VÁRATLAN HÍR



Az osztálytalálkozóra kissé szokatlan körülmények között került sor. Ha nem vesszük számításba azt az egyszerű tényt, hogy egy volt osztálytárs lakására mentek – az egyébként -, már családosnak számító, volt gimis iskolatársak.
Mindenki fesztelen, kötetlen, szabad hangulatra rendezkedett be, hiszen nagy általánosságban ezeket a találkozókat mindig is a kötetlen jókedv, a sok traccsparti, és az egymás közötti rég nem látott baráti eszmecsere szokta kitölteni.
Tizenöten érkeztek a buli helyszínére. A megjelenés mindenkinek szabad választása volt. Míg főként a harmincas, kisgyerekes családanyák választása a minél szexisebb, és kissé túlzásokba vitt, - mondhatni -, provokatív ruhadarabok kihangsúlyozása lett, addig a családos apukák egyszerű, visszafogott öltönyt, esetleg sportzakót viseltek pólóval, vagy inggel. Csak egyetlen jelszó számított: mindenki érezze jól magát.
– Hé csajok! Most aztán berúgunk mint az állat! – javasolta máris egy hippis, torzonborz kinézetű, harmincas éveiben járó apukajelölt, aki már tekintélyes sörpocakot kezdett növeszteni a derekán.
– Jaj, drága Andim! Te semmit sem változtál! És mennyire dögös, sportos az alkatod! Irigyellek csajszi! – gratulált egy háromgyerekes anyuka volt osztálytársnőjének, aki – bár szintén szült gyerekeket -, valahogy sikeresebben képes volt megőrizni a női test karcsúbb szimmetrikusságát.
– Ugyan már Toncsikám! Neked sincs okod panaszra! Három fantasztikus gyerkőc anyukája vagy! Én a helyedben dagadnék a büszkeségtől!
– Á! – legyintett könnyelműn. – Tudod is te milyen nehézkesen ment a szülés! A harmadik gyereknél komolyan mondom azt kívántam, hogy bárcsak már vége lenne az egész hercehurcának!
– Nyugi! Figyelj! Szerintem fantasztikus, hogy szülő lettél! Miért nem próbálod másként felfogni a dolgot?! A férjed is biztosan remek ember! Sokat segít a háztartásban, no meg a gyereknevelésben!
– Mondd csak csajszim? Egy pasiról diskurálunk, mert ha igen ekkora lusta férget még nem hordott a hátán a föld! Kijelentette, hogy a pelenkázás, meg a fürdetés, meg az ilyen szarságok nem az ő dolga, mert ezek mind női melók! Utána közölte fennhangon, hogy nem az ő feladata a gyerekekért menni a bölcsibe, és az óvodába! Így mire mindennel végzek a nap végére már teljesen hulla vagyok! De ezt értsd szó szerint! – fáradt, elgyötört volt a hangja, de azért megpróbált magára mosolyt erőltetni, és jó képet vágni, elvégre most szórakozni, mulatni jöttek, és persze feleleveníteni a boldog békeidők korát.
Háromszor csengettek az ajtón. Mint később kiderült nem alaptalanul, hiszen kamaszkorukban is volt már egy egyezményes, afféle titkosított jel, amit csak egyedül ők ismerhettek, így jóformán sohasem buktak le.
Egy nagyon törékenynek látszó, halottsápadt, mégis egzotikus, szőkehajú nő nyitotta ki az ajtót. Úgy nézett ki, mint akinek erősen türtőztetnie kell magát, különben a lelki sokk, vagy a kapott tragikus hír zokszó nélkül elpusztítja és bedarálja.
– Sziasztok… - nyögte alig halhatóan, nagyon halkan. – Gyertek be gyorsan, és az ajtót zárjátok kulcsra… - azzal máris visszasietett a nappali szoba irányába, mintha elfelejtett volna valami nagyon fontosat, ami most – látszólag -, kiment a fejéből.
A tizenöt fős társaság tagjai döbbent, néma csenddel léptek be, hiszen senkisem gyanakodott, és nem is sejthetett semmit. Mindannyian azt hitték ez is a mókázás, meg a nagy buli szerves része. Amikor mindenki levette a ruháját, és igyekezett kényelembe helyezkedni csak akkor érte őket végzetes módon a döbbent felismerés! Igazából ők egy halotti torra lettek hivatalosak!
A nappali szoba nem lehetett több, mint harmincnégy négyzetméter, mégis arra bőségesen elegendőnek bizonyult, hogy egy festőállványszerű, háromlábú vázon kinagyított, bekeretezett, felnőtt férfi arcképével nézzenek mindnyájan farkasszemet.
Mindenkinek annyira ismerős volt ez a férfi. Talán leginkább naiv, huncut, folyamatosan bolondozó, bohóc mosolya, mely az évek alatt szinte semmit sem változtak frissességükből, napi aktualitásukból.
A feketébe öltözött gyönyörű nő egyik kezében égő gyertyát tartva odament a nagyméretű kép egyik végéhez, egyszerűen kimondta:
– Robus meghalt!
Döbbent, néma csend telepedett az egybegyűlt, egykor életigenlő, és vidám társaság tagjai közé. A legtöbben szinte el sem akarták hinni, fel sem akarták fogni, hogy egykori vicces, furcsa, különös osztálytársuk már soha többet nem nevet velük, nem segít nekik, nem támogatja őket egy-egy nehezebb életpillanatuk során, mikor felelős döntéseket kell hozniuk. Matusek Róbert életének negyvenkettedik évében valamilyen ismeretlen okból öngyilkos lett.
– Ez nem igaz! Te most ugye csak viccelsz Kriszta! Igaz?! – az egyik anyuka, a hölgytrió oszlopos tagja máris zubogó könnyek között kérdezte ezt.
– Na ne! Ne csesszetek ki velem! Az nem lehet, hogy… de hát amikor találkoztam vele, még semmi… - szólt közbe türelmetlen, értetlenkedő hanggal egy férfi, aki annak idején kedvére megalázta, és gúnyolódott is vele, amikor még nem tudhatta mennyire sebezhető, és érzékeny.
– Utolsó kívánsága az volt, hogy gyűjtsünk össze mindenkit, aki ismerhette igazán, és emlékezzünk meg róla egy szerény szertartás keretében! – A megtört hangú, fiatal nő most a kanapé melletti nagyobb, beüvegezett vitrinhez ment, és egymás után szedte ki azokat a köteteket, irodalmi könyveket, melyeket sikerült Róbertnek megjelentetnie saját költségén.
– Ja, ezek voltak azok a könyvek, amiket felpakolt a Facebook oldalára is! Most már értem! – lépett oda egy másik apuka, majd könnyedén felemelt egy könyvet, és belelapozott, és forgatni kezdte ujjai között.
– Miért nem… miért nem kért segítséget…? Talán még meg lehetett volna menteni az életét… - Anna teljesen összetörtnek tűnt, mert a szalagavatós táncot Robinak szánta csak hát az osztályfőnök azt mondta, hogy nem szabad vele táncolni! – Ha akkor vele táncoltam volna talán még nem lett volna késő és… - keserves zokogásban tört ki. Az egyik pasi máris odament hozzá, gyengéden átkarolta, és vigasztalni kezdte.
– Én úgy tudom, hogy magánéleti problémái lehettek! A nő akibe beleszeretett inkább a pénzt választotta és egy sikeres üzletember felesége lett, míg Robi úgy érezhette, hogy egyre csak sodródik, sodródik az életben, míg végül egy végzetes lépére szánta el magát!
– Nekem pusztán csak egyetlen kérdésem lenne! Ez mindenkihez szól a szobában! Ha Robinak gondjai voltak, akkor mi az állítólagos barátai miért nem segítettünk neki? Miért nem írtuk meg neki emailben, vagy Messengeren, hogy tartson ki, nemsokára érte megyünk, és jókat fogunk majd beszélgetni ezzel is ösztönöztük, és támogattuk volna?! – ezt már egy harcias, extravagáns ruhakölteményt viselő, amazon nő kérdezte, aki mindig Robi partjára állt, ha piszkálták, vagy kihasználták a nagyok, és bárkit eltángált, ha ezt kívánta meg a protokoll.
– Ugyan már! Ez mind egy nagy rakás baromság! Ti is tudjátok, meg én is tudom, hogy Robika egy kissé debil volt! Sose volt százas! Úgy viselkedett, mint az autisták többsége! Kérdem én, micsoda dolog az, hogy nagyszünetben valaki azzal szórakozzon, hogy sorrendbe rendezze az iskolatáskákat, a tankönyveket és szinte mindent! Hát nem beteges?! – a fiatal apuka hangja egyszerre volt remegő, és hezitáló, mint akinek a lába alól hirtelen elfogyott a biztos talaj.
