ISKOLATÖRTÉNET

,,Nullával csak a hülye oszt!”

Fegyelmezett hangyaszorgalmú szent betűkkel ezeket a kultikus sorok díszelegnek egy szamárfülessé vált matekfüzet legelső kolofón oldalán! A matektanárnő – abban a reményben, hogy fontos megbizatást tölt be -, még mindig a zöldes, repedezett táblánál szerencsétlenkedik a csikorgó krétával, és megpróbál halálosan komoly pokerarcot ölteni, amit minden valószínűség szerint azokban a percekben szokott, amikor tulzásba vitt idegeskedése megszállja!

– Akkor tehát mindenki megértette! – emeli fel szigorúan lágy, mégis kellemes, barátságosnak mondható hangját, mintha egyedül az lenne a célja, hogy az osztálya közvéleményét mindenáron hatásosan meggyőzze!

Szavai felelősségteljesek, és megfontoltak, mégis azonnal lerombolják a képzeletek, ábrándozások vissza nem hozható, gazdag, és érett gyermekkorra jellemző, szent varázslatát! A lányok kuncogva röhögcsikélnek, mint a kis, alig pár hónapos csibék, ha anyuk a kótlos a rendes viselkedésre nem tanítja őket!

Alig múlt el reggel háromnegyed nyolc, szinte a becsöngetéssel egy azonos hullámhosszon megrezeg a levegőben valami ismerős, bizonytalanságot, és ijedelmet szándékosan keltő, felettébb kellemetlen fojtogatás; mintha egyedül azért lennéek az abszolút felnőttek a föld nevű planétán, hogy mindenáron megkeseríthessék a gyerekek érzelmi életét, melyet nagyon sok esetben nem is érthetnek!

Mintha a szürkén beáralmó, bágyatag, és kicsit homályos fény máris emberalakzatú zombikat, vagy kíváncsiskodni vágyó földönkívülieket varázsolna a legtöbb diákból, akik most a padok magányában kuporognak!

A kis Balázs szándékosan úgy csinál, mintha nagyon fontos, és szemmel láthatólag halaszthatatlan dolga lenne; firkálgat, és írogat valamit, mint eminens, és jó tanuló a füzete hátoljára, hogy átmeneti fáradtságát, és kedvetlen unalmasságát valahogy elűzze!

Később máris kiderül, hogy ez ballépésnek bizonyult, és talán megpróbálhatta volna precízebb hatékonysággal felderíteni a körülményeket, mielőtt kis magánakciójába belekezd!

A levegő fullatag, párával telt légkörén máris érződik Andrea néni kicsinyes, és bosszúszomjas rendreutasítása: ellentmondást nem tűrő, szándékos gyorsított galoppozást hajt végre a szűkös padsorok között, és látványosan előre emeli két dinnyealakú mellét, mert tudja, hogy a legtöbb éppen csak tinédzserkorszaka elején járó, komisz kisfiú majd meghall a kíváncsiságtól, hogy gondolatban máris elképzelhesse a női test anatómiáját!

– Balázska! Mit csinálsz?! – meg se várja, hogy a megszeppent, sírásra mindig hajlamos, néma, és rendszerint úriemberes fogyatékossággal megáldott kisfiúcska válaszol-e valamit füzetét egyik kezével látványosan megragadja, és az égbe emeli látványosan, mint valami elrettentő példát, mivel a többséget is figyelmeztetésre akarja ösztönözni!

– Látjátok ezt?! – kérdezi, míg a többség máris levonja a savanyú konklúziót, hogy ennél idiótább már ritkán lehet valaki. – A művész úr már megint árbrándozik! Az ember a lelkét is kiteszi egy nap, hogy megszerethesse a matekot a gyerekekkel, és akkor akadnak olyan ifjú tehetségek, akiknek talán nem is kellene ebbe az osztályba lenniük!

Gyilkos kritizáló szavai egyetlen percre sem maradnak hatástalanok, mert a kis Balázs máris legörbülő, és hüppögő, szomorkás ábrázattal maga elé mered, és megátkozzza magában az egész könyörtelen világot! Az osztály többi tagjait pedig még mindig fogságban tartja az őket radikálisan megszálló, gyilkos csend!

A lányok főleg megnit felvihognak, minthacsak valami jó viccet hallhattak volna valakitől!

Andrea néni vöröslő, püffedt arcáról máris látszik, hogy kis híja és bármelyik percben kijöhet a béketűrésből! Most azonban, hogy feszültségét valahogy levezethesse máris talált egy alkalmas bűnbakot, akit megtehet az osztály hülyéjének, hogy bölcs igazságait mindenképpen bizonyítsa!

– Remélem mindenki tanult Balázska esetéből! Ha kicsit idősebbek lesztek egyszer talán majd megértitek, hogy a matekot mindennap használnotok kell, akárcsak a levegőt!

Balázst rettenetesen felkavarják az elhangzott, kíméletlen ítélkező szavak, egy olyasvalaki szájából, aki még pár éve – amikor az iskolát kezdte -, kedvesen, és barátságosan is tudott mosolyogni, ha szóltak hozzá, és a kedves szülőket is körbevezette az osztálytermek között!

,,Vajon mi történhetett egy teljesértékű, büszke ember személyiségével?!” – teszi fel magának a megkerülhetetlen kérdést. ,,Biztosan klimaxol!” – vonja le percek alatt a gyerekes, de logikus következtetést. Elvégre a legtöbb nő, ai már betöltött egy bizonyos átlagéletkort a szervezetében lezajlott változásokra foghat nagyon sok mindent, amire a férfiak természetesen vagy könnyedén legyintenek, vagy egyszerűen csak a fejüket rázzák!

Hiába is próbálná elmagyarázni egy abszolút felnőttnek, hogy ő megérti, hogy fontos feladata, és munkája van, amiért fizetést kap, és amit mindenképpen szükséges ellátnia, ha az embernek valamihez nem füllik a foga, akkor azt foggal-körömmel sem tudják beleverni!

Hirtelen mohó, semmihez sem hasonlítható mély melankóliát érez, mely sok esetben olyan, mintha falánk volna, és egymás után enné meg a csokikrémes süteményeket, vagy a csokis jégkrémeket!

,,Kicsi fiam! Ha rosszul érzed magad szólj bátran a tanár néninek, ő majd felhívja az anyut, és elmegyünk innen! Csak egyetlen szavadba kerül!” – hallja a belső hangot, mely már nagyon sok esetben felesleges bajba sodorta, és olyan ismerős katasztrófákat idézett elő nála, mint a legelső autóbalesete, amit így visszagondolva lehet, hogy az öngyilkossággal való szándékos flörtölés volt!

Elsötétedik körülötte már minden! Rendkívül kevés, megbízható, és rendes barátainak a száma, és ezt őszintén sajnálja, hiszen, ha valaki egész életében félt, és rettegett, és menekülni kényszerült sajnos nem sajátíthatta, és tanulhatta meg az ismerkedés általános morális-emberi kapcsolatait, és kiszámítható játszmáit!

Mivel jobb ötlete ebben a percben nem jut eszébe már azon van, hogy bőséggel kezdje potyogtatni a könnyeit száradásnak induló zöldes szeme sarkából! Érzi, hogy összetett, és szinte mindig bonyolult személyisége megint egy sérülést kéntelen lenyelni, és eltűrni olyasvalamiért, amiről igazából csupán maga a matematika tantárgya tehet!

Szinte hátborzongatón érzi, hogy mintha a hátsó padsorban gyilkos, árgus, kutató szemek szabályosan belévájnák a körmüket, és legszívesebben agyba-főbe püfölnék! Sohasem tudta megérteni, hogyha valaki másként, máshogyan viselkedett, és viszonyult a világ eseményeihez, és dolgaihoz, akkor azt miért kell a társadalomra veszélyes, é kártékony, semmirekellő, kártevőként kiírtani, vagy likvidálni?! Egy lényeges dologban azonban mindenképpen igaza van: Több mint valószínű, hogy ez a mai matekóra is azzal a képlettel ér véget, hogy a tanárnő majd kihirdeti ország világnak, hogy Kurik Balázs egy elmeroggyant, szánalmas idióta, akire nem érdemes senkinek vesztegetnie az idejét, és akit – talán éppen emiatt -, kedvüre megagyalhatnak, és összeverhetnek a hetedik óra végeztével az átkozott, bosszúszomjas Torló fivérek!

Most egyre jobban zavarja már Andrea néni kioktató, rendreutasító, kicsit rikácsoló hangja, melyben általánosságban konkrétan felvázolja a jövőben betölthető helyzetét:

– …Hát tudod is te, hogy mi fog történni, ha nem érted meg a matek összefüggéseit?! Az kiló kenyeret nem tudnál venni a vegyesboltban! – s úgy néz szegény Balázsra, mint egy eltaposható könyvkukacra, akit a természet csupán megtűrt, mert nem tudta mire használni!

Balázs már hiába is látja lelki szemei előtt a szükségszerű, totálisan megsemmisülő véget, előveszi és kísérteni kezdi az érzés, hogy talán jobb lett volna mindig is rosszfiúnak lenni, és nem jó uriembernek, aki eljátsza mindig az engedelmes gyereket!

Most mégis tesz Andrea néninek egy szívességet, és úgy néz rá, azzal a visszafordíthatatlan, bosszúlló, és ítélkező, szemöldökös tekintetével, mint aki a lelkét akarja meglátni, és megérinteni! A matek tanárnő ezt valami provokációnak, vagy szemtelenségnek tekinti; észre se veszi, és meggondolatlanságának égető bizonyítéka máris vörös foltot hagy, és egyre jobban égni kezd a pufók gyermekarcon.

– Balázskám, kérlek… - de nem tud többet mondani, nem jön ki több szó a torkán.

Balázs pityeregni kezd, mégis igyekszik férfiasan tűrni, ameddig csak lehet meg nem érdemelt szégyenének éktelenkedő, mihaszna foltjait! Aztán, amikor már elkerülhetetlenebbé válik a megcáfolhatatlan bukás ténye, és az, hogy bizonyos fokig becsületsértés történt vastag, üveggömbalakú cseppek kezdenek folyamatosan csorogni szomorú szemeiből előbb halkan, majd egyre vallomásszerűbben!

Már minden egyes alkalommal egyre erősődik benne a visszafordíthatatlan sejtés: amit eddig szent szolgálatnak, és hősiességnek tekintet, mint valami titkos küldetést, az most egyenesen arány lett a hazugság kitágítható dimenzióival!

