EMBER-ÁLDOZAT

Gyorsan bezáródó ajtó lettem. Mellkas-börtönben hisztisen toporzékoló ritmuszavar Hideg esőben vacogó vigasztalan könnycsepp bánata rozsamarta őszi égnek. Összetett, bizalmas kódrendszere egy kétségbeesett kiálltás, vagy segítségkérésnek, jelrendszere egy önmagával szüntelen viaskodó emberi léleknek.

Gyötörek, aláztak már épp eleget szapulók, talpsimogatók vegyesen, kik akár a gyilkosan maró savak a nehéz fémet is majd megolvasztottak. Állítottak bicegve, némán a jéghideg vasküszöbre türelmesen hadd várakozzak csak céltalan ostoba balek-bénán.

Én velem a szerelem is bolondját járatta. Kidobott haragból, indulat-orkán sújtottan, majd eltaposott, akár hitvány, kisstílű féreg-porszemet. Az ítészt, mely fejem fölött szüntelen döntést hozott vajon ki ítélheti meg?

Instrukciók alattomos alkalmazóit ki vonhatná méltó felelősségre? Áltudós halandzsák közt mikor állhat talpra az Egy-valaki szabad akarattal s mondja ki a valót? Ki fogja tartani igazából a valódi pózt?! Szólni, tenni kellene akár hallgatás árán is.

Láttam már magamat elégszer vonyítva sírni. E önző vesztébe rohanó világ elől menedék-kikötők felé menekülni. Uszító árnyékok elől szándékosan el bujdostam. Visszasiklott velem a bicegős rettenet, ami silány áldozatát meglesi örökkön irgalmatlanul.

Élettől távozók boldogulásával nehéz bármit is kezdeni. Vissza-visszatérnek egy elképzelt, idilli világ-berendezkedéshez: vajon marad-e még annyi méltatlan galád Időm, hogy testem börtönében sínylődve is végzetest dobbanhasson mélabús szívem egy felbecsülhetetlen, földi csillag Egy-Igaz pillantására?
S talán a megtalált boldogság is új Mindenség-bimbókat terem, mint virágszirmok a legszebb virágok szálain. Egyetlen bizonyosság e nagy színeváltozásban tulajdon veszteglő elmúlásom!