SANYARÚ SORSSZERŰSÉG

Lassan oszló, hófehér homály karcolja
meg a tudatos ébredést,
amit a kósza álom magával visz.
Titkon már egymásra rakódik
rétegzetten a van-volt-lesz alappillére.
A hangok illattá, szagokká,
fojtogató semmivé torzulnak álszerényen idaben.
Hétköznapok szánalmas,
csőlátású pupilláján egy mozdulat, elvetélt gesztus,
akár a légypapír mindig fennakad.

Merengve üldögél benned játékos mosoly,
kíváncsiskodni készt baráti akarat.
A Semmi megkezdett fonalán a Létezés,
akár elszáradt falevél hamar lehullik,
melyről már azt hihetted könnyedén feledhető.
Lüktető, éles érintésre minden sebesült
önmagába húzódik, visszavonulót fúj.

Szemek szirmainak sötétedése számodra
jelentéssel bír s többet elárul,
felfed, mint olcsón eregetett, hivalkodó szavak,
gesztusok komisz üzenete.
Gyermeki szorongás kaphat így
új értelmet a nyers s önelégült valóra,
amit muszáj volna még megvigasztalni
– de nem lehet, sem tartós,
biztonságot nyújtó megváltás,
sem toleráns megértés,
hát megalkuszol s megbékülsz végül vele.

Ösztöneid rátarti türelmetlensége
jogosan egyre forrong,
rettegő félelmeid háttereibe,
kulissza titkaiba már egyre kevésbé húzódhatsz.
Nyughattlan Odüsszeia-lelked örökkön máshová vágyódik.
Burkolt arcodat folyamatos Janusz-kétségek sebzik,
sebesítik szüntelen.

,,Vajon jól tetted-e,
hogy alkonyatok szent haldokló lángrózsáinál
nem vallottál színt s örök szerelmet?!”
– De ehelyett a tartós magánnyal
s örök hiánnyal léptél szövetségre.
Lelked kószuszdió-kérgeit repesztgetnék,
törnék fel szorgalmas angyalok.
Te azonban mégsem hagyhatod mert
az egy-Valaki szólít egyedül magához
törvényeket ülni feletted!

GENERÁCIÓK TALÁLKOZÁSA

Az öreggel nagyon illik vigyázni! Legalább is így mondják.
Gondoltam benézek hozzá, egyrészt mert azért mégiscsak megígértem, hogy segítek neki megmutatni a Windows 10-e, másrészt, hogy lássa nem is annyira ördögös dolog a közösségi média használata.
És persze itt van még a tény, hogy jönnek hozzá vízóra-leolvasók, akiket azért nem enged be, mert hallotta a tévében, hogy meglehetősen elszaporodott a csalók száma, akik tudvalevőleg kisnyugdíjasokra utaznak.
- Tudod édes fiam, ez már csak így megy! Az embernek nem árt mindig ébernek lennie történjék bármi! - mondogatja vagy százszor, hogy az ember sokszor tényleg legszívesebben azonnal kiugrana az ablakon.
- Igen Kálmán bácsi! Hát hogyne! - adom meg a várva várt választ, hisz úgy is tudhatom, hogy erre kíváncsi.
Utána azzal folytatja, hogy a rádió is bemondta, hogy egyre több a válás, az öngyilkosság és a házasság előtti, nem házasságtörés, mert az is sok, hanem hogy már ilyen fiatalon, az iskolában is milyen példákra tanítják őket.
- Én most már piacra szinte nem is megyek, mert ott is hogy miket beszélnek az emberek, hát azt józan érzésűnek valósággal egy kínszenvedés, de csak egy kis szárnyat is venni a leveshez, főleg ha férfi eladónál, mert az még azt se nézi, hogy terhes az az asszonyka, hanem hogy tessék parancsolni, és közben mindenfelé kacsingat, hogy itt van a kis hölgynek.
- Kálmán bácsi! Ne tessék rám haragudni, amiért félbeszakítom, de akkor lássunk munkához, mert kicsit elszaladt az idő... - próbálom óvatosan terelgetni a beszélgetésünket, hiszen ha az öreg bármilyen témába is belekezd - jól tudhatom -, eléggé nehezen veszi rá magát, hogy végleg abbahagyja.
- Jól van édes fiam! Megértem... - mint aki tüntető bűntudatot érez, hogy valakit szándékosan megbántott máris fürge járásával kiszalad a kis konyhába; két műanyag poharat tesz az étkező asztalára, ahol általában az ember helye szokott magának szorítani, és tölt egy kis pálinkát a poharakba.
- Egészségedre édes fiam! - egy húzással leöbliti torkát a szesszel, majd jólesőn cuppog hozzá ajkaival.
- Kedves Kálmán bácsi! Megtisztel, de én nem iszom alkoholt! - vallom be szégyenlősködve, mint gyerekkoromba, ha valami bagatell rossz fát tettem a tűzre.
Az öreg először úgy néz rám, mintha valami áruló volnék, aki elárult egy szent férfiúi kötelességet, majd alig öt perc múltán visszatér egy két és fél literes kólás műanyag üveggel, és tüntetően az asztalra teszi.
- Remélem ez azért mégiscsak megfelel?! - kérdezi élesen, mégis kíváncsian.
- Nagyon köszönöm! - töltök magamnak kólát, hogy lássa az öreg minden szavamat komolyan, és megfontoltan gondoltam, aztán én is kortyolgatva megiszom az üdítőmet.
Nem sokkal később az öreg bevezet engem a hálószoba mellett kicsivel talán még tágasabb dolgozószobájába, ahol hatalmas, mennyezetig tisztelgő könyvespolcokon a fél világ és magyar irodalom színe-virága megtalálható. Valósággal káprázik a szemem, mire úgy hozzávetőlegesen sikeresen kisilabizálgatom pár kötet gerincét és címét csak úgy találomra. Az öreg mintha megérezné, hogy irodalmárral, vagy könyvrajongóval van dolga mindjárt ravaszkásabban - mondhatni -, agyafúrtabban kezd el nézni, aztán letelepszik a gyönyörű mahagóniszínű, terebélyes asztalához, melyen oroszlánfejű fafaragások találhatóak. Mintha egy nagyúr, vagy fejedelem kastélyából származna.
- Parancsolj édes fiam! Foglalj helyet és lássunk munkához! - valahogy megérzem a pillanatnyi benső feszültséget, ami egyáltalán nem vall az öregre. Sőt, meglehetősen gyanakodni kezdett, mint akit szabályosan bepaliztak, hogy azért egyrészt vegye komolyan önmagát, másrészt nagyon komolyan nem szabad egyik szituációt sem venni.
Kinyitom a zsír új laptopot, amit az öreg kis megkuporgatott nyugdíjából vett magának. Még most sem értem, hogy az öregnek nincsen olyan közeli rokonja, vagy hozzátartozója, egyáltalán valakije, aki bizonyos informatikai dolgokba betudná avatni? Szinte elképzelhetetlennek tartom. Leülök a kényelmes, karfás székre, bekapcsolom a hordozható gépet. Titkon fél szememet miden esetben az öreg reakcióin tartom. Egy kisebb papírfecnit szorongat szűrös, bütykös kezei között, amire - vélhetőleg -, a lehető legaprólékosabban felírta, hogy mi mi után fog következni. Egyelőre még nagyon az elején vagyunk.
- Tessék figyelni Kálmán bácsi! - szólok rá, mint egy tanár. - Bekapcsoltuk a számítógépet, és amint láthatja máris megjelenik a főképernyő, és feláll a Windows rendszer. Amint a kis képernyőn megjelenik egy két dimenziós természeti tájkép az öreg szeme enyhén vizenyőssé válik, mint aki kapásból meg is hatódik a látványtól.
- Jól érzi magát Kálmán bácsi? - kérdezek rá a biztonság kedvéért, és azonnal jól le is szidom magamat gondolatban, hogy hogy a fenébe lehetek annyira idióta, hogy nem veszem észre, hogy valószínűleg az öreg gondolatban egészen biztos, hogy másutt jár, és nem is hallotta, amit kérdeztem tőle.
Néhány percbe még így is beletelik, mielőtt az öreg előtt megvilágosodna, hogy bizony itt az ideje visszaérni a valóság díszletei közé.
- Figyelek kedves fiam! Itt vagyok! - mutat a fejére, mintha pontosan értené, hogy neki most elsősorban az a feladata, hogy koncentráltan figyeljen, hiszen bizonyos fontos, és lényeges műveleteket ezentúl majd egyedül kell majd csinálnia.
- Tehát bejött a Windows főmenüje! - közlöm egyértelműen. Az öreg először azt se tudja, hogy mit is kérdezzen így elsőre, így a szokásosnál lassabb ütemben próbálom magyarázgatni neki az egyes programokat, szolgáltatásokat. Később már annyira felélénkül a látottak-hallottak alapján, hogy azonnal kiugrik belőle a kérdés:
- Jó volna egy íróprogram is, mert mostanság sokat töprengek azon, hogy szeretném megírni az életem történetét.