A matekórának aztán hamar végre szakad! Hiszen mire is elegendő lecsupaszított negyvenöt perc felelésekkel, és naplóbeírásokkal cakkumpakk?!

És most hirtelen álmos, és nehezen érthető lesz a boszorkaként rikálcsoló Andrea néni szigorkemény hangja! A tartós, és totálisnak ígérkező félelem, hogy ma megint egy elégtelent fog könnyedén összeszedni – önhibáján kívül -, már általánosan görccsel fenyegeti gyomrát! Úgy érzi most magát, mintha egyenesen röntgenszemek vizslatnák minden kiszámítható, kisstílű lépését; akár egy nagy rakás szerencsétlenség, aki még ahhoz is engedélyt kér, hogy összecsinálhassa magát!

Miért nem lehet őt egyszer és mindenkorra végre békében hagyni, mint más normális gyereket?! Talán azért, mert ő mindig normálisabban viselkedett, mint a többiek, vagy mert mindig megírta a házi feladatát, bármennyire is gyatrára sikeredett!

Mert az már egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy egy balul sikeredett, és bűnbakokat kereső összeesküvés áldozata! Ahol nem számít, hogy ki mit tett, vagy csinált, mert az igazi bűnösöket úgy sem érheti el a törvény mindent leleplező, határozott, és kemény szigora; itt hatalmi játszmák kérdése forog fenn! Aki jobb sakkjátékosnak bizonyul, és tehetősebb, meggyőzőbb érvű, alantos kis spicli manipulátornak az viszi el a primet, és rendszerint ahhoz egyetlen ujjal hozzá sem nyúlnak!

Már régen észrevette, hogy minden egyes tanárnak más, és más az emberi kisugárzása! Míg a legtüneményesebb az énektanár csicsergő, dalamos hangja volt, addig az őrmester tornatanár katonai kiképző modora már nem éppen egy jó ómen ahhoz, hogy bárkiből is stramm, vagy talpraesett férfiember váljék; tekintettel a tornatanárnak kisebb pszichopatikus hajlamai vannak, melyet el nem muló fegyelemmel igyekszik kordában tartani!

Andrea néninek egészen megnyerő, és szimpatikus kisugárzása volna, ha sokszor nem lenne annyira megrügzütten önfejű, és túlzottan makacs! Ahogy most nézi még hosszú percekg a matek tanárnő pufók, sokszor előnyösen zsíros, és fénylő arcát mintha egy belfáradt, beletörődött szomorúságot venne rajta észre! Ez a titkos, magával teljesen önazonos, és már-már meggyökeresedett szomorúság, és letargia vélhetően egy idilikus eszme, vagy békebeli megszépített gondolat pusztulásából eredhet, amikor az ember egyszer csak teljesen, és általános keretek között saját magából, és nemes hivatásából is röpke percek alatt kiábrándul! Hogy a pályája elején még annyi kitörő maximalizmussal azért kezdett tanítani, hogy minden gyerkőcöt a helyes, és általánosan felfedeztető gondolkodásra sarkalljon, és arra, hogy használják a fejüket, és lehessen önálló véleményük! Aztán alighanem ez a hosszú, és keserves évtizedek során gellert kapott.

Ebben a pillanatban azt gondolja, hogy egyáltalán nem rokonszenves egy olyan tanárnő, aki a nőiesség minden kellemével rendelkezik, és mégis aki ennyire bosszúszomjas módszerekkel egyszer csak se szó, se beszéd azonnal pofonvágta! Arcán minden érzelem látszik, és olyan az egész hölgyarc, mintha önmagát őrlő malomkerék fogaskerekei közé szorult volna be, ahonnét nincs, és talán nem is lehet menekvés! Egyedül talán ő sejheti az egész osztályteremben mennyire kivételesen emberi ez a női arc ebben a jelentős, és szomorúra sikeredett pillanatban! Jó volna azonnal megbocsátani neki; elmondani, hogy talán mindketten hibáztak! A tanárnő a szigor keménysége ledönthetetlennek hitt bástyájával, és kínzó ellenállásával, míg a diák a maga megtörhetetlen nyakasságával, és makacs önfejűségével, és mégis mintha a figyelmeztető csengő már mindkettejük életét egyszerre befolyásolná, és megmentené!

– Még senki sem pakol! Csak, ha én megengedem! – szól rá keményen az egész éppen sustorgó, és csöndes hangyabolyra emlékeztető osztályra.

Balázs ebben a pillanatban értette csak meg, hogy közte, és a világ között talán már semmi sem lesz ugyanaz! Talán már semmi sem lehet annyira egyszerű, mint kicsit régebben, amikor mindenki kedves, és aranyos volt vele, mert kisebb volt, és mert gyerekként is szeretett volna felnőttesebben viselkedni! Úgy érzi időörvényben vesztegel, a kamaszkor, és a jelképes felnőttkor határán, amit senki sem sejthet, és mégis, amire mindenki vágyik, hogy azonnal teljesüljön!

Próbálja visszafojtani az eltékozolt érzést magába, és megérteni, hogy a felnőttek talán igazából nem is annyira gondoszak, és alávalóak, mint a filmeken! Főként akkor szeretett filmeket nézni, ha szülei már nem voltak otthon! Folyton rohantak, és persze folyton dolgoztak, és emiatt szinte egyetlen olyan nyugodt, családias, meghitt pillanatuk nem volt, amikor örültek volna annak, hogy egy megbonthatatlan, és szerves család boldog részesei!
Aztán, amikor meghallja a végleges, visszafordíthatatlan, és mindent eldöntő kicsengetést, és az egész osztály megint zsibongó darázsfészekké változik, csakis akkor érti meg, hogy a dzsungelharc csupán csak most kezdődik! Az ellenséges, önmagából teljesen kifordult világ éppen arra készülődik, hogy megtámadja kölcsönös fenyegetések, és ultimátumok küldözgetésével egyetemben!

Érzi azt, hogy sokkalta érzékenyebb, és ezáltal túlságosan is sebezhetőbb, mint a normálisabbak társasága, akik valam miatt kiközösítették, és igazán talán sohasem akarták őt teljesen maguk közé befogadni! Aztán hirtelen sézreveszi, hogy mikor már mindenki elment, és csupán ő, és a tanárnő tartókodnak a magányos, kihalt teremben a tanárnő óvatosan megszólítja:

– Balázska! Tudod nem te tehetsz róla! Sajnos sok magánprobléma összegyűlt az életemben, ami véletlenül rajtad csattant!

Ahogy hallgatja az őszinte megbánás fohaszait, mintha titkon az ő zaklatott, és hajótörést szenvedett lelke is titokban megnyugodna; érzi, amint pulzusa visszatér a normális kerékvágásba, és valamivel egyenletesen kezdi megint szedni a levegőt!

Andrea néni tesz egy-két meggondolt lépést a teremben, majd az erősen gusztustala zöldszínű, pattogzó táblához megy, amin még mindig prédikációnak hat a kijelentése: ,,Nullával csak a hülye oszt!”

Megfogja az időközben csontszárazra száradt, szintén ocskásodásnak indult szivacsot; odamegy a falba szerelt kis mosdófülkéhez, bevizezi, aztán visszatér, majd egyetlen határozott, szinte férfias mozdulattal az egész erőltetett, és túlzásba vitt mondatától kecsesen megszabadul egyetlen simítással!

– Így ni! Ugye hogy sokkal jobb már? – kérdezni, mintha csak önmagával beszélgetne!

Balázs most egyre jobban érzi, hogy mennyire kiszolgáltatott, szinte idegen, és otthontalan ebben a felnőtteknek szánt, emberi világban! Egyáltalán meg lehet-e kapaszodni abban a külső sávban, melyen egyedül ő egyensúlyozik, és lavírozik?!

– Tanárnő? Elmehetek?! – teszi fel gyerekesen az elveszett, örökké visszatérő kérdést, míg lábai földbegyökerezeten állnak!

– Igen! Hát persze! – kapja fel magát hirtelen gondolataiból a felnőtt.

Most a tudatos ürességgel próbál farkassszemet nézni, majd fogja táskáját, és könyveit, és amilyen gyorsan csak tud kigaloppozik az aznapi utolsó hetedik óráról!

ÁTMENETI GÖRCS

Didergő magányodban mint kikötözött, aszpikos sonkaszelet, hízott hurkáid fogságában éjféltájban még mindig önmagadban merengsz. Hallgatod szende-sután miként kattog tikk-takk dobok koppanó üzeneteként faliórád, mire el tudsz aludni! Nyáron hajszolt kényszer kísért meg, hogy meztelenül is vetkőzni tanulj; szétszeded s apró részletekből próbálod meg összerakosgatni maradék életed!

Lejárhatott már a biztos, tudatos megismerés büszke órája: folyamatos rettegés mérgezi totális ébrenléted s már nem kockáztathatod bosszúálló Sorsod, míg utadba vezényel Valakit aki mindennél fontosabb neked! Mikor szorulhatott már beléd ennyi sűrítetten tömörített magánytudat?! – Elfecsérelt töredék-perc lehet minden szívdobbanásnyi ütem, ha nem tanulsz meg a lehetőségekbe belekapaszkodni!

Zsíros-pufók pingvin-tested maga is tömény börtönlakat: ha nem figyelsz elkorhad benned a sok lom-kacat! Lázakban égő igazgyöngyszem volt minden kisfiús síránkozásod s nem bocsátották meg, hogy gyermek maradtál egészen! Dédelgetett álmaidért vérdíjat számoltak fel megvesztegethető közjegyzők, hamiskodó bírák kultúrák ítélőszéke előtt!

Levegőt kapkodó vágyakozásból is hiányzott valami! Összeszorított fogakkal hiába is merhettél nagyot álmodni, miközben nem voltak hozzá érdemi-fejlett kapcsolataid! – Megtört minden szilárdnak hitt, határozott mozdulat, ahogy átmeneti görcs áll az izmok munkája közé; balzsamos romantikái bimbót-teremtő Mindenségeknek régen magadra hagytak! Elvégezetlen munkád még egyre körbevesz; tovább zaklatt, idegesít! Valami – még magad is érzed -, meg kellett volna tenned, de a kérdés szüntelen megkergülve átugor!

