ÁLLÁSTALANUL

Amint azonnal lecsapott az állásajánlatra úgy érezte magát, mint egy dögkeselyű, akinek csupán rágós, kidobott mócsingos koncok, olcsó húscafatok maradtak, amiken legalább még elrágódhat…
Gábornál ez volt a lehető legbiztosabb jele a félszeg önbizalomhiánynak.
- Fiam! Állást úgy kell keresni, hogy ebben a világban mindent el kell vállalni! Aztán az már mindegy, hogy szereted is, amit csinálsz! Érted?! – mondogatta neki mindig jószándékú nagymamája. – A munkáltatók érezzék azt, hogy pótolhatatlan lehetőségek szalasztanak el azzal, ha nem vesznek fel!
Mégsem ebben a szellemben készülődött az állásinterjúra; szövetnadrág lehetőleg fekete, hozzá fehér ing, disztingvált nyakkendő, mely a rengeteg mosástól kissé már meg is kopott! Mégis a jólápoltság egyetemes benyomását keltette, ha valaki figyelmesen ránézett. Már nem merte elkövetni azt a könnyelműen is tétovaságnak minősülő hibát, mint pályája kezdetén; hogy t.i. mint egy roppant udvarias, és túlzottan szerénykedő vendég görnyedt tehát önmaga előtt is meghunyászkodó háttal nyitott be a felvételiztető irodák ismeretlen helységeibe. Most valami titokzatos nem evilági erőktől vezérelve úgy érezte saját magát, mint aki abszolúte biztosra ment.
- Mi egy kicsivel karizmatikusabb személyiséget keresünk! Őszintén sajnáljuk, de nem magára esett a választásunk! – érezte az adott meghallgatás végét, melyet a köznyelv valami miatt castingnak nevez már egy jó ideje, hogy a szobában szinte senki nem lehetett eléggé őszinte, gerinces a másikkal ahhoz, hogy nyíltan közölhesse szánalmasnak tűnő észrevételeit.
- Értem, és köszönöm a segítséget! – hangja a már jól megszokott automatizált rutint követte; érzelmek, és dühkitörések nélkül – hiszen egy kis idő után ő is rájött arra, hogy a hasznotalan könnyek potyogtatásának nincs és a közeljövőben sem lehetséges tartós értelme!
Most pedig itt áll kilenc évvel megkeseredettebben és legalább annyira lapító tapasztalattal; mintha szándékosan meghátrált volna az időből! Ezt a mondatot azonban már nem mondhatják el neki!
Gábor a magára erőltetett, kényszerű határozott karakánság erejével nyitott be a tágas, kívülről hatalmas üvegpalotának tűnő irodaépület lengő forgóajtóján; ahova rendszerint csupa öltönynadrágos, és irodai, manikűrözött titkárnőcske járt, nem pedig egy olyan gátlásos, és az egész világot halálbiztos sakkjátszámnak felfogó emberke, mint főszereplőnk! Az előcsarnokban egy dromedár, legalább százharminckilós, rövidujjú inge alatt is látványosan kidomborodó, kilónyi rakat-izmot viselő biztonsági őr állította meg:
- Segíthetek uram?! – hangja egyszerre volt mély, dörmögő, ugyanakkor készséges, bár Gábor félelmeiben most csupán annyit érzékelhetett, hogy lám itt van egy megtermett hústorony, akit kivételesen felruháztak a gondolkodás képességével.
Mindenütt szobanövények, és mesterségesen növekedésnek induló pálmafák hirdették, hogy aki ennek a vállalatak az alkalmazásába kerül több, mint valószínű, hogy kellően zsíros bakszámlára számíthat, és kijár számára is a havonkint beiktatható, legalább kéthetes nyaralás! Gábor viszont otthonülő típusok sorába tartozott, akinek tökéletesen elegendő volt, ha meghallhatta a csend hangjait egy szándékosan hangzavarral küszködő világegyetemben, és verseskötettel, vagy könyvvel ,,lazulhatott”!
Ki sem merte nyitni féltve őrzött száját; csupán hebegni, és fokozottan dadogásban tudott csupán megszólalni:
- I-i-igeen! K-k-kérem szé-épen! A fő-nők úrhoz jö-jö-jöttem! – annyira benne feszült az ideg, és a sakkjatszmásként jelentkező, és most már valószínűleg tartósított kétségbeesés, hogyha az ember nem ismerhette volna első ránézésre kapásból azt mondta volna: Ez a fickó nagyon gyanús!
A biztonsági őrnek is feltűnhetett a heves verejtékezés, mely a dílerek, és a kábítószerfutárok nemzetközi ismertetőjelei közé tartozott; szándékos profizmussal, óvatosan a hátába került, és annélkül, hogy a másik bármit is csinálhatott volna szabadon hagyott kezeivel azonnal falhoz állította, és tetőtől-talpig meg is motozta.
- Rendben kedves uram! Most felmehet! – eszébe jutott, hogy meglehet enyhe durvaságot alkalmazott, amikor testi motozásra sort kerített; mormogón, mint aki a szája alatt motyog még hozzátette a megszeppent, és halálra vált fiatalembernek:
- Bocsánat a kellemetlenségekért!
Ahogy végig haladt a stílusosan posztmodernre sikeredett avantgarde-stílusú falak között néhány manüken alkatú, roppant csinos, karcsú hölgyet látott trécselni, akik minden bizonnyal az aktuális legújabb trendi divatokat, és saját nagyon macsóra tupírozott pasijukat tárgyalhatták ki egymás között, hiszen csicsergőn rötyörésztek, és szegény Gábornak fogalma sem lehetett: vajon ő-e alattomosra sikeredett nevetségük egyedüli szenvedő tárgya?
Mehetett volna egy acéllemezekkel beborított, hatalmas tükrös lifttel, ahonnan az ember minden oldalról láthatta magát; most azonban szándékos idegeskedése közepette, mikor kis híján infarktust kapott a biztonsági őr ,,tapizásától” meggondolta magát és inkább a jól bevált lépcsőt válaszotta; bár kétségtelen, hogy így a negyedik emeletre való feljutás egy kicsit több időt vesz igénybe, de legalább nem kell a liftbeni kisebb klausztrofóbiájától tartania.
Most agyában kis híján fel akaródzott robbanni egy kiélesített atombomba; a ,,már minden elveszett” egyetemes érzése! Még mindig nem tudta kellőképpen elsajátítani azt a hatékony módszert, ami segíti megvigasztalni, és egyszersmind megnyugtatni a lelkiismeretét; míg mások esküsztek a jógára, mantrára, vagy a piláteszre – addig Gábor jobbhíján csak elmotyogta mág vagy százszor, hogy saját magának önbizalmat sugározzon: ,,Nem lesz semmi baj! Ne izgulj már!”
Végre a harmadik emeleten volt, már csupán egyetlen meghatározó emelet, és kijelentheti magáról, hogy majdnem bevette – igaz ugyan nem ostrom, és kisebbfajta csaták árán -, majdnem az egész épületet. Kissé szaporábbra vette a lépteit, hogy el ne késsen, de órájára pillantva már így is meghaladta a felkínált pár perces időkeretet.
- A fenébe! Ne akarok már a legelső alkalommal elkésni! Képzelem mit gondolhatnak azok odabent rólam! – mondta ki hangosan, s most az sem zavarta különösebben, ha valaki egyáltalán járkál rajta kívül a folyosók labirintusában.
Egy kellemetlen feladat most megint felbukkanni látszott töprengő elméjében: Hogyan fogok belépni az ajtón? Ha túlzottan szerénykedő, alázkodóra, földig hajolóra veszem a stílust a köznevetség tárgya leszek, és valószínű, hogy ezért a kisebb bakiért sem kapom meg az állást! Viszont, ha temperamentusom magabiztosságomat rőltetem, ami viszont nem is létezik, akkor pedig meglehet, hogy mindenkit elriasztok szándékosan magam körül! – mindent hangosan végig gondolt, hogy valahogy megkönnyíthesse a választás jogát. Végül a megbocsátó őszinteség mellett tört lándzsát és lépett be egy nappali szoba nagyságú irodai helységbe, mely akkora volt, mint egy garzonlakás.
Egy asztalnál öten ültek: egy tekintélyes, idősebb férfiú. Biztosan a főnök személyesen, és hozzá még négy fiatalabbka hölgyemény, akik tüntető szépségük mellett nem biztos, hogy lenyűgöző intelligenciájukkal is tudtak volna legyeskedni! Az utóbbi időben egyre jobban meggyökeresedett benne a bölcs felismerés, hogy a legtöbb meghallgatás egyfajta sajátságos, önmagát alázó pofavizitre hasonlít, mely hivatott eldönteni, hogy az adott munkavállaló egyáltalán jó megjelenésű-e, és az, hogy az értelmi képességei meghaladják az IQ-tesztek skáláit – szinte már másodlagos, nyugodtan elhanyagolható kérdés!
Bár még személyesen csupán csak most találkoztak először Gábornak máris gyanússá vált az, ahogyan ,,egyesek” feltörekvőbbek, vagy ambiciózusabbak méricskélni, méregetni kezdik.
A főnök egy nagyon már-már túlzottan részleteket is taglaló szakmai jellegű életrajzot várt el tőle, a hozzávaló motivációs levéllel; ,,A megnyúlás újabb fokozata!” – gondolta jogosan magában. Elvégre, ha az embert már interjúra várják még mindig nem érthette, hogy mi a fenének kell hozzá ,,gazsuláló levélkét” is mellékelni.
- Tehát akkor! – nyújtózott egy hatalmas kényelmest a megbízott főnök. – Maga Gábor miért szeretne itt dolgozni? – tekintete mintha nem is rokonszenvesen egyenesen őt nézte volna sokkal inkább a hófehér plafont, amire rászállt egy légy, vagy valami idegenebb eredetű, kellemetlen szennyeződés.
A kérdés meglepte, és látszott rajta, hogy titokban az asztal alatt – ahol hellyel kínálták -, aprólékosan, tehát minden ujjpercet egyenként tördelni kezdi a kezét.
,,Na ez már megint egy olyan céltéveszett nap lesz!” – s önmagában máris levonta a megkeseredett tanúságot; miszerint, ezen a napon sem fog álláshoz jutni, hiszen az adott cégnél egyetlen olyan ,,bizalmas ismerőssel” sem rendelkezik, aki néhány jó szót tudna az érdekében szólni a felsőbb emberkéknek tehát ezzel szavatolná, mint valami márkát, vagy használati cikket személyiségét.
Kissé idegesebb lett, mint szokott volt, mert erősebben kezdett liftezni a gyomra, és heves hányingerézet kerítette azonnal hatalmába.
A főnök – bár kétségtelen -, hogy egész túlzottan kifinomult és rátarti megjelenése valósággal már ordított az egoistaságtól, és a túlzásba vitt arrogáns optimistaságtól – egyáltalán nem tesztelni, vagy vizsgáztatni akarta, pusztán csak felmérte az adott illető reakcióit! Gábor most valósággal meggyűlölte az egész létezés, és már azok is ellenségeinek számítottak, akik a szobában figyelmes türelemmel igyekeztek követni, hogy valójában mi is történhet a szobában. Most lett volna csak igazán kedve ennek a sótlan, megjátszott tudálékos ,,nagyalaknak” összetörni hibátlan fogsorát, és széjjel vagdosni valószínűleg méregdrága Armani-öltönyét.
,,Hibáztál” – döntötte el magában tán végleg, és talán a legnagyobb probléma az lehetett, amit ismerősei, és barátai is szüntelen mindig az orra alá dörgöltek, hogy nagyon hamar képes mindenen megsértődni, és magára venni a bagatellnek látszó, pitiánerebb dolgait is.
- Nos?! Még hallgatom kedves… Gábor! – a főnökön már most látszódott, hogy béketűrő embernek ismerik, de a legtöbb emberrel szemben akkor is könnyedén elszakadhat a cérna, és akkor gellert kap a folytatólagos békéről szóló elképzelése.
A számára engedélyezett félóra már így is vagy tíz perccel meghaladta az adott időkeretet, és nem tudta biztosan, hogy odakint a folyosón vajon még hányan várakoznak ugyanerre a meghirdetett állásra!
- Nos, kedves Gábor! Bocsásson meg, de sajnos vissza kell térnem eredeti teendőimhez… úgyhogy, ha megbocsát! – ez felhívás és egyben tapintatos figyelmeztetés is volt arra nézve, hogy száz százalékig biztos, hogy az adott állást nem neki adták oda, és másodlagos kérdés folyamatosan kiújuló pesszimista hozzáállása.
Maga is érezte, hogy feje felett elszaladhatott jócskán az idő, hiszen pályakezdő álláskeresésről már korántsem lehetet beszélni az ő esetében – elvégre már régen elmúlt harminc, de még nem töltötte be a negyvenet! Mégis, melyik a legfelelelőbb korszak, hogy a munkáltató eldönthesse alkalmas a feladatok ellátására az adott munkakörön belül? Egy egyszerű könyvtárosi melóhoz?
A főnök máris visszament a tágas irodájába, és a többi HR-munkatársakra hagyta az újonc ,,kezelését.”
- …Tehát, ha jól látom, akkor… ön a Bölcsészetre járt! Igaz ez?! – egy szemüveges, szemlátomást nagyon modern, és a hófehér blúza stílusa alapján extravagáns ifjú hölgy kezdte vizslatni, ami feltért egy vizsgálóbírói vallatással.
- Igen kérem! Odajártam! – érezte, hogy már csak a dicsőséges visszavonulás lehet egyedül hátra, hiszen minden veszve van!
- Látom itt, hogy írogat is! – emelte rá most kicsit kedvesebben gyönyörű sötétbarna szemeit, mint akit szemlátomást felkeltett az érdeklődése. - …És mit írogat, ha szabad kérdeznem? – levette a szemüvegét, és a szigorú kontyát is kibontotta, hogy csodálatosan selymes, kicsit hullámos csigákban elrendezett vállközépig érő haja is jobban érvényesüljön.
- …Hát ez változó! Versek, novellák, regények és ha be tudnék szerezni egy színdarabírással foglalkozó dramaturgiai kézikönyvet, akkor a színdarabokkal is aktívan kísérletezgetek! – Amint az utolsó kissé felszabadultabbra sikerült mondatot kimondta, már maga is mindent megbánt! ,,Hogy lehetsz ennyire címeres ökör! Te Isten barma?” – mérgelődött magában, miközben gondolkodott. Talán azonnal megbánta ezt a fajta közvetlenséget, hiszen, ha az ember nyíltan kitárulkozik, és felfedi a kártyáit – akkor a legtöbb esetben azonnali visszautasítás a válasz.
Nem mondhatjuk el, hogy sikeresnek ígérkezett ez a találkozó; ha már az adott főnök is inkább az irodájában várta meg a végkifejletet! Most minthogy ha megkönnyebbült volna a ténytől, hogy elmondhat akármit szinte bizalmas, meghitt baráti szinten ennek a földre szállt angyalnak – úgysem fog semmi botrány történni, legfeljebb csak megint elpuskázta a lehetőséget, hogy biztos megélhetése lehessen!
- Akkor köszönjük, hogy befáradt, és majd… értesítjük! – közölte hivatalos hangnemben egy másik megbízott.
Az ifjú hölgy gyönyörű tekintete látszott, hogy elfátyolosodik, hiszen pillanatok kérdése lehetett csupán, hogy azonnal megkedvelje és a szívébe zárja Gábort, aki erről semmit sem tudott.
Kihúzta a széket engedelmesen, mint egy katona; finoman megrogyasztva meghajolt, mintha csak egy pocsék színi előadás omlott volna össze, majd távozott. Már a liftben is tudta akármennyire maga alá gyűrte és kicsit meg is keserítette ez a nap, hogy akármennyire jó lett volna ez a könyvtárosi munkavégzés – ez valahogy még mindig nem az ő világa volt! Akármennyire is duruzsoltak egyes családtagjai a fülébe, hogy egy léhűtő, mert egész nap csak olvas, és írogat – tehát nem végez tisztes fizikai munkát!
Amint a lifttel lement folyamatosan újra fogalmazta magában az egyre elviselhetetlenebb kérdést: Hogyan fog megélni? Hogyan fog rezsit, közüzemi számlákat fizetni? Egyáltalán van-e még értelme a családalapításnak? Mert ugyebár a világ legjobb dolga a gyermekáldás, de hát hogyan tarthatná el, hogyan gondoskodhatna egy kis csöppségről, aki csak azt látja, hogy egyre keservesebben gyomorognak szerettei egy életen keresztül? Ezt most nagyon szívtelennek, és kegyetlennek érezte – de a szilárd valóság alapjaihoz valahogy ez is hozzátartozott.
Pályája legelején – ha ugyan volt egyáltalán ilyen -, hiszen jóformán harminc éves koráig a szüleivel lakott, és csupán alkalmi jellegű, kisebb munkákat vállalt, persze ha akadtak egyáltalán. Most hajszálpontosan megtudta ítélni, mi a fontos, és mi nem! Csupa olyan ismerőse és barátja volt, akik vagy a gimnázium, vagy az egyetem után gyorsan belevetették magukat a családalapítás rohanós hétköznapjaiba, és nem számoltak a gondos tervezéssel, sem a valódi mérlegképes lehetőségekkel; és jóformán megesett, hogy napról-napra éldegéltek.
Gábor mindig is szeretett volna önmaga maradni; nem válni sem beképzelt, mindent jobban tudó, arrogáns szemétládává, aki mindenkit eltapos maga körül, csakhogy számára biztosítva lehessen az érvényesülés egyetlen módja. Megkönnyebbülten ért le a földszinti recepcióra, ahol az imént említett ifjú hölgy már várta:
- Bocsásson meg nekem kedves Gábor… - szabadkozott, és idegesen toporogni kezdett tűsarkú cipellőiben, melyek nagyon hangsúlyosan kiemelték feltűnen hosszú, és kecses lábát. – De… nagy benyomást tett rám, és ha esetleg a közeljövőben majd lenne hozzá kedve itt az elérhetőségem!
Ezt nem várta volna! Szinte el sem tudta képelni, hogy akadhat-e valaki, aki egy ilyen magafajta kissé pocakos, és enyhén molett emberkével akarna kezdeni! Ugyanis a legtöbb manöken-típusú hölgyeménynek sokkalta macsósabb külsejű férfiak jöttek be, és váltak be, mint ideális férfiideál!
Gábor félve, habozova nézett gyönyörű szemeibe, és maga sem vette észre, de rögtön elpirult:
- Ez igazán nagyon kedves! Megtisztel! – ennyit tudott kinyögni.
Gáborra mindig is jellemző volt, hogy a régi baráti kapcsolatait akarta újra felújítani, és mindenáron megtartani, mert úgy hitte – és ezzel tökéletesen megfogalmazta tulajdonképpeni arc poétikáját -, hogy csak azok ismerhetik igazán, akikkel legalább huzamosabb ideig: öt-tíz évig együtt volt, és ismerte a gondolkodásukat! De Gábort nehezen lehetett kiismerni; szándékosan árnyékba húzódó titokzatos személyjéhez csupán azoknak volt hozzáférése, akik nem akartak sem ártani neki, sem pedig szándékosan megszégyeníteni! S akiben már többször is csalódott annak igencsak össze kellett kapnia magát, ha azt akarta, hogy a törékeny bizalom ne törjön végleg össze! Gábor mindig is rendkívül nehezen létesített új barátibb jellegű kapcsolatokat; hiszen ha valami egyszer már elkövette a hibát, hogy összetört a szíve, az még egyszer talán óvatosabb lesz! De most ez a hallatlanul csinos, és rokonszenves ifjú hölgy mintha titokban megrezegtette volna érzékeny húrokon feszülő szívének burkait.
- Akkor remélem, még látjuk egymást! – lábujjhegyre emelkedett, mert egy biztos fejjel mégiscsak alacsonyabb volt, mint ő, és gyengéden megpuszilta. Ilyen sem történik mindennap!
- Oh… - akadt el a lélegzete -, én is remélem! – azzal legszívesebben táncot lejtett volna itt a recepció körül, mert a hölgynek azonnal sikerült visszahódítani romba döntött életkedvét. Kedvesen mosolygott.
Az ifjú hölgy is kedvesen mosolygott. Visszament a hatalmas lifttel, mely leginkább egy üvegkalitkához hasonlított, és a lent maradó hangyákra hasonlító emberek pontosan láthatták az emberi tekintetek őszinte reakcióit; mintha a kristályos üveg egyúttal felfedte volna lényük rejtettebb titkait is!
Röviden és távolságtartón köszönt el a kigyúrt portástól, aki néma fejbiccentéssel szignózta udvariasságát.
Ez a találkozás kicsit elgondolkodtatta azon, hogy talán nem is ártana eddigi összerendezett életét, kiszámított terveit újra átgondolnia, és talán megpróbálkozhatna – akármennyi lélektraumával járjon is -, egy olyan kapcsolattal is talán mely az őszinte barátságon alapul, és melyből egy szép napon talán szerelem sarjadhat…
Amikor kilépett az épületből már az sem zavarta, hogy éppen az orra előtt egy hatalmas tengernagyságú vizestócsába gázolt bele nagy sebességgel egy kamion és az egész öltönyét, és fekete szövegnadrágját koszos, szutykos mosogatólé szerű vízzel terítette be!
,,Egye meg ott a fene! Legalább valaki kedvel! Nem igaz?!” – gondolta.
Kilépett az épületből, és jobb kedve támadt, mint amikor elkezdte a napot!