– Szerintem azért történhetett ez, mert Robi hosszú ideig ápolta az édesanyját, és miután Marika néni meghalt azt érezhette, hogy mindenki elhagyja! Emlékeztek még, amikor az apja az orrunk előtt jó párszor felpofozta? Pedig csak táncolni próbált a maga hóbortos, csetlő-botló módján! Annyira jó lett volna megmondani neki, hogy kedveltem! Talán mindannyian szerettük!
– Hékás! Nem kell ide ez a fene nagy gyászhangulat! Bocs, hogy ennyire nyíltan fogalmazok, de jó pár embernek egészen egyszerűen nem való az itteni élet! Már, ha értitek mire gondolok! – Ezt egy jócskán elhízott, kissé toprongyosan felöltözött apuka mondta, aki mindig benne volt valami jó balhéban, csakhogy kihozza szüleit, és az osztályfőnökét a hosszantűrő béketűrésből.
– Ez nem igaz! Szívd vissza! Azonnal kérj bocsánatot! – pattant talpra szintén egy talpraesett, karakán, stílusos nő, akinek szintén volt gyereke. Most szabályosan nekirontott a jócskán megilletődött hájpacni apukának, és legszívesebben kikaparta volna a szemét.
– Hé, kisanyám! Nyugi! Nem én vagyok az ellenség! – kapta el karmolásra kész kezeit, félve attól, hogy bárki is kárt tehet az arcában.
Egy másik pasi apuka rögtön a nő segítségére sietett, és arcon ütötte a férfit.
– Auu! Ezt most miért kellett Marci! Mit mondok az asszonynak? Hol voltam? Kocsmai verekedésben?
– Megérdemelted te szarzsák! Másodikba mentem az osztályotokba, és te már akkor is szekáltad a szerencsétlen Robit! A srác sírva könyörgött a magadfajtáknak, égre-földre esküdözve, hogy jó kisfiú lesz, csak hagyjátok már végre békén, te meg azok az idióta vadbarom haverjaid bevonszoltátok őt az iskolai mosdóba, és szemét módon az iskolai vécébe nyomtátok a szerencsétlen fejét. Tudod te milyen kurva szar érzés az ilyen, te vadbarom?!
– Jól van! Áll le! Elismerem tényleg nagy állat tudok lenni! Így most jó? Boldog vagy haver?! – igyekezett megtörölni zsebkendőjével a vérfoltot a száján. –Most mit mondok az asszonynak? Ki vert össze?!
– Jaj, fogd már be a szád! Hát nem érted te seggfej?! Meghalt egy kivételes, szeretni való ember! – torkolta le máris egy másik fantasztikus formában lévő anyuka, akit kivételesen férje kísért el.
– Robus itt hagyott nekünk egy hosszú, és cirkalmas levelet arra vonatkozóan, hogy a személyes dolgai hova kerüljenek! – közölte tárgyilagos hangon a fekete ruhás hölgy, majd ellépett a fénykép mellől, és helyet foglalt a kanapén.
– Bocsánat, de akkor mit is jelent ez pontosan? – kérdezte az egyik férfi, aki még szingli volt, és nagyon úgy nézett ki, hogy nem szándékozik egyelőre megállapodni.
– Hát látom már kedves Gergőkém, hogy neked bizony az érettségi óta nem nőtt be a fejed lágya! Fogadok, hogy még mindig a szüleid pénzéből éldegélsz!
– Ez nem igaz kisanyám! Saját, önálló vállalkozásom van, csak egyelőre kivárok, amíg a szerencsém meghozza a busás hasznot! – szabadkozott a gazdagnak látszó férfi.
– Tehát ez virágnyelven annyit jelent, hogy jó pár évig jóformán eszed ágában sincsen, hogy kezd is magaddal valamit! – vette át a szót Viki, akinek volt egy futó kalandja ezzel a gazdag emberrel, igaz még egyetemista korukban.
– Jaj, ne kezdjétek itt nekem már ti is mert rögtön agyhúgykő gyulladást kapok! Értve?! – háborodott fel hirtelen, és hamar egy egzotikus, szőkehajú nő, akinek három gyerek után sem lehetett semmi szégyellnivalója. –Inkább azt mondjátok csak meg nagyokosok, hogy akkor most mit is kellene pontosan csinálni?!
–Robus előre kifizette a saját temetését! Nekem úgy tűnik, hogy az édesanyja halála lehetett nála az utolsó szalmaszál, és a cérna végleg elszakadt! Azt kérte, hogy valami olcsó helyen temessük el, és valaki feltétlenül mondjon egy-két verset! Csak semmi ceremónia! – jelentőségteles könnycseppet sikerült őzikeszeméből kitörölnie.
– Hát igen! A jó öreg Robika! Úgy néz ki, hogy csak tanult valamit az érettségi után, mert megjöhetett a kevéske esze! – jegyezte meg megint egy férfi osztálytárs. – Na és mi a helyzet… a családdal? Gyerek van? Barátnő?
– Na látod be hülye barom, most pedig te vagy az aki nyers és közönségesen állsz hozzá az egész dologhoz!
A kis társaság tagjai bő három és fél órán át jóformán kibeszélték Matusek Róbert életének, pályafutásának szinte összes, aprólékos részletét, és bár sok homályos részletre fény derült még mindig nem voltak biztosak abban, hogy miért kellett ennyire fiatalon eldobnia az életét, amikor – állítólag -, még annyi befejezetlen lehetőség állt előtte.
A temetésre szűk körben került sor. A legtöbb hajdani gimnáziumi osztálytárs természetesen tiszteletét tette csakugyan azon ismerősök, volt tanár kollegák jelenlétében, akik ismerhették az elhunytat. Még néhány volt főnök, és igazgató is eljött csupán puszta kíváncsiságból, akik nem különösebben rajongtak Róbertért, mert különc viselkedését összeegyeztethetetlennek tartották pusztán szakmai előmentelére nézve.
Amikor a búcsúszertartás megkezdődött hirtelen egy fiatalos, fekete ruhás hölgy lépett ki az összegyűltek kisebb tömegéből. Hattyú-finom kezeivel egy alig négy éves kisgyereket kísért a ravatalhoz. A legtöbben máris lázas kíváncsisággal találgatni kezdték, hogy vajon ki lehet a rejtélyes, fiatal nő, és a gyerek, majd amikor az alig negyven perces búcsúzásnak vége lett, és az osztálytársak egymást támogatták gyászukban, megtört elkeseredettségükben a fiatal hölgy volt az, aki a kisfiúval odament közéjük.
– Bocsánat! Önök ugye ismerték Róbertet? – kérdezte kisírt, kíváncsi szemekkel.
– Igen… asszonyom… ami azt illeti itt mindenki nagyon ismerte őt… szinte a testvérünk volt… - bátortalanul felelt a kérdésre egy kissé magának való, középkorú nő, aki gimnáziumban sokszor borsot tört Robi orra alá, de most mintha lelkiismeretfurdalás gyötörné valósággal meghunyászkodott, és azonnali kezesbáránnyá változott át.
– Bemutatom a kisfiát! Milánka köszönj szépen! Nem kell félned kincsem! Ez a sok barátságos ember mind nagyon szerették az aput!
A kisfiú tétován, sírós, zöldes szemekkel, pufók arccal hamisíthatatlanul úgy nézett ki, mint azokban a nehéz időkben Robi, amikor nagyon szomorú volt, vagy patakzottak a könnyei.
–Hát szervusz, nagy legény! – nyújtott kezet az egyik férfi. – Azt a mindenit! Hogy hasonlít rá! – gratulált szerényen.
– Igen, és ugyanúgy érdeklődik az irodalom, és a zene iránt akárcsak az apja.
– Ne haragudjék, de megkérdezhetem, hogy hogyan ismerkedtek meg egymással, mert Robus szinte semmit sem árult el magánéletéről senkinek! – A volt osztálytárs Andi mindig is előszeretettel szeretett mások magánéletében vájkálni, így most sem hazudtolta meg önmagát.
– Hu! Hát ez egy hosszú história! Mindenesetre már az első alkalommal éreztem, hogy nekem ehhez a rendkívüli, és kivételes emberhez a közeljövőben még közöm lesz, és aztán egy szép napon úgy alakult a dolog, hogy hozzáköltöztem, és alig két éven belül már jött is a baba! Nem erőltettünk, és nem is kapkodtunk el semmit! – felelte kisebb büszkeséggel hangjában, és úgy tűnhetett, hogy lelke megnyugodott. A többi összegyűlt ember pedig ténylegesen úgy érezhette, hogy lehullt szemükről a hályog, hiszen megláthatták Matusek Róbert valódibb arcát.  
 