- Mi sem egyszerűbb ennél! - jelentem ki, és tüstént letöltök egy biztonságos webböngészőt, majd azonnal kiguglizok vagy ezernél is több írással, szövegszerkesztéssel kapcsolatos szoftvert és programot. Az öregen látszik, hogy a bőség zavaros korszaka köszöntött rá, így magától értetődik, hogy rám vár a feladat, hogy egy egyszerű, könnyen kezelhető programot töltsek le, majd telepítsek az öreg laptopjára, ami egyrészt nem helyigényes, és ami nem terheli meg orbitálisan nagy adatmennyiségével a gépe vincseszterét. Pár pillanat, és máris bent vagyunk a szövegszerkesztő programban. Minden egyes gombot részletesen megmutatok, és bemásolt szövegrészlet segítségével megmutatom, hogy mennyire hatékonyan képes az adott program gyakorlatilag bármit megcsinálni, amilyen utasítást az ember csak ad neki.
- Hát ez pompás édes fiam! Igazán remek! - tüstént felpattan eddigi ültő helyéből, és máris az egyik nagy matuzsálem könyves szekrényhez galoppozik, aminek rengeteg fiókja van, és az egyik fiókból kivesz töménytelenül sok, jócskán elsárgult pergamenszerű kéziratlapot. Látszik a jócskán megszokott főként írógéppel készült szövegen, hogy gondos kezek nyomait viseli, és csak arra vár, hogy valaki begépelhesse, tehát végső soron digitalizálhassa őket.
Az öreg nem zavartatja magát. Helyet foglal, lerakja a hatalmas kézirathalmot a nagy méretű asztal szélére, aztán kérdőn, sóvárgón rám néz, mintha egyedül nálam lenne a megoldás kulcsa. Igazából azt szeretné, ha legalább egy-két oldalt csupán csak a próba, példa kedvéért én csinálnék meg, hogy aztán később neki is mehessen, mint a karikacsapás.
- Akkor lássunk hozzá! Ön diktálja nekem az adott szöveget, én pedig leírom! Jó lesz így?! - kérdezek vissza, de már jó előre látom, hogy az öreget egyszerre nyugtattam meg, köteleztem le, és ezzel - mondhatni -, egyfüst alatt sikeresen levettem a válláról a terhet, amit egész idáig cipelt.
- Ez pompás édes fiam! - gyorsan lekuporodik mellém a másik kényelmes székre és szinte papírból, és fejből kezdi kántálni a verssorokat, mintha akkor jutnának eszébe a halhatatlan sorok. Annyira jól, dörmögő Szabó Gyulás-hangon mondja a veret, hogy azt akár még a mostani színész generáció felkapott, és agyonajnározott tagjai is egész nyugodtan megirigyelhetnék.
Még így is legalább negyvenöt percet biztosan igénybe vesz, mire a kész szöveg sikeresen belekerül a szövegszerkesztő programba. Az öregen jócskán meglátszik, hogy valószínűleg már nagyon régen nem volt ennyire boldog, és elégedett. Aztán hirtelen delet harangoznak, és jó volna harapni egy-két falatot.
Az öreg most tüsténkedik, és megint villámgyorsan kiszalad a konyhába, majd egy egész sült csirkét, és jó vaskos rántott húsokat melegít ki mikrohullámú sütőjében, és kicsit még büszke is a teljesítményére, hogy imádott felesége halála után még mindig nem akart megtanulni se főzni, se sütni. Mint mondta jól elvan bizonyos nélkülözhető dolgok tudása nélkül is.
- Maradj itt egy kicsit édes fiam! - marasztal kedvesen, mert valahol lelkében érzi a búcsúzásnak, elválásnak még nem biztos, hogy eljött az ideje.
- Még tudok maradni egy fél órát, aztán sajnos muszáj bemennem a városba! - felelem, ami egyrészt aprócska mellébeszélés, másrészt a barátnőmmel szeretnék végre igazából találkozni, amivel mindig az interneten egyeztetünk, hogy mikor lesz személyes találkánk, de aztán - ki tudja miért? -, az utolsó egy-két napban szinte nincs olyan alkalom, hogy meg ne gondolja magát.
Kellemesen fogyasztjuk el a sült, és rántott csirkéket egy kis zsíros krumplipüré társaságában, ami szintúgy mélyhűtött, vagy előre elkészített kiadás lehet, de azért könnyedén ehető, és emészthető.
- ...És mondd csak édes fiam? Aztán barátnőd van-e?! - néz rám egy idő után kérdőn.
- Hát van valakim, akivel úgy néz ki alakul valami... - vallom be kissé halkított hangon.
Az öreg ravaszkás mosollyal rám kacsint és csupán annyit mond maga elé:
- Hát csak szaporán édes fiam, mert az élet nagyon rövid ám! - igyekszik bátorítani, biztatni a maga sajátságos módján, hogy ne féljek burában élni már egyébként is - sokszor -, kész katasztrófának beállított életemet.
- Remélem nem csupán szép a barátnőd, de mindig a szívére hallgat, és tud bizonyos női praktikákat... - kérdezi meg. Már előre sejtem, hogy a ,,női praktikák” fogalompár valójában azt takarja, hogy egy ízig-vérig nő nem csupán szereti a férfit, de kedveskedik neki, és kényezteti is.
- Azt hiszem, hogy szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon jól érezzük magunkat egymás társaságában, és egyikünk sem érzi úgy, hogy bármit is el kellene kapkodnia! - vallom be, már megint gyerekes szégyelősen.
- Nagyon derék dolog édes fiam! Egyszer talán még akár esküvő is lehet a dologból!
- Mi kis szertartásban gondolkodnánk, de ez még a jövő zenéje.
- Látom te olyan ember vagy édes fiam, aki mindent szeret megtervezni maga körül, de azért jusson eszedbe, hogy néha nem árt, ha az élet maga írja egymás után a játékszabályokat, és te csupán alkalmazkodol hozzá.
Elücsörgünk még pár percet mielőtt mennék. Aztán néhány gyakorlati tanáccsal is ellátom az öreget, ha volna bármilyen baj engem a lenti lakásomban mindig megtalál, persze csak bizonyos napokon, ha otthon vagyok.
Kezet rázunk egymással, mindketten mélyen a másik szemébe nézünk, és elköszönönk egymástól. Később a városban tényleg összefutok a barátnőmmel, aki filigrán, és csinosabb mint valaha, és megjegyzi, hogy mióta nem látott, azóta nagyon is sokat változtam, bár én ezt sosem vettem volna észre, hiszen egy kívülálló szemével azért mégiscsak más a dolgok valódi rendje.
Beülünk egy kis kávézóba közel a Királyhágó utcához, mert később az is kiderül, hogy bár gyönyörű virágszál barátnőm államiigazgatásit végzett mégis egy szépségszalon alkalmazottja már legalább öt és fél éve, de előléptetés még egyelőre sehol.
Aztán előtérbe kerül az ismeretlen, és nagyon is bizonytalanságban függő jövő. Vajon mit szeretnénk közösen megvalósítani, és elérni, és hasonlókat, szeretnénk-e családot alapítani, vagy egyelőre még ne rohanjunk ennyire előre, és élvezzük azt, hogy a sors, és az élet egymás mellé rendelt minket.
- Valami bánt, drágám? Rosszkedvű vagy? - figyel fel kissé különös, frusztrált viselkedésemre barátnőm, aki megérez bizonyos lelki dolgokat.
- Tudod nemrég jártam a házunkban lévő kedves, idős bácsinál, és igyekeztem beavatni őt a Windows 10 és a szövegszerkesztő programok szépségeibe.
- De hát ez nagyon rendes és szuper dolog volt tőled! Akkor mi a gond? - néz rám kíváncsian.
- Az a baj, hogy annyi éve az öreg szinte alig mutatott érdeklődést a szülei vagy akár bármelyik másik segítőkész lakó után és ez egy kissé... furcsa. Általában egyáltalán nem így szokott viselkedni. Ha érted, hogy mire gondolok?
- Bizonyára megvan rá a jó oka, elvégre elvesztette a feleségét, és ha jól értettem a családtagjai sem látogatják már! Azért ez nagyon is szomorú dolog! - halvány, de annál kivehetőbb könnycsepp jelenik meg mogyoróbarnás szemei íriszében.
Gyorsan előkapom a zsebkendőmet és átnyújtom neki. Érezni, ahogy kettőnk keze óvatosan összeér, már aprót ráz is az elektromos szikra, mintha egyek lennék.
- Fantasztikus pasi vagy! Ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni! - említi meg újra és újra, mintha attól tartana, hogy elfelejti. Aztán jön egy fantasztikus hír:
- Figyelj csak drágám! Tudom, hogy nem szereted a váratlan meglepetéseket, de ha nem bánod akkor szeretnék veled élni, csakhogy kipróbáljuk, hogy milyen, és hozzászokjunk egymás változékony rigolyáihoz! - És ebben a pillanatban annyira bombázó istennő egész eddig leplezni próbált kislányos szégyenlősségében, hogy arcán az egy-két eltévedt mazsolaszem szeplő is különleges egzotikumot kölcsönöz egész angyali lényének.
Később együtt sétálgatunk nem messze a Margit-szigettől, és hagyjuk, hogy a dolgok könnyed, mégis logikus következtetései ránk is hatással legyenek.

