad sütemény, mint egy romantikus szerelmes elárul magáról Ugyanakkor léteznek különleges ínyencfalatok is amik, - mint például a csábos és mézes tölteléküket kacéran csillogtató mézes zserbók, vagy babonázó kürtöskalácsok -, mindent türelmesen, és a lehető legjobb mértékben engedelmesen hajlandóak magukról elárulni – féltve persze, ha az ember hajlandó meghallgatni mit üzennek neki az ízek szivárvány kavalákádjain túl a nyalánkságok krémjei.

Stattner Géza egy alig harminc éves fiatalember, magas, mindig a lehető legkifogástalanabbul felöltözött, jól megtermett, és széles grizzly-vállakkal megáldott ember volt, aki mit tesz a sütemények lebilincselő varázslata annyira kedvelte a különféle édességeket, és a legnemesebb cukrászati remekeket, hogy mindig a lehető legkíváncsibb vággyal szinte már alig volt képes kivárni azt, hogy végre valahára leteljék a teljes nyolc órás munkaideje, és kedvenc cukrászdájában aminek Tüskéshátú volt a neve el ne fogyaszthassa egy kellemes tejeskávé kíséretében kedvenc édességei közül azt amelyiket megkívánta Persze, csak alapos orvosi utasításnak engedelmeskedve, hiszen magas koleszterinje, és korántsem kielégítésű ingaóra szerű, feltűnően ugráló vérnyomása csak mértékletesség szerint engedhette volna meg, hogy ízlelgessen, és csak csipegessen ezek közül a – mondjuk csak ki bátran ellenállhatatlan ínyenceknek való torta és egyszersmind süteményes csodák közül.

- Kezit csókolom! Jó napot kívánok! Kérem, megkóstolhatnám a Rákóczi túróst, és a Rigó Jancsit, bár sajnos az embernek felettébb nehéz dolga van, amikor választani kell! – szólította meg a lehető legudvariasabb hangnemben a cukrászkisasszonyt Stattner Géza, és mentségére legyen mondva szinte már annyira gavallér udvariassággal rendelkezett az udvariaskodás terén, hogy aki nem ismerte volna már legalább tizenöt éve, - ugyanis ettől kezdve járta kedvenc cukrászdája küszöbeit -, azt hihette volna, hogy itt egy újabb ficsúr, és fennhéjázó piperkőc, aki spanyolviasz gyárosok módjára, kelletve mutogatja intelligenciája gyümölcseit.

- Kívánok kedves uram! Nagyon sajnálom, de sajnos a Rákóczi túrós sajnos elfogyott, és csalódást kell önnek okoznom, de a Rigó Jancsi utolsó szeleteit, éppen akkor adtam el, amikor ön belépett az üzletbe, ezért bocsánatot kérek – szabadkozott feltűnően furcsa hangsúllyal a boltos kisasszony, és már gyorsan igyekezett volna felsorolni a teljes édesség lapot, amiből a kedves vevő talán hajlandó választani, hacsak előbb Stattner úr meg nem állítja egy fél szeg kedveskedéssel!

- Kisasszony, megkérhetném, hogy akkor abból hozzon, ami önnek a legkedvesebb süteménye, és bátorkodnám megérdeklődni, hogy helyett foglalhatnék-e itt a cukrászdában egy-két órácskára legfeljebb, mert egy-két sorocskát papírra szeretnék vetni, van ez ellen bárminemű kifogása? – szólt most a lehető legkisfiúsabb, és kissé minden bizonnyal megilletődött hangon Stattner Géza, és se szó se beszéd már el is foglalta volna azt a kívánkozó helyett a bejárati ajtóval szemben és a ruhafogasok között, mert egyik szokásává lett, hogy talán csak kíváncsiság gyanánt, hogyha tanulmányozni akarta a világ érzelmi rendszerét, elsősorban megkellett ismerkednie – lehetőség szerint egynél mindenesetre többel -, az emberi jellemek bonyolult működéseivel, és éppen ezért helyezkedett el a bejárati ajtóval szemben, hogy alaposan szemügyre vehesse az embereket!

S ha ez egyáltalán nem lett volna elég, akkor ott volt még a behozhatatlannak tűnő határidő kérdése – amivel, szerintem minden ember meglehetősen hadilábon -, áll!

- Kedves Stattner úr, kérem ön bárhol helyet foglalhat, de ha jön a főnököm, és meglátja, hogy maga nem fogyaszt, engem fog agyon csapni, úgyhogy rendeljen minden egyes óra elteltével, ha nekem jót akar – mondta nagyon megijedve a szegény cukrász kisasszony, akinek mintha csak a fogát húzták volna, hogy ezt a nagyon is kellemetlen bejelentést kell közölnie Stattnerral máris hogy túlzott ijedségét valahogyan palástolja egy hatalmas fagylalt kelyhet jutatott Stattner úr asztalára, aki – a legőszintébb módon -, egyáltalán nem tudta mire vélni ezt a nagyon is figyelmes gesztust!

- Kisasszony kérem, mikor szokott az ön főnöke létszám ellenőrzést tartani? – érdeklődött Stattner, nehogy bajba keverje ezt a bajos kisasszonyt.

- Általában egy óránként, és nagyon alaposan gyilkos figyelmességgel végig szokta mustrálni a dolgozóit, hogy ki hogyan és miként végzi mindennapi munkáját, és ha valami nem stimmel, akkor attól a dolgozótól már aznap megválik, és sajnos az szedheti a sátorfáját! – mondta a félelem, és a kétségbeesés vegyes kombinációit is felhasználva a cukrász kisasszony.

Stattnernek, hogy mi is itt a valódi helyzet, és már éppen kezdett elkeseredésében egy-egy könnycseppet elpityeredni, amikor Stattner odanyújt ott neki egy zsebkendőt, hogy tűrhetően megvigasztalja többé-kevésbé.

- Ugyan, ugyan kisasszony kérem, nem itassa azokat az egereket, hát akkor, hogy látnám az ön gyönyörű gesztenyeszínű szemét, két barna gyémántot ott csillogni akár a tündöklő csillagocskákat az égen, nincsen semmi baj! – próbálta nagyon is eredményesen vigasztalni Stattner a kisasszonyt, és már jelentős sikereket is elért volna, ha a boltban kellemetlenkedő, és minden bizonnyal nagyon is sietős vendégek ki nem kezdték volna szinte kifogástalan, gyámolítani szándékozó, ugyanakkor nagyon is lovagias modorát!

- Mit udvarolgat ott, maga vesztes pernahajder egy ilyen virágszálnak, maga akarja megvigasztalni, akinek még rendes keresete sincsen, csak állandóan a folyóiratok szerkesztőségébe kajtat, hátha elfogadják a kéziratait? – kérdezte egy felettébb kellemetlen behemót, és meglehetősen hórihorgas vendég, aki hogy kérdését még jobban fenyegető re fogja bosszúsan összehúzta amúgy is bozontos erősségre hasonlító szemöldökét Ha ez nem lett volna elég, szegény és kissé önbizalomhiánnyal küszködő Stattnernek, ráadásul még a többi vendég is rákontrázott azzal, hogy csúfolódó hangnemben elkezdtek rajta vigyorogni, és hahotázni, mintha csak, egyetlen megtestesül t kabaré tréfa lett volna szinte egyetlen személyben, az áldozattá vált Stattner.