ELVÁGOTT KÖLDÖKZSINÓRÓN

Menedékem oly görcsösen kerestem. Belefáradtam a lékbe, mely magamra hagyott s meggyötört. Bennem izzó senkiföldjeként vulkánként forrongott ítélet és szó. Élek még, bár napjaimat fokozatosan rombolja, kártékonnyá teszi félelmem a jövőtől s a monotónia. Mint a színvak, ki már ritkán ha láthat becéző női ajkakat, vagy hullámos, tarka szivárványt tű-köteleken kénytelen egyensúlyozni akaratom s elvermelt szívemben inkább megkérgeskedtek emlékek s gondolatok, hogy helyüket végképp átadják a mélyben rejtező férfikor összefüggéseinek!

V.I.P.- estek, Don perignon, áskálódó kolonc-lesők becsapott banda-hada villantja agyarfogait egyszerre irigység s gonoszság ha az kell hozzá, hogy öt perc láthatóságból országos hírnév kerekedjék hordalékával majdnem mindenit befon e földi, iszamós Styx.

Nevenincs sírásokba sokszor inkább jobb megkapaszkodni, mint hitehagyott ígéretek vége-hossza nincs láncolataiba. Elcsúszott árnyékom maradhat csupán mellettem, mint egyedüli, hűséges árulóm, ki csupán csak akkor távozik, ha közeleg hajnalok rózsaujja. – A Káosz, mint apokaliptikus összevisszaság sohasem lehet gyönyörű vagy kegyelmes. – Tátogó varjak káromkodnak károgó fennhangon csont-tőröket növesztett lakatlan fák karjain elmúlást várván.