LÉT-KÜSZÖBÖK

Föltáskásodott hagymahéj rétegek alatt túlbuzgó, rátarti férgek nyüzsögnek. Kihívón s mohón lemeztelenített, koktélruhás kanári-dívák nyoszolyáira betérnek. A holddal nyüszítő, zsenge éjszakán bőven termő ízletes gyümölcsökből bőséggel lakmároznak befolyásos, üzleti haramiák! Tátongó seb-lélek lüktetnek a jelenen: időtlen, idegenített kölcsönösség feszül alattomos, senkiházi tekintetekben! Fulkodló jelenlét minden bizonyítéka könnyedén odalett. Elüszkösödött végtagot a sebész, oly közömbösen távolítottak el minden műgesztusról, begyakorlott mozdulatokból minden Valódit, minden őszintét!

Mindanyian biztos pontokat keresünk, titkos kapaszkodókat. Kihívón, szikrázó, mérges pillantásokban miként is fedezhetnénk fel az elárult kigyereket aki segítséget kérne s érzi, valami benső, fontos tartást már úgy sem kaphat meg! Babonázó orgia-testek tiltakozásába megannyi aprócska dráma préselődött. Szétmaszatolódott mosolyok látszanak fennhéjázó, büszke-csinos pofi-arcokon, mert valamit az alapozórúder se fedhet el igazán. Szálkásított, groteszk szomorúság érződik egzotikus, hölgyies mozdulatokban; dobbanó szívek lázadásának totális tahóságok ellen, mely cégéres szemétkedéseknek is beillenék! Célja-vesztett lét-küszöbökön acsarkodó amőbák s kilenckarú polip-agyúak üzekednek egy eltéphetetlen hatalmi meggyőződés trófea-hasznáért.

Tetetett kiszolgáltatást hajtanak végre csupán mell-kelyhüket szilikonnal feltöltő, önbizalomhiányos Hercegnők, luxuséletmódhoz hozzászoktatott csicsergő hölgy-cédák! – Még mindig egyre bátor-merészebben kicsinyes játszmákat űz önmagán a megtévesztő tettetés. Az ígéretes folytatás se biztos, hogy mindig jót ígér; üresedő szavakat remeg félig nyitott virágkehely-ajak s ritka, földi szerencse, hogy összetett s bonyodalmas dolgaink mély összefüggéseibe belelátva egyszerre érthető-hallható az őszinte-érzelmes hangulatok lélektani folyamatok rejtegetett alkímiája!

SZERENCSÉS BALSZERENCSE

– Hát maga meg mit settenkedik itt folyton?! – meglehetősen barátságtalan, afféle talpig feketébe öltöztetett, marcona, és bivalyerős biztonsági őr állította meg szegény Ambrus Zoltánt, már a forgatás helyszínén, - mely tudvalevőleg eredetileg közterületnek számított -, csupán csak a helyi lakosságot, és bámészkodó kíváncsiságot nem sikerült még idejében figyelmeztetni.

Ambrusra mindig is jellemző volt az ,,előbb pánikoljunk, majd inkább huzzuk a csíkot” viselkedés, de mivel már több mint tíz egynehány évet fecsérelt el hasztalan, hogy egyik kedvenc művészével találkozhasson inkább úgy döntött, hogy mindent egyetlen napra tesz fel, és megpróbálja levetkőzni iszonyatos, radikális gátlásait.

– Hé, haver! Hozzád beszélek kiscsira! – tett még egy határozott, fenyegető lépést a nagy húsús gorilla, mire Amrusban meghűlt a vér, és szabályosan hátrálni kezdett, de aztán valami felülkerekedett benne, mert kétszer toppantott nyárias kánikulában viselt szandálos lábaival, és megpróbálta érvényesíteni jogait:

– Először is jónapot kívánok! Másodszor találkozóm volna egy ismert emberrel, és ezért, ha gondolja segíthetne nekem!

A gorilla előbb valami jópofa viccnek, vagy fekete humornak gondolhatta Ambrus kijelentését, mert egy jó nagyot máris röhögött, és pimasz módon megszólalt:

– Ki a fene vagy te? Csak nem egy újabb celeb sztárocska?! – tette csípőre méretes, agyontetovált kezeit.

– Mit említettem találkozni szeretnék valakivel, és amennyiben ezt nem teljesíti most már a főnökéhez fogok menni!

Úgy tűnt a legutolsó mondatban lappangó, magabiztos fenyegetés használhatott, mert a hústorony úgy tett, mint aki előbb meghunyászkodik Ambrus kissé pufók, és szerencsétlenkedő termete előtt, majd legyintett egyet, és intett mancsos kezével, hogy kövesse őt a hátsó terembe, ahol a flmforgatás előkészületei zajlottak.

– Hálásan köszönöm! – lépkedett, persze csak tisztes távolságból szemlélődve utána.

Hát bizony kétségtelen, hogy nem sok ember mondhatta el magáról, hogy bebocsátást nyerhet egy filmforgatás helyszínére, de Ambrusról sem mondható el, hogy ennyire magabiztos, és talpraesett lett volna egész eddigi életében.

Harmincötéves korára azt lehet mondani, hogy a nagybetűs élet jócskán összedarálta, meggyötörte, majd kiköpte, és bár sokkal több volt a jószánékú mondás, mégis a várva várt segítség szinte mindig elmaradt ismerőseitől, vagy újabb és újbb, vége hossza nincs ígérgetésekbe torkollott.

– Hé, Pitike! Hát ez a jóember meg kicsoda? Csak nem egy újabb statiszta? Hányszor megmondtam, hogy a külsős felvételeket vesszük ma, és a statiztáknak elég, ha csütörtök reggel jönnek! – gorombította le egy afféle rendezői asszisztens a gyanútlan biztonsági őrt, akit lelkesen követett a tétova fiatalember.

– Géza bácsi! Ne tessék rajtam pálcát törni! Ez a fiú nagyon szeretne találkozni egy ismert művésszel, és azért jött ide, mert addig el nem megy, amíg nem beszélgettek egy kicsit!

– Te most viccelsz ugye?! Már így is nyakig ülünk a melóban, mert a rendezőnek egyéni kívánságai vannak, és mindent vagy ötször újra fel kell venni, és akkor egy külsős idiótát hozol ide! – pillantott a félszeg Ambrusra, aki ebben a percben kissé zokon is vette, hogy lazán leidiótázták.

– Már megbocsásson, de nem is ismer! Hogy nevezhet mégis idiótának?! – kérte ki magának. Ebben a percben kellett volna édesanyjának látnia; azonnal kivágta a rezet, és nem hagyta, hogy felülkerekedjen rajta a rettegés.

– Kedves Uram! Hagyjuk a mellébeszélését jó! Inkább azt mondja meg, hogy melyik hírességgel szeretne találkozni, és én elintézem, hogy azonnal megkaphassa az autogramját, és utána felőlem máris mehet isten hírével!

– Sajnos mint látom, Ön kedves Uram, nem túl barátságos! – állapította meg Ambrus, és kijelentését azonnali kellemes mosoly, és halk vihogás kísérte a biztonsági őr szájából.

– Pisti! Ha jót akarsz akkor befogod a szád, és nem vihogsz! Megértetted?! – vetett szemet a megszeppent őrre, majd visszafordult Ambrushoz:

– No, akkor hát magán a világ szeme édes egy komám! Kivel is szeretne személyesen találkozni?!

– Majd megmondom, ha már személyesen odaértünk!

A rendezőassztensen igencsak meglátszott a hajnali kelés, és az éjszakai hiányos alvás, tartós, szarkalábas nyoma, és a kellően túlzásba vitt koffein mérgező, agresszív hatása, mert máris vörösödni kezdett a képe, mint akit szándékosan megsértettek.

– Nem mondja ezt kedves barátom, mert egy darabig türelmes vagyok, de aztán könnyedén az utcán találhatja magát!

– Amennyiben Ön azt gondolja, hogy a fenyegetéssel célt fog érni akkor figyelmeztetnem kell, hogy megvannak a kapcsolataim, és az egyedül Önnek fog ártani! Legyen szíves segítsen!

A rendező asszisztenset sem ejtették a feje tetejére. Azonnal felismerte, hogy ez a kissé különösen, és udvariasan viselkedő fiatalember bizonyára nem lehet akárki. Nem volt választása, hiszen egy forgatás alkalmával ezermilló dologra együttesen szükséges ügyelni.

– Rendben van! Látom maga egy nehéz eset! Jöjjön velem! Odakísérem! De, ha jót akar akkor nem csap semmilyen zajt, és olyan halk lesz, mint a hangya, mert különben mindketten megüthetjük a bokánkat, én pedig az állásommal játszom! Remélm világos?!

– Mit a nap!

Óvatos léptekkel máris átgaloppoztak a film kedvéért most szépen meggondozott füves részeken, majd egy lugasos, kerthelységes részhez érkeztek, melyről az ember szem csak nehezen volt képes eldönteni, hogy vajon díszlet-e, vagy rendes, tapintható helyszín.

A feliratozott székben egy fiatal, harmincas éveinek végén járó, kissé hevesen gesztikuláló hölgy ücsörgött. Egyik kezében egy méretes, hófehér megafont tartott, mellyel írányította a stábtagok minden mozdulatát, míg kisebb asztalán kinyitott állapotban a forgatókönyv éppen aktuális jelenetét tartotta szem előtt.

Látszólag fel sem nézett, amikor a rendező asszisztens bevezette hozzá a pufók, kissé megszeppent fiatalembert, aki most nem győzött ámulni azon a kincses gazdagságon, ami két szeme elé tárult. Hogy abban a kivételes szerencsében lehet része, hogy megnézhet egy igazi filmforgatást.

– Ildikém drága! Ha esetleg volna egy pár perced! – kérdezte meg kissé habozva, hogy több felesleges konfliktust már ne okozzon a rendezőasszisztens a film főrendezőjét.

Egy szemüveges, szemlátomást fiatalosan friss hölgy nézett fel a forgatókönyv vázlatából, melyet hihetetlen nagy ügybuzgósággal, és precizitással fixirozott.

– Hányszor megmondtam már, hogy a látogatók most nem jöhetnek be! Hát azt képzeli mindenki, hogy bárki szabadon besétálhat ide?! – nézett előbb a rendezőasszisztensére, majd furcsa mód a pufók fiatalemberre, aki máris lehajtotta a fejét, mint aki már mindent megbánt.

– Ildikém! Itt van ez a fiatalember, és már ki tudja mióta várt arra az alkalomra, hogy az egyik színészkollegáddal egy pár szót válthasson!

– Igen? És ez miért kellene, hogy érdekeljen engem?! Miért nem beszélt vele mondjuk… a színházak éjszakáján?

– Hát… te is tudod, hogy milyen nehéz, és kacifántos dolog bekerülni! És különben is a legtöbb látogatót csupán egy-két helyre viszik be, de nem mindenki kérdezhet a színészektől, legfeljebb csak a sajtó munkatársai!

A rendezőnő megvakarta fejét, és levette enyhén bepárásodott szemüvegét, majd vett egy nagy levegőt.

– Üdvözlöm! – nyújtott kezet a megszeppent fiatalembernek. – Vértes Ildikó vagyok, és amint látja rengeteg sok dolgunk van, de ha már ennyit  fáradt azért, hogy találkozzék kedvenc színészével, akkor csak mondja meg a nevét, és én pedig máris szólítom! – hangja – érdekes mód -, most valamivel megértőbben, és kedvesebben csengett, mint néhány perce.

– Jó napot kívánok Keller Péter vagyok, és csupán néhány szót szeretnék váltani a Kölesi Julianna művésznővel! – szabadkozott mondataiban, és többször is előzékenyen meghajtotta magát.

A rendezőnőnek szinte azonnal feltűnt, hogy az érdekes, és különös fiatalember rendkívüli érzékenységű, és egészen bizonyára jobban izgul, mint bárki, akinek akkora szerencsében van része, hogy egy élő legendás filmcsillaggal találkozhasson.

Megfogta a hófehér megafonját, és éles, rikoltó hangon közölte:

– KÖLESI JULIANNÁT VÁRJA A RENDEZŐ!

Nem telt bele néhány pillanat, és egy alig százhatvannégy centi magas, sovány, karcsú, szemlátomást gyerekes, de hihetetlenül csinos hölgy galopozott át az egész díszletekkel berendezett udvaron. Kis híja volt, hogy nem gabalyodott bele a főbb technikai vezetékekbe, és drótok összekúszált hálózatába.

Mikor odaért a rendezőnő asztalához, beletelt pár percbe mire észrevette előbb a rendezőasszisztenst, majd a megszeppent fiatalembert, aki tévovaságában elpirult, és ebben az ünnepi percben bizony jócskán szégyellte is magát túlzott érzékenysége miatt.

– Tessék, Ildikém! Hívattál? Kérlek mondd azt, hogy nem fogsz azonnal kirúgni? Csak nem csináltam, vagy felejtettem ki valamit az előző jelenetből?! – megriadt, csillagokként ragyogó őzikeszemeiből csak úgy sugárzott az átmeneti félelem, és riadalom.

– Nyugodj meg Julika! Te minden szerepedben a maximumra törekszel, és mindig maximális alakításokat nyújtasz! Nincs is ezzel semmi gond! Hadd mutassalak be egy régi, kedves ismerősömnek – jelentőségteljesen Péterre nézett, majd hozzátette: – Nem is tudod, hogy mióta vár a megfelelő alkalomra.

A művésznő kedvesen hattyúvékony, hamvas kezét nyújtotta előként, melyet a tétova fiatalember óvatosan megcsókolt, és el kezdett bólogatni, akár egy félkegyelmű.

– Jaj, hát én ismerem a fiatalembert! Néhány nappal ezelőtt eljött a Lurdy-házban megrendezett jótékonysági vérvételre, csak ahogy láttam hamar távozott, és elkerültük egymást! Igaz-e?!

Keller Péter most nagyon szerette volna a kedves művésznő orrocskája alá dörgölni a véleményét, miszerint: mintha a sors szinte minden egyes alkalommal kicsinyes bosszút esküdött volna ellene, hogy megakadályozza a megismerkedést. Azonban most csak annyit tudott kinyügni kissé dadogva, hogy: – Péter va-vagyok…

– No hát az adott filmjelenetig még bőséges tízenöt percünk van! addig miért nem beszélgetettek egy kicsit valamelyik szabad lakókocsiban? – a rendezőnőnek mindig megvolt az a furcsa szokása, hogy szinte azonnal megérezte, hogy beoztottjainak, vagy kollegáinak az adott percekben mire lehet szüksége.

– Biztos hogy nem kell semmiféle egyéb segítség? – kérdezte a művésznő.

– Julcsi! Most én diktálok! Menjetek, és érezzétek jól magatokat! Ha szükségem lesz rád, úgy is meghallod! Előkészítettem a megafont! – különös, játékos mosolya nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy a tétova fiatalembernek is éppen annyi joga lehet egy kis beszélgetéshez, mint bárki másnak.

A fiatal művésznő kedvesen belekarolt Péter karjába, és hátra mentek a ,,színfalak” mögé az egyik szabadabb lakókocsiba.

Péter kívételesen nem hagyta, hogy a művésznő nyissa ki lakókocsija ajtaját, és miután ő belépett csak azután követte őt.

– Köszönöm, ez igazán kedves Öntől! Kérem fáradjon be egészen nyugodtan!

Amikor Péter belépett a lakókocsiba egy meglepően tágas, és komfortos hellyel találta szemközt magát. Itt mindenütt jelmezek, és kosztümök széles, színes választéka sorakozott katonás rendben a kikészített fémfogasokon lógva, és az egész helység szellemén meglátszott, hogy itt rend a lelke mindennek!

Egy pár percig még szabadkozott, hogy egyáltalán hol foglalhatna helyet, majd amikor látta, hogy a mosolygó művésznő kedvesen egy kiszuperált kanapéféleségre mutat azonnal lehuppant. Érezte a rugók kisebb csigorgását a hátsó felén.

