BARÁTSÁG-CÉDULÁK

Két régi gyerekkori barátnő foglalt helyet egy hangulatos, mégis délelőtti órák környékén csöndes városi kávézó-bárban, mely mostanság igen-igen népszerű lett a kíváncsi emberek körében. A fiatalok éppen úgy megvoltak találhatóak itt, akárcsak a saját tehetőségükkel kedvükre hetvenkedő sznobok, ez azonban egy cseppet sem zavarta a két barátnőt.
- Csajszikám! Egyszerűen nem értelek téged! Saját önálló vállalkozásod van, Gárdonyban vettél utóbb egy nyaralót, vannak üzleti érdekeltségeid és szépen megyeget a szekér, és akkor úgy festesz, mint egy savanyú uborka! - kortyolt nagyot egy szintén stílusosan öltözött nő, aki kicsit már túlzásba is vitte saját önző exhibicionizmusát, ha emberek között kellett mozognia. Kifogástalan, karcsú külalakját gondosan szabályozott személyi edzések, kínzó inkvizíciós testkontroll-diétákkal érte el, és roppant büszke volt arra, hogy kétgyerekes anyukaként úgy néz ki, akár egy szépségiparban dolgozó ultra dögös szupermodell. Mintha a modernkori, felszínes világ ezt pontosan így követelte volna meg az emberi kapcsolatok, és egyebek rovására.
- Figyelj Annám! Nem értek egyet a véleményeddel! Amikor anno az érettségi után azonnal jelentkeztem az Államigazgatásira és arról álmodoztam, hogy saját kis ügyvédi irodám lesz, ahol segíteni fogok a bajbajutott, segítségre szoruló embereknek, gyerekesen, és naivan talán még nem is gondolhattam azt, hogy később mennyire kihasználnak, és mennyire manipulálnak majd! - komolyan, kicsit szigorúan nézett gyerekkori barátnőjére, akivel annyi mindent átéltek már, mintha testvérek volnának.
- Brigikém! Hidd el tényleg vágom a szitut! De valamit nagyon rosszul csinálsz, ha azt gondolod, hogy eddig semmilyen álmod, vagy célkitűzésed nem vált valóra. Nézd csak meg! Néhány napja még a napfényes Nuku Hiván pihengettél olyan egzotikus paradicsomi környezetben, amiről más csupán álmodhat, vagy mondjuk nem sokan mondhatják el magukról, hogy randiztál egy F1-es versenypilótával! Ez azért csak jelent valamit, vagy nem?! - úgy ismételgette barátnője a szavakat, mintha kisebbfokú féltékenység lenne a hangjában, amivel nyomást akar gyakorolni.
- Anna! Tudod nagyon jól, hogy ilyesmikkel én sosem szerettem hencegni! Én csak úgy érzem, hogy itt lenne az ideje annak, hogy találjak végre egy rendes pasit, aki nem akar kihasználni, sőt feltételek, köntörfalazások, kicsinyes alkuk nélkül is önmagam miatt szeret, és egy-két gyerkőccel ténylegesen boldog lehetnék! Most pedig sokszor úgy érzem, hogy unos-untalan elővesz a vénlány-komplexus, pedig még csak harmincas éveimben járok!
- Csajszim! Ha ez megvigasztal két gyerkőc boldog anyucija vagyok, és sokszor én is úgy érzem magam, hogy még annyi minden várna ebben az életben, de inkább meggyőzőm magamat arról, hogy csak szépen sorjában ki kell várnom a megfelelő időmet, és akkor minden sikerülhet!
- Anna! Ideje a kamaszoknak van, akik hajlamosak maguk körül üres, és semmitmondó légvárakat építeni, amiről azt hiszik, hogy megvalósítható, de akinek a valóság talaján illik mozogniuk pontosan tudják, hogy az élet - nagyon sok esetben -, egyáltalán nem habostorta. - az előtte árválkodó karamellás franciakrémeséhez még hozzá sem nyúlt, pedig gusztusosan nézett ki.
- O.K. Ezzel teljesen egyetértek, de figyelj szerintem semmi értelme, hogy emészt magadat, és azon rágódj egész életedben, hogy mi lett volna, ha másként döntesz és cselekszel? Mondok egy példát. Amikor a Bölcsész-karra jártam megismerkedtem egy tényleg jópofa, különc, kreatívan sokoldalú sráccal, aki beadta a jelentkezését előbb a Színművészetire, majd a Képzőművészetire és valósággal egy egész világ dőlt össze benne, amikor nem jöttek össze az álmai! És tudod azért emlékszem rá, mert annyira frankó, és töprengő verseket írt, amin még a profok is jócskán meglepődtek! Ti. hogy találtak egy hallgatót, aki sokkalta okosabb, mint ők, és ettől megijedtek!
- És hogy vannak a fiaid? Ákos és Barnus? - próbálta témát váltani, de érezte, nem igazán sikerül a dolog.
- Csajszi! Valamit elkezdtünk, tehát szerintem nem kellene témát váltani! Egyébként kösz az érdeklődést! Két szuper fantasztikus rosszcsont, akiket rajongásig imádok!
- Annus! Azért próbálok más témát is szóba hozni, mert kicsit tényleg nagy a nyomás alattam!
- Brigikém! Nem akarok teátrális lenni! Távol áll tőlem a süket duma, de ha érzed, hogy nem mennek a dolgaid akkor miért nem próbálkozol más irányban? Miért nem próbálod ki magadat mondjuk más szakterületen!
- Mondanál egy példát? - néz rá annyira elszánt kíváncsisággal, mintha legalább is kicsinyes titkaiba szeretne belelátni.
- Most ugye csak viccelsz? Semmi közöm a jogi pályához! Olyan távol vagyok tőle, akár Makó Jeruzsálemtől. Figyelj! Segíteni szeretnék! Miért nem próbálkozol mondjuk egy új randival? Miért nem ismerkedsz, hisz még tökre fiatalok vagyunk? Elvégre ebben a világban már majdnem mindenki ezt csinálja, hogy több lábbal álljon az életben!
- Aranyos, és figyelmes vagy, de... - hirtelen gondolkodóba esett. - Érezted már úgy magad, mintha már ezer éve ismernél valakit, és elég alig tíz perces beszélgetés és úgy érzed, hogy te ahhoz az emberhez tartozol? - komoly, megfontolt hangja kicsit meghökkentette legjobb barátnőjét.
- Hülyéskedj! Állandóan ezt érzem valahányszor csak a férjemmel kamatyolok! - önkéntelenül is jóleső kacagásban tört ki, mint aki éppen a leghatásosabb viccét meséli. - Csak nem megismerkedtél valakivel? Ugye igazam van?! Gyorsan mesélj el róla mindent! Elő a farbával! - talán még sokkalta izgatottabb is lett, mint tétova, és kicsit kételkedő barátnője.
- Mondd neked valamit az a szó, hogy magánélet szentsége? - ironikus szeretett volna lenni, csupán csak avégett, hogy barátnője érezze, hogy ő mindig egyfajta céltudatos határozottságot képvisel saját egyéni életével kapcsolatban.
- Ugyan már Brigi! Mióta is ismerjük egymást? Ne akarj nekem éppen most jönni a jogi dumáddal!
- Persze! Bocs! Ne haragudj! Tehát, ha már ennyire őszinték vagyunk a hír igaz! Találkoztam egy különleges valakivel, aki mintha azonnal a lelkembe látott volna. Érted ezt? Mint telepatikus hullámok után érintkeznénk egymással! Amikor bemutatkozásnál óvatosan megszorította a kezemet mintha máris működésbe léptek volna azok a titkos lélektani energiák. Ez számomra nagyon új volt, mert általában csak nagyon nehezen merek magamhoz közel engedni bárkit is...
- Nem is csoda! Te akinek mindig sikerült megtalálnia a problémás, vagy vadbarom seggfej fazonokat!
- Ebben igazad van, de kérdem én: muszáj próbálkozni, és hibáznia az embernek, hogy tanulhasson belőle! Igaz kicsit mindig is hiszékeny, és naiv voltam, mert hagytam, hogy könnyen manipulálhassanak, és ez rendszerint rosszul sült el!
- Na látod csajszi! Már meg is válaszoltad saját magadnak a kérdésedet! - csapta össze maga előtt a tenyerét Anna. - És milyen az ágyban? - hamiskásan mosolygott hozzá.
- Rendben! Elismerem! Szóval... - mély levegőt vett, hogy folytatni tudja. - Leültünk a Kálvin téri fiókkönyvtárba a negyedik emeleti Budapest-gyűjtemény tőszomszédságába, mert ott tényleg kevesen vannak, és annyira megnyugtató volt, ahogy komolyan, megfontoltan egymás szemébe néztünk, érted?
- Jól van! Megértettem! Elöntöttek az érzelmek blabla, satöbbi! Ugorjunk az ágyjelenethez, oké? - igyekezett sürgetni barátnőjét, hátha végre sikeresen kitudja ugrasztani azt a bizonyos nyulat a bokorból.
- Kérlek szépen, ne sürgess! - intette le, mert szüksége volt a higgadtságára. - Na, szóval! Egymást követték a történetek a gyerekkori sérelmektől kezdve egészen a kamasz szerelmeken át, a felnőtt korig, és annyira, hogy is fogalmazzak markáns, karizmatikus volt a hangja, mint a versmondó embereké, amikor komolyak! Aztán, amikor saját élete történetét mesélte és bár látszott, hogy valami miatt nem szívesen bocsátkozik szemkontaktusba csupán csak, ha feltétlen szükséges, és akkor belső késztetést éreztem, hogy kicsit közelebb menjek hozzá, átöleljem, és átadjak neki annyi részvétet, emberséget, és szeretett, amennyit csak bírok!
- Brigikém! Már megbocsáss, de ez haláli unalmas! Mikor jött az első csók? - türelmetlenkedett, persze csak azért, hogy cukkolhassa egy kicsit Brigit.
- Csak haladjunk szépen sorjában! Tehát jóformán legalább 4-5 órát egész biztosan elbeszélgettünk azon a napon egymással, aztán hirtelen mintha bolha csípte volna meg bocsánatot kért, és sietve távozott a könyvtárból. Mintha valaki, vagy valami megzavarta volna... Hidd el, már vagy millió változatban igyekeztem lepörgetni a lelki szemeim előtt, hogy talán én voltam túlságosan is bizalmaskodó, vagy követelőző volt az arckifejezésem! Egyszerűen nem sikeredett megfejtenem a talányt, hogy vajon a pasi hova sietett?
- Nem szeretnélek lelombozni édesem, de mi van akkor, ha a pasidnak már van felesége, és gyerekei is?
- Én ezt képtelen lennék elfogadni! Annyira... hogy is mondjam csak... hihetetlenül szívhez szóló, és mély érzelmeket volt képes megmozgatni bennem!
- Brigikém! Hahó! Szállj le a föld nevű bolygóra kérlek csak pár percre! Biztos, hogy te is láttad már a Mentalista sorozatot, ami gyakorlatilag egyetlen hatásvadászbőrbe csomagolt pszichológiai manipuláció, és ahol a valódi bűnösök szinte sosem ússzák meg a dolgokat! Mi van akkor, ha csak egy nagyon profi szélhámost sikerült fogni magadnak, aki mestere a meggyőzésnek, és az olyan naiv, és gyanútlan hölgyek megtévesztésének, mint amilyen mondjuk te vagy?!
- Figyelj! Tudom, hogy azt hiszed, hogy az érzelmek, és a kölcsönös szimpátia totálisan elvették a maradék józan eszemet, de azért nm vagyok annyira balfék, és ostoba, hogy ne tudjam összerakni az összefüggéseket!
- Igazán?! Akkor hallgatlak! Mi történt az első randi után? Ki hova ment?
- Képzeld csak rámírt az interneten és elhívott kávézni! Annyira udvarias volt a modora, hogy azt mondtam magamban miért ne? Elvégre mi rossz történhet egy nyilvános helyen, ráadásul fényes nappal?
- Brigi! Ez is dögletesen unalmasan hangzik! Légy szi, pörögj kicsit fel, ha azt akarod, hogy végighallgassalak!
- Jól van! Nyugi van! Tehát! Újra beültünk egy másik helyre! Ezúttal egy Starbucks-büfé jött, és kicsit kisfiús, remegő hangon gyakorlatilag szerelmet vallott, és elmondta, hogy nagyon sokat jelentett neki az első találkozás velem, és azóta képtelen kiverni a fejéből. De mondom a lényeget. Amint megszorítottuk egymás kezét és mélyen a másik szemében néztünk, mintha a múlt, jelen összekapcsolódott volna valami titkos, pontosan körülhatérolható lélektani egységgé, amire véleményem szerint csak igen-igen kevés ember képes!
Végül én voltam az, aki a magam százhatvannégy centijével kicsit pipiskedve fölhajoltam az álláig és igyekeztem megcsókolni.
- És, milyen volt?
- Hát, még akkor is, ha kicsit idétlenül, és gyerekesen csináltuk szerintem még nem jöttem ki annyira a gyakorlatból! - felelte büszkeséggel hangjában.
- És még mi történt? - érdeklődött egyre kíváncsibban.
- Látom, azért te is egyre pletykásabb lettél a gimi óta! - jegyezte meg ironizálva. - Tehát! Azt éreztem, hogy kialakult kettőnk között valami bensőséges kapcsolat, ami igaz ugyan, hogy kissé képlkeny volt a kezdeti időkben, de szerintem mi annyira egy hullámhosszon voltunk képesek rezegni, hogy egy idő után már a kezdeti nehézségek sem jelentettek számottevő akadályokat.
- Ez nekem egy kicsit gyanús! Ti. tökéletes párkapcsolat nem létezik! Legfeljebb csak törekedni lehet rá! A pasid hogy reagálta le a dolgokat?
- Hát, azt gondolom, hogy van egy nagyon meggyőkeresedett, masszív privát szférája, ahova szerintem senkit nem hajlandó beengedni, de említést tett az exmennyasszonyáról, aki luxuséletre vágyott, és mivel egy szerény tanári fizetésből nem sok mindenre futja azonnal szakított vele. Ez szerintem évekig megviselhette.
- Te most hülyéskedj, vagy csak nem nézed a híradót! Az efféle alakokkal kurvára vigyázni kell, mert sosem tudhatjuk, hogy mi jár éppen a fejében! Én a helyedben máris beszereznék egy viperát, sokkolót 240 volttal, néhány boxert, és vagy ezer évre elegendő paprikasrayt!
- Állítsd le magad! Semmi ilyesmiről nincs szó! Van egy pszichológus ismerősöm is, akinek meséltem a pasi életéről, és azt mondta, hogy rendszerint azok, akik gyerekkorukban traumatizált fizikai-lelki attrocitásokat tűrnek el, vagy élnek át azok hihetetlenül sebezhetően reagálnak olyan látszólag jelentéktelen, és bagatell dolgokra, melyeket az átlagos ember figyelmen kívül hagy, hiszen természtesnek vesz!
- Én azt mondom, hogyha te továbbra is randizgatni szeretnél a pasiddal, akkor az a minimum, hogy elkísérlek, vagy kerítek melléd egy huszonnégy órás testőr-fickót dagadó izmokkal! - kortyolt újfent nagyot az italába.
- Figyelj! Tanultam önvédelmet, és bármelyik vadbarom idiótával kiállok! Mégis mély rokonszenvet érzek a férfi iránt! Nem tudom elmagyarázni neked, de van benne valami, ami azonnal megfogja az embert...
- Azt szeretném én látni! Egyszer igazán elhozhatnád és bemutathatnád! Ki tudja?
- Igen! Erre már én is gondoltam, de szerintem még nagyon friss a kapcsolatunk, és nem szeretnék elrontani, vagy elkapkodni mindent.
- Nézd! Megértem! Váratlanul megint találtál magadnak egy baleket, és halálosan szerelmes lettél. Úgy érzed, hogy szeretnéd őt megmenteni, és támogatni, de kérlek szépen, mint jó barátnőd mondom ne hagyd, hogy manipuláljanak, és kihasználjanak, mert akkor megint csalódni fogsz, és megint összetörik a szíved, és akkor megint beülünk majd valahova, hogy elsírd nekem az összes felgyülemlett bánatod!
- Sosem szoktam síránkozni, panaszkodni pedig legkevésbé, ha tudni akarod! - kicsit mérges volt barátnőjére az elejtett, erős célzásnak szánt megjegyzése miatt, de tudta, hogy félti, és hogy aggódik érte.
- Jól van! Akkor miben is maradjunk? Mikor talizunk legközelebb?
- Hú! Jó kérdés! A következő hónapom totálisan be lesz táblázva, és gondolom neked is van vagy ezerféle más dolgod!
- Na, látod! Pontosan erről beszéltem! Te mondod, hogy milyen kurvára elfoglalt csaj vagy, és akkor még randizni is akarsz azzal a pasival!
- Igazad van! A jóbarátokra mindig muszáj időt szakítani! Akkor talizzunk mondjuk máshoz három-négy hétre! Addig biztos vagyok benne, hogy minden rendeződik, és kiderül!
- Mit szólnál a májushoz? És ha teheted mindenképp hozd el a pasid!
- Feltétlenül megpróbálom! Üdvözlöm a fantasztikus srácaidat, és a párodat is!
- Tudod, hogy egyetlen telefonhívás, és máris repülök hozzád!
- Nagyon köszönöm, hogy őszinte-igaz barátom maradtál!
Mindketten megölelték egymást, aztán mindenki ment a maga dolgára.