Fények reflektorgyűrűjében ugyanúgy tágul s mélyül egyszerre a Lét-gödör, mint anya-szülte csecsemők rekedt sírásában az árván hagyott aggodalom: a megváltó, angyali remény ideje korán bemocskolódik, mint nedves utca köveken összegyűlt kátrányos-sáros tócsa. Az elvágott köldökzsinór mely egykoron minden idegszálával e földhöz kötözött hirtelen mindig elszakadt. Magam vagyok-leszek!

CINKOSOK EGYMÁS KÖZÖTT




A hálószobában üldögélt. Valami miatt sokkalta komfortosabbnak, meghittebbnek, talán még elegánsabbnak is találhatta a lakásának ezt a hangulatos részét, mint a többit, és a tükörbe bámult mélyen, áthatóan. Szórakozottan pepecselni kezdett az eperízű szájfénnyel, amit párja olyannyira szeretett. Megismerkedésükkor is csupán egy kis arcpirosítót, és szájfényt viselt arcán, de ezt is csupán csak a kivételes, különleges hölgyek körmönfont, mondhatni csábító eleganciájával tette, mely nem pusztán birtokolni akarja a férfit, de meg is tartani.
Farkasszemet nézett a tükörrel. Előbb naiv, mosolygós, bájos kislány módjára, mint mikor kislányként édesanyja ruháiba öltözött, vagy pöttöm lábára húzta anyja magassarkú cipőit, és járkált is az egész házban, akár egy kis imádni való kis hercegnő. Barnalángú, tűzben égő szeme, könnyed, pisze orrocskája, makulátlanul finom, lágy bőrét az idő sem tudta kikezdeni. Megfontolt, higgadt komolysággal igyekezett szemlélni önmagát, akár az orvos hogy a rejtélyes betegség nyomait bármikor felfedezhesse. Nagyon jól tudhatta már tizenhat éves korától kezdve – amióta csak a szépségipar, majd a média is felfedezte, és magának követelte, akár egy kereskedelmi luxuscikket -, hogy a szépséget muszáj kondícióban tartani, ápolni, és gondozni illik, különben könnyen elfonnyad, akár a legegzotikusabb orchideaszirom.
Egy igazi nő szépsége nem a hangzatos kozmetikumok, bűvös kenceficék erejében rejlik, vagy a mostanság igen-igen közkedvelt plasztikai sebészeti beavatkozásokon, melyre már jócskán rászoktak egyesek, hanem belülről a női lélek titokzatosságát, sebezhető védtelenségét megmutatva illik felszínre bukkannia. A szépségnek egyszerre áldozni, és szolgálni kell, de nem meggondolatlan, vagy éppenséggel hivalkodó, pöffeszkedő, arrogáns módon – sokkal inkább egyfajta meghitt ájtatosság mellett mely sohasem képes túlzásokba, elragadtatásokba esni.
Andrea még emlékezett, hogy amikor egy-egy egyetemi szigorlat alkalmával jócskán úrrá lett rajta a gyomorfogató, háborgó idegesség, stresszelő feszültség, mely atombombatámadásként valósággal bombázta idegrendszerét, és szerveit, szája, és ajka szegletében vöröslő, stigmasebek jelentek meg, melyek pokoli fájdalommal jártak, és csupán csak a vizsgák után tűntek el ismét. Andrea már alig várta, hogy családja, és gyerekei lehessenek. Sokan beszélték a kis falusi közösségben, ahol – annak idején -, gyerekeskedett, hogy jobb a szülői, feleségi kötelességnek mihamarabb eleget tenni, aztán visszatérhet az élet a rendes kerékvágások közé. Ám Andrea sohasem szeretett úgy gondolni a házasságra, vagy a családalapításra, mintha az csupán egy lenne az ember kényszerű kötelezettségeinek sorában. Azokkal a férfiakkal – kikkel tartós kapcsolata volt -, már alig emlékezett azokra, akik igazán közel kerülhettek lelki sebektől meggyötört, és folyamatosan önostorozás lelkiismeretéhez. Már korán megtanulta, hogy a felszínes emberek között – ha nem vigyáz -, önmaga is meglepően könnyen a felszínes, csakis önmagával törődő emberek sorsára juthat. Mint hogy azt is korán megtanulta, hogy a legtöbb férfi csupán csak futó kalandokra rendezkedik be szánalmas élete során, és csupán igen-igen csekély azon becsületes férfiak száma, akiket valóban a teljesértékű emberek érdekelnek. Maga se vette észre, de hamar rászokott, és megtörtént, hogy eljátszadozott egy-egy gyanútlanabb, kisfiús természetű férfival, akitől értékes ajándékokat, főként ékszereket, aranynyakláncokat is kapott, de mintha a valódi érzelmek talán éppen emiatt szándékosan elkerülték volna azáltal, hogy ő önmaga számára előnyösen használta ki a körülményeket.
Tükrébe hajolt. Úgy érezte, mintha a tükör egyszerre befogadta volna magába, és most rabságából nem volna kiút. Mintha örök fiatalságra kárhoztatta volna csupán csak azáltal, hogy még mindig olyan kislányos arcocskával áldotta meg a természet. Ez aggodalomra hangolta. Enyhén telt ajkai között imitt-amott előbukkant felső, enyhén kiálló fogsora, és bár hosszú ideig viselte a fogszabályzót, mostanság a lézeres fogfehérítés egy magánklinikán még a fogait is ragyogóvá tette. Szemeinek sarkában aprócska szarkalábakat, hajszálrepedéseket vélt felfedezni. Andrea menten felugrott, lába alól kirúgta a széket. Torkát zokogás kezdte fojtogatni. Mintha egy rejtélyes betegség máris megtámadta volna, és kikezdte volna hamvas, makulátlan bőrének tapintását is. Bár Andrea intelligens nőnek mondta magát, pontosan tudta, hogy az öregedés most már visszafordíthatatlan jelenvalóság mellett nála is megjelent. Enyhén bánatos lett, mint amikor kislány korában az apja megígérte, hogy születésnapjára vesz neki egy új Barbie-babát, aztán valahogy sohasem kapta meg a vágyott játékot.
Apró, kisebb tüskeszerű szúrásokat kezdett érezni arcán, majd szíve tájékán. De hát mi történhetett? Elvégre egy harmincas éveiben járó nőnek még makk egészségesnek kellene lennie. Nem iszok, nem dohányzik, és legfeljebb egyetlen káros szenvedélye van a csokoládé fogyasztás, de miután jó géneket örökölt ezért sohasem kellene aggodalmaskodnia afelett, hogy hamar elhízik.
Később felrémlett előtte a pufók, szinte gyerekes, tömzsi fiatalember, aki bárhogyan is hízelgett, udvarolt neki sehogy sem engedte meg, hogy rendes randira hívhassa, csak amikor már befolyásos üzletember lett. Andrea most kislányos daccal valósággal fellázadt. Eldöntötte, hogy senkit sem fog fogadni, hacsak az illető nem gyilkosan őszinte vele szemben. Már belefáradt az unalomig elismételt bókoló, mézes-mázos szócséplésekbe, melyeket minden esetben illendően muszáj volt végig hallgatnia. Csak most vette észre, hogy valaki kopogott.
Ernő kukucskált be a szobaajtón, és türelmesen várakozásra helyezkedett, míg Andrea be nem invitálja. Ernőt azért kedvelte, mert ritkaságszámba ment a XXI. században a különc Don Quijotés romantika, melyet talán mindig is kedvelt, és magának érzett. Ernő nagyon is értette a dolgát. Mindig nagyon sikeresen úgy irányította cselekedeteit, és szavait, mellyel szinte azonnal levette Andreát a lábáról. Nem lehet pontosan tudni, hogy viszonyuk valójában mikor is kezdődött. Mindenesetre valahányszor találkoztak egymással – rendszerint Andrea lakásán, mikor párja nem volt otthon -, Andreán szemmel láthatóan máris sugárzó, kozmikus gyönyörhullám lett úrrá, és olyan kipirult, álomgyönyörűséges lett, mint egy kamasz lány, aki az első csókra várakozik meglehetősen türelmetlenül.
– Szervusz Drága! Ugye nem jöttem rosszkor?! – bájos, kisfiús, imádni való elbűvölőséggel, és roppant tapintatos udvariassággal ejtett mondatok voltak ezek, melyektől Andrea máris hevesebben érezte megdobbanni csilingelő szívét. – Haragszol édesem? Talán valami baj van? Beteg vagy? Kimerültnek látszol! – úgy hangzott ez, mint valami aggodalmas könyörgés, vagy félelemmel vegyes ítélet a kárhozott lelkek fölött, akik tán örökre a Purgatóriumban maradtak.
– Jaj, az ég szerelmére! Miért haragudnék te kis butus! Gyerek azonnal közelebb! – mohó vággyal parancsolta ezt, hiszen a szerelmes szívnek is ritkán lehet parancsolni.
– Magamon hagyjam a kabátomat? – már megint ez a kimért, kisfiús tétováskodás, mely inkább az ügyefogyott szerencsétlenkedéshez áll közelebb.
– Azonnal gyere ide! – parancsolta, és maga is meglepődött komoly, érett hangjának súlyosságán. Két hattyú-finom kezei, mintha egyenesen polipkarok volnának valósággal szorító csápokként tekeredtek, és fonták körbe Ernő kabátját, majd húzták egyre lejjebb, míg a két száj, és a két ajak össze nem ért. Ezúttal Andrea csókja volt mohóbb, követelőzőbb. Mintha szaharában lettek volna, ahol kevés volt az ivóvíz, és Andrea minél inkább csókot követelt annál szomjasabb lett. Amit érzett inkább telhetetlenség, befejezetlenség volt, és sokban hasonlított arra az érzésre, mikor az ember egyszerre mindent akar, és mégis rádöbben, hogy semmit sem kaphat meg ingyen.
– Kedves! Kérlek… lassíts egy kicsit… nehezen kapok levegőt… - vallotta be adakozva Ernő, aki még mindig nem tanulhatta meg rendesen a csókolózás tudományát.
– Ne butáskodj megint! Próbáld az orrodon át venni a levegőt! Pofon egyszerű az egész! – Nem hagyta békén. Folytatta tovább. Úgy érezte ez jár neki alanyi jogon. Úgy kívánta ezt az érzelmileg sebezhető, és súlyos lelki sérülések által meggyötört, kissé szánalmas embert, mintha király, vagy uralkodó lett volna az emberek között, akinek feltétlen hatalma van, és akarata van.
Mikor Andrea eleresztette szegény lilulófélben lévő Ernő csak akkor mert először heves, zaklatott, mély lélegzetet venni.
– Huuu! – fújta ki a levegőt. – Ez most nagyon jól esett! – könnyebbült meg kissé, hogy visszanyerhette egészséges arcszínét is.
– Szóval ennyire rosszul csókolok, szerinted?! – hangjában kisebb féltékenység, meg-nem-értett irigykedés kezdett megtelepedni, mint azoknál, akik nem hajlandóak megérteni bizonyos maguktól értetendő dolgokat. – Miért löksz el magadtól még te is?! Én még most is feltétlenül megbízom benned! Miért viselkedsz velem úgy, mintha vadidegen volnék?!
Kérdése azon mód meglepte Ernőt, aki hosszan vívódott, töprengett magában, mielőtt válaszolhatott volna.
– Nagyon fontos vagy nekem, és szeretném, ha a részemmé válnál!
– De hát édesem, már lefeküdtünk egymással! Nem értem mire gondolsz? Mit akarsz tőlem?
– Nőies lelkedet szeretném megérinteni! Minden kifinomult mozdulatodban benne rejlő szerelmes romantikát, mellyel talán én is új ember lehetek, és neked is szükséged van rám! – vallotta be a félreérthetetlen igazságot.
Ez most jólesett enyhén háborgó lelkének. Egyszerre valami érzéki, gyerekes örömöt nyert belőle, hozzáállást, és lelkierőt. Bárcsak előbb találkozhatott volna ezzel a fantasztikusan különc emberkével.
– Te most azt várod tőlem, hogy mondjam fel a házasságomat, költözzek el a lakásomból, és éljek veled?! – pillanatok tört része alatt valósult meg a támadás. Ezt Ernő is megérezhette, mert megint visszaváltozott megbántott, szomorkás kisfiúvá, aki nem kapta meg azt, amiért idáig jött.
– Az ég áldjon már meg! Ne kezdj nekem sírni, mert ha megríkatsz még én is bajba kerülök! – közelebb volt a síráshoz mint gondolta volna. Már nem is emlékezett arra, mikor volt utoljára, hogy igazán, mélyről jövőn kisírja magából az összes bánatának, megpróbáltatásainak meggyötört emlékeit. Észre se vette, és nagy, mélyen érző szemeiből halkan máris potyogni kezdtek a könnyek.
Közelebb ment, majd lehajolt Ernőhöz, és szorosan átölelte. Valami olyan belsőséges, és szentimentális pillanat volt ez, melyre önző, makacs férje talán életében nem volna képes, hiszen különbözik a nyers brutalitástól.
– Egyetlenem Annyira szerelmes vagyok beléd! – vallotta be őszintén, igazán, sallangmentesen.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó és férje jött haza. Nem számított arra, hogy ilyen korán, ráadásul délelőtt folyamán egyszerűen csak hazalátogat. Ügyes-bajos munkájuk miatt sokszor előfordult, hogy alig látták egymást, és több mint valószínű, hogy Andrea gyorsan kialakuló, tartósnak ígérkezett boldogtalanságának is ez lehetett első számú indítéka.
– Drágám! Megjöttem! Merre vagy? A hálóban? – a férj türelmetlenkedő szöszmötölésbe kezdett. Gyorsan megszabadult ruháitól, márkás, méregdrága karórájától, és aktatáskájából. Az ember sokszor nem is igazán értette, hogy akinek minden szavát alkalmazottak lesik mi szüksége lehet aktatáskára. Talán régimódi megszokásból?
A férj gyorsan, módszeresen átloholt a hálóba, és mikor meglátta, hogy egy kopaszodó, kis emberke a feleségével ölelkezik hirtelen elöntötte eszét a harag, a meg-nem-értett indulatiság.
– Hát itt meg mi az ördög folyik?! Kicsoda maga? – már úgy festett, hogy szerencsétlen Ernőt szabályosan galléron ragadja a férj, amikor Andrea a sarkára állt, és határozott komolysággal kijelentette:
– Péter én el akarok válni tőled!
– Hogy micsoda??? Nem értettem jól! Miket beszélsz?! – förmedt rá indulatosan a férj. – Egy ilyen senkiházival akarsz te összeállni?! – most tüzetesen megnézte magának a szerencsétlenül járt, ebben a percben a félelemtől totálisan reszkető Ernőt.
– Ö… Én Kádas Ernő vagyok! – szeretett volna bemutatkozni, és mancsos, szőrös kezeit kézfogásra nyújtotta.
– Kuss fiacskám! Neked nem osztottam lapot! Örülj, hogy nem verlek most mindjárt agyon, amiért elvetted a feleségemet tőlem! – zöldes macskaszemei valósággal elszánt bosszúval, és vérben forogtak.
– Péter engedd el most rögtön Ernőkét! Nem ártott neked semmi rosszat!
– Á! Szóval most már Ernőke! Nem is tudtam, hogy köztetek máris ennyire bensőséges vonzalom alakult ki! És mióta tart ez az egész, ha szabad kérdeznem?!
– Ehhez aztán végképp semmi közöd! Felnőtt nő vagyok! Azt csinálok, amit akarok!
– Már megint tévedsz drágám! A tulajdonom vagy, és én teszek veled azt, amit csak akarok! – szinte gyilkos indulattal már arra készült, hogy visszakézből egy hatalmas pofont kever le feleségének, amikor merő véletlenségből Ernőnek sikeresen rálépett a lábára. S miután Ernő maga is megvolt nyugodtan száztíz kiló ez igazán fájhatott a féltékenykedő férjnek.
–AUU! Te kis féreg! Hogy merészelted!
Andrea ezt az alkalmas percet használta fel arra, hogy férje fogságából gyorsan kimenekítse Ernőt, és azonnal kirohantak a lakásból. A féltékeny férj pedig valósággal ordított, bömbölt, ahogyan csak torkán kifért.
– Többé meg ne lássam itt a képed te ócska kurva!
Ernő azonnal betakarta jó meleg kabátjával Andreát, aki rajongó szemekkel nézett rá. Mintha lelkeik máris összekapcsolódtak volna, és fölösleges szavak nélkül is bármikor megértenék a másikat.
Bár Ernő nagyon sok mindent nem értett Andrea és férje kissé zavarosra sikeredett történetéből, amit azonban sikeresen megértett, hogy igenis halálosan beleszeretett ebbe a fiatal, sugárzóan babonázó, csinos fiatal férjes asszonyba, akin már most látszott, hogy megtalálta a boldogságot.
Együtt mentek vissza Ernő kisebb lakására, ahol Ernő forró csokoládét készített, és a nappaliban két jó meleg takaró között tervezhették meg, miként alakulhasson jövőjük.  
 