FURCSA KALANDOK LONDON UTCÁIN

A hisztis nő már a tranzitváróban nagy feltűnést keltett.
Széles mozdulataival, fel-felrikkantásaival vonta magára a várakozó utasok, reptéri dolgozók figyelmét.
Annyira sikkes, nagyvárosi eleganciát, és kellő sznobságot megtestesítő ruhát viselt. Egyik boltból a másikba rohant, az összesben megfordult, két boltlátogatás között fásultan ücsörgő férjének mutogatta a frissen szerzett vámmentes holmit, irgalmatlanul hosszú körömben végződő ujjával szinte kövelőn szorította magához a megvásárolt márkás bevásárlószatyrai tartalmát, mintha attól félne, hogy bárki elveszi tőle.
Az egyik üzletben például egy legalább tíz centis tűsarkú cipőt talált krokodilbőrből, amit feltétlenül meg kellett vásárolnia, pusztán a vásárlás okozta eufóriás sokkhatás miatt.
Azonnal muszáj volt felpróbálnia, és többször is megnézte magát benne a kis tükörben, minden egyes oldalról, míg úgy döntött, hogy megveszi.
A repülőgépen is összevissza dicsekedett vele, meg mutogatta, míg idős férjének egy mosolyra is futotta - lám, így is lehet élni.
Hirtelen ott termett az egyik légiutas-kísérő hölgy, miben segíthet, kérdezte.
- Nem látod, hogy most el vagyok foglalva?! - förmedt rá letegezve azonnal a bájos, gyönyörű nőt, aki előbb meghökkent a váratlan tapasztalt reakciótól, majd inkább úgy döntött, hogy békén hagyja ezt a felfuvalkodott újgazdag sznob hárpiát.
A sznob közben már leült a helyére, onnan pislantott hátra, leste, hogyan alakul a csomagelrendezés.
A hárpia kristályvizet, és pezsgőt is rendelt - természetesen az első osztály luxus szolgáltatásait igénybe véve.
A stewardess meghozta az ásványvizet; a sznob nőből szinte lekezelő megvetettséggel bújt elő: - Ennyi azért járna, ha valaki milliókkal fizet!
Még mindig nem indultunk.
A sűrű légi forgalom miatt egyelőre várnunk kell a felszállással, kérte türelmünket a mikrofonba búgó kapitány.
Jelentős késéssel ugyan, de végül felszálltunk.
Nagyszerűen teljesített a gép. Mintha nem is az imént rakták volna össze alattunk.
Elértük az utazómagasságot, miközben valami ételféleséget szolgáltak fel. A gyönyörű, egzotikus vonásokkal megáldott hölgy, akit az imént néhány perccel később vérig sértett a sznob újgazdag hárpia kedvesen, mosolygósan megérintette a vállamat.
- Az Úrnak mit hozhatok? Parancsol valamit? - olyan dallamos, csilingelő volt a hangja, akár egy angyali lénynek, akinek egyedüli feladata a föld nevű bolygón, hogy békét, boldogságot és harmóniát teremtsen az emberek világában. De jó lett volna most, ha szavak nélkül is láthatta volna milyen nyomás alatt áll hajótörött lelkem.
- Ö... köszönöm... nem... - dadogtam akár egy kisiskolás.
Anyám által pakolt fasírtos zsömle amint kiszabadítottam a csomagolás fogságából gyakorlatilag molekulákra bomlott, de azért még ehető volt. Alig öt perc alatt el is pusztítottam, hisz hajnal óta nem ettem semmit az izgalomtól.
Senki sem várt tehát magamra maradok, segítség nélkül kell majd kiigazodnom a kusza szabásmintán, a londoni metrótérképen. Azt szokták mondani, hogy Londonban minden egyértelmű, nem lehet eltévedni. Igen, amennyiben az ember nem először lép a szigetország földjére.
Három órával azután, hogy Londonban leszállt velem a repülő kicsatoltam a biztonsági övem, fölálltam, hátrapillantottam, hátha elkapok valami
Az ablakhoz hajoltam, lepillantottam. Akár egy terepasztal. Jövő-menő autók, vasút.
Leszálltunk. Egyesek tapsolni kezdtek. Aztán mások is. Csakhamar vastapssá nőtte ki magát a repülőgépet sikeresen földre helyező pilóta köszöntése.
A repülőgép szűk folyosóján minden utas azon igyekezett, hogy versengéssel előbbre juthasson, akár még a pofátlan tolakodást, nyomulást is ide számítva. Én udvarias ember lévén persze mindenkit előbbre engedtem, és cinkos mosolyt sikerült váltani a gyönyörű egzotikus nővel, akit nagyon szimpatikusnak találtam. ,,Bárcsak egy ennyire fantasztikusan sugárzó nő lenne a barátnőm!” - töprengtem magamban.
A sznob nő ha jól értettem, azt sérelmezte, hogy az ura Pesten nem figyelmeztette, hogy Londonban esik.
Óriási volt a tülekedés: ki jut ki előbb a gépből. Mintha egy lángoló épületből menekültünk volna.
Holott csupán annyi volt a tét: ki éri el előbb a következő állomást, az útlevélkezelő pult előtt kígyózó sort, ahol szörnyen hosszú várakozásra volt kilátás.
Egy termetes, százhúsz kilós biztonsági őr kézbe vette az útlevelem.
Úgy tűnt ő itt Élet-halál ura. Beenged-e az országba, vagy hazatoloncol egy ketrecbe zárva, mint egy rejtélyes módon Európába? Milyen kedvében van?
Minden második oldal után fölnézett az irataimból, meggyőződött róla, ott állok-e még előtte, nem szöktem-e be közben Angliába.
Azokon az átkozott hivatalos igazolványképeken olyan fejem van, mint egy UFÓ-nak, csak éppen nem vagyok zöld színű. Végül beengedtek Angliába. A mosolyog bátran, akár a vadalma teória szinte azonnal megdőlni látszott.
A metrón mindenki tüsszögött, köhögött. Fiatal lányok csupasz, meglilult lábakra húzott papucsban, mély dekoltázzsal dideregtek a tíz fokban. De a meleg pulóverekbe, kabátokba öltözött urak, hölgyek is ugyanúgy krákogtak, fújták az orrukat. Főként angol filmek kezdtek azonnal angyalba villani: Négy esküvő és egy temetés, igazából szerelem, Büszkeség és Balítélet, és a Simon Templar-féle Angyal. És persze a legtöbb Nick Hornby regényéből készült feldolgozások.
Kétszeri átszállás után máris úgy éreztem magam, mint aki körbe körbe megy és persze jócskán eltévedt.
A metróvonal nem sokban különbözött a Budapesten fellelhető metróktól, talán egy ötös skálán sokkalta modernebb, és újszerűbbnek tetszett. Sehol egy nyikorgó kerék, vagy egyéb kellemetlen rozsdafolt, melyek jelentősen rombolták volna a város turisztikai logisztikáját.
Leszálltam. Tökéletesen egyforma angol külvárosi házak, téglából kirakott, vakolatlan épületek.
Ikerházak, ötös, tízes ikrek. Mindegyik mögött egy-egy udvar húzódott, négy darab kétéves gyerek két kapura focizhat bennük, nem túl kényelmesen.
A lakást könnyen megtaláltam. bizonyult. Legalább ennyire megdöbbentő volt az a rend és tisztaság, ami kölcsönlakásában fogadott.
Mintha rossz címre jöttem volna.
Amint nyílt az ajtó ugyanaz az egzotikus szempár, és mosolygós kifejezés fogadott, ami már a repülőn is messzemenően szembe tűnt nekem.
- Ó, hát Ön lenne az?! - döbbent meg inkább a meglepetés, semmint más egyéb miatt az egzotikus légiutas-kísérő, aki most leginkább melegítőruhában feszített, sötétbarna haját befőttes gumival felfogta, és még így is bombázó volt, legalább is az én szememben.
- Ó, elnézést kérek, keresek egy könyves urat, aki azt mondta, hogy ezen a címen érdeklődjek a könyvkiadók után. - közöltem vele nagyon nehezen véve fel a mindenre kiterjedő szemkontaktust. Az egzotikus nőn még így is erősen meglátszott, hogy nem tud beazonosítani. Talán azt gondolhatta, hogy valami botcsinálta, szánalmas lúzer lehetek, aki csupán így akar a haverja előtt felvágni, vagy jó pontokat szerezni.
- Akkor Ön, ha jól értettem... könyvkiadót keres...? - kérdezett rá a biztonság kedvéért újra. Hevesen többször is bólintottam, mint valami elfuserált hülye gyerek, aki csak nagy sokára ért bármit is az egyszerű emberi szóból.
- Ha gondolja én szívesen segítek! - ajánlja fel szinte azonnal a segítséget, majd kis fekete színű kabátjáért nyúl, és szó nélkül karon fog, és úgy lépünk ki a kis lakás kapuján.
Miközben átvágtunk számos zebrán, és jó néhány útkereszteződésen, miközben a délelőtti csúcsforgalomban - nem túlzok -, szinte másodpercenként húztak el mellettünk az autók, és néhány piros színű, kétszintes buszok a gyönyörű, egzotikus vonásokkal megáldott nő szinte azonnal csicseregni, duruzsolni kezdett, mintha nagy, bizalmas titkokat szeretne velem megosztani, és miközben nagyon koncentrálnom kellett arra, hogy vajon mit is mondhat kissé hadaró, mégis bájos angolos akcentusával azért nem ártott, ha kicsit megpróbálok persze angolul érdeklődni tőle, hogy mit tud a jelenlegi könyvkiadás helyzetéről persze a szigetország területén? Hát mint kiderült fantasztikusan sziporkázó, és széles körű műveltséggel rendelkezett főként az angol irodalom íróit, költőit említve és néhány főként angol nyelven publikáló szerzőt, ám amikor már próbáltam rátérni jövetelem eredeti céljaira mintha kissé meghátrált, egyenesen makacsságában azonnal meg is sértődött volna, hogy megmerem kérdezni az engem érintő, érdeklő legfontosabb információkat.
- Rögtön láttam rajtad, már a gépen is, hogy roppant filozofikus alkatú ember lehetsz! - jegyezte meg mélyen a szemembe nézve.
- Igen?! - kérdeztem bátortalanul vissza. - Ez érdekes...
- Tudod van néhány barátnőm, akiknek számos magyar ismerősük, és barátaik vannak, és azt beszélik, hogy nektek most nagyon kevés pénzetek van, és a fizetésetek is nagyon kevés.
- Hát, ami igaz az igaz! Sajnos egyre inkább benne vagyunk abban a bizonyos lekvárban! - jelentettem ki őszinte szomorúsággal, hiszen ha belegondoltam az én helyzetem sem volt valami rózsás odahaza.
- ...Tudom, hogy ez magánügy, de van esetleg barátnőd? - annyira aranyos, őzikeszemű volt félszegségében ebben a pillanatban, hogy most azonnal meg kellett volna csókolnom romantikusan, hősszántartón, és persze minden elképzelhető módon. Mégsem tettem, mert elvonta a figyelmemet a hatalmasnak tűnő Tower-híd és a hömpölygő Temze látványa.
- Először jársz Londonban igaz?! - kérdezett rá nyíltan.
- Miből jöttél rá?
- Látszik minden mozdulatodban, hogy próbálod megkeresni a saját helyedet, és változásokat akarsz, de még magad sem tudod, hogy hogy valósítsd meg önmagad! - annyira precíz, és éles szeműen vette észre a lelkemben dúló kisebb-nagyobb lelki nyavalyákat és konfliktusokat, hogy plusz száz pontot adtam neki a jófejségi, és a barátság listán. Márha egy kezdeti kapcsolatot egyáltalán barátságnak lehet nevezni.
Nemsokára egy hangulatos, macskakővel kirakott utcácskához érkeztünk, ami egy szűk hosszú folyosóra emlékeztetett elsőre, és ahol egyszer csupán egy ember férhetett el kényelmesen, és úgy vettem észre az autókat is szigorúan korlátozták errefelé.
Előre engedtem a gyönyörű hölgyet, aki kedvesen még pukedlizett is előttem párat, akár egy igazi felsőközéposztálybeli angol lady.
A kis szerkesztőségi épület tetején amolyan régies, iniciálé-betűkkel díszített logó díszelgett. Valamilyen ,,Publishing” épület. Amint beléptünk a teljesen beüvegezett épületbe rögtön két marcona biztonsági őr fogadott bennünket, és fontoskodó buzgómócsingok módjára érdeklődtek, hogy mit akarunk? Kit keresünk?
A gyönyörű légiutas-kísérő egyetlen percre sem jött zavarba, sőt! Könnyed, laza, már-már viccelődő társasági stílusban közölte, hogy a mellette lévő férfi egy nemzetközileg ismert író, költő és megbeszélésre jöttünk az egyik könyves szerkesztőhöz, akinek persze a neve kiesett lyukacsos emlékezetünkből.
A két őr jócskán Összenézett vakargatva a fejét, majd az egyik felszólt egy mobilon, és alig nyolc perc múltán egy tömbszil, kis szemüveges, kopasz fejű alak lépett ki a nagy liftből, mely később egészen a fenti irodákig felvitt bennünket. Úgy éreztem egyetlen percre sem engedhetem el újsütetű barátnőm kezét, és egy kissé félős, félszeg, kétségbeesett csimpánzkölyökként igyekeztem gyöngéd, ám határozott ujjaiba csimpaszkodni, mire ő bizalmasan rám nézett azokkal a hatalmas barna szemeivel, és megnyugtatott, hogy ma kivételesen ráér, és mindenben a segítségemre lesz. Elvégre mire valók a jóbarátok!

NINIVÉS SEMMI

Mostan még a mindent
elnyelő Semmi rémuralmát vívná minden.
Kergén rohanó, diszkós, anyaszült-meztelen
részeges futóbolondok kergetőznek
pirkadó hajnalok lágy sugarainál,
míg angyali hölgyek csacska-locska szájából
egyre többször hangzik el mosdatlanság,
mocskos-szájú szleng-szitok szavak,
melyeket előszeretettel
s könnyedén alkalmaznak.

Minden s már mindenkin túlnéző,
eltaposó közöny s fennakadó
közömbös alattomosság fertőz,
akár a gyógyszerek nélküli ragály.
Eszelős, kaján romlásoknak indult
a hajdan oly erősnek hitt vár:
az emberi humanizmus.
Megromlott, agymosott agyvelőkben
még így is hatékonyabban megfoganhat sunyító,
hazug-propaganda-beszéd.

Rémült, csürhe-nyájakban futó emberi Világ.
Jaj! Mi történt mosta teveled?!
Idegeket-senyvesztő tudatalatti
módosító kábítószereket adagol
naponta egy-egy suhancképű díler,
csakhogy önző, luxus-álmát
  haladéktalan valóra váltsa.
Miközben tinédzser-kismamák hagyják sorsukra,
vagy dögkútba gőgicsélő árva kisdedeiket.

Néma, prófétás kényszer űz egyre hallani:
miként jutottunk idáig?!
– Félrevert harangok nem is sejthetik a búsongó pokoli kínt,
melyet naponta az emberfia tűrni kényszerült.
Ki irányítja a titkos gépezetét ahol az ember,
akárcsak a csürhe-állat egymás után,
mint rángatható játékbábu egymás után
újra gyártódik s tömegbe olvad?!

