SZERENCSÉS BALSZERENCSE

– Hát maga meg mit settenkedik itt folyton?! – meglehetősen barátságtalan, afféle talpig feketébe öltöztetett, marcona, és bivalyerős biztonsági őr állította meg szegény Ambrus Zoltánt, már a forgatás helyszínén, - mely tudvalevőleg eredetileg közterületnek számított -, csupán csak a helyi lakosságot, és bámészkodó kíváncsiságot nem sikerült még idejében figyelmeztetni.

Ambrusra mindig is jellemző volt az ,,előbb pánikoljunk, majd inkább huzzuk a csíkot” viselkedés, de mivel már több mint tíz egynehány évet fecsérelt el hasztalan, hogy egyik kedvenc művészével találkozhasson inkább úgy döntött, hogy mindent egyetlen napra tesz fel, és megpróbálja levetkőzni iszonyatos, radikális gátlásait.

– Hé, haver! Hozzád beszélek kiscsira! – tett még egy határozott, fenyegető lépést a nagy húsús gorilla, mire Amrusban meghűlt a vér, és szabályosan hátrálni kezdett, de aztán valami felülkerekedett benne, mert kétszer toppantott nyárias kánikulában viselt szandálos lábaival, és megpróbálta érvényesíteni jogait:

– Először is jónapot kívánok! Másodszor találkozóm volna egy ismert emberrel, és ezért, ha gondolja segíthetne nekem!

A gorilla előbb valami jópofa viccnek, vagy fekete humornak gondolhatta Ambrus kijelentését, mert egy jó nagyot máris röhögött, és pimasz módon megszólalt:

– Ki a fene vagy te? Csak nem egy újabb celeb sztárocska?! – tette csípőre méretes, agyontetovált kezeit.

– Mit említettem találkozni szeretnék valakivel, és amennyiben ezt nem teljesíti most már a főnökéhez fogok menni!

Úgy tűnt a legutolsó mondatban lappangó, magabiztos fenyegetés használhatott, mert a hústorony úgy tett, mint aki előbb meghunyászkodik Ambrus kissé pufók, és szerencsétlenkedő termete előtt, majd legyintett egyet, és intett mancsos kezével, hogy kövesse őt a hátsó terembe, ahol a flmforgatás előkészületei zajlottak.

– Hálásan köszönöm! – lépkedett, persze csak tisztes távolságból szemlélődve utána.

Hát bizony kétségtelen, hogy nem sok ember mondhatta el magáról, hogy bebocsátást nyerhet egy filmforgatás helyszínére, de Ambrusról sem mondható el, hogy ennyire magabiztos, és talpraesett lett volna egész eddigi életében.

Harmincötéves korára azt lehet mondani, hogy a nagybetűs élet jócskán összedarálta, meggyötörte, majd kiköpte, és bár sokkal több volt a jószánékú mondás, mégis a várva várt segítség szinte mindig elmaradt ismerőseitől, vagy újabb és újbb, vége hossza nincs ígérgetésekbe torkollott.

– Hé, Pitike! Hát ez a jóember meg kicsoda? Csak nem egy újabb statiszta? Hányszor megmondtam, hogy a külsős felvételeket vesszük ma, és a statiztáknak elég, ha csütörtök reggel jönnek! – gorombította le egy afféle rendezői asszisztens a gyanútlan biztonsági őrt, akit lelkesen követett a tétova fiatalember.

– Géza bácsi! Ne tessék rajtam pálcát törni! Ez a fiú nagyon szeretne találkozni egy ismert művésszel, és azért jött ide, mert addig el nem megy, amíg nem beszélgettek egy kicsit!

– Te most viccelsz ugye?! Már így is nyakig ülünk a melóban, mert a rendezőnek egyéni kívánságai vannak, és mindent vagy ötször újra fel kell venni, és akkor egy külsős idiótát hozol ide! – pillantott a félszeg Ambrusra, aki ebben a percben kissé zokon is vette, hogy lazán leidiótázták.

– Már megbocsásson, de nem is ismer! Hogy nevezhet mégis idiótának?! – kérte ki magának. Ebben a percben kellett volna édesanyjának látnia; azonnal kivágta a rezet, és nem hagyta, hogy felülkerekedjen rajta a rettegés.

– Kedves Uram! Hagyjuk a mellébeszélését jó! Inkább azt mondja meg, hogy melyik hírességgel szeretne találkozni, és én elintézem, hogy azonnal megkaphassa az autogramját, és utána felőlem máris mehet isten hírével!