FURCSA LÁNYBÚCSÚ


Egy nő kicsit úgy érezheti önmagát saját lánybúcsúján, mintha Alfa-hímek népes tábora akarna szándékosan kikezdeni, és nyilvánosan flörtölőversenyt rendezni vele.
Alina viruló, harmincas, csinos hölgy, aki - mostanság -,meglehetősen kételkedik saját képességeiben is, és persze ami a legfontosabb hihetetlenül nagy hangsúlyt fektet saját, egyéni, szűkre szabott, és zárt körű barátnői társaságára, akikkel mindent megtud, és persze meg is akar beszélni. Sokszor észreveszi magán, hogy mintha szándékosan titkolózna az ismerősei, kollegái, és családtagjai között is.
Mintha a világ melyben boldogulni, és élni kénytelen egyszersmind minden emberre rákényszerítette volna a felszínes látszat akaratát, és azt a fajta kissé groteszk, nonszensz hozzáállást, hogy előbb az esetek többségében mindenki jópofáskodik, próbál haverkodni, aztán alig egy-két héten belül szándékosan szakít a másik illetővel, hiszen a legtöbben bizalmatlanok, és nem is próbálnak meg kísérletet tenni annak eldöntésére, hogy kiben is bízhatnak meg, és kiben nem?
- Ugyan már csajszim! Piáljunk be, mint az állat, és élvezzük a dögös, macsós pasik táncát! - vélekedett egy szintén szupermodell-alkatú, dögös, hosszú lábú hölgy, aki máris felhajtott legalább három kis kupica tequilát, és vodkát vegyesen.
- Figyelj nem akarlak kiábrándítani, de... nem vagyok biztos benne, hogy annyira szerelmes lennék a vőlegényembe, hogy feleségül is menjek hozzá... - bukott ki belőle az igazság, és érződött is, hogy hihetetlenül megkönnyebbült ettől a hangos kijelentéstől. A zene kissé amúgy is dübörgővé változott, és hangzavarrá csoportosult, így nem kellett attól tartania, hogy bizalmas titka túlzottan hamar kiszivárog.
- Figyelj csajszi! Nem értem, hogy mi bajod van Tomival? Önálló vállalkozása van, egy rakás pénzt keres, egy évben többször is nyaralhattok Balin, vagy a Maldív-szigeten! Szép és gondtalan élet vár rád! Mi a francot akarsz még?! - nem lehet tudni, hogy vajon a másik nőből a titkolt féltékenység, vagy csupán az alkohol beszélt-e?
- Tudod az a helyzet, hogy megismertem valakit...
- Hát ez fantasztikus! Azt sem tudom, hogy mit mondjak erre?! - bosszús, mérges volt, mert aki az esküvője küszöbén áll, az ne bonyolódjék felelőtlen kapcsolatokba.
- Azért mondom el ezt neked, mert gyerekkorunk óta mindent tudunk a másikról! Egyszer csak megjelent az életemben az a dagi srác, aki még anno az óvodában is olyan kis tutyimutyi, udvariaskodó volt, és most szuperszexi pasi lett belőle... - mélyet, nagyot sóhajtott.
- Figyelj csak csajszi! Ez egy nagyon rossz ötlet! Mi van, ha a te Tomikád irtóra féltékeny lesz, és esetleg megtudja? - barátnője azt remélte, hogy egy kisebb, ártalmatlannak látszó fenyegetéssel majdcsak észhez téríti az arát, de látszólag ennek semmi értelme nem volt.
- Képzeld csak! Beültünk egy kis, hangulatos kávézóba, kihúzta előttem a széket, és egész idő alatt annyira gyöngéd, és kedves volt, hogy azonnal meghódított, és levett a lábamról! Most kérdezem: Tomi mikor az életben húzta ki előttem a széket, vagy viselkedett romantikus lovagként?
- Figyelj bébi! Nem akarok ünneprontó lenni, de ebből kurva nagy botrány lesz, ha nem térsz végre magadhoz! Tegnap például még tök normálisan nyomattad az egész életed! Vásárolgattunk együtt, aztán még a csipkés mennyasszonyi ruhádban maga voltál a dögös istennő! Most meg! Mit kell az embernek hallania? Máris bepasiztál?
- Nézd! Szeretem Tomit, tényleg de most felbukkant ez a szintén jófej pasi, és attól félek, ha elszalasztom az alkalmat később megfogom bánni! Érted ezt?! - nézett segítségkérő, komoly tekintettel barátnőjére.
Időközben a bárban fergeteges hangulat vette kezdetét. A többi barátnő fölbérelt két testépítőszerű, Chippendale srácot, hogy vetkőzzenek le, akik most tűzoltónak öltözve, erotikus táncot lejtve máris bemasíroztak a helységbe, és látványos vetkőzésekbe kezdtek női sikolyok, és hujjogások közepette.
- Ez az fiúkák! Hú, de elvinnélek benneteket egy körre! - kiáltott be egyenesen a színpadra egy kétgyerekes, kissé kiábrándult anyuka, aki elforgácsolta átlagos életét, és csupán most jöhetett rá, hogy mennyit is veszített valójában.
A helység dugig volt tömve harmincas-negyvenes hölgyekkel, és látszólag szinte mindegyik valósággal kivolt éhezve, hogy a két szexis, izmos, táncos srác megajándékozza őket egy provokatívan vadító tánccal. Szinte párosával hajigálták nekik a húszezer forintosokat. A pénz ilyen esetekben tényleg csupán eszköz volt egy másik cél elérése végett. Érződött az alkohol-mámoros, felszabadult hangulaton, hogy mindenki nagyon élvezi a lánycsúcsút egyedül az ara nem, aki jóformán önmarcangoló kétségek között őrlődött egész álló éjszaka, és önmagát próbálta győzködni, hogy helyes, amit csinál, míg végül aztán természetesen rá is rákerült a sor.
Aztán egyszerűen csak ott termett a kéz izmos, szexis chippandale-fickó előtte, hogy elkápráztassák egzotikus táncukkal. Szakadtak az ingek rendesen.
- Ez az hapsikáim! Mindent bele! Riszáljatok! Értettétek?! Risza, risza, risza! - üvöltött barátnője, mint aki totálisan kikelt magából, és hihetetlen mértékben felizgult.
- Uraim! Ezt most nem kellene... kérem... - Alina bárhogy is szerette volna megúszni saját lánybúcsújának egyre provokatívabb, és cikisebb fejezetét, a két szexis félistent abszolút nem érdekelte, hogy nem akarja ezt az egészet. Őket azért fizették, hogy szexisen táncoljanak, és persze minden bevállalható eszközzel emlékezetessé tegyék az alkoholgőzös estét elsősorban az ara kedvéért.
Alina úgy érezte, hogy egy örökkévalóságig tart ez az ostoba Alfa-hímes beavatási tánc. Az egyik chipandale-srác szándékosan a tangás bugyogójára tette a kezét, hogy érezze ágaskodó férfiasságát, amit ebben a percben undorítónak vélt, míg hogy a másik kőkemény hasizmát tornáztatta, és látszólag nagyon büszke volt tűntetően férfias viselkedésére. Az egész nem volt több, mint tizenöt, legfeljebb húsz perc. A nők számára húsz kemény, vaskos percű mennyaország a tohonya, sörpocakot eresztett férjeik, vagy épp halálosan féltékenykedő pasijaik nélkül. Elvégre a nőknek is kijár egy kis kényeztetés, nemdebár?!
A két Chipandale-srác, amint lejárt a műsoridejük már távoztak is persze sokszor gratulálva a gyönyörűséges arának. Gondolhatták magukban, hogy ennél sótlanabb, savanyúbb nőszeméllyel bizony-bizony ritkán, ha találkoztak, hiszen Alina arckifejezése feszültséget, stresszt, és bűntudatról árulkodott.
- Éljen sokáig a mi szeretett barátnőnk, akinek boldog házasságot, és persze sok gyerkőcöt kívánunk! - ugrott fel az egyik asztalra tűntető magabiztossággal, és enyhe spiccességgel az egyik hölgyemény, mire a többi barátnő is csatlakozott az asztalra urgálási akcióban.
- Szívem! Gyerekkorunk óta a legjobb barinők vagyunk! Mindig őszinték voltunk egymáshoz, és sosem hazudtunk egymásnak! Ha te úgy érzed, hogy meg kell tenned bizonyos dolgokat, akkor én teljes mellszélességgel támogatni foglak! - kortyolt egy hatalmasat italába a másik barátnő.
- Ezt nagyra értékelem! Figyelj! Kimentenél engem a többi csajszinál? Úgy érzem most rögtön találkoznom kell a másik pasival! - érződött a hangján, hogy alig bír magával, és hogy egyre izgatottabb.
- Hát ez csak természetes! De ha a vőlegényed keresne, akkor mit mondjak? - kérdezett vissza biztos, ami biztos alapon.
- Egyelőre találj ki valami dumát, hogy sürgős munkaügy, vagy üzleti ügy miatt kellett elmennem!  Ugye megbízhatok benned?!
- Hát még szép csajszi! Na szaladj!
Alina meg se várta barátnője feleletét úgy elkezdett szaladni a sztriptízbárból, mint akit üldöznek, vagy éppen puskából lőttek volna ki. S bár a buli előtt jóval megbeszélték, hogy a barátnői fogják hazaszállítani autóval, úgy tűnt, hogy ez most a legkevésbé sem érdekli. Valósággal kavarogtak fejében az átélt, érzelmes emlékek, onnantól kezdve, hogy a kávézóban leültek, és több órán át könnyed, laza társalgási hangnemben beszélgetett az ismerős férfival, akiről úgy érezte már évek óta ismeri, és előtte nem szégyellt olyasmiket sem bevallani, amiket talán még a legrégebbi barátnője előtt is titkolt.
