PAPUCS-SZÁNDÉK

Mindjárt a nő hozta szóba a szakítás kérdését; mintha egyedül csak ő sejtette volna azt, amit a tapasztalatlanabb, és szinte gyermeki lelkű férfi még csak nem is érzékelt, mert elvakította a szirupos látszat. Mindketten hanyatt feküdtek az ágyon, és miközben a férfi folyamatosan a hófehérre meszelt plafont bámulta, mintha valami láthatatlan, vagy eltűntethetetlen folt, vagy szennyeződés lenne rajta valahogy különös, beszédes némasága eljutott a nő lelkéhez is.
- Miért nem szólsz egyetlen szót se? Legalább küzdenél a fennálló helyzet ellen, de te csak beletörődni tudsz a megtörtént dolgokba! Szánalmas vagy tudd meg! Egy pipogya pojáca! – szavai égettek, és stigma-sebeket égettek a másik lelkén. Oldalra fordult, és kecsesen fél könyökére támaszkodott, hogy jól láthassa a másik pufók arcának részleteit.
- Talán… igazad lehet… én mindig is a túlélésre rendezkedtem be, és akik nem ismerhették a gyerekkoromat, és nem tanultak pszichológiát talán nem is érhetik igazán, hogy milyen lelki változások zajlanak folyamatosan bennem… - jelentős, nagyobb alakú könnycseppet törölt le arcáról, mert mindig attól félt mániákusan, ha túl sokat könnyezik, vagy sír eláztatja a mindig tiszta, és frissen vasalt lepedőt; gyilkos precizitása itt ismerte a határokat, ami viszont valósággal ingerelte a nőt.
A hölgy enyhén telt alsó ajkait szándékosan beharapta, mintha valami érdekes, vagy izgató eseményt hallott volna az imént:
- Jaj, drágám… ugye te is tudod, hogy én nem úgy… gondoltam… - szinte szándékosan elharapta a szótagot, hogy tovább már ne sértse a szenvedő másikat, akiben mindig is megvolt a papucs-szándék.
Persze természetesen voltak az élete erős, karizmatikus férfiak is, akik mintha csak valami díszpéldány, vagy megszerezhető trófea lett volna azzal igyekeztek birtokolni egyedi személyiségét, hogy megpróbálták lenyűgözni; vagy csábos, méregdrága ékszerekkel, vagy luxuscikkekkel, melyeket ruhák, és kiegészítik formájában mindig kölcsönöztek számára, valami nem őszinte, kirakati jelleget, amit azért előbb-utóbb ő is megutált, mert nem adhatta önmagát, és inkább lemondott élvezetükről!
- Szívem! Te nem értesz engem!
A férfi még most is merev makacssággal egyre csak a plafonnal nézett farkasszemet, mintha vele flörtölt volna és nem az egyben kíváncsian, majdhogynem számon kérően flörtölő hatalmas barna szemek fogságával.
- Így is lehet mondani! Nagyon sajnálom, hogy… nem lehettem magabiztosabb és erősebb!
A nő gyönyörű, sötétbarna haja a reggeli zuhanyozás után valósággal lobogott, mint egy angyali, védelmet kínáló szárny; a férfi szinte mindig ellenállhatatlannak találta akármelyik jelesebb, vagy ünnepi alkalomra csak kecses és halhatatlanul elegáns kontyba tűzte.
- Szívecske! – aprócska, törékeny kezecskéi közé vette a másik ormótlan, dzsungelszőrös kezeit, és becézgetni kezdte: - Ha esetleg nekem is elárulnád olykor, hogy mit akarsz, talán jobban megérthetnék, mi is zajlik a másikban!
A férfi ezt az erőltetett bizalmaskodást személye elleni támadásnak értékelte; úgy érezte, mintha azzal, hogy valami, aki nagyon fontos nekünk, és akinek talán minden titkunkat eláruljuk, mintha sebezhetővé tenne minket azzal, hogy lényük belső részét is rokonszenvesen felfedjük előtte.