– Sajnos mint látom, Ön kedves Uram, nem túl barátságos! – állapította meg Ambrus, és kijelentését azonnali kellemes mosoly, és halk vihogás kísérte a biztonsági őr szájából.

– Pisti! Ha jót akarsz akkor befogod a szád, és nem vihogsz! Megértetted?! – vetett szemet a megszeppent őrre, majd visszafordult Ambrushoz:

– No, akkor hát magán a világ szeme édes egy komám! Kivel is szeretne személyesen találkozni?!

– Majd megmondom, ha már személyesen odaértünk!

A rendezőassztensen igencsak meglátszott a hajnali kelés, és az éjszakai hiányos alvás, tartós, szarkalábas nyoma, és a kellően túlzásba vitt koffein mérgező, agresszív hatása, mert máris vörösödni kezdett a képe, mint akit szándékosan megsértettek.

– Nem mondja ezt kedves barátom, mert egy darabig türelmes vagyok, de aztán könnyedén az utcán találhatja magát!

– Amennyiben Ön azt gondolja, hogy a fenyegetéssel célt fog érni akkor figyelmeztetnem kell, hogy megvannak a kapcsolataim, és az egyedül Önnek fog ártani! Legyen szíves segítsen!

A rendező asszisztenset sem ejtették a feje tetejére. Azonnal felismerte, hogy ez a kissé különösen, és udvariasan viselkedő fiatalember bizonyára nem lehet akárki. Nem volt választása, hiszen egy forgatás alkalmával ezermilló dologra együttesen szükséges ügyelni.

– Rendben van! Látom maga egy nehéz eset! Jöjjön velem! Odakísérem! De, ha jót akar akkor nem csap semmilyen zajt, és olyan halk lesz, mint a hangya, mert különben mindketten megüthetjük a bokánkat, én pedig az állásommal játszom! Remélm világos?!

– Mit a nap!

Óvatos léptekkel máris átgaloppoztak a film kedvéért most szépen meggondozott füves részeken, majd egy lugasos, kerthelységes részhez érkeztek, melyről az ember szem csak nehezen volt képes eldönteni, hogy vajon díszlet-e, vagy rendes, tapintható helyszín.

A feliratozott székben egy fiatal, harmincas éveinek végén járó, kissé hevesen gesztikuláló hölgy ücsörgött. Egyik kezében egy méretes, hófehér megafont tartott, mellyel írányította a stábtagok minden mozdulatát, míg kisebb asztalán kinyitott állapotban a forgatókönyv éppen aktuális jelenetét tartotta szem előtt.

Látszólag fel sem nézett, amikor a rendező asszisztens bevezette hozzá a pufók, kissé megszeppent fiatalembert, aki most nem győzött ámulni azon a kincses gazdagságon, ami két szeme elé tárult. Hogy abban a kivételes szerencsében lehet része, hogy megnézhet egy igazi filmforgatást.

– Ildikém drága! Ha esetleg volna egy pár perced! – kérdezte meg kissé habozva, hogy több felesleges konfliktust már ne okozzon a rendezőasszisztens a film főrendezőjét.

Egy szemüveges, szemlátomást fiatalosan friss hölgy nézett fel a forgatókönyv vázlatából, melyet hihetetlen nagy ügybuzgósággal, és precizitással fixirozott.

– Hányszor megmondtam már, hogy a látogatók most nem jöhetnek be! Hát azt képzeli mindenki, hogy bárki szabadon besétálhat ide?! – nézett előbb a rendezőasszisztensére, majd furcsa mód a pufók fiatalemberre, aki máris lehajtotta a fejét, mint aki már mindent megbánt.

– Ildikém! Itt van ez a fiatalember, és már ki tudja mióta várt arra az alkalomra, hogy az egyik színészkollegáddal egy pár szót válthasson!

– Igen? És ez miért kellene, hogy érdekeljen engem?! Miért nem beszélt vele mondjuk… a színházak éjszakáján?

– Hát… te is tudod, hogy milyen nehéz, és kacifántos dolog bekerülni! És különben is a legtöbb látogatót csupán egy-két helyre viszik be, de nem mindenki kérdezhet a színészektől, legfeljebb csak a sajtó munkatársai!

A rendezőnő megvakarta fejét, és levette enyhén bepárásodott szemüvegét, majd vett egy nagy levegőt.

