ELÉGTÉTEL

A hatalmas, Emprire State Buildingre hasonlító, tükrözött, banki irodaépületben késő estig folyt a kíméletlen robotmunka. Ahhoz képest, hogy a lehető megmodernebb felszereltséggel bíró épületegyüttesről volt szó az adott három-négy diplomával, és legalább ennyi nyelvvizsgával rendelkező friss újoncszerű alkalmazottaknak igenis muszáj volt túlórázniuk mert szinte senki sem tudhatta, hogy a szűkebben vett igazgatóság, mely a legfelső ,,felhőszinteken” tanyázott hogyan vélekedik majd – adott esetben -, a prémiumok, vagy a fizetésemelések tekintetében?

Már jócskán elmúlt háromnegyed tíz, és késő este lévén a fiatal egyetemista Karcag – ahogy az lenni szokott -, precíz alapossággal éppen az utolsó simitásokat kezdte végezni a saját emeletén az utolsó mellékhelység felmosását, és megfelelő higiéniai fertőtlenítését illetően, amikor az egyik doktor okostojás robosztus, és iratlan erővel felrántotta a vécé műanyagborítású ajtaját, szabályosan majdnem föllökte az éppen felmosóvödörrel, és moppal szerencsétlenkedő szegény Karcagot, és ráült az éppen vegytiszta, hófehér műanyag vécéülőkére, hogy egész napos megfeszített munka után melléktermékétől jutányos, és ingyenes módon végleg megszabadulhasson.

– Bocsánat kedves Uram, de… - képedt el a meglepően szokatlan, és nonszensz cselekedet láttán.

A roppant elfoglalt bankügyi szakember látszólag oda se figyelt, miközben jóleső, kisebbfajta nyögésekkel igyekezett magán könnyíteni. Alig tíz perces megfeszített, kellemetlen, és pokoli tortúra után szinte vékony, kislányos hangon kiszólt a vécéről:

– Elnézést, de elfogyott a vécépapír! Ha lenne olyan szíves! – kinyújtott keze szabályosan elmarta az egyik útba eső gurigát, amit Karcag volt szíves már előre kikészíteni.

A doktori végzettséggel rendelkező bankügyis szakember miután végzett, alaposan kezet mosott, és addig rendezgette magát a mellékhelység nagyalakú tükrében, amíg az utolsó hajszála is úgy állt, mintha egy valóságos filmsztár lenne. Hátrafordult, és csak most vette észre a takarító Karcagot.

– Oh! Minden tiszteletem kedves Uram! Elnézést kérem a kellemetlenségért! Tudja szólított a természet! – alaposan megtörölte verejtékező, napbarnított arcát, és kezét kiadós papírtörölközővel, majd mintha semmi sem történt volna máris távozott a helységből.

,,Hogy kapnád el még egyszer a hasmenést!” – kívánt magában jókívánságként egy alapos átkot Karcag, akinek aznap már nem ez volt az egyetlen munkaideje. Két műszakban dolgozott, és ma kívételesen ő volt az éjszakás is, holott hajnali fél hatra járt be dolgozni.

Minden este – főként a tömegközlekedést vette igénybe -, mivel nem volt jogosítványa kicsit biztonságosabbnak gondolta a föld alatti metrójáratokat – eltekintve néhány kétes fizimiskájú, szemlátomást bünőzőknek kinéző alaktól -, akik úgy érezte, mintha csakis őt figyelnék, ahogy folyamatosan a háta mögé tekintve lebotorkált a sok esetben vaksötét lépcsőn. A mozgólépcső mintha csak kivételes alkalmakkor működött volna, de ez már nem különsebben zavarta.

Szándékosan mindig a leghátsó metroszerelvény kocsijába szállt be, mert úgy is tudta, hogy a legtöbb utas a Moszka-téren mind leszáll, és végre egyedül lehet egy kicsit összetett gondolataival. Ami ennél valószínűbb talán az az, hogy egy-egy velejéig meggyötört, és fárasztó munkanap után szinte semmi kedve sem volt figyelni, vagy bámulni az embereket maga körül, csak nézett ki nagy, búsa fejéből, mint egy oktondi állat.

Amikor nem sokkal később a Déli pályaudvaron leszállt, és éppen készült felszállni a százharminckilences buszra, hogy hazamehessen észrevette, hogy mintha nem csupán saját, kissé görnyedttartású árnyéka követné, de egy szintén emberi formára hasonlító alak, aki sötét napszemüveget visel.

,,Vajon ki az ördög lehet az? – gondolta. Csak nem egy bűnözővel hozott már megint össze a sors?” – Rendszerint mindig az történt, hogyha jószívvel segített egyik-másik ismerősének, akkor azok rendre bajba keveredtek, és meggyűlt a bajuk a törvénnyel, aminek egyetlen, egyenesági következménye az lett, hogy a börtönben kötöttek ki.