ÁLDATLAN ÁLLAPOTOK

Reszkető félelem fogta el. Gyomra fel-alá liftezett, mint aki legalább háromszor vagy többször ült fel a hullámvasútra és most éppen a tartósnak ígérkező, barátságtalan hányinger kerülgetné. Egész hátán, majd gerincén is tudatosan megérezte, amint a jéghideg, borsószemnyaságú verejtékcseppek szabályosan felszántották pelyhedző szőreit.

Valamelyik kisgyerek számára az öröm, és a sugárzó boldogság önfeledt, és méltán megérdemelt perceit jelentette, ha egyik-másik családtagjuk hazaállít egy imádnivaló, és nagyon aranyos háziállatkával, és igazi, gondtalan, mindenről megfeledkező örömöt, és vidámságot szerethet kiszemelt családtagjának.

A kisfúcska nem lehetett több mint négy éves forma. Pirospozsgás arca mintha mindig is egyfajta különös, meg-nem-értett érettségről, gyermeki, mélabús szomorúságról árulkodott volna, melyre – szinte minden esetben -, a legtöbb abszolút felnőtt azt mondaná: – Á! Bagatell dolog! Előbb-utóbb majd kinővi!

Látni kellett volna társasági, gavallér hírében álló apját, aki ki tudja már miféle ünnepi alkalom kapcsán egy kisgyerek számára bizony-bizony meglehetősen termetes kutyussal állított haza.

A kisfú egyre inkább érzi, hogy elszorul a torka; fuldokulni támad kedve a belső, feszítő, stresszriadalomban, és úgy kalapál ide-oda kicsi szíve, mint ami ott helyben ki akarna szakadni mellkasából. Hamar meégrti, hogy már nem lehet sehol biztos visszaút, sem menedék! Egyetlen kósza, gazdátlan bokor, vagy cserje sem szolgál számára fedezéknek, ahol biztonságban meg tudna húzódni, amíg az apja kedvére kiszórakozza magát! Pedig hogy utálta azt, hogy mindig nyilvánosan, és mindenki szeme láttára megszégyenítette őt! Nem csoda, hogy fikracnyit sem változhatott önbecsülése, és önbizalma, mely szinte mindig a béka feneke alatt tespedt.

– Na? Mi hozott az apuka egyetlen szem fiacskájának? – s már vigyorog cinikus gyilkosan, mint azokban a krimikben, ahol nem lehet tudni, hogy vajon a legjobb barát miért árulta el a másikát. – Egy valódi, négylábú házőrző! És ami a legjobb, hogy pajkossága ellenére szelíd, mint egy galamb! – kedveskedőn két markába fogva máris nyújtaná boldogságtól izgatottan kisfiának a kutyust, aki egyelőre próbálna szabadulni apróbb, nyüszítőbb vakkantások kíséretével a levegőben akrobatikázva, de valamiért ez se sikerül.

S a kisfiú már érzi, hogy még egy utolsó, mindent betöltő, és végesre szabott sóhaj, vagy lehellet – annyi se sok -, egész belsejében görcsös, visszatetsző, undorító borzongás fut végig fejétől, egészen lábujjáig. Idegeit azonnal ellepi a rettenet, és a kín. Mintha egy belső, rémisztő hang csak kattogna, és titokban azt mormolná: ,,Nemsokára téged is meg fog harapni ez a kutya! Nem menekülhetsz! Megesz!”

A kutyus előbb panaszos, majd hívó, végül az apukát már egyenesen fenyegető, karcos vakkantásokkal igyekszik tudtul adni, hogy jó volna már, ha letenné biztos talajközelbe, mert különben igen nagy a valószínűsége, hogy rossz vége lesz, amikor a pufók fiúcska hirtelen sírva fakad, és keservesen könnyeit potyogtatva, és belső ellenállásával viaskodva azonnal odarohan aggódó édesanyához, aki azt se tudja, az adott percben, hogy mire is vélhetné egyetlen gyerekétől ezt a reakciót?

– Biztosan megijedt! – jelenti ki ellentmondást nem tűrve, és kellő határozottsággal a nagymama, akinek mindig az a szerepe, hogy tévedhetetlen, és mindig igaza van.

– Ugyan menjen’ már mama! Csak nem képzeli! Egy kiskutyától?! – az apuka hangjában jócskán megfér már az elfojtott, de ezúttal erősen lappangó, és kitörni kész harag, és méltatlankodás. Amikor ő csak kedveskedni szeretett volna, és egy kicsit örömöt szerezni gyerekének, mert kisfiának szinte egyetlen valamirevaló barátja sincs.

– Gézuka! – szól megértően, mégis célzatosan a fiatalassony férjének. – Talán jobb volna, ha elzárnád a kutyust, vagy kerítenél neki valami biztos helyet! – most veszi csak észre, hogy kisfia háta, és egész rázkodó kis teste csupa verejték. – Jessusom! Ennek a gyereknek mindene vizes! – reszketve rohanni kezd vele végig az egész udvaron. Majdnem feldönti ügyetlenségből, vagy kapkodásból a műanyag lavórt, amiben a kimosni való ruhák várakoznak.

Berohan vele a kiskonyhába, ahol a nagymama már fel is tette a tűzhelyre az aznapi tejecskét melegíteni kicsit.

– Hát ennek meg mi a baja?! – vonja kérdőre lányát.

– Addig semmi baja sem volt, amíg meg nem látta a kutyát! – szögezi le az anyuka, aki most olyan mint egy valóságos, védelmező anyatigris. Kisfia szabályosan karmokként csüng, kapaszkodik, és markolja ahol csak éri, mert még mindig reszket, és borzong az átélt élmények hatásától.

– No! Mindjárt jobb lesz! – próbálja kevés sikerrel nyugtatni a nagymama is, aki máris leveszi a tűzhelyről, az éppek hogy csupán átmelegített, friss házi tejet, amit igazi tehénke adott alig pár órával ezelőtt. – Itasd meg vele nyugodtan ezt a kis tejet, aztán mehet egy kicsit lepihenni! Alszik egy jót, és néhány óra múlva – meglásd -, kutya baja se lesz neki.

Az aggodó anyuka igyekszik mindent úgy csinálni, hogyan azt bölcs, és megfontolt anyja javasolta; előbb gyöngéden, és hihetetlen szívetszorongató szeretettel megpróbálja magáról óvatosan lefejteni a kisgyerek vasgyúró ujjacskáit, majd amikor ez hajszál híján sikerülni látszik azért, hogy újból ne csipmaszkodhasson belé kicsinyke kezecskéi közé teszi cuclisüveget, és babusgatva, folyamatosan nyugtatva arra kéri, hogy igya meg a finom tejecskét.

A kisfiú eleinte habozik. Mintha átlátna az összetett akaratok sémáján, fondorlatos, szinte ördögies játszmáján; bizonyára már megint el akarják altatni! Már megint valakinek támadt egy ötlete, hogy hogyan lehetne tőle átmenetileg persze megszabadulni?

Azért csak-csak belemegy a kissé kényelmetlen játékba, és utolsó cseppig kiszopogatja a tejecskét kis méretű üvegéből. Úgy tesz a felszín felett, mint aki majdnem megnyugodott. Bár kis, pufók teste még rázkódik egy kissé úgy tűnik, hogy a belső lelkiismerete teljesen ép.

Amint édesanyja karjaiban színlelve a megnyugodást beveszi a belső gyerekszobába egy kicsit lepihenni abban a pillanatban, hogy az anyuka kitette a lábát a szobából a gyerek máris éktelen bömbülő sírásba, jajveszékelésbe kezd, mint aki rossszat álmodott, mint akit megfenyegettek, vagy mint akit annyira megsértettek független, és szabad, önálló akaratában, hogy az egyenlő a szentségtöréssel. Vékony, cincogó, egérke hangjába most mindent belead, de úgy hogy valósággal zeng tőle nagymama egész lakályos kertesháza.

– Kis bogaram! Hát megint mi történt? Jaj! Beteg lettél?! – rohan a kiszobába az egyszeriben halálravált anyuka, és rögtön ölbe veszi a kiságyból a kisfiút, miközben folyamatosan nyugtatni, és óvni próbálja. – Apád legújabb elátkozott ötlete! Méghogy kedveltessük meg veled az állatokat! Micsoda hülyeség! Hiszen érződik a gyereken is, hogy egészen egyszerűen retteg már a gondolattól is, hogy állat közelébe menjen! Akkor meg mi értelme továbbra is görcsösen erőltetni a dolgokat?!

Az édesanya órákig sétál fel-alá a kisfiúval, amíg nagy nehezen hajnali órák környékén egyáltalán sikerül megnyugtatnia, és visszafektetnie az ágyba.

A folyamatosan idegeskedő apuka is aznap jó korán kel – hiszen mint mindig -, most is éjszakai műszakot vállalt, hogy ki tudjanak fizetni minden összköltséget, és főbenjáró kiadást, amire csak egy fiatal házaspárnak valaha is szüksége lehet. Most szemlátomást szinte mérgelődve megy el otthonról, és a hűtőre kitűzött kis cédulán határozottan megmondja, ha a gyereknek nem kell a kutya, akkor adják oda ajándékba olyan szomszédnak, aki szívesen fogadná.

Szerencsére az öreg Babicsekre és házsártos feleségére minden esetben lehet építeni, és számítani is. Amint meghallják, hogy ingyen el lehet vinni egy jó állapotban lévő kutyakölyköt máris kapva kapnak az alkalmon, és fél nyolckor pontban a kutyusért küldik legfiatalabb fiukat, aki szinte majd megörül a vágytól, hogy végre saját háziállata lehessen.

ÁBRÁND ILLUZIÓK

Manapság már – sajnos egyre káromkodóbbak lettek az emberek! De hát mi is várhat el az ember egy olyan korban, amikor maga az ember sem igazán tiszteli önmagát, és önző baklövései miatt hajlamos másokat hibáztatni!

Történetünk hőse Hallgató Károly úr, aki talán maga is meglepődött azon, hogy mennyire nincsen tisztában azokkal az emberi tulajdonságokkal amik – főleg akkor és azokban a jellegzetes helyzetekben teszik különlegessé, és egy kissé furcsává az embereket -, amikor önmaguk talán a legkevésbé számítanak rá.