Elnémult Ninivei pusztasággá lett a Lélek,
ahová már Jób sem teszi be szívesen a lábát.
S bár határoznák már el egyszer
s mindenkorra hogy a Külön-Béke
még mindig jobb s célravezető
felkínált kompromisszum gyanánt,
mint sok százezer árván hagyott,
hollótollú kopjafa.
– Idők láthatatlan elmúlása
a Végtelen felé újra s újra
csontváz-hegyeket ölt!

KÜZDELEM TÚLÉLÉSBEN REMÉNYKEDVE

Egész délután esett. Mintha nem is április lenne, sokkal inkább valami hidegebb, csapadékosabb őszies évszak.
Úgy néztünk ki az ebédlő ablakán, mintha ki lennénk zárva.
Pedig mi voltunk többen: huszonöten, és belül. Apró szemű eső hullott, az ablaküveg túloldalán alig gyűltek össze a patakok.
Egyedül én meg a haverom vettük észre, mikor elállt.
Abban szerintünk mindenki megegyezhet, hogy a kapucni mégiscsak kézen fekvőbb, és kényelmesebb viselet, mint mondjuk, ha az ember egy nagy, otromba esernyővel kénytelen szlalomozni, miközben a jéghideg esőcseppek nemes egyszerűséggel a nyakába potyognak. Arról már nem is beszélve, hogy nagyon könnyedén meglehet tőle fázni, és persze a mostani gyógyszerárak is horribilis magasak.
A haverom húsz kilóval nehezebb, mint a napköziben bárki, én meg szégyellnék kiabálni, hogy passzolják már a labdát, és azt
hiszem, nem szeretek bizonyos szavakat.
Míg Ica néni fejmosása tartott, én gondolatban azon agyaltam, hogy mi a francért kell egy kamaszodó srácnak kora estig a napköziben rohadnia, amikor jóformán más sokkalta több dolga is akadna?!
Így is meggyűlt a kamaszkorral jóformán minden gondunk, és bajunk. Kezdve azzal, hogy a nőnemű napközisek ruhája alatt már most kellemesen domborodott két kis gömböcske, amivel a lányok többsége nem is igazán tudott mit kezdeni, csupán csak annyit tudott, hogy ez a nőiesség velejáró testi tünete.
Azért az ellenőrzőnkbe mégiscsak kaptunk beírást. Fiuk rendkívül romantikus és figyelmes a lányokkal, de kissé defenzív, és antiszociális.
Ha megvolt a házi feladatom elviekben leléphettem a napköziből végleg.
- Készen van! - feleltem, majd az öreglány SZTK-keretes szemüvege elé toltam a füzetemet.
- Hát... ez így hibás! Kérlek újból nézd át légy kedves! - felelte. Én majd felrobbantam a tehetetlen haragtól. Szerintem csak direkt kiszúrásból csinálta, mert ki nem állhatta,ha bárki ellentmond neki.
- És még a János vitézt sem tudod.
- Ne tessék rám haragudni tanárnő, de most muszáj hazamennem... - feleltem lehajtott fejjel, mint akinek valódi nagy bűnei vannak. Az volt a meglepő, hogy erre nem mondott semmit, de elengedett.
Ica néni nem sejtette, hogy valójában milyen élet-halál harcok folytatok akár még egyedül is a mindennapi életben maradásom fejében. Akár valami elfuserált Odüsszeusz vagy Robinson.
Vannak napok, hogy sikerül. Aznap nem.
Szemerkélt megint ahogy elhagytam gyűlölt oktatási intézményemet.
Átázott a kapucnim, mert nem arra való, hogy az esőtől védjen. Ez csak egyet jelentett. Tartós meghűlés kockázatával kellett számolnom, mivel mindig is harmatos gyenge volt az immunrendszerem. Zabálhattam akármennyi gyümölcsöt, vagy C-vitamint ezen akkor sem segített semmi.
Villámgyorsan összepakoltam a cuccaimat.
Odakinn fénylett az aszfalt, de nem esett.
Alig jártak autók, hallottam a nadrágom surrogását.
Addig nézem a járműveket, míg szaladni nem kell. Valahogy nem szeretek a többiekkel együtt várakozni. Nemsokára ki is szúrtam a genyákat, akik jóformán rettegésben tartották a környékbeli srácokat.
szándékosan az úttest közepén megyek, hogy azok a redvás, rohadék kutyák ne ugassanak. Most azonban mégis hálát adtam egy fensőbb kozmoszi erőnek, hogy az adott kutyák eszeveszetten ugatni kezdtek, így legalább nagy zajt csaphattam, amerre mentem, és legalább hatásos módszerrel igyekeztem elterelni a genyák figyelmét.
- Egyszer még úgy is elkapunk te kis geci féreg! A kurva anyádat! - kiabálták néhányan utánam. Minden álszerénység nélkül mondhatom, ha lett volna olyan olimpiai különszám, hogy miként kell életben maradni egy felettébb rizikós szituációban én biztos kiérdemeltem volna a legkisebb érmet a dobogón.
Már délelőtt rossz kedvem volt, jutott eszembe, és nem romlott tovább.
Csak a villanytelep előtt szaporáztam meg a lépteimet. Ott fehér póktojások ülnek a vezetékeken, és zizegnek.
Kulccsal nyitottam a kaput, nem a kóddal, ami a lehető legegyszerűbben megjegyezhető szám, pedig ki nem állhatom a matekot.
Előbb a cipőmet rúgtam le, aztán a szobámba mentem, hogy levetkőzzek.
Apám aznap szerencsére csak jó későn, estefelé fog hazaérni a munkából, így van bőségesen időm, hogy összecsapjam a dögunalmas házi feladatokat, és olvassak, filmet nézzek, vagy pengessek egy kicsit - csak úgy -, a magam örömére az akusztikus gitáromon.
Pont amikor már végeztem az aznapi leckeadagommal váratlanul megcsörrent a szobámba is beszerelt privát vezetékes telefonom:
- Szevasz haver! Mi a nagy harci helyzet?! - kérdezte Dömper, aki legalább százhúsz kilós lehetett, és valahogy mégis nekem voltak kisebbrendűségi komplexusaim.
- Szevasz! Hát... mit mondjak? Kurva egy szar napom volt Dömper! - nyögtem ki, visszafojtva sírásomat.
- Na ne hülyíts! Úgy hallottam, hogy igencsak sikerült egy-két rosszfiút megfingatnod, igaz-e?!
- Az attól függ! Ha a genyákra célzol szerintem még csak most fog jönni a java, de már most rohadtul elegem van az egészből. - jelentettem ki fáradtan, akár egy veterán.
- Mit szólnál egy pizzához a Móriczon?
- Csábító ötlet! Tényleg az, de szóval... az van, hogy... nemsokára hazaér a faterom, és nem szereti, ha elcsászkálok... - nyögtem be egy logikus hazugságot, mert rossz kedvem lévén most a legkevésbé sem szerettem volna találkozni senki emberfiával, még Dömperrel sem.
- Semmi gond haver! Megértem! Majd visszünk neked egy kis kóstolót! - válaszolta, majd hallottam, hogy a haverjai a háttérben visszafojtottan röhögnek, és lerakta a kagylót.
Meglehet, hogy csak szívatni akart egy kicsit, de most valami miatt gy éreztem nagyon imponált az, hogy a haverjuknak tekintenek, és legalább - átmenetileg -, a szívükön viselik elcseszett, hajótörött sorsomat.
Félretettem a megírt házikat, és a megtanult leckéket, persze a matek kivételével, amitől állandóan hasogató fejfájás gyötört. Aztán jöhetett egy kis tévézés. Valamiért a legjobb sorozatokat a kora délutáni időpontokra tették be, de most ez sem zavart. Azonnal rákattantam a Tini ninja teknőcökre, majd amikor a teknőcök újból ki tudja hányadszorra elintézték a gonosz, és alávaló Zúzó mestert fogtam magam és hollófekete matuzsálem videómagnónkba tettem az utolsó cserkész című filmet.
,,Senki se szeret! Mindenki utál! Vesztes vagy! Mosolyogj te barom!” - Valósággal faltam a szállóigékké lett mondatokat a filmből, és megpróbáltam elképzelni, hogy a több sebből is vérző Bruce Willis vajon az én helyemben mit tenne, ha egy rakás tízes éveiben járó bosszúszomjas srác rá vadászna, és szó szerint ki akarnák fingatni?
,,Ez nem játék fiacskám! Igazi fegyverek, igazi veszély. Igazi golyók! Engem is így hívnak! Engem meg Cornéliusznak! Ha elárulod megöllek!”