- Micsoda stílus ez kérem, hát hol vagyunk, mondják meg, az állatkertben, vagy valamelyik kiscsoportos óvodai foglakozáson?! – kérdezte nagyon is jogosan, egy erősen őszülő, és görbe bottal járó, ám huszár egyenes gerincességgel kiálló idősebb úriember , aki éppen ekkor lépett be a kis cukrászhelységbe, hogy két imádni való unokájának, akik illedelmesen szinte mindenkinek egytől-egyig ,, csókolómmal” - köszöntek valami kellemes nyalánkságot vegyen, elégre nemcsak az unokák, de maga az idősödő úr is majd megőrült az édességekért, és a kedvencei közé tartoztak.

- Fiatalember, egyet se foglalkozzék kérem ezekkel az emberekkel, azt gondolják, ha valaki kívülálló, és nem fizikai munkával keresi a kenyerét az már nem is egyenrangú embertársuk, ne is hallgasson ezekre az emberekre! – mondta az idős ember – Nézzen meg engem, én már elmúltam lassacskán hetven éves, és ha mindig a mások véleménye szerint éltem volna, akkor már régen az elmegyógyintézet zárt osztályán kezelnének! Ide hallgasson csak! Az élet egyetlen rövid utazás, és egyben ajándék, jól megfontoltan, és tartalmasan ki kellene használnia, azt javaslom magának, hogy várja meg a munkaideje lejártával ezt a kedves cukrász hölgyet, és beszélgessen egy jót, hosszasan, lehet, hogy a többi majd kialakul! – adta egy huncut, és meglehetősen ravaszkás mosolyt előre mutatva őszülő bajsza alatt az idős ember, és már indult is volna ki a cukrászda ajtaján, de egyetlen mondatot, a kellemetlenkedő embereknek még megengedett - Emberek!

A munka sohasem volt szégyen! Aki becsületesen dolgozik, azt megilleti minden tisztelet, és minden megbecsülés, elvégre keservesen megkeresi a pénzt! Azt tanácsolom önöknek, hogy nézzenek alaposan magukba, és döntsék el, hogy ki az önök közül, aki valóban lerakott már valamit az asztalra, és soha ne essenek abba a hibába, hogy mások felett pálcát törnek, vagy éppen mások felett ítélnek, mert az ember egyedül önmaga felett bíráskodhat, más felett aligha.

Ezzel mintha mi sem történt volna ismét a jókedv vette át a szerepet, és az idős ember sétabotját peckesen, ám korántsem beképzelten meglengetve kisétált a cukrászda ajtaján két unokáját karonfogva, és Stattner Gézával kapcsolatban pedig csak remélhette, hogy megtanul, majd az élet szabályaihoz igazodni.

KÖLCSÖNHATÁSBAN

Minden pompa s minden luxus piere visszaszáll az ősanyagba ahol teremtetett! Celeb-dívák szempilla spirálernyőzete; a fecskefarok smink ragadós kulimasszát is feledtetni fogja; s ha az őszinte lélek bőséggel termő esőcsatornái már megteltek s az átérezhető szomorúság gyökérzete átült minden tétován merengő, félszeg emberen! Mert a Hiéna-világ az ismert gyermekszégyent mindig kiátkozta s megvetette!

Bent-történő, locska-lelkek közt botladozó szerencsétlen ritkán tarthat sorrendet! Minden sziromban megreszket közelgő Tavaszra egy-egy árva Én! Mint masszív beton vagy börtönsorfal megtorpanni látszik emlékezetünk nyüzsgő mezsgyéin emlékek békeidős, szent korszaka! Minden prostituált szűzben ott bújócskázik még angyali, kislányos önmaga: hogy az ősi mesterséget őzi csupán túlélését s holnapokban való bízakodást jelentheti! Kölcsönhatásban akként kerül e felszínes, kupeckedő világgal, ha tudatosan kiszolgáltatja önmagát neki!

Érző, gyermeki angyalként, mikor felrepedt, alkonyi telt ajkaiból buzgón kiserken a hitehagyott hullongó vér; szentségtörést követ el az, ki pusztító ökleit egzotikus virágszálakra emeli! Meg kellene masszívan kapaszkodni a Világban! Olcsó stricik, s tetvek nélküli mélyenérző s tartós bizalomban – foszladozik rólunk már a Most s az Itt! – Tartósan bizakodva tovább illene menni kitartva emberségben göröngy-életünkön, s miként bicegőn bukdácsolva sokszor elesünk, meg kell tanulnunk felállni is!

A BŰNBAK

Nem lehetett rá azt mondani, hogy nem úriember, mert mindig, mint, akárcsak valami romantikus gavallér előzékenyen, és bizonyos félszeg magabiztossággal nyitogatta a bejárati ajtókat szinte mindenki – kivált persze előszeretettel -, a hölgyek előtt!

Emiatt sajnos mindig meggyült a baja – főleg azokkal a bizonyos adminisztrációban érdekelt hivatalos emberekkel, és titkárnőkkel, akik nem tudták egyáltalán mire vélni azt a viselkedést, ha egy alig több mint egy töpörtyű növésű gyerek a tanárok előtt alázatosan meghajolva kinyitja az ajtót, amikor azok már testközelbe értek Így nem is lehet csodálkozni azon a jogtalan intő, és beírás sorozatokon, amik szépen lassacskán megtöltötték Páva Miklós üzenő könyvecskéjét, és a jogosan önmagukra büszkélkedő szülők egészséges hiúságán sem, akiknek minden egyes beírás az elismerés szilárd jeleit viselte az arcukon.

Páva Miklós mindig valami megadó tisztelettel tekintett – főleg azokra az idősebb, és tapasztaltabb bölcsebb emberekre -, akik megértették, és el is tudták fogadtatni azt a nevelési alapelvet, hogy a gyereket is egyenrangú partnerként próbálták meg kezelni minden egyes helyzetben.

Önmaga alig töltötte még csak be tizenkettedik életévét és sajnos minden egyes nap a menekülés, és bujdosás, és az inkognitókeresés keserű kenyerét kellett ennie, hogy azok a cégéres haramiák, és megátalkodott pernahajderek, akik naponta egyedül csak rá vadásztak sikeresen föltudja venni a harcot.

Mert ezzel mindhiában mindig is adós marad, egyetlen életén keresztül Ötödikes lévén szinte mindenki elvárta tőle, hogy – felsős lévén -, katonásan, fegyelmezetten, és férfiasan viselkedjék, ami nem is eset volna különösképpen nehezére, ha történetesen nem egy olyan megátalkodott osztályba kell járnia, ahol csak egy nagy kicsi szűkösnek mondaható mag mondja magát megértő, és mindenben segítő baráti társaságnak, míg sajnos a többség azon kellemetlen, és örökösen csak másokat heccelő, és gyilkos ököltörvényeket alkalmazó rosszcsont csemetéből tevődik össze akiket elsősorban semmi más nem tud lázba hozni, csak az, ha móresre taníthatják – főleg azokat a kiválasztottakat -, akik hagyják magukat, és nem tesznek ellenük semmit, hogy véget érjen az a fajta lelki terrorizmus.