Hallgató úr önmaga is elvált – ez nem is lehet meglepő egy olyan emberrel kapcsolatban, aki a feleségét csak jól működő háztartási tárgynak tekintette, és akárhányszor csak hazajött feleségétől mindig, és sajnos mindenben elvárta a feltétlen kiszolgálást, és háztartásának vezetését De ha csak egyetlen szalmaszálat is keresztbe kellett volna tennie – na, igen, az már bizony nehezebb eset- , ugyanis Hallgató Károly tökéletesen meg volt arról győződve, hogy ő elvégzi a maga jól megérdemelt tizenegy órás éjszakai műszakját, mint egy nagyvállalat egyetlen állandóan szolgálatba levő biztonsági őre, és aztán, hogy otthon, mint és hogy lesz, hát az aztán már tényleg nem is rá tartozik!

Igen ám, de aki már fölfedezte, és megosztotta embertársaival a finom lelkének érzékeny titkait azok tudhatták, hogy Hallgatóné Katinka asszonynak is meg lettek volna a maga kis passziói, és kedvteléses kiváltságai, amit azonban senki sem vett eléggé komolyan legkevésbé a férje.

Minden egyes valóságnak gondolt nap úgy telt el, hogy:

- Cicukám, ugye megcsináltad nekem a vacsit? Vagy nem?

- Édesem ugye kivasaltad az ingemet, mert tudod, hogy a kollegákkal kiruccanunk egy kicsit, az étterembe megünnepeljük a sikeres munkavégzéseket – ami gyakorlatilag másból sem állt, minthogy jól a föld alá itták magukat, legalább is amíg a pénzük, és anyagi erőforrásaik ezt megengedték.

Így nem csoda, ha egy szép napon – mint amikor az ember tisztában van, azzal, hogy mélyebbre már aligha süllyedhet, egy hajdanán talán jobb napokat is megélt házastársi kapcsolat Hallgatónénál bizony-bizony betelt a pohár, mert éjjel vallatóra fogta férjét.

- Hát nem kedves jó uram! Én ezt a rabszolgaunkát nem vagyok tovább hajlandó sem eltűrni, és sem pedig tovább folytatni Azt hiszem, mindenkinek jobb lett volna, ha egy kis ideig visszaköltözöm anyámhoz, és akkor talán mindketten átgondolhattunk volna a jelenlegi siralmas helyzetünket!

Hallgató Károly látszólag csak bambán bámult maga elé meredten, majd hirtelen természete elárulta, mert hevesen megragadta az asszony csuklóját és rákezdte azokat a már húszon egynehány éve örökösen hajtogatott szólamokat, amiket már mindenki halálosan unalmasnak talált, és ez alól Hallgatóné sem volt kivétel.

- Szerinted én tehetek róla – kezdte, mintha minden az ő bűne, és felelőssége volna -, hogy míg én a belemet is kidolgozom lassan, annyit nem érdemlek meg, hogy mindennap, ha hazajövök, abból a tetves munkából előttem legyen a vacsora, na meg a tévéműsor?!

Hallgatóné már erősen fogta a fejét, és bizony nagy lélekjelenlétet kellett tanúsítania, hogy le ne leplezze szívében dühöngo indulatait, mert kikelt az ágyból, nagyra meresztett szemekkel, és eltátott szájjal, és szavaival jogosan férjének esett

- Még hogy neked sok a munkád! Neked, akinek pusztán csak annyi a dolga, hogy hervassza magát egy senkiházi madárlátta, és elhagyott gyártelepen, amit állandóan őrizgetni kell, hát szépen állunk mondhatom! De nézz csak meg nyugodtan engem! Én amióta a feleséged vagyok, csak arra voltam alkalmas, hogy mossak, főzzek, takarítsak Nevelem a gyerekedet, bár te azt állítod, hogy neked semmi közöd hozzá, rengeteget foglalkozom az idős, és beteg anyáddal is, akiről nem szereted, ha beszélünk, mert már így is állandóan magas a vérnyomásod!

Mindig én vasalom ki az ingeidet, és teszek rendet magad után, míg te egész álló nap vagy szunyókálsz, vagy tévét nézel! Mondhatom ez aztán a munkamegosztás!

- Mégis mit vársz tőlem babám?! – értetlenkedett a férj.

- Csak annyit, hogy legalább néhanap csak néhanap tudomásul vehetnéd a házszabályokat, és egy kicsit anyagilag is jobban kijönnénk, ha besegítenél a háztartásba és ne füstölnél tonnaszámra Ja, és mellesleg, legalább egyszer-egyszer vedd magadnak a fáradságot és emlékeztesd magadat arra, hogy a feleséged vagyok, és egy kicsit nem ártana, ha tisztelnél! Mit gondolsz megoldható?!

Hallgatónak már így is nem csekélyke erőfeszítésébe került végighallgatni felesége szokásos erkölcsi prédikációit, és emiatt aztán már ténylegesen föl ment jócskán az agyvize, most mégis, mint egy értetlen kamasz, csak nézet ki a fejéből, és farkasszemmel bámult asszonyára.

- Szóval így állunk! Hát ezt érdemeltem húszon négyévnyi gyötrelmes munkanap után, és azok után, hogy sokig, míg Gyesen voltál az én kisforgalmú fizetésemből tengődtünk De milyen könnyebbség is volt akkoriban havi ezerkétszáz, ne tagadd! Tudod jól, hogy mindig tisztességgel hazahordtam a pénzt, nem igaz?! – folytatta -, pedig azt is megtehettem volna, hogy valamelyik ócska lebujban, vagy csehóban eliszom, nem de bár? – s ezzel tökéletesen nyugodt képet erőltetett magára, mintha ilyen egyszerű és hatékony eszközökkel a beszélgetés már meg is lenne oldva.

- Na nem, édes apukám! Ez így ebben a formában, bizony-bizony igencsak sántít, nem gondolod? – folytatta Katinka asszony. – Tudod mit? fölajánlok egy lehetőséget, nem kell azonnal belemenned, nyugodtan átgondolhatod pár nap alatt, de vésd csak nyugodtan az eszedbe, hogy nekem még mindig meg van az anyám, akinek mellesleg anyagiakban is vannak forrásai, és ha netán úgy adódna, hogy szétmegyünk saját elhatározásból, akkor fel is út meg le is út!

- Mit jelentsen ez a kijelentés anyukám?! – hökkent meg a meglepetések súlya alatt Hallgató Károly

- Ez egy roppant egyszerű tanács – kezdte Katinka asszonyság -, vagy szakítasz a régi életmódoddal, és fölrúgod a régi szabályaidat, és ezáltal, egy kicsit megemberelve tisztességesebben viselkedsz, vagy sajnos kénytelen leszek gyorsan és hatékonyan elválni tőled! Mondd csak édes uram tudtál követni?!

- Aha! Szóval így áll a helyzet?! – meresztette gyilkos indulattal smaragd szemeit Hallgató feleségére – Szóval, ha jól értettem Vagy megváltozom gyökerestül, vagy elveszítem a kicsi családomat?

- Ebben tökéletesen egyetértünk!

Hallgató hirtelen az éjnek idején fölkelt, és feltűnően járkálni kezdett az alig húsz négyzetméteres szobában, mint egy hibernációból fölijesztett holdkóros.

- Hát azt hiszem mindkettőnknek jobb lesz, sőt a gyerkőcödnek is, ha én egy ideig anyámhoz visszaköltözöm, mert egy-két dolgot tisztáznom illik önmagammal szemben is, aztán majd, ha rendbe jöttem, talán még láthatjuk egymást – Kétségtelen, hogy most az egyszer a lehető legbizalmasabban, és legőszintébben öntötte ki a lelkét annak a nőnek akivel, már jó egynéhány viszontagságos esztendőn túl voltak csak most egyikük sem gondolta igazán végig, hogy mihez kezdjen a másik nélkül, és hogyan is tovább.

Ami Katinka asszonyságot illette o tökéletesen meg volt elégedve a megyei bíróság által megállapított gyerektartási költségektől, és semmi szükségét nem látta, hogy elváljanak a férjétől.

Ami viszont Hallgató Károlyt illette o már koránt sem volt ennyire szerencsés Édesanyja a már tizenhat éve egyedül éldegélő Hallgatóné betegség következtében elhunyt, és egy rozoga viskót hagyott fiaira, akik az örökségtől annyira megtollasodtak, hogy a minél nagyobb haszon reményében kis híján szétmarcangolták egymást Végül senki sem járt valami túlságosan jól Hallgató Károly háromnegyed részt kapott jogosan megállapított örökségéből, míg öccse a felét több és jobb haszonnal Hallgató Károly még aznap, ahogy azt a pár milliócskát kézhez kapta elverte az egészet egy póker versenyen, meglehetősen meggondolatlanul, míg öccse Róbert unokaöcsének ebből az örökségből finanszírozta később továbbtanulási szándékait.

HASZTALAN MEGÉRKEZÉS

Úgy kell az önkény előtt meghajolni, akár a félelem ordas üldözésénél, mikor kekeckedik s aztán lecsap. Idők vastagságán osztódik az időzített bomba-pillanat, mikor hirtelen megáll s nem dobban tovább összekötetések megtervezett láncolata! Emberi pózokban egyre nehezebb elképzelni anyáskodó Penelopét, hercegnő Nauszikát, s áldozat Eurydikét! – Manapság luxus szolgaságra kárhoztatott már minden egzotikus királylány; Eurydikékből is tűrő prostituált vált s gyermek-anyák ideje korán kezdték el virrasztó strázsáikat inkubátoros csecsemőik mellett!

Bárhogy is kerülgetik, probálják titkok eszközeivel leplezni, palástolni a lényeg hogy olcsó, de értékes életüket eladták a biztosított Közösbe! Bűnös vétkeiket fel nem menthetik! Recsegve ropog már a megmaradt egész: próbálna végleg kitörni s megszabadulni a Varázskörből! Érzelmi, forrongó tapasztalat mit sem ér! A Mindenség titkai elnyerhetők, de csupán a kristálytiszta, hűséges érzelmekbe szorult annyi akarat mely képes felismerni a harmónikus lelkitársakat!

Kifacsarják már virágszálak gyöngéd kelyheit alantos tűrések, kibiztosított forrongások! – Már minden meghajlik megszabadított, független Akaratok előtt s önmagát végleg elárulva bachanáliák árucikk-orgiáin adózik elidegenített érzelmeknek! Zuhogó, mormogó hangot ad egy Teddy-játékmackó s ha nem vágyázunk visszatérhet a komiszkodó gyerekkor! A lelki érés kémiája annál véglegesebben, tisztábban valósul meg, minél inkább önmagunkba zártan kinyílhatnak rebbenő szív-szirmai egy felzaklatott, hajótörött léleknek!

