BELSŐ NYOMOK

Mindenki életére hatással vannak bizonyos különleges, és kivételes képeségekkel megáldott emberek. A legtöbben, ha későbbi életük során visszaidéznek anekdotázó, vagy épp nosztalgiás kedvvel egy-egy szívet megható emléket az első, és legfontosabb emberek, akik a lélek mélyén belső nyomokat hagytak ugranak be elsőként az agy fogaskerekei közé. Mintha léteznének olyan emberek, akik szavak nélkül, valami benső, titkos telepatikus éteri hullámokon át kommunikálnának a többséggel, és ezt a nagy többség nem csak, hogy tudatosan érzi, de szinte azonnal fel is figyel rájuk.
Az egyszerre filigrán, latinos szépségű, egzotikus Nefertiti egyiptomi királynőt idéző, karcsú, hosszú, törékeny ujjú, húszas éveiben járó hölgyemény annyira eltökélt, és kicsit talán kirívó, hitvalló akarattal lépett a terembe, mintha önmagában máris egy egyetemes arc poétikát szeretett volna megfogalmazni: ,,Megfogom tanítani nektek a zene szeretetét!"
- Hát sziasztok! Petronella vagyok, és én leszek a zene tanár! - mutatkozik be, és van benne valami nagyon is kifinomult, szinte hercegnői tartás. Mintha egy álomgyönyörű angyali lény szállt volna le hozzánk gátlásos, kamaszkori nyavalyákkal küszködő félig gyerek, félig már felnőttes emberek közé, hogy szépséggel, harmóniával töltse meg a sokszor nehéz, önző, zaklatott, keserves hétköznapok gondját, és bajait.
- No fene! Még egy dögös csajszi! - kurjantja be az egyik vagányságát tüntetően kimutató kópé diák a hátsó padsorok mélyéről, mert ott rendszerint mindig is könnyebb volt elrejtőzni a hozzá hasonló fenegyerek bajkeverőknek. Mire a többiek is röhögni kezdenek.
A csinos tanárnő látszólag legalább is egyálalán nem zavartatja magát. Könnyed, röpülő lépésekkel lebeg oda a nagyméretű zongorához és máris Chopin Nocturne-jét kezdi olyan romantikus szenvedélyeséggel, és túláradó érzelmekkel játszani, hogy a hangyabolyként nyüzsiző osztály szinte egyetlen perc alatt változik át engedelmes, kíváncsian figyelő, hallgató kisbárányok csapatává, persze eltekintve a néhány szándékosan is botfülű bajkeverőtől, akik már csak azért sem hajlandóak élvezni a zene varázsát.
Így is legalább hat percig tart mire egy szemfüles figyelő minden aprócska részletet megfigyel a hercegnői méltóságot viselő tanárnő mozdulatairól. Ahogy hajszálvékony pálcikaszerű ujjai olyan villámsebeséggel váltanak ütemet, ritmust, és hangokat; hogy mennyi hölgyies kellem, és nőiesség van azokban a szinte rejtett, és titkos mozzanatokban, melyekhez igazán csak a hölgyek érthetnek, és mely fölött az ember is sokszor fittyet hányva, vagy épp szándékosan elsiklik.
- Jaj a franc egyen meg titeket! Kussoljatok már, hallgatni akarjuk a zenét! - kiállt közbe egy szexi kamasz lány, akinek fejlődésben van gömbölyded melle, míg a legtöbb srácra szinte azonnal rájön az átkozott kangörcs.
A tanárnő látszólag semmi, és senki sem térítheti el feltett szándékától, nevezetesen: szinte magasztos, lelket megváltó hangokat képes előcsalogatni a billentyűk fogságából. Aztán eltelik a hat perc, és a tanárnőn látszik egy egész lelki katarzis élmény, amire talán igazán csupán csak azok képesek, akik teljes szívükkel képesek örülni az adott pillanatnak. Ujjai lágyan, gyöngéden emelkednek fel a billenytűkről, majd óvatosan lecsukják a sötétfekete tokot.
Az osztályban valóságos tapsvihart rendez, és tapintható az a fajta emberi empatikus hozzáállás, mely szinte már a bizalom valóságos előképe. A tanárnőnek tehát nem csupán a figyelemfelkeltés sikerült százszázalékosan, de a lehető legeredményesebben éreztette azt, hogy életünk minden szegmensére intenzíven hat a zene.
- Ez minden?! - kérdezik értetlenkedve a hátsó sorból, bár az arcokat mintha minden esetben mikor fény derülhetne a bajkeverők kilétére eltakarja egy másik fej, vagy arc.
A tanárnő most egy szaxofont vesz elő. Látszik, hogy alaposan, megfontoltan, komolyan felkészült az adott órára. Valószínűleg vagy a bölcs osztályfőnök Béla bácsi az, aki figyelmeztette rá, miszerint: - Kedves Kollegina! Jó lesz ha nagyon vigyáz ezekkel az éretlen, kamasz gyerekekkel!
Gondosan beleilleszti az aranyozott rézműves hangszer görbített nyaka végére a sötétfekete fúvókát, majd egy pár recsegő, rekedtes hang után egy szaxi-szolót ösztönöz, mely leginkább a Candy Dulfer: Lily was here című számára hasonlít. A hatás most még inkább valami különös, eufórikus mámorral tölti el kivétel nélkül mindenkit. Talán még az az öt-hat bajkeverő idióta is láthatóan megjuhászodik végre, akik mindezidáig szándékosan kételkedtek a tanárnő zenei képességeit, és felkészültségeit illetően. Aztán később jön Joe Cocker-nek az Unchain my heart-ja, aki mintegy felteszi az adott frenetikus zenei improvizációra a jól megérdemelt koronát.