Páva Mikinek egészen egyszerűen sohasem volt még szerencséje az életében Az apja idősebb Páva Miklós gépjármű vezetőként hajnalok pirkadatánál ébredt minden egyes alkalommal, és abban a pillanatban amikor, hazaérkezett egyetlen vágya volt, hogy a kimaradt éjjeli órákat alvással enyhítve pótolhassa.

Az édesanyja Erika asszony pedig sokáig előfordult, hogy késő esete szabadult csak adminisztrációs foglalkozásából, amit a kamasz fiú úgy élet meg, hogy a világ ellene fordult, és csakis önmagára számíthat ebben a mindent eldöntő létküzdelemben.

Sokáig úgy viselkedett önmagával szemben, mintha ebben az összezsúfolódott hangyaboly-létezésben csak ő lenne az egyedüli, aki titkos okokat, és okozatokat szem előtt tartva túlélhetne a megalázó, és aggodalmas holnapokat, így nem is meglepő, hogy egy-két kivétel nélkül eltekintve szinte alig akadtak barátai mármint olyan hűséges szövetségesek, akik kellően biztosították volna őt nemcsak bizalmukról, de feltételen segítségnyújtásukról.

- Fiam jobb lesz ha, bevésed, míg nem késő az agyadba – kezdte oktatását a marcona apuka -, hogy a világ egy hatalmas küzdőtér, ahol a gyengék elbuknak, és az erősek életben maradnak! Elég okos vagy hozzá, hogy te is felfogd az élet egyáltalán nem habos torta.

Idősebb Páva Miklósnak ugyanis az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy a fiacskáját okítgatta és közben önmaga is megfeledkezett azokról a szerinte erkölcsi indítékokról, amiről elsősorban előszeretettel prédikált, mint nyugodtan verekedjen csak testmozgás helyett, az erőszak ellen mindig jobb az erőszak, mint a gyávára jellemző futási hajlam Meg hogy, soha ne adja meg magát senkinek, és semminek, még ha ezt a hirtelen jött kellemetlen veszélyt akár el is kerülhetné stb.

Nem is csoda hogy olyan ember szájából hangoztak el ezek a jelentős, és korszakbíráló mondatok, akik gyerekkorában maga is bandába verődve tartotta rettegésben csínytevéseivel a környéket ahol élt, és hogy több alkalommal is sikeresen csent imitt –amott a csőszök gyümölcsöseiből jó adag barackot, és almát, amit aztán a többi bandataggal együtt ebéd, vagy vacsora gyanánt elrágcsált.

Így nem is lehet meglepő, hogy a fiatalabbik Páva kénytelen volt előzetes haditerveket készíteni a fejében úgy, mint hol menjen haza, hogy rá ne bukkanjanak a cégéres haramiák? Vagy, hogy, hogyan tudna inkognitóban elrejtőzni a nagyszünetbe, hogy egynémely ördögfióka ki ne tekerhesse a nyakát?

S amidon így elmélkedett azon kapta magát hirtelen, hogy szinte minden egyes napjába beköltözött öntudatlan kendőzetlenséggel a kölcsönös kétségbeesés, a rettegés a holnapoktól, és a félelem

,,Mi a fenét csináljak, hogy a nyomomra ne bukkanjanak?” – kérdezgette magát minduntalan Miklós, és szinte hatodikos, és hetedikes korában is mindig visszatérő kérdéseivé váltak ezek a sarkalatos mondatok, amik jól tükrözték egyéni meggyőződését ,,Azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha szólok Tomának, meg a Buzás Feriéknek, meg a Róka Laciéknak, hogy tudnának-e segíteni, és akkor kitalálhatnék valamit” – töprengett magában, és sokszor uralkodnia kellett önmagán is lélekjelenlétével, mert különösképpen, ha az esedékes tervezés mélyvízében megmerült nem különösebben érdekelte az aznapi tanagyag, ami az adott órákon elhangozott.

,,Mindegy lesz, ahogy lesz! Ezen már igazán nem fogok fennakadni! Ahogy esik, úgy puffan!

Már elegem van, hogy folyton mindig mindenki engem piszkál az olcsó heccelődéseivel, és minden gúnyolódásnak egyedül én vagyok az átkozott bűnbakja ” – zsörtölődött egymagában, amikor éppen az utolsó óráról kicsöngettek, és már azonnal tudta, hogyha azonnal nem rohan fékevesztett sebességgel a harmadik emeletről azonnal az iskola kapuja elé hogy remélhetően távol tarthassa magát a földi pokol-sziget eme cellájától – akkor sajnos minden bizonnyal azok fognak győzni, akik zsigerelni szokták.

Azonnal köszönt, ahogyan az illem ezt megkívánta a postásnak és már iszkolt is, mint egy csempész, aki valami nagyszabású üzleti ügyet készül lénybe ütni hazafelé Észre sem vette, hogy egy az úton majdnem fölöklelt, mint valami dühöngo kos, vagy vadállat egy éppen arra sétálgató nénikét.

- Jobban is a lába elé nézhetnél ficskám! – rimánkodott a haramia. – Megtanulhatnák ezek a gennyfráterek, hogy az idősebbeket igenis tisztelni illik.

- Kérem, nagyon sajnálom, bocsásson meg! – sikeredett kiböknie ezt Miklósnak, és már nyargalt is tovább, hiszen semmi áron nem kockáztathatta meg, hogy azok a bizonyos cégéres gazemberek a nyomára bukkanjanak.

Végre hajszál híján hazaért Gyorsan levette meggyötört rongyhalmazait, és a Malom fivérek által elszakított vadonatúj iskolatáskáját – amit különösképpen azért kedvelt és szeretett, mert egyszerre több férőhellyel, és zsebbel is rendelkezett, na meg elég nagy volt, hogy ne kelljenek cipelnie azt az otromba tornazsákot a vállain.

Elhatározta, hogy amint végez a házi feladattal, nyomban nekilát és tőle telhető kissé bizonytalankodó és hezitáló szorgalommal nekilát, hogy megvarrja elszakadt zsákját.

- A rohadékok még volt pofájuk és elszakították – mérgelődött fennhangon – A szomszédok miatt igazán nem kellett aggódnia, békés, és már-már túlságosan is türelmes és feltűnően békeszerető emberek hírében álltak, akik, ha ne ad isten bombamerénylettől kellett volna tartani, még akkor is közönyös nyugalommal szemlélték volna, hogy a házuk porig ég – Mindegy most már spongyát rá!

Egyet se izgulj - próbálta nyugtatgatni önmagát – egy fecske még én mondom, csinálhat nyarat S most már csak valami hihető, ám valódian valóságos történetet kellett kitalálnia, hogy amikor a szülei majd megérkeznek, feltétel nélkül higgyenek is neki Talán mindenkinek az lett volna a legjobb, ha az inkognitó egy lehetséges formáját választja és eltűnik, mint szürke szamár a ködben.