FLÖRTŐLŐ SZÁNDÉK

Épek hogy az orrom előtt hullott le a hó Mintha folyamatos otromba kedvtelésében engem akarna orvul megpofozni, hogy aztán otthagyva az önsajnálatban tovább álljon!

Ballagtam éppen a Károlyi kert felé, és ebben a varázsaltos évszakban az ember számára minden pillanat maga volt a hihetetlen, és kővé dermesztő meglepetés, különösen akkor, ha egy-egy földi angyal abban a kitüntetésben részesített, hogy megajándékozott beszélgetős kedvével akkor az teljes mértékben hasonlított egy látszólagos, ám valójában ténylegesen is beteljesült romantikus randevúhoz.

Ahol természetesen én meghallgattam a hölgyek szinte minden apróbb jellegű praktikáit, és titkosabbnál tikosabb titkaikat, és cserébe – talán amit nem kellett volna megtenni -, elárultam, gyermekkorom kissé baklövéses, és hibáktól nyüzsgő hangyatábor életemnek minden apró, ám kétségtelen, hogy sorsfordító mozzanatait amit meglehet, hogy egyesek akként értelmeztek, hogy ez a fiú vagy teljesen eszement ami a morális tudat egyik közkedvelt, ám nem ez idáig nem használatos szinonimája, vagy pedig maguk is hajlandóak voltak belemenni a játékba, és bizonyos tekintetben úgy kezelni engem mint egy szeretni való bohócot, aki ténylegesen is az álmokat, és az ábrándok törékeny vágyait valóságnak hiszi!

Ahogyan lassan, türelmesen, és szándékoltan megfontolt lépésekben mertem csak haladni a Károly kert mennyasszonyosra csipkézett, és kihímzett fák koronái alatt, kicsit úgy érzetem magam, mint egy eltévedt, és balga Don Quijote, aki egyetlen álomban hisz hogy megváltoztathatja az emberek valóságra alkotott előítéleteit S talán, ha kiváltképpen nagy szerencséje van, egy kicsit visszacsempészheti a lovagkor eltévedt romantikáját, amibe a lovagiasság régen elfeledett eszméje vegyült!

Szembe velem jött a földkerekség talán legjobb adottságokkal és hál’ istennek kellő intelligenciával megáldott angyalkája Pávai Panni, aki úgy, ahogy van maga volt a tökéletesség.

El ne tévesszem tudniillik, az emberek egy soványka részének mindig az-az éppen tökéletes, és megbabonázhatón megkérdőjelezhetetlen, akibe a szerelmi vágyuk testet ölt, így egyáltalán nem meglepő, hogy Panninak egynehány hibáját és is szándékosan, és a bizalom alapjaként én is könnyedén elvetettem Például azokat a bizonyos étkezési szokásait, akik főleg azért tűntek furcsának és egyúttal megmagyarázhatatlannak, mert a cukros üdítőket – amit sajnos előszeretettel szürcsölt -, csak flakonos üvegből volt hajlandó elfogadni, és fölhörpinteni, és a magam kicsiny szívószálas üdítő italai egyáltalán nem tudták elragadtatni, és lázba hozni Továbbá – legalább is, ami a csokoládék jellegzetes íz világát, és válfajait illeti -, csakis minőségi csokoládék fogyasztását engedhette meg magának, tehát az én kis étbevonómnak tekintett csokimmal nem sok sikert érhettem el, legalább is, ha egyáltalán az a furcsa, és képtelen ötletem támadt, hogy megpróbálnék esetleg udvarolni neki személyesen! Ami be kell, hogy őszintén valljam bizony meglehetősen gyatrán, és esetlenül sikerült Annál is inkább, mert a magamfajta írócskák – bár kétségtelen, hogy igyekeznek, és bizonyára minden tőlük telhető erejükkel azon vannak -, hogy mesterfokon elsajátítsák az anyanyelv kínálta bókolási fogásokat, és ha szerencséjük van amit sajnos egyáltalán nem adnak olcsó pénzen – akkor, de csak és kizárólag akkor az adott kiszemelt, és szerencsés kiválasztott hölgy szívének kapuit talán fel lehet fedezni, legalább is amíg az adott hölgy erre készségesnek, és a lehető legőszintébbnek mutatkozik.

Az iskola aulájában ültünk.

Abban a minden bizonnyal jellegzetes és mindenki által közkedvelt pillanatban, amikor a méhek hangyaszorgalommal azon fáradoznak, hogy édenkert nektárjait gyűjthessék ajándékként királynőjüknek, és amikor megszűnik az a bizonyos kezdet és vég, mert minden, ami a jelen örökkévaló, és halhatatlan perceiben egyedül fontos, az maga a földre szállt tökéletesség, amely megfoghatatlan, és egyedi minden formájában, és színeiben, de azért mindenkiben megmutatkozhatik azzal a belső kisugárzás által S csak reménykedni tudtam benne, hogy az én Panniban ez pontosan, és lényegre törően megvan. Azt hiszem, hogy húszon egynehány éves pályafutásom alatt sohasem gondoltam volna, hogy lesz még egy ennyire szerencsétlen, és minden bizonnyal tökelütött pojáca – köznyelven megemlítve ultra lúzer -, akit ennyire megérintett volna az a fajta sugárzó földöntúli energia, ami Panniból áradt!

 Írtam neki, először csak egy verset, aztán mivel nem tudtam a gondolat sziporkázó egyediségeivel, és ötleteivel betelni még egyet Aztán azon vettem észre önmagamat, hogy annyira belehabarodtam az ún szerelmi érzés néven emlegetett valamibe, hogy már azt sem tudtam hány fölösleges oldalt is töltött meg az én reménytelennek gondolt epekedésem, ami egyes egyedül nekem volt észbontóan fontos, és talán senki másnak.

Tetszhetett Panninak a vers Fiatal szíveknek volt a címe, mert amikor hangosan elolvasta, elmosolyodott azzal a mindent megadó, és egyszersmind mindenkit lefegyverző szelíd, és mégis földre szállt mennyország mosolyával, amit egyedül talán csak ő tudott, és halk, alig hallható suttogó hangon egy kicsit közelebb hajolva hallójárataim pókhálós fészkéhez csak annyit mondott:

- Hát ez valóban telitalálat volt! – S hogy a többi csoporttársai előtt egy kissé felvágjon, és minden bizonnyal hencegjen azt felelte, mintha csak egy varázslatos révület szállta volna meg.

- El a kezekkel! Ez a vers az enyém, mert egyedül nekem írta!

S ettől kezdve – bár meglehet, hogy csak én hittem abban a bizonyos eltéphetetlen kapcsolatban, ami kettőnk között szépen elkezdett burjánzani akár a mindent átöleli, és börtönbe záró borostyán inda, mégis a reménytelenség, hogy az ajándékba kapott kincses mosolyt talán örökre elveszthetem állandó jelleggel ott lógott a halandóságra ítéltetett időben.

Minden boldogságra és szerelemre éhes ember szívébe belopakodik titkosan, és csempészve a vágy, hogy valakivel jó lenne örökké együtt lenni, és lélegezni eggyé forrott lélekkel.

Mi van akkor, ha az illető tudatában van, hogy nem lehet az igazi, mert az adott hölgy titokban már megindította titkos szívháborúját egy másik célszemély ellen, akiről kiderült, hogy mindenben – legalább is látszólag -, tökéletesebb, mint lelkes reménytelenül romantikus udvarlója? Hát ekkor két választása van az elfuserált, és szerencsétlenségbe taszított Don Quijote-nak Vagy mindent tiszta lappal kezd, és elfelejti a közjátékokat Vagy azon nyomban megszakítja az éppen adott kapcsolatot, mert hiszen az édes hármas intézményében sohasem hitt! S végül a legutolsó esetben, ha már a kapcsolat megkezdése, és megtörténése előtt illemtudóan közöljük a kiválasztottal, hogy megbocsát-e nekünk akkor, ha tudtára adjuk, persze miden diszkréciót szem előtt tartva, hogy sajnos nem rá esett a választásunk.

S itt pontosan ez következett be Na nem kimondottan a szóbeli kommunikációs eszközökkel, ami egy kicsit úgy humánusabbá, és minden bizonnyal közkedveltebbé tette volna az egész szituációt, sokkal inkább mintha a féltékeny, és az a bizonyos irigykedő, és mindenki túlmenő hamis tudat fészkelte volna be magát egyetlen Pannim agyi tekervényei közé, mert egyik Valentin-nap alkalmából, arra gondoltam megörvendeztetem a hozzá írott versek egy némelyikével, de ez már jócskán az után volt amikor még együtt jártunk egyetemre. Egy könyörtelen SMS-üzenetben tudtul adta a világ felé afeletti szándékát, hogy magasról kerüljem az úgymond vele való érintkezés magasabb szféráit, mert különben megnézhetem magamat Íme az üzenet szövege:

,,Légy szíves ne zaklass engem efféle szerelmi üzenetekkel, mert roppant kellemetlenül érint. másik dolog, hogy férjhez mentem, és többet jó lenne, ha nem hívogatnál, mindenféle hebehurgya üzenettel!”

Mondanom sem illik, hogy a hír valósággal villámcsapásként porig megsemmisítette, már így is igencsak sajgó szívemet, ti én minden tőlem telhető legmesszebbmenő udvariasságomat, és bókolási hajlamaimat, csak kordában tartva is teljes mértékben meg voltam győződve, hogy talán lehet ebből a kapcsolatból még valami.

Úgy látszik, hogy a túlzott jó szívem az, mely ismételten elárult engem, és nem hagyott választási lehetőséget, mert ennek az üzenetnek a bonyolult, és baljóslatú következménye az lett, hogy még hónapokig is eltartott mire, úgy ahogy egy kicsit magamhoz tértem egy különös kómás állapotomból. Sajnos nagyon úgy látszott, hogy a lúzerekhez csak nagyon ritkán pártol a nagyon kivételeknek fönntartott szerencse.