– Üdvözlöm! – nyújtott kezet a megszeppent fiatalembernek. – Vértes Ildikó vagyok, és amint látja rengeteg sok dolgunk van, de ha már ennyit  fáradt azért, hogy találkozzék kedvenc színészével, akkor csak mondja meg a nevét, és én pedig máris szólítom! – hangja – érdekes mód -, most valamivel megértőbben, és kedvesebben csengett, mint néhány perce.

– Jó napot kívánok Keller Péter vagyok, és csupán néhány szót szeretnék váltani a Kölesi Julianna művésznővel! – szabadkozott mondataiban, és többször is előzékenyen meghajtotta magát.

A rendezőnőnek szinte azonnal feltűnt, hogy az érdekes, és különös fiatalember rendkívüli érzékenységű, és egészen bizonyára jobban izgul, mint bárki, akinek akkora szerencsében van része, hogy egy élő legendás filmcsillaggal találkozhasson.

Megfogta a hófehér megafonját, és éles, rikoltó hangon közölte:

– KÖLESI JULIANNÁT VÁRJA A RENDEZŐ!

Nem telt bele néhány pillanat, és egy alig százhatvannégy centi magas, sovány, karcsú, szemlátomást gyerekes, de hihetetlenül csinos hölgy galopozott át az egész díszletekkel berendezett udvaron. Kis híja volt, hogy nem gabalyodott bele a főbb technikai vezetékekbe, és drótok összekúszált hálózatába.

Mikor odaért a rendezőnő asztalához, beletelt pár percbe mire észrevette előbb a rendezőasszisztenst, majd a megszeppent fiatalembert, aki tévovaságában elpirult, és ebben az ünnepi percben bizony jócskán szégyellte is magát túlzott érzékenysége miatt.

– Tessék, Ildikém! Hívattál? Kérlek mondd azt, hogy nem fogsz azonnal kirúgni? Csak nem csináltam, vagy felejtettem ki valamit az előző jelenetből?! – megriadt, csillagokként ragyogó őzikeszemeiből csak úgy sugárzott az átmeneti félelem, és riadalom.

– Nyugodj meg Julika! Te minden szerepedben a maximumra törekszel, és mindig maximális alakításokat nyújtasz! Nincs is ezzel semmi gond! Hadd mutassalak be egy régi, kedves ismerősömnek – jelentőségteljesen Péterre nézett, majd hozzátette: – Nem is tudod, hogy mióta vár a megfelelő alkalomra.

A művésznő kedvesen hattyúvékony, hamvas kezét nyújtotta előként, melyet a tétova fiatalember óvatosan megcsókolt, és el kezdett bólogatni, akár egy félkegyelmű.

– Jaj, hát én ismerem a fiatalembert! Néhány nappal ezelőtt eljött a Lurdy-házban megrendezett jótékonysági vérvételre, csak ahogy láttam hamar távozott, és elkerültük egymást! Igaz-e?!

Keller Péter most nagyon szerette volna a kedves művésznő orrocskája alá dörgölni a véleményét, miszerint: mintha a sors szinte minden egyes alkalommal kicsinyes bosszút esküdött volna ellene, hogy megakadályozza a megismerkedést. Azonban most csak annyit tudott kinyügni kissé dadogva, hogy: – Péter va-vagyok…

– No hát az adott filmjelenetig még bőséges tízenöt percünk van! addig miért nem beszélgetettek egy kicsit valamelyik szabad lakókocsiban? – a rendezőnőnek mindig megvolt az a furcsa szokása, hogy szinte azonnal megérezte, hogy beoztottjainak, vagy kollegáinak az adott percekben mire lehet szüksége.

– Biztos hogy nem kell semmiféle egyéb segítség? – kérdezte a művésznő.

– Julcsi! Most én diktálok! Menjetek, és érezzétek jól magatokat! Ha szükségem lesz rád, úgy is meghallod! Előkészítettem a megafont! – különös, játékos mosolya nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy a tétova fiatalembernek is éppen annyi joga lehet egy kis beszélgetéshez, mint bárki másnak.

A fiatal művésznő kedvesen belekarolt Péter karjába, és hátra mentek a ,,színfalak” mögé az egyik szabadabb lakókocsiba.

Péter kívételesen nem hagyta, hogy a művésznő nyissa ki lakókocsija ajtaját, és miután ő belépett csak azután követte őt.

– Köszönöm, ez igazán kedves Öntől! Kérem fáradjon be egészen nyugodtan!