,,És mi fog történni akkor, ha ő felkeresi, és elmondja amit a szíve diktál, és a jófej pasi pedig már csak azért is dobni fogja? Mi lesz akkor, ha vőlegénye nem fogja megérteni, hogy muszáj volt azt tennie, amit a megérzései, és ösztönei parancsoltak különben - meglehet -, egy életre szóló lehetőséget szalasztott volna el!" - Alig ivott alkoholt, mégis borzalmas migrénszerű, hasogató fejfájás kerítette hatalmába. Ezt a dolgot muszáj önmagáért megtennie, hogy később, ha majd visszagondol rá ne legyen sem szégyenérzete, sem bűntudata, ha tükörbe néz, vagy ne akarja leköpni saját tükörképét.
Szerencsére elérhetőséget cseréltek az óvodai pasival, akiről kiderült, hogy a külső városnegyedben lakik egy újonnan épült társasházi lakásban. Alina el sem akarta hinni, hogy tömegközlekedéssel alig húsz perc alatt már ott is lehet lenni, persze csak abban az esetben, ha az ember szerencsés, tehát dugómentes napot fog ki magának.
Az új lakás hófehér színével, és letisztult környezetével akár tipikus agglegénylakknak volt nevezhető. Egyelőre legalább is nem lehetett tudni, hogy vajon hány kisgyerekes család költözhetett be ugyanabba a takaros, komfortos épülettömbe. Alina, akárcsak egy vérbeli nyomozó mindent szándékos aprólékossággal szemügyre vett, majd megnyomta az aprócska mikrofonos kaputelefon gombját a pasi nevénél: Kozma Barbabás
,,Igen ő lesz az!" - gondolta tétova mozdulattal, és bár görcsösen kételkedett mégis ujjai ösztönösen cselekedtek, amikor megnyomták a hívógombot.
- Halló... tessék? - férfias, markáns hang.
- Halló... szia... ne haragudj, hogy zavarlak, tudom későre jár... a kávézós lány vagyok... - annyira dobolt, zakatolt a szíve, hogy alig bírt uralkodni magán, így is jó pár percbe beletelt mire választ kapott.
- Ö... igen? Üdvözöllek! Beengedlek! - a férfi hangja barátságos volt, mégis meglepett, elvégre nem sokan csengettek eddig neki az éjjel kellős közepén felébresztve őt az ágyból.
- Köszönöm szépen! - Alina kinyitotta a húzható, berregő bejárati ajtót, és fürge gazellás szökkenéssel ugrott be a liftbe, hogy felvigye a kívánt emeletre.
Mikor felért, a jóképű, és karizmatikus férfi köntösben már várt rá. Mintha a férfi is érezte volna, hogy régi, elfeledettnek hitt ismerősének most nagyon szüksége van valami belső lelki támaszra, visszaigazolásra, mely megerősíti, hogy döntése - bárki bármit is mondjon -, helyes, és szükségszerű volt.
- Szia! Most valószínűleg azt gondolod magadban, hogy mi a jó fenét keresek itt ilyen késő éjjel? De megnyugtatlak, hogy komolyan, és őszintén szeretnék veled beszélni, mert a lánybúcsúmról lógtam el! - válaszolta, és igyekezett annyira természetes közvetlenséget, és lazaságot magára erőltetni, amennyit csak tudott. - Figyelj! Tényleg csak néhány percet szeretnék kérni, hogy megmagyarázzam a dolgokat és végleg kiszállok az életedből! - Alinának eszébe sem jutott könyörögni, mégis a halk, segélykérő hangja másról árulkodott.
- Tessék! Gyere be! Hűvös van odakint! - invitálta be lakásába a férfi.
- Nagyon köszönöm! - Az előszobában óvatosan kibújt tűsarkú cipőjéből, mely már jó ideje kényelmetlenül nyomta a lábát.
- Kérsz esetleg egy kis tejeskávét, üdítőt, vagy valamit? Foglalj nyugodtan helyet! - mutatott a nappaliban lévő közepesméretű kanapéra, mely viseletes bútordarabnak tűnt, de azért még használható volt, akárcsak a helység legtöbb tárgya.
- Köszönöm! Talán egy pohár vizet, ha szabadna... leült, és most valósággal azt szerette volna, ha mind kettejüket jótékonyan foglyul ejti az adott pillanat romantikus varázsa. A férfi kiment a kiskonyhába, majd egy pohár vízzel tért vissza a nappaliba. Ahogy átnyújtotta Alina kicsit reszkető kezébe a vizet mintha mind kettejüket mágneses áram csapta volna meg. Két kezük észrevétlen összeszikrázott.
- Köszönöm! - Nagy, mohó kortyokat kortyolt a hűs folyadékból, talán csak azért, hogy néminemű halvány, picike bátorsághoz jusson.
A férfi is helyet foglalt a másik fotelben, igaz nem túl közel, hogy szemmel tarthassa a furcsa nőt, aki csak pár perce toppant be az életébe. Most úgy tűnt kíváncsi, hogy mi fog kisülni a dologból?
- Tényleg ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak... biztosan már aludtál, ugye?
- Hát... ami azt illeti... - a férfi hangja fáradtságról árulkodott, mégis volt benne valami titkos energia, mely minduntalan kellemesen megdobogtatta Alina szívét.
- Nézd őszinte leszek, jó, és bocsánat, ha olyat mondok, ami furcsa lesz elsőre! - nagy levegőt vett, majd belefogott a beszámolójába a saját lánybúcsújától kezdve a legjobb barátnőjén át, egészen a vőlegényéig, és mindeközben el nem mulasztotta figyelni a férfi összes nonverbális jelét. Mire végzett a hosszúra sikerült történetével a férfi meglehetősen csodálkozó arcot vágott, és úgy nézett ki, mint aki totálisan ne tudja hova tenni ezt az egészet.
- ...Szóval a lényeg az, hogy bár tudom, hogy csak pár napja találkoztunk, de úgy érzem, hogy nagyon fontos vagy nekem, és nem akarok hozzámenni a vőlegényemhez, mert azt nem érezném fairnek! Megérted ezt?! - annyira angyali, annyira ártatlan, szinte huncut-gyerekes volt ebben a kiszolgáltatott, védtelenített pillanatban, hogy a férfit is gondolkodóba ejtette. - Figyelj! Szeretnélek nagyon megismerni, és nem akarok semmit sem elkapkodni! Szerintem adunk kellene magunknak egy esélyt az újrakezdésre, nem gondolod?! - nézett rá kérdő őzikeszemeivel.
- Hát... szerintem most inkább egy kiadós alvásra volna szükségünk! Bizonyára te is kimerült és fáradt lehetsz! - a férfi kihúzta a nappaliban található kanapét, majd az ágyneműtartóból kivette a párnákat és a takarókat, és gondosan megágyazott. Aztán odament a nagyméretű ruhásszekrényhez, amiben nagyobbrészt az ő holmijai kaptak helyet, és kivett egy tiszta, vasalt pizsamát.
- Tessék! Tudom, hogy nem a legszebb pizsama a világon, de remélem megfelelő lesz! Ha gondolod nyugodtan használhatod a zuhanyt is! - tiszta törülközőt készített elő a fürdőszobába, majd egy ,,jóéjszakát" jókívánsággal visszatért saját szobájába, hogy megpróbáljon legalább még pár órát intenzíven aludni. ,,Micsoda egy nőszemély!" - töprengett hosszan magában.
Alina letussolt, átöltözött pizsamába, és hirtelen jóleső, otthonos érzések kerítették hatalmukba. Mintha kitisztult volna a gondolkodása, és rájött arra, hogy saját megérzéseit kell maradéktalan követnie, ha olyan felbecsülhetetlen, kivételes boldogságot akar megvalósítani, amire talán mindig is vágyott.     

EMBER-ÁLDOZAT

Gyorsan bezáródó ajtó lettem. Mellkas-börtönben hisztisen toporzékoló ritmuszavar Hideg esőben vacogó vigasztalan könnycsepp bánata rozsamarta őszi égnek. Összetett, bizalmas kódrendszere egy kétségbeesett kiálltás, vagy segítségkérésnek, jelrendszere egy önmagával szüntelen viaskodó emberi léleknek.

Gyötörek, aláztak már épp eleget szapulók, talpsimogatók vegyesen, kik akár a gyilkosan maró savak a nehéz fémet is majd megolvasztottak. Állítottak bicegve, némán a jéghideg vasküszöbre türelmesen hadd várakozzak csak céltalan ostoba balek-bénán.

Én velem a szerelem is bolondját járatta. Kidobott haragból, indulat-orkán sújtottan, majd eltaposott, akár hitvány, kisstílű féreg-porszemet. Az ítészt, mely fejem fölött szüntelen döntést hozott vajon ki ítélheti meg?

Instrukciók alattomos alkalmazóit ki vonhatná méltó felelősségre? Áltudós halandzsák közt mikor állhat talpra az Egy-valaki szabad akarattal s mondja ki a valót? Ki fogja tartani igazából a valódi pózt?! Szólni, tenni kellene akár hallgatás árán is.

Láttam már magamat elégszer vonyítva sírni. E önző vesztébe rohanó világ elől menedék-kikötők felé menekülni. Uszító árnyékok elől szándékosan el bujdostam. Visszasiklott velem a bicegős rettenet, ami silány áldozatát meglesi örökkön irgalmatlanul.

Élettől távozók boldogulásával nehéz bármit is kezdeni. Vissza-visszatérnek egy elképzelt, idilli világ-berendezkedéshez: vajon marad-e még annyi méltatlan galád Időm, hogy testem börtönében sínylődve is végzetest dobbanhasson mélabús szívem egy felbecsülhetetlen, földi csillag Egy-Igaz pillantására?
S talán a megtalált boldogság is új Mindenség-bimbókat terem, mint virágszirmok a legszebb virágok szálain. Egyetlen bizonyosság e nagy színeváltozásban tulajdon veszteglő elmúlásom!