IDEGTÉPŐ SZIGORLAT

(V. K.-nak szeretettel)

Nem kelt fel mindjárt Inkább csak romantikus huncutsággal élvezte, ahogyan megtöretett hattyúfehér lábikráit masszírozza a fotőjben egy pufók alkatú fiatalember, és szemlátomást nagyon is hízelgett nemcsak a személyiségének, de titkosan legbelül szívének is, hogy egy ennyire figyelmes fiatalember, - aki mellesleg önzetlen segítségére volt szinte mindenben kezdve azzal, hogy megkínálta, ha kellett, ha nem csokoládéval, és ebédjével Valamint emellett adott, ha kellett ceruzát, tollat, számológépet, radírt, és különböző írószert, ha ezt a szükség úgy kívánta, mégsem kapott semmit cserébe, legfeljebb csak egy-egy enyhén és alig hallhatóan odavetett ,,köszönömöt”!

Hamar Kata – aki mellesleg egy rendkívül művelt, és előkelőnek is mondható polgárosult, tanító család középső gyermek volt Hárman voltak testvérek, és mindig nagyon igyekezett, hogy főleg a kisebb testvérének mindene meglegyen, és éppen emiatt talán sohasem tudott fölszabadultan azt tenni ami csak szeretett volna hiszen az elvárások, és követelmények azért sziklaként törékeny vállait érintették, mégis azzal a földre szállt mennyország mosollyal, ami visszataszítja csak egyetlen meghatározó pillanatra a borús felhőket, hogy aztán vígassággal elcsalogassa a Küklopsz-szemű napot, mindig tudott kellemesnek mondható meglepetés-perceket szerezni – főleg azok számára, akik közel álltak hozzá és akiket roppantul szeretett!

Különleges testvéri kapcsolatokat igyekezett ápolni a barátnőivel is, akik mindig igyekeztek – kezdve az öltözködéstől, és a különféle kozmetikai cikkekig -, és bizonyos pasik megtárgyalásáig pl. etykálkodásnak alkalmakat adó szóbeszédeket kitárgyalni Hamar kisasszony szinte mindenre kapható volt Azonban a tökéletes őszinteséget, és a szívjóságú igazságot azt kell mondanunk, hogy egytől egyig mindenkitől talpig megkövetelte S ha csak egy valakit azon kapott, hogy nem mondott igazat, vagy önkényes keretek

között máris hazudik másnap már nem is volt hajlandó az illetővel még csak szóba állni sem!

S amint ebben a süppedékeny fotőjben éppen az esedékes év végi egyetemes történelmi szigorlatára várakozott, nagy ügybuzgalommal ókorból, roppant kellemes körülmények között érezhette magát, hogy egy ilyen szakavatott masszőr fiatalember gondoskodó kezeinek pártfogását élvezheti, amilyen éppen Gábor barátunk volt.

Talán egyesek máris azon a véleményen vannak, hogy szép kis csicska lett ez a pufók fiatal, akit csak balfácánnak hívtak - polgári nevén, egyébként Mauer Gábor -, és szépen hagyta, hogy lefegyverző mosolyával a hölgy előbb a bizalmába férkőzzek, aztán becserkéssze magának, de az egyáltalán nem volt igaz.

Mauer Gábor a maga testes, és enyhén túlsúlyos száztizenöt kilós ártatlansága mellett a világ talán legbárányabb lelkületű embere volt Még soha senkit nem volt hajlandó megütni – ugyanis kerül mindenféle erőszakot -, illetve azt, hogy másokat akár megalázottan is bántalmaznak olyannyira nem volt hajlandó elviselni, hogy akárcsak egy jelképes középkori gáláns, udvarias lovag szó nélkül a bajba jutott segítségére sietett önzetlenül Az persze megint csak más kérdés, hogy ehhez hasonlatos szánalmas lovagi romantikának minősülő esetekben ami kiváltképpen meglehetősen gyakorta megesett, azt, hogy jelen esetben valaki is segítsen Mauer úron, hát az aztán már tényleg a ritkaságszámmal volt egyenértékű Ehelyett sokkal inkább az következett, hogy sokan úgy kinevették ezt a valóban bájos, és minden kedvességgel megáldott szegény pojácát mint a széplelkek ismerőjét, hiszen imádott versek által bókolni, és ezáltal ha hódítani nem is, de legalább egy-egy emlékezetes és minden bizonnyal meghatározó pillantást begyűjteni az adott szerencsés kiválasztottaktól, hogy máris jobban érezhette – ha csak átmenetileg is önmagát -, kiváltképpen azokon a bizonyos, és jellegzetes napokon, amikor nagyon is rájárt a rúd szegény megalázott fejére.

Ami Hamar kisasszonyt illeti abban a meghatározó korszakában volt, amikor a barátok és azoknak a jellegzetes szűk körbe szorult emberkéknek a véleménye talán fontosabb, mintsem az a fajta szülői tanács:

- Kislányom, ugye megígéred, hogy távol tartod magadat a bajoktól?

Azt nem lehetett elmondani Hamar Katáról, hogy megszegte volna az adott jóságból következő, és aggodalmasságoknak hangokat adó szülői intelmeket, és szabályokat, mégis mint a legtöbb fiatal érettebbnek mutatkozott – talán a sors kiszámítható szerencséjének a folytán -, mint az összes többi társai, akikkel együtt koptatta a lakkozásra szoruló iskolapadokat!

Amikor kényelmesen elhelyezkedett ebben a koromszürke, és nagyon is süppedő, és lustálkodásra alkalmatos fotőjben, talán az első reakciója az lehetett, hogy:

,,Mi a fenét képzel ez magáról, hogy csak úgy megengedem, hogy hozzámérjen?!” – ugyanakkor viszont szempontokat, és határvonalakat tágítva ez hízelgett is a hiúságának, hogy végre talált egy rokonszenves baleket, aki végső soron elvégzi rajta az ú.n. kényeztetési szolgáltatások egyik részét!

- Kérlek, megmasszíroznád a talpamat, légy szíves? – szólította meg kellemes fülemüle hanggal a mi félszeg lovagunkat, és sajnos, mint a legtöbb esetben most is az fordult el, hogy Mauer hirtelen azt sem tudta vajon őt szólították, meg, vagy csupán összekeverték egy felettébb közeli névrokonával.

Mauer megkövülten bámulta tátott szájjal ezt a földre szállt mennyország angyalt, és sokáig köpni, és nyelni sem igazán tudott a hirtelen jött meglepetéstől.

Kis időbe telt, amíg felocsúdott vulkánkitörés-szerű kábulatából, és csak ennyit tudott suttogásszerűen a hölgy füleibe makogni:

- Hát Hogyne Izzé A legnagyobb örömmel.

Több sem kellett, Hamar kisasszonynak, és lelkes stábjának, máris tudták, hogy ok diktálhatják a korántsem kellemes, és érdekfeszítő feltételeket, és abban is egészen biztos volt Kata, hogy bármit is tesz, avagy mond ez a végtelenségében megszeppent fiúcska bizonyára minden óhajának vak hűséggel engedelmeskedni fog.

- Kérlek a lábikrám berozsdásodott! Talán egy kis gyengédség segítene rajta.

S ebben a mondatban szinte már benne volt az a fajta flörtölni vágyó fölkérés, hogy ,, Szeretnék veled beszélgetni, és egy kicsit jobban megismerni téged, ha hagynád! De te sajnos nem tudhatom, miért folyton kikerülsz, és menekülsz tőlem!”

Való igaz Mauer úr talán még nemcsak hogy nem találta meg a magához illő lelki társat akivel a lehető legjobban összepasszolnak, és mindenben egyetértve egy hullámhosszon rezeghetnek, de sajnos olyannyira elszokott az ú.n. kommunikációs kapcsolatoktól, hogy ha bárki csak megpróbálta megszólítani – ami hangsúlyozottan legfeljebb csupán vészhelyzetben fordulhatott elé, hiszen mindenki egy elfuserált lúzert látott benne, akkor nem is csoda, hogy egy ennyire kedveskedő, és figyelmes hangtól legszívesebben sírni tudott volna, hiszen roppant érzékeny ember volt.

- Természetesen azonnal! – mondta a fiatalember, és már látott is hozzá Hamar kisasszony hattyúfehér lábikráinak gondoskodó és kellőképpen tapintatos, hangyaszorgalmú megmasszírozásához.

Egyes férfitársait bizonyára most megette az irigység – legalább is azt a pár embert csoportba verődve, akik arra a szentségtörésre vetemedtek, hogy leskelődjenek utánuk, hogy aztán majd kiváltként másnak eldicsekedve gúnyolásuk céltáblái legyenek.

- Nézzétek, két szerelmes pár mindig együtt jár! – Meg hogy – Egy ilyen romantikus háj pacnival hogy tudta összezűrni a levet egy ilyen tündér?

Mindez azonban úgy lepattogott elsősorban Hamar Katáról akár a közönyös falra verődött pingpong labda, és már csak azon járt minden gondolata, hogy legalább egy kicsiny ideig még relaxálhasson, amíg rá nem kerül a felelések sora Fölemelkedett lélekkel kellemesen tűrte, amint gyöngyház fehér lábikráit gyöngéden, és alaposan megmasszírozza Mauer Gábor, aki bizony minden egyes kedveskedő érintéstől már, nemcsak hogy szikrázott, és bizsegett, de volt valami megfoghatatlan a levegőben, ami miatt mindkettőjükben megfogalmazódott a gondolat, miszerint:

,,De jó lenne kettesben együtt lenni, legalább egy kis ideig!” – de hát, ahogyan az már csak a tündérmesékben lenni szokott, mindig van és létezik a hirtelen jött halandóságra ítéltetett befejezés, ami az olvasók számára legalább annyira igaztalan, és gyötrelmes, mint a szerzőnek, akinek a tolla megszülte a gondolatokat!

Hirtelen kivágódott az ajtó Egy pityeregve bőgő lány vágódott ki rajta Bizonyára azért lehetett ennyire elkeseredve, mert a fennálló dolgai nem úgy alakultak, ahogyan o azt eltervezte kiderült, hogy Hóhér tanár úr, akit csak mindenki Pityke becenéven ismert – talán a fizikai tulajdonságai miatt is -, megbuktatta a római birodalomból, és most a nyár hátralevő részét arra kellett fordítania, hogy tisztességesen fölkészüljön, és remekelni tudjon magának legalább egy halványka közepest, vagy elégségest, a februárban esedékes pótvizsgán, ami talán az egyetlen és utolsó lehetőségnek mutatkozott.