Amikor Péter belépett a lakókocsiba egy meglepően tágas, és komfortos hellyel találta szemközt magát. Itt mindenütt jelmezek, és kosztümök széles, színes választéka sorakozott katonás rendben a kikészített fémfogasokon lógva, és az egész helység szellemén meglátszott, hogy itt rend a lelke mindennek!

Egy pár percig még szabadkozott, hogy egyáltalán hol foglalhatna helyet, majd amikor látta, hogy a mosolygó művésznő kedvesen egy kiszuperált kanapéféleségre mutat azonnal lehuppant. Érezte a rugók kisebb csigorgását a hátsó felén.

Julianna megrázta szabadon lobogó sötétbarna haját, és most egy befőttesgumi segítségével tűzte fel, mert jobban kedvelte a könnyed, lezser stílust, ha nem kellett nyilvánosan megjelennie. Keresztbe tette a lábát, mely – főként az Alfahímek számára -, felért a csábítás kémiájával, de Péter sokkalta udvaiasabb, és romantikusabb ember volt, semhogy visszaélt volna a helyzettel.

– Bizonyára haragszik rám, amiért sajnos nem tudtam egyetlen levelére, és megkeresésére válaszolni… de amint Ön is láthatja egyetlen szabad percem sincsen, mert folyton felkérések, és kötelezettségeknek szükséges eleget tenni! A művészek élete tele van váratlan fordulatokkal, és megoldandó feladatokkal! Ettől is annyira csábító ez a pálya! Zavarja, ha rágyújtok?

Pénter csak bológatni tudott, így Julianna kénytelen volt ideje korán eltenni cigarettáját, melyet most megkívánt.

– Én is próbálkoztam a színészettel… - nyögte ki.

– Igen! Nem tudom már hányadik levelében nagyon sok érdekes dolgot olvastam az Ön életével kapcsolatosan! Megkérdezhetem, hogy valójában miért nem lett színész, ha mindenáron az szeretett volna lenni?! – nézett vele kíváncsin farkasszemet.

– Először a Shakespeare szinitanodában próbálkoztam, de sajnos az egybeesett az érettségimmel, úgyhogy végül az érettségi mellett tettem le a voksot, és csak ezután jelentkeztem az egyetemre!

– Értem! Hányadik rostán is esett ki?

– Sajnos már a legelsőn! És szinte totálisan magamba voltam zuhanva! Évekig nem tértem magamhoz! Folyton magamat elemeztem, hogy vajon mindent megtettem-e a siker érdekében!

– Igen! Ez tipikus, és ismerős érzés! Én azért már a gimnázium után feljöttem Pestre, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad nekem is lesz egy Színművészeties, felvételi sikertörténetem, vagy bukásom, és szinte azonnal felvettek! Azt érzem, hogy nagy szerencse is kellett hozzá, mertha – annak idején -, nem kapok lehetőséget a sorozatban -, akkor könnyen meglehet, hogy engem is azonnal elkasználtak volna!

Péter nem merte kimondani, ami a szívét nyomta, de legszívesebben elmondta volna a véleményét, hogy szerinte a mai világban egyedül csakis a kapcsolatok számítanak.

– …És utána hogy került a Bölcsészettudományi Karra?

– Hu! Hát gyakorlatilag az volt a második hely, ahova beadtam a jelentkezésemet, mert más nem igazán jutott akkor még eszembe! Én mindig is előnyben részesítettem a humán tantárgyakat, mert ki nem állhattam a matekot, és a többi reál tantárgyat!

– Á! Vagy úgy! Említette, hogy nagyon kevés barátja maradt! Megkérdezhetem, hogy akkor miért nem probált meg új kapcsolatokat létesíteni?  

Aki eddigi élete során bármilyen formában is megismerhette Keller Pétert az tudhatta, hogy a túlzottan is érzékeny fiatalember a nyilvánosságnak sohasem szokott ugymond kitárulkozni, még legközelebbi rokonainak sem. Egyesek azt mondanák erre, hogy vaószínűleg egoista, önimádó, magánakvaló emberkével van dolga, holott őszintén, és igazán eddig még senki sem vette a fáradtságot, hogy elbeszélgessen vele, és megismerje.

Péter elkomorult, és érezhetően szomorúvá vált; azt is mondhatnánk, hogy kisfiúsan eetlenné, és kiszolgáltatottá, amin – főként a hölgyeknél váltott ki nagyobb fokú részvétet, és sajnálatot.