BELSŐ NYOMOK

Mindenki életére hatással vannak bizonyos különleges, és kivételes képeségekkel megáldott emberek. A legtöbben, ha későbbi életük során visszaidéznek anekdotázó, vagy épp nosztalgiás kedvvel egy-egy szívet megható emléket az első, és legfontosabb emberek, akik a lélek mélyén belső nyomokat hagytak ugranak be elsőként az agy fogaskerekei közé. Mintha léteznének olyan emberek, akik szavak nélkül, valami benső, titkos telepatikus éteri hullámokon át kommunikálnának a többséggel, és ezt a nagy többség nem csak, hogy tudatosan érzi, de szinte azonnal fel is figyel rájuk.
Az egyszerre filigrán, latinos szépségű, egzotikus Nefertiti egyiptomi királynőt idéző, karcsú, hosszú, törékeny ujjú, húszas éveiben járó hölgyemény annyira eltökélt, és kicsit talán kirívó, hitvalló akarattal lépett a terembe, mintha önmagában máris egy egyetemes arc poétikát szeretett volna megfogalmazni: ,,Megfogom tanítani nektek a zene szeretetét!"
- Hát sziasztok! Petronella vagyok, és én leszek a zene tanár! - mutatkozik be, és van benne valami nagyon is kifinomult, szinte hercegnői tartás. Mintha egy álomgyönyörű angyali lény szállt volna le hozzánk gátlásos, kamaszkori nyavalyákkal küszködő félig gyerek, félig már felnőttes emberek közé, hogy szépséggel, harmóniával töltse meg a sokszor nehéz, önző, zaklatott, keserves hétköznapok gondját, és bajait.
- No fene! Még egy dögös csajszi! - kurjantja be az egyik vagányságát tüntetően kimutató kópé diák a hátsó padsorok mélyéről, mert ott rendszerint mindig is könnyebb volt elrejtőzni a hozzá hasonló fenegyerek bajkeverőknek. Mire a többiek is röhögni kezdenek.
A csinos tanárnő látszólag legalább is egyálalán nem zavartatja magát. Könnyed, röpülő lépésekkel lebeg oda a nagyméretű zongorához és máris Chopin Nocturne-jét kezdi olyan romantikus szenvedélyeséggel, és túláradó érzelmekkel játszani, hogy a hangyabolyként nyüzsiző osztály szinte egyetlen perc alatt változik át engedelmes, kíváncsian figyelő, hallgató kisbárányok csapatává, persze eltekintve a néhány szándékosan is botfülű bajkeverőtől, akik már csak azért sem hajlandóak élvezni a zene varázsát.
Így is legalább hat percig tart mire egy szemfüles figyelő minden aprócska részletet megfigyel a hercegnői méltóságot viselő tanárnő mozdulatairól. Ahogy hajszálvékony pálcikaszerű ujjai olyan villámsebeséggel váltanak ütemet, ritmust, és hangokat; hogy mennyi hölgyies kellem, és nőiesség van azokban a szinte rejtett, és titkos mozzanatokban, melyekhez igazán csak a hölgyek érthetnek, és mely fölött az ember is sokszor fittyet hányva, vagy épp szándékosan elsiklik.
- Jaj a franc egyen meg titeket! Kussoljatok már, hallgatni akarjuk a zenét! - kiállt közbe egy szexi kamasz lány, akinek fejlődésben van gömbölyded melle, míg a legtöbb srácra szinte azonnal rájön az átkozott kangörcs.
A tanárnő látszólag semmi, és senki sem térítheti el feltett szándékától, nevezetesen: szinte magasztos, lelket megváltó hangokat képes előcsalogatni a billentyűk fogságából. Aztán eltelik a hat perc, és a tanárnőn látszik egy egész lelki katarzis élmény, amire talán igazán csupán csak azok képesek, akik teljes szívükkel képesek örülni az adott pillanatnak. Ujjai lágyan, gyöngéden emelkednek fel a billenytűkről, majd óvatosan lecsukják a sötétfekete tokot.
Az osztályban valóságos tapsvihart rendez, és tapintható az a fajta emberi empatikus hozzáállás, mely szinte már a bizalom valóságos előképe. A tanárnőnek tehát nem csupán a figyelemfelkeltés sikerült százszázalékosan, de a lehető legeredményesebben éreztette azt, hogy életünk minden szegmensére intenzíven hat a zene.
- Ez minden?! - kérdezik értetlenkedve a hátsó sorból, bár az arcokat mintha minden esetben mikor fény derülhetne a bajkeverők kilétére eltakarja egy másik fej, vagy arc.
A tanárnő most egy szaxofont vesz elő. Látszik, hogy alaposan, megfontoltan, komolyan felkészült az adott órára. Valószínűleg vagy a bölcs osztályfőnök Béla bácsi az, aki figyelmeztette rá, miszerint: - Kedves Kollegina! Jó lesz ha nagyon vigyáz ezekkel az éretlen, kamasz gyerekekkel!
Gondosan beleilleszti az aranyozott rézműves hangszer görbített nyaka végére a sötétfekete fúvókát, majd egy pár recsegő, rekedtes hang után egy szaxi-szolót ösztönöz, mely leginkább a Candy Dulfer: Lily was here című számára hasonlít. A hatás most még inkább valami különös, eufórikus mámorral tölti el kivétel nélkül mindenkit. Talán még az az öt-hat bajkeverő idióta is láthatóan megjuhászodik végre, akik mindezidáig szándékosan kételkedtek a tanárnő zenei képességeit, és felkészültségeit illetően. Aztán később jön Joe Cocker-nek az Unchain my heart-ja, aki mintegy felteszi az adott frenetikus zenei improvizációra a jól megérdemelt koronát.
- Hú, csajszi! Ez kurvajó volt! Csak így tovább! - tapsoltak eszeveszetten, talán még a hátsó sorokból is. S mint az lenni szokott erre már a szomszédos termeken is bizony jócskán felkapták a fejüket diákok és tanárok vegyesen. Béla bácsi az osztályfőnök jelenlétét szinte mindenki önmagán érezte. Megvolt az a különleges képessége, hogy mindenüvé hangtalanul járkáljon magas, termetes alakjával. Most sem sikerült elrejtőznie szemünk elől; csöndes, visszafogottsággal szeretett volna megbújni a teremajtó mögött, de műszaki sötétkék köpenye szinte rögtön lebuktatta. Még szerencse, hogy valaki nem kezdte el kántálni, hogy: Jónapot kívánok Béla bácsi!
Aztán alighanem mégiscsak erőt vett magán, mert előbb óvatosan körbe kémlelt, majd egy határozott lépéssel az ajtóban termett, és úgy hallgatta a számára is újdonságszámba menő koncertet. Amikor a tanárnő végzett a kivételességszámba menő, hihetetlenül performance, és avantgarde elemeket is tartógató előadásával, éppen felnézett, és meglátta kollegáját, majd kedvesen biccentett és mosolygott:
- Ó, Béla bácsi! Bocsásson meg kérem, hogy így... csak szerettem volna felkelteni a diákok érdeklődését... - szabadkozott kissé elfogódottan.
- Ugyan kedves kollegina! Ne szabadkozzon kérem! Fantasztikus zenei tehetsége van! Őszintén gratulálok! Arra
gondoltam, hogyha nem veszi zokon kicsit benézek az osztályba, hogy lássam, hogy haladnak? Persze csak, ha nem baj!
- Igen! Hát most még a zenei alapok lefektetésére szeretném helyezni a hangsúlyt, és minél inkább az érdeklődést szeretném felébreszteni a diákokban mind a modern, mind pedig a klasszikus zenét illetően! - adta meg az osztályfőnök által gondolatban elvárt választ.
- Hát ez nagyszerű kedves kollegina! Jó munkát kívánok továbbra is! - azzal, mintha valami hivatlan vendég, vagy furcsa betolakodó volna Béla bácsi nagyon óvatosan, és halkan becsukta az ajtót, míg az osztály ismét fellégezehetett, hiszen voltak jó páran a bajkeverők társaságából, akik számtalan alkalommal kihúzták már a gyufát a nyugdíj előtt álló, ám még bőségesen aktív oszályfőnöknél!
- Gyerekek figyelem! Valamit szeretnék elmondani! Tudom, hogy most még én vagyok a nagy, átlagos felnőtt, akire vadidegenként tekintetek, és hosszú időre lesz szükség mire le tudjuk majd közösen rakni a bizalom kényes alapjait, de ha kapok tőletek egy lehetőséget, hogy kicsit megismerjelek benneteket biztos vagyok benne, hogy szuperül fogunk együtt nem csak tanulni, de még élvezni is fogjuk a zene varázsát.
- Tanárnő? - tette fel a kezét egy vékony, karcsú lány. - Hány hangszeren tetszik játszani? - érdeklődött kíváncsian, mire a tanárnő ezt máris a bizalom egyik lehetséges jelének tekintette.
- Hú! Hát ez jó kérdés! Volt itt zongora, szaxofon, furulya, gitár... - töprengett hangosan, hogy mindenki jól hallhassa, és még intenzívebben mozgathassa meg az érdeklődést.
- Tanárnő? Tetszik tudni elektromos gitáron is játszani? - kérdezte egy balhés srác a hátsó sorból.
- Mi az hogy! Melyik bandára vagy kíváncsi? Metallica, Guns and roses, Heavy Metal, Punk Rock? - hirtelen olyan sok inger-kérdést zúdított a kamaszokra, hogy nem győztek ámulni, hogy mennyire tapasztalt a fiatal, egzotikus tanárnő legalább is zenei téren.
- Tetszik majd nekünk zenélni gitáron is? - kérdezték egyre többen, és már nem is tűnt akkora örökkévalóságnak átvészelni ezt a kezdetben dögunlmasnak elkönyvelt órát.
- Hát persze! Ha mindenki akarja! Van is egy használt Gibsonon erre a célra!
Heves taps és szüntelen éljenzés volt rá a válasz.
A negyvenöt perces óra, mely kezdetben egy szüntelen, örökös gondolati labdaadogatásra hasonlított hirtelen letelt, és minden diák csomagolni kezdett. A tanárnő is visszament a katedrás asztalához, melyet azért utált, mert úgy képzelte a magasított pulpitusszerű emelvény radikálisan, tűntetően fossza meg a legtöbb tanárt attól, hogy közelebbről, mintegy baráti viszonylatban tartson kapcsolatot a diákokkal.
A legtöbb diák már úgy búcsúzott a tanárnőtől, mintha régi, kedves ismerőstől vettek volna - legalább is átmenetileg búcsút.