A SZERÉNYKEDŐ GAVALLÉR

(Juhász Mária tanárnőnek tisztelettel)

A város úgy merült alá a piszkos szmogban, mint elfelejtett zsakettos gavallérok a szalagavató előtt! A nap mindhiába csak nem akart még csak kisütni se

Áttetsző, parányi fénycsíkok, késélek táncoltak néha-néha a levegőben, hogy aztán huncut, és játékos módon ismét a szürke felhők vattapamacsai közé fúródjanak

Éppen az iskolába igyekezett az egyik szorgalmas diák, aki meglehet csak azért kapta ezt a jegyzőt, mert minden egyes nap a tanítás megkezdése előtt – önszorgalomból -, lerakta mindig az ebédlőben a székeket, és akkor azokban a különös, és varázslatos reggeli órákban a székek, mintha csak önmaguk is egyetlen pillanatban önmaguk is érző lények volnának, mert amint végzett a pakolással kissé ha az ember megbillentette a fejét láthatta, hogy tisztelegtek előtte Nem fennhéjázón, és gőgös hetvenkedéssel, sokkal inkább megértő alázattal, amit csak kevesen érthetnek, és nyerhetnek el.

A kis Friedmann Ferenc ötödikes volt, és ha a technika tantárgy nem is volt a kedvence azért a vezető tanárnőt, Marika nénit nagyon is tisztelte és becsülte, hiszen egyszer-egyszer azért a tanárok közül is meglehetősen sok kíváncsi szempár megmosolyogta a kisfiú töretlen, és megingathatatlan szorgalmát, és el-elnézték, hogyan pakolgassa, aztán rendezgeti szépen sorba egymás mellé a székeket egymás után.

Néha azért előfordult, hogy az iskola marcona és zsugorian vén gondnoka Laci bácsi legszívesebben jól ellátta volna a baját a mi Feri barátunknak, csak azért mert éppen előfordult, hogy egyszer-egyszer rossz napja volt S ilyenkor olyan volt, akár az időzített bomba tudniillik önmaga sem tudta megmondani vajon mikor robbanhat?

Aztán, hogy a technika tanárnő Marika néni mindig a kedvében járjon Ferinek, mert ennyire kitartó volt, és szorgalmas sok alkalommal előfordult, hogy elvitte az iskolai büfébe, és kedvenc péksüteményei közül választhatott egy-egy minyont, vagy kakaós csigát, vagy amihez éppen aznap kedve szottyant.

- Akármit választhatsz az én külön bejáratú, kis vendégem vagy! – mondogatta sokszor a becsületes hölgy.

S ez így ténylegesen szép is, meg elfogadott is lett volna, ha osztálytársai között föl nem üti a fejét a féltékenység, ami valljuk csak be, szinte mindenkiben ott lappang titkos kényszerektől vezérelve, csak meg kell szépen keresni! Sokszor Feri azon kapta magát, hogy kénytelen a jobbmodort is megengedett osztálytársai előtt színészkedni, mert ezáltal kívánta megőrizni a saját maga inkognitójának a morzsáját, amit afölött az aggodalom fölött érzet, hogy a jobb indulatú osztálytársai esetlegesen megneheztelnek rá, ami miatt a technika tanárnő a kegyeibe fogadta.

- Hát itt van újra a mi kis eminensünk! – emlegették sokadik alkalommal is, és ettől Friedmannt olyan érzések kerítették hatalmukba ami már bőségesen táptalajt szolgáltatott arra, hogy befelé forduló legyen, és meglehetősen nagy ívben elkerülje azon bizonyos fölöttébb kellemetlen, és egyszersmind arrogáns emberek társaságát akivel egyébként sem értette meg sosem magát, mert egyáltalán nem voltak arra kíváncsiak, hogy a felszín alatt egy meglehetősen sebezhető k amasszal állnak szemben, aki sajnos még egyáltalán nem képes a saját maga hirtelen érzelem megnyilvánulásait kordámban tartani, megfékezni, vagy kezelni, és amik rendszerint krokodil-könnyek formájában törnek meglehetősen sokszor a felszínre Így nem is lehet csodálkozni azon, hogy még a normálisabbnak nevezhető barátai is szépen lassacskán megfeledkeztek róla, és azzal a bizonyos tudatos, és megfontolt magányossági érzetével teljes mértékben magára hagyták De hát mit is mertünk remélni akkor, amikor Friedmann Feri egyik napról a másikra egyre szótlanabb lett, és ha csak megszólalt úgy kellett szinte egyenként kiráncigálni a szavakat, és a kisebb jellegű mondatokat belőle, mintha csak a fogát húzták volna.

S ahogyan az már lenni szokott az élet pofonjaival, aki nem tanulta azt meg – tapasztalatok keserves leckéi által -, hogy hogyan is kezelje, és milyen jellegű módszerekkel küzdje le azokat a bizonyos igencsak ingerlő, és betolakodó démonokat, amik egynehány embernek igencsak megkeserítették az életét, annak bizony előbb-utóbb tartalmas segítséget kellene kérnie, vagy szüleire támaszkodva, esetleg szakember bevonásával ami hangsúlyozottan még mindig nem azt jelenti, hogy az illető mentálisan nem normális, csak egynémely területen egy kicsit máshogyan reagál, és működik, mint mondjuk az általános többség.

Amint minden egyes napon Feri a tisztességét megkövetelve szépen, precíz gondossággal lerakodta az ebédlőben a székeket, és helyére tolta az asztalokat, Marika néni nem győzött csodálkozni, hogy már kora hajnalban – amikor a többség rendszerint még meglehetősen másnapos állapotban van, és még úgyszólván álmosan tántorognak be az iskolába -, akad egy gyerkőc, aki nemcsak, hogy kicsattan a reggeli frissességtől, de még jól is érzi magát, hogy egy kicsit besegíthet a k onyhán S ezt a kitűnő pedagógus mindenképpen szerette volna nemcsak honorálni, de kellőképpen megjutalmazni is.

A technikai órai foglalkozások viszont már korántsem alakultak ennyire rózsásan, mint azt egynémely ember eltervezte Friedmann Ferencnek ugyanis nemcsak a lombfurésszel gyult meg sorozatos baklövésekkel tarkítva a baja – meglehet azért, mert a Tarló fivérek mindig borsot igyekeztek törni az orra alá, és az összes létezo méregdrága fűrészlapját tönkretették -, de ha ez nem lett volna elég akkor még ott voltak azoknak a szokásos csínytevéseknek, és kellemetlen tréfálkozásoknak a sorozatai amiknek rendszerint olyan gyanútlan áldozatokat válas ztottak, akiket mert hagyták meg lehetett istenesen leckézetni, vagy mert a gyanútlan bűnbakoknak sajnos fogalmúk sem lehetett arról, hogy azokat a bizonyos hecceléseknek indult tréfákat hogyan és mi módon védhetnék ki?