     

A SZÉLHÁMOSNŐ


Megvan már jó pár éve, mikor – annak idején -, nyári vakációzás közben Ferihegy kettes termináljában megfigyelhettem őt: a szélhámost munka közben.
A kissé túlzsúfolt emberforgatagban az enyhén zümmögőhangú légkondicionáló olyan barátságosan fogadott, mintha csak régi kedves ismerősök lennénk. Ők ketten, az egzotikus formákkal megáldott, vadítóan szexis hölgyemény, és egy kissé túlsúlyos, jelentéktelen, totyogó emberke a belső fogadórészben álltak, és – úgy tűnt-, látszólag mintha képtelenek lennének egymás nélkül élni. Mint két friss házas, vagy éppen vágyakozó, romantikus hősszerelmes a roppant csinos és extravagáns hölgy úgy dörgölődzött, és simult flörtölve csábítón a – látszólag -, totálisan gyanútlan pingvin külsejű emberkéhez, mintha ő lenne a világ legjóképűbb Adonisza. Azonnal checkoltatták poggyászaikat, majd miután átestek a kissé kellemetlen reptéri rutin biztonsági ellenőrzésen máris helyet foglaltak a Dutyi FREE-re elkeresztelt vámmentes várakozóban.
Amikor majdnem közvetlenül előttünk haladtak el szinte nem volt egyetlen férfi szempár sem, mely nyálcsorgatón ne vágyakozott volna a hölgyemény meglehetősen formásra, csábosra sikeredett idomai után. A nő feketeszínű barnás haját kontyba fogva viselte, mintha éppen most készülne rá, hogy a fürtje közé tűzze az értékes gyémántgyöngyöket, míg ruhája nyárias, szoknyás ruha volt, mely szinte megmutatta a nőies részleteket is, de csak óvatosan, és egyáltalán nem tolakodóan. A nő a húszas éveiben járhatott, de kislányos arcával nehéz lett volna pontosan megmondani az életkorát. Különben is a hölgyeknél ez nem szokás!
A férfi ellentétben állt mindennel. Zömök volt, és túlsúlyosan testes. Mintha egy sikertelen fogyókúra folytán azt a zsíros masszát, mely teste nyolcvanöt százalékát alkotta másként már el sem lehetne tűntetni, vagy megszabadulni fölöslegessé lett pluszkilóitól. Szerényen alázatos volt. Mintha mindig bocsánatot, vagy elnézést kellene kérnie folyton olyasmiért, amit igazából el sem követett.
A nő talán spanyol lehetett a beszédjükből ítélve, bár ha hozzávesszük, hogy jóformán egész Dél-Amerikában spanyolul beszélnek, akkor ez mégsem annyira elhanyagolható tény.
Már jócskán megakadt a szemem a fiatal hölgyön, aki korom beli lehetett, és mintha egyik szemével folyamatosan kacsintani szeretet volna, mert az ember óhatatlanul is olyan érzése volt, mintha szabályosan vele akarna flörtölni. Szinte zsigerileg megéreztem, hogy ez a fiatal nő nem az, aminek mutatja magát. Különben miért akaszkodna egy pingvin külsejű, átlagos, és nagyon kövér emberhez, ha csak nem akar tőle valamit.
A női csábítás bizony-bizony nagyon sok mindentől függ. Az első és legfontosabb, hogy a kiszemelt személynek mindig határozottan, és vágyakozó romantikával  két szeme közé kell nézni, hiszen ez adja meg azt az alaphangulatot, melyben a szerelem aprócska csírái szépen kifejlődhetnek. Szükséges továbbá elnyerni a feltétlen, vakhűséges bizalmat is, és ennek legjobb módja – lévén az illető emberünk túlsúlyos, tehát sohasem lehetett elegendő önbizalma. Nem szabad egyetlen kis szusszanást, vagy aprócska pihenést megengedni, különben minden elveszhet. Nem szabad, hogy az adott férfi folyamatosan csak a szépen kifejlett, közepes nagyságú déligyümölcsökre emlékeztető melleket bámulja, mert az már régen rossz, ha valamit csupán csak a test kémiája vonz egy párkapcsolatban.
Ezt követi a kezek párbeszéde. Csak semmi szorongatás, vagy éppen felesleges tapizás! Az nem illendő! A hölgy kinyújtja kacsóit a férfi felé, vélhetőleg elvárván az udvarias kézcsókot a bárdolatlan kézszorítás helyett, és ha a férfi szerencsés a hölgy pár másodpercig akár még meg is engedheti, hogy a kéz kéz egymásba fonódva pihenhessen legalább egy szusszanásnyit. Különben is itt már nem a kispályás szerelemről van szó, hanem nagyobbról, sokkalta jövedelmezőbb feladatról.
De egyelőre a szerelem szilárdnak tűnő, látszat tündérországában kell kényelmesen lavírozni; a szűrös, gusztustalan férfifülekbe sugdosni, és hagyni, ha a férfinak van hozzá kedve, vagy mersze, akkor akár még a nő karcsú, sportos combjait is egészen nyugodtan átfoghatja. És megéreztetni, hogy ebben a kapcsolatba is a hímdominancia elve az érvényes, tehát a férfi irányít minden esetben, hadd érezze saját, önző, - ám kiszolgáltatott hatalmát. És emellett fontossá válik az intelligencia, és a jó humorérzék. Hiszen a kutyát sem érdekelné egy velejéig unalmas, vagy egoista majom, aki vagy három és fél órát szépítkezik a fürdőszobába csak azért, hogy a kellően jól sikeredett randi után egyszerűen lefektesse a nőt, akit kiszemelt könnyű prédaként magának.
A csók művészetének pedig szigorú fokozatai vannak. A kézcsókokat már említettük. Folytatódik a szerelmes szavak, és a vers idézetek – remélhetőleg -, pontos, precíz fülekbe suttogásával. De most már azért nem árt vigyázni vele, hogy a tisztes távolság még mindig meglegyen mielőtt a futó, röpke csók megtörténik.
Egy – lehetőségekhez mérten -, szellős, szabad, kevésbé látogatott, titkos helyen szabad először megcsókolni a nőt. Igen ám, de aki egész életében súlyos önbizalomhiánnyal küszködött annak nem árt, ha egy tapasztaltabb hölgy mindenképp a segítségére van. Ilyen esetekben kedvesen becézgetni, babusgatni illik a naiv, gyerekes férfit, és egy óvatlan percben gyöngéd anyai csókkal célszerű indítani, ha érezze a nagyra nőtt gyerek, hogy biztonságban lehet, és nem kell tartania semmitől. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy minden csók legyen különálló, és egyedi. A nő erőtlennek látszó tiltakozása – ebben az esetben, ha szélhámosról beszélünk -, a terv igen-igen fontos részlete, ezt követi előbb a tetetett, mesterkélt megbántódás a hölgy részéről, majd a nyilvános veszekedés. De nagyon óvatosan, és nagyon körültekintően kell ezt az egészet végigcsinálni, mert nem az a cél, hogy a kiszemelt férfit teljesen elidegenítsük, vagy lekoptassuk. A nő egyre-másra valósággal ontja magából a szaftos-pikáns megjegyzéseket, becsmérlő kifejezéseket, hogy az illető férfi mennyire egy szemétláda volt vele stb. A sértettség egyenes következménye az értetlenségből származó megbántottság, és harag, persze megint csak attól függően, hogy az ember férfinak milyen is a lelki habitusa. Nyugodtan megengedhető pár darab enyhén sértő szó is, persze a kisfiús lelkialkatú férfiakkal azért óvatosabban, mint mondjuk a bunkó vadbarmokkal.
Az okos férfi erről máris feleszmél, és átlát a szitán: „Ó! Drágám mit tettem! Kérlek bocsáss meg nekem!” – és zokszó nélkül a földre is veti magát.
Buzgón vezekelni fog, és akár még menten le is térdel, ami – valljuk csak meg -, rendkívül romantikus és szívet megható.
A szélhámos hölgyemény szabadon hagyta, hogy pufók, pingvines külsejű embere letérdeljen előtte, és megkérje a kezét, amit ő tetetett, profi színészi alakítással fogadott, és sikeresen, apró könnyek között meg is hatódott, persze a látszat boldogságtól. Előbb alázatossá lett, majd egyenesen szófogadó, kezes, akár egy elvesztett kis bárányka. Majd kicsivel később bocsánatot is kért. Az elviselhetetlen klimatikus éghajlatok kezdte minden érzelméért okolni. Persze nem győzte össze-vissza csókolgatni hős lovagját.
És a pingvin emberke irult-pirult, és valósággal olvadóvá vált, hogy egy ennyire különleges, kivételes, fülig szerelmes nő lehet mellette. És – ahogy lenni szokott -, könnyedén besétált a női szeszély csapdáiba, és meg is adta magát. Utána következett a fő támadás. A szélhámos hölgy kissé pityergő, megtört, fátyolos hangra váltott, és előbb mentegetőzni kezdett – persze zseniálisan profi színészkedéssel -, hogy sajnos pénzre van szüksége, mert személyes problémái akadtak, és ha a hős lovagja eléggé szereti őt, akkor anyagilag is hajlandó támogatni.
A férfi őszintén megsajnálta a hölgyet, és miután már legalább tizenötéve volt tartósan munkanélküli, aki nem talált állást magának, ezért kissé bajosan tudta volna kielégíteni a hölgy anyagi szeszélyét. A nő pityergős, kétségbeesett arccal egyre csak hallgatta a férfit. Mást még nem tett. Konokul, és sértett alázattal csak hallgatott.
Mit lehet erre felelni?!
Annyi biztos – erőltetni sohasem szabad egy kialakulófélben lévő üzletet.
A női szélhámos a sziporkázó játszadozást választotta. Tréfát, vicceket egymásra halmozott, és torka szakadtából hahotázni kezdett. Ó, hát tényleg azt hitte imádni való párja, hogy sok pénzre van szüksége? Így is nyélbe fogja ütni, amit eltervezett, de alkalom szüli a tervet.
Vesznek egy hangulatos kis nyaralót. Talán Toszkánában, vagy Madeirán. Szépen felújítják, berendezik. A gyerekek pedig homokvárat építenek a homokban, és mindenki boldog lesz, és kiegyensúlyozott, talán még a fölösleges stresszt és túlórázások baljóslatú emlékeit is sikerül kiiktatni közös életükből.
Az idő további része azzal telt el, hogy a pingvin külsejű férfi folyamatosan faggatni kezdte a nőt: mennyi volna a tartozása? Adóssága? Miért kellett ennyire kellemetlen helyzet elé állítania őt?
A nő pedig – eljátszotta hűségesen szerepét -, babusgatta, dédelgette a kétségbeesés határán tétován veszteglő párját, hogy meglássa nem lesz semmi baj, legfeljebb majd másoktól kér segítséget! Úgy is kiterjedt ismeretségekkel, és jó nevű barátokkal rendelkezik. Egy kis kölcsönbe még senki sem pusztult bele.
– Figyelj csak! Őszintén szeretném segíteni! Van egy kis spórolt pénzem, de már hónapok óta nem kapok munkanélküli segélyt! Ha így megfelel akkor odaadom egybe az összeget? – a gyereklelkű férfi ajánlatot tesz, mert olyannyira szereti álmai nőét, hogy kész érte a csillagokat is azonnal lehozni.
– Komolyan beszélsz drágám? – Nem lehet tudni, hogy a szélhámos hölgy ténylegesen, és őszintén meglepődik, vagy ez is ördögi jellemének már előre begyakorolt, szerves része. – Annyira szeretlek!
– Édesem! Te vagy nekem a legfontosabb kincs ezen a világon! – vall töredelmesen szint előtte, és kicsit gyerekesen meg is hatódik.
A nő gondolkodóba esik. „Hát akkor most mihez is kezdjen? Itt van ugyebár egy nagy óriáscsecsemő, aki már régen betöltötte a harmincat, de úgy tűnik még mindig képtelen anyucikája kezét elereszteni, mert együtt élnek! Mit is csináljon vele? Azonnal vegye el a pénzét, és később szálljon fel a repülőgépre, vagy most rögtön kikönyörgi a pénzt, és szakít vele?!” – Ekkor váratlan dolog történik. A tömzsi, kövér kis emberke óvatosan benyúl rövidujjú inge felső zsebébe és előhúz egy sötétkék színű, tenyérben elférő kis dobozkát.
A hölgy remegő kézzel meri csak megfogni, mert már jó előre sejti, hogy mi lesz benne. Óvatosan nyitja fel a dobozka fedelét, és mikor megpillantja az egyszerű, karikagyűrűt most valóságosan is könnyes lesz a tekintete, és őszintén elmosolyodik. Letérdel a kisember mellé magához szorítja szorosan, és töredelmesen bevall neki mindent. Hogy szélhámos, és mióta az eszét tudja ebből él, és hogy őt kivételesen nagyon megszerette, és ha valóban úgy gondolja akkor elfogadja a lánykérést.
A kisember lelkében most valóságos orkán erejű, érzelmi hurrikánok dúlnak. Egy fantasztikus, különlegesnek mondott nő hazudott neki, hiszen valójában az átverés, csalás a munkájához tartozik, de annyira vágyott már arra, hogy szeressék, és hogy szeretve legyen, hogy most megcsókolja a hölgyet; kicsit gyerekesen, idétlenül, mégis valóságosan. Ki tudhatja? Lehet, hogy egy szélhámosnak is járhat egy második lehetőség!      
     