Óvatosan behúzódott az egyik kapuajlba, mert arra gondolt, ha az éjszaka részévé tud válni, akárcsak saját hangtalan, néma árnyéka, akkor talán ez a barátságtalan formájú alak is hamarosan békén hagyhatja. Egy ideig türelemmel várt. Ahogy az alak tovább ment, azonnal felismerte benne azt a szemétláda kis gennygócot, aki gyerekkorukban az összes zsebpénzét szándékos brutalitással elszedte tőle, és slusz poénként ráadásul a bandájával jól meg is verték. A Popovics fivérek közül volt a kisebbik rohadék. A ,,pókharapó” becenévre hallgatott, mert felső két foga jelentősen kiállt, és görbe volt, amit mindig is szégyellt, ezért ajkait beszippantva próbálta palástolni rossz fogait, amitől rajta ragadt a gúnynév.

Karcag arra gondolt, hogy talán most jött el az ideje, hogy annyi sorstragédia, és gyermekkori rettegő félelmek után jogos elégtételt kellene vennie. Hiszen, ha kicsit jobban megfigyelte ő legalább száztíz kilós lett, míg Popovics még mindig nyikhaj, és gizda testalkatú.

Várt még egy pár percig, majd amikor úgy ítélte meg, hogy a koromsötét estében közel, és távol senki sincs, aki megláthatná őt bal kézével átkapta a nyakát, és azonnal rávetette magát. Alig telt bele fél perc, és máris a földre teperte a megrémült, tehetetlen Popovicsot, aki most úgy reszketett akár egy vézna, aszpikos sonkaszelet. Karcag a mellére térdelt súlyos lábaival, és kezeit is lefogta.

– Mondd csak? Emlékszel rám te kis féreg?! – nevetni, vagy legalább is vihogni szeretett volna, mint a hiénák egy-egy bőséges lakoma előtt, most azonban megelégedett azzal, hogy egykori szemétkedő osztálytársa arcán felismerte a rettegés érezhető jeleit.

– Mi a jó büdös francot akarsz tőlem, te senkiházi, szánalmas barom?! – bűdült el alig hallhatóan, hiszen még mindg jelentős nyomást érzett a mellkasán.

– Ugye te is tudod mi vár a gyereknyúzókra? – önmagának se merte bevallani, de valami féktelen öröm, vagy különös hálaérzet tette ittassá, hogy a sors ennyire kegyes volt hozzá. Szinte nem telt egy egy olyan elátkozott perc sem szánalmas, és szomorú gyerekkorában, hogy rémálmok, vagy nyilvános megaláztatások utóhatásai miatt ne kellett volna folyamatosan félelemben élnie. Most úgy érezte eljött az ő ideje!

– Ki a franc vagy te dagadt gorilla?! – reszkírozott volna meg egy újabb kérdést Popovics, de Karcag még erősebben nyomni kezdte bordáit olyan erővel, akár egy elefánt.

– Talán jobb is, ha nem tudod ki vagyok! Én ugyanis megőriztem a pofádat a rémálmaimban! – előbb kísértetiesen résnyire zárta szemeit, majd hunyorogva félelmetesen nevetni kezdett, akárcsak diákkorukban Popovics.

Popovics csak ebben a pillanatban jött rá, hogy volt osztálytársáról lehet szó, akit csúnyán elvertek mindennap, míg iskolába járt, és akin szinte az összes balhéjukat, és csínytevéseiket le lehetett róni.

– Hát… - köhögött egy párat, mert nehezen kapott levegőt Karcag lábától. – Nem sokat változtál te szánalmas, senkiházi dagadt tehén!

– Talán nem is baj! – még erősebben nyomta meg a lábát, és most szívós, kocsonyás karjaival morzsolgatni kezdte a másik ujjperceit, mintha egyenként akarná szemügyre venni, vajon milyen hússzövetből is készültek?!

– Mi az Istent akarsz tőlem te genyó?!

– Oh! Én nem kérni jöttem! – mosolygott gyilkos alatomossággal újra.

– Hát?!

– Bosszút állni! – egyenként eltörte előbb az egyik ujjpercet, majd a másikat. Vigyázott rá, hogy azért maradjon a szarházinak ujja elég, de a másik vészjósló orditásából biztosra vette, hogy érzéstelenítés nélkül pokoli kínokon mehet keresztül.

– A kurva életbe! Ez nagyon fájt! – közölte Popovics.

– Én eddig nagyon élvezem! Csak most tanulom a gonoszságot, ezért előre is elnézést kérek! – azzal megropogtatta egyik-másik bordáját, amiken hallani lehetett a recsegő, ropogó hangokat. Mintha száraz gallyakat tört voln össze tábortűzhöz.

– Jegyezd meg egy életre a szemét, kis takony! Az életben vannak örökérvényű igazságok! – levette termetes bal lábát Popovics mellkasáról, majd kezeit is leengedte.

Popovicson látszott, hogy szabályosan vonyíthatnékja támadt a súlyos fájdalmaktól, de ebben s pillanatban összeszorította a fogát, akár egy nyüszítő, vergődő kis háziállat.

– Ezért már számolok veled! Csak húzd be azt a hájas seggedet, ha ezt megtudja a bátyám! Neked véged van! Megéretted?!

– Oh! Csak annyit mondok! Várni foglak benneteket, mert most felkészültem!

Karcag egy ideig még töprengett a hallotakon, majd újabb száraz, gyilkos röhögéssel magára hagyta szomorú gyerekkora aljas gonosztevőjét.