A férfi, mintha egy hatalmas, tüdejében beszorult légbuborékot akart volna szándékosan kifújni magából hirtelen hatalmasra növesztette domborodó, szőrös mellkasát, és hagyta, hogy bordáit is megfeszíthesse a felpumpált levegő. A hölgy pedig igyekezett figyelmeztetni magát, hogy lehetőleg kissé heves és nyugtalan természetével – ha nem muszáj -, ne provokálja ki a másikból még jobban a konok ellenállást, és a kérdések további ellenséges természetű megkerülését. Hogy fokozott idegességét valahogy legyűrje játékba bocsátkozott, ami egy játszma szerves részének kezdetét jelentette főként az idegek konfliktusában; dorombolni kezdett mint egy kismacska, és kecses eleganciával igyekezett megropogtatni szépen ívelt gerincoszlopa enyhén kiálló csontjait.
A férfi érezte ugyanúgy, hogy kedvese roppant nyugtalan, de ha valamit az évek során még mindig képtelen volt leplezni, hát akkor az az volt, hogy hogyan uralkodhasson felzaklatott érzelmei felett, melyek nagyobbrészt még mindig szánalmas, kisfiús félelmeiből táplálkoztak! Még most is élénken emlékezett arra a pillanatra, amikor szégyellve enyhe kövérségét szabályosan pólóban állt be a kérlelő hölgy mellé a zuhanyzóba, hogy aztán a megbocsátó igazgyöngycseppek sugaraiban egymás testét jóindulatúan feláldozhassák a Mindenség ölelésének! Valósággal a mindene volt ez a roppant kíváncsi, és mindenre a gyermeki játékossággal huncuttul reagáló, gyönyörű nő; s mégis volt benne valami, amivel sokszor nem érthetett egyet szándékosan, és nagyon önzően, mert azt személye elárulásának érezte, és akkor talán már jómaga is megszűnt volna individuumnak lenni…
- Készítettem neked egy kis somlói galuskát… tudom, hogy az a kedvenced! – jelentette ki kicsit bátrabb hangon, mégis félszegen, mert nem tudhatta, hogy reagál majd rá a fiatal nő. A nő mosolyogva kinyújtotta finom, és kecses hattyúkezét, és megsimogatta előbb a dús szőrgombolyagot ami egész mellkasát védelmezte, majd fájdalomban már ki tudja hányadszor összetört, és kissé meg is öregedett pufók arcát.
- Ez igazán nagyon figyelmes tőled!
- Nagyon félek, hogy magamra hagynak, és egyedül kell maradnom végleg az életben! – sóhajtott, és ebben az egy pillanatban a nő számára minden benne volt; az elmúlt hetek, és hónapok visszafojtott kiszolgáltatottsága, a rokonszenves lelkek kicsinyes menekülése a problémák elől, egyáltalán sok esetben a kiszámíthatatlan tragédiákkal, és sorsproblémákkal való karakán szembenézés, amit talán senki nem kerülhet el!
- Valamit ki kellene találni! – válaszolta a nő, hogy legalább a szakítás tényétől átmenetileg megkímélhesse a másikat, és ez a szellemi próbatétel kissé megfeküdte csinos vonásait.
- Mit? Előbb még úgy volt, hogy nagyon szakítani szeretnél velem, most pedig… - inkább mardosó félelmei közepette elhallgatott.
- Te vagy a nagy tudós, és irodalomtörténész! Majd te megmondod! – úgy hangoztak mindig cserfeskedő, gyöngyházfényű szavai, mint aki szándékosan igyekszik
- Bocsáss meg nekem drága… de mire gondolsz?
- Arra, hogy hogyan szakítsak veled úgy, hogy közben meg ne bántódj?!
A nő gyönyörű, elefántcsont-fehér arcán, és vérvörös ajkán látszott a megilletődött érzelmesség, melyet egy vastag krokodil-könnycsepp tett még intenzívebbé; látszott rajta, hogy képtelen feloldódni, és belülről rágja önmagát. Ha most szakít ezzel az értékes emberrel, meglehet, hogy a másik összetört fájdalmában öngyilkosságba menekül, és ez bizonyos fokig végzetes, megbocsáthatatlan bűn volna a saját lelkiismeretének is, ami önzetlenségében volt a legértékesebb!
Végig csókolta a férfi bozontos mellkasát, és egyáltalán nem zavarta annak dzsungelszerű burjánzó szőrzete.