HATTYÚ-KIÁLTÁS


Komorló éjjelek telhetetlen sebe több helyről gyorsan szivárog amint ritmusba kezd varjak károgó dala; dühöngések, megalkuvások évszaka jött, mikor jobb volt, ha az ember inkább strici-besúgóvá vedlik s ha kell bepanaszol: ismerőst, rokont, vagy jóbarátot. Kibuggyanni vágyó szégyenükben makacsul ott trónolt lapuló tanúként a bűnbak-tanú: mindenki, aki hírnévvel bír már egyszerre hitszegő, s áruló.

A legyűrhetetlen szégyen bár mindenkit bekeríthet, mégsem volt-lesz semmi érdemleges rákfenéje. A roppant nehézkedés csak nem enyhül, mert az ésszerűség már rég kiveszett belőle. Megtörténtek világtalan miértjébe sokszor már beleütközött a korrupt-látó. Vétkeink így is sorrendben veszendőkbe mennek. Két szív között a kinyújtott, hosszúkás térfogat még szabadon vérezhető, hisz hűségeskü nem kötheti.

Prostituált-boldogság, vagy gyáva ital-menekülés sokaknak régvolt keresztje. Nem csillapítható démoni kegy. Már árvaságra teremtődött a Minden, hogy ideje korán kellett megtapasztalni szeretteink méltánytalan elvesztését; őrjöngő bachánsnők dáridója között egy sincs, aki ne siratná tesztoszteron-Adoniszát.

Ahol immár a barbár bunkóság lehet csupán a mindennapi divat, s ahol mindenbe beleordibál fényesre suvickolt cenzúrák vad gépezete ott a lenyírt, csonka, nyomtatott szavaknál nincsen számítóbb, hazugabb. Ahol már jogot formálnak a nincsre is, és hogy inkvizícióval nyíltan megalázhassák a próféta-szavú különcöket ott értelmi, kulturális vitának helye nincs!

Sörényes fejekkel mindenünnen oroszlánok, páviánok vonulnak rendezett oszlopsorokban a kultúra egyetemes romba döntött halmain. Celeb-csalétkeket termelnek bulvár-médiák ötperc-hírneves, szűklátókörű platformjai. S már újra csak bömböl, ordít a szó-zuhatag. Obcén, trendi tahóságakat kurjantgat nő a férfinak egy-egy görbe éjszaka után. Botoxolt, kollegénezett üdvösségéért valósággal elepednek ideje korán a negyvenesek. Egyenrangú fél manapság az lehet, akinek pénze van, mint a rojt!

