MANIPULÁCIÓS LECKE

Akkor délután volt, és én éppen a Bach-csomóponthoz közeli buszmegállóban várakoztam, mert szerettem volna - késésemet elkerülendő -, felkapaszkodni még idejében a nyolcas buszra, hogy azzal hatékonyan beszáguldjak az egyetemre, ahol nagy valószínűséggel már javában tartott az újabb, halálosan unalmas előadás a Trabant-gyártásról, ahelyett, hogy Konstantinápoly ostromáról hallottunk volna. Így megy ez!
A sárgafényes, lidérces lámpák sárga tigris-fényekkel szórták teli az utcát, és a hőmérséklet annyira lehűlt, hogy nagy volt a rizikója, hogy havazni fog. Amit a havazásnál is jobban utálok az, ha az embernek egy totálisan sötét, kietlen, emberektől teljesen elhagyatott területen szükséges boldogulnia, vagy adott esetben átevickélnie. Sálam, bolyhos sapkám jó erősen a fejemre volt húzva, amitől szabályosan legalább annyira idiótán festhettem a külső szemlélő számára, mint Holden Caulfiled, vagy a Michlaein-gumiemberke.
Éppen a buszra várakoztam toporogva-toppantva, kinek hogy tetszik az idő sívárságára való tekintettel, amikor egy látszólag ártalmatlan öregasszony lépett oda hozzám. Zoknikat, és mindenféle apróbb-cseprőbb holmikat árult, és kedvesen, már-már kissé vehemensen elkezdett pénzt kunyerálni a buszmegállóban ácsingózó emberektől, hátha számára is csurran-cseppen valami.
- Ne haragudjék fiatal úr - szólított meg. - Nem tudna adni egy kis pénzt? Tényleg csak pár forintra lenne szükségem! - kissé kétségbeesett igyekezettel tolta elém foszlásnak indult, kissé koszos zoknijait.
- Tényleg fiatal Úr csak pár forintot... - kissé erőszakos, kötekedő természete egyszerre önkéntelenül is felingerelt, és éreztem, hogy agyamat megmagyarázhatatlan módon elönti az ideg. Jócskán hátrálni kezdtem mire úgy tűnt, hogy üldözőbe vett, mert lépéseit önkéntelen megszaporázva szeretett volna utolérni, és követelni, amihez valójában semmi joga.
- Kérem szépen... fiatal úr... - hangja manipulatív módon könyörgőre váltott, mint azon szélhámosok, vagy imposztorok hangja, akik tudatos módszerekkel hálózzák be áldozataikat, mert a fő céljuk az, hogy totálisan kiforgassák az adott szerencsétleneket minden vagyonukból.
Gyorsan körbe néztem. Nem tudom. Talán az önzetlen segítségadásban reménykedtem, amit egyik embertárs a másiknak - sok esetben -, adni szokott, és amiről sajnos jelenkorunkban főként a magyar emberek nem éppen ismeretesek! A legtöbb várakozó vagy szándékosan félre, vagy oda sem nézett, mintha egy olyan irritáló, vagy tabu eseménnyel lenne dolga, mely igaz ugyan, hogy mindennaposnak mondható, mégis jobb inkább a szőnyeg alá söpörni.
A nőn jócskán meglátszott, hogy összezsírozott, fekete hajával, koszos körmeivel addig nem hajlandó tágítani, amíg be nem vagyok hajlandó adni a derekamat.
Váratlanul az égre emeltem a tekintetemet, melyből vastag ezüstszürke kristály-pelyhekben szállingózni kezdett a szomorú hó. ,,Miért mindig engem kell, hogy kiszemeljenek azok, akiknek segítségre, vagy adott esetben nehezen bizonyítható anyagi támogatásra van szükségük?" - faggattam magamat. Végül nagy nehezen benyúltam közepesméretű aktatáskámba és előhalásztam egy akrobata-mutatvány keretében pénztárcámat, majd kihalásztam belőle egy ötszázast, mert ezer forintot nem volt szívem odaadni. Ez volt az igazság. Odanyomtam a koszos tenyerű nő kezébe, aki gonosz, fintorgó vigyort küldött felém, mintha egyenesen ott helyben megátkozott volna, majd úgy eliszkolt az aznapi jutalmával, mintha sosem történt volna meg ez a váratlan esemény.
Időközben megérkezett a megállóba a nyolcas busz, és én legalább annyira iszkoltam, kapaszkodtam egyre beljebb a busz belsejébe, mintha legalább is néhány alattomos gonosztevő üldözne, vagy épp követelne tőlem valamit. Amint egyre beljebb értem a már egyébként is jócskán tolakodó utasok gyűrűjében még láttam, amint a kétes értékű öregasszony sietve átbaktat az egyik zebrán, és kiköt egy talponálló kocsmaszerűség előterében. Gondoltam magamban: ,,Te aztán megéred a pénzed öreganyám! Kell a szesz, mi?!"