Így sajnos Ferinek meg kellett elégednie a sorozatos rendszerint beton elégséges alá érdemjeggyel amire kétségtelen az o helyében akit már jó párszor móresre tanítottak büszkének is illett volna lennie, de ahelyett hogy egyenesen kihúzta volna magát, és felemelt fejjel a megtörtént viszontagságokon átlépett volna, mint például mások, ahelyett inkább behúzott háttal, és meggörnyedetten járt, és azt kívánta önmagában, bárcsak láthatatlan lenne, és úgy tudna járkálni az emberek világában, hogy senki ne vehesse észre, hogy o valaha is létezett!

Viszont azért Marika nénit sem ejtették a fejére, mert amint az iskolai pletykákból tájékozódva ez-az a fülébe jutott máris intézkedett és az osztályfőnökkel hosszas véget nem éro eszmefuttások, és vitatkozások örökkévalósága vette kezdetét miszerint mi lenne a legalkalmasabb a gyereknek, aki nem rombolja le teljes mértékben a lelki személyiségének a részeit, és ami nem tesz idegbeteggé Így a tantestületi szobát – ahol rendszerint ezek a fajta beszélgetések, és tanácskozások mindig is zajlottak -, több mint három órán át a kell emetlen, és már-már fojtogató cigarettafüst hazája lett, és mindent kivesézve megbeszéltek, és arra a következtetésre jutottak, hogy Friedmannak a leheto legjobb megoldás, ha egy idore magántanulóként próbál szerencsét, és így talán megpróbálhatná kiheverni az őt ért megrázkódtatást Akik pedig ot provokatív, aljas, vagy csalárd szándékoktól vezetve megalázták és bántalmazták súlyos büntetésre, esetlegesen fegyelmi tárgyalással is számolhatnak a közeljövőben!

Persze mondanunk sem igen kell, hogy ennek a tárgyalásnak is mint már oly sokszor – feltéve, ha az emberek többsége a nagy véleménynyilvánítási szabadságával sem igazán tud már mit kezdeni -, az lett a következménye, hogy legalább Friedmann Ferenc ötödikes tanuló magántanuló lett, és így a lelki sérüléseinek legalább egy kis morzsáit sikerült imitt-amott befoltoznia, de szinte mindenki sejtette és tudta, hogy ennyivel korántsem elintézhetoek azok a bizonyos megoldandó gondok, amik aztán sorozatosan újból felütötték a fülüket.

Mert még azóta is, az otthoni telefonvonalban akadtak annyira bátor, és pofátlanul galád emberkék, akiknek a hangját nem lehetett egykönnyen elfelejteni, különös tekintettel olyan kijelentéseket, mint:

- Szevasz, te rohadék! Nem feledkeztünk meg rólad!

Te már hulla vagy! – S mintha csak a gonoszkodó szél lenne az mely ilyen galád hangokra képes, Friedmannak mindig is az volt a gyomorforgató érzése, hogy állandóan inkognitóban illik járkálnia szinte mindenhová, nehogy véletlenségbol olyanokkal akadjon össze, akik elsosorban likvidálni akarnák, vagy csak a vesztére utaznak.

TUDATOS VÁRAKOZÁS

Göröngyök s locska-lelkek közt botoltan, mint lopakodó, fürge dzsinnek: alamuszi szenteskedő koboldok – önmagadban már mindenáron őrizni igyekezted az örök Egy-egyerekességedet, játékos-szent rigolyáidat! Tejútak porán mindig titkos bölcsődal vezetett. S érezhetted, akkor lehettél már a legboldogabb, ha angyal-hölgy települt titokban, kedveskedőn melléd s könnyeidet hattyú-tenyerecskéjével felitatta s a Jóság pille-pillantásaival méltán megvigasztalhatott!

Nem szabadna értelmének lennie annak, ha a sebezhető szívszirmokban is rózsavirágok reszketnek s félnek; ha folyamatos lelkiismeretfurdalást élhet át, ha csupán megérzed, hogy gyerekesen őszinte voltál, s neked inkább fájt a méltánytalan szakítás, mint neki! Mikor kedvére páváskodhatott s ha szólította a kedves nagyérdemű még tollászkodva felcicomázta önmagát is; lélekből illett volna vallani titkosított telepátia húrokon, hogy egyedül csakis ő hallhassa, s értse: minden vesztesként dübörgő lúzer-dobbanásban a sebezhető lélek martjain csak őérte kell fel a Nap!

Kisgyermeket ringat szemeidben smaragdok szent-gyöngye hajótörött lelked folyóin, mint kósza álom ringatózva vérzik s lebeg sok-sok visszafojtott, romantikus ábránd, csacska vágykép! – Cellarácsát most még sokszorosan csörgetia burok-magány s tétován lépked messzi bizonytalan lelked ösztön-tájain! Néha szükséges s kell is, hogy zokogó holtágakban miközben hollószárnyakon a Hold ezüsttavakon mossa pöndörödő késhegy-pilláit lehessen melletted az Egy-Valaki kinek minden percben a te boldogulásod a legfontosabb érték!

AGÓNIA

Majdnem kihaltnak látszott a sikátorszagú város.

Csak egy-egy eltévedt, s pisla utcai lámpafény ontotta magából villámló csillagos sugarait Fölöttébb hideg, és barátságtalan volt az idő Mintha a csillagok is azoknak a hírnököknek az útjait akarnák kivilágítani, akik valamilyen halaszthatatlan, vagy legalább is létfontosságú ügyben járnak-kelnek, és sajnos kénytelenek figyelmen kívül hagyni az adott természet zordon, és vad kihívásait! Éppen hazafel é igyekezett egy húszon egynehány éves fél egyetemista – feltételezhetően azért nevezték így, mert az egyetemre csak éppen akkor iratkozott be, és sajnos akkor is költségtérítéses képzésre, és nem állami finanszírozottra, mert erre nagy valószínűséggel már egyáltalán nem maradt volna pénze -, és így szinte mindig a lelkiismeretében viselte azokat a jellegzetes megbántottság, és visszahúzódás sajátságos, ám valójában nagyon is felfedezhető piciny nyomait, amit az ember főleg akkor érez, ha kitaszítottság vesz rajta erőt, és lélekjelenlétében jobb ha erősen tartóztatja önmagát, mert különben félő, hogy önkívületében keserves krokodil könnyeket hullat Pénteki Aladár – akit mindenki csak göthös háj pacniként ismert -, sajnos pollenérzékeny volt, és az asztma is kínozta pufók termetét, amire természetesen elegendő gyógyszereket is kapott, mégsem tudtak az állapotán csak egy kis jottányit is javítani, de még így is szinte minden áldott napja maga volt a létküzdelem már, ha tökéletesen kijelenthetjük, hogy az egyetemista nemzedéknek minden nap meg kellett vívnia a saját maga erkölcsi, és mentális harcait, szócsatáit, ha azt szerették volna hogy az adott professzorok, címzetes docensektől tiszteletet nyerhessenek, és persze nem utolsó sorban bebocsátást a tudást Panteonjaiba!