PRÓBA-FELVÉTEL



Az író kedvetlenül járkált a Dunához tapadó főváros utcáin. Mintha egy filmforgatás vagy valami hasonló közelébe csöppet volna. Mindenütt kifeszített állványok, súlyos, nehézkes IMAX-kamerák a legmodernebb filmtechnikai és egyéb megoldások, melyeknek csupán egyetlen feladatuk volt: haladéktalanul, és minden precíz, pontos részletre kiterjedően lenyűgözni a kíváncsiskodni vágyó nézőket, akik szinte már naponta újabbnál merészebb szenzációkra voltak kiéhezve. Mintha titkos, belső hatodik, vagy hetedik ösztöne régen megsúgta volna neki, hogy a film rossz lesz! Sőt! A lehető legpocsékabb, mert elrontják ugyanazokkal az unalomig elismételt, másolt, klisészerű közhelyekkel, - melyeket -, nagyobbrészt Amerikából importáltak, mint a filmgyártás kimagasló fellegvárából. Őneki is küldött előbb egy SMS-t, majd email üzenetet előbb a rendezőasszisztens, majd maga a kissé idegbeteg és frusztrált rendező, hogy halaszthatatlan elfoglaltságai ellenére igenis tisztelje meg ezt az átkozott forgatást legalább fél órára. Beszélgessen a szereplőkkel, és próbálja meg eladhatóvá tenni a történetet csupán csak azzal, hogy különcködő jelenlétével mindenkiben igyekszik tartani a maradék lelket. Valójában őt az izgatta, hogy hogyan lehetne egyszer végre valahára olyan független költségvetésű produkciókat előállítani, melybe ne szóltak volna bele felülről bizonyos arra illetékes hatóságok, vagy filmszövetségek. Szinte sohasem volt képes megérteni azt a anyagiasult politikát, hogyha van egy működő történet, melyet a rendező igenis filmre akar vinni, akkor miért szükséges hajbókolni, és seggeket nyalni olyan befolyásos, belső körökben, mint egyes producerek, és filmmarketinggel házaló ügynökök.
A szerelmet szerette volna a vásznon viszontlátni. No, de nem azt a sziruposan ömlengős, és már mindenből rózsaszín, gusztustalan rágógumi-masszaként csordogáló hazug, és hamis érzelmet, mely mintha önkéntelenül is beszivárgott volna a XXI. századi szórakoztató iparon át egyenesen a mindennapi hétköznapokba. Hanem azt az igazi, őszinte érzelmet, amikor szinte vígjátéki, groteszk elemekkel dúsítottan a főszereplők már szinte egymás haját tépdesik, és egymás idegeire mennek, és gyűlölik saját anyósaikat stb. Hát nem ez lesz! Helyettem megint mit kap a kedves közönség? Egy mézeskalácsszintű, középszerű vacakot, mely lehet, hogy elnyerheti az Aranypálma-díjat, esetleg esélyes az Aranymedvére, de semmi szín alatt sem reszkírozzák majd meg a fejesek, és a nagymenők, hogy részt vehessen, és megméressen Cannes-ban.
Percemberkék mozognak majd az alig kilencvenhat perces csöpögős történetben, az összezsúfolt szobabelsőkben, melyek a legjobb lakberendezők, és kellékesek munkáját dicsérik, cukorral meghintett romantikus tájakon, édes-bús fülekbe csengő melódiákkal fűszerezve a szokásos olvadékony érzelmekkel.
Mindezért a rendezőt okolta, aki – szerinte -, szándékosan teljesen átdolgozta a forgatókönyvét, és olyan hozzá nem értő suhancokkal vette magát körbe, akikről persze meg volt győződve, hogy tehetségesek, és profik is, holott csupán csak nemrég szabadulhattak a Színművészeti keserédes szobafogságából.
De a fiatal, tehetségesnek mondott színésznő sem tetszett neki, akit – több, mint valószínű -, csak és kizárólag azért választottak ki erre a szerepre, mert vagy lefeküdt valakivel, hogy bármi áron karrierjét felépíthesse, vagy olyan bennfentes barátai, és ismerősei voltak, akik ezt a filmes munkát is elintézték neki. Hiszen semmi sincs ingyen, pláne nem manapság!
A művésznőt állandóan sétáltatták. Próbasnitteket, kisebb felvételeket vettek fel. Hol a már jó előre lezárt Szabadság-hídon kellett kisestélyiben pompázva oda-vissza átgaloppoznia méghozzá kényelmetlen tűsarkú cipellőkben, hol pedig vágyakozó, szempilla rebegtetős pillantásokkal kellett a hömpölygő nagy Dunát figyelnie. Nem ilyennek kellett volna ennek lennie, mert az író ezt nem így írta meg. Olyan megkeveredettnek, hajótöröttnek, és elvesztettnek kellett volna lennie, mint egy megfonnyadt savanyú uborkának. De úgy tűnt a fiatal, és roppant tehetséges művésznőt csupán csak a hírnév, a karrier és az ezzel járó kiváltságok izgatják semmi több.
Az író folyamatosan őt figyelte. Persze szigorúan csak titokban, hogy vajon a színésznő mikor fedheti fel az igazi személyiségét? Mikor válik majd eggyé az adott karakterével? A színésznőnek szinte gyerekesen kislányos alkata, és arca volt, melyhez ráadásul még két hatalmas, ártatlanságot, és védtelenséget is bármikor szolgáltató őzikeszem társult. Mintha ezek a babonázó, folyamatosan flörtölni kész szemek csak a reflektorfényhez lettek volna szoktatva, mert más természetesen fényt el sem bírtak volna viselni. Amikor például természetesennek kellett volna látszódnia ő rögtön belekezdett túlzottan is kihangsúlyozott, affektálós beszédébe, melyhez még a színházban szoktatták rá, így sokszor a hangmérnöknek kellett szólni, hogy javítsa már fel a legjobb minőségűre az 5.1 –es Dolby hangzást, mert a kedves művésznő csicsergő hangát szabályosan elnyelik a többségében természetesnek tetsző háttérzajok. Amikor pedig csókot kértek tőle az is valahogy túlzottan mesterkélten, műnek hatott. Meglehet azért, mert a rendező ragaszkodott hozzá, hogy a művésznő a végzet asszonya szerepében tetszelegjen, ha férfiak elcsábításáról volt szó, így vöröses bikiniszerű ruhát adtak rá a kellékesek, és az kissé őszies időben bizony a művésznőnek ha kellett egy nap, akkor ötvenszer el kellett csábítania filmbeli kollegáját, aki – mivel fel volt öltözve -, rendre hahotázva kiröhögte.
A statiszták többsége afféle vegyes társaság lehetett. Jobbára csak ácsorogtak, beszélgettek, és unatkoztak vegyesen. A beöltözött urak, és hölgyek jobbára össze-vissza járkáltak. Olyan feszes, szinte katonás rendben járultak egyszerre a kamerák elé, mintha vezényszót hallottak volna, amit ellenszegés nélkül teljesíteni kell. Pedig a rendező – állítólag -, igyekezett mindenkit figyelmeztetni, hogy csak könnyedén, lazán, mintha hétköznapi emberek volnának.
Később újabb színészkollegák érkeztek meg, és máris jó erős feketekávéval indították a napot. Az író jól megfigyelhette, hogy egy-két művész egy kisebb kortynyi szeszes serkentőt, vagy konyakpárlatot is csepegtetett kávéjába, hogy felélénküljön, vagy oldhassa szorongásait. Egyedül csak ők érthettek, hogy mit is beszéltek. Mintha titkosított Morze-jelekkel, vagy kódnyelveken kommunikáltak volna, amit a külső szemlélők figyelmen kívül hagytak.
A rendező a vége-hossza nincs előkészületekben végre megadta az egyezményes jelet, és kezdődhetett a forgatás. Egy fiatalos képű, huszonöt évesnél nem több lányka elcsattintotta a csapót, és máris forgott a kamera árgus szeme. Az indító jelenetben máris deus ex machinával kezdtek. Egy fiatal és rendkívül csinos lány sietett át a macskaköves téren, mintha József Attilás sorokat keresgélne az utcán, majd gyöngéden lehajolt, hogy a kamera egy kicsit többet mutathasson, végül pedig a Szabadság-híd közepe felé járva félúton előbb könnyed, majd szenvedélyesnek látszó, romantikus csókkal üdvözölte szerelmét, akit – látszólag -, egy csöppet sem dobott fel az, hogy neki már délelőtt fél tízkor szenvedélyes hősszerelmest kell alakítania, ráadásul a bennfentesek szerint dupla gázsiért, mert mint utóbb kiderült az egyik rokona volt a fejes a filmgyárban, és ilyen esetekben az ilyen színészek valahogy mindig több kiváltságban, és honoráriumban részesültek. Persze a hősszerelmes nyitójelenet maga volt a pocséklás netovábbja. Minden részletéből szinte vérzett. És hiába kérlelte több színészkollega is előbb a rendezőasszisztenst, majd később magát a makacs, önfejű rendezőt, hogy ezt a jelenetet másként kellene megpróbálni a rendező csak nem engedett, és aki csak egyetlen szót is szólt azt azonnal kidobták a forgatásról.
„Hát ebből se lesz semmi!” – jegyezte meg cinikus, lemondó iróniával az író saját magának, amikor véletlenségből úgy rálépett az egyik zsinórra, hogy azzal kis híján sajátságos dominószerű láncreakciót indított be, aminek a hatására a súlyos, megalább ötvenkilós, főként HD-felvételeket készítő IMAX-kamerák többsége eldőlt.
– Hát te meg mi a nyavalyát csinálsz te szánalmas seggfej??? – kiabálta a rendezői székből a pökhendi rendező.
– Bocsánat! Elnézést kérek, én csak… véletlen volt… - próbálta menteni a menthetőt, és szabadkozni.
– Vigyétek a szemem elől ezt a szánalmas idiótát! A végén még tönkreteszi nekem az egész filmet!
Hirtelen a távolból két, jól megtermett, marcona, és veszélyes biztonsági őr jelent meg szinte sziklányi bicepszekkel, duzzadó izomzattal. Nagyon látszott, hogy mindjárt azonnal úgy összecsomagolják szerencsétlen írót, mint a kifacsart citromot, vagy szafaládét.
Az író inkább úgy döntött gyorsan elrohan, sietve szedve lábait, amikor egy angyali, kedves hangba ütközött:
– Bocsásson meg! Nagyon ismerősnek tűnik nekem kedves uram! Találkoztunk már valaha?! – egy másik fiatalos, csinos színésznő volt, aki rengeteg könyvet, és verset elolvasott, és szerencsére nem volt ismeretlen fogalom előtte a kortárs kultúra. – Jaj, muszáj dedikálnia a könyvét! – s felismervén az írót máris szabályosan az orra alá dugta a töltőtollát.
Az író készségesen dedikálta könyvét, próbált a lehető legjobb színben mosolyogni, mikor közös selfiet készített vele a hölgy, majd már ment is volna, amikor ismét ugyanazt a pofátlan, szemétkedő, harsogó hangot hallotta.
- Na? Végre! Forogjon az a kamera! Nyitójelenet, kettes csapó! Tessék! – a rendező helyet foglalt a székében, és a továbbiakban az író már ténylegesen úgy érezhette, hogy annak ellenére, hogy átírták a forgatókönyvét ő maga kicsit hozzátudott tenni valamit az adott film hangulatához.    
     