- Jöhet a következő – szólt egy kissé lusta, és közönyös hang az ajtó felől Meglehet, hogy a rekkenő meleg árthatott meg az egyébként fitt és egészséges hangszalagoknak, amik most hirtelen könnyen berekedhettek.

Hamar Kata a lehető legjobb jó szándékkal és udvarias tapintattal megköszönte a Mauer-féle lábdögönyözést, és már, mint fürge röptű nimfa már bent is termett a teremben, ahol meglehet, hogy kínos tortúra várt rá, de az ajtóból megértő angyalhangján még visszaszólt Mauer felé kacsintva egyet.

- Ha nincsen más elfoglaltságod vizsga után hazakísérnél? S Mauer Gábor arcán látszott valami különös furcsa, megmagyarázhatatlan és egyszersmind bohókás grimasz, hogy mindezt egyetlen maga elégtételként megkapta valakitől, akit igaz csak egyetlen pillanatra is, de nagyon dédelgethetett.

ÜZLETELŐ ROMLÁS
 

Dekán-méretett vers-költemény – annyi se sok – hangzik most agyzsugorítást totálisan vállaló, önként s tömegesen bénító bulvárcsatornák műsorain! Mindazt csupán, mi idióta, groteszk külcsin, pokulturás ramazuri; már minden erkölcsi felelősségtől rég botladoz kokadó macsóságok szent gyönyöre! E tiszavirágéletű pünkösdi királyságban valahol már semmi sincs rendben: túl közel merészkedett egymáshoz erotikus gyönyör s hazudható csalás!

Kéjes nyelvzsonglőrök csiklandozzák egymás ölelkező Mindenségben a magastartalmú izzadságcseppeket, miktől felpumpált tesztoszteron-gorillák s Metál-ladyk is inkább reszketnek! – Pergő-szirmú, gazag szócsövön tömegesített hülyítést hallgatni echozó-szirupú csöndben, miközben kreatív kultúrákból legfeljebb annyi maradhat már meg, hogy ki kivel, s hányszor érhetett el hegyvidék csúcsokra?! Elmarad sokadszor kiáradó irgalom, mint szétterülő, kacifántos lepedő mindenkinek nyújthat alantos, szent-szolgáltatást, mert a bimbó-hamvas test gyönyöre is egyfajta árúcikk!

A Semmibe vett áradó bújaság még nem lehet elég a tisztán emberi győzelemhez! Öncsalásait lazán elfedő, üzletelgető kegyeletben mikor döbbenhetnek rá őszintén a kendőzetlen valóra: Az egzotikus Hölgyemény is még liliomtipró-kiskorú volt! – Beomlott, fesztelen önpusztítás virágzik mindenütt s a fiatalabb degenerációk sivár példaképeket választottak! – Bennfentesteknek való, dúskáló Világ bátran elkenné a csélcsap erkölcs-szót: Nyelv-elhagyót ritkán sírathatja meg jóságosnak mondott anya is!

LÉT-SÜLLYESZTÉS

Csak avval a semmirekellő trógerral nem akadt volna össze, aki az alkoholizmus mély szakadékába rángatta, a gyengeakaratú embert, akinek már így is több elkövetett baklövése stigma-bélyegként felelősséggel terhelte a lelkét.

A legnagyobb fogyatékosság, ami valaha is érhette az életben a teherautó vezetőt az talán az volt, hogy Délceg György nem ismerte hiszékeny, és mindenki által úgymond befolyásolható természetében a mértékletesség fogalmát.

Ami nagyjából annyit jelentett, hogy ha kellett ha nem ,,már csak azért is” vagy éppenséggel a hiúságának virtusa miatt valahány alkalommal csak a volt cimboráknak nevezett emberkék fölkeresték sosem mulasztotta volna el a megfelelo alkalmat, és sohasem mondott volna nekik nemet ami miatt együtt megihattak volna egy -egy sört, vagy egy féldeci vegyes likort valamelyik kocsmában, mert Délceg úrnak valami miatt ezt diktálta a józan erkölcsi indexe ami a lehető legjobb indulattal is főleg akkor indult működésbe, ha Gyurka – ahogyan sokan kollegái közül emlegették -, bizony aznap már éppen elégszer megízlelte a poharak fenekét, és ezekben a nagyon is rá jellemző, jellegzetes pillanatokban szinte bármire kapható volt, amit ilyen esetekben a kótyagos emberi természet csak kitalálni is bír.

- No, igyunk meg még egy kupicával jó cimbora? – biztatta alkalmi barátját Gyurka, akinek csak egyetlen értelmes célja volt az éltben, hogy szerencsétlen életének értelmét az adott kisebb-nagyobb italmérésekben, és kocsmákban töltse el, látszólag hullarészegen, és várja a kijózanodás keserédes, vagy éppen negédes pillanatait S, ha ez megtörtént – ami szokásos szinten végbement alig pá óra lefogása alatt, és már délelőtt tíz órakor szín józan volt megint -, ismét keresett pár fillért val amelyik adományozó kedvű koldulóval, és egy-egy kannás fröccsre mindenkit, akit csak tetten ért, és segített neki betermelni az aktuális szeszadagját meghívott

- Ne pajtás! Sajna nem tehetem! Az asszonykám szíjat hasít a hátamból, ha ilyen letargiás állapotban beállítok odahaza Azon kívül még ott van a gyerkőc is, hogy néz az ki, hogy a gyerek szorgalmas tanul, és jól viselkedik az apja meg egy csatornapatkány?! – S ebben a megállapításban Délceg úrral kapcsolatban nagyon is sok igazság szorult Önmaga is tudta a mértéket – legalább is, ami az italok mennyiségi fogyasztását illette -, de sajnos a hiúsága, és a virtusa, hogy márpedig o a belevaló legény és mindenkit képes egy füst alatt a föld alá inni, sajnos erősebbnek bizonyultak nála minduntalan le akarta rakni a poharat.

- No de, Gyuri! Hát szabad ezt művelned a legjobb barátoddal?! Egy kis kupicába még te sem pusztulsz bele! – S látva, hogy barátja habozik az alkalmi alkoholista már lökte is felé önkéntes segítséggel a poharat Talán titkon abban bízott, hogy sikerül megpuhítania ezt a tékozló és hirtelenjében eltévelyedett bárányt, aki még sajnos maga sincsen egészen tisztában azzal mit is jelenteni felelősségteljes családfőnek lennie, és ehhez hogyan is kellene viselkedni?

Azonban senkinek még föl sem tűnt, hogy Délceg úr ha fölöntött a garatra akkor az isten sem tudta volna őt megkülönböztetni a normális, épeszű emberektől, mert ilyenkor volt elemében, és még jobban pergette, forgatta a szavakat, mint egyébként Nem is lehet ezen csodálkozni, elvégre a felesége Délcegné sohasem tűrte az alkoholt a háza körül, mert mint mondta ez a túlzott szeszfogyasztás bizony károsan befolyásolhatja a még fejlődésben levő gyermekét, akiről időközben kiderült, hogy valójában már nem is annyira pindurka, mint azt Délcegné eredetileg gondolta és hitte volna.

Az ifjabbik Délceg Endre már bizony jócskán elmúlt húsz éves, de hát igazán mindenki megbocsáthatja egy édesanyának, hogy egyetlen szem fiacskáját ennyire pátyolgatta, hiszen o volt neki a mindene, és legértékesebb kincse Azt azonban sajnos senki sem gondolta végig kellőképpen, és tudatosan fölkészülten, hogyha az adott fiút nem készítik fel azokra a bizonyos életpofon megpróbáltatásokra amiket nagy valószínűséggel a társadalom összes többi tagja is megkérdez önmagától, akkor ennek bizonyára az lenne a logikus következménye, hogy az a gyerek vagy elkallódik az élet dzsungel útvesztőjében, vagy pedig mint a kíméletlen, és sok esetben könyörtelen üzleti szabályo kban szokott volt következni el is tapossák, mint egy kellemetlenkedő hangyát S mivel eddig Endre nem tapasztalta meg az élet árny oldalait, Délcegné azért, hogy elsősorban önmaga előtt a lehető legjobb példával éljen elküldte szeretve tisztelt anyjához, hogy a nagymama védő szárnyainak gondoskodása alatt egy kicsit, ahogyan ő fogalmazott ,,beleszagolhasson” a valódi megtöretett élet szerűségbe.

Délceg Endrét tulajdonképpen teljesen, és valóságosan a saját szülei sem igazán ismerhették Fogalmuk sem igen volt róla, hogy például fiúk rajongott a filmzenékért, és egyebek mellett imádta kellő mértékletességgel – a könnyen fölszaladó kilók miatt -, a gumicukrot, és a tejben megforgatott tejkaramellát továbbá hogy mivel a hölgyek körében nem örvendett különösképpen népszerűségnek, ezért óhatatlanul is egynémely spanyolviasz gyáros fiatal rá aggatta a lúzer nevet ami a szavat fordításnak eleget téve körülbelül annyit jelentett, hogy ez a szerencsétlen ember az élet szinte össze területén vesztesnek számított, és sajnos úgy is kezelték mint egy örök számkivetetett!

De Délceg egyáltalán nem bánta, már-már olyan közönyös ténnyé alacsonyodott számára az a tudat, hogy minden nap istenesen móresre püfölték a nagyobb srácok, és meglehetősen jócskán kigúnyolták azok a bizonyos hisztiző kiscicák néven emlegetett lányok, akik legfeljebb egyedül csak önmagukkal.

voltak elfoglalva, hogy Endre önmagában játékokat kezdett kitalálni, és ezekből később versek és különféle hódoló szándékú költemények születek, amikben elsősorban az elképzelt idillikus hölgyemények felé bókolgatott szimpla, és ártatlan kedvtelése egyetlen, és lehetséges eszközeként, bár meg kell említsük, hogy természetesen az adott hölgyerről semmit sem sejtett, és nem is tudott.

Azonban Endre anyai nagymamáját sem kellett félteni, mert ha Mohamed nem ment a hegyhez, hát akkor a hegy jött el Mohamedhez – s voltaképpen itt mindenben a nagymama tudatos fondorlatainak eszköze, és áldozata is lett egy személyben Endre, ugyanis

Fazekas Gyuláné mindent hajlandó volt elkövetni, hogy az unokája végre valahára révbe érhessen, és végre megtapasztalja mit is jelent az a bizonyos valódi felelősség amikor az embernek már nemcsak egyedül önmagáról kell gondoskodnia.