A vártnál kiadós késéssel érkeztem meg az Astoriához, és loholtam be a Bölcsész Karra, ahol már javában ment az aktuális, halálosan unalmas előadás, ahol egy újabb vendégelőadót hívtak csupán csak azért, hogy előszeretettel, és jelentős egoistasággal a saját maga hangjába lehessen fülig szerelmes, és ahol - természetesen -, minden hallgatónak szigorúan tilos volt kérdezni különben jócskán megnézhette magát a vizsgán, vagy esedékes szigorlatai alkalmával, amik egy kis idő elmúltával szintén a szánalmas nevetségtárgyát képezték.
- Hát szia Robi! Elkéstél! - közölte kimérten, mégis bájos huncutsággal az egyik szupermodell típusú csoporttársam.
- Igen! Tudod erről eszembe jut az a filmjelenet, amikor az egyik hölgyemény azt mondja a másiknak, hogy mi sosem szoktunk késni, hanem mindenki más érkezik kicsivel korábban!
- Á! Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a filmeket! Minden napra tartogatsz meglepetést számomra! - látványosan, teátrálisan megnyalja évezettel babonázó ajkait, miközben szempilláit rebegteti, és még párat kacsint is hozzá.
,,Most azt hiszi, hogy majd vakon engedelmeskedek majd az ő önző nőstényördög akaratának, de kifogom ábrándítani!" - gondoltam magamban, és persze minden lélekerőmre szükségem volt annak érdekében hogy máris le nem buktassam magamat, mert az illető csinos, szexis hölgy rámenősége, és intelligenciája ütős kombinációnak bizonyult a szememben.
- Ö... pedig így van! Jóformán az egész gyerekkorom barátok nélkül és főként filmekkel telt el! - közöltem határozottságot mímelve.
- Na ne szivas! - lepődött meg, miközben babonázó őzikeszemei jócskán kikerekedtek, mint aki
meghökkentő újdonságot hall.
- Miről maradtam le? - érdeklődtem, miközben előkészítettem nagyméretű spirálfüzetemet jegyzetlés céljából.
- Semmi lényegesről! Ami azt illeti én annyira szívesen lelépnék innen, te nem?! - nézett rám kérdőn, bár valójában valósággal máris égett a vágytól, hogy kiléphessen a nagyméretű előadóterem ajtaján. Csöndesen pakolni kezdett, míg a szemfüles hallgatók közül néhányan pisszegésekkel szándékoztak felhívni a figyelmünket arra, hogy itt bizony a kelleténél komolyabb előadás folyik, ami viszont egyáltalán nem tréfadolog!
- Én... nem szívesen mondom, de talán ezt nem kéne... - kezdtem totálisan bepánikolni, és ilyenkor úgy viselkedtem, mint egy eszement idióta, aki teljesen beijedt.
- Jaj Róbikám! Hát mi vagy te kicsi szívem, kisfiú, vagy felnőtt ember?! - tapintott a lényegre! - Figyelj, nem kényszer! Ha jössz jössz, ha maradsz, hát akkor maradsz! - azzal nem is vesztegette többet a szót, máris gubulva, mint egy Tomb Raider kislasszézott a teremből.
Azért becsületemre váljék, hogy még vártam egy-két percet, hogy alaposan átgondolhassam a helyzetet, és csupán csak ezután követtem a szexis hölgyeményt remélhetőleg feltűnés nélkül!
Odakint a visszhangot verő folyóson a hölgy teátrálisan megtapsolt, hogy maradék bátorságomat kockára téve volt bennem annyi mersz, hogy mindent kockára téve mertem döntést hozni saját magammal kapcsolatban.
- Na látod édesem! Nem is volt annyira szörnyű dolog, igaz-e?! - valósággal röpült felém, és zokszó nélkül a nyakamba csimpaszkodott, mintha valami hősszerelmes pár lennénk, akik éppen készülnek rá, hogy csókokkal örvendeztessék meg egymást. - Te annyira... csodabogár vagy... - jelentette ki, majd cuppanós puszi következett, igaz pufók, tokás arcomra.
- Ez akkor most jót jelent...? - kérdezte megilletődötten.
- Mindenesetre nem jelent rosszat. - leugrott a nyakamból, belecsimpaszkodott hevesen izzadó kezembe, és együtt sétálni kezdtünk a ridegséget közvetítő lépcsőház lépcsőin egyenesen a földszintre, amíg még így is volt három emelet.
- Mesélj magadról légy szí! - kérlelt. - Például mi leszel, ha már a diploma a kezedben lesz? - rögvest a lényegre tért, mielőtt az ember bármit is mondhatott volna.
- Hú... hát ez nagyon komplex és nehéz kérdés... - feleltem halkan, mint aki máris szégyelli magát.
- Jaj, ne szórakozz! Mihez akarsz kezdeni az életeddel? Kötve hiszem, hogy tanítani akarsz! - tette támadólag csípőre mindkét vörös lakkal kilakozott körmét.