FORDÍTOTT NAP

Bálint mindig nagy, kitörni kész gyerekes örömmel, és izgatottsággal állt a Pénteki munkanapok elébe ugyanis ezeken a napokon az adott cégcsoport - ahol középvezetői pozíciót sikeredett nem egészen hat év alatt kivívnia magának -, mintha szándékosan kicsit elnézőbb lett volna a beosztottjaival; elvégre a Pénteki nap magától értetődően már a hétvége szerves részét jelentette, legalább is egyes helyeken.
Kora hajnalban ébredt és azonnal bevette magát rituális tisztálkodási szokásai közé, és a fürdőszobába. ,,Hadd pihenjen még imádnivaló kislánya, és barátnője!" Az utóbbi időben azt vette észre, hogy minél jobban közeledett a bűvös negyedik X-hez, mintha annál nehezebbé vált volna egy olyan egyszerűségig rutinos folyamat, mint mondjuk a borotválkozás. Egyre több és több borotvahabot volt kénytelen használni, és a nyolcezerforintos Gilette-pengék is pokolian vérvörösre húzták arcbőrét, mintha csak rajta akarnának bosszút állni. Éppen az utolsó simításokat végezte nagy ügybuzgalommal, amikor a tüneményes, kis lenszőke, őzikeszemű angyalka sietett ki kíváncsiskodva gyerekszobájából.
- Apucikám! Bemegyünk ma a dolgozóba? - kérdezte kíváncsi csalafintán, mert ha egyszer az apja valamit megígért, akkor azt rendszerint valóra is váltotta a Barbie-babáktól egészen a plüss Unikornisokig.
- Jó reggelt drága Hercegnőm! Hát te? - lepődött meg a korai kelésen az apa. - Miért nem pihensz még? A te korodban én az egész napot átaludtam!
- Apuci! Én is szeretnék borotválkozni! - jelentette ki határozottan a kislány, és már szaladt is ki az előszobába, ahol egy gyerekméretű, műanyag sámli volt rakva, hogy majd arra állhasson fel. Gyorsan visszasietett, akár egy fürge kis szöcske.
- Jaj de drága vagy! Mindjárt segítek! - az apuka már nyúlt is volna a sámli után, de a kislány határozottan elhárította mondván ő már ,,nagylány" és bizonyos dolgokat szeretne egyedül megcsinálni.
Letette a sámlit az egyik közepesméretű székre, amit az étkezőből cipelt be a fürdőszobai nagy tükör elé, és miközben apja aftershave-vel párszor bekente az arcát borotválkozása után a kis hercegnő máris két nagy adag borotvahabot tett kis arcocskájára, amivel úgy festett, mint egy mini lány Mikulás.
- Nézzenek oda Mikulás lettél bár még csak most kezdődik a nyár! - próbálta óvatosan letörölni a kislány nózijáról a ráragadt borotvahabmennyiséget.
- Apuci! Használhatok borotvát? - kérdezte bájosan, kicsit talán követelőzve is, tudván előbb-utóbb úgy is megszerzi magának, amit nagyon akar hangnemben.
- Hát lássuk csak! - esett hangosan töprengésbe a gondoskodva aggódó apuka. - Kiveszem a pengét a borotvából, és akkor használhatod! Erre azért van szükség, mert nem szeretném, ha az anyu nagy balhét csinálna belőle! - Kicsit egyszerűbb, és hatékonyabb megoldásnak számított, ha a barátnőjét is bevonják ebbe az egymás közötti aprócska kis alkudozásba, lévén a gyereknek muszáj kijelölni a következetesség határvonalait.
A kislány máris kinyitotta két kis pufók kezecskéit, és várta ártatlan nagy bociszemekkel, míg apja a borotvájából lecsatolja a szike-éles pengét és odaadja neki, hogy nyugodtan huzza csak le egyébként is nem létező szakállát. Élvezettel, és sugárzó örömmel nézte, amint a kislány az ellesett, betanult rutinmozdulatokkal előbb föntről lefelé haladva pufók, tüneményes arcocskáján óvatosan, finoman végighalad az ártalmatlan borotvával, majd szakszerűen a bőséges hidegvizes csap sugarai alá tartja a borotvát, akár a profik, majd következik a nem létező szakáll szakszerű eltávolítása, és legvégül az ugyancsak nemlétező ajkak feletti rész. Öröm volt nézni, hogy előbb csücsörítő, torz, groteszk, kissé duli-fuli dacos arcokat vág. Mintha kicsit ki is akarta volna gúnyolni saját gyerekkorú tükörképét. Majd bőséges vízzel lemosta arcáról a felesleget, és úgy tűnt, mint akit teljesen kicseréltek. Nettnek, frissnek, kiegyensúlyozottnak látta önmagát.
- Apuci! Szerinted én szép vagyok? - kérdezte kuncsorogva, bizonytalanul.
- Kis tündérbogaram! Te vagy a leggyönyörűbb kis hercegnő, akit valaha is láttam!
A kislány megint jó alaposan megnézte magát a nagyméretű tükörben, majd aztán gondolt egyet, és ami a ,,szívén az a száján" hozzáállással megkérdezte:
- Apuci! Nekem mikor lesz már végre cicim?
Az apukát hirtelen azonnal totális sugárban öntötte el a verejték, és olyan kisebb pánikroham lett úrrá rajta, mint akinek kisebb keringési problémái vannak.
- Hát... kis bogaram... ez egy nagyon fontos, és lényeges kérdés... ,,Most meg mi a fenét találjon ki, hogy egyszersmind megnyugtassa, és el is oszlassa a további kompromittáló, vagy épp tabu-témaként kezelt kérdések egész özönét, mely valószínűleg még jó párszor várni fog rá?!" - töprengett.
- Apuci! Mikor szexelhetek? - jött egy újabb tiltott kérdés, amit egy ilyen kis csöppség még valószínűleg nem is érthet meg igazán. ,,Istenem! Mikor fog végre felébredni fantasztikusan szuperszexi barátnője, hogy ezekkel a kényes kérdésekkel elsősorban ő foglalkozzék?" - fut át másokpercek alatt az agyán.
Végül mielőtt a kínos válaszadást megtenné, és leégetné magát kislánya előtt végre kissé álmos kómasággal kisétál bombázó virágszál barátnője; sugárzóan, de kissé fáradtan elmosolyodik, amint megpillantja, hogy a kis hercegnő éppen utolsó simításokat végzi az arcán.
- Hahó! Jó reggelt! Sziasztok! Hát ti? Még olyan korán van, nem? - kunnant be a fürdőbe, majd előbb a kislány kap egy nagy puszit, később pedig az apuka is! - Mit csináltok? - kérdezi mosolygós kíváncsisággal.
- Hát... mi csak előkészülünk a dolgozóba, mert gondoltam Lilikét beviszem a munkahelyemre! Persze csak, ha nem bánod! - néz gyönyörű barátnőjére félszegen.
- Szerintem ez remek ötlet! A pénteki nap úgy is lazának tűnik a hétvége miatt!
- Ezt mondom én is... - töpreng az apuka.
A kis hercegnő kicsit mellőzöttnek gondolja magát, mintha szándékosan megfeledkeztek volna róla, ezért anyukájához intézi a kérdéseit:
- Anyuci! Mikor lesz cicim, és mikor szexelhetek?
- Ö... hogy... micsoda...? - Alig tudja lenyelni a szupermodell nő a torkát veszélyeztető gombocót. Úgy érzi alig kap levegőt. - Kis csillagom! Tudod, ha nagy lány leszel a tested is megváltozik majd! Ami pedig a szexet illeti? Nos! - jelentősen marcona, komoly pillantást mér a semmiről sem tehető apuka felé, mintha Bálint bármiről is tehetne. - Azzal ráérsz még foglalkozni!
A kislányon látszik, hogy erősen töpren, töri a kis buksiját, hogy vajon igaz-e amit anyukája mondott az idősebb korról, aztán mint akit már nem érdekel a téma rögtön vált:
- Képzeld apucival megyünk dolgozni, és végre nagylány lehetek! - ujjong.
- Igen drágaságom! Hallottam! Most pedig készüljünk el hármasban gyorsan, mert még a hajadat is szeretném rendesen megfésülni! - azzal a biztonság kedvéért előkeresi a tükröszekrényből a gyerekholmik között a fésűt, mert Lilike azt szereti, ha sejmes a haja!
Pillanatok alatt elkészültek. Kutyafuttában előkerültek a vasalt ingek, és nadrágok Bálint számára, míg filigrán, és csinos barátnője is felöltözködött.
- Jól nézel ki drágám! - igyekezett megigazítani folyamatosan félrecsúszó nyakkendőjét. Voltak ugyanis olyan munkahelyek, ahol ez kötelező elvárásnak számított, pláne ahol időnként külföldi partnerek, és befektetők is sokszor tiszteletüket tették.
-Figyelj hercegnőm! - hajolt le a csinos anyuka kislányához, hogy mint nő a nővel beszéljenek. - Szeretném, ha jó kislány lennél, és nagyon jól éreznéd magad! - puszilta homlokon, persze vigyázva, hogy szájfénye ne hagyhasson maradandó nyomot a kislánya buksiján.
- Akkor mindenki kész? - kérdezte megerősítést kérve az apuka.
- Igen drágám! Minden kész! - végre hármasban, együtt álltak meg egy jelentőségteljes pillanat erejéig az előszobai nagyalakú tükör előtt, mely úgy tűnt mindig az igazat mutatja. Kicsit már-már túl tökéletesen.
- Akkor én megpróbálok kicsit hamarabb elszabadulni, mint déluán fél öt, de ti csak kajáljatok egészen nyugodtan! - válaszolta a barátnő.
Mindhárman kiléptek a bejárati ajtón, melyet maguk után gondosan bezártak, és beszálltak a kisebbméretű liftbe, mely levitte őket a földszintre.
Még egy futó puszi a kislánynak, és az apukának, és míg az apuka kicsit baljódott a biztonsági gyereküléssel, addig az anyuka már nagyobb gazella-lépésekkel szökkent, hogy elérhesse a megfelelő buszt.
A munkahelyen szinte minden gesztusban, és mozdulatban egyetlen cselekvés motoszkált: végre Péntek van, tehát előbb el lehet a munkából szabadulni. Sürgős teendők után kóslató embereket nem, legfeljebb sportos és szép emberekkel találkoztak, amint beléptek mindketten a hatalmas üvegezett irodaház épületbe.
Bálintnak nem is kellett külön imádnivaló kislányát szólongatni, hogy legyen udvarias és köszönjön szépen, mert mindenkivel nagyon aranyos és barátságos volt. A szupermodell külsejű titkárnők, HR-munkatársak pedig egyenesen majd megőrültek érte, hogy mennyire bájos és huncut.
- Hát szia! Adhatok egy puszit neked? - kérdezte kérdőn egy magas, nagyon karcsú néni, aki álomszép volt, vakító hófehér mosollyal rendelkezett, és látszólag legalább is imádta a gyerekeket.
Lilike megszeppenten, tétován apukájára nézett, Bálint pedig bólintott, így a gyönyörűséges néni kedves-gyöngéden magához ölelte és össze-vissza puszilta, amitől rúzsos lett jócskán kis pofikája.
- Nem is tudtam rólad Bálint, hogy ennyire gyönyörű kislányod van? Sokszor gratulálok hozzá! - emelkedett fel. Nem lehetett tudni azt, hogy a kedveskedő bók mögött milyen indíték bújik-e meg, mindenesetre az apuka kedvesen megköszönte, és már siettek is tovább.
- Apuci, ki volt ez a kedves néni? - kérdezte a kislány.
- Hát ő valóban kedves, de csak azért... mert... - itt inkább elharapta a mondatot. Ugyan mit mondhatott egy pici lánykának, aki még annyira jóhiszemű, bolondos naivsággal tekintet az életbe, hogy nem tudhatta melyik embert mi írányítja.
Besiettek a nagyméretű irodába, ahol majdnem minden asztalon volt legalább egy fél millió forint értékű csúcskategóriás laptop.
A kislány fogta a kifestőkönyveit, zsírkrétáit és színesceruzáit, és mintha ő is a vállalat hangyaszorgalmú alkalmazottja volna felmászott a nagyméretű irodai forgószékre és máris, mint aki borzasztóan elfoglalt munkához látott. Hogy tudná úgy kiszínezni a képet, hogy a vonalon belül maradhasson? Fogós kérdés!
Az apukának még volt egy kis munkája, így máris kinyitotta a jegyzeteit és a laptopját és már körmölt is.
Nem tudni, hogy az adott vállalat munkatársai között miként, vagy hogyan szereztek arról tudomást, hogy egy kislány is van az épületben, annyi azonban bizonyos, hogy egész délelőtt szinta hatalmas sor kezdett kialakulni a zárt irodaajtó túloldalán, és persze sutymorgásokból sem volt hiány. Sokszor szinte a semmiből bukkant fel egy-egy kedveskedő munkatárs férfiak-hölgyek vegyesen. Volt aki egy kis édességet, más egy plüssfigurát hozott, míg mások gumicukrot vittek, megint mások legalább öt Barbie-babát. Gondolhatták hadd játszhasson szabadon és gondtalanul a gyerek.
A tíz órás üzleti megbeszélésen az apukának is illett kötelezően megjelennie. Először arra gondolt, hogy beviszi magával a kislányát a tárgyalóterembe; elvégre senkit sem zavarna és mindig csöndben van, aztán átgondolta a dolgot és inkább azt találta ki, hogy kopogtat az egyik kedvesebb titkárnő ajtaján és rábízza a kis hercegnőt.
- Fruzsika drága! Egy hatalmas szívességet szeretnék kérni! - kezdte.
- Igazán? - emelte fel őzikeszemű, babonázó tekintetét a nagyméretű íróasztal mögött. - Na és mi lenne az?
- Az értekezlet idejére szeretném, ha vigyáznál a lányomra! Cserébe kérhetsz bármit a következő negyedévre! - mivel nem akart elkésni, azért rögtön gyöngéden bevezette Lilikét, aki egy plüss állatkát szorongatott erősen, és kissé meglepettnek tűnt.
- Hát szia! Hogy hívnak?
- Ő itt Lili! És kicsit szégyellős, de szerintem ti nagyon jó barátnők lesztek! - lehajolt a kislányhoz: - Drága kincsem! Apunak most munkája akadt, de ez a nagyon kedves néni biztosan elszórakoztat. - Megpuszilta kis arcát, majd magukra hagyta a hölgyeket.
A tízórás megbeszélés több mint négy és fél órán át tartott mire a külföldi partnerek egyáltalán hajlandóknak mutatkoztak alkalmas, és nyereséges üzletet kötni az adott vállalattal.
Bálint mire visszaért kisebb játszótér fogadta a titkárnő hölgy irodájában. Plüssfigurák tonnaszám, míg a titkárnő a szőnyegen ücsörgött és szinte ujjongó örömteli hangulatban bolondozott és játszott a kislánnyal.
- Látom minden rendben van! Ennek nagyon örülök! Fruzsikám drága! Egy életre lekötelezel! Jól éreztétek magatokat kincsem? - hajolt le a kislányhoz.
- Nagyon! Nagyon kedves néni a barátod! - jegyezte meg élénken kissé kipirultan a játék izgalmáól.
Végül aztán elérkezett a várva várt munkaidő lejárta, de mivel Péntek volt ezért valamivel három óra után lépett ki apuka és kislánya az épületből, ahol mindenki annyira kedvesnek, megértőnek, és emberinek tűnt.

MEGBICSAKLOTT TESTEK

Egyre síkosabb testű immár a körbekerített,
meztelencsiga sötétség.
Élesednek, vészjóslóvá lesznek
a baljóslatú, ikra-fények is;
íjként feszül meg a melankóliába zuhant,
súlyos hajótörött lélek.

A vénák , vér-erek instabil molekula-alagútjaiban
dübörögve vágtatnak brutális,
nyers ösztönök felé a pillanatnyi túlélés reményében.
A sebzett szívben is megindulnak kitaszított,
tachikardiás változások;
előbb csupán csak a fő koszorúerek
izmai vonaglanak, rándulnak össze,
mint halálraítélt rab a hóhér-kéz érintésére.

Apróbb kövek tömítik el
hatékonyan az epevezetéket.
Magas lázverő rettegés rázza
meztelen csigatestem haldokló pórusait.

A sejtek diadalmas feszülése
– félő -, már régen a múlté.
A mohó szövetek egymással is harcban állnak,
csakhogy már egyre több oxigénhez juthassanak.
Szabálytalanul,
kihagyott ütemeként lüktet a mellkas
s az ér fal, a rostok már
szurok-feketeségben szenvednek.

Anatómiai látleleteken aligha látható
a sok könnyen feledhető, lélektani változás.
Sok esetben már nem szükséges ítélőszék,
sem törvény a testnek:
fellebbezéseknek további helye nincs!
Röntgen s EKG-felvételek,
EMERI-k nem őrizhetik meg egy ember telített,
tömör, boldog-szomorú hangulatát,
egy-egy krokodil-könnycsepp halkszavú vigasztalását.
A különbéke iránti valóra válthatatlan
benső kiegyezést, ami
– különösen manapság létszükségleti igény.