Épp ezért fogta magát az egyik nap, és azzal az ártatlan történettel, hogy be kell mennie, a piacra széjjel nézni a húsnak való miatt, gyorsan el is viharozott otthonról Ám ez valójában csak egyetlen dolgot jelenthetett Háztűznézőbe ment egy lányos házhoz, ahol bőven akadtak Endre korosztályába tartozó hölgyek.

- Fiacskám, én akkor elmentem! – szólt kurtán, és már vette is az álcázott bevásárlókosarát, hogy tökéletes alibije lehessen, és ment is át egyik legjobb barátnéjához Szúnyogné Margitkához, akinek már három lánya tétlenül tengődött az eladósorban.

SÜRGETÉS

Kopaszra nyírt, fiatal férfifej egy fürdőszobai tükörben Nyomott, valószínűleg a hajnali kábulattól kissé józanodó tekintet Az ébresztő rikoltó, már-már fülsiketítő hangja átmenti megoldásként fölrázza köztes, túlvilági, hibernáltsággal megáldott kábulatából a férfit

- Hová készülsz, drágám? – egy halkuló, és nagyon is megviselt, fáradt hang szólítja a takaró alól

- Oh! Bogárkám! Kérlek, feküdj csak vissza egészen nyugodtan! Tudod, munkába kell mennem! – válaszolt az egyszerű kérdésre a férj

- De ez meg hogy lehetséges?! Most azonnal?! De hiszen Még csak most múlt el éppen hajnali fél három!

- Tudom szívecském, de az éjszakai műszakváltás nem várhat! – s ezzel mintha mindent el lehetne intézni észérvekkel a férj már azonnal távozott is volna szokásos zakójában, és felöltőjében, illetve usánka jellegű sapkájában a házból, hogy egyéb bevett kellemetlenségei között föl ne érbessze még álomtól szendergo gyerekét, aki bizony a titkos szoba ,,színfalak” kulisszái mögött mindent nagyon jól megértett, és mindent tudott, és az évek hosszú tizedeiben nagyon is jól tudott bizonyos dolgokat titkolni.

Az apuka – mint a gondoskodni vágyó családfenntartók egyik lehetséges ős-példánya -, Álka Péter egy vegyesvállalatnál kereste mindennapi betevő falatjait, mint a cég ez idáig egyetlen, és felelősségben, illetve szaktudásban megkérdőjelezhetetlen tudományos minőségről is számottevő, és bizonyító aszfaltozó segédmunkás.

Bár kétségtelen, hogy kollegái többsége már a puszta gondolattól libabőrös lett tudniillik, hogy hogyan lehet az, hogy sikeresen elvégezte a doktori fokozat Phd-s szintjét, továbbá kitűnő referenciákkal áldották meg, ami a behatóbb nyelvismereti társalgását illette, és ha ez még nem lett volna elég három diplomás papírral is rendelkezett: amellett, hogy közgazdász, mérnök, és bölcsész is volt mindezt egyetlen személyben, sajnos az évenként meghirdetett állásbörzék rögtönzött menükínálatából sajnos egyáltalán nem tudott a foglalkozásának megfelelő állásajánlatra szert tenni: illetve ami tulajdonképpen ahhoz kellett volna, hogy a kötelező közüzemi számlák, és a rezsi teljesítésén túl még talán egy kicsit több szórakozást, is biztosíthasson kicsiny családi közösségének.

Álka Péter egész életében meghatározta egyfajta kettős lélektani tudat Egyfelől ott volt az a gyermekkori krízis-élménye, amelyet talán soha nem fog elfelejteni – legalább is, mint ifjúkori élete legmeghatározóbb irányát, azt hogy az apja az alkoholizmus bűnbe eső vétkétől, illetve mániákus betegségétől egyáltalán nem akart, és nem is tudott soha megszabadulni Egyetlen olyan józan, és mindenre kiterjedő összefüggő pillanata is aligha akadt, amikor normálisan, és férfiasan elbeszélgetett volna két újdonsült fiával, akik időközben nélkülözve az apai tanácsok talán jótékony meglátásait felnőttek.

Továbbá itt volt az állandó fenyegető jelenléttel kecsegtető munkanélküliség, és az a fajta általánosan elfogadott nézet, hogy aki nem talált munkalehetőséget az hogyan is ossza be azt a kicsi

keveset, amit az a bizonyos ,,jelképes” családfő képességei biztos hátrányában igyekezett többékevésbé elő teremteni?

S minthogy erre nyomorúságosnak mondott huszonhat éves koráig egyáltalán nem kapott érdemben kielégíthető választ nem volt más választása Álka úr elhatározta – mert önmaga meglehetősen rakoncátlan, megzabolázhatatlan, és megtörhetetlen hittel azt gondolta és hitte teljesen odaadva magát a saját maga által elgondolt eszméknek -, hogy minden úgy lesz a legjobb, ha jó messzire költözik családjától, és teljes figyelmével megpróbálja engedelmesen, és lehetőség szerint alázattal a jövőt szolgálni!

Megnősült, és született egy fia, akit nem különösebben szeretett, de a nagy nyilvánosság előtt – ha erre rákerült az elkerülhetetlen sor -, természetesen tömjénezettibb formában dédelgetett és szeretgetett is, de a legfontosabb problémája abból fakadt, hogy bárhogyan is küszködött, és igyekezett semmilyen helyzetben nem tudta kellőképpen kimutatni a benne bujkáló, sebezhető-érzelmeket.

Ennek egyik legkézenfekvőbb tünete talán az lehetett, hogy gyerekkorában egyáltalán nem látott semmi ehhez fogható, avagy hasonlítható szituációkat, így nem alakultak ki benne a sémák, és a rutin eljárások sajátos metódusai sem.

Amikor hazament rendszeresen csak egy amolyan mindenki által odavetett:

Hogy vagy?- nagy ritkán esetleg Na, mi volt ma? – kérdezte meg, de alapvetően itt már egyértelműen a buszvezető szereppel való idegi alapú azonosítási tudat volt az, mely nemcsak hogy elragadtatott béketűrésébol hozta ki – megjegyzendő -, meglehetősen sokszor, hanem az örökös háborúskodás, és stresszes vészhelyzetek egész sorozata amit főleg fiának, és feleségének kellett elszenvednie.

A feleségének már kiváltképpen elege volt abból, hogy örökösen, pillanataik minden egyes boldog, avagy borús perceiben is a kákán a csomót is észrevette, és nem kertelt sokáig azonnal szóvá is tette: - Hogyan fogod már megint ficskám azt a villát?

Miért eszel ennyi édességet, amikor a doktor azt mondta, hogy hájas disznó vagy? Miért kell neked mindig firkálnod valamit, mintha halaszthatatlan elfoglaltságod lenne, amelyet, hogy a ,,normálisabb” gyerkőcökkel játszanál?! – s ehhez hasonló atombombakérdésekkel bombázta kisebb családtagjait, amit kétségtelen egy idő után már szinte mindenki halálosan megunt

- Figyelj csak api? – szólította meg egy nap férjét a már mindennel torkig levő, és eleget hallgató Álkané

– Mit szólnál hozzá, ha kevesebbet dolgoznál, és több időt töltenél el a családoddal?!

Álka Péter ilyes, és sajnos ehhez hasonló helyzetekben amikor tudvalevően arról kellett dönteni, hogy igenis a család és benne a tagok a legelők, vagy valamilyen eddig ismeretlen fontos, és tudatosan is meghatározó problémával került szembe Álka úr úgy viselkedett, mint egy tizenöt éves kamasz fenegyerek, aki még csak most tanulja a szerinte ,,játékélet” alapfogásait!

Gyorsan elkerekedett a szeme, és ilyen esetekben általában mindig az volt a kifogása, hogy sokkal inkább csinál valami tevékeny dolgot pelenkát vesz, vagy fagyálló folyadékot, de semmi esetre sem ártja bele magát már megint egy véget nem érő családi pörpatvarba!

- Jó, jó szívecske! – próbálta csitítani asszonyát – Tudod mit, foglalkozz a gyerekkel, én addig elmegyek megnézem, hogy a játékboltokban milyen a fölhozatal! – s mint aki jól végezte éppen aznapi dolgát, és jelképes keretek között letudta a szóban fogó adósságát már ment is volna szélsebesen kifelé otthonának védett falai közül, hacsak erélyes, és karakán felesége az útjába nem áll!

- Petya! Itt maradsz! Még nem fejeztem be! Mondd csak neked tulajdonképpen egyedül ki fontos ebben a közösségben?!

Álka látszólag nem felelt, de tökéletesen tisztában volt azzal, hogy valamit nagyon elszúrt, mert most minden meggondolatlan szó egyenlő lett volna az öngyilkosság gondolatával

- Hát persze, hogy te meg a gyerek!

- IIgen?! – kerekedett el gyönyörű óceánszemmel a felesége – Érdekes amit mondasz! Mind ez idáig semmifajta érdeklődést mutattad irántunk! Hát akkor ki is hibázott?! – vonta volna felelősségre Álkané.

- Hát Izé Tudod! – s mint hogy már több szó nem jött ki a torkán Álka ebben a nagyon is sorsfordító pillanatban jogosan érezhette úgy magát, mint akit éppen kezd fokozatosan megsemmisíteni az adott szó ítélete.

- Akkor nagyon jól figyelj! Döntsd el – elvégre már negyven éves múltál -, hogy merre tartson a kapcsolatunk, mert azaz érzésem, hogy elvesztetted irántunk a tisztelt, és a megbecsülést!

S itt ebben a pillanatban Álka Péter rájött arra, hogy bár kétségtelen, hogy o mindent megpróbált, hogy családját valahogy eltartsa ezért volt hogy sorozatosan idegrendszerét is felőrlő éjszakai műszakot vállalt, és ezért volt az, hogy minden egyes apó hibák, vagy kellemetlennek mondható baklövések sorozatán eltört nála a mécses, most azonban, ahogy a felesége liliomos hangját halotta, ami mit sem vesztett el a csillogásából, mióta harminc éve megismerhette ezt a rendkívüli asszonyt hirtelen kipattant a fejéből a szikra-gondolat Ahogyan o eddig a családjával foglalkozott az nem volt éppen udvarias és, helyénvaló!