- Hát... igazad van... tényleg nem...
- Na ugye! Akkor, mit akarsz?
- Jó volna könyveket, verseket írni, egy forgatókönyvön dolgozni, és egy filmet leforgatni... - nem mertem gyönyörű szemébe belenézni.
- Nem szeretnélek megbántani drágám, de akkor neked a Színművészetire kellett volna felvételizned!
- Igen! Csak tudod elég nehéz az ember dolga, ha ötven emberből csupán négy ember marad talpon az utolsó, harmadik szelektáló rostán.
- És nem lehetett volna valahogy kiokoskodni úgy a dolgokat, hogy az elsősorban neked kedvezzen? - kérdezte érdeklődve, kíváncsian.
- Igen? Mégis hogyan? - kicsit idegesebben, talán támadóan felemelhettem a hangom, mert a gyönyörű istennő hátrált néhány lépést. Azonnal észbe kaptam, és sorozatosan bocsánatot kezdtem kérni.
- Figyelj! Csak beszélgetünk! Nem kell mindjárt a falnak rohanni! - igyekezett nyugtatni több-kevesebb sikerrel. - Szóval... Színitanodába jártál-e?
- Igen! A Shakespeare-i tanodába a Népszínház utca sarkán.
- Én a Földesy Margit-féle tanodába jártam, és isteni jó csapat jött össze!
- Megkérdezhetem, hogy akkor mi volt a gond? - kérdeztem őszintén.
- Egyszerűen nem éreztem azt, hogy egy csapatnak vagyok a tagja. Sokkal inkább emberek laza érdekszövetségének mondanám, akik egyéni törekvéseiket akarták megvalósítani! Tudod, hogy van ez? Mindenki irtózatosan elkezd nyomulni, mint egy számító alattomos ember, és bármit képes megtenni csakhogy az adott rendező rábízza a főszerepet, amivel kedvére brillírozhat. Ebből nekem már a legelső hét után elegem volt, és azt mondtam a rendezőnek, aki - mellesleg azonnal letegezte az embert, és ez nálam szempont -, hogy ,,figyelj, ilyen áron én nem szeretnék szerephez jutni!" Persze aztán jócskán csóválta a fejét, mert azt hihette, hogy hisztis kedvemben talál, vagy épp csak makacskodom, de én kötöttem az ebet a karóhoz, és mikor elfajultak a dolgok fogtam magam és egyszerűen kiszálltam a mókuskerékből. - vett egy nagy, mély levegőt, amitől gyönyörű, bombázó női teste csak még jobban érvényesült a ruha alatt. Én pedig - mit is tagadjam -, valósággal kezdtem tőle veszettül bezsongani, és még a vérem, és ösztöneim is elkezdtek dobszolót nyomatni a lelkemben.
- Hát... ezt őszintén sajnálom... - vallottam meg minden hátsó szándék nélkül.
- Figyelj Robi! Lehet egészen őszinte? - kérdezte úgy, mintha valami nagy genyóságra készülődne titokban, amiről persze én nem tudhatok. Bólintottam kételkedőn.
- Amikor anno 2002-ben egyszer csak feltűntél az akkor még formálódó csoportunkban be kell, hogy valljam, hogy egy csöppet sem voltál szimpatikus! Ezzel nem akarlak megsérteni, csak úgy fogalmaznék, hogy... olyan elveszett, galamblelkű emberkének tűntél, akit az első szellő elfúj, mert képtelennek tűnik megállni a saját lábain. De aztán, ahogy egyre jobban kezdtél nyitni az emberek, és mifelénk rájöttem, hogy te egy sokoldalú, fantasztikus, hihetetlenül sziporkázó, és kreatív ember vagy, aki pontosan tudja, hogy mit akar az élettől, és akit - több mint valószínű -, hogy már annyiszor bedarált az élet, hogy azért lettél örök, de jóindulatú pesszimista! - rám nézett, és mivel látta, hogy szavai célba találnak, hiszen egyszerre hatódtam meg, és igyekeztem visszafojtani önsajnálatom masszívnak tűnő könnyeit, szó nélkül átölelt, sokkal inkább szerelmesként, semmint barátnőként, és megcsókolt.
- Légy szi! Ígérd meg nekem esküvel, hogyha ennek az egyetemi szarságnak egyszer vége lesz újból megkeresel, vagy én kereslek meg téged, és továbbra is tartani fogjuk a kapcsolatot, és részesei leszünk egymás életének! - Először volt alkalmam hús-vér valóságában testközelből megtapasztalni, hogy még az egzotikus szupermodell-alkatú istennők is éppen olyan átlagos emberek, átlagos problémákkal, és gondokkal, akárcsak jómagam.
Az egyetem után a közösségi média térhódításával megegyező időben még most is szeretném hinni, hogy valahol, valamikor talán újra felfogunk majd bukkanni egymás kacifántosra sikeredett életében.