Julianna megrázta szabadon lobogó sötétbarna haját, és most egy befőttesgumi segítségével tűzte fel, mert jobban kedvelte a könnyed, lezser stílust, ha nem kellett nyilvánosan megjelennie. Keresztbe tette a lábát, mely – főként az Alfahímek számára -, felért a csábítás kémiájával, de Péter sokkalta udvaiasabb, és romantikusabb ember volt, semhogy visszaélt volna a helyzettel.

– Bizonyára haragszik rám, amiért sajnos nem tudtam egyetlen levelére, és megkeresésére válaszolni… de amint Ön is láthatja egyetlen szabad percem sincsen, mert folyton felkérések, és kötelezettségeknek szükséges eleget tenni! A művészek élete tele van váratlan fordulatokkal, és megoldandó feladatokkal! Ettől is annyira csábító ez a pálya! Zavarja, ha rágyújtok?

Pénter csak bológatni tudott, így Julianna kénytelen volt ideje korán eltenni cigarettáját, melyet most megkívánt.

– Én is próbálkoztam a színészettel… - nyögte ki.

– Igen! Nem tudom már hányadik levelében nagyon sok érdekes dolgot olvastam az Ön életével kapcsolatosan! Megkérdezhetem, hogy valójában miért nem lett színész, ha mindenáron az szeretett volna lenni?! – nézett vele kíváncsin farkasszemet.

– Először a Shakespeare szinitanodában próbálkoztam, de sajnos az egybeesett az érettségimmel, úgyhogy végül az érettségi mellett tettem le a voksot, és csak ezután jelentkeztem az egyetemre!

– Értem! Hányadik rostán is esett ki?

– Sajnos már a legelsőn! És szinte totálisan magamba voltam zuhanva! Évekig nem tértem magamhoz! Folyton magamat elemeztem, hogy vajon mindent megtettem-e a siker érdekében!

– Igen! Ez tipikus, és ismerős érzés! Én azért már a gimnázium után feljöttem Pestre, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad nekem is lesz egy Színművészeties, felvételi sikertörténetem, vagy bukásom, és szinte azonnal felvettek! Azt érzem, hogy nagy szerencse is kellett hozzá, mertha – annak idején -, nem kapok lehetőséget a sorozatban -, akkor könnyen meglehet, hogy engem is azonnal elkasználtak volna!

Péter nem merte kimondani, ami a szívét nyomta, de legszívesebben elmondta volna a véleményét, hogy szerinte a mai világban egyedül csakis a kapcsolatok számítanak.

– …És utána hogy került a Bölcsészettudományi Karra?

– Hu! Hát gyakorlatilag az volt a második hely, ahova beadtam a jelentkezésemet, mert más nem igazán jutott akkor még eszembe! Én mindig is előnyben részesítettem a humán tantárgyakat, mert ki nem állhattam a matekot, és a többi reál tantárgyat!

– Á! Vagy úgy! Említette, hogy nagyon kevés barátja maradt! Megkérdezhetem, hogy akkor miért nem probált meg új kapcsolatokat létesíteni?  

Aki eddigi élete során bármilyen formában is megismerhette Keller Pétert az tudhatta, hogy a túlzottan is érzékeny fiatalember a nyilvánosságnak sohasem szokott ugymond kitárulkozni, még legközelebbi rokonainak sem. Egyesek azt mondanák erre, hogy vaószínűleg egoista, önimádó, magánakvaló emberkével van dolga, holott őszintén, és igazán eddig még senki sem vette a fáradtságot, hogy elbeszélgessen vele, és megismerje.

Péter elkomorult, és érezhetően szomorúvá vált; azt is mondhatnánk, hogy kisfiúsan eetlenné, és kiszolgáltatottá, amin – főként a hölgyeknél váltott ki nagyobb fokú részvétet, és sajnálatot.

– Jaj, hogy én mekkora buta ember vagyok! Kérem bocsásson meg! Nem akartam felzaklatni! – valamivel erősebben szorította meg a két gorillamancsot, amitől jelentősen kifehéredtek a fiatalember bütykei. –Csak szerettem volna egy kicsit pszichológiai szempontból rávilágítani bizonyos bonyolult, és összetett összefüggésekre. Persze csak, ha nem bánja.

–Jaj, bocsásson meg! Kicsit elkalandoztam egy kicsit! Tessék csak, parancsoljon! Kérdezzen nyugodtan! Mire is kíváncsi pontosan? – most, hogy gyerekes, mindent kifejezni óhajtó, smaragdzöld szemével valósággal megbabonázta a művésznőt további szavakra talán már nem is lett volna semmi szükség. Mégis Julianna úgy érezte saját szíve joga, hogy minél több bizalmas történetet meghallgasson, mert ennek a sebezhető fiatalembernek igenis joga van hozzá, hogy legalább egy valaki rendesen végighallgassa.

– Hogyan alakult a színészettel kapcsolatos ,,pályafutása”? – terelte másra a szót.

– Hát, hogy őszinte legyek… cifrán, és kacifántosan! A Cingler Gábor rendező úrral nem tudom, hogy tetszett-e dolgozni munkája során, mert én vele is dolgozhattam egy kisebb melódrámában, majd mivel a tanfolyam délután egy órakor kezdődött, ami a téli időszakban felér egyfajta különös halálfélelemmel, és rettegéssel, inkább átkérettem magam a délelőtt tíz órás csoportba, mert úgy éreztem ott legalább sokkal többet fejlődhetek!

– De aztán valami miatt kisiklott a pályafutása és Önnek döntenie kellett igaz-e, hogy mihez is akar kezdeni a további életével! A szülei hogy viszonyultak ehhez az egész színházasdihoz?

– Hát… édesanyám fantasztikusan talpraesett, és ugyanakkor valóságosan vajszívű asszony, míg apám egy rendkívül hirtelenharagú atombomba ember, aki a saját véleményével szemben a legkisebb vétót sem hajlandó elismerni, vagy megbocsátni!

– Tehát, ha jól értem, akkor Ön a huszonkettes csapdája szindrómát mondhatta magáénak, és gyakorlatilag két végéről kellett, hogy a gyertyát égesse?

– Majdnem! Ide tárult még az érettségi! 2002-ben érettségiztem, és a két vizsgám is pont egy azon napra esett. Ugyhogy rajtam volt a sor, hogy válasszak! Persze az Igazgató Úr közölte, hogy adhat igazolást, és felmentést a nagy nap alkalmából, de én azt mondtam, hogy sajnos az érettségi egyelőre fontosabb, mert a szüleim számítanak rám, és egy cseppet sem szeretnék nekik csalódást okozni!

– Tehát akkor… bizonyos tekintetben… lemondott az egyik gyerekkori álmáról…?

– Sokat gondolkoztam én ezen, és rájöttem arra, hogy talán szükségképpen egyetlen valamirevló ember sem mondd le kutyafuttában az álmairól, csak megváltoznak körölöttük a körülmények, melyek arra kényszerítik őket, hogy átértékeljék az életüket, és abban a pillanatban helyesen cselekedhessenek! – sokatmondóan, és komoly arckifejezéssel révedt a filmgyár díszletei közé, mint aki keres valamit, vagy valakit.

A művésznő érezte, hogy ezzel a rendkívüli, és bizonyára különleges fiatalemberrel még bőséggel lesz dolga az életben, mint egy olyan kivételes valakivel, akit ugan megrostált, és összedarált a nagybetűs élet, azonban bárhogyan is alakult eddigi élete mindig megpróbált felülemelkedni sorsgyötrő nehézségein.

Julianna kinyújtotta kezét, és miután megszólalt a rendezőnő hangja a nagyméretű magnetofonban mely különleges gépes akusztikával ötvözve inkább egy robothangra, semmint élő emberi hangra hasonlított bátorítón azt mondta:

– Nagyon szeretném, ha a közeljövőben továbbra is tarthatnánk egymással a kapcsolatot! – majd a sokat sejtető mondat után arcon puszilta a megszeppent fiatalembert, aki megint csak jócskán elpirult, majd visszament a többi szereplők közé, aki meglepett csodálkozással nézték, amint a különcködő fiatalember szelíd, de nemes, gavallér meghajlással távozik a forgatási helyszínről.

LÁTHATATLAN PÁRBAJ

– Ha megkérhetlen benneteket akkor egy kicsit még passzírozzátok nyugodtan összébb magatokat, hogy remélhetőleg mindenki rajta legyen a képen! – sürgette a divatos, sugárzó hölgyemény összesereglett csoporttársait, akik mindannyian a Vígszínház soron következő szerelmi komédiáját voltak hivatottak megtekinteni az enyhén szellősre sikeredett novemberszagú estében.

– Kati! Ne szórakozz itt velünk, mert arögtön befagy a seggem! – válaszolt egy másik talpraesett, és legalább olyannyira temperamentumos virágszál.

–Nyugalom emberek! Akkor vigyázz, kész, és nagy levegőt! Jön a felvétel! – s hogy senki se hiányozzék a fényképről mielőtt a digitális, és ultramodern készülék totálisan exponált volna a blendével Kati máris beállt a többiek közé, ahol – furcsa mód több volt a hölgy, mint a fiú kisérők számaránya.

Alig pár pillanat, és a fénykép tökéletesre sikeredett, ahogy később mindenki visszanézhette magát a kis digitális fényképezőgép folyadékkristályos kijelzőjén.

– Megígérhetem minden kedves barátomnak, hogy amint lezajlik a vizsgák pokoljárása, és inkviziciója mindenkinek személyre szabottan küldeni fogok egy kedves fényképet, hogy mindig emlékeztessen örök, őszinte barátságunkra! De most mindenki utánnam, mert meg kell vennünk a jegyeket!

A kedves baráti társáság minden tagja szinte fesztelen, laza, és könnyed hangulatot igyekezett árasztani magából. Mint az a pár jól összeszokott ember, akik egymás társaságában is remekül képesek elengedni, és jól érezni önmagukat.

Dezső mintha kicsit megszeppent volna ennyi közvetlen kedvesség, és önzetlen szívélyesség láttán. Meg is kérdezte már a kora este folyamán sáljába burkolózva önmagát, hogy: ,,Mi a fenét keres itt?!” – Válasz persze szinte sosem érkezett.

Álmai bakancslistája között szerepelt, hogy az egyetemi diploma megszerzése után alig egy éven belül jó volna megházasodnia, és ha minden jól alakulna egy-két kisbabát is össze tudna hozni. Azonban könnyedén kitudott ám ábrándulni szeszélyes, és gyerekes vágyálmaiból. Elég volt, csak imádott Katija sugárzó arcára pillantania, ahogy szerelemtől megrészegülten Bálint kezét szorongatja, és könnyen rájöhetett, hogy talán nem neki találták ki ezt az egész udvarlós, házasságosdit.

Azt szokták mondani, hogy színházba azért mennek az emberek, mert divatbemutatót szeretnének tartani azok számára, akik vagy nem engedhetik meg maguknak, hogy az éppen aktuális, tehát kvázi trendi divathullámoknak hódolhassanak, vagy éppenséggel különleges exibicionistaságuknak hódolva egyenesen megkövetelik, hogy stílusos, és minden bizonnyal sikkes fizimiskájukkal a mindenkori figyelem azonnali középpontjába kerülhessenek.

A legtöbben most sem voltak képesek megállni, hogy mint a zsúfolt konzervdobozban kialakult tömegnyomor szindróma azonnal le tolakodjanak, és megpróbálják ne azonnal lenyúlni, vagy magukénak követelni a legjobb helyeket. Dezső ment többi csooportársa után abéli szent meggyőződésében, hogy Kati mellett fog ülni, és ha nem figyel talán veheti magának a megtisztelő, merész bátorságot, és titokban megfoghatja a kezét.

Sajnos az életben az a legrosszabb, hogy semmi sem lehet annyira nagyszerű, vagy romantikus, hogy egy fülig szerelmes, és kissé gátlásos emberke ne azonnal ugorhasson fejest az élet váratlan problémáiba, vagy sorsszerű próbatételeibe. Desző egy másik kedveskedő csoportársát fogta ki, akivel viszont illett nagyon is vigyáznia – mert elviekben -, ha Ritának nem tetszett ez, vagy az a véleménye hajlamos volt megcsipkedni áldozatait, és úgy hirlett, hogy a férfiakkal sem bánik kesztyűs kézzel. S bár Deszőnek kiváltképp jól állt a fogalmazási kézsége, még ő sem merte megreszkírozni a bátor tettet, hogy Ritát mindenképp kihozhassa a sok esetben ingatag talajon álló béketürésből.

– Na? Mesélj? Neked hogy tetszik eddig a színházasdi? – frodult feléje abban a percben, mikor végre valahára kikerülhették a tömegtumultust, és beülhettek a felső emeleteken elhelyzekedő páholyok egyikébe.

– Hát… minden bizonnyal érdekes. Nem mondom. Bár engem sokkal inkább a holnapi nyelvtörténet zh-doga izgat, mert annyira ellenszenvesnek tűnik a Polka!

–Ja! Ne is mondd! A Polka szerintem egy orbitális seggfej! Elsősorban azért, mert a szigorlaton akármit is gondolt kötelessége lett volna kiállni a diákjaiért, és ezt nem tette meg! Ugyhogy az én szememben egy nagy rakás szar, és duplanulla! – máris egy kis foghagymás chipszet tömött enyhén telt eperszínű ajkai közé. Míg másoknál ez  lehet a romantika elsőszámú titkos jele, addig Rita azért választhatta a foghagymás ízesítést, mert biztosra akart menni, hogy senki sem fogja óvatlan pillanatban szájon csókolni! Bár, ahogy elnézte szegény Dezsőnek így is nyugodtan kijárt volna egy ingyen menet!

Nem sokkal fél nyolc után a hatalmas, neobarokk stílusú kristálycsillár sugárzó fényei szépen, fokozatosan kihúnytak, hogy megkezdődhessen végre az ostoba szerelmi komédia, melyre szinte csak a nagy vezető színészóráisok népes tábora miatt lehettek egyedül kíváncsiak a nézők.

– Neked mi a véleményed a darabbal kapcsolatban? – kérdezte kíváncsiskodva a hölgy, aki nem merte megemlíteni, de erősen feszélyezte, hogy Deszőnek enyhe szájszaga volt, melyet egy-egy mentolos rágógumival igyekezett ellensúlyozni. (apja tanácsát követve).

– Hát nem tudom… még nem volt szerencsém látni a darabot, de azt mondják a fantasztikus Bárdi Györgynek is jutott benne egy kis szerep! Csak a túlzásba vitt szirupos jelleggel nem értek egyet! Miért kell minden darabot úgy alakítani, hogy szinte törvényszerűen happy end lehessen a vége?!

Ritát meglepte, hogy Dezső amennyire befeléforduló, és szemlátomást magányos, és elveszett személyiségnek látszott az egyetemen, és persze mindig is olyan gyerekes rigolyái voltak, most kulturális téren kifejezetten műveltnek, és rendkívül felkészültnek számított. Vajon, ha másnap ebből a darabbal kellene mindenkinek szigorlatoznia Dezső egészen bizonyosan vinné a pálmát legalább három utcahozzal mindenki előtt, és a vénséges sziportyó Kalász nem győzne csodálkozni, hogy hogyan szivathatná meg a legfelkészültebb diákot az osztályában.

Az igazság az, hogy Dezső mindig is rendkívül nehezen mutatta ki összetett, és kissé szánalmas érzelmeit, hiszen gyerekkorában sem lehetett előtte semmi fajta minta, amit vagy apjától, vagy anyjától bátran, és egyértelműen végigkövethetett volna, akárcsak egy útjelző táblát, vagy illemkódex törvényt, hogy az adott hölggyel miként kell romantikázni, kedveskedni, és a végső és legfontosabb lépés gyanánt szerelmeskedni.

Ami a szerelmeskedés illeti felhőtlen romantikus illuziókat dédelgetett arról, hogy egyszer majd, ha élettrása, vagy felesége lesz elutaznak közösen Mauritiusra, a Sheyell-szigetekre, vagy éppen Hawaii valamelyik kisebb, félig lakatlan szigetére, és ott egy fátyolvízesés alatt, a balzsamos naplementében addig csókolják majd a másikat, míg egy ütemre dobbanó szíveik egymáséi lehetnek…

Aztán alighanem a rideg, és – sok esetben -, kijózanító valóság valamiért mindig megakadálozta, hogy kereszülhúzza eltervezett számításait.

Már az előadás harmincadik percében, amikor a nézők megismerkedhettek a főbb szereplőkkel, és a történet kezetével, és a legelső bonyodalmakkal kíváncsi fürkészéssel máris célba vette Bálintot talpig öltönyben, aki szemlátomást valósággal repesett a boldogságtól, hogy Kati az ő vállainak nyugtatja liliomos fejecskéjét.

„Ez egészen egyszerűen nem lehet igaz! Micsoda pimasszág! Vajon tényleg ilyen lehet a szerelem?! – gondolta. S ha tényleg ilyen, akkor nekem miért nem lehet boldogságban részem?”

– Figyelj, Dezső! – fordult kicsit közelebb feléje Rita, akit nem túlzottan kötött le a darab szerelmi vonulata, legfeljebb a sármos, és jobbkképűbb színészek között legeltethette szabadon bimbózdó szemét. – Cseppet sem szeretnélek kiábrándítani, de, ha azt hiszed, hogy Kati azonnal majd rád fog mozdulni, vagy a karjaidba fog zuhanni, hogy egyedül csak te kellesz neki, akkor ki kell árbándítsalak! Bálintba van halálosan belezúgva!

Dezsőt sem ejtették azért a fejére, és persze, hogy mindig tudhatta, hogy merre fúj a szél. Abban a percben, hogy csoportársnője kimondta előtte a megcáfolhatatlannak tűnő, kissé kegyetlennek hangzó igazságot hirtelen mintha már minden további életkedve azonnal elpárogott volna, hogy helyét átadhassa valami totálisan pesszimista, apokaliptikusságba hajló hajótörött érzésnek.

Nem állhatta meg, hogy az alattuk elhelyezkedő páholyba ne nézett volna jóformán minden ötödik percben. Mintha ritmusra jártak volna gondolatai, akárcsak egy svájci óramű. Mellette ülő csoportársa észrevehette, hogy valami nagyon zavarja barátját, mert kissé változtatott előbbi kissé nyers, és flegma hangnemén.

– Figyelj csak! Én tényleg őszintén sajnálom, ha megbántottalak volna, meg minden… én pontosan tudom, hogy min mehetsz most át, mert hidd el nekem én is átmentem egy-két szerelmi jellegű civódáson, de sokszor bármennyire is furcsán, és gyilkosan hangzik muszáj a valóság talaján létezni, mert különben az ember egyszerre csak azt veszi észre, hogy elfogyott alatta a föld, és hatalmasat zuhanhat lefelé.