Azt is mondhatnánk, hogy Pénteki Aladárt szinte senki sem kedvelte különösebben, - pedig erre nemcsak hogy egyáltalán nem szolgált rá, de az egyetem berkeiben, ahol elsősorban Aladárnak elfoglaltsága akadt -, a lehető legudvariasabb, és talpig erkölcsi úriemberség gyökerei kezdetek meghonosodni. S ez bizony – mondanom sem kell -, de egynémely főleg idősödő, és merőben konzervatív beállítottságú hatalmi embernek roppantul égette a fantáziáját ti hogy, ok voltak eddig a hagyományok, és a tradíciók makulátlan közvetítői, és akkor jön egy ilyen talpig jól nevelt, és már-már túlontúl udvarias kis piperkőc pufók dromedár, és átalakítja, sőt megreformálja az elavult viselkedési szabályokat, vagy ne adj’ Isten magát a házirendet!

- Nézd csak, itt jön az a félszeg kis senkiházi – mondogatta sok pedagógus főleg Pénteki háta mögött, amikor annak volt elég mersze, és bátorsága, hogy fölkeresse az adott tantestületi szobát, ami sajnos egyre inkább szobákra és inkább szertárakra korlátozódott a ténylegesen nagy és kényelmes férőhelyekkel fölszerelt tanári szobák mellett.

Természetesen ilyen esetekben Pénteki ezeket a kisebb-nagyobb élcelődéseket szinte föl sem vette, és nyugodt szívvel elengedte az füle mellett, mert különösebben nem kereste sohasem a bajt, - a problémák általános forrásának inkább minden egyes esetben az számított, hogy a bajok találták meg őt magát személyesen Ha vizsgázni, vagy szigorlatra kellett menni, akkor rendszerint azért, mert sajnos Pénteki nagy szívét dicsérve hajlamos volt mindenkinek kölcsönadni a már megírt, és gondosan elkészített jegyzeteit amit általában nagyon sok esetben vissza sem kapott, vagy ha esetleg ez mégis megtörtént volna, akkor hosszasan kellett kunyerálni, hogy az adott illető aki ,,elcsórta” vagy kicsalta tőle megfelelő kárpótlások fejében vissza is adja Ezek az ú.n. ,,megfelelő kárpótlások” általában egy-egy tábla csokoládéjába, esetleg egy kisméretű műanyag pohár kávénak nevezett ipari feketelevesébe kerültek Aladárnak, de hát így jár az, aki túlontúl segítőkész, és nagyon is jószívű. Mert akármiről is volt szó Aladárban szinte mindenki feltétlenül, és vak hűséggel megbízott.

Ha névnap, vagy születésnap volt, lehetőséghez mérten már az első között gratulált a szerencsés ünnepeltnek ez lehetett egy megható csokor virág, vagy még több szerelmes jellegű líra, amit csak úgy szabadidejében költögetett valamelyik padsor alatt csak, hogy észre ne vegyék De amit különösen a hölgyek szerettek az azoknak a süteményeknek és cukros nyalánkságoknak széles választékai voltak, amiket rendszerint mind Pénteki sütött, és amik olyannyira észbontóan finomra és sok esetben hangsúlyozottan szenzációsra sikeredtek, hogy nemcsak hogy mind elfogytak az utolsó morzsáig, de az adott szülinapos hölgyek többsége egy kissé édesszájúak lévén egyre követelőzőbbek is lettek.

- Na légyszi! Cuncika! Hadd kóstoljam meg ezt! – hangozott könyörögve szinte minden egyes alkalommal a lányok szájából a könyörgés, amit főleg azokban az esetekben vetettek be, amikor az összes sütemény majd egy szálig el is fogyott.

- Kérem, hölgyeim! Ez sajnos a végstádiumához közelít! – mutatta ártatlan boci szemekkel Pénteki a sütis tálat, és titkon abban reménykedett, hogy ezzel megnyugtathatja a lányok kedélyeit, de sajnos egyre inkább csalatkoznia kellett, mert akadt egynémely hölgy, akit ez csöppet sem hatott meg, és fölforgatták.

Aladár majdhogynem összes iskolai motyóját titokban a sütis morzsákban reménykedve megszállottan, és cukorimádatuktól édesen.

Mondanunk sem kell, hogy mindez az olcsó színjáték – amit a nagy titokban a lányok óhatatlanul is, mert bűnös élvezetekre vágytak -, elkövettek, a legkevésbé sem lepte meg Aladárt O mindenkiről tudta, hogy szereti az édességet, és hajlandó ezért a lehető legnagyobb rizikókba, és kalandokba is bocsátkozni akár, hogy meggyőződésének érvényt szerezhessen.

Sajnos, akinek kiváltképpen süteményeket sütött éppen az a hölgy nem igazán mutatott csöppnyi érdeklődést sem Aladár iránt.

Működhet ugyanis valamilyen megszédítő ábránd tudat, vagy gondolati illúzió- főleg ez a hölgyeket jellemzi, bár azért az urak sem annyira kivételek -, hogy romantikus álmokat szőnek önmaguk kicsiny lelkiismeretében arról az ideálisnak mondható valakiről, akivel esetlegesen már hosszabb távra is tervezni mernek, aztán amikor már otthoni körülmények között kibontakozik a szappanopera is beillő drámaiság hogy szeretnél-e velem élni egyetlen örök életen keresztül? – akkor bizony óhatatlanul is egyik másik fél önkéntelenül is meggondolja magát, amiknek a következményei szintén már előre láthatók!

Pénteki Aladár nagyon szeretett udvarolgatni egy bizonyos Rézsa Lillának aki mint a megtestesült tökéletesség vonult be Aladár szívének birodalmába, ahonnét atombombával sem lehetett volna kirobbantani, mert hát akit egyszer bűvös hálójába kerít a szerelem olthatatlan, és bűvös varázslata annak minden napjai örökkévalóságnak tűnnek imádott kedvese nélkül.

Aladár kezdetben igen szép verseket igyekezett megfogalmazni a saját maga szépirodalmi, és költészeti eszközeivel, de sajnos hamar rá kellett döbbennie, hogy a mai kor emberei, és hölgyei a bókokkal nagyon is hadilábon állnak, és még nem született olyan kölcsönös engedményeken fekvő fegyverszünet ami lehetővé tenné azt hogy a harmóniát sugalló béke megállapodás megszülethessen.

A mostani korszak hölgyei számára a vásárlás mindent betöltő élvezete, illetve a minél több zsebpénz birtoklási vágya okozott katarzis közeli állapotokat, és koránt sem egy reménytelen fűzfapoéta gyönyörűnek mondható költői képei arról a bizonyos megfoghatatlan szívben született szent szövetségről, amit áthat a kölcsönös tisztelet, és a még nagyobb szeretet.