TAXI-ROMÁNC



A férfi beszállt egy taxiba. Általában legalább háromszor-négyszer is átgondolta mielőtt megtett volna bármit is; kezdve a nyakkendő megkötésen át egészen a havi számlák befizetéséig. Számára minden esetben a legfontosabb szempont a kíméletlen takarékoskodás volt. Elvégre nem is lehetett hibáztatni egy olyan világban, amely alapvetően az anyagi érdekeknek rendeli alá az egyéni személyiség létszükségleteit.
A vezető kissé marcona, barátságtalan szőrmók volt. Talán előző életében bokszoló, vagy éppen kidobó ember lehetett egy felkapottabb kaszinóban, vagy luxus szórakozóhelyen. Talán ha Hollywoodban lennének egyik producer még fel is figyelne őstehetségére. Nagy medvemancs kezével az anyósülésre mutatott, de a férfi szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy inkább a hátsó ülésre üljön.
– Hátul jobb lesz nekem! – felelte, pedig senki sem kérdezte. Az ülésre helyezte szürkésre koptatott aktatáskáját, és bemondta a címet, ahová a fuvart kérte, de mielőtt a vezető indulhatott volna egy feltűnően csinos, extravagáns nő behajolt a ajtóablakon:
– Volna még egy szabad hely uraim? – futhatott is, mert kifulladva, kissé hadarva hajtogatta szavait. – Bocsássanak meg… én is arra mennék…
A férfi máris elpirult. Mint akit szabályosan tetten értek. Mintha máris beleavatkoztak volna abba a precízen, pontosan felépített személyes lélektani térbe, melyet évtizedek alatt sikerült önmagában kifejlesztenie. Az ő módszere a passzív, dacszintű ellenállás volt, ami annyit tesz: ha ő nem háborgat, és bánt senkit, akkor másoktól is ezt az íratlan szabályt várja el. A férfi nem merte megnézni a nő hamvas, harmincas arcát, nagy barnalángként világító szemét. Máris odébb próbált húzódni és helyet adott maga mellett, még akkor is, ha jócskán illett összepréselnie magát.
Kifinomult, modern, nagyon csinos nő lehetett, ahogy láthatta, mert minden nőies mozdulata, mintha felhívást gyakorolt volna az erősebbik nem képviselői számára. Nem provokatívan, csupán csak a gyermeki kíváncsiság szintén. Talán a nő sem volt tisztában saját maga testi, fizikális adottságaival. Az ilyen nők – a legtöbb esetben -, képtelenek kiheverni a súlyos, gyerekkori traumák, vagy becsmérlő megaláztatások lelki sebeit. „Lehet, hogy ez a feltűnő szépségű nő is gyerekként rút kiskacsa volt, aki serdülőkorba lépett és hamarabb lett belőle királylány, mint azt egyik, vagy másik domináns szülő képzelhette volna!”
A kocsiban – ősz lévén -, működött ugyan a fűtés, az embernek azonban sokszor olyan érzése támadt, mintha egy jeges iglóban ücsörgött volna két másik ember társaságában. A nő megpróbálta felmelegíteni hosszú, kecses kezecskéit. A férfi szó nélkül levette nagyméretű sálját és kedvesen úgy igazította el, hogy az felmelegítse a nő fázós kezeit.
– Oh! Én… igazán… nem is tudom… köszönöm szépen… - a nőt váratlanul érte, hogy igazi úriemberrel, és gavallérral találkozik. A XXI. században a romantika, és a nőkkel szembeni kedves figyelmesség éppen annyira leáldozóban volt, és őskövületnek számított, mint az udvarlás egyéb, kiszámítható, és kedveskedő formái. A nő észrevette, hogy a férfi csak bólintani mert alázatosan, szinte már-már gyerekesen. Mintha egy kisfiú ült volna mellette, aki még semmit sem sejthet a felnőttek világából. Mintha rokonszenvet, vagy részvétet érzett volna iránta. Szótlanul nézte egy ideig, mintha megpróbálná megfejteni ezzel ismeretlen gondolatait.
– Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de mire gondol? – kérdezte a nő nyíltan, mintha támadásba akarna lendülni. Látott már éppen lég alfahímet, akik megpróbálták elcsábítani, vagy lefektetni, és ez cseppet sem volt ínyére.
– Az élet sajnos olyan, mint egy léghajó! Ha az ember azt akarja, hogy emelkedjen ki kell belőle dobálnia mindent! – látszódott arcán minden érzelem; az elveszettségé, a gyerekes ártatlanságé, a számtalan lelki sebek okozta kataklizmákig.
– Jaj! Én igazán nem úgy… kérem… bocsásson meg… - a nő csak most kapott észbe, hogy az ismeretlen emberek felszínes érdeklődésével önkéntelenül is megsértette ezt a jóravalónak látszó férfit, aki gálánsan felajánlotta saját sálját, hogy ő ne fázzon annyira.
A futó sötétség rémisztő, kísérteties árnyékokat rajzolt a sárga szentjánosokként világító utcai lámpák fényköreibe, a házak falaira pedig legalább annyira baljóslatú árnyékokat festett, és ráadásul feljött a nagy, kerekalakú hold is, mely most leginkább egy nagy, kerek aranytányérra, vagy érett ementáli sajtra emlékeztette az embert. A nő arca lecsiszolt volt, kortalan szépségként tündökölt, még a néhány kozmetikai szer dacára is, melyet csak hivalkodásként, magamutogatásként kent arcára. Talán így szándékozott magát bebiztosítani a földi halhatatlanság részére? Ki tudja?
A férfi csöndes szomorúsággal felnézett a holdra. Ahogy a nő türelmesen megnézte arcát csak most fedezte fel, hogy ez a férfi iszonyú lelki kálváriákon, és szenvedéseken van már túl, mert halkan potyogtak a könnyei. A nő sohasem értette, hogy a férfiak miért nem mutathatják ki saját, benső érzéseiket. Elvégre nem gépek, vagy automaták volnánk, hanem érző szívvel rendelkező emberek!
– Minden rendben van…? – kockáztatott meg egy kérdést, és úgy érezte megint átlépett egy titkos, belső elválasztóvonalat. Beleavatkozott valakinek a személyes életébe. – Jól érzi magát kedves uram…? – Megint egy ostoba kérdés! Ugyan hogyan is érezhetné magát egy harmincas éveiben járó, felnőtt síró férfi?!
A nő tétován, maga sem értette hogyan óvatosan kinyújtotta eddig jó meleg sálba burkolódzó kezeit, és megszorította a férfi erős, mancsos kezét. Talán részvétjéről, vagy megértéséről akarta biztosítani. Arról, hogy mindenben mellette áll. Talán csak része akart volna lenni egy valaki életének…
Megérkeztek úticéljukhoz. A férfi kifizette a vezetőt. Megálltak egy kihaltnak látszó, lakatlan buszmegálló közelében. Egy építési területre értek, ahol most épülő társasházak hófehéren ásító falait láthatták. Némelyik már készen volt, és az új lakóira várakozott ünnepi méltósággal. Hideg volt, mintha őket is be akarta volna szippantani az ordas sötétség.
A férfi ragaszkodott hozzá, hogy kinyissa a nő előtt az ajtót, és gálánsan kisegítse az autóból.
– Ön újra és újra kellemes meglepetés számomra kedves uram! – hattyúkezével bátran, magabiztosan hagyta, hogy a férfi vezesse, és ez most olyan érzéseket mozdított meg benne, mint aki egy elvesztegetett életből a biztos, menedékszerű otthonba lép, ahol harmónia, és biztonság a jutalma. Bájosan mosolygott. – Volna kedve esetleg feljönni hozzám? Nagyon késő van, és hideg! Szereti a friss, pörkölt kávét?
– Köszönöm! Egy darabig elkísérem! – felelte kissé félszeg bizonytalanság mellett, mert kiskorától kezdve rettegett a sötéttől. Kiderült, hogy a nő nemrég költözött ebbe az újépítésű, modern lakóparkba, mely igen-igen nagy figyelmet fordítottak a környezetvédelemre. A nő alig lehetett százhatvannégy centi, nagy, világító őzikeszemeivel pedig nem volt férfi, akinek a szívét ne hódította volna meg. Ám ez a férfi maga különös rejtélyesség volt számára, és ez most felcsigázta kíváncsiskodni vágyó érdeklődését.
– Annyira örülök, hogy egy igazi romantikus lovaggal hozott össze a végzet! – máris kedvesen, évődve belekarolt.
Más modern XXI. századi nők szinte orvul, csöndes alattomossággal közelednek a férfiak felé, mert hátsó szándékjuk van, és mert bármi áron anyagi jólétet, és luxus körülményeket akarnak maguknak bebiztosítani. Rengeteg nő felesleges szépítőszereket ken arcára, mintha ezeknek a szereknek a segítségével meghazudtolnák saját eredeti, nőies szépségüket a valóság ítélete helyett – de ez nem! Ez a nő egyszerre volt egyszerű, egyedi, és mégis hihetetlenül magával ragadó. Ez a nő saját magától megértette, és érezte, mit kell ahhoz egy nőnek csinálnia, ha felakarja kelteni a férfiak érdeklődését.
Kellemesen elsétáltak a lakópark közelébe, ahol a nő kicsit elbabrált még a lakáskulcsaival mielőtt végleg kinyitotta volna az ajtót. A férfi csupán csak később sejtette azt, ha egy nő babrál, akkor csókra várakozik illedelmesen. Előre engedte a bejárati ajtóban is, és később a liftben, mely felvitte őket a berendezett, felújított felső szintek irányába.
– Hát… itt lakom! Fáradjon nyugodtan beljebb! – szabályosan húznia kellett magával a férfit, mert annak valami miatt földbe gyökerezett mindkét lába. – Na, jöjjön szépen! Már csak pár lépés! – kedveskedett vele angyali gyöngyhanggal.
A férfi nagy nehezen belépett a bejárati ajtón, és hihetetlenül tágas szobák egész sora tárult szemei elé. Némelyik szobában festékes eszközöket látott. ,,Lehet, hogy még nem végeztek a felújítási munkálatokkal!” – szögezte le magában.
– Fantasztikus a berendezés… - jegyezte meg illendőségből.
– Igazán köszönöm! Még nincs teljesen kész, de majd pár hónap múlva muszáj eljönnie, hogy láthassa a végeredményt! – a nő kijelentése nem ismert tréfát. A határozottság és a talpraesettség volt az ő fegyvere. Levette feketés kabátját, és kötött sapkáját. Mintha zenét hallana párszor megrázta sötét, dús, vállig érő, sötétbarna haját, és megint ellenállhatatlan kedvvel mosolygott.
– Nyugodtan vesse le a kabátját és helyezkedjen kényelembe! Készítek valami finom harapnivalót! – máris kiviharzott a konyhába, mint aki valósággal máris lázban ég, és nem tud parancsolni önmagának.
A férfi időközben egyre csak toporgott tétován, mint aki még nem döntötte el, hogy szabad-e leülnie, vagy tán jobban teszi, ha megvárja az ilyesféle etikus formaságokkal a ház úrnőjét.
A nő alig telt bele fél óra és újfent sugárzó magabiztosággal, és ellenállhatatlanul babonázó, vigyorgó bájmosollyal megjelent. Érdekes módon most a legkevésbé sem szégyellte felső enyhén kiálló fogait. Különlegesnek érezhette magát emellett az ismeretlenül is roppant ismerős férfi mellett. Mintha visszaköszönt volna egyszeri kissé szomorkás gyerekkora, és az-az érzés, mely a felnőttélet velejárója. Tulajdonképpen milyen ember is szeretett volna ő lenni? Olyan aki mindenben követi a nálánál bölcsebb, és tapasztaltabb emberek elvárásait, vagy aki magabiztos, és erélyes daccal lázad a fennálló formalitások, és konzervatívnak titulált konvenciók ellen.
A férfi látva, hogy sok finomságot sikeredett a nőnek keríteni azonnal elvette tőle a közepesméretű műanyag tálcát.
– Jaj, már megint! – örömében azt se tudta hol áll a feje. – Nem szoktam hozzá ennyire figyelmes, és udvarias úriemberekhez! – nem volt biztos benne, hogy ennyire nyíltan, és őszintén kellett volna fogalmaznia, mert a férfira ismét rátelepedett a