Dezsőt azonban ez a kis gondolati eszmefuttatás – legalább is ebben a pillanatban -, a legkevésbé sem hatotta meg.

Nemsokára elkérkezett minden néző várva várt álma, hogy a bőséges tíz perces nagyszünet keretében kiadósan kinyújtóztathassa elgémberedett, és bizonyára macskásodásnak indult végtagjait.

Dezső legszívesebben most azon nyomban itt hagyta volna a turbékoló gerlepárt, de mivel megígérte másik csoporttársának, hogy a Moszkva-téri metróval mennek hazafelé, így kénytelen volt állni a szavát. És különben is éjszaka annyira lakatlan, veszélyes és rizikós a városbn közlekedni, hogy az ember még hajlamos és akár a saját árnyékától is óhatatlanul megijed.

– Egyébként hogy tetszik a darab? – érdeklődött valamivel kedvesebben Rita.

– Hát… szerintem egy nagyfokú túlzás azért megint csak van benne, mert az életben nem ennyire egyszerűen, és strammul mennek a dolgok.

– Nekem az tetszett, amikor hirtelen a nagy semmiből egyszerre csak feltűnt az öreg Bárdi György hatalmas, felfújt, piros léggömbökkel, és az elmaradhatatlan sétapálcájával maga volt a megtestesült gavallér. Egészen biztos fess és szexis pasi lehetett fiatalon.

– Szóval ezek szerint – javíts ki nyugodtan, ha tévedek -, neked főként az idősebb pasik jönnek be!

– Hát… azt azért nem mondom, de mit kezdenék mondjuk az ágyban egy tejfelesszájú ujonccal, aki még életében nem halott óvszerről, vagy fogamzásgátlásról?

– Bizonyára igazad lehet… Szerintem, ha egy férfi, és egy nő beszélget egymással az mindenképpen legyen romantikusabb!

– Nocsak, nocsak! Hogy te micsoda sármőr lettél egyszerre! – két hattútenyerét lágyan egymáshoz csettintette, persze vigyázva, hogy ne háborgassa feleslegesen az előadás folyamatát.

Dezsőnek megint csak sikeredett elkapnia egy romantikus pillanatot. Ezúttal az ügyeletes lovagot Bálint alakította, aki egyik vaskos kezével megfogta Kati kezét, míg a másikkal folyamatosan simogatta. ,,Vajon mit akarhat tőle ennyire vérforralón?!” – suhant át az agyán.

– Látom téged egyáltalán nem izgat, hogy vajon mi folyik a színpadon! – kicsit közelebb hajolt, majdnem elérte Dezső fülét -, megnyugtatlak, hogy ha Kati akarja ma este kiadós szexuális élményben lehet része! – hevesen kuncogott egyet, mely később enyhe fulladásba csapott át.

Dezső ezt a beszólást legszívesebben máris elengedte volna a füle mellett, és látszott rajta, hogy valósággal elkezdett jelentős mértékben lilulni busa, kellemesen ellipszis feje. Mellette kuncogó csoportársa ezt persze azonnal észrevette, mert kedvesen megfogta szőrös kezét, és gyöngéd simogatással azon mesterkedett, hogy Dezső minden maradék figyelmét elterelgesse Katáról.

– Nézd! Őszinte leszek veled! – kezdte. – Tudom, hogy most úgy érezed magad, mit akivel száznyolcvan fokot fordult máris a világ, és szerintem a pokol fenekére kívánod Bálintot, amivel persze tökéletesen egyetértek, mert szerintem is egy tenyérbemászó hapsi, de meg kell értened, hogy Kata érzéseibe szándékosan nem avatkozhatsz be! Hagyd, hogy ő találja meg számára mi a legjobb, és ha végleg passzolja Bálintot, vagy téged kikosaraz még akkor sincsen vége százszázalékosan a világnak! – érdekes most annyira megértő, és szívhezszoló volt a hangja, mint még soha. Bezzeg, ha valaki szófajtan, vagy nyelvtörténet dolgozat előtt szeretett volna ennyire kedves szavakat kapni Ritától annak jó esélye lett volna rá, hogy még ott helyben kikaparja a szemét.

Dezső figyelmét hirtelen elvonta a szinte csillagászati kilométerekre látszó színpad különleges, és varázslatos gyémántkék villogású fénye. Ekkor tűnt fel eg fiatal, még egyetemista, bemutatkozós színésznő – akit persze mindenki az év reménységének nevezett, és rendkívül tehetségesnek is számított -, és valósággal átröpült a színpadon felcsatolható, könnyed, kecses angyalszárnyaival. Mint később kiderült egy olyan kacér, csacska angyalt alakított, aki mindenáron szeretné elcsábítani a főszereplő herceget, ám ehhez minden fondorlatos tudományát be kell vetnie.

Dezső szívének azonnal megszólalt rikoltó, ordító harsonázó ütemben egy vészt jelző szirénahang. Nyersen, és vijjongón, mintha egy mentőautó szállított volna sebezhető szívébe egy haldokló sebesültet. Mintha már nem is Katára lett volna kíváncsi, - de a színésznőre, akinek az alakítását szintúgy állva tapsolta meg a közönség.

Amikor a darabnak – nem sokkal este fél tizenegy után -, vége lett, és a hömpölygő tengerfolyamként máris népes emberáradat indult meg a ruhatár írányába a kabátokért, és meleg holmikért, Dezső olyan lett mint valami zombie, vagy túlvilági, koborló lélek, aki nem tudhatja, hogy ezen a világon van-e még, vagy már átköltözött egy másikba. Csoportársai vidám, fesztelen, és kicsit bohém gyűrűjében meglehetősen egyedi, különc, és furcsa látványt nyujtott.

Amikor később mindenki mindenkitől elbúcsúzott Kata értelemszerűen Bálint karjába karolt és szinte ügyet se vetve a többiekre máris elrobogtak a hatos villamossal, míg Dezső a hosszúra ígérkezett, hideg novemberi éjszakában magán érezhette a még ismeretlen, mégis olyannyira ismerős, kezdő, fiatal művésznő őzikepillantását…

KOMMERSZ-BOLDOGSÁG


Átkosnak mondott Kor áldott gondoskodása csupán a szívekben virágzik; békebeli, lopott, drága képeit fertőzi kutyaszar s hírnév-illatú pletykákkal szenzációhajhász jelen. A tovagyűrűző, átkos időből ritkán léphet elébünk az angyali gyermek, kik egykor voltak: élő fáklyavívői egy megvesztegethetelen lelkiismeret szavának. Összezsugorodott életeket kénytelenek mások helyett megélni, mert odzkodnak szilárd felelőségeiktől; Sors-összetévesztette sok dioptriás fiatalembert már egyre ritkábban venni észre rongyrázós V.I.P.- partikon!

Eltévedt, elgurult szív-mosoly, mint másnapos, kiábrándult vacsoramaradék gubbaszt viasz-lárva arcok redőzetén. Gyertyalángok izzó kanóca hamarább leég, mint egy második szerencsésebb lehetőség! Oda nem illő szégyenfoltokat lelhet csupán ki rejtőző árnyékok magányában, mint hajótörött Odüsszeusz mélán kuporog?! – Babonázó őzikeszemek titkos, léleklátó reflektoraikkal egyre kegyetlenebbek, mert nem láthatják mit suttog titkos szerenádként a hűségesen szerelmes dobbanó második fél. – Mikor majd minden szenzáció-éhes, vad förgeteg elcsitult – meglátják -, a Végzet kolduló emlékei kibontják önmagukat!

Olcsósított hírnevek langyos, ecesedett hullámaiba vetik önmagukat sokan elégedetten s csak csodálkozni bírnak, ha két szék közt a földre esnek. Megtörhetetlennek hitt optimizmusban mártóznak meg, mert el akarják hinni a második, az élhetőbb élet normális egyenlőségét! Gyanútlan, röpke életörömöket kellene csempészni még tartható egy új remény: folyó szeli ketté gyanúsítható életünk s mégis hazatérnek önző-makacs békéjük szigeteire. Ürességében tátongó lakás összes evilági jutalmuk!