Ritkán enged kint s bent a szorongás:
holnapok lecsupaszított bizonytalanságán
a Véglegesség már régen bebizonyosodott.
Testünk hamvadó,
foszló anyagára por s hamu hull.
S talán utolsóként éghet csak el
az emberségben dobogó,
halandó szívburok!

EGYÉB BUKTATÓK NÉLKÜL

Egy kalauz szakmája egyszerre nehéz, és viszontagságos. Ugyanakkor van benne valami, ami összetettség is, mely az adott kalauzt arra kényszeríti, hogy jól megértesse magát az emberekkel. Nyilvánvalóan első látásra minden a szimpatikussággal hozható összefüggésbe. Elvégre a többség mégiscsak közvetlenebbül, és minden bizonnyal kedvesebben áll hozzá olyasféle emberhez, aki első pillantásra nyugodt magabiztosságot, és tökéletes toleranciát, empátiát közvetít, mintsem egy olyasvalaki, aki folyamatosan zsörtölődik, gorombáskodik és egyebek!
A középkorúság átkával viselős, mosolygós, közvetlen, nagydarab férfi volt ez a kalauz. Az ember azonnal azt gondolhatta szeretheti a hasát, hiszen a férfi szívéhez minden esetben a gyomrán át vezet az út. A hétfői reggeleket különben is szinte - kivétel nélkül -, szinte mindenki utálja, hiszen a pihentető, lustálkodó hétvége után következik.
-Jó reggelt kívánok! Hogy érzi magát? Jegyeket, bérleteket lesz szíves! - lépett oda a legelső emberhez, de úgy hogy titokban pufajkás kabátjára fölhúzta a piros hímzéses karszalagót, hogy lássák félig-meddig hivatalos személlyel van dolguk. Egy barátságos pankrátorként lépett oda az emberekhez, akik először jócskán megilletőtek, hogy vajon mi a nyavalyát keres mellettük ez a termetes ember, majd egyre inkább barátságos, közvetlen hangnemére kezdtek koncentrálni, és szinte azonnal meg is nyugodtak.
- Tessék parancsolni! - nyújtották feléje a szintén barátságosabb utasok a jegyüket.
Aztán akadt egy-két bliccelőkedvű egyetemista, akik - nem tudni miért -, azt gondolhatták, hogy megússzák majd az ingyenes utazást, de a pankrátor-alkatú kalauz fineszesebb volt, mert azonnal leszólította őket, mielőtt azok a soron következő megállóban leszállhattak volna.
- Szervusztok! Gyertek csak közelebb! Az a fehérdzsekis úriember fáradjon ide! - szólt máris, mire az illető egyetemistán valóságos pánikroham vonult végül, hogy most vajon mi lesz, elvégre jegye az nincs, de még vonaljegye sem?
- Csö Csákány! - köszönt! - Mi a pálya? - kezdte megjátszani a menő, vagányt, aki kapásból tesz az egész világra és csupán csak önmaga érdekli.
- Jó reggelt neked is! Ugye nincs jegyed, eltaláltam?! - nézett végig a beképzelt egyetemistán aki most lehajtotta szégyenében fejét, hogy ennyire könnyedén rajta kapták.
- Figyelj ide! Odamész a buszvezetőhöz, és kérsz tőle egy jegyet! Remélem pénz azért van nálad?! - kérdezgette. A nagy mackó pankrátoron meglátszott, hogy őszintén segíteni akar a könnyen bajba kerülhető srácon.
- Persze csávókám! Teli vagyok! - felelte.
- Akkor nyomás! Itt megvárlak! - adott egyértelmű, komoly utasítást, és az ember jobban tette, ha hallgatott a szavára. A vagányságát megjátszó egyetemista szomorkásan kullogott a buszvezetői színes fémkerettel elkerített fülkéhez, hogy a vezető kisebb megrökönyödésére egyszerű fecninek látszó vonaljegyet vásároljon. A vezetőnél természetesen volt jegy, és készségesen segített.
Bizonyos utazási napokon, amikor várni lehetett, hogy sokan utaznak majd, mert útra kelnek az iskolás diákok, és nekiindulnak az overallos melósok, és általában a kora hajnali óráktól kezdve a nyugdíjasok színe-java nem ritkán felszállt egyszerre három-négy ellenőr is, és szinte ravaszkás mosollyal szemlélte, hogy azoknak, kiknek nem volt jegyük hogyan lesznek képesek kibulizni őket, vagy már a legelső útba eső megállónál lekászálódni a buszról.
Szinte alig-alig akadt olyan ember, aki ne figyelte volna aprólékos precizitással meg, hogy egyik, vagy másik fél mit csinál? Főként az idősebb korosztály tagjai jeleskedtek abban, hogy majdnem minden ötödik percben szóvá tették, hogy: a fiatalok tanulhatnának egy kis illemet, meg hogy a fiatal miért nem képes átadni a helyét az öregeknek, meg hogy egy fiatal sosem lehet fáradt, elvégre azért fiatal ugyebár.
Ha az ember sokat utazik, mint egyesek, érdemes bérletet váltani, ezért én a többség azért csak-csak kiváltotta a kissé borsosnak tűnő bérletet.
Az emberben még így is sokszor felmerült a kérdés, hogyha egyszer a diákok, és nyugdíjasok kedvezményekben, kiváltságokban részesülnek, akkor az egyszerűbb átlag miért nem tud utazási kedvezményeket igénybe venni, és nekik miért kell megvásárolniuk a drágább jegyet?!
- Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre - mondta a kalauz ismét. Ezúttal egy aggastyánforma ember lépett oda néhány emberhez, akik mintha szándékosan a busz középső részét foglalták volna le maguknak.
- Mi a hézag haver?! - kérdezte kekeckedő hangon az egyik marconaarcú az ellenőrt.
- Jó napot kívánok! Jegyeket, bérleteket szeretnék! - közölte egyértelműen.
- Egen! Hát barátocskám! Megütötted a főnyereményt, mert mi is! - tárta szét mind két kezét, majd visszakézből egy akkora pofont adott nyílt tenyérrel az ellenőrnek, ahogy az menten el is esett a döbbent, szólni nem merő utasok néma döbbenetében.
- Ó, nézzetek csak a vén kriplit! Nem hanyadat vágta saját magát a hülye balfék! - cinikusan, gúnyosan röhögni kezdett a társaival egyetemben. Itt már nem számított se szánalom, sem könyörület. Néhány utas érdeklődést tanúsítva azért csak-csak odafordította fejét, hogy lássa mi történik, és még így is egyetlen nyugdíjaskorú nagymama akadt csupán, aki pufók, májfoltos, reszketeg kezeivel megpróbálta felállítani a védtelenül maradt öreg ellenőrt.
- Nézzétek fiúk! Egy nyanya segítségére van szükség, hogy a kripli mozogjon!
Szerencsére a mackós, termetes pankrátor meghallotta ezt a szóváltást a busz hátsó részében, és sietve kaptatott előre, hogy megnézze nem történt-e komolyabb baj, és persze segítsen amiben csak tud:
- Kedves Uraim! Talán valami problémájuk van?! - kérdezte udvariasan, mint szokta, majd látván szerencsétlenül járt kollegáját igyekezett őt óvatosan felsegíteni a földről.
- Nézzétek a Quasimodot! Küldtek egy medvét, hogy megvigasztalja! - mondta az előbbi cinikus pasas. Azonban arra nem számított, hogy a pankrátornak elkeresztelt férfi is résen lesz, és jótékonyan elgáncsolja őt, miközben összekötözi cipőfűzőit. Így amikor a szemétkedő pasas már indult volna is a leszálló ajtókhoz saját testsúlya foglya lett, és azonnal elbukfencezett lábaiban. A többi bunkó haverja persze elsőre azt sem tudta, hogy támogassa-e, vagy hogy segítsen felállni.
- Hé haver! Jól érzed magad?! - kérdezgették néhányan.
- Ez a rohadék Quasimodo! De majd ha feljelentem a főnökeinél úgy kirúgják, mint a sicc! - fenyegetőzött villogó szemekkel, majd a következő sarkon úgy döntött inkább, hogy elég volt neki a leckéztetésekből, és inkább leszállt a többi bunkó haverjaival.
A busz most emelkedőhöz érkezett, mely leginkább egy kisebb hegyvidéknek is beillő kanyargós szerpentinre emlékeztetett, amikor váratlan hirtelenséggel a buszvezető tövig benyomta a féket, majd nagy sietve kiugrott a vezetőfülkéből, és a busz orrához ügetett. Később kiderült, hogy egy kb. húsz év körüli férfi ugrott a mozgásban lévő jármű elé, mely azonnal elgázolta.
A buszvezető elkeseredett szomorúsággal szállt vissza a vezetőfülkébe, és szólt bele a recsegő, sokszor alig hallható mikrofonba:
- Tisztelt Utasok! Megkérném Önöket, hogy szíveskedjenek leszállni, mert haláleset történt... Nemsokára jön majd egy másik busz... - válaszolta mindenki legnagyobb megdöbbenésére, majd kikapcsolta a mikrofonját, és egész testtartása egyfajta belső lelki vívódást árult el, valami olyasféle megviselt katarzisélmény lehetett ez, amikor az ember az élet értelméről töpreng megállás nélkül egyhuzamban.
A Pankrátornak elkeresztelt jegyellenőr - ahogy magamban elneveztem -, szintúgy leszállt a buszról, és még így is bő fél órába legalább beletelt mire a Sion-lépcsőhöz érkezett a következő buszjárat, amire a Pankrátor szintúgy felkapaszkodott, míg aggastyánkorú kollegája inkább úgy döntött, hogy bemegy a szolgálati állomásra és elmeséli balesetét, és a vele történteket.
Nem mondhatnám, hogy az utunk hazafelé zökkenőmentes volt, ugyanis néhány kellemetlenkedő, és fölöttébb barátságtalan ember szállt fel a középső ajtón, és olyan utas nem akadt, aki ne kötöttek volna bele. Persze azt sem lehet határozottan kijelenteni, hogy ittasak, vagy részegek lettek volna, hiszen koszos, és kissé hitvány arcuk egyedül legfeljebb valami kicsinyes gonoszkodásról árulkodott, a sunyító szemükről már nem is beszélve.
- Jó napot kedves Uraim! Jegyeiket kérném szépen! - közölte szintúgy a lehető legudvariasabb hangnemben, mire a másik négy kérdőn nézett vissza rá.
- Mi köll?! - kérdezte az egyik kissé ellenségesen.
- Ha lenne szíves és megmutatná a jegyét! Hálásan megköszönném!
- Nesze pajtás, itt a jegyem! - A barátságtalan, piszkosképű pasas visszakézből arcon akarta ütni a mackós Pankrátort, de a kalauz szerencsére résen volt, mert olyan könnyedén hárította el az ütést, mintha világ életében önvédelemmel foglalkozott volna.
- Ahogy látom kedves Uraim a társuk sajnos nem volt együttműködő! Akinek van jegye azt most mutassa meg, akinek nincs az mehet a vezetőfülkéhez jegyet venni! Pénz van-e Önöknél? - erősen fogta, akár egy
vaskos emberi harapófogó a barátságtalan támadó ember kezét. Csoda, hogy nem ropogtak madárijesztő-csontjai.
Végül a négy barátságtalan fickó közül kettő kellemetlenkedő szinte azonnal leszállt, míg a másik kettő kifizette a vonaljegyét. Az ember nagy sóhajjal azt gondolhatta, hogy: ,,Na végre! ezt is egyéb galibák nélkül megúsztuk!"
A busz felcaflatott az egyik kisebbfajta dombalakú kapatón, ahol szép, családias jellegű házak bújtak meg, míg végül bevánszorgott kicsit már pöfögve az úttól a végállomás ütött-kopott betonplacáig. Fogtam magam és óvatosan nehogy belerúgjak ormótlan lábammal bármibe is leszálltam és mentem a magam dolga után.