A filmnek meglepően hamar vége lett, pedig ha a stáblistát nem nézzük, még így is kilencvenkilenc percre taksálódott. Egyszerre éreztem békét, és megnyugvást, ugyanakkor mintha valósággal buzgott volna bennem saját önző hiányom újbóli felismerése.
- Mit kellene tennem, hogy többet egy újjal se nyúljon hozzám senki! Hogy egyszer és mindenkorra megdönthessem a genyák rémuralmát?! - ütött szöget fejembe a felismerés, amire sajnos akárhogy törtem csenevész fejem sehogy sem tudtam éssszerű, logikus válaszokat adni.
Apám előbb jött haza, mint anyám. Egyszerre felnéztem rá, mint valami magányos farkasra, de ugyanakkor a szó legszorosabb értelmébe véve rettegtem is tőle, egész egyszerűen azért, mert kellőképp kiszámíthatatlan, és veszélyesen labilis volt a viselkedése. Mintha sokszor nem is a szülőm lett volna, sokkal inkább egy dühös, versengő testvérbáty, akivel újra és újra meg kell birkózni, mert ezt diktálja az az elfuserált férfi ego, és becsület.
- Szia! Minden rendben volt a suliban? - kérdezte miközben szokásos cigarettájára gyújtott.
- Aha, persze!
Bement a fürdőszobába szokásos otthoni melegítős szerelést vette magára, majd rögvest be is nyomta a nappali heverőjén a mélyenszántó szunyát, hiszen állandó éjszakás lévén muszáj volt pótolnia a kiesett órákat.
Míg vacsoráztunk, elújságoltam a kiflipörgetést, meg hogy a haverom keresztnevén szólítja az anyját.
- ...És egyébként milyen napod volt a suliban kincsem? - kezdett kíváncsiskodó kérdezősködésbe jó anyám.
- Hát... remek... igazán... jó... - válaszoltam, pedig a szilárd és szürke valóság igazából az volt, hogy már megint jócskán elvertek, és nyilvánosan meg is szégyenítettek hiába is könyörögtem jajveszékelve, és sírva akár egy kis pisis a genyáknak. Ők tettek az egészre. És ráadásul még a zsebpénzemet is elvették, pedig a kilencvenes években ötszáz forint azért még mindig pénznek számított,amit nem volt szabad csak úgy ukmukfukk elkótyavetyélni.
- Kincsem? Jól érzed magad?! Olyan... szomorúnak látszol! Csak nincs valami baj?! - kérdez rá anyám nyiltan, mintha olyan titkos telepatikus anntennákkal lenne felszerelve, mely szükségképpen kirekeszti magából a zsigeri, ellenséges külvilágot.
- Hagyd békén drága ciccám! - veszi át a szót egy szempillantás után apám, akinek minden esetben igaza van. - Majdcsak benő előbb-utóbb a feje lágya. Egyébként sem árt, ha megtanulja az életben semmit sem adnak ingyen.
- Ugyan már apukám! Tudod nagyon jól, hogy egyáltalán nem arra értettem! - anyám próbálja - persze határozottan a béke, és a szilárd kompromisszum pártján állva -, menteni a menthetőt, bár azt nem lehetne kijelenteni, hogy szűkebben vett sikert érhet el ezen az igen-igen labilis és valódi ingatag téren.
- És miért vérzik az orrod édes fiam? - jön egy újabb kérdés, amire apám kicsit temperamentumosabban azonnal rávágja a kézenfekvő választ:
- Jaj, anyukám! Srác koromban kellett volna látnod! Nekem naponta többször is eleredt, mert egyébként is magas a vérnyomásom! Lehet a fiacskádnak is magas a vérnyomása! Talán illendő volna, ha egyszer kiadósan kivizsgálná egy orvos.
Apám szavaira bepánikolok, és úgy berezelek, akár egy reszkető nyárfalevél a szélben; defektes bélműködésem helyettem is válaszol, mert egyre többet kezdek fingani, ami - bevallom -, oltári nagy pofátlanság, ráadásul egy főétkezés alkalmával, de hát mit lehet tenni? Mégsem kívánhatom, hogy azonnal se szó, se beszéd maga alá csináljak.
- Jaj apukám! Ilyenek ne mondj! Nem látod, hogy megijeszted?! - anyám védelmező anyatigris üzemmódban talán veszélyesebb, mint átlagos feleség módban.
- Na tessék! Témánál vagyunk! Én az ő korában sokkal tökösebb, keményebb, és fickósabb is voltam, de ilyen kis... - apám hirtelen azonnal elhallgat, amint meglátja anyám szikrát szoró kék szeméből a bosszúállás és a masszív indulat érzéseit.
- Remélem ez pusztán csak a gyerekkorodra vonatkozott, ugye?! - kérdez vissza, mire apám inkább úgy dönt, hogy fogja magát, és duzzogva bevonul a nappaliba, hogy kedvenc újságja és sportműsora társaságában vészelje át az ostrom-közeli, puskaporos állapotokat.
- Megint bántottak kincsem? - kérdezi aggódva és hangjába félelem vegyül.
Bólintok hevenyészetten, tompán.
- Talán jobb lenne egy másik iskola... - töpreng hangosan anyám. Érződik, hogy gondosan megrágja saját gondolatait. - Te mit szólsz hozzá drágám?! - szól be apámhoz a nappaliba. Apám az első tíz percbe oda se bagózik.
- rád várunk szívem! - teszi támadásra készen keresztbe mindkét karját anyám.
- Erre most mi az istent mondjak, mi?! - hangja egyszerre megtelik elfojtott, dühös keserűséggel, és indulattal, mintha egyedül csakis az ő hibája lenne, hogy én a világon vagyok.
- Ne kell mindjárt idegeskedni drágám! Csupán annyit kérdeztem, hogy talán kivehetnénk a fiunkat ebből a suliból, és átirathatnánk egy jobb iskolába! - javasolja anyám, és szinte megvan elégedve saját jól kigondolt válaszával.
- Hát... ha a véleményemre vagy kíváncsi cicám, én ezt biztos nem javasolnám! - apám bölcs, komoly hangja úgy érződik, akár egy masszív seggberúgás, vagy fejmosás. Mintha azonnal a vesztesek oldalára állna.
- És ugyan miért nem ha szabad tudnom?! - most anyámon a sor, hogy kiadósan odamondogasson, és rendesen bekeményítsen. - és ha már beszélgetünk kapcsold ki azt az átkozott tévét, mert kihajítom a francba! - kezd fenyegetőzni.
Apám hirtelen megijed, majd távírányítóért nyúl, és lehalkítja a hangot, hogy anyám visszatérjen a rendes kerékvágásba.
- Na végre! - fújja ki a levegőt, mely egész eddig úgy tűnt, hogy kis híján felemésztette.
- Mit szólnál egy belvárosi iskolához? - kérdezi apámat. - Szerintem ott minőségi oktatást nyújtanak.
- Hát ez igazán remek ötlet! - vélekedik apám, és már most gyilkos szarkazmus lappang mondatai mögött. - És mondd csak? Miből fogjuk kifizetni, mert örülhetünk, ha a rezsi, meg a közüzemi számlákat kiköhögjük!
- Jaj, nem kell mindjárt az ördögöt a falra festeni! Egész biztosan van valami kézzel fogható megoldás! Csak kíváncsi lennék a véleményedre! - néz rá figyelmesen, de azért határozottan.
- Hát jó! - nyugszik bele, miután felmérte, hogy anyám addig úgy sem hagyja békén, amíg a kérdést nem tisztázzák. - Szerintem egy oltári nagy baromság az egész! A srácnak először is még mindig nincsenek barátai! Tehát ha fogjuk magunkat és átíratjuk egy másik suliba, ott ugyanazok a problémák várnának rá, mint most itt! Ott is folytatódnának a mindennapi problémák. - Szándékosan a ,,problémák” kifejezést használta, és nem valami mást.
- Tehát ha jól értem a szavaidat, akkor minden maradjon úgy, ahogy eddig volt, és felejtsük el az egészet?! - kérdezte anyám, majd megerősítést várva felém fordult, és föltötte a kérdést: - A zsebpénzedet is elvették?!
Árván bólintani tudtam egyet-kettőt.
- Na látod apukám? Pont erről beszéltem! Ez így egyáltalán nem megoldás!
Apámon már valósággal látszott, hogy legszívesebben jócskán odamondogatna anyám fejéhez valami masszív gorombaságot, mert annyira tele volt a töke már mindennel, ám ehelyett újból visszasüppedt kedvenc foteljába és hang nélkül kezdte bámulni az aznapi tévéműsort.