KARIBI-BÁR

Benyitott a látszólag inkább templomra emlékeztető hatalmas erődítménybe; olyan vastag, szinte már vaskos és meglehetősen masszív tölgyfaajtón kellett finom, és gyöngéd kezecskéivel átküzdenie magát, ami egy ilyen nagyon finom, szinte könnyed és légies hölgyhöz csöppet sem illik!
Az épület önmaga már kívülről sem keltett jó benyomást; málladozó, hófehér vakolatával leginkább egy folyamatosan még olvadásban lévő vanília fagyira emlékeztette messzemenő jóindulattal a látogatóit. Hangulatával leginkább a horrorfilmeket kedvelők agyát és fantáziáját bizsergette dermesztő halálfélelemmel…
Az épület előtt szinte semmi különös ismertetőjel nem utalt rá, hogy ez egy piroslámpás negyedből szalajtott ház volna, benne kiemelkedően markáns és impozáns kuncsaft és törzsvásárlói körrel. Az éppen csak szemerkélő esőben a gyönyörű halmos mellekkel megáldott hölgyek főként odabent a jó melegben tartózkodtak, melyet a központi fűtés mellett – főként, amennyiben válságos esztendőket kellett ímmel-ámmal átvészelni -, akkor jobbára egy kiöregedett, valóságos matuzsálem kályha szolgáltatott!
Ami bent várt rá az most szinte megmagyarázhatatlan képtelenségnek tűnt; láthatatlan érzékiséggé finomodott. Azt hihette itt a vég, és ő egy szélben erősen tétován imbolygó, elárvult gyertyaláng, akit a legcsekélyebb fuvallat is bármikor elfújhat. Bent az épület luxussal megáldott lakosztályaiban alig-alig élő, emberroncsok lélegeztek; mintha öntudatlanság rejtélyes módon hibernálta volna még működő, de már erősen rozsdásodásnak indult agysejtjeik mikrobáit, hogy végső hibernáltságra kárhoztassa őket, miközben legtöbb esetben a falat, vagy némelyikük az ajtót bámulja kitartó, árgus fegyelemmel. Az egyiknek kidülledt a szemgolyója, és akkorára duzzadt meg, akár egy nagyobbacska szaftos narancs, míg a másik kábán, mint egy kisborjú, szinte sóvárgó farkasszemekkel meredt az ajtóra, és a benne felfedezni vélt látogatóra, hátha kimenekítheti ebből a sívárra sikeredett, földi pokolból! A harmadik – bár még alig múlhatott huszonéves máris csorgott a nyála a felkínálkozott ,,préda” láttán, míg a negyedik fiatalsága ellenére is tökéletes aggastyánná öregített az önpuszítás lídérces álma…
Valamennyien majdnem csontig hatolón meztelenek voltak, és saját Ádám-Éva kosztümjeikben várakoztak csöndesen a megváltásra; korukat, vagy egyéb élettani személyiségjegyüket csupán foltokban lehetett megállapítani! Közöttük a Madame járkált, mint az alvilág megkoronázott királynője: pompázatos udvari személyzetével, és úgy tűnt, hogy ő itt az egyeduralkodó anyakirálynő, akinek alattvalói minden egyes esetben engedelmeskednek.
A finom hölgy megjelenése különösebben egyáltalán senkit sem izgatott; bár a gyönyörű, kisestélyi szerű, gyémántpikkelyes ruhácskában maga volt a perszelő szenvedély, és az ízig-vérig végzetes vonzerő! Közönyös, kiüresedett kriptaarcokkal szótlan percekig csak bámultak rá, mint aki egy másik bolygóról tévedt ide. A portásnak mondott másik hölgyemény rögtön eligazította Morgay doktornőhöz. Amikor már bent volt az ütött-kopott, és pislákoló, lídérces fényekkel világító várakozó szobában, azonnal átfutott az agyán:
,,És mi volna, ha most fognám magam és megtartanám a babám?!”
A kinti szándékosan elbizonytalanodott világ berendezkedése, mintha annyira már nem is izgatta volna csak az a kis csöppség, akit szíve alatt viselt, és akiről egy eltévedt percben talán önmaga is megfeledkezett. Úgy tűnt egész eddigi élete, mint egy sorscsapásszerű ítélet; az apa elkergette a háztól, mert azzal ,,állt” össze, akiről elhitte, hogy az életét is feláldozna egy nemes ügyért, miközben kihasználta, megcsalta és eldobta, mint az elhasznált kevésbé hasznos holmikat szokás.
Egy negyven év körüli, rendkívül csinos és öltözködésre gondos hangsúlyt fektető, szemüveges hölgy szólította meg; ,,biztosan ő lesz az!” – suhant át az agyán.
- Kérem! Mivel szolgálhatok?! – érdeklődött szívélyesen az orvosi etika alapszabályai.
- Kérem szépen… - hezitált, hogy hogyan is lehetne gondolatait megfelelő mederbe terelni, hogy ez rá nézve ne kelthessen kínos benyomást. – Én… szeretném megtartani a gyermekemet, ha lehet! – bökte ki, de csak úgy mintha valami olyasmiért kérne bocsánatot, amiért felesleges.
- Semmi probléma kérem! Hányadik hónapban is van? – vette azonnal szemügyre, és hogy szavainak nyomatékot biztosítson párszor óvatosan megfogta gyöngéden a kismama hasát, ami leginkább egy éretlen tojásformára emlékeztetett.
A doktornő bizalomgerjesztőnek tűnt, és legalább nem volt annyira vénségesen utálatos, mint egykori, jóval idősebb korú háziorvosa, aki csupán a könnyebben megszerezhető, szabad tapizás reményében incselkedett vele méltalanul, és kiszolgáltatottan.
Eleinte azon volt, hogy nem lesz túl közvetlen, nehogy még túlságosan is könnyűvérűnek, vagy szándékosan kacérkodónak tartsák; ezért csak türelmes mértékletességgel szándékozott adagolni a saját magánéletére vonatkozó információkat. Idegenekkel amúgy is nagyon nehezen találhatta csak meg a bizalmat keltő közvetlenség útját, mert roppant nehézkesen oldódott fel benne a másoktól radikálisan tartó félelem! A vegyesboltkereskedés – ahol kezdetben dolgozott -, persze más volt. A kis öreg, aki a boltot vezette olyan meghitt bizalmassággal vette pártfogásába, akár a saját nagyapja. De az idegenektől való jogos és tartós távolságtartás, mintha egy olyan körbe illesztette volna bele önként, ahol mindig kívül érezhette magát.
Most itt ült meghitt körülményeket teremtve egy bordélyház rendelőjében, ahol illegális abortuszokat is bátran végeztek természetesen jó pénzekért, mert másként ez sose ment, és önmagában azon töprengett: hogy juthatott el idáig egy jól nevelt polgári családból származó, nyelveket beszélő, és csellózni kiválóan tudó fiatal, érett gondolkodású nő, aki olyan meggondolatlanságra vetemedett, hogy megakarja fosztani gyermekét az életben maradás reményétől? Nem, egyáltalán nem volt joga hozzá! Azt érezte, hogy sűrű, tépes, ragacsos masszába süllyed alá, ami, mint a szurok hirtelen, és fokozatosan elnyeli, és alig marad számára megváltó szabadulás!
A doktornő türelmesen kérdő tekintettel figyelte; úgy festett, mint egy művész, aki szinte aprólékos mikro részletességgel megfigyeli az élet legapróbb körülményeit is, és nem csupán a részleteket, mielőtt egy nagyobb festményt megkomponál, hogy a színek változatos szivárványskáláin sakkozva a megfelelő színösszeállításban kalandozhasson függetlenül, amikor a grafikai normák már tökéletesen tisztázódtak!
Kezdte a hónapok óta tartó lehető legrosszabb közérzettel; amikor állandó álmatlanságai, holdkórosoknak való vizelési panaszai mellett is alig tudott jóformán három-négy órácskát pihenni, mert szervezete nehezen szoktatta rá magát a várandóság állapotához. Ezekben a ,,kifejlett” hónapokban úgy élte berendezkedett életét, amint aki folyamatosan a plafonra szegezi tekintetét és úgy alszik, eszik, beszél, és végzi mindennapi cselekvési rutinjait, hogy egyetlen biztos pont létezik az életébe, amibe még legalább is belekapaszkodhat!
Azok a jólismert foltok a mennyezeten; talán penész, vagy vízigomba? Eddig mindig is szeretett volna rendesen kimeszelni, csak sosem maradt annyi pénze a rezsi után, hogy véghez is vigye azt, amit eredetileg már hónapokkal ezelőtt kigondolt a megvalósítás útján.
Ha létezik egyáltalán a boldogság – melyben főként az utóbbi időben erősen kételkedett, és kissé megkeseredetté is vált -, akkor leginkább az önfeledt nyári éjszakákról beszélt, amikor még együtt voltak hármasban, és a volt vőlegénye azt ígérte, hogy mindig mellette marad, és természetesen mindenben segíteni és támogatni fogja. Jókedvű volt, csupa nőiesség és tettrekészség azokban a napokban, és vagy egy kazal plüssállatfarmot vásárolt össze különböző játékboltokban, hogy születendő gyermekének majd lehessen mivel játszania. De egy kis idő multán már azon volt, hogy az álmai is kiábrándulttá tették! Mindig úgy igyekezett a férfiak társadalmára tekinteni, mint a szükséges védelmezőkre, akiknek koronás joguk, hogy védelmezzék, és óvják gyöngédségükkel a gyengébbik nemet; ebben viszont semmi keresnivalója nem lehetett a szándékos, vagy erőltetett erőszaknak, melynek minden formája ellen önmaga is határozott tiltakozást emelt. Azt hitte mindig, hogy találhat majd magának egy olyan belevaló férfit, aki mindig figyelmes gyöngédségével, és öntudatlan mindent megbocsátani akarásával és ragaszkodó szeretetével könnyűszerrel átlendítheti őt a megkezdett hétköznapok el sivárosodó bugyrain.
Tudta ő is, és számított is rá, hogy koraszülés lehet, mert annak idején huszonöt évvel ezelőtt ő is koraszülött volt, és ráadásul farfekvéses, ami miatt császározni kellett gyönyörű édesanya hasát; pár nappal később áldott édesanyja meghalt, és a folyamatosan goromba pokróc apja – aki a gyerekneveléshez még kevésbé értett -, se szó se beszéd egy újabb friss pipikével olajra lépett, és hogy aztán lánya miként, vagy hogyan cseperedik a továbbiakban – már nem is érdekelte!
Nem akart általánosítani, hiszen ez sohasem volt stílusa, mégis minden rokonszenves férfiban egy elveszett, egyedül árválkodó kisfiú prototípusát látta maga előtt, aki kölcsönös mohón kikényszeríthető szeretetre ácsingózik, és mikor megkapja fogja magát és azonnal kilép a gondosan megszerkesztett életéből.
Szerette volna nagyon felszabadultan, és elégedetten érezni önmagát élete pozitív időszakaiban is; ez hol sikerült, hol pedig kevésbé jött össze! Most azonban érezte, hogy feje fölött a végzet Damoklész-kardja hirtelen lecsapni készül, és ha sürgős lelki támogatást nem nyerhet talán már csak egyetlen lépés válassza el a totális öngyilkosság gondolatától! Már csak egyetlen kérdést kellett önmagában újra fogalmaznia: Mi legyen a babával? Egy törékeny kis eszmélkedő életét aztán már végképp nem tehet kockára; embersége, egoja mint valami jószándékú tiltást ellenezné és nem is alaptalanul! A beszélgetése a doktornővel meglepően könnyedén és közvetlenül sikeredett; mindent elmondott önmagáról, nem titkolva az egyesek számára kínosabb részleteket is, és alig negyvenöt perc múltán, mint aki feloldozást nyerhetett lépett ki a még mindig homályos és dohszagú folyósóra, és óvatosan, lépésekben ment le a falépcsőn.
Odakint időközben – bár az eső nem hullt irgalmatlanul hirtelen feltámadt az ég; aprócska kabátkáját bebugyolálva magára húzta és azonnal előkerült sálja is; ebben a visszatartott, vacogó tartásban tett meg jogar métert az utcán. Bárcsak kisüthetett volna a fenséges napsugár, talán akkor az ő kedve sem lett volna annyira hitehagyott és a velejéig szánalmas.
Egyetlen helye volt csupán a világnak, ahol maradéktalanul, senkit se vádolva még jól érezhette volna magát; a nagyapja régi fa kunyhos házikójában fenn az Északi-középhegység vadregényes rejtett erdeiben, melyet ki tudja miért Karibi-bárnak neveztek el. Talán a hangulatos trópusokat idéző, agancsos trófeákkal is büszkélkedő öreg vadászház miatt. Ez a kép éledt fel újra képzeletében, amikor már minden megmaradt soványka reménye is bizton veszni látszott; ide képzelte magát, idült gyermekkora színhelyére, hogy ismét megpróbáljon boldog lenni.
A bordélyház melletti kis utcácskában ment végig úgy, hogy hátsó felét a kíméletlen surrogó, csípősen hűvös szél folyamatosan tolta maga előtt, mint egy kíméletlen és erőszakos szerető! Volt itt egy kisebb presszó is; amolyan kedves alkalmi találkahely a főként ifjú hősszerelmesek találkái számára. Elhatározta, hogy míg nem javul kicsit az idő betér. Amikor bement az asztaloknál bár sürgölődő pincérek garmadája szolgálta fel, amit kellett; ki a vacsoráját majszolgatta, ki megivott egy forró kávét, míg a fiatal egymásba bolondulóknak jó volt egy forró csokoládé, vagy kapucíner is! A meghitt ismerősség biztonságos érzete járta át; főként, amikor megakadt a szeme a pult mögött kávét főző szintén ifjú hölgyön; egykori osztálytársán, aki borotvaéles matekképletei ellené sem mehetett egyetemre, mert félő lett volna, hogy még a tandíját sem tudná kifizetni, ehelyett napig húsz órákat volt kénytelen egy presszóban állva robotolni, és lesni a vendégek kéréseit, hogy valamiből még megélhessen.
Ahogy a két ismerős szempár a felismerés visszafordíthatatlan mámorában összefutott boldog megelégedettség futott át mindkettő hölgy lelkében. Úgy érezte magát, mint aki haza került abból a nagy kiismerhetetlen összevisszagából, amit külső életként emlegetnek.
A kávéfőző hölgy olyan gyorsan röpült oda hozzá, mint azokhoz a kuncsaftokhoz, kik biztos adnak borravalót, mert megérdemli:
- Ezt a kellemes meglepetést! Hát szia Ilcsikém! Hogy vagy? Mi újság? De régen is volt! Hadd gondolkozzam!
- Bizony drága Annám! Annak van már legalább tizenkét éve is!
- Istenem! Hogy múlik az idő!
- Hát igen! Mikor is láttuk egymást utoljára? – esett mindjárt gondolkodóba.
- Hu! Várjál! Talán… igen-igen az érettségi buli óta nem! De most veszem csak észre! – csodálkozott el -, te semmit se változtál! Kifogástalanul csinos és bombázó az alakod! Nem úgy a magamé! – meglapogatta kis pocakját a ruha alatt. – Látod-látod! Ezért nem állnak már velem szóba a menőbb fej pasik, mert így nézek ki! Tohonya és lajhár lettem! Nem?!
- Beszélsz szamárságokat édes Annám! Csak egy kicsit megtévedtél, de az sosem baj! Az a baj, ha nem próbálsz meg visszatalálni a helyes útra! – most úgy hajtotta le bűnbánóan a fejét, mint aki mázsás kőigazságokat ismert be.
- De olyan… komolynak és nagyon fáradtnak tűnsz! csak nincs valami baj?! – hangja aggodalmasabbá vált. – Mint régi barátnődnek nekem igazán elmondhatod! Mindig segít az embernek, ha akad valaki bizalmasa, akinek kiöntheti a szívét!
,,Igen kedveském, de attól tartok, hogy te már a gimiben is szabadszájú locsifecsiségedről voltál nevezetes!” – gondolta magában. Egy kis ideig még rágta magában, emésztette a felkínált gondolatot, majd belekezdett:
- Teherbe estem, és most odáig jutottam, hogy nem mertem megölni a gyermekemet!
- Te most hülyéskedsz! Hogy gondolhattál ilyet?! Te teljesen idióta vagy?! – közel volt hozzá, hogy végleg felháborodjék, és már azon volt, hogy legszívesebben lekever neki két nagyadag, kijózanító pofont, de látva a fiatal hölgy haláli sápadtságát inkább kitöltött neki egy nagypohár kávét!
- Nesze csak! Ezt hörpintsd be de azonnal! Még ilyet! Megáll az a maradék józan eszem is!
- Elhiheted nekem se volt könnyű!
- Azt már eddig is tudtam… de mégis? Hogy a fészkes fenébe jutottál el a szakadékok ilyen fokú mélységeire, hogy majdnem elkövetted életed legnagyobb hibáját?! Fel nem foghatom!
- Most ítélkezel, vagy csupán vádaskodsz?
- Egyik se! Csupán megpróbálok a hatalmas ostobaságodra észérveket találni! Tehát, szóval… miért tetted? Hadd halljam?!
- Nem tudtam miből megélni! ez mondjuk a kisebbik baj, de az a szemétláda vőlegényem azt mondta, hogy mindenben segít és támogat, és mikor valóban égető szükségem lett volna rá egyik nap se szó, se beszéd – megpattant, és többet vissza se nézett! Talán a meggondolatlan bosszú érzete vezérelt…
- Ez egy baromság! Vedd tudomásul! Neked itt már nem bosszú, vagy jogos elégtétel kell csajszikám, de valaki, akiről gondoskodhatsz, és aki megszépíti a mindennapjaidat! Az olyan férgekkel, mint a volt pasid meg ne foglalkozz! Hisz annyi rendes ember rohangál az utcán, csak ki kéne tényleg nyitnod ezeket az észbontó szemeidet!
- Lehet, hogy igazad van, még nincs semmi végleges ötletem!
Most rémlett fel előtte az öngyilkosság közelítő, és hátborzongató ténye; egy feneketlen szakadékot látott gondolataiban, ahová csak zuhant irtóztatóan gyorsuló sebességekkel, és képtelen volt megálljt parancsolni a zuhanásnak, mely körbe fogadta törékeny testét, mint valami örvényt, míg végül szétzúzta magát a sziklák éles fogazatain…
- Tudod… az a nagy baj, hogy olyan elveszettnek hittem magamat, hogy az öngyilkosság gondolata is felmerült! – bökte ki, és máris látta, hogy jótátehetetlen hibát vétett a másik szemében.
A kávémérő barátnője keze félig meglegyintette; nem úgy nézett ez ki, mintha pofon lett volna, inkább valami szigorított intés, és figyelmeztetés is egyben, hogy többet soha az életben eszébe ne jusson ehhez hasonló meggondolatlanság.
- Hát ez nem igaz! Teljesen tönkre akarsz tenni idegileg, mi??? Neked elment az a maradék józan eszed is! Azt kell, hogy mondjam! Szégyelld magad! – majd kicsivel később -, de most már megértelek! – volt valami beletörődött fáradtság a mondatai mögött, amivel magát is igyekezett többé-kevésbé megnyugtatni; igaz csupán alig-alig.
- Én… nagyon sajnálok már mindent… de a helyzetemben nem is tudtam kihez fordulni! Neked pedig meg kell ígérned, hogy nem jártatod feleslegesen a szád!
Gyönyörű, szinte léleklátó barna karbunkulus-szemeiből igazgyöngyszemekként peregtek alá az elárvult könnyek!
- Na, jól van, na! Enyje! Hát ne itasd nekem itt az egereket te lány, mert elriasztod a pénzes kuncsaftjaidat! Inkább kortyolgasd csak be ezt a forró kávét! Szükséged lesz rá!
- Igazán köszönöm! Tudod… most hallok életemben először egy emberi, őszinte szót!
Viszonzásképpen a pincérnő is megsimogatta a kézfejét így adván empátiát és támogatást neki.
A barátnő még várt néhány pillanatig, amíg barátnője az utolsó cseppig kihörpöli a kéváját, majd előhozakodott a félszeg kérdéssel:
- Mondd csak szívem? Van hova menned?! Nálam mindig van egy szabad hely!
- Rendes vagy, de tényleg de… jól megleszek! – azzal, mint aki tudatában van, hogy önmagát szándékosan leplezte be, már azon volt menni készült, de Anna most visszatartotta:
- Állj csak meg egy kicsit! Mit ettél ma már? – vonta kérdőre.
- Hát… tulajdonképpen a reggeli párizsis zsömlémtől eltekintve… semmit!
- No! Akkor itt megvársz! Érted?! Azonnal visszajövök! – Azzal kiviharzott a hátsó helységbe ami inkább valami homályos raktárnak felelt meg semmint önálló szobának. Beszólt az ott lévő pincérnek:
- Józsikám kedves, kérlek, készíts valami elvihető harapnivalót! Talán két szendvics elég lesz! Köszi, puszi! – Azzal máris visszatért barátnőjéhez, aki most úgy ült a székén, mint aki karót nyelt, vagy egyenesen görcsbe rándult a gyomra; a tudatos kétségbeesés és félelem reszketett minden végtagjában.
Tulajdonképpen egész életében gyűlölte az elvárásokat, és azt, hogy mindenkinek meg kelljen felelnie; szabadnak és függetlennek született, és ezt a fajta nemesi ,,privilégiumát” nem szerette volna semmi pénzen elkótyavetyélni!
A pincérnő viselkedése is megváltozott. Mintha már nem csupán a volt locsifecsi, legjobb barátnő benyomását keltette volna, de legalább is egy olyan személyét, aki felelős valakiért, akit azért tisztel és becsül, hogy szomorú nehézségeivel, és gyengeségeivel szembe mert tudatosan nézni, és valami anyai érzés is rátörhetett hirtelen.
A közöttük támadt újfent megélénkült meghitt baráti viszonynak egy kellemetlenkedő, kissé illuminált vendég párbeszéd párbaja vetett véget egy másik kolleganőjével, akit durva szitok szavakkal kezdett előbb becsmérelni, majd miután megpaskolta a fenekét, erőszakoskodni akart vele! Ennek Anna lapát keze vetett véget, mert akkorát penderített azon a jómadáron, hogy taknya-nyála egybe nőtt, és egy hatalmasat esett a nyílt utca kövezetén, hogy a járókelők is szótlan, néma percekig csak bámulni tudtak rá értetlenül!
- Meg ne lássam magát itt még egyszer ilyen állapotban maga sintér, mert úgy ellátom a baját, hogy az anya sem ismer magára! Megértette?! – kétséges volt, hogy a részeges ember ezt még felfogja, de süket fülűen feltápászkodott és egyszerűen tovább oldalgott.
Időközben a szél is csendesedni kezdett, és már legalább nem süvöltött annyira, mint eddig; a szálját magára tekerve éppen arra készült, hogy kiléphessen a koromszürke, ismeretlen sötétségű éjszakába; várt még egy alkalmas pillanatig, majd indult volna, de Anna azonnal visszarántotta:
- Állj csak meg, hékás! Hát hova csámborogsz te, amikor a kajádat it hagyod! Várj egy percet! – gyorsan berohant a másik raktárba, és kihozta a két szendvicset a másik felszolgálótól. – Köszi, Józsika aranygyerek vagy! – hallotta, akit a másiknak megköszönte a szívességet.
- Na, ezt vedd el, és eszegesd meg! De nekem tessék nagyon vigyázni ebben a kietlen pokoli sötétben! Te is tudod, hogy milyen kétes alakok járkálnak erre! – újabb gondolat villant át az agyán. –Figyelj csak még alig fél órácska és lejár a műszakom, ha gondolod, akkor szívesen mehetünk együtt is! Legalább addig is vigyázok rád!
Kezét begörbítve tartotta, mint akinek fagyási sérülései keletkeztek; megköszönte a szíves vendéglátást, majd sálját jól bebugyolálva kilépett az éjszakába. Olyan bizonytalanul és tétován lépkedett, mint aki legalább is egy tátongó hasadék felett kötéltáncot jár, vagy egyensúlyozik, és maga sem tudja, hogy bravúrosnak mondható kalandja igazából hogyan is fog végződni?
Úgy döntött, hogy mégis jobb, ha ezúttal talán kivételt tesz, és megvárja barátnőjét; behúzódott az egyik kietlen, sikátorszagú kapualjba és várni kényszerült. Alig maradt a doktornőtől jövet valamicske maradék, felesleg jártányi ereje is: a fokozatos stressz és idegesség az összes megmaradt energiát felemésztette. Arca most sokkal öregebbnek tűnt. Lehunyta szemét, és gondolatban a vadászházban volt, amit annak idején a nagyszüleivel együtt Karibi-bárnak nevezett el.