- Hú, csajszi! Ez kurvajó volt! Csak így tovább! - tapsoltak eszeveszetten, talán még a hátsó sorokból is. S mint az lenni szokott erre már a szomszédos termeken is bizony jócskán felkapták a fejüket diákok és tanárok vegyesen. Béla bácsi az osztályfőnök jelenlétét szinte mindenki önmagán érezte. Megvolt az a különleges képessége, hogy mindenüvé hangtalanul járkáljon magas, termetes alakjával. Most sem sikerült elrejtőznie szemünk elől; csöndes, visszafogottsággal szeretett volna megbújni a teremajtó mögött, de műszaki sötétkék köpenye szinte rögtön lebuktatta. Még szerencse, hogy valaki nem kezdte el kántálni, hogy: Jónapot kívánok Béla bácsi!
Aztán alighanem mégiscsak erőt vett magán, mert előbb óvatosan körbe kémlelt, majd egy határozott lépéssel az ajtóban termett, és úgy hallgatta a számára is újdonságszámba menő koncertet. Amikor a tanárnő végzett a kivételességszámba menő, hihetetlenül performance, és avantgarde elemeket is tartógató előadásával, éppen felnézett, és meglátta kollegáját, majd kedvesen biccentett és mosolygott:
- Ó, Béla bácsi! Bocsásson meg kérem, hogy így... csak szerettem volna felkelteni a diákok érdeklődését... - szabadkozott kissé elfogódottan.
- Ugyan kedves kollegina! Ne szabadkozzon kérem! Fantasztikus zenei tehetsége van! Őszintén gratulálok! Arra
gondoltam, hogyha nem veszi zokon kicsit benézek az osztályba, hogy lássam, hogy haladnak? Persze csak, ha nem baj!
- Igen! Hát most még a zenei alapok lefektetésére szeretném helyezni a hangsúlyt, és minél inkább az érdeklődést szeretném felébreszteni a diákokban mind a modern, mind pedig a klasszikus zenét illetően! - adta meg az osztályfőnök által gondolatban elvárt választ.
- Hát ez nagyszerű kedves kollegina! Jó munkát kívánok továbbra is! - azzal, mintha valami hivatlan vendég, vagy furcsa betolakodó volna Béla bácsi nagyon óvatosan, és halkan becsukta az ajtót, míg az osztály ismét fellégezehetett, hiszen voltak jó páran a bajkeverők társaságából, akik számtalan alkalommal kihúzták már a gyufát a nyugdíj előtt álló, ám még bőségesen aktív oszályfőnöknél!
- Gyerekek figyelem! Valamit szeretnék elmondani! Tudom, hogy most még én vagyok a nagy, átlagos felnőtt, akire vadidegenként tekintetek, és hosszú időre lesz szükség mire le tudjuk majd közösen rakni a bizalom kényes alapjait, de ha kapok tőletek egy lehetőséget, hogy kicsit megismerjelek benneteket biztos vagyok benne, hogy szuperül fogunk együtt nem csak tanulni, de még élvezni is fogjuk a zene varázsát.
- Tanárnő? - tette fel a kezét egy vékony, karcsú lány. - Hány hangszeren tetszik játszani? - érdeklődött kíváncsian, mire a tanárnő ezt máris a bizalom egyik lehetséges jelének tekintette.
- Hú! Hát ez jó kérdés! Volt itt zongora, szaxofon, furulya, gitár... - töprengett hangosan, hogy mindenki jól hallhassa, és még intenzívebben mozgathassa meg az érdeklődést.
- Tanárnő? Tetszik tudni elektromos gitáron is játszani? - kérdezte egy balhés srác a hátsó sorból.
- Mi az hogy! Melyik bandára vagy kíváncsi? Metallica, Guns and roses, Heavy Metal, Punk Rock? - hirtelen olyan sok inger-kérdést zúdított a kamaszokra, hogy nem győztek ámulni, hogy mennyire tapasztalt a fiatal, egzotikus tanárnő legalább is zenei téren.
- Tetszik majd nekünk zenélni gitáron is? - kérdezték egyre többen, és már nem is tűnt akkora örökkévalóságnak átvészelni ezt a kezdetben dögunlmasnak elkönyvelt órát.
- Hát persze! Ha mindenki akarja! Van is egy használt Gibsonon erre a célra!
Heves taps és szüntelen éljenzés volt rá a válasz.
A negyvenöt perces óra, mely kezdetben egy szüntelen, örökös gondolati labdaadogatásra hasonlított hirtelen letelt, és minden diák csomagolni kezdett. A tanárnő is visszament a katedrás asztalához, melyet azért utált, mert úgy képzelte a magasított pulpitusszerű emelvény radikálisan, tűntetően fossza meg a legtöbb tanárt attól, hogy közelebbről, mintegy baráti viszonylatban tartson kapcsolatot a diákokkal.
A legtöbb diák már úgy búcsúzott a tanárnőtől, mintha régi, kedves ismerőstől vettek volna - legalább is átmenetileg búcsút.