– Jaj, hogy én mekkora buta ember vagyok! Kérem bocsásson meg! Nem akartam felzaklatni! – valamivel erősebben szorította meg a két gorillamancsot, amitől jelentősen kifehéredtek a fiatalember bütykei. –Csak szerettem volna egy kicsit pszichológiai szempontból rávilágítani bizonyos bonyolult, és összetett összefüggésekre. Persze csak, ha nem bánja.

–Jaj, bocsásson meg! Kicsit elkalandoztam egy kicsit! Tessék csak, parancsoljon! Kérdezzen nyugodtan! Mire is kíváncsi pontosan? – most, hogy gyerekes, mindent kifejezni óhajtó, smaragdzöld szemével valósággal megbabonázta a művésznőt további szavakra talán már nem is lett volna semmi szükség. Mégis Julianna úgy érezte saját szíve joga, hogy minél több bizalmas történetet meghallgasson, mert ennek a sebezhető fiatalembernek igenis joga van hozzá, hogy legalább egy valaki rendesen végighallgassa.

– Hogyan alakult a színészettel kapcsolatos ,,pályafutása”? – terelte másra a szót.

– Hát, hogy őszinte legyek… cifrán, és kacifántosan! A Cingler Gábor rendező úrral nem tudom, hogy tetszett-e dolgozni munkája során, mert én vele is dolgozhattam egy kisebb melódrámában, majd mivel a tanfolyam délután egy órakor kezdődött, ami a téli időszakban felér egyfajta különös halálfélelemmel, és rettegéssel, inkább átkérettem magam a délelőtt tíz órás csoportba, mert úgy éreztem ott legalább sokkal többet fejlődhetek!

– De aztán valami miatt kisiklott a pályafutása és Önnek döntenie kellett igaz-e, hogy mihez is akar kezdeni a további életével! A szülei hogy viszonyultak ehhez az egész színházasdihoz?

– Hát… édesanyám fantasztikusan talpraesett, és ugyanakkor valóságosan vajszívű asszony, míg apám egy rendkívül hirtelenharagú atombomba ember, aki a saját véleményével szemben a legkisebb vétót sem hajlandó elismerni, vagy megbocsátni!

– Tehát, ha jól értem, akkor Ön a huszonkettes csapdája szindrómát mondhatta magáénak, és gyakorlatilag két végéről kellett, hogy a gyertyát égesse?

– Majdnem! Ide tárult még az érettségi! 2002-ben érettségiztem, és a két vizsgám is pont egy azon napra esett. Ugyhogy rajtam volt a sor, hogy válasszak! Persze az Igazgató Úr közölte, hogy adhat igazolást, és felmentést a nagy nap alkalmából, de én azt mondtam, hogy sajnos az érettségi egyelőre fontosabb, mert a szüleim számítanak rám, és egy cseppet sem szeretnék nekik csalódást okozni!

– Tehát akkor… bizonyos tekintetben… lemondott az egyik gyerekkori álmáról…?

– Sokat gondolkoztam én ezen, és rájöttem arra, hogy talán szükségképpen egyetlen valamirevló ember sem mondd le kutyafuttában az álmairól, csak megváltoznak körölöttük a körülmények, melyek arra kényszerítik őket, hogy átértékeljék az életüket, és abban a pillanatban helyesen cselekedhessenek! – sokatmondóan, és komoly arckifejezéssel révedt a filmgyár díszletei közé, mint aki keres valamit, vagy valakit.

A művésznő érezte, hogy ezzel a rendkívüli, és bizonyára különleges fiatalemberrel még bőséggel lesz dolga az életben, mint egy olyan kivételes valakivel, akit ugan megrostált, és összedarált a nagybetűs élet, azonban bárhogyan is alakult eddigi élete mindig megpróbált felülemelkedni sorsgyötrő nehézségein.

Julianna kinyújtotta kezét, és miután megszólalt a rendezőnő hangja a nagyméretű magnetofonban mely különleges gépes akusztikával ötvözve inkább egy robothangra, semmint élő emberi hangra hasonlított bátorítón azt mondta:

– Nagyon szeretném, ha a közeljövőben továbbra is tarthatnánk egymással a kapcsolatot! – majd a sokat sejtető mondat után arcon puszilta a megszeppent fiatalembert, aki megint csak jócskán elpirult, majd visszament a többi szereplők közé, aki meglepett csodálkozással nézték, amint a különcködő fiatalember szelíd, de nemes, gavallér meghajlással távozik a forgatási helyszínről.