KARIBI-BÁR

Benyitott a látszólag inkább templomra emlékeztető hatalmas erődítménybe; olyan vastag, szinte már vaskos és meglehetősen masszív tölgyfaajtón kellett finom, és gyöngéd kezecskéivel átküzdenie magát, ami egy ilyen nagyon finom, szinte könnyed és légies hölgyhöz csöppet sem illik!
Az épület önmaga már kívülről sem keltett jó benyomást; málladozó, hófehér vakolatával leginkább egy folyamatosan még olvadásban lévő vanília fagyira emlékeztette messzemenő jóindulattal a látogatóit. Hangulatával leginkább a horrorfilmeket kedvelők agyát és fantáziáját bizsergette dermesztő halálfélelemmel…
Az épület előtt szinte semmi különös ismertetőjel nem utalt rá, hogy ez egy piroslámpás negyedből szalajtott ház volna, benne kiemelkedően markáns és impozáns kuncsaft és törzsvásárlói körrel. Az éppen csak szemerkélő esőben a gyönyörű halmos mellekkel megáldott hölgyek főként odabent a jó melegben tartózkodtak, melyet a központi fűtés mellett – főként, amennyiben válságos esztendőket kellett ímmel-ámmal átvészelni -, akkor jobbára egy kiöregedett, valóságos matuzsálem kályha szolgáltatott!
Ami bent várt rá az most szinte megmagyarázhatatlan képtelenségnek tűnt; láthatatlan érzékiséggé finomodott. Azt hihette itt a vég, és ő egy szélben erősen tétován imbolygó, elárvult gyertyaláng, akit a legcsekélyebb fuvallat is bármikor elfújhat. Bent az épület luxussal megáldott lakosztályaiban alig-alig élő, emberroncsok lélegeztek; mintha öntudatlanság rejtélyes módon hibernálta volna még működő, de már erősen rozsdásodásnak indult agysejtjeik mikrobáit, hogy végső hibernáltságra kárhoztassa őket, miközben legtöbb esetben a falat, vagy némelyikük az ajtót bámulja kitartó, árgus fegyelemmel. Az egyiknek kidülledt a szemgolyója, és akkorára duzzadt meg, akár egy nagyobbacska szaftos narancs, míg a másik kábán, mint egy kisborjú, szinte sóvárgó farkasszemekkel meredt az ajtóra, és a benne felfedezni vélt látogatóra, hátha kimenekítheti ebből a sívárra sikeredett, földi pokolból! A harmadik – bár még alig múlhatott huszonéves máris csorgott a nyála a felkínálkozott ,,préda” láttán, míg a negyedik fiatalsága ellenére is tökéletes aggastyánná öregített az önpuszítás lídérces álma…
Valamennyien majdnem csontig hatolón meztelenek voltak, és saját Ádám-Éva kosztümjeikben várakoztak csöndesen a megváltásra; korukat, vagy egyéb élettani személyiségjegyüket csupán foltokban lehetett megállapítani! Közöttük a Madame járkált, mint az alvilág megkoronázott királynője: pompázatos udvari személyzetével, és úgy tűnt, hogy ő itt az egyeduralkodó anyakirálynő, akinek alattvalói minden egyes esetben engedelmeskednek.
A finom hölgy megjelenése különösebben egyáltalán senkit sem izgatott; bár a gyönyörű, kisestélyi szerű, gyémántpikkelyes ruhácskában maga volt a perszelő szenvedély, és az ízig-vérig végzetes vonzerő! Közönyös, kiüresedett kriptaarcokkal szótlan percekig csak bámultak rá, mint aki egy másik bolygóról tévedt ide. A portásnak mondott másik hölgyemény rögtön eligazította Morgay doktornőhöz. Amikor már bent volt az ütött-kopott, és pislákoló, lídérces fényekkel világító várakozó szobában, azonnal átfutott az agyán:
,,És mi volna, ha most fognám magam és megtartanám a babám?!”
A kinti szándékosan elbizonytalanodott világ berendezkedése, mintha annyira már nem is izgatta volna csak az a kis csöppség, akit szíve alatt viselt, és akiről egy eltévedt percben talán önmaga is megfeledkezett. Úgy tűnt egész eddigi élete, mint egy sorscsapásszerű ítélet; az apa elkergette a háztól, mert azzal ,,állt” össze, akiről elhitte, hogy az életét is feláldozna egy nemes ügyért, miközben kihasználta, megcsalta és eldobta, mint az elhasznált kevésbé hasznos holmikat szokás.
Egy negyven év körüli, rendkívül csinos és öltözködésre gondos hangsúlyt fektető, szemüveges hölgy szólította meg; ,,biztosan ő lesz az!” – suhant át az agyán.
- Kérem! Mivel szolgálhatok?! – érdeklődött szívélyesen az orvosi etika alapszabályai.
- Kérem szépen… - hezitált, hogy hogyan is lehetne gondolatait megfelelő mederbe terelni, hogy ez rá nézve ne kelthessen kínos benyomást. – Én… szeretném megtartani a gyermekemet, ha lehet! – bökte ki, de csak úgy mintha valami olyasmiért kérne bocsánatot, amiért felesleges.
- Semmi probléma kérem! Hányadik hónapban is van? – vette azonnal szemügyre, és hogy szavainak nyomatékot biztosítson párszor óvatosan megfogta gyöngéden a kismama hasát, ami leginkább egy éretlen tojásformára emlékeztetett.
A doktornő bizalomgerjesztőnek tűnt, és legalább nem volt annyira vénségesen utálatos, mint egykori, jóval idősebb korú háziorvosa, aki csupán a könnyebben megszerezhető, szabad tapizás reményében incselkedett vele méltalanul, és kiszolgáltatottan.
Eleinte azon volt, hogy nem lesz túl közvetlen, nehogy még túlságosan is könnyűvérűnek, vagy szándékosan kacérkodónak tartsák; ezért csak türelmes mértékletességgel szándékozott adagolni a saját magánéletére vonatkozó információkat. Idegenekkel amúgy is nagyon nehezen találhatta csak meg a bizalmat keltő közvetlenség útját, mert roppant nehézkesen oldódott fel benne a másoktól radikálisan tartó félelem! A vegyesboltkereskedés – ahol kezdetben dolgozott -, persze más volt. A kis öreg, aki a boltot vezette olyan meghitt bizalmassággal vette pártfogásába, akár a saját nagyapja. De az idegenektől való jogos és tartós távolságtartás, mintha egy olyan körbe illesztette volna bele önként, ahol mindig kívül érezhette magát.
Most itt ült meghitt körülményeket teremtve egy bordélyház rendelőjében, ahol illegális abortuszokat is bátran végeztek természetesen jó pénzekért, mert másként ez sose ment, és önmagában azon töprengett: hogy juthatott el idáig egy jól nevelt polgári családból származó, nyelveket beszélő, és csellózni kiválóan tudó fiatal, érett gondolkodású nő, aki olyan meggondolatlanságra vetemedett, hogy megakarja fosztani gyermekét az életben maradás reményétől? Nem, egyáltalán nem volt joga hozzá! Azt érezte, hogy sűrű, tépes, ragacsos masszába süllyed alá, ami, mint a szurok hirtelen, és fokozatosan elnyeli, és alig marad számára megváltó szabadulás!
A doktornő türelmesen kérdő tekintettel figyelte; úgy festett, mint egy művész, aki szinte aprólékos mikro részletességgel megfigyeli az élet legapróbb körülményeit is, és nem csupán a részleteket, mielőtt egy nagyobb festményt megkomponál, hogy a színek változatos szivárványskáláin sakkozva a megfelelő színösszeállításban kalandozhasson függetlenül, amikor a grafikai normák már tökéletesen tisztázódtak!
Kezdte a hónapok óta tartó lehető legrosszabb közérzettel; amikor állandó álmatlanságai, holdkórosoknak való vizelési panaszai mellett is alig tudott jóformán három-négy órácskát pihenni, mert szervezete nehezen szoktatta rá magát a várandóság állapotához. Ezekben a ,,kifejlett” hónapokban úgy élte berendezkedett életét, amint aki folyamatosan a plafonra szegezi tekintetét és úgy alszik, eszik, beszél, és végzi mindennapi cselekvési rutinjait, hogy egyetlen biztos pont létezik az életébe, amibe még legalább is belekapaszkodhat!
Azok a jólismert foltok a mennyezeten; talán penész, vagy vízigomba? Eddig mindig is szeretett volna rendesen kimeszelni, csak sosem maradt annyi pénze a rezsi után, hogy véghez is vigye azt, amit eredetileg már hónapokkal ezelőtt kigondolt a megvalósítás útján.
Ha létezik egyáltalán a boldogság – melyben főként az utóbbi időben erősen kételkedett, és kissé megkeseredetté is vált -, akkor leginkább az önfeledt nyári éjszakákról beszélt, amikor még együtt voltak hármasban, és a volt vőlegénye azt ígérte, hogy mindig mellette marad, és természetesen mindenben segíteni és támogatni fogja. Jókedvű volt, csupa nőiesség és tettrekészség azokban a napokban, és vagy egy kazal plüssállatfarmot vásárolt össze különböző játékboltokban, hogy születendő gyermekének majd lehessen mivel játszania. De egy kis idő multán már azon volt, hogy az álmai is kiábrándulttá tették! Mindig úgy igyekezett a férfiak társadalmára tekinteni, mint a szükséges védelmezőkre, akiknek koronás joguk, hogy védelmezzék, és óvják gyöngédségükkel a gyengébbik nemet; ebben viszont semmi keresnivalója nem lehetett a szándékos, vagy erőltetett erőszaknak, melynek minden formája ellen önmaga is határozott tiltakozást emelt. Azt hitte mindig, hogy találhat majd magának egy olyan belevaló férfit, aki mindig figyelmes gyöngédségével, és öntudatlan mindent megbocsátani akarásával és ragaszkodó szeretetével könnyűszerrel átlendítheti őt a megkezdett hétköznapok el sivárosodó bugyrain.
Tudta ő is, és számított is rá, hogy koraszülés lehet, mert annak idején huszonöt évvel ezelőtt ő is koraszülött volt, és ráadásul farfekvéses, ami miatt császározni kellett gyönyörű édesanya hasát; pár nappal később áldott édesanyja meghalt, és a folyamatosan goromba pokróc apja – aki a gyerekneveléshez még kevésbé értett -, se szó se beszéd egy újabb friss pipikével olajra lépett, és hogy aztán lánya miként, vagy hogyan cseperedik a továbbiakban – már nem is érdekelte!
Nem akart általánosítani, hiszen ez sohasem volt stílusa, mégis minden rokonszenves férfiban egy elveszett, egyedül árválkodó kisfiú prototípusát látta maga előtt, aki kölcsönös mohón kikényszeríthető szeretetre ácsingózik, és mikor megkapja fogja magát és azonnal kilép a gondosan megszerkesztett életéből.
Szerette volna nagyon felszabadultan, és elégedetten érezni önmagát élete pozitív időszakaiban is; ez hol sikerült, hol pedig kevésbé jött össze! Most azonban érezte, hogy feje fölött a végzet Damoklész-kardja hirtelen lecsapni készül, és ha sürgős lelki támogatást nem nyerhet talán már csak egyetlen lépés válassza el a totális öngyilkosság gondolatától! Már csak egyetlen kérdést kellett önmagában újra fogalmaznia: Mi legyen a babával? Egy törékeny kis eszmélkedő életét aztán már végképp nem tehet kockára; embersége, egoja mint valami jószándékú tiltást ellenezné és nem is alaptalanul! A beszélgetése a doktornővel meglepően könnyedén és közvetlenül sikeredett; mindent elmondott önmagáról, nem titkolva az egyesek számára kínosabb részleteket is, és alig negyvenöt perc múltán, mint aki feloldozást nyerhetett lépett ki a még mindig homályos és dohszagú folyósóra, és óvatosan, lépésekben ment le a falépcsőn.
Odakint időközben – bár az eső nem hullt irgalmatlanul hirtelen feltámadt az ég; aprócska kabátkáját bebugyolálva magára húzta és azonnal előkerült sálja is; ebben a visszatartott, vacogó tartásban tett meg jogar métert az utcán. Bárcsak kisüthetett volna a fenséges napsugár, talán akkor az ő kedve sem lett volna annyira hitehagyott és a velejéig szánalmas.
Egyetlen helye volt csupán a világnak, ahol maradéktalanul, senkit se vádolva még jól érezhette volna magát; a nagyapja régi fa kunyhos házikójában fenn az Északi-középhegység vadregényes rejtett erdeiben, melyet ki tudja miért Karibi-bárnak neveztek el. Talán a hangulatos trópusokat idéző, agancsos trófeákkal is büszkélkedő öreg vadászház miatt. Ez a kép éledt fel újra képzeletében, amikor már minden megmaradt soványka reménye is bizton veszni látszott; ide képzelte magát, idült gyermekkora színhelyére, hogy ismét megpróbáljon boldog lenni.
A bordélyház melletti kis utcácskában ment végig úgy, hogy hátsó felét a kíméletlen surrogó, csípősen hűvös szél folyamatosan tolta maga előtt, mint egy kíméletlen és erőszakos szerető! Volt itt egy kisebb presszó is; amolyan kedves alkalmi találkahely a főként ifjú hősszerelmesek találkái számára. Elhatározta, hogy míg nem javul kicsit az idő betér. Amikor bement az asztaloknál bár sürgölődő pincérek garmadája szolgálta fel, amit kellett; ki a vacsoráját majszolgatta, ki megivott egy forró kávét, míg a fiatal egymásba bolondulóknak jó volt egy forró csokoládé, vagy kapucíner is! A meghitt ismerősség biztonságos érzete járta át; főként, amikor megakadt a szeme a pult mögött kávét főző szintén ifjú hölgyön; egykori osztálytársán, aki borotvaéles matekképletei ellené sem mehetett egyetemre, mert félő lett volna, hogy még a tandíját sem tudná kifizetni, ehelyett napig húsz órákat volt kénytelen egy presszóban állva robotolni, és lesni a vendégek kéréseit, hogy valamiből még megélhessen.
Ahogy a két ismerős szempár a felismerés visszafordíthatatlan mámorában összefutott boldog megelégedettség futott át mindkettő hölgy lelkében. Úgy érezte magát, mint aki haza került abból a nagy kiismerhetetlen összevisszagából, amit külső életként emlegetnek.
A kávéfőző hölgy olyan gyorsan röpült oda hozzá, mint azokhoz a kuncsaftokhoz, kik biztos adnak borravalót, mert megérdemli:
- Ezt a kellemes meglepetést! Hát szia Ilcsikém! Hogy vagy? Mi újság? De régen is volt! Hadd gondolkozzam!
- Bizony drága Annám! Annak van már legalább tizenkét éve is!
- Istenem! Hogy múlik az idő!
- Hát igen! Mikor is láttuk egymást utoljára? – esett mindjárt gondolkodóba.
- Hu! Várjál! Talán… igen-igen az érettségi buli óta nem! De most veszem csak észre! – csodálkozott el -, te semmit se változtál! Kifogástalanul csinos és bombázó az alakod! Nem úgy a magamé! – meglapogatta kis pocakját a ruha alatt. – Látod-látod! Ezért nem állnak már velem szóba a menőbb fej pasik, mert így nézek ki! Tohonya és lajhár lettem! Nem?!
- Beszélsz szamárságokat édes Annám! Csak egy kicsit megtévedtél, de az sosem baj! Az a baj, ha nem próbálsz meg visszatalálni a helyes útra! – most úgy hajtotta le bűnbánóan a fejét, mint aki mázsás kőigazságokat ismert be.
- De olyan… komolynak és nagyon fáradtnak tűnsz! csak nincs valami baj?! – hangja aggodalmasabbá vált. – Mint régi barátnődnek nekem igazán elmondhatod! Mindig segít az embernek, ha akad valaki bizalmasa, akinek kiöntheti a szívét!
,,Igen kedveském, de attól tartok, hogy te már a gimiben is szabadszájú locsifecsiségedről voltál nevezetes!” – gondolta magában. Egy kis ideig még rágta magában, emésztette a felkínált gondolatot, majd belekezdett:
- Teherbe estem, és most odáig jutottam, hogy nem mertem megölni a gyermekemet!
- Te most hülyéskedsz! Hogy gondolhattál ilyet?! Te teljesen idióta vagy?! – közel volt hozzá, hogy végleg felháborodjék, és már azon volt, hogy legszívesebben lekever neki két nagyadag, kijózanító pofont, de látva a fiatal hölgy haláli sápadtságát inkább kitöltött neki egy nagypohár kávét!
- Nesze csak! Ezt hörpintsd be de azonnal! Még ilyet! Megáll az a maradék józan eszem is!
- Elhiheted nekem se volt könnyű!
- Azt már eddig is tudtam… de mégis? Hogy a fészkes fenébe jutottál el a szakadékok ilyen fokú mélységeire, hogy majdnem elkövetted életed legnagyobb hibáját?! Fel nem foghatom!
- Most ítélkezel, vagy csupán vádaskodsz?
- Egyik se! Csupán megpróbálok a hatalmas ostobaságodra észérveket találni! Tehát, szóval… miért tetted? Hadd halljam?!
- Nem tudtam miből megélni! ez mondjuk a kisebbik baj, de az a szemétláda vőlegényem azt mondta, hogy mindenben segít és támogat, és mikor valóban égető szükségem lett volna rá egyik nap se szó, se beszéd – megpattant, és többet vissza se nézett! Talán a meggondolatlan bosszú érzete vezérelt…
- Ez egy baromság! Vedd tudomásul! Neked itt már nem bosszú, vagy jogos elégtétel kell csajszikám, de valaki, akiről gondoskodhatsz, és aki megszépíti a mindennapjaidat! Az olyan férgekkel, mint a volt pasid meg ne foglalkozz! Hisz annyi rendes ember rohangál az utcán, csak ki kéne tényleg nyitnod ezeket az észbontó szemeidet!
- Lehet, hogy igazad van, még nincs semmi végleges ötletem!
Most rémlett fel előtte az öngyilkosság közelítő, és hátborzongató ténye; egy feneketlen szakadékot látott gondolataiban, ahová csak zuhant irtóztatóan gyorsuló sebességekkel, és képtelen volt megálljt parancsolni a zuhanásnak, mely körbe fogadta törékeny testét, mint valami örvényt, míg végül szétzúzta magát a sziklák éles fogazatain…
- Tudod… az a nagy baj, hogy olyan elveszettnek hittem magamat, hogy az öngyilkosság gondolata is felmerült! – bökte ki, és máris látta, hogy jótátehetetlen hibát vétett a másik szemében.
A kávémérő barátnője keze félig meglegyintette; nem úgy nézett ez ki, mintha pofon lett volna, inkább valami szigorított intés, és figyelmeztetés is egyben, hogy többet soha az életben eszébe ne jusson ehhez hasonló meggondolatlanság.
- Hát ez nem igaz! Teljesen tönkre akarsz tenni idegileg, mi??? Neked elment az a maradék józan eszed is! Azt kell, hogy mondjam! Szégyelld magad! – majd kicsivel később -, de most már megértelek! – volt valami beletörődött fáradtság a mondatai mögött, amivel magát is igyekezett többé-kevésbé megnyugtatni; igaz csupán alig-alig.
- Én… nagyon sajnálok már mindent… de a helyzetemben nem is tudtam kihez fordulni! Neked pedig meg kell ígérned, hogy nem jártatod feleslegesen a szád!
Gyönyörű, szinte léleklátó barna karbunkulus-szemeiből igazgyöngyszemekként peregtek alá az elárvult könnyek!
- Na, jól van, na! Enyje! Hát ne itasd nekem itt az egereket te lány, mert elriasztod a pénzes kuncsaftjaidat! Inkább kortyolgasd csak be ezt a forró kávét! Szükséged lesz rá!
- Igazán köszönöm! Tudod… most hallok életemben először egy emberi, őszinte szót!
Viszonzásképpen a pincérnő is megsimogatta a kézfejét így adván empátiát és támogatást neki.
A barátnő még várt néhány pillanatig, amíg barátnője az utolsó cseppig kihörpöli a kéváját, majd előhozakodott a félszeg kérdéssel:
- Mondd csak szívem? Van hova menned?! Nálam mindig van egy szabad hely!
- Rendes vagy, de tényleg de… jól megleszek! – azzal, mint aki tudatában van, hogy önmagát szándékosan leplezte be, már azon volt menni készült, de Anna most visszatartotta:
- Állj csak meg egy kicsit! Mit ettél ma már? – vonta kérdőre.
- Hát… tulajdonképpen a reggeli párizsis zsömlémtől eltekintve… semmit!
- No! Akkor itt megvársz! Érted?! Azonnal visszajövök! – Azzal kiviharzott a hátsó helységbe ami inkább valami homályos raktárnak felelt meg semmint önálló szobának. Beszólt az ott lévő pincérnek:
- Józsikám kedves, kérlek, készíts valami elvihető harapnivalót! Talán két szendvics elég lesz! Köszi, puszi! – Azzal máris visszatért barátnőjéhez, aki most úgy ült a székén, mint aki karót nyelt, vagy egyenesen görcsbe rándult a gyomra; a tudatos kétségbeesés és félelem reszketett minden végtagjában.
Tulajdonképpen egész életében gyűlölte az elvárásokat, és azt, hogy mindenkinek meg kelljen felelnie; szabadnak és függetlennek született, és ezt a fajta nemesi ,,privilégiumát” nem szerette volna semmi pénzen elkótyavetyélni!
A pincérnő viselkedése is megváltozott. Mintha már nem csupán a volt locsifecsi, legjobb barátnő benyomását keltette volna, de legalább is egy olyan személyét, aki felelős valakiért, akit azért tisztel és becsül, hogy szomorú nehézségeivel, és gyengeségeivel szembe mert tudatosan nézni, és valami anyai érzés is rátörhetett hirtelen.
A közöttük támadt újfent megélénkült meghitt baráti viszonynak egy kellemetlenkedő, kissé illuminált vendég párbeszéd párbaja vetett véget egy másik kolleganőjével, akit durva szitok szavakkal kezdett előbb becsmérelni, majd miután megpaskolta a fenekét, erőszakoskodni akart vele! Ennek Anna lapát keze vetett véget, mert akkorát penderített azon a jómadáron, hogy taknya-nyála egybe nőtt, és egy hatalmasat esett a nyílt utca kövezetén, hogy a járókelők is szótlan, néma percekig csak bámulni tudtak rá értetlenül!
- Meg ne lássam magát itt még egyszer ilyen állapotban maga sintér, mert úgy ellátom a baját, hogy az anya sem ismer magára! Megértette?! – kétséges volt, hogy a részeges ember ezt még felfogja, de süket fülűen feltápászkodott és egyszerűen tovább oldalgott.
Időközben a szél is csendesedni kezdett, és már legalább nem süvöltött annyira, mint eddig; a szálját magára tekerve éppen arra készült, hogy kiléphessen a koromszürke, ismeretlen sötétségű éjszakába; várt még egy alkalmas pillanatig, majd indult volna, de Anna azonnal visszarántotta:
- Állj csak meg, hékás! Hát hova csámborogsz te, amikor a kajádat it hagyod! Várj egy percet! – gyorsan berohant a másik raktárba, és kihozta a két szendvicset a másik felszolgálótól. – Köszi, Józsika aranygyerek vagy! – hallotta, akit a másiknak megköszönte a szívességet.
- Na, ezt vedd el, és eszegesd meg! De nekem tessék nagyon vigyázni ebben a kietlen pokoli sötétben! Te is tudod, hogy milyen kétes alakok járkálnak erre! – újabb gondolat villant át az agyán. –Figyelj csak még alig fél órácska és lejár a műszakom, ha gondolod, akkor szívesen mehetünk együtt is! Legalább addig is vigyázok rád!
Kezét begörbítve tartotta, mint akinek fagyási sérülései keletkeztek; megköszönte a szíves vendéglátást, majd sálját jól bebugyolálva kilépett az éjszakába. Olyan bizonytalanul és tétován lépkedett, mint aki legalább is egy tátongó hasadék felett kötéltáncot jár, vagy egyensúlyozik, és maga sem tudja, hogy bravúrosnak mondható kalandja igazából hogyan is fog végződni?
Úgy döntött, hogy mégis jobb, ha ezúttal talán kivételt tesz, és megvárja barátnőjét; behúzódott az egyik kietlen, sikátorszagú kapualjba és várni kényszerült. Alig maradt a doktornőtől jövet valamicske maradék, felesleg jártányi ereje is: a fokozatos stressz és idegesség az összes megmaradt energiát felemésztette. Arca most sokkal öregebbnek tűnt. Lehunyta szemét, és gondolatban a vadászházban volt, amit annak idején a nagyszüleivel együtt Karibi-bárnak nevezett el.