AMIKOR EGY INDULAT KIROBBAN

Ez nem afféle csihi-puhi volt, mint a legtöbb sziruposan elkészített Hollywoodi akciófilmben, ahol - tudvalevően - csupán csak a főszereplőn vannak apróbb-kisebb szinte karcolásértékű sebek. Nem ez azért masszív, alvilági bunyó volt, amit rendre kivétel nélkül mindig vadbarom emberek kezdenek el, akik önmagukat is utálják, megvetik, és hátha nekik nem úgy alakul saját életük, ahogy szeretnék, hát akkor már más se kaphasson ebben semmilyen lehetőséget.
Ropogott a csont, fröccsent a vér - főként az ajkakból serkent ki bőségesen. Mint minden ez is egy pitiánernek látszó, aprócska szóváltással kezdődött a Szent István körúton a Vígszínházhoz közel, melyre a pesti bohém éjszakában még mindig nem lehetett az emberek többsége eléggé felkészülve.
 Dobek Richárd szabályosan nem tűrte el, hogy a villamosmegállóban néhány részegeskedő, kódorgó kamasz szabályosan inzultálta az utasok mellett jóformán mindenkit, akivel csak összefutottak.
- Te rohadék! Anyádat! - mondogatta a fiatalok kis kompániája, majd egy csinos, harmincas hölgyet pécéztek ki a maguk számára, és azonnal leszólították:
- Na mi van kisanyám? Elfogyott a cumipénz?! - fület sértőn röhögtek, és nagyon úgy nézett ki, hogy egykönnyen már csak azért sem fogják senki kedvéért sem abbahagyni.
Richárd éppen barátnőjét és annak barátnőit kísérte el a színházba egy romantikus vígjátékra és már éppen készültek a hazafelé vezető útra, amikor a fiatalember fülét önkéntelen is megütötte az obszcén, szemétkedő szöveg. Közölte barátnőjével, hogy maradjon a többi lánnyal, és ne csináljon semmit, majd ő elintézi.
- Ricsi! Kérlek... a végén rosszul jársz... - karolt bele, és el nem akarta engedni párját.
- Figyelj Kati! Tudom, hogy félsz, mert én is félek, de valakinek muszáj cselekednie is, különben a rosszak győznek! - azzal óvatos gyöngédséggel lefejtette barátnője aprócska kis kezeit a kabátjáról, és igyekezett hangtalanul mozogva a kisstílű, agresszív kamasz-csoport hátába kerülni.
- Jó estét srácok! Hogy ityeg?! - kérdezte mindenkitől, mire a kamaszok többsége elengedte a harmincas nőt, és hirtelen kört alkotva Richárdot kezdték körbevenni.
- Mit bugyogsz te szarzsák?! - kérdezte az egyik srác, aki jócskán be lehetett állva, mert valósággal bűzlött a masszív szesztől. Ki tudja mit ihatott össze?
- Nézzétek srácok! Nem akarok balhét! Miért nem húztok szépen haza! Mindenki menjen a maga dolgára, és nem történt semmi! - később rögtön megérezte, hogy ezt az utolsó mondatot talán mégsem kellett volna kimondania, mert máris előkerült néhány kés, és boxer. Richárd legelső gondolata az volt, hogy honnan a fenéből szereztek ezek a kis pisisek ilyen veszélyes fegyvereket, amikor váratlanul az egyik máris hadonászni kezdett előtte borotvaéles pengéjével, és látszólag minden idejét lefoglalta az, hogy Richárdot megsebesítse:
- Te rohadék geci! Beszóltál nekünk, mi?! Most megdöglesz! - azonnal ráakart ugrani. Gyilkos pillantások következtek. A legtöbb kamasz máris Hajrázni kezdett, és veszettül drukkolt annak az agresszív, kiszámíthatatlan, és nagyon is kegyetlen kamasz srácnak, aki meglóbálta a gyilkos pengét.
Richárd ösztönszerűen villámsebeséggel ismerte fel az adott helyzetet, és azt a tényt, hogy ez bizony már korántsem tréfadolog. Azonnal elhajolt, és megpróbálta hárítani előbb a kamasz srác kezét, amiben a fenyegető acél fityegett, majd kifacsarni annak a karjából a pengét.
- A rohadt kurva anyád! - kiáltotta a kamasz, amikor fájó kezét, majd egész karját kezdte fájlalni, majd odaszólt a többi fenegyereknek, akik megdermedve, tétlenül álltak ott, és semmit sem mertek csinálni. - Mire vártok ki kibaszott idióták, mi?! Azonnal kerítsétek körbe. - adott utasítást, de senkinek sem volt se mersze, se bátorsága Richárddal kikezdeni.
- Figyelj! Állítsd le magad! - igyekezett győzködni a kamaszt Richárd, aki eleinte - legalább is -, férfias kakaskodásnak vélte ezt a szóválásból kialakult, de most már élet-halál harc csetepatét. - Jobb, ha nem sérül meg senki! Érted?!
Ám a kamasz srác ezzel mit se törődött. Eltökélte, hogyha fene fenét eszik is, ma este itt vér fog folyni a pokoli indulatok oltárán.
- Te rohadt kis geci féreg! Azt képzelted, hogy megúszod ezt?! - újra támadott, látszólag teljesen sikertelenül, mert Richárd macskaügyeséggel ugrott, majd tért ki az útjából. Azonnal ökölbe szorította kezét és sikeresen bevitt egy közepes ütést a kamasz gyomrába, amitől az menten összeroskadt, és mind a két kezével erősen szorítani kezdte hasát.
- A jó édes anyádat te féreg! Ez kurvára fájt! - kezdett fetrengésbe a földön, majd elejtette a gyilkos pengét. Richárd azonnal elrúgta a kést, mely végigszánkázott az úttesten és a főútvonalon állt meg, ahol szinte másodperceként jöttek-mentek az egyre türelmetlenebb autósok.
- A kurva életbe a késem! Elvetted a késemet te faszkalap! Az apám ki fog nyírni! - nagy nehezen két kézre állt, majd feltápászkodott. Richárd szíve szerint segített volna neki, hiszen egy részeg kamasz sosem tudja, hogy mit tesz, ám ez a nyurga kamasz maga volt a megtestesült, elvetemült gonoszság, így - legalább is egyelőre -, kivárta, hogy mi fog történni?
A nyurga kamaszon mintha rettegő félelemérzet vonult volna át. A volt szánalmas, pitiáner haverjai, akik kezdetben legalább is támogatták addigra már mind egy szálig lekoptak, és elhúztak innen, így számolnia kellett az elkeserítő helyzettel, hogy totálisan magára van utalva. Elkezdett a főútvonal irányába botorkálni, hátha megleli féltve őrzött gyilkos-pengéjű kését, ám az első süvöltve száguldó autó másodpercek tört része alatt elütötte. Akkorát repült nyúlánk teste, hogy csupán a főútvonal közepe felé ért földet rongybabaként.
Richárd barátnője mindvégig a közelben volt, és heves szívdobbanásokkal, féltő aggodalommal nézte, hogy mi történik párjával. Annyira ideges és aggodalmas volt egész lénye, hogy a barátnői közül - bár többen felajánlották, hogy mellette maradnak, amíg legalább is a csetepaté véget ér -, Kati mindenkit hazaküldött, mondván ez senkire sem tartozik.
- Jaj, ne hülyéskedj már csajszi! Csajos barátnők vagyunk! Mindenki egyért, egy mindenkiért! - jelentette ki az egyik talpraesettebb hölgyemény. Kati kéz tördelve kísérte figyelemmel még így is a vészjósló eseményeket:
,,Mi lesz, ha szerelmével történik valami visszafordíthatatlan katasztrófa? Vagy ha annyira megsebesül, hogy elvérzik stb." - baljóslatú gondolatok kerítették másodpercek alatt tartósan hatalmukba. 
Richárdnak is jócskán földbe gyökerezett a lába, hiszen szemtanúja volt az esetnek. Most viszont erősen gondolkodóba esett, hiszen, ha kijönnek a rendőrök és nem tud elfogadható magyarázattal szolgálni arra nézve, hogy miként kezdődött a szóváltással egybekötött verekedés, mely aztán végül tragédiába fulladt a végén lehet, hogy őt is rácsok mögé dugják, mint általában azokat, akik rossz helyen voltak rossz időben.
Kati rögtön odarohadt hozzá, hogy érezze testét, és azt, hogy nem esett semmi baja.
- Ugye nem sérültél mg Ricsi? - kérdezte pityergős, halálra rémült hanggal, megrémült tekintettel.
- Nem dehogy! Ugyan már! - legyintett. - Viszont azt a szerencsétlen kamasz srácot, aki meghalt azt sajnálom, mert egy ilyen verekedés senkinem sem jó! Most az a kérdés, hogy várjuk meg a rendőrséget, vagy menjünk haza? - kérdezte, ám valójában önmagához intézte a kérdést.
- Szerintem jobb, ha megvárjuk a rendőröket, elvégre tudjuk, hogy mi történt! De azért félek... - jegyezte meg Kati miközben szorosan magához szorította párját.
Richárd és Kati megvárták a kiérkező rendőröket, akik máris mindenkit kihallgattak, mikor kettőjükre került a sor szinte alig valósággal ledermedtek, de azért mindent elmondtak az egyenruhás embereknek. Így is bő negyvenöt percbe biztosan beletelhetett mire elmehettek a helyszínről. Villamosra szálltak a sűrű, komor városban, és hazamentek közös lakásukba. Később Richárd sehogyan sem tudott aludni, és Kati sem. Felkeltek, kivonultak a kiskonyhába, és kislámpa mellett jó alaposan kivesézték a történteket. Vajon ennek tényleg így kellett történnie? Vajon az ember mennyire irányíthatja a bizonytalan jövőjét, és sorsát? - Kérdezgették egymást, mire hamar hajnal lett.        

PRÓBA-TEMETÉS

Ha egyszer innen majd végleg
elköltözöm az ég és a kacagva hívogató Nap
vidáman biztosan összeér,
miközben majd egyik vallatja a másikát:
miért nem tudott teremtődni
s újból létezni, mint eddig?!

Ajtómat rendőrségi sárgaszalag-bélyeg
metszi X-szerűen ketté, tudatva:
Itt is meghalt az Egy-Valaki!
A bejárati aulában egy-két eltévedt,
olcsó, bámészkodó mécses lángja
szolgáltat néminemű megváltó lídércfényt.

Aztán a legtöbb őskövületben
itt ragadt lakó serénykedve
máris inkább találgatni kezdi,
mert fél a tudattól,
hogy végképp megtudakolja:
öngyilkosság vagy éppen természetes Halál
történt-e a rejtélyes,
külön lakóssal, ki titkon angolosan távozott?!

S bár novembert írtak fürdőköntöse
szemérmesen most is eltakarta életében
kínosan rejtegetett Basa-potrohát.
Soha-nem-volt nyár romantikájával
szeretett volna létezni
hajótörött- szerencsétlenként az életben.

Tán elköltözött Ő kicsit már régebben innen s oda?
Egy örök-barátnak nevezett színésznő
titkon felragyog, mert csupán csak
a rejtegetett kulisszák mögött mert teljes szívvel
sírva fakadni,
hogy szándékosan elbújtatott
gyermek-méltóságát híven megőrizhesse.

Az itt maradt halhatatlan Kedves
karakán-bátran még mindig képtelen elhinni,
hogy minden ennyire egyszerűen megtörténhetett.
Gyerekek s unokák tétlenül ődöngnek
régen láthatott fényképek
családi emlékébe beburkolják gondolataikat.

Rokonok, barátok, tisztelők kákabélű-ellenségek,
fekete kritizálók magukkal cipelik
egy haszontalannak kikiáltott
evilági élet kellék-feleslegét
s a könnyeden feledők közt
egy sem akad, ki kinyitna végre
egy verseskötetet is s inkább a költő
szavaival szólna, vagy regélne.

Utókorban megbízhatatlan korrektorok,
irodalmárok, szerkesztők gratulálnak
gazsulálva egymásnak kölcsönösen mondván:
másodszor is Igen!
Ez tehetséges ember volt!
– Igazából a nyitott urnánál csupán
csak egy-két tanítvány,
ha tétován meghajtja fejét,
árván álldogál.

Kit életében sem sokra méltatok
halála utánra marasztalódik
s hamarján lekopik
az emlékezet penész-szagú faláról!