APU HŐS KIS ANGYALA

Kicsit gyűrötten ébredt, mert egész éjjel nyűgös volt a gyerek.
Megfázhatott, mert kis láza is volt, teát kellett melegíteni, s mikor már azt hitte,, el
aludt, azért sírt fel, mert kitakarta magát. Elcsüggedten gondolt a kellemetlen
éjszakára, s odaszólt a feleségének:
— Nézd meg szívem, lement-e a láza?!
Az asszony hőmérőért kotorászott, ő meg a fürdőszobában habot vert
a képére és a hideg víz csobogása végleg felébresztette amint borotválkozáshoz készülődött.
Már a munkahelyén járt az esze.
Gyors ütemtervet gondolt ki, bár tapasztalatból tudta, hogy valami
mindig közbejön.
- Hiába - jutott eszébe -, valaminek minden esetben közbe kell jönnie ebben a furcsa életben, hogyha az ember azt akarja, hogy jobban értékelje helyét a világban! - töprengett.
Ez a gondolat képtelennek tűnt, el is mosolyodott rajta.
Miközben bal kézzel előre húzta jobb szájsarkát, hogy az arca gödrét is kiborotválhassa.
Sima bőrét cirógatva farkasszemet nézett a tükörképével. Gyorsan, prüszkölve vállára csapkodta a hideg vizet és sziszegve dörzsölte vörösre a bőrét. Közben elhatározta, hogy talán meglephetné kislányát valami szép ajándékkal. Talán megveszi neki az új Barbie-babát, vagy valami kedves, bolyhos plüssállatot, amit annyira szeret.
Szokása szerint kapkodva, habzsolva, mohón reggelizett mint akit hajtanak valahová, vagy éppen csak lemarad valamiről. Imádott párja nem győzte figyelmeztetni, hogy nyugodtan, kényelmesen rágja meg ezerszer azokat a finom falatokat, mert így megterheli a gyomrát, és egyébként is rendetlenkedő emésztését.
- Kis szívem, meg kell bocsátanod neked, de már így is késésben vagyok! Nagyon sietek! — mondta neki tréfásan — látod, hogy azért szépen kerekedik a pocakom . . .
Sietett, bár volt még ideje.
Irodájában a szokott rendben várták a feltornyozott aktakupacok, melyeket alá kellett írnia, és mára is vagy ezer különféle dolga akadt. Lazsálni még véletlenül sem lehetett.
Szerette a legkülönfélébb kérdésekről ilyenformán kipuhatolni a kívülállók véleményét.
„Mindenkitől tanul az ember" — szokta mondani.
Bekapcsolta laptopját és azonnal felcsatlakozott az internetre, hogy ellenőrizhesse aznapi e-mailjeit.
meghívók... ha mindenhol ott akarna lenni,
százfelé szakadhatna. No, ezek itt mit írnak? Szeretettel meghívják egy puccos társasági rendezvényre, hogy az adott vállalat újabb milliárdokért üzleti befektetőket kápráztasson el. Mi a fenének kell bárkit is elkápráztatni, amikor ha egy vállalat nemzetközi szinten piacképes, akkor ott fölösleges a seggnyalás. Vagy ez is csupán egy újabb, amolyan ócska magyar mentalitás?! Lehetséges.
Gyors megbeszélések következtek a munkatársakkal, különféle intézmények vezetőivel, de egész nap újra és újra a fülébe csengett beteg kislánya hangja: ,,Apu? Mikor jössz haza?”
— Ejnye — simogatta meg a homlokát, mikor néhány percre magára maradt — úgy látszik szabadságra kell mennem,, idegeimre ment a munka. Hm.
Sietett,, mert nem szeretett késni, bár akadnak, akik azt mondják, hogy néhány perces késés csak használ a tekintélynek.
Éppen lement az irodaház magánjellegű, tágas, ám kissé nyirkos, és barátságtalan parkolóházába, ahol - a legtöbb alkalmazott -, tartotta autóját, és beszállt egy középkategóriás járműbe.
A saját készítésű másolt zenei CD valahogy mindig megnyugtatta kissé zaklatottá lett idegeit egy-egy nehezebben lezajlott munkanap után. A sorompónál felmutatta a digitális kulcskártyáját, melyet minden munkatársnak szigorúan ellenőriztetnie kellett, mintha az adott cégcsoport már egyenesen mániákusan rettegett volna az üzleti élet konkurenciától.
Arra gondolt megáll egy nagyobbacska bevásárlóközpont, vagy plázában aminek van játékosztálya és vesz valami kedves és bájos játékot betegeskedő kislányának. Folyamatosan marcangolta a bűntudat, amiért dolgozni kellett mennie, holott még biztosan maradt legalább öt-hat napnyi intenzív szabadnapja, amit bármikor felhasználhatott volna. A gyerek az első.
Hamar bekanyarodott az egyik bevásárlóközpont tágasnak mondható parkolójába, ahol most szerencséje volt, mert csupán csak lézengtek az emberek.
,,Még szerencse!” - gondolta, így legalább nem szükséges, hogy a kígyózó sorokkal együtt várakozzék érthetetlenül az egyetlen pénztárnál az üzletben, hanem a digitális kasszához megy, és kártyával fog vásárolni.
Belépett az üzletbe, és azonnal kutatni, pásztázni kezdett szemeivel, hogy vajon hol is lehet a játékosztály. Egy éppen ott bóklászó csinos fiatalos hölgyet kérdezett meg:
- Bocsásson meg... merre találom a játékosztályt? - kérdezte kedvesen, mégis elveszetten.
- Az a hátsó sorban lesz! Előbb hátra megy a sor végére, majd ott találja! - adott útbaigazítást, miközben valósággal majd fülig ért a szája, hogy egy ilyen jóképű, markáns pasi éppen vele kezd ki.
- Köszönöm! - azzal fogta a kézi bevásárlókocsit, aminek nem volt görgője és máris megrohamozta a folyosó hátsó felét, ahol látta a kiírást. Néhány perc múltán meg is találta, amit keresett.
Eredetileg arra gondolt, hogy valamilyen fejlesztő jellegű játékkal kedveskedik kislányának, ám hamar rájött, hogy egy betegeskedő kislánynak most egy barátságos, és bájos játékra van szüksége. Meglátott egy csaknem embernagyságú, bolyhos, pihe-puha plüssmackót, melyet azonnal muszáj volt elhoznia, és az egyik modern Barbie-babát, ami a kislányok kedvence. Talán Maya sem fog rá haragudni, ha ezt kapja majd.
Az önkiszolgáló kasszánál aztán eszébe jutott, hogy a csaknem embermagasságú plüssmackóval azért adódhatnak némi gondok, ezért gyorsan megkérte az egyik eladót, aki amolyan mindenes segítőnek látszott, hogy a mackó vonalkódját hozza le a vörös infra-fényű scanner segítségével.
- Így ni! Már meg is vagyunk! Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! - darálta a reklámszöveget a fiatalember, majd visszatért eredeti posztjához.
- Köszönöm! Viszlát! - válaszolta csak úgy magának, majd úgy lépett ki a bevásárlóközpont kapuján, akár egy büszke apuka, aki figyelmesen gondolt kicsi lányára.
Útközben párszor megkordult a gyomra. Meglehet azért, mert reggel óta jóformán alig jutott csak táplálékhoz, így ha hazamegy mindenképp muszáj lesz valamit ennie.
Alig negyven percen belül már otthon is volt. Még szerencse, hogy úgy ismerte a főváros kerülőútvonalait, akárcsak a tenyerét, így pontosan tudta, hogy hol nem lesznek útakadályok, dugók, vagy kényelmetlen fennakadások.
Már előre sejtette, hogy mit fog mondani a bébiszitter, aki barátnőjének egyik ismerőse volt, és akivel egy kisebb bulin ismerkedtek össze. Ő semmiről sem tehet, elvégre ha lejár a műszakja a legkevesebb, hogy azért még maradnia kellene, és felügyelnie a beteg kislányra. Ez azonban a mostani pénzhajszoló világban egyre kevésbé tűnhetett lehetséges nézőpontnak.
Kinyitotta a földalatti garázst, majd beállt az autójával, és azonnal felrohant a lépcsőkön, mert most kicsit túlzottan is ideges volt hozzá, hogy a liftet használja.
- Sziasztok! Megjöttem! - közölte fennhangon, amikor belépett. Azonnal levette kényelmetlen zakóját, és a gyerekszobába ment, hogy megnézze nincsen komolyabb baja a gyereknek. A kislány szerencsére úgy tűnt mélyen alszik. Csöndesen kilopakodott a nappaliba, ahol a bébiszitter éppen készült eltűntetni füves cigije maradék füstfelhőit.
- Hát itt meg mi folyik?! - vonta élesen, komolyan kérdőre a húszas éveiben járó hölgyet.
- Ó, szia! Milyen volt a melóban?! - próbálta elterelni a gondolatait a kialakult helyzetről. - Én csak... lazíttam egy ici-picit.
- Hát azt magam is látom! - vonta le a férfi a következtetést. - Vigyáztál a lányomra, vagy inkább ne is kérdezzelek mit műveltél?! - tette vádolón keresztbe maga előtt karjait.
- Most mit kell játszani az eszedet kishaver! Mindn okés volt! Maya aludt mint a tej! Nem értem miért kell ebből akkora faksznit csinálni?! - fakadt ki a hölgy.
- Azért, mert tiéd a felelősség és én és a barátnőm megbíztunk benned! Nem tudom felfogtad-e?! Hazajövök, és mi fogad? Kicsit elszórakoztatod magad! Hát gratulálok!
- Várj! Figyelj Gittának ugye nem fogsz szólni?! - kérdezte bepánikolva, hátha azonnal kirúgják állásából.
- Most még egyelőre nem szólok neki. Így is épp elég rossz hír lesz számára, hogy az egyik legjobb barátnője árulta el a bizalmát! - benyúlt a pénztárcájáért és kiemelt néhány bankjegyet. - Tessék! Itt a napidíjad! Most pedig szeretném, ha eltűnnél a lakásunkból.
A fiatal nő valósággal mohón rávetette magát a pénzre, és úgy nézte kábult, kicsit megrészegült örömmel, mintha ez neki járna. Elvégre vigyázott a kislányra, persze a maga felelőtlen, és sajátságos módján, akkor meg mi a hézag?
- Akkor én leléptem... - közölte. - Ha számít valamit sajnálom... - motyogta, de már csak az orra alatt.
Az apuka bement a gyerekszobába, ahol kislánya éppen ébredezett álmából. Annyira védtelen, kimerült volt ebben a pillanatban, mint egy kis angyalka, aki gyámolításra és védelemre szorult.
- Szia kicsim! Hogy érzed magad?! - kérdezte visszafojtott félelemmel.
- Annyira jó hogy itt vagy apu! - válaszolta nagyon vékony, szinte suttogó hangon.
Apja óvatosan leült a kiságy szélére és megérintette a homlokát, mely tüzelt, és nagyon forrónak tűnt. ,,Talán magas láza lehet” - vélekedett, majd hidegvizes borogatást tett a tüzelő homlokára.
- Most az a legfontosabb, hogy jó alaposan kikúráld ezt a betegséget, és bevedd a gyógyszereket, amiket a doktor néni felírt.
- Apu? Haragszol valamiért...? - kérdezte a kislány erőtlenül.
- Nem dehogy... csak tudod a felnőttek dolgai bonyolultak... - jobb szöveget per pillanat most képtelen lett volna kitalálni.
Néhány perccel később megcsörrent a mobilja. Barátnője közölte, hogy amilyen gyorsan csak tud siet haza, de kész bolondokháza van a munkahelyén, úgyhogy tartsanak ki. A férfi szándékosan elhallgatta a bébiszitterrel történt kisebbfajta incidenst, mondván így is éppen elég baja élete párjának.
- Siess haza, és óvatosan vezess! - válaszolta a mobilba. Később lement a garázsba és felhozta a kislánya ajándékait, és valósággal madarat lehetett volna fogatni Mayával, aki nagyon örült a hatalmas plüssmackónak, és persze a legújabb Barbie-babának is. El is kerekedett kicsi gombszeme, amikor apja megpróbálta betuszkolni az embermagasságú medvét a gyerekszobába.
Amikor estefelé a barátnője is megérkezett és csöndesen, halkan beszélgetni kezdtek a nap megtörtént eseményeiről a gyönyörű nő szinte alig hitt a fülének, amikor párja elmesélte, hogy a bébiszitter a nappaliban szívott el kitudja hány darab füves cigarettát.
- Hát ezt nem hiszem el! - vonta le szomorúan, és döbbenten a konzekvenciát. - De hát hogyan? Miért csinált ilyet?! - kérdezte inkább csak úgy magától. - Mindig olyan talpraesettnek, és megbízhatónak látszott.
- Tudod sajnos vannak olyanok, akik másnak mutatják magukat, mint amik valójában. De én is nagyon sajnálom, mert bizalmat szavaztunk neki!
- Azért én mégiscsak beszélnék vele, mert szeretnék a végére járni, hogy valójában mi is történhetett! - vélekedett a barátnő.
- Ahogy gondolod! - vélekedett a férfi.
Mindketten nagyon izgultak, és nagyon aggódtak kislányuk mielőbbi gyógyulásáért. Hamar álomba merültek.

NEM SZŰNŐ KORKÉP-BAJOK

Most, hogy újfent hermetikusan elzártan őriz ablak,
ajtó, kulcsra zárt biztonsági kilincs
– lettem önmagam rabja s fegyőre egy személyben.
Komor, fenyegető éjszakában – még érzem -,
nagy bosszúszomjas, izzadt vas-kezek matatnak
– orrfacsaró, bonctani bűnt érzek, akár egy hullaházban,
vagy kórteremben.

Kutató szemem nehézkes igazgyöngyöktől fátyolos,
s míg üresjáratban
milliószor kattog agyamban
a rozsdásodásnak indult fogaskerék
– mint lakatlan ninivei pusztaságban,
homokba-hulltan úgy nézek körül esélytelen,
nyughatatlan szívemben.

Bűnös lehetek csak,
hiszen szívemmel akarnék még látni vaksin,
hunyorgó-némán míg
hazug prédikáló szavakra keserű az én szám.
Ha titkos Mindenség-szikra jöhetne
halhatatlan érzelmek szent taván
legott második esélyem lehetne s futva megragadnám.
Utána már mit érdekelne,
ha éppen vesznem illenék.

És majdan tán egyszer,
ha angyali-hölgyemény óvó karjaiba
zártan egymásnak becézett,
titkosan suttogó szavak
az egy-Valaki szívében
méltó otthonra találnak
tán értelme lehet még pokolszájas,
ördögi Holnapoknak.
Romokra kell lépnem amerre csak járok?!
Hát hol maradnak immár a bóbitás,
virágcsokros bók-ideálok,
szirom-hullásos összeesküvések?!

Rémes vadállati ösztönöket
gyújtogatott a tahó idiotizmus?!
– Éles hasító-hegyű ádáz karmaival
e mostani szörnyszülött Világ kifordít már élőt
s Embert az empátia mivoltából is.
Rég ideje volna már,
hogy valaki felemelve méltón-nemesen
szavát viselkedni tanítaná meg
az eltömegesedésnek indult
barom-csürhe gyülekezetet,
s nem csupán jog-fosztott,
bitorló hatalmát féltené.
Alattomos, uszító parancsszavakkal
már egyébként is önmagát
hergeli fékevesztetten a XXI. század!