                                                           A BÚCSÚ

Az ifjú hölgy, aki mindig is a csinosság, és a kacérság jellegzetes egyvelegével rendelkezett, és természetesen nagyon is tisztában van vele, hogy eme jeles tulajdonságoknak a birtokában van a délutáni repülővel érkezett. Leszállt a reptéren és máris megcsapta a jellegzetes karácsonyi zsongás forgataga. A terminál gyönyörű havas, kivilágított, színes izzókkal várta kedves utasait, és látszólag mindenki örült, és örvendezett az ünnepi vásárok látványában.

A hatalmas autósztrádán – mely egyben össze is kötötte a repteret a belvárossal -, idegesen dudáló, kissé türelmetlen autósok nyölevész gyülekezete próbált meg egyetemes agresszív idegeskedéseinek eleget venni, és megnyugtatni magát, hogy még csupán december első hete van, és ezáltal minden bizonnyal még van bőven idő a bevásárlásra, és a megfelelőbb ajándékok kiválogatására.

,,Ó, de csodálatos!” – gondolta a hölgy, aki szinte számtalanszor megtette már a fővárostól egészen a külföldi utat, azonban mindig is megbűvölten állt a csoda előtt, hogy külföldön sokat adnak a készülődésre, és talán még az elhagyatottnak vélt utcák, és főterek is konfortosabban tisztábbak, és elegánsabbak, mint mondjuk odahaza. A mindenkinek személyre szóló bevársárlólista jutott eszébe, mely titkokban, és orvul még ott lapult pirosas télikabátkája belső zsebében, és arra várt, hogy ismét most elővegye. Gyönyörű kézírással volt itt felírva, hogy kinek milyen jellegű, és fajta ajándékkal kedveskedik az ünnepekre, és már alig várta a csábítón csalogató, és titokzatossággal övezett gondolatot: hogy ő vajon milyen ajándékot kap itthon ragadt kedvesétől? ,,Ó, milyen jó lett volna, ha anyu is ki tudott volna jönni, no meg Feri!” – s ahogy a csábító gondolat röpke percre átfutott az agyán, egy halvány, üveggolyónagyságú könnycsepp gördült le halvány arcának medrében. Észre se vette. Csupán egy-két járókelőnek szúrt szemet, hogy egy ilyen rendkívüli szépségnek örvendő, bizonyára magányos ifjú hölgy is tud még a világnak meglepetéseket okozni, csupán csak annyival, hogy nyíltan és őszintén kimutatja érzelmeit!

Erőt vett magán, kifújta az orrát, amire éppen akkor egy gyönyörű jégvirágszerű hópehely hullt; a levegő hirtelen fagypont alá süllyedt, és borzongatóan, mégis jólesően hűvös lett az idő. Zsebre vágta kezét, lezseren, és divatos eleganciával, és nekivágott a fölbolygatott méhkaptárra hasonlító vásárnak, ahol már a tolongóktól alig lehetett jóformán mozdulni is, és ahol egy-gy belsőséges, melegető tekintet – amennyiben az embernek szerencséje van, és nem bámul túl hosszú ideig vadidegen embereket elég feltűnően -, még kaphat egy kis vigasztalást, persze itt most még idegen nyelven.

Ahogy bevetette magát a forgatagba, hagyta, hogy átjárja a külföldi emberek mosolygós kedvessége, és a szeretetnek egy különös szövetsége, melyet odahaza csupán ritkán tapasztalt. Egyik hófehér standnál éppen sültgesztenyével csalogatták magukhoz a különleges ínyencségek kedvelőit, míg a másik helyen színes télapós figurákat lehetett választani, melyeknek az volt a sajátosságuk, hogyha az ember megnyomta hordónagyságú bendőjüket, akkor rendszerint valamilyen angol nyelven előadott, és közkedvelt karácsonyi nótára zendített rá a kis plüssszerű figura.

Jobbra fordulva a Hyde-park még mindig gyönyörű, hatalmas fáira pillanthatott az odatévedő, figyelmes tekintet, ahol a téli évszak kezdetére való tekintettel felállítottak egy kisebb méretű jégpályát, és nem telt bele alig tíz kerek perc sem, hogy népes gyerekek hada egymást lüködve-taszigálva azonnal korcsolyával felszerelkezve birtokba ne vegye ezt a jó mókának tartott pályát, és megkezdhesse rajta a csinytalan csúszkálást. A vásárban is voltak persze kihelyezett padok, amikre bátran ráülhetett az akinek izületi fájdalmai voltak, vagy csupán csak a hosszú nap végén megfáradtan kicsit ejtőzni támadt kedve, és mégcsak nem is kellett érte fizetni! A bájos hölgy ki is szemelt magának egy látszólag árválkodó padot, de majdnem rosszul választott, mert egy mészárosmesterféle, különösen termetes ember, ingujjra vetkezve, két vállas termetével, erős tájszólással enyhén rápirított, hogy ez a kis ülőalkalmatosság már foglalt.

- Am very sorry sir! Please forgive me![1] – motyogta maga elé, mintha nem is hallotta volna a mészáros kissé kötekedő fölszólítását. S hála angol nyelvtudásának egészen jól, és otthonosan elboldogult az idegen környezetben. Persze ennek nagy szerepe volt abban, hogy semmi esetre sem hagyta, hogy bárki is megzavarja, vagy elvegye a jóhangulatát, és boldog kedvét.

Önmagában még most is azt gondolta, hogy menni fog minden, akár a karikacsapás. Egy ilyen fantasztikusan csodás helyen ugyan milyen hiba történhet az emberrel? Hiszen mindenki közvetlen, melegszívű, szívélyes, és egy-két embertől eltekintve igazán segítőkész. Észre se vette, hogy valóságos megszállott lett kisebb vásárlási lázában, és hogy emiatt máris a piti zsebtolvajok potenciális célpontjává is vált azon nyomban!

Egy kisfiúba ütközött véletlenül, aki a hirtelen jött sodródásban, és lökődésben véletlenül megbotlott, és elesett. Azonnal sírva fakadt, és mint ilyenkor sajnos meglehetősen gyakori a zsúfolásig sordódó tömegben a kutya sem igen fogalkozott vele, elvégre mindeki úgy okoskodott, hogy előbb-utóbb csak fölbukkan valamerre az anyuka, aki csak megvigasztalja. A fiatal hölgy most azonnal odament hozzá, és kedveskedőn, barátkozós hangon szóba elegyedett vele, és elmesélte, hogy nem akarta föllökni, csupán a hirtelen zsivalygó tömeg állta az útját, és már nem tudott kitérni az útjából.

- Az én nevem Szilvi! – válaszolta angolul. – Téged hogy hívnak?

- Paul vagyok! – azaz magyarán Pali névre hallgatott a kis kópé, és egyetlen feladata volt a mai estére, hogy a gyanútlan emberektől, mint amilyenek ez a vonzó, fiatal hölgy is látszott elszedje az értékeit, és vagyontárgyait, majd fogja magát és észrevétlen lehetőleg ,,angolosan” távozzék.

- Anyukám azt mondta, hogy várjam meg itt, ha elkeverednék, de még nem jött! – kámpicsorodott el, és látszott, hogy bevált a megható színjáték, mert már erősen sírásra görbült a szája.

Szilvi azonnal fogta magát, és átnyújtott egy zsebkendőt, és megvigasztalta.

- No, enyje, enyje! Egy ilyen talpig nagy legény csak nem fogja mindjárt az egereket itatni! – közelebb húzodott hozzá, és a kisfiú kis termetének hála talán éppen ezt a kínálkozó helyzetet használta ki!

- Anyukám nemsokára megjön, remélem! – folytatta, pedig a beszédre nem kényszerítette, vagy ösztönözte senki; mintha egyszerre szerette volna megbabonázni, és kisfiús bájával levenni a lábáról ezt a bájos, ifjú hölgyet, akinek kezdett nagyon is imponálni bájos közvetlensége.

- És mondd csak, a suliban, ahova jársz minden oké? – elővett a zsebéből egy kis cukrozott gesztenyét és kedveskedve átnyújtotta.

- Ott minden rendben van, bár tavaly majdnem megbuktam matekból, mert azt ki nem állhatom!

- Hát, igen, igen! Amikor ennyi idős lehettem, mint most te, bizony meg kell hagyni nekem sem ment sehogyse a matek! De anyukám elvitt egy gyakorló tanárhoz, és ott hamar rendbejöttem! – Mintha egy kortünetet pródukáló, masszív betegségfajtáról számolna ennek a védtelenül hagyott fiúcskának most be. – Szerintem, ha megkéred az édesanyád egész biztos segíteni fog.

A kisfiú szeme hirtelen könnyfátyolossá vált, mert egész eddigi mindennapi betevőkért keményen megharcoló életében talán még senki sem volt ennyire adakozóan, és önzetlenül, barátságosan kedves, és nagylelkű vele.

- Hadd köszönjem meg drága néni a kedvességet! – szinte búsongó szemeiből ezt könyörögte, s Szilvit elfogta valami benső, jóleső, anyai érzelem. Most azonnal szerette volna nem törődve semmi következménnyel átölelni ezt a kis gézengúzt, és érezni kicsi szíve minden dobbanását, melyben az elvesztett otthonok melege lüktetett…

Két védelmező, hattyúszárny kezét finoman kiterjesztette, s mintha egy jóságos anyuka lett volna békességesen megölelte újdonsült barátját. S ekkor sem vette észre, hogy a kis szemfüles gyerkőc már vette is ki a pénztárcáját, és amikor végre kibontakozhattak az érzelmes ölelésből a gyereken angyali vigyorgás lett úrrá.

- Hallod-e? De jókedvű lettél! Csak nem megtaláltad édesanyádat?! – csodálkozott.

- Á! Messze van ő még ide! Tetszik tudni nagyon sok a munkája! – olyan fürgén, és hatékonyan járt a nyelve, hogy az ember meg nem mondta volna, hogy egy kikényszerített helyzetben hazudni kénytelen, mint a vízfolyás.

De azért a fiatal hölgyet sem kellett félteni, ha a körmönfont ravaszságról volt szó: benyúlt a zsebébe, majd hosszan kezdett kutatgatva keresgélni, de már ő is sejtette, hogy a pénztárcája nem lehet, meg, mert a bizonság kedvvért egy pár pennyt mindig hagyott valamelyik bőrzsebecskében, hogy a könnyed csengéséről tudatosodjék benne, hogy még mindig nála van! Azonban a kellemes csöngés most elmaradt!

- Mondd csak aranygyerekem! Nem láttad véletlenül a pénztárcámat?! – gyönyörű, koromfekete, szépen ívelt szemöldökeit enyhe mérgelődéssel rámeresztette, mint aki azonnali választ vár el a másiktól. A megszeppent kis tolvaj fiúcska hirtelen nem tudott megfelelő döntést hozni, hogy vajon elfusson-e, vagy inkább maradjon még? Picit felállt a padról, de csak annyira, hogy kopottas kabátkája ne surolja a pad deszkáit, és így legalább szabad mozgástérre tehessen szert, majd megkockáztatta, hogy kicsit távolabb üljön.

- Tudom, hogy pénzre van szükséged! Eláruljam, hogy miért? – kérdezte őszintén, mégis angyali kedvesen.

- Miért? – kérdezte angyali, már erősen könnyezésre álló arcocskával a másik.

- Mert láttam a kopottas, kis kabátod, és azt, hogy csonttá vagy soványodva! Tudod, akinek van pénze, az kicsit jobban táplálkozik! – egyáltalán nem volt neheztelés, vagy harag a szavaiban, de most erős lelkierőt kellett önmagán vennie, és jobb volt uralkodnia magán, mert legszívesen jól megmondta volna a véleményét az állítólagos anyukának, hogy így képes elhanyagolni a fogadott gyerekét, csak azért, hogy hátha hasznot hajthat.

- Ha jól gondolom, akkor az édesanyád sem az aki! Így van?!

- Igen! – szepegte.

Szilvi egy önkéntelen mozdulattal azonnal átölelte, és hagyta, hogy a vézna, kis, csontos test menedéket remélve, mint egy elveszett, kis állatka egyszerűen hozzásimuljon, és átjárja a védelmező melegség, amiben olyan kevésszer lehetett csak része.

- Nyugodj meg! Csss! Nincsen semmi baj! Tudod mit? Mit szólnál hozzá, ha meghívnálak? Töltsük együtt ezt a napot, addig legalább a várost is megmutathatod egy keveset! Na, mit szólsz? volna kedved önkéntes útikalauzt játszani?

- A legnagyobb örömmel drága Szilvi néni. – az a leírhatatlan, és rendkívüli öröm volt az arcára írva, mint ama kisgyerekeknek, akik valami megmagyarázhatatlan, ugyanakkor belsőséges örömöt élnek át, amitől ujjonganak, és egész hátralévő napjukban jóízűen kacarásznak. A tolvajka kisfiúcska ezután mintha belső változáson ment volna át – mintha már nem is ugyanaz a megbízott emberke lett volna, akinek megmondták, hogy vegye el a mások pénzét, vagy értékeit, hogy másoknak legyen – de most itt üldögélt egy alig nyolc éves kisfiú, aki egy felnőtt kedveskedő jóindulatának köszönhette, hogy talán egyszer majd rendes ember válhatik belőle…

A nap hátralévő része volt Szilvinek a tulajdonképpeni karácsonyi előajándék, hiszen a gyakorlati ajándékozástól még igen-igen messze voltunk! Körbejárták keresztül kasul az egész fölbolygatott, és ünnepi fénycsóvákban gazdagon, és tartalmasan pompázó, szikrátvető nagyvárost, és az ifjú hölgynek rácsodálkozón csak most nyílt ki a szeme, hogy bizony a világon annyi embernek lenne szüksége legalább egy csöppetnyi baráti, őszinte szóra, amit – meglehet -, nem kaphat meg mástól, csak egy másik szívből, és teljes őszinteséggel adakozó másik embertől, aki amellett, hogy mindig szívélyes kedveskedéssel meghallgatja, még megis változtathatja addigi, berendezkedett életét, és ez lehet a tulajodnképpeni, igazi, és teljes karácsonyi csoda.

A titkozatos anyuka a háttérből mindig megfigyelte, hogy aktuális, tolvajlásra betanított gyerkőce éppen merre járkál, mert Szilvi is kezdte megérezni, mintha folyamatos jelenléttel a sarkában de legalább is követné valaki…

Aprókat lépkedett, igyekezett felvenni a gyerek ritmusát, de azért fél szemekkel soha el nem múlasztott hátratekinteni szinte mindig.

- No, hogy érzed magad, kislegény? Jól mulatsz? – kérdezte kedvesen, mintha saját kisfia lett volna a védtelenségben hagyott, angyali gyerek.

- Nagyon jól érzem magam Szilvi néni! Most vagyok csak igazán boldog! – szinte ujjongott. A gyermeki ujjongás semmivel sem összehasonlítható, önzetlen, és egyszerű csoda, amit talán csak azok érthetnek igazán, akik nem feledkeztek meg önmagukban megőrizni valamicskét gyermeki énjükből.

- Figyelj csak nagylegény? Tudod, nekem nemsokára vissza kell mennem a hazámba! De megígérem, és megfogadom neked, hogy ezentúl, mindig meglátogatlak és számíthatsz rám! – szorosan megölelte, és nem akarta elereszteni, mert mintha csak a saját gyereke lett volna görcsösen, szívetzokogtatón erőt vett rajta a megható ragaszkodás, és ezt a gyerek is átérezte.

- Nagyon fog nekem hiányozni drága Szilvi néni! – hüppögte. – Ugye sokat gondol majd rám? - esengte.

- Jaj, hogy kérdezhetsz ilyen butaságot! – törölte le titkokban meleg könnyeit a hölgy. – Nem feledd el sohasem! Aki megígér valamit az olyan, mint egy fogadalom, amihez illőn tartani kell szavát! Járj mindig emelt fővel, és tudd mi a becsület! – egészen érzelmesre sikeredett a mondókája, most ezt is észrevette!

- Kérlek, megtennéd, hogy elkísérsz a reptérig, mert még mindig bizonytalanul mozgok itt?

- Persze! Tessék csak nyugodtan velem jönni! – Mindketten tisztában voltak vele, hogy az a sandán figyelő szempár mint az orvul támadó ellenfelek mindkettejüket merészen figyelte, és leskelődött…

Amikor a szófogadó kisfiú kivezette a hölgyet a reptérre kerülőúton mentek, hogy kikerülhessék a fekete koporsószerű taxiktól a bedugult városi forgalmat, és hamarabb is ott voltak, mint egyébként.

A váróterepbe még bement a kislegény, de amikor Szilvi megváltotta jegyét az ellenőrző kapunál, és megpróbált a tömegtumultusban erősen koncentráltan visszanézni, már nem volt sehol; mintha elnyelte volna az ismert bizonyosság kényszere.

Szilvi azóta sem felejtette el sohasem ezt a kisgyerkőcöt, akivel hamar barátságot kötött, és sikeresen letérítette bűnözőei hajlamairól. Úgy beszélték, hogy mostanság ez a kislegény már egy jól fejlett, egyéni vállakozást, és vegyesboltot is vezet! 