- Nézd csak… majd leülünk és mindent megbeszélünk, ahogyan az felnőtt, és komoly emberekhez illik! – nem is igazán érette, hogy valójában miért is mondott ilyen meggondolatlanságot, amikor érezte, hogy ebben a percben önmagának is jócskán hazudik, mert mindig is tudta, hogy a szakítás olyannak, akit már igazán jól ismert, és nagyon is kedvelt sohasem lehet egy egyszerű menet!
A férfi a plafonbámulásból oldalra fordult, és smaragdszemeivel aprólékosan elkezdte felmérni a fájdalom üveggolyóit, melyek a nő szeméből hangtalanul szivárogtak; - Mindenre kérlek… bocsáss meg nekem, hogy fájdalmat okoztam… - próbálkozott újból, bár egy idő után szánalmas benyomást kelhetett, mert a nő inkább visszaszívta volna kibuggyanó, sebzett könnyeit, semmint láttatni engedi önző sebezhetőségét.
- Azt hiszed nekem olyan könnyű volt ez az egész szerelmeskedés! – olyan volt a hangja, mint aki egyszerre ítélkezik, és tudatosan számon kéri az eddig elvesztegetettnek gondolt hónapokat. – Neked fogalmad sincs róla, hogy mennyire megtudod bántani az embert ezzel a szinte már golgotai, kisfiús szenvedéstörténeteddel! Néha utálatosan szánalmas vagy, és mégis imádni való! – s most annyira megakarta ütni, vagy pofozni a másik szenvedő arcát, és tehetetlen kétségbeesett gyötrelmét, hogy rögtön elszégyellte magát, hogy egyáltalán ilyesmi eszébe jutott. – Nagyon jó lenne valami köztes megoldást találni – folytatta kis idő multán, mikor már érezte, hogy nem az adrenalin vezérli, de sokkal inkább a higgadt vérűség -, valamit, ami mindkettőnk számára előnyös, és amiben nem érezzük azt, hogy hátrányt, vagy vesztességet szenvedtünk.
Feldobott néhány jobb ötletet, csak azért, hogy önmagát lehiggassza, és átmenetileg jegelhesse kötélpályán mozgó idegrendszerét, de érezte, hogy mindez már hasztalan, ha a másik tüntető makacssága mellett is csupán hallgatni képes. A férfi, mintha egy néma, és már-már élettelen bábu lenne mindenre szótlanul csak bólintani tudott. De a fiatal nőnek úgy tűnik ennyi sem volt elég, hiszen rendre újra és újra felmerült közöttük a téma.
,,Csak nem fogok elveszíteni egy ekkora értékes embert? – faggatta önmagát a nő újra és újra, miközben semmivel sem szerette volna megbántani a másik bonyolult, és roppant érzékeny érzelmeit. Talán, ha még jobban megismerjük egymást, és még jobban összeszokunk, akkor talán meglehet, hogy ő is közelebb enged magához!” – gondolkodott.
- Látod szívem! Ugye, hogy nem is akkora katasztrófikus ördöngösség az egész, mint ahogyan te gondolod! – látszott rajta, hogy most nem tetteti, amint megpillantotta a friss és gyönyörűséges liliomok harmatos, és kellemes kelyheit azonnal elérzékenyült, és mohón vágyakozva azonnal kapott a férfi tétova ajkai után, mint aki valósággal szomjazik. – Annyira drága vagy és nagyon figyelmes! Igazi úriember! És ezt nagyon szeretem benned! – pillanatokra úgy tűnt, hogy nagyon is jól megérezik, és át is érzik, hogy hogyan is működik igazából a másik.
- Te is tudod, hogy néha nem úgy tűnik, hogy szeretlek, mert nehezemre esik kimutatni sebezhetőségemet, de ha igazán megismertél az együtt töltött kilenc hónap alatt akkor már mindent tudhatsz igazából rólam! – most viszont a másik érezte úgy, hogy manipulálja, és úgy vezetgeti a belső lelke történéseit, mint valami idomítható kiskutyát.
- Mennyire ismerheti egymást két ember igazából?
