EGYÉB BUKTATÓK NÉLKÜL

Egy kalauz szakmája egyszerre nehéz, és viszontagságos. Ugyanakkor van benne valami, ami összetettség is, mely az adott kalauzt arra kényszeríti, hogy jól megértesse magát az emberekkel. Nyilvánvalóan első látásra minden a szimpatikussággal hozható összefüggésbe. Elvégre a többség mégiscsak közvetlenebbül, és minden bizonnyal kedvesebben áll hozzá olyasféle emberhez, aki első pillantásra nyugodt magabiztosságot, és tökéletes toleranciát, empátiát közvetít, mintsem egy olyasvalaki, aki folyamatosan zsörtölődik, gorombáskodik és egyebek!
A középkorúság átkával viselős, mosolygós, közvetlen, nagydarab férfi volt ez a kalauz. Az ember azonnal azt gondolhatta szeretheti a hasát, hiszen a férfi szívéhez minden esetben a gyomrán át vezet az út. A hétfői reggeleket különben is szinte - kivétel nélkül -, szinte mindenki utálja, hiszen a pihentető, lustálkodó hétvége után következik.
-Jó reggelt kívánok! Hogy érzi magát? Jegyeket, bérleteket lesz szíves! - lépett oda a legelső emberhez, de úgy hogy titokban pufajkás kabátjára fölhúzta a piros hímzéses karszalagót, hogy lássák félig-meddig hivatalos személlyel van dolguk. Egy barátságos pankrátorként lépett oda az emberekhez, akik először jócskán megilletőtek, hogy vajon mi a nyavalyát keres mellettük ez a termetes ember, majd egyre inkább barátságos, közvetlen hangnemére kezdtek koncentrálni, és szinte azonnal meg is nyugodtak.
- Tessék parancsolni! - nyújtották feléje a szintén barátságosabb utasok a jegyüket.
Aztán akadt egy-két bliccelőkedvű egyetemista, akik - nem tudni miért -, azt gondolhatták, hogy megússzák majd az ingyenes utazást, de a pankrátor-alkatú kalauz fineszesebb volt, mert azonnal leszólította őket, mielőtt azok a soron következő megállóban leszállhattak volna.
- Szervusztok! Gyertek csak közelebb! Az a fehérdzsekis úriember fáradjon ide! - szólt máris, mire az illető egyetemistán valóságos pánikroham vonult végül, hogy most vajon mi lesz, elvégre jegye az nincs, de még vonaljegye sem?
- Csö Csákány! - köszönt! - Mi a pálya? - kezdte megjátszani a menő, vagányt, aki kapásból tesz az egész világra és csupán csak önmaga érdekli.
- Jó reggelt neked is! Ugye nincs jegyed, eltaláltam?! - nézett végig a beképzelt egyetemistán aki most lehajtotta szégyenében fejét, hogy ennyire könnyedén rajta kapták.
- Figyelj ide! Odamész a buszvezetőhöz, és kérsz tőle egy jegyet! Remélem pénz azért van nálad?! - kérdezgette. A nagy mackó pankrátoron meglátszott, hogy őszintén segíteni akar a könnyen bajba kerülhető srácon.
- Persze csávókám! Teli vagyok! - felelte.
- Akkor nyomás! Itt megvárlak! - adott egyértelmű, komoly utasítást, és az ember jobban tette, ha hallgatott a szavára. A vagányságát megjátszó egyetemista szomorkásan kullogott a buszvezetői színes fémkerettel elkerített fülkéhez, hogy a vezető kisebb megrökönyödésére egyszerű fecninek látszó vonaljegyet vásároljon. A vezetőnél természetesen volt jegy, és készségesen segített.
Bizonyos utazási napokon, amikor várni lehetett, hogy sokan utaznak majd, mert útra kelnek az iskolás diákok, és nekiindulnak az overallos melósok, és általában a kora hajnali óráktól kezdve a nyugdíjasok színe-java nem ritkán felszállt egyszerre három-négy ellenőr is, és szinte ravaszkás mosollyal szemlélte, hogy azoknak, kiknek nem volt jegyük hogyan lesznek képesek kibulizni őket, vagy már a legelső útba eső megállónál lekászálódni a buszról.