[1] Nagyon sajnálom uram! Kérem bocsásson meg!

KERESZTMETSZETT A XXI. SZÁZADBAN


Már elfojó árkokat keresgél minden könnycsepp arcok kereteiben; lassan, fokozatosan teljesül be az önmagát megmutatni kész boldogságos, ujjongó öröm s a tetetett, de valódi-igaz szomorúság. Fülkagylók érzékeny teleszkópjait felsebzik durva, turbósított bomba-veszekedések, leprás ordibálások. Érinthetetlen s sokszor megérthetetlen már minden bánatától remegő fájdalom! Lélekmélységein rejtőző, terhesülő vészcsengő mindenkoron más, és más kísértet-hangokon csilingel.

S talán minden félelmetes magánynak valahol létezhet előre eltervezett ellentétpárja. – Tünékeny, komfortos, megkoptatott pillanatban viasz-arcok tűnődő, homályos sziluettje málik. Szemhéjaik belső falán sohasem látható az Igazság-lényeg. Benső lélek-tartományokban folyamatosan cserélődnek hangszalagjai a Létnek! Ha arcokra nézünk szinte minden tompa, s elenyész -, de az őszinte érzelmek még egybefolyt holnapokban is kristálytisztán rögzíthetők! Szentimenális romantikákból átörökített bókolások, s pukedli-etikett amit csak ,,egyesek” érthetnek!

Anyagiasult életek értelmezhető perceiben egyszer meg kell ragadni cselekvésekben a Tett halálát, hogy hangtalansággal merhessük végre önmagunk lenni s újból reménykedni! – Egyre komolyabban gondolhatták már a dafke-berendezkedős színjátékot: agymosott, felhalmozott, dúsítható szirupos tahóságot, s divatot-trendet diktáló flegma-paraszti barom modort. Értékes kincs-életek így mulhattak el, s zuhaanhatnak vizeletszagú feledésekbe. Plusz-mínusz pár évtized s kiket egykor szándékosan keresztre feszített az adott luxus-szemfényvesztő bulvár-média kulturális különcködésük egyénisége miatt már csupán haláluk méltó okán nyerhetnek maguknak rangos, babérkoszorús díjakat!

Egykori egzotikus Szépségekre is csupán beszakadt körömdarabok emlékezetnek csupán…

PAPUCS-SZÁNDÉK

Mindjárt a nő hozta szóba a szakítás kérdését; mintha egyedül csak ő sejtette volna azt, amit a tapasztalatlanabb, és szinte gyermeki lelkű férfi még csak nem is érzékelt, mert elvakította a szirupos látszat. Mindketten hanyatt feküdtek az ágyon, és miközben a férfi folyamatosan a hófehérre meszelt plafont bámulta, mintha valami láthatatlan, vagy eltűntethetetlen folt, vagy szennyeződés lenne rajta valahogy különös, beszédes némasága eljutott a nő lelkéhez is.
- Miért nem szólsz egyetlen szót se? Legalább küzdenél a fennálló helyzet ellen, de te csak beletörődni tudsz a megtörtént dolgokba! Szánalmas vagy tudd meg! Egy pipogya pojáca! – szavai égettek, és stigma-sebeket égettek a másik lelkén. Oldalra fordult, és kecsesen fél könyökére támaszkodott, hogy jól láthassa a másik pufók arcának részleteit.
- Talán… igazad lehet… én mindig is a túlélésre rendezkedtem be, és akik nem ismerhették a gyerekkoromat, és nem tanultak pszichológiát talán nem is érhetik igazán, hogy milyen lelki változások zajlanak folyamatosan bennem… - jelentős, nagyobb alakú könnycseppet törölt le arcáról, mert mindig attól félt mániákusan, ha túl sokat könnyezik, vagy sír eláztatja a mindig tiszta, és frissen vasalt lepedőt; gyilkos precizitása itt ismerte a határokat, ami viszont valósággal ingerelte a nőt.
A hölgy enyhén telt alsó ajkait szándékosan beharapta, mintha valami érdekes, vagy izgató eseményt hallott volna az imént:
- Jaj, drágám… ugye te is tudod, hogy én nem úgy… gondoltam… - szinte szándékosan elharapta a szótagot, hogy tovább már ne sértse a szenvedő másikat, akiben mindig is megvolt a papucs-szándék.
Persze természetesen voltak az élete erős, karizmatikus férfiak is, akik mintha csak valami díszpéldány, vagy megszerezhető trófea lett volna azzal igyekeztek birtokolni egyedi személyiségét, hogy megpróbálták lenyűgözni; vagy csábos, méregdrága ékszerekkel, vagy luxuscikkekkel, melyeket ruhák, és kiegészítik formájában mindig kölcsönöztek számára, valami nem őszinte, kirakati jelleget, amit azért előbb-utóbb ő is megutált, mert nem adhatta önmagát, és inkább lemondott élvezetükről!
- Szívem! Te nem értesz engem!
A férfi még most is merev makacssággal egyre csak a plafonnal nézett farkasszemet, mintha vele flörtölt volna és nem az egyben kíváncsian, majdhogynem számon kérően flörtölő hatalmas barna szemek fogságával.
- Így is lehet mondani! Nagyon sajnálom, hogy… nem lehettem magabiztosabb és erősebb!
A nő gyönyörű, sötétbarna haja a reggeli zuhanyozás után valósággal lobogott, mint egy angyali, védelmet kínáló szárny; a férfi szinte mindig ellenállhatatlannak találta akármelyik jelesebb, vagy ünnepi alkalomra csak kecses és halhatatlanul elegáns kontyba tűzte.
- Szívecske! – aprócska, törékeny kezecskéi közé vette a másik ormótlan, dzsungelszőrös kezeit, és becézgetni kezdte: - Ha esetleg nekem is elárulnád olykor, hogy mit akarsz, talán jobban megérthetnék, mi is zajlik a másikban!
A férfi ezt az erőltetett bizalmaskodást személye elleni támadásnak értékelte; úgy érezte, mintha azzal, hogy valami, aki nagyon fontos nekünk, és akinek talán minden titkunkat eláruljuk, mintha sebezhetővé tenne minket azzal, hogy lényük belső részét is rokonszenvesen felfedjük előtte.
A férfi, mintha egy hatalmas, tüdejében beszorult légbuborékot akart volna szándékosan kifújni magából hirtelen hatalmasra növesztette domborodó, szőrös mellkasát, és hagyta, hogy bordáit is megfeszíthesse a felpumpált levegő. A hölgy pedig igyekezett figyelmeztetni magát, hogy lehetőleg kissé heves és nyugtalan természetével – ha nem muszáj -, ne provokálja ki a másikból még jobban a konok ellenállást, és a kérdések további ellenséges természetű megkerülését. Hogy fokozott idegességét valahogy legyűrje játékba bocsátkozott, ami egy játszma szerves részének kezdetét jelentette főként az idegek konfliktusában; dorombolni kezdett mint egy kismacska, és kecses eleganciával igyekezett megropogtatni szépen ívelt gerincoszlopa enyhén kiálló csontjait.
A férfi érezte ugyanúgy, hogy kedvese roppant nyugtalan, de ha valamit az évek során még mindig képtelen volt leplezni, hát akkor az az volt, hogy hogyan uralkodhasson felzaklatott érzelmei felett, melyek nagyobbrészt még mindig szánalmas, kisfiús félelmeiből táplálkoztak! Még most is élénken emlékezett arra a pillanatra, amikor szégyellve enyhe kövérségét szabályosan pólóban állt be a kérlelő hölgy mellé a zuhanyzóba, hogy aztán a megbocsátó igazgyöngycseppek sugaraiban egymás testét jóindulatúan feláldozhassák a Mindenség ölelésének! Valósággal a mindene volt ez a roppant kíváncsi, és mindenre a gyermeki játékossággal huncuttul reagáló, gyönyörű nő; s mégis volt benne valami, amivel sokszor nem érthetett egyet szándékosan, és nagyon önzően, mert azt személye elárulásának érezte, és akkor talán már jómaga is megszűnt volna individuumnak lenni…
- Készítettem neked egy kis somlói galuskát… tudom, hogy az a kedvenced! – jelentette ki kicsit bátrabb hangon, mégis félszegen, mert nem tudhatta, hogy reagál majd rá a fiatal nő. A nő mosolyogva kinyújtotta finom, és kecses hattyúkezét, és megsimogatta előbb a dús szőrgombolyagot ami egész mellkasát védelmezte, majd fájdalomban már ki tudja hányadszor összetört, és kissé meg is öregedett pufók arcát.
- Ez igazán nagyon figyelmes tőled!
- Nagyon félek, hogy magamra hagynak, és egyedül kell maradnom végleg az életben! – sóhajtott, és ebben az egy pillanatban a nő számára minden benne volt; az elmúlt hetek, és hónapok visszafojtott kiszolgáltatottsága, a rokonszenves lelkek kicsinyes menekülése a problémák elől, egyáltalán sok esetben a kiszámíthatatlan tragédiákkal, és sorsproblémákkal való karakán szembenézés, amit talán senki nem kerülhet el!
- Valamit ki kellene találni! – válaszolta a nő, hogy legalább a szakítás tényétől átmenetileg megkímélhesse a másikat, és ez a szellemi próbatétel kissé megfeküdte csinos vonásait.
- Mit? Előbb még úgy volt, hogy nagyon szakítani szeretnél velem, most pedig… - inkább mardosó félelmei közepette elhallgatott.
- Te vagy a nagy tudós, és irodalomtörténész! Majd te megmondod! – úgy hangoztak mindig cserfeskedő, gyöngyházfényű szavai, mint aki szándékosan igyekszik
- Bocsáss meg nekem drága… de mire gondolsz?
- Arra, hogy hogyan szakítsak veled úgy, hogy közben meg ne bántódj?!
A nő gyönyörű, elefántcsont-fehér arcán, és vérvörös ajkán látszott a megilletődött érzelmesség, melyet egy vastag krokodil-könnycsepp tett még intenzívebbé; látszott rajta, hogy képtelen feloldódni, és belülről rágja önmagát. Ha most szakít ezzel az értékes emberrel, meglehet, hogy a másik összetört fájdalmában öngyilkosságba menekül, és ez bizonyos fokig végzetes, megbocsáthatatlan bűn volna a saját lelkiismeretének is, ami önzetlenségében volt a legértékesebb!
Végig csókolta a férfi bozontos mellkasát, és egyáltalán nem zavarta annak dzsungelszerű burjánzó szőrzete.
- Nézd csak… majd leülünk és mindent megbeszélünk, ahogyan az felnőtt, és komoly emberekhez illik! – nem is igazán érette, hogy valójában miért is mondott ilyen meggondolatlanságot, amikor érezte, hogy ebben a percben önmagának is jócskán hazudik, mert mindig is tudta, hogy a szakítás olyannak, akit már igazán jól ismert, és nagyon is kedvelt sohasem lehet egy egyszerű menet!
A férfi a plafonbámulásból oldalra fordult, és smaragdszemeivel aprólékosan elkezdte felmérni a fájdalom üveggolyóit, melyek a nő szeméből hangtalanul szivárogtak; - Mindenre kérlek… bocsáss meg nekem, hogy fájdalmat okoztam… - próbálkozott újból, bár egy idő után szánalmas benyomást kelhetett, mert a nő inkább visszaszívta volna kibuggyanó, sebzett könnyeit, semmint láttatni engedi önző sebezhetőségét.
- Azt hiszed nekem olyan könnyű volt ez az egész szerelmeskedés! – olyan volt a hangja, mint aki egyszerre ítélkezik, és tudatosan számon kéri az eddig elvesztegetettnek gondolt hónapokat. – Neked fogalmad sincs róla, hogy mennyire megtudod bántani az embert ezzel a szinte már golgotai, kisfiús szenvedéstörténeteddel! Néha utálatosan szánalmas vagy, és mégis imádni való! – s most annyira megakarta ütni, vagy pofozni a másik szenvedő arcát, és tehetetlen kétségbeesett gyötrelmét, hogy rögtön elszégyellte magát, hogy egyáltalán ilyesmi eszébe jutott. – Nagyon jó lenne valami köztes megoldást találni – folytatta kis idő multán, mikor már érezte, hogy nem az adrenalin vezérli, de sokkal inkább a higgadt vérűség -, valamit, ami mindkettőnk számára előnyös, és amiben nem érezzük azt, hogy hátrányt, vagy vesztességet szenvedtünk.
Feldobott néhány jobb ötletet, csak azért, hogy önmagát lehiggassza, és átmenetileg jegelhesse kötélpályán mozgó idegrendszerét, de érezte, hogy mindez már hasztalan, ha a másik tüntető makacssága mellett is csupán hallgatni képes. A férfi, mintha egy néma, és már-már élettelen bábu lenne mindenre szótlanul csak bólintani tudott. De a fiatal nőnek úgy tűnik ennyi sem volt elég, hiszen rendre újra és újra felmerült közöttük a téma.
,,Csak nem fogok elveszíteni egy ekkora értékes embert? – faggatta önmagát a nő újra és újra, miközben semmivel sem szerette volna megbántani a másik bonyolult, és roppant érzékeny érzelmeit. Talán, ha még jobban megismerjük egymást, és még jobban összeszokunk, akkor talán meglehet, hogy ő is közelebb enged magához!” – gondolkodott.
- Látod szívem! Ugye, hogy nem is akkora katasztrófikus ördöngösség az egész, mint ahogyan te gondolod! – látszott rajta, hogy most nem tetteti, amint megpillantotta a friss és gyönyörűséges liliomok harmatos, és kellemes kelyheit azonnal elérzékenyült, és mohón vágyakozva azonnal kapott a férfi tétova ajkai után, mint aki valósággal szomjazik. – Annyira drága vagy és nagyon figyelmes! Igazi úriember! És ezt nagyon szeretem benned! – pillanatokra úgy tűnt, hogy nagyon is jól megérezik, és át is érzik, hogy hogyan is működik igazából a másik.
- Te is tudod, hogy néha nem úgy tűnik, hogy szeretlek, mert nehezemre esik kimutatni sebezhetőségemet, de ha igazán megismertél az együtt töltött kilenc hónap alatt akkor már mindent tudhatsz igazából rólam! – most viszont a másik érezte úgy, hogy manipulálja, és úgy vezetgeti a belső lelke történéseit, mint valami idomítható kiskutyát.
- Mennyire ismerheti egymást két ember igazából?
- Hát… igen! Kétségtelen nehéz kérdés! Szerintem azért annyira már csak ismerhetjük a másikat, hogy elismerjük színleléssel, vagy hamiskodással már semmit sem érünk! Igaz? Igaz?! – mélyen, belsőséges komolysággal nézett az ifjú hölgy szemébe, és a hölgy egyre hevesebben dobogó szívében érezte, hogy ezektől a szinte mindig kegyetlenül őszinte pillanatoktól valahogy csak még jobban hozzáláncolta sorsát a másik kisfiús elvesztettségéhez.
- Tudod szívem, hogy én sohasem kértem sokat – jelentőség teljesen megfogta mind a két szőrös mancsát, hogy nyomatékot adhasson elcsépelt szavainak -, én csak annyira szeretném már, ha egy kis trónörökössel, vagy hercegnőcskével talán igazi család lehetnénk, és nem kellene úgy élnünk a mindennapjainkat, mint akik a holnapok felé menekülnek…
Kapcsolatuk már eddig is a kíváncsiság, és – főként az ifjú hölgy részéről tett szerteágazó engedmények, és kölcsönös kompromisszumok rendszerén alapult, de most, hogy ezúttal nyíltan, és kimondva a hölgy felvetette a megkerülhetetlen szakítás tényét, mintha már önmaguknak is hazudniuk illett volna, hogy a biztos fájdalmat kikerüljék. A hölgy feloldódott és megkönnyebbült. Nyugtalansága eloszlott, s az a sok bagatellnek mondott apróság, melyet közös életükben már jól megszokhattak mind eloszlott. Szinte hihetetlennek tűnt a barátnői szemszögéből, akik folyvást arra panaszkodtak, hogy éppen aktuális pasijuktól már megint milyen hangos szóváltást, vagy éppenséggel acsarkodó patáliát kell elviselniük, közöttük kivételszámba ment, hogy egyetlen hangos szó alig akadt. A férfit gyakorta terítette le – főként a borongósabb őszi, vagy zimankós télies hónapok alkalmával -, a mélyen átérzett depresszió, amin egyedül a hölgy jelenvaló sugárzó életvidámsága segíthetett csupán egyedül, ami nem hagyta egyetlen percig sem, hogy a másik tökéletesen elmerülhessen a lelki önmarcangolás mélységeiben. A hölgy mindent hajlandó volt megtenni, csakhogy apróbb figyelmességekkel a kedvére járhasson. Közösségi helyekre, ahol rendszerint, mint az összezsúfolt hangyák valósággal csak úgy nyüzsögtek az emberek a férfinek klausztrofóbiája támadt, és valóságos félelemérzet környékezte; ha ilyen helyre véletlenségből betévedtek a többi ember rendszerint döbbent kíváncsisággal hosszú percekig csak állt, és bámulta, hogy a harminckét éves felnőtt ember sírva fakadt, és kedvesének vigasztalására nyugszik meg egyedül. Ilyenkor a hölgy is roppant méregbe gurult, hogy mi a fenének kell akkora feneket keríteni abból, ha valami nyíltan felvállalja az érzelmeit; hiszen az emberi idegrendszer gyakorlatilag egy igen-igen kifinomult óramű, ami, ha negatív inger-sérelmeket szenved el, bármikor eltörhet, vagy megsérülhet, mint minden szokványos háztartási eszköz, csak ez emberből van! És amikor villámlott, vagy a szeszélyes Anyatermészet által valósággal majd leszakadt az ég alja, és a sűrű, szirupos sötétséget cikázó fénykardok, és késpengék szelték át ez a nagydarab férfi az ágyukban félbevágott perecre összekuporodva egyre csak szorongott, és sokszor úgy vonyított, mint egy megriadt, kis állatka, aki biztos menedékre vágyik!
Az ifjú hölgy ebben a pillanatban megérezte, hogy nincs is annál könyörtelenebb, elviselhetetlenebb dolog, mint amikor abban a pillanatban szakít valaki érdemtelenül, amikor talán a másik esendőbb személynek nagyobb szüksége van rá, mint eddig bármikor, s a hölgy gyengéden, mintha csak egy megriadt gyerek volna kinyújtotta felé hattyú-finom kezecskéit, és addig simogatta bele veszve a harmónia fogságába, amíg a másik tökéletesen meg nem nyugodott