Így amikor Lilla kérte, hogy a szakdolgozatot esetleg megírhatná-e Aladár helyette sajnos porul járt poétánkban nem az ész érvek működtek, mondván:

- Kisasszony legyen olyan kedves és csinálja meg saját maga, mert én is teljesen el vagyok látva munkával! – hanem készségesen, és mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolga megcsinálta a házi szakdolgozatát Lillának Ami sajnos annyira jól sikerült a szavak átütő, és mindenképpen kifejező erejénél fogva, hogy a tanárnő, aki ellenőrizte a szakdolgozatokat, máris órán kívül kérdőre vonta illedelmes keretek között Rézsa kisasszonyt

- Rézsa kisasszony! Kérem, jelentse ki, előttem a szemembe nézve gerincességgel és tartással, hogy valóban az ön műve-e az a szép, és esztétikailag a legmegfelelőbb pályamunka, amit beadott, vagy sem?!

Lilla hirtelen nem tudott mit felelni Torkára fagytak a jéggé dermedt, olcsó szavak, amik legfeljebb csak leplezhették a hazugságot, de elkendőzni még, ha akarták volna akkor sem igen tudták volna.

Hirtelen elfutotta szemeit a sűrű, fátyolos könny, ami még a legmarconább matrónákat, illetve zsémbeskedő docens urakat is arra késztette volna, hogy megadják számára a föloldozást jelentő kegyelmet Halkan elkezdett motyogni: - Kérem tisztelettel tanárnő! Ezt a munkát egy igen kedves barátom bizonyos Pénteki Aladár készítette el helyettem, mert én fittyet hánytam az erkölcsökre és sajnos egy belvárosi szórakozóhelyen úgy eláztam, hogy sajnos másnap sem igen tértem magamhoz Kérem, hogy azonnal vezesse meg az elégtelen érdemjegyem a leckekönyvbe, és kellőképpen büntessen meg.

A marcona tanárnő fölnézett fekete SZTK –keretes szemüvegéből, elfintorította kissé a száját, mint aki egy óriási szitkot nyel le, majd sok idő múlva kinyögte:

- Szóval magácskának ezért lehetnek ennyire jó jegyei? Mondja csak, Lilla mindig másokkal végezteti a nehezebb feladatait?

- Kérem szépen! Én többet Nem fog előfordulni! – szipogta! – Tiszában volt azzal, ha esetleg más egyebet is mond azzal ismételten tetemesen kihúzhatja a gyufát Így orrát törülgetve csak tovább hallgatott lehajtott fejjel.

- Az ön büntetése a legszigorúbban is évismétlés, és akkor elégedjen meg ennyivel! Ha legközelebb megint megpróbálja azt, hogy mások munkájával hetvenkedik a magáé helyett, annak nagyon súlyos következményei lehetnek!

Ebből Rézsa kisasszony egyből következtetni tudott arra, hogy esetleg megtörténik és még kis is rúghatják, és el is tanácsolják az egyetemről, akkor pedig elsősorban a minden hájjal megkent, gonoszkodó apja szíjat hasít törékeny vállaiból.

ÁBRÁND ILLUZIÓK

Manapság már – sajnos egyre káromkodóbbak lettek az emberek! De hát mi is várhat el az ember egy olyan korban, amikor maga az ember sem igazán tiszteli önmagát, és önző baklövései miatt hajlamos másokat hibáztatni!

Történetünk hőse Hallgató Károly úr, aki talán maga is meglepődött azon, hogy mennyire nincsen tisztában azokkal az emberi tulajdonságokkal amik – főleg akkor és azokban a jellegzetes helyzetekben teszik különlegessé, és egy kissé furcsává az embereket -, amikor önmaguk talán a legkevésbé számítanak rá.

Hallgató úr önmaga is elvált – ez nem is lehet meglepő egy olyan emberrel kapcsolatban, aki a feleségét csak jól működő háztartási tárgynak tekintette, és akárhányszor csak hazajött feleségétől mindig, és sajnos mindenben elvárta a feltétlen kiszolgálást, és háztartásának vezetését De ha csak egyetlen szalmaszálat is keresztbe kellett volna tennie – na, igen, az már bizony nehezebb eset- , ugyanis Hallgató Károly tökéletesen meg volt arról győződve, hogy ő elvégzi a maga jól megérdemelt tizenegy órás éjszakai műszakját, mint egy nagyvállalat egyetlen állandóan szolgálatba levő biztonsági őre, és aztán, hogy otthon, mint és hogy lesz, hát az aztán már tényleg nem is rá tartozik!

Igen ám, de aki már fölfedezte, és megosztotta embertársaival a finom lelkének érzékeny titkait azok tudhatták, hogy Hallgatóné Katinka asszonynak is meg lettek volna a maga kis passziói, és kedvteléses kiváltságai, amit azonban senki sem vett eléggé komolyan legkevésbé a férje.

Minden egyes valóságnak gondolt nap úgy telt el, hogy:

- Cicukám, ugye megcsináltad nekem a vacsit? Vagy nem?

- Édesem ugye kivasaltad az ingemet, mert tudod, hogy a kollegákkal kiruccanunk egy kicsit, az étterembe megünnepeljük a sikeres munkavégzéseket – ami gyakorlatilag másból sem állt, minthogy jól a föld alá itták magukat, legalább is amíg a pénzük, és anyagi erőforrásaik ezt megengedték.

Így nem csoda, ha egy szép napon – mint amikor az ember tisztában van, azzal, hogy mélyebbre már aligha süllyedhet, egy hajdanán talán jobb napokat is megélt házastársi kapcsolat Hallgatónénál bizony-bizony betelt a pohár, mert éjjel vallatóra fogta férjét.

- Hát nem kedves jó uram! Én ezt a rabszolgaunkát nem vagyok tovább hajlandó sem eltűrni, és sem pedig tovább folytatni Azt hiszem, mindenkinek jobb lett volna, ha egy kis ideig visszaköltözöm anyámhoz, és akkor talán mindketten átgondolhattunk volna a jelenlegi siralmas helyzetünket!

Hallgató Károly látszólag csak bambán bámult maga elé meredten, majd hirtelen természete elárulta, mert hevesen megragadta az asszony csuklóját és rákezdte azokat a már húszon egynehány éve örökösen hajtogatott szólamokat, amiket már mindenki halálosan unalmasnak talált, és ez alól Hallgatóné sem volt kivétel.

- Szerinted én tehetek róla – kezdte, mintha minden az ő bűne, és felelőssége volna -, hogy míg én a belemet is kidolgozom lassan, annyit nem érdemlek meg, hogy mindennap, ha hazajövök, abból a tetves munkából előttem legyen a vacsora, na meg a tévéműsor?!

Hallgatóné már erősen fogta a fejét, és bizony nagy lélekjelenlétet kellett tanúsítania, hogy le ne leplezze szívében dühöngo indulatait, mert kikelt az ágyból, nagyra meresztett szemekkel, és eltátott szájjal, és szavaival jogosan férjének esett

- Még hogy neked sok a munkád! Neked, akinek pusztán csak annyi a dolga, hogy hervassza magát egy senkiházi madárlátta, és elhagyott gyártelepen, amit állandóan őrizgetni kell, hát szépen állunk mondhatom! De nézz csak meg nyugodtan engem! Én amióta a feleséged vagyok, csak arra voltam alkalmas, hogy mossak, főzzek, takarítsak Nevelem a gyerekedet, bár te azt állítod, hogy neked semmi közöd hozzá, rengeteget foglalkozom az idős, és beteg anyáddal is, akiről nem szereted, ha beszélünk, mert már így is állandóan magas a vérnyomásod!