Szinte alig-alig akadt olyan ember, aki ne figyelte volna aprólékos precizitással meg, hogy egyik, vagy másik fél mit csinál? Főként az idősebb korosztály tagjai jeleskedtek abban, hogy majdnem minden ötödik percben szóvá tették, hogy: a fiatalok tanulhatnának egy kis illemet, meg hogy a fiatal miért nem képes átadni a helyét az öregeknek, meg hogy egy fiatal sosem lehet fáradt, elvégre azért fiatal ugyebár.
Ha az ember sokat utazik, mint egyesek, érdemes bérletet váltani, ezért én a többség azért csak-csak kiváltotta a kissé borsosnak tűnő bérletet.
Az emberben még így is sokszor felmerült a kérdés, hogyha egyszer a diákok, és nyugdíjasok kedvezményekben, kiváltságokban részesülnek, akkor az egyszerűbb átlag miért nem tud utazási kedvezményeket igénybe venni, és nekik miért kell megvásárolniuk a drágább jegyet?!
- Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre - mondta a kalauz ismét. Ezúttal egy aggastyánforma ember lépett oda néhány emberhez, akik mintha szándékosan a busz középső részét foglalták volna le maguknak.
- Mi a hézag haver?! - kérdezte kekeckedő hangon az egyik marconaarcú az ellenőrt.
- Jó napot kívánok! Jegyeket, bérleteket szeretnék! - közölte egyértelműen.
- Egen! Hát barátocskám! Megütötted a főnyereményt, mert mi is! - tárta szét mind két kezét, majd visszakézből egy akkora pofont adott nyílt tenyérrel az ellenőrnek, ahogy az menten el is esett a döbbent, szólni nem merő utasok néma döbbenetében.
- Ó, nézzetek csak a vén kriplit! Nem hanyadat vágta saját magát a hülye balfék! - cinikusan, gúnyosan röhögni kezdett a társaival egyetemben. Itt már nem számított se szánalom, sem könyörület. Néhány utas érdeklődést tanúsítva azért csak-csak odafordította fejét, hogy lássa mi történik, és még így is egyetlen nyugdíjaskorú nagymama akadt csupán, aki pufók, májfoltos, reszketeg kezeivel megpróbálta felállítani a védtelenül maradt öreg ellenőrt.
- Nézzétek fiúk! Egy nyanya segítségére van szükség, hogy a kripli mozogjon!
Szerencsére a mackós, termetes pankrátor meghallotta ezt a szóváltást a busz hátsó részében, és sietve kaptatott előre, hogy megnézze nem történt-e komolyabb baj, és persze segítsen amiben csak tud:
- Kedves Uraim! Talán valami problémájuk van?! - kérdezte udvariasan, mint szokta, majd látván szerencsétlenül járt kollegáját igyekezett őt óvatosan felsegíteni a földről.
- Nézzétek a Quasimodot! Küldtek egy medvét, hogy megvigasztalja! - mondta az előbbi cinikus pasas. Azonban arra nem számított, hogy a pankrátornak elkeresztelt férfi is résen lesz, és jótékonyan elgáncsolja őt, miközben összekötözi cipőfűzőit. Így amikor a szemétkedő pasas már indult volna is a leszálló ajtókhoz saját testsúlya foglya lett, és azonnal elbukfencezett lábaiban. A többi bunkó haverja persze elsőre azt sem tudta, hogy támogassa-e, vagy hogy segítsen felállni.
- Hé haver! Jól érzed magad?! - kérdezgették néhányan.
- Ez a rohadék Quasimodo! De majd ha feljelentem a főnökeinél úgy kirúgják, mint a sicc! - fenyegetőzött villogó szemekkel, majd a következő sarkon úgy döntött inkább, hogy elég volt neki a leckéztetésekből, és inkább leszállt a többi bunkó haverjaival.