MANIPULÁCIÓS LECKE

Akkor délután volt, és én éppen a Bach-csomóponthoz közeli buszmegállóban várakoztam, mert szerettem volna - késésemet elkerülendő -, felkapaszkodni még idejében a nyolcas buszra, hogy azzal hatékonyan beszáguldjak az egyetemre, ahol nagy valószínűséggel már javában tartott az újabb, halálosan unalmas előadás a Trabant-gyártásról, ahelyett, hogy Konstantinápoly ostromáról hallottunk volna. Így megy ez!
A sárgafényes, lidérces lámpák sárga tigris-fényekkel szórták teli az utcát, és a hőmérséklet annyira lehűlt, hogy nagy volt a rizikója, hogy havazni fog. Amit a havazásnál is jobban utálok az, ha az embernek egy totálisan sötét, kietlen, emberektől teljesen elhagyatott területen szükséges boldogulnia, vagy adott esetben átevickélnie. Sálam, bolyhos sapkám jó erősen a fejemre volt húzva, amitől szabályosan legalább annyira idiótán festhettem a külső szemlélő számára, mint Holden Caulfiled, vagy a Michlaein-gumiemberke.
Éppen a buszra várakoztam toporogva-toppantva, kinek hogy tetszik az idő sívárságára való tekintettel, amikor egy látszólag ártalmatlan öregasszony lépett oda hozzám. Zoknikat, és mindenféle apróbb-cseprőbb holmikat árult, és kedvesen, már-már kissé vehemensen elkezdett pénzt kunyerálni a buszmegállóban ácsingózó emberektől, hátha számára is csurran-cseppen valami.
- Ne haragudjék fiatal úr - szólított meg. - Nem tudna adni egy kis pénzt? Tényleg csak pár forintra lenne szükségem! - kissé kétségbeesett igyekezettel tolta elém foszlásnak indult, kissé koszos zoknijait.
- Tényleg fiatal Úr csak pár forintot... - kissé erőszakos, kötekedő természete egyszerre önkéntelenül is felingerelt, és éreztem, hogy agyamat megmagyarázhatatlan módon elönti az ideg. Jócskán hátrálni kezdtem mire úgy tűnt, hogy üldözőbe vett, mert lépéseit önkéntelen megszaporázva szeretett volna utolérni, és követelni, amihez valójában semmi joga.
- Kérem szépen... fiatal úr... - hangja manipulatív módon könyörgőre váltott, mint azon szélhámosok, vagy imposztorok hangja, akik tudatos módszerekkel hálózzák be áldozataikat, mert a fő céljuk az, hogy totálisan kiforgassák az adott szerencsétleneket minden vagyonukból.
Gyorsan körbe néztem. Nem tudom. Talán az önzetlen segítségadásban reménykedtem, amit egyik embertárs a másiknak - sok esetben -, adni szokott, és amiről sajnos jelenkorunkban főként a magyar emberek nem éppen ismeretesek! A legtöbb várakozó vagy szándékosan félre, vagy oda sem nézett, mintha egy olyan irritáló, vagy tabu eseménnyel lenne dolga, mely igaz ugyan, hogy mindennaposnak mondható, mégis jobb inkább a szőnyeg alá söpörni.
A nőn jócskán meglátszott, hogy összezsírozott, fekete hajával, koszos körmeivel addig nem hajlandó tágítani, amíg be nem vagyok hajlandó adni a derekamat.
Váratlanul az égre emeltem a tekintetemet, melyből vastag ezüstszürke kristály-pelyhekben szállingózni kezdett a szomorú hó. ,,Miért mindig engem kell, hogy kiszemeljenek azok, akiknek segítségre, vagy adott esetben nehezen bizonyítható anyagi támogatásra van szükségük?" - faggattam magamat. Végül nagy nehezen benyúltam közepesméretű aktatáskámba és előhalásztam egy akrobata-mutatvány keretében pénztárcámat, majd kihalásztam belőle egy ötszázast, mert ezer forintot nem volt szívem odaadni. Ez volt az igazság. Odanyomtam a koszos tenyerű nő kezébe, aki gonosz, fintorgó vigyort küldött felém, mintha egyenesen ott helyben megátkozott volna, majd úgy eliszkolt az aznapi jutalmával, mintha sosem történt volna meg ez a váratlan esemény.
Időközben megérkezett a megállóba a nyolcas busz, és én legalább annyira iszkoltam, kapaszkodtam egyre beljebb a busz belsejébe, mintha legalább is néhány alattomos gonosztevő üldözne, vagy épp követelne tőlem valamit. Amint egyre beljebb értem a már egyébként is jócskán tolakodó utasok gyűrűjében még láttam, amint a kétes értékű öregasszony sietve átbaktat az egyik zebrán, és kiköt egy talponálló kocsmaszerűség előterében. Gondoltam magamban: ,,Te aztán megéred a pénzed öreganyám! Kell a szesz, mi?!"
A vártnál kiadós késéssel érkeztem meg az Astoriához, és loholtam be a Bölcsész Karra, ahol már javában ment az aktuális, halálosan unalmas előadás, ahol egy újabb vendégelőadót hívtak csupán csak azért, hogy előszeretettel, és jelentős egoistasággal a saját maga hangjába lehessen fülig szerelmes, és ahol - természetesen -, minden hallgatónak szigorúan tilos volt kérdezni különben jócskán megnézhette magát a vizsgán, vagy esedékes szigorlatai alkalmával, amik egy kis idő elmúltával szintén a szánalmas nevetségtárgyát képezték.
- Hát szia Robi! Elkéstél! - közölte kimérten, mégis bájos huncutsággal az egyik szupermodell típusú csoporttársam.
- Igen! Tudod erről eszembe jut az a filmjelenet, amikor az egyik hölgyemény azt mondja a másiknak, hogy mi sosem szoktunk késni, hanem mindenki más érkezik kicsivel korábban!
- Á! Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a filmeket! Minden napra tartogatsz meglepetést számomra! - látványosan, teátrálisan megnyalja évezettel babonázó ajkait, miközben szempilláit rebegteti, és még párat kacsint is hozzá.
,,Most azt hiszi, hogy majd vakon engedelmeskedek majd az ő önző nőstényördög akaratának, de kifogom ábrándítani!" - gondoltam magamban, és persze minden lélekerőmre szükségem volt annak érdekében hogy máris le nem buktassam magamat, mert az illető csinos, szexis hölgy rámenősége, és intelligenciája ütős kombinációnak bizonyult a szememben.
- Ö... pedig így van! Jóformán az egész gyerekkorom barátok nélkül és főként filmekkel telt el! - közöltem határozottságot mímelve.
- Na ne szivas! - lepődött meg, miközben babonázó őzikeszemei jócskán kikerekedtek, mint aki
meghökkentő újdonságot hall.
- Miről maradtam le? - érdeklődtem, miközben előkészítettem nagyméretű spirálfüzetemet jegyzetlés céljából.
- Semmi lényegesről! Ami azt illeti én annyira szívesen lelépnék innen, te nem?! - nézett rám kérdőn, bár valójában valósággal máris égett a vágytól, hogy kiléphessen a nagyméretű előadóterem ajtaján. Csöndesen pakolni kezdett, míg a szemfüles hallgatók közül néhányan pisszegésekkel szándékoztak felhívni a figyelmünket arra, hogy itt bizony a kelleténél komolyabb előadás folyik, ami viszont egyáltalán nem tréfadolog!
- Én... nem szívesen mondom, de talán ezt nem kéne... - kezdtem totálisan bepánikolni, és ilyenkor úgy viselkedtem, mint egy eszement idióta, aki teljesen beijedt.
- Jaj Róbikám! Hát mi vagy te kicsi szívem, kisfiú, vagy felnőtt ember?! - tapintott a lényegre! - Figyelj, nem kényszer! Ha jössz jössz, ha maradsz, hát akkor maradsz! - azzal nem is vesztegette többet a szót, máris gubulva, mint egy Tomb Raider kislasszézott a teremből.
Azért becsületemre váljék, hogy még vártam egy-két percet, hogy alaposan átgondolhassam a helyzetet, és csupán csak ezután követtem a szexis hölgyeményt remélhetőleg feltűnés nélkül!
Odakint a visszhangot verő folyóson a hölgy teátrálisan megtapsolt, hogy maradék bátorságomat kockára téve volt bennem annyi mersz, hogy mindent kockára téve mertem döntést hozni saját magammal kapcsolatban.
- Na látod édesem! Nem is volt annyira szörnyű dolog, igaz-e?! - valósággal röpült felém, és zokszó nélkül a nyakamba csimpaszkodott, mintha valami hősszerelmes pár lennénk, akik éppen készülnek rá, hogy csókokkal örvendeztessék meg egymást. - Te annyira... csodabogár vagy... - jelentette ki, majd cuppanós puszi következett, igaz pufók, tokás arcomra.
- Ez akkor most jót jelent...? - kérdezte megilletődötten.
- Mindenesetre nem jelent rosszat. - leugrott a nyakamból, belecsimpaszkodott hevesen izzadó kezembe, és együtt sétálni kezdtünk a ridegséget közvetítő lépcsőház lépcsőin egyenesen a földszintre, amíg még így is volt három emelet.
- Mesélj magadról légy szí! - kérlelt. - Például mi leszel, ha már a diploma a kezedben lesz? - rögvest a lényegre tért, mielőtt az ember bármit is mondhatott volna.
- Hú... hát ez nagyon komplex és nehéz kérdés... - feleltem halkan, mint aki máris szégyelli magát.
- Jaj, ne szórakozz! Mihez akarsz kezdeni az életeddel? Kötve hiszem, hogy tanítani akarsz! - tette támadólag csípőre mindkét vörös lakkal kilakozott körmét.
- Hát... igazad van... tényleg nem...
- Na ugye! Akkor, mit akarsz?
- Jó volna könyveket, verseket írni, egy forgatókönyvön dolgozni, és egy filmet leforgatni... - nem mertem gyönyörű szemébe belenézni.
- Nem szeretnélek megbántani drágám, de akkor neked a Színművészetire kellett volna felvételizned!
- Igen! Csak tudod elég nehéz az ember dolga, ha ötven emberből csupán négy ember marad talpon az utolsó, harmadik szelektáló rostán.
- És nem lehetett volna valahogy kiokoskodni úgy a dolgokat, hogy az elsősorban neked kedvezzen? - kérdezte érdeklődve, kíváncsian.
- Igen? Mégis hogyan? - kicsit idegesebben, talán támadóan felemelhettem a hangom, mert a gyönyörű istennő hátrált néhány lépést. Azonnal észbe kaptam, és sorozatosan bocsánatot kezdtem kérni.
- Figyelj! Csak beszélgetünk! Nem kell mindjárt a falnak rohanni! - igyekezett nyugtatni több-kevesebb sikerrel. - Szóval... Színitanodába jártál-e?
- Igen! A Shakespeare-i tanodába a Népszínház utca sarkán.
- Én a Földesy Margit-féle tanodába jártam, és isteni jó csapat jött össze!
- Megkérdezhetem, hogy akkor mi volt a gond? - kérdeztem őszintén.
- Egyszerűen nem éreztem azt, hogy egy csapatnak vagyok a tagja. Sokkal inkább emberek laza érdekszövetségének mondanám, akik egyéni törekvéseiket akarták megvalósítani! Tudod, hogy van ez? Mindenki irtózatosan elkezd nyomulni, mint egy számító alattomos ember, és bármit képes megtenni csakhogy az adott rendező rábízza a főszerepet, amivel kedvére brillírozhat. Ebből nekem már a legelső hét után elegem volt, és azt mondtam a rendezőnek, aki - mellesleg azonnal letegezte az embert, és ez nálam szempont -, hogy ,,figyelj, ilyen áron én nem szeretnék szerephez jutni!" Persze aztán jócskán csóválta a fejét, mert azt hihette, hogy hisztis kedvemben talál, vagy épp csak makacskodom, de én kötöttem az ebet a karóhoz, és mikor elfajultak a dolgok fogtam magam és egyszerűen kiszálltam a mókuskerékből. - vett egy nagy, mély levegőt, amitől gyönyörű, bombázó női teste csak még jobban érvényesült a ruha alatt. Én pedig - mit is tagadjam -, valósággal kezdtem tőle veszettül bezsongani, és még a vérem, és ösztöneim is elkezdtek dobszolót nyomatni a lelkemben.
- Hát... ezt őszintén sajnálom... - vallottam meg minden hátsó szándék nélkül.
- Figyelj Robi! Lehet egészen őszinte? - kérdezte úgy, mintha valami nagy genyóságra készülődne titokban, amiről persze én nem tudhatok. Bólintottam kételkedőn.
- Amikor anno 2002-ben egyszer csak feltűntél az akkor még formálódó csoportunkban be kell, hogy valljam, hogy egy csöppet sem voltál szimpatikus! Ezzel nem akarlak megsérteni, csak úgy fogalmaznék, hogy... olyan elveszett, galamblelkű emberkének tűntél, akit az első szellő elfúj, mert képtelennek tűnik megállni a saját lábain. De aztán, ahogy egyre jobban kezdtél nyitni az emberek, és mifelénk rájöttem, hogy te egy sokoldalú, fantasztikus, hihetetlenül sziporkázó, és kreatív ember vagy, aki pontosan tudja, hogy mit akar az élettől, és akit - több mint valószínű -, hogy már annyiszor bedarált az élet, hogy azért lettél örök, de jóindulatú pesszimista! - rám nézett, és mivel látta, hogy szavai célba találnak, hiszen egyszerre hatódtam meg, és igyekeztem visszafojtani önsajnálatom masszívnak tűnő könnyeit, szó nélkül átölelt, sokkal inkább szerelmesként, semmint barátnőként, és megcsókolt.
- Légy szi! Ígérd meg nekem esküvel, hogyha ennek az egyetemi szarságnak egyszer vége lesz újból megkeresel, vagy én kereslek meg téged, és továbbra is tartani fogjuk a kapcsolatot, és részesei leszünk egymás életének! - Először volt alkalmam hús-vér valóságában testközelből megtapasztalni, hogy még az egzotikus szupermodell-alkatú istennők is éppen olyan átlagos emberek, átlagos problémákkal, és gondokkal, akárcsak jómagam.
Az egyetem után a közösségi média térhódításával megegyező időben még most is szeretném hinni, hogy valahol, valamikor talán újra felfogunk majd bukkanni egymás kacifántosra sikeredett életében.