Mindig én vasalom ki az ingeidet, és teszek rendet magad után, míg te egész álló nap vagy szunyókálsz, vagy tévét nézel! Mondhatom ez aztán a munkamegosztás!

- Mégis mit vársz tőlem babám?! – értetlenkedett a férj.

- Csak annyit, hogy legalább néhanap csak néhanap tudomásul vehetnéd a házszabályokat, és egy kicsit anyagilag is jobban kijönnénk, ha besegítenél a háztartásba és ne füstölnél tonnaszámra Ja, és mellesleg, legalább egyszer-egyszer vedd magadnak a fáradságot és emlékeztesd magadat arra, hogy a feleséged vagyok, és egy kicsit nem ártana, ha tisztelnél! Mit gondolsz megoldható?!

Hallgatónak már így is nem csekélyke erőfeszítésébe került végighallgatni felesége szokásos erkölcsi prédikációit, és emiatt aztán már ténylegesen föl ment jócskán az agyvize, most mégis, mint egy értetlen kamasz, csak nézet ki a fejéből, és farkasszemmel bámult asszonyára.

- Szóval így állunk! Hát ezt érdemeltem húszon négyévnyi gyötrelmes munkanap után, és azok után, hogy sokig, míg Gyesen voltál az én kisforgalmú fizetésemből tengődtünk De milyen könnyebbség is volt akkoriban havi ezerkétszáz, ne tagadd! Tudod jól, hogy mindig tisztességgel hazahordtam a pénzt, nem igaz?! – folytatta -, pedig azt is megtehettem volna, hogy valamelyik ócska lebujban, vagy csehóban eliszom, nem de bár? – s ezzel tökéletesen nyugodt képet erőltetett magára, mintha ilyen egyszerű és hatékony eszközökkel a beszélgetés már meg is lenne oldva.

- Na nem, édes apukám! Ez így ebben a formában, bizony-bizony igencsak sántít, nem gondolod? – folytatta Katinka asszony. – Tudod mit? fölajánlok egy lehetőséget, nem kell azonnal belemenned, nyugodtan átgondolhatod pár nap alatt, de vésd csak nyugodtan az eszedbe, hogy nekem még mindig meg van az anyám, akinek mellesleg anyagiakban is vannak forrásai, és ha netán úgy adódna, hogy szétmegyünk saját elhatározásból, akkor fel is út meg le is út!

- Mit jelentsen ez a kijelentés anyukám?! – hökkent meg a meglepetések súlya alatt Hallgató Károly

- Ez egy roppant egyszerű tanács – kezdte Katinka asszonyság -, vagy szakítasz a régi életmódoddal, és fölrúgod a régi szabályaidat, és ezáltal, egy kicsit megemberelve tisztességesebben viselkedsz, vagy sajnos kénytelen leszek gyorsan és hatékonyan elválni tőled! Mondd csak édes uram tudtál követni?!

- Aha! Szóval így áll a helyzet?! – meresztette gyilkos indulattal smaragd szemeit Hallgató feleségére – Szóval, ha jól értettem Vagy megváltozom gyökerestül, vagy elveszítem a kicsi családomat?

- Ebben tökéletesen egyetértünk!

Hallgató hirtelen az éjnek idején fölkelt, és feltűnően járkálni kezdett az alig húsz négyzetméteres szobában, mint egy hibernációból fölijesztett holdkóros.

- Hát azt hiszem mindkettőnknek jobb lesz, sőt a gyerkőcödnek is, ha én egy ideig anyámhoz visszaköltözöm, mert egy-két dolgot tisztáznom illik önmagammal szemben is, aztán majd, ha rendbe jöttem, talán még láthatjuk egymást – Kétségtelen, hogy most az egyszer a lehető legbizalmasabban, és legőszintébben öntötte ki a lelkét annak a nőnek akivel, már jó egynéhány viszontagságos esztendőn túl voltak csak most egyikük sem gondolta igazán végig, hogy mihez kezdjen a másik nélkül, és hogyan is tovább.

Ami Katinka asszonyságot illette o tökéletesen meg volt elégedve a megyei bíróság által megállapított gyerektartási költségektől, és semmi szükségét nem látta, hogy elváljanak a férjétől.

Ami viszont Hallgató Károlyt illette o már koránt sem volt ennyire szerencsés Édesanyja a már tizenhat éve egyedül éldegélő Hallgatóné betegség következtében elhunyt, és egy rozoga viskót hagyott fiaira, akik az örökségtől annyira megtollasodtak, hogy a minél nagyobb haszon reményében kis híján szétmarcangolták egymást Végül senki sem járt valami túlságosan jól Hallgató Károly háromnegyed részt kapott jogosan megállapított örökségéből, míg öccse a felét több és jobb haszonnal Hallgató Károly még aznap, ahogy azt a pár milliócskát kézhez kapta elverte az egészet egy póker versenyen, meglehetősen meggondolatlanul, míg öccse Róbert unokaöcsének ebből az örökségből finanszírozta később továbbtanulási szándékait.

ZÁR-ÓRA

Sakál s Hiéna-arcok között inkábbtitkokat suttogó felszínek alá merülök! Örök Sziszifuz-gyermek vagyok, nyughatatlan bolyongó, ki őszinte kapcsolatra vágyik! Grimasz-mosolyom is szabályok szerinti! Vigyázat! Már minden mi felszínes, groteszk exibicionistaságba fordult nem lehet csupán egyéni produktum és sajátunk! Pettyes cillag-szemekben Gioconda-ragyogások – félő csupán akkor követnek éber kíváncsiság mellett, ha valamicske pénzt adagolok!

Ha a felszín felett van síró szemekben a hajótörött-harag sokan kinevetnek! Nem gondolták végig az erkölcsi emberség megtanulható törvényeit! Romantikus lagúnák felé kalandoz mélabús, tohonya képzeletem; színpompás karneváli maszkok, viselkedő jellemek s könnyed, felelőséggel teli mediterrán hangulatiság! Miért kellett bezárni empátia-toleranciát, mint a biztos oltalmat kínáló, szilárd menedéket?!

Ellenem dolgoztak tán mindig is Pilátusai, kétarcú Júdásai a jövőknek?! Hínáros, zavaros lelkemben sok lett már az algásodott slejm-massza! – Már bőven elég lenne a magamramaradottság tudatából! s ha bátorságom lehetne caflatnék is fölfelé, felszínközelbe! A nyughatatlan hagymahéj-lélek mélyén vulkánok is könnyedébben kitörnek, s fortyogó katlanokként echózik a megtöretett bánatok fohásza! – Még egyetlen, biztos fordulóra nem árthatna fölrakni a tétet, s szétnézni, hátha akadhatna még e világon szikra-Jó!

Tartós fülzúgásom, dobbanó tachicardiám még így is velem marad! Holdfénybe-süllyedt pufók arcomon könny-ejtette vágások nyomai virítanak!