A busz most emelkedőhöz érkezett, mely leginkább egy kisebb hegyvidéknek is beillő kanyargós szerpentinre emlékeztetett, amikor váratlan hirtelenséggel a buszvezető tövig benyomta a féket, majd nagy sietve kiugrott a vezetőfülkéből, és a busz orrához ügetett. Később kiderült, hogy egy kb. húsz év körüli férfi ugrott a mozgásban lévő jármű elé, mely azonnal elgázolta.
A buszvezető elkeseredett szomorúsággal szállt vissza a vezetőfülkébe, és szólt bele a recsegő, sokszor alig hallható mikrofonba:
- Tisztelt Utasok! Megkérném Önöket, hogy szíveskedjenek leszállni, mert haláleset történt... Nemsokára jön majd egy másik busz... - válaszolta mindenki legnagyobb megdöbbenésére, majd kikapcsolta a mikrofonját, és egész testtartása egyfajta belső lelki vívódást árult el, valami olyasféle megviselt katarzisélmény lehetett ez, amikor az ember az élet értelméről töpreng megállás nélkül egyhuzamban.
A Pankrátornak elkeresztelt jegyellenőr - ahogy magamban elneveztem -, szintúgy leszállt a buszról, és még így is bő fél órába legalább beletelt mire a Sion-lépcsőhöz érkezett a következő buszjárat, amire a Pankrátor szintúgy felkapaszkodott, míg aggastyánkorú kollegája inkább úgy döntött, hogy bemegy a szolgálati állomásra és elmeséli balesetét, és a vele történteket.
Nem mondhatnám, hogy az utunk hazafelé zökkenőmentes volt, ugyanis néhány kellemetlenkedő, és fölöttébb barátságtalan ember szállt fel a középső ajtón, és olyan utas nem akadt, aki ne kötöttek volna bele. Persze azt sem lehet határozottan kijelenteni, hogy ittasak, vagy részegek lettek volna, hiszen koszos, és kissé hitvány arcuk egyedül legfeljebb valami kicsinyes gonoszkodásról árulkodott, a sunyító szemükről már nem is beszélve.
- Jó napot kedves Uraim! Jegyeiket kérném szépen! - közölte szintúgy a lehető legudvariasabb hangnemben, mire a másik négy kérdőn nézett vissza rá.
- Mi köll?! - kérdezte az egyik kissé ellenségesen.
- Ha lenne szíves és megmutatná a jegyét! Hálásan megköszönném!
- Nesze pajtás, itt a jegyem! - A barátságtalan, piszkosképű pasas visszakézből arcon akarta ütni a mackós Pankrátort, de a kalauz szerencsére résen volt, mert olyan könnyedén hárította el az ütést, mintha világ életében önvédelemmel foglalkozott volna.
- Ahogy látom kedves Uraim a társuk sajnos nem volt együttműködő! Akinek van jegye azt most mutassa meg, akinek nincs az mehet a vezetőfülkéhez jegyet venni! Pénz van-e Önöknél? - erősen fogta, akár egy
vaskos emberi harapófogó a barátságtalan támadó ember kezét. Csoda, hogy nem ropogtak madárijesztő-csontjai.
Végül a négy barátságtalan fickó közül kettő kellemetlenkedő szinte azonnal leszállt, míg a másik kettő kifizette a vonaljegyét. Az ember nagy sóhajjal azt gondolhatta, hogy: ,,Na végre! ezt is egyéb galibák nélkül megúsztuk!"
A busz felcaflatott az egyik kisebbfajta dombalakú kapatón, ahol szép, családias jellegű házak bújtak meg, míg végül bevánszorgott kicsit már pöfögve az úttól a végállomás ütött-kopott betonplacáig. Fogtam magam és óvatosan nehogy belerúgjak ormótlan lábammal bármibe is leszálltam és mentem a magam dolga után.