- Hát… igen! Kétségtelen nehéz kérdés! Szerintem azért annyira már csak ismerhetjük a másikat, hogy elismerjük színleléssel, vagy hamiskodással már semmit sem érünk! Igaz? Igaz?! – mélyen, belsőséges komolysággal nézett az ifjú hölgy szemébe, és a hölgy egyre hevesebben dobogó szívében érezte, hogy ezektől a szinte mindig kegyetlenül őszinte pillanatoktól valahogy csak még jobban hozzáláncolta sorsát a másik kisfiús elvesztettségéhez.
- Tudod szívem, hogy én sohasem kértem sokat – jelentőség teljesen megfogta mind a két szőrös mancsát, hogy nyomatékot adhasson elcsépelt szavainak -, én csak annyira szeretném már, ha egy kis trónörökössel, vagy hercegnőcskével talán igazi család lehetnénk, és nem kellene úgy élnünk a mindennapjainkat, mint akik a holnapok felé menekülnek…
Kapcsolatuk már eddig is a kíváncsiság, és – főként az ifjú hölgy részéről tett szerteágazó engedmények, és kölcsönös kompromisszumok rendszerén alapult, de most, hogy ezúttal nyíltan, és kimondva a hölgy felvetette a megkerülhetetlen szakítás tényét, mintha már önmaguknak is hazudniuk illett volna, hogy a biztos fájdalmat kikerüljék. A hölgy feloldódott és megkönnyebbült. Nyugtalansága eloszlott, s az a sok bagatellnek mondott apróság, melyet közös életükben már jól megszokhattak mind eloszlott. Szinte hihetetlennek tűnt a barátnői szemszögéből, akik folyvást arra panaszkodtak, hogy éppen aktuális pasijuktól már megint milyen hangos szóváltást, vagy éppenséggel acsarkodó patáliát kell elviselniük, közöttük kivételszámba ment, hogy egyetlen hangos szó alig akadt. A férfit gyakorta terítette le – főként a borongósabb őszi, vagy zimankós télies hónapok alkalmával -, a mélyen átérzett depresszió, amin egyedül a hölgy jelenvaló sugárzó életvidámsága segíthetett csupán egyedül, ami nem hagyta egyetlen percig sem, hogy a másik tökéletesen elmerülhessen a lelki önmarcangolás mélységeiben. A hölgy mindent hajlandó volt megtenni, csakhogy apróbb figyelmességekkel a kedvére járhasson. Közösségi helyekre, ahol rendszerint, mint az összezsúfolt hangyák valósággal csak úgy nyüzsögtek az emberek a férfinek klausztrofóbiája támadt, és valóságos félelemérzet környékezte; ha ilyen helyre véletlenségből betévedtek a többi ember rendszerint döbbent kíváncsisággal hosszú percekig csak állt, és bámulta, hogy a harminckét éves felnőtt ember sírva fakadt, és kedvesének vigasztalására nyugszik meg egyedül. Ilyenkor a hölgy is roppant méregbe gurult, hogy mi a fenének kell akkora feneket keríteni abból, ha valami nyíltan felvállalja az érzelmeit; hiszen az emberi idegrendszer gyakorlatilag egy igen-igen kifinomult óramű, ami, ha negatív inger-sérelmeket szenved el, bármikor eltörhet, vagy megsérülhet, mint minden szokványos háztartási eszköz, csak ez emberből van! És amikor villámlott, vagy a szeszélyes Anyatermészet által valósággal majd leszakadt az ég alja, és a sűrű, szirupos sötétséget cikázó fénykardok, és késpengék szelték át ez a nagydarab férfi az ágyukban félbevágott perecre összekuporodva egyre csak szorongott, és sokszor úgy vonyított, mint egy megriadt, kis állatka, aki biztos menedékre vágyik!
Az ifjú hölgy ebben a pillanatban megérezte, hogy nincs is annál könyörtelenebb, elviselhetetlenebb dolog, mint amikor abban a pillanatban szakít valaki érdemtelenül, amikor talán a másik esendőbb személynek nagyobb szüksége van rá, mint eddig bármikor, s a hölgy gyengéden, mintha csak egy megriadt gyerek volna kinyújtotta felé hattyú-finom kezecskéit, és addig simogatta bele veszve a harmónia fogságába, amíg a másik tökéletesen meg nem nyugodott