VISSZHANGOK A MÚLT FOGSÁGÁBÓL

Reggel hat órakor háromszor csengett Oszkár telefonja. Felemelte a kagylót.
Hangot nem hallott. Egy perc múlva újabb három csengetés légy óvatos próbálta azonosítani a hangot a kétszer három csengetést harminckilenc éve, ezerkilencszázkilencvenöt november huszonegyedikén hallotta először.
Titkos kód volt ez a három jól begyakorlott csengetés. Oszkárnak gyerekként csupán csak korlátozott számú barátai lehettek, hiszen vagy kiközösítették, vagy nyíltan megalázták, és sajnos - a legtöbb esetben -, jócskán meg is verték. Kevés számú barátot engedett csupán bizalmasan közel magához. Megállapodtak barátaival, hogy a kétszer három csengetés lesz hat órakor az ébresztő
- Ki telefonált? - kérdezte barátnője.
- Nem tudom… a hangra sem ismertem rá. Aludj még. Van fél órád
Barátai már legalább tizenöt éve vagy az Egyesült királyságban, vagy Nyugat-Európában éltek, saját, jól berendezkedett családjukkal, és komfortos, jól fizető életmódjukkal.
A hangot olyannak érezte, mintha távolról is, közelről is, magasból is, mélységből is érkezhetett volna.
Talán csak álmodtam, gondolta.
Hónapok óta rosszul aludt.
Álmaiban folyamatosan halottakról álmodott. Elsőként anyai nagymamája jelent meg előtte kopott tréningruhájában, állandóan sántító, csoszogó, aprócska madárlépésekkel. Aggodalmak barázdái voltak pergamenszín arcára ráírva, mintha figyelmeztetni akarná egyetlen felnőtt, középkorúság határvidékén álldogáló unokáját, hogy jó lesz vigyáznia, ha a jövőjére gondol. Később rettegett apja jelent meg, aki talán ha egyszer az életében mondta először, és utoljára, hogy büszke rá, és nagyon megvan vele elégedve! Holott bezzeg nem győzte állandóan az orra alá dörgölni, hogyha kitanulna az irodamárkodás helyett valami jól fizető, kétkezi munkát, akkor talán Oszkár többre is vihetné ebben a nyomoronc életben.
Nem tudott újra elaludni. Az ablakhoz lépett. Napok óta olyan melegek voltak az éjszakák, pedig még csupán március első felét írtak.
- Óvatosan vezess! - mondta minden reggel a
barátnőjének.
Babett fél nyolckor már bent ült nagy méretű irodájában. Ingatlanjogra szakosodott ügyvédként praktizált.
Felkeltette a feleségét.
Amíg Babett a fürdőszobában volt, elkészítette a reggelit. Tejeskávé, pirítós, margarin, baracklekvár.
- Pocsék idő van, vigyázz a kocsival tudom, legyek óvatos, hány órakor kezdesz a cégnél?
- Ma tízkor, addig itthon dolgozom.
- Bent vagyok három óráig, holnap lesz
hosszú napom
- Elmegyek érted.
- Eszünk valamit együtt
Felsegítette a kocsikabátját, Babett puhán szájon csókolta
Oszkár elmosogatta a reggelizőedényeket. Meghallgatta a félnyolcas híreket.
Talált a fiókjában egy régi Naplókötetet.
Hónap elején abba kezdte vezetni ezt a határidőnaplót. Ez némi biztonságérzéssel
Később ő is bement a városba.
Egy idős asszony telepedett két megrakott nylonszatyorral, a szemközt ülő, szatyrát szorongató idős asszony lehunyta a szemét:
- A HÉV-állomásnál szóljon rám, kérem, ha elaludnék. - kérte.
- Én is ott szállok le. - válaszolta. átvette az egyik szatyrot a lépcsőnél.
- Jaj az Isten fizesse meg! - hálálkodott rekedtes hanggal az öregasszony.
,,No persze!” - töprengett, miközben elhaladt egy bankfiók mellett, aminek az ajtajában egy idősebb nénike árulta kissé fonnyadozásban lévő virágcsokrait. Gondolt egyet, és vett egy csokrot.
- Jó napot! Szeretnék venni egy csokrot! - jelentette ki.
- Parancsoljon fiatal úr! Melyiket tetszik? Van itt ám mindenféle! - az idős nő szinte azonnal felélénkült. Aznap egyébként sem volt valami sok forgalma.
- Azt a rózsaszín jácintot, és azt az ibolyás csokrot, ha kérhetném. - látszott, hogy valósággal meghatódik, amikor az öregasszony fonnyadt, pergamenszín kezével óvatosan becsomagolta a két virágot néhány használt újságpapírba.
- Négyezer négyszáz forintot kérek kedveském.
Oszkár odaadta a bankjegyeket, majd elvette a két virágot.
- Köszönöm szépen! - köszönte meg, és mint egy magányos, de annál önbizalommal teljesebb hős vágott neki a hétköznapi forgalomnak. Úgy döntött inkább végigsétál a Múzeum körúton. Váratlanul a gomolyfelhők mögül kisütött a nap, amire egész hajnal óta annyira sóvárgón várakozott. Most vétek lett volna elmulasztani ilyen fenséges, szinte ünnepi alkalmat.
Ha már Múzeum körút, akkor antikváriumok széles választéka kecsegtette az olvasni vágyókat, és nagyon is jó akciós dolgokat ki lehetett fogni.
Gondolt egyet és betért az egyikbe. Odabent egy nyugdíjaskorú, kecskeszakállas, szemüveget viselő bácsika ült a pénztárnál.
- Miben segíthetek kedves uram? - kérdezte a pult mögül.
- Ó, jó napot kívánok! - köszönt Oszkár. - Csak szeretnék körülnézni, és talán válogatni is!
- Annak semmi akadálya kedves Uram! Megkérdezhetem, hogy milyen könyvek érdekelnék?
- Kortárs irodalom, és néhány kevésbé ismeretes verseskötet, főként azok, akik még annyira nem mentek át a köztudatba! - azzal lázas, gyerekes izgalommal máris az egyik vaskos, mennyezetig érő polchoz lépett, és azonnal járni kezdett mohó, kultúrát szomjazó szeme, akár a motolla. Valósággal falta a könyvgerinceken feltűntet címeket, és ha ismeretlen szerző könyvére bukkant nem állhatta meg, hogy bele ne kukkantson egy-két perc erejéig. Így is több mint ötven kerek percet töltött el a meghitt kis antikvárium helységében, miközben a virágokról majdnem tökéletesen megfeledkezett. Mikor összeválogatott jó néhány értékesnek mondható kötetet, és fizetett, majd kilépett a kis boltból óvatosan megindult az ellenkező irányba és úgy döntött, hogy megpróbálja hazáig gyalog megtenni a távot nehogy a virágoknak bármi bajuk essék. Bizonyára jó néhány járókelő, és autós a csodájára járhatott, hogy hova baktat komótosan, és egykedvűen egy termetes, vállas ember az Erzsébet-hídon át, ahol valósággal dübörgött a forgalom vérkeringése, de a legtöbben - szerencsére -, így is ügyet sem vetett rá.
Oszkár mikor hazaért vette észre, hogy bizony jócskán kifárasztotta negyvenéves szervezetét. A két gyönyörű szép virágot friss vízbe rakta és kitette a nappaliba, hadd illatozzanak. Majd szépen, gondosan, egyenként kipakolta értékes könyves kincseit dolgozószobájában.
Mikor barátnője Babett kora este fáradtan hazaért a munkából valósággal majdnem könnyeivel küszködve hatódott meg, hogy virágot kapott barátjától. Nem győzött hálálkodni:
- Jaj drágám! Igazán nem kellett volna! Gyönyörű szép ez az ibolya, és jácint!
- Örülök, ha tetszik!
A telefon hirtelen megcsörrent. Újra az a jellegzetes háromszori csengetés hangzott fel az étkezőbe felszerelt készülékből.
- Halló tessék... - most Babetten volt a sor, hogy felvegye a kagylót. - Kivel beszélek? - kérdezett rá nyíltan.
A vonalban nyugtalan szörcsögésen kívül alig lehetett bármit hallani. Mintha valakik szándékosan folyatták volna a saját nyálukat.
- Szórakozzatok a jó édes anyátokkal seggfejek! - Babett fogta a kagylót, és lecsapta. - Ezekkel másként nem lehet bánni!
Kettesben, romantikus hangulatban vacsoráztak meg, majd Babett elmesélte a munkanapját, és miközben Oszkár türelmesen hallgatott és figyelt. Lelke mélyén még mindig ugyanaz a kicsit naiv, sebezhető örök gyerek volt, aki - annak idején -, nagyon sok mindent intenzíven, teljes erőbedobással megélt.

EGY HAMIS BARÁT, AVAGY A BUKÁS KÉT ARCA

Ez, amit most elmesélek, az Egyetemen kezdődött, a kétezres évek első felében, amikor mindannyian, de tényleg mindannyian, egytől-egyig arra voltunk kíváncsiak, hogy kik vagyunk, és hogy mit akarunk.
Éppen kiléptünk az Egyetem épületéből az utcára, vagyis még nem léptünk ki, még bent kóvályogtunk az előcsarnokban, szenvedélyes beszélgetésekbe elegyedve, mely az avatatlanok szemében valóságos vitatkozással ért fel, amikor – éppen kiléptünk az utcára, azzal a megismételhetetlen könnyedséggel, azzal a ruganyos, lebegő tánclépéssel, ami a huszonévesek sajátja, egyébként nem is léptünk ki.
Ezen az estén történt, hogy egy észrevétlen pillanatban mellénk lépett Cipi levakarhatatlanul, mint a lekvár, ránk tapadt.
Úgy kezdett csorogni utánunk az utcán, mint a sűrűre főtt ragacsos baracklekvár.
Sűrű, ám meglepően rövid sötét haja volt, és modern arcba simuló szemüveget viselt.
Volt benne valami tolakodás, mely főként azokra az emberekre jellemző, akik már eleve úgy teszik be a lábukat a nagybetűs életbe, hogy nekik alapból joguk van hozzá, hogy igénybe vegyék a szolgáltatásokat, így jóformán teljesen természetesnek tűnt számára, hogy a barátságot is egyfajta adok-veszek szolgálatásként értelmezze.
Még így is legalább három és fél évnek kellett eltelnie, hogy végre felfogta, hogy nincs keresnivalója.
Ugyanakkor tökéletesen közömbös voltam a számára, mintha ott se lennék, egyszóval a barátjának tartott, bár, mint fentebb említettem, a barátság szó értelmét nem tisztáztuk akkor.
Ő mindenkiben saját magát kereste. Ő volt Cipi A magányos. Neki nem voltak barátai.
Kiléptünk az előcsarnokból az utcára, és hirtelen négyen lettünk, néggyé váltunk a kora estében.
Volt nálam némi pénz, bár egyáltalán nem akartam sem meghívni Cipit, vagy vele lógni. Elindultunk az utcán, befordultunk a sarkon, néhány szegényes, graffitival telefirkált kirakat mellett haladtunk el, belekezdtünk egy érdekesnek ígérkező vitába, és azok ketten, mintha csak véletlenül, mint két árnyék, Rinaldo úgy tett, mintha nem értené, mit nézelődöm folyton, bosszúsan rám mordult – ez különben a gyengédség jele volt nála –, hogy ne forgolódjak állandóan, mint ahogy az ember szigorúságot tettetve a kutyájára rivall rá az esti utcán.
Cipi arcáról nem lehetett leolvasni, hogy ismeri-e valóban a valódi életet, a maga összes nyűgével, és gondjaival együtt. Mély, szinte öblös hangján előadta legfrissebb teóriái egyikét, akkoriban rengeteg teóriája volt, közben ellágyultan hallgatta a saját hangját, oda se figyelt a szavaira.
Általában az volt a szabály, hogy minél izgatottabban és szenvedélyesebben taglalt egy témát, minél nagyobb lendülettel vetette bele magát, utána annál könnyedebben ejtette, és nézett az emberre csodálkozva, ha az véletlenül egy kérdést tett föl az imént hallott dolgokkal kapcsolatban.
Már a mondat közepén világos lett, hogy egyáltalán nem hallja, amit az ember mond, és ezt az ember egy idő után megtanulta, és nem is várt választ.
Mintha az életéről lenne szó.
Ez kellemetlenül érintett, legszívesebben sarkon fordultam volna, de már nem volt erőm. Hozzá kell tennem, hogy mikor megismertem Cipit, magamban okostóninak kereszteltem el, nemcsak a viselkedése, de az öltözködése miatt is.
Rendes, márkás ruhákat viselt, akárcsak én, mégis volt valami nagyon is elütő ruhadarabjai viselésében. A szemüvege, mintha egyenesen feljogosította volna őt arra, hogy tudálékos ficsúrnak tessék.
Sokszor elfogott a késztetés. Már a menekülés módozatain gondolkoztam.
„Fölállok és itt hagyom őket”, gondoltam Kivárásokból épült az életem.
Nemcsak én magam, de mások is félreértették ezt a kivárást: Úgy éreztem, egy titkos játszma szemtanúja vagyok – még nem tudtam miféle játszmáé –, volt ebben valami hátborzongató, valami életszerű, ez is ottmaradásra bírt.
Cipi mintha filmszerepet játszana. Mert ha fontosnak tartott valamit, akkor mintha már minden más, amiben addig zsigerileg részünk volt, és szinte a részünkké vált, mintha azonnal megszűnt volna máris létezni. Folytonos nagyotmondások, és szándékos túlzások világában élt. Az ember szinte sosem tudhatta igazán, hogy mire is számítson.
- Hallom hogy elkaszáltak irodalomból öreg! - említettem meg, mert úgy éreztem nagyon elszaladt vele a ló, amikor önmagát valósággal sztárolni kezdte, holott csak egy átlagos egyetemista volt komplexusokkal megáldva akárcsak én.
- Hát... ja... - vetette oda félvállról. - Egyébként meg kurvára leszarom! Az az idióta prof is elmehet a picsába! - jelentette ki, mint akit egyenesen vérig sértettek, és már az is sértő, hogy ezt bárki is szóba hozta előtte.
- Figyelj haver! Nem akarlak kiábrándítani, de olyan beszólást tenni az öregnek, hogy azért nem tudtad elolvasni a Toldi estéjét, mert csak helyben olvashatóak a példányok a Széchenyi könyvtárban, hát tudod ez azért szerintem durva egy helyzet! - igyekeztem lassan, tagoltan, szájbarágósan fogalmazni, hogy biztos lehessek abban, hogy megértette, mert sokszor nagyon úgy tűnt az egész helyzet, mintha a falnak beszélnék.
- Nem baj, még mindig ott van a pótvizsga június végén. Figyeld csak meg pajtás azon úgy átmegyek, mint a huzat! - kihúzta magát huszáregyenesen, rátartin és büszkén, mint akinek még mindig maradt jó pár sütnivaló csíntevése, és bármikor átejtheti az egész alávaló, számító világot, ám akik valóban megismerhették pontosan tudhatták, hogy az öreg profnál semmi esélye, ha nem tud összefüggő versekből pontosan idézni, vagy akár szavalni.
- Rendben öreg! Legyen úgy, ahogy mondod! - feleltem.
Mindenféle ostoba, már-már érthetetlen handabanda szöveget lenyomott arról, hogy ő valójában a Bajai ügyvédi kamarához szeretett volna bekerülni, csak hát aztán valahol, valamikor ugyebár fordult a kocka, és őt inkább az ELTE-re vették fel.
Minden mondatában ott bujkált annak a lehetősége, hogy ő valójában egy meg-nem-értett zseni, és hogy ha külföldre születik tuti biztos, hogy nagy ember lehetett volna belőle, akit naponta mutogatott volna a tévé, mint afféle kincstári, vagy éppen bazári majmot.
Aki kívülről látott minket, azt hihette, hogy ő a társaság lelke, neki pedig sejtelme sem volt arról, miféle titokzatos erők terében mozog. mint egy gyermek, megfeledkezett az arcán felejtett mosolyról.
A nyári vizsgaidőszak mintha hamarabb beköszöntött volna az egyetemisták életébe, mint az egyébként is várható lett volna. Cipi sötét öltönyben, sötét ingben, és sötét napszemüvegben feszített, mint egy elfuserált sötét zsaru a jövőből, aki mókás földönkívüliekre vadászik a szabadidejében, és mellékesen még meg is szeretné menteni az emberiséget és a világot, de ez most halálosan komoly felállásnak látszott.
- Szevasz öreg! Na? Készülték az öreghez? - érdeklődtem, mint akit komolyan foglalkoztat ennek a linkóci srácnak a sorsa.
- Még szép hogy! Mind a harmincnyolc tételt zsinórban bevágtam hapsikám! Úgy átmegyek majd, hogy az öreg kinyalhatja azt a fényes valagamat! - jelentette ki, és nem tudhattam, hogy vajon az idegesség, a stressz különös kombinációja mondatta-e vele ezeket a mondatokat, vagy talán sokkal inkább a meggyökeresedett páni félelem, hogy ezen a vizsgán is el fog vérezni ha akarja, ha nem.
- Hát akkor egy nagy kalappalt a vizsgákhoz öreg! - ráztam kezet vele, és alig vártam, hogy többé már sosem találkozzunk.
Még hallottam a kongó folyosón a visszhangzó hangját:
– Fényes karrierem lesz, saját irodával, és legalább két dögös pipivel! – lihegte majd ő volt a következő felelő aznap az öreg profnál, és elnyelte őt a sötétbarna gusztustalan tölgyfaajtó mélye.
Aznap nekem is vizsgáim voltak, főként a rettegett egyetemes történelemből, ahol mélyreható értekezéseket kellett folytatni a francia forradalom tulajdonképpeni belpolitikai okairól egy ficsúrszerű fiatal tanársegéddel, aki mindenkivel rendesen viselkedett, ám valójában nagyon is inkább a szociopaták személyiség jellemvonásait tükrözte vissza, főként akkor, ha az ember kissé berezelt, vagy beijedt, amiért nem bírta eldönteni, hogy jó választ adott-e, vagy épp pocsékat.
- Hát kedves uram! Ez eddig egy erős hármas, amennyiben ez megfelel magának! - nézett rám kérdőn, grimaszszerű gyilkos tekintetével, mint akinek a szemében csupán csak egy hitvány hangyapondró, vagy csak féreg lehet a teljesértékű ember.
- Ö... köszönöm tanár úr, ez megfelel... - nyögtem ki. Semmi értelmét nem láttam, hogy továbbra is harcba szálljak a megérdemelt négyes alá miatt, hiszen ötösre a tanár tudja, és minden csak ezek után következik.
- Ahogy gondolja kedves Uram! - befirkantotta a jegyemet indexkönyvem hátuljába, ahol a szigorlati jegyzetek voltak; becsukta az indexet majd odapöckölte mutató és középső ujjával, majd mintha csak magához beszélne lassan megjegyezte:
- Hallottam, hogy a magyar szakon maga verseket is írogat!
- Ö... igen... valami baj van?! - kérdeztem rá nyíltan, mint aki tudatosan is fenyegetve érzi magát.
- Tudja, ha több időt szánt volna a történelem tanulmányozására, és összefüggéseinek behatóbb megismerésére akkor akár ez négyes alá is lehetett volna! - cinikus, flegma, lekezelő, hitvány modora valósággal azonnal felingerelt, mégis jól tudhattam, ha most kinyilvánítom véleményemet, amihez - valljuk csak meg -, minden jogom meglett volna, mert soha a büdös életben nem találkoztam vele többet, akkor semmivel sem különböztem volna azoktól az emberektől, akik megvédték saját makacs igazságaikat persze súlyos lélektani árat fizetve értük cserébe.
- További sikereket kívánok magának! - közölte, majd úgy tűnt a kézfogásnál jócskán tétovázik. Én felálltam, összecsomagolva holmimat aktatáskámba, és kiléptem óriási lélegzetemet kifújva a mögöttem becsukott ajtón.
Ezek után jött a nap megkoronázásaként maga Cipi! Nyakkendője szándékosan félrecsúszva, csapzottan, csatakosan. Úgy festett mint aki legalább öt liter masszív, tömör izzadságot préselt ki sikeresen önmagából.
- Na? Mi az eredmény pajtás?! - tettem fel a kérdésemet, és már előre tudtam, hogy hazudni fog, mint általában mindig.
- Az a rohadék, számító, kisstílű kis geci! Megint meghúzott! Most nem Toldiból, hanem Vajda Jánosból! De figyeld meg öreg, majd én megmutatom neki! Ezt nem fogja megúszni egykönnyen! - azzal kezet se fogott velem, és úgy elviharzott dühöngve saját tehetetlenségén, megtépázottságán, mint akit alaposan ledarált a rongyos élet.

KHARÜBDISZ-NAPPALOK

Naptalan nappalok ádáz Kharübdisz-torka
néz farkasszemet nyugtalan velem.
Nyughatatlan, alvilági sötétben,
mint Golgotás-poklok bányamélyén
csapzott-ziháltan forgolódok szüntelen.
Lídércnyomásos, öngyilkos-álmok
kergetőznek Gorgó-fejemben,
még zsibongó-duruzsuló,
fejfájós percek követik egymást.

A gyilkos orv-csend is rendre megzizzen;
némán s tompán fáj.
Már aludhatnék zombie-fáradtan,
döglődve, akár rothadófélben
lévő dög-tetem nagyon.
Álmos, nyugtalan Hóhér-óra
még ketyeg fejem felett,
szüntelen figyelmeztet a valóra.

Fenyegető sokaság leselkedik rám
képzelet s valóság között félúton,
hiszen tudhatják régen miként taposhatnák
már el végleg el szerencsétlenkedő,
szánalmas pöffeteggomba-hitehagyottat?!
– Rettegve s még tétován szólítnám az egy-Kedvest,
kit valaha is lelkem kopogó,
beteg szívemet birtokolta:
vajon annyi méltatlan,
kisemmizett sorstragédia
s megbántott szerelmi Mindenség-vallomás
után gondol-e néha a közös,
egyesített harmónia-pillanatokra,
a földi betölthető halhatatlanságra,
mely csonkán is csakis a miénk lehetett?!

Észrevétlen tengerzúgásként hallgatom a fogadkozások,
mikéntek, olcsó ígérgetések szólamait
s nem érthettem,
hogyha szeretett-e miért
kellett galád-alattomosan
bosszút állnia kölcsönös külön-Békék
megegyezése helyett?!
– Tétovázik a ,,tabula rasa-papír” felett remegőkezem,
melyet mostanság önző,
konok akaratom tart s vezet.
Gonoszt, őrült cselek sokadszor gúzsba kötnek
s vacog a kisgyerekes rettegés
egy örök gyerek férfiember síró szemében.
A félig megvakult vaksi fények
félig át-átvánszorogva tűrik marcona,
kontúrtalan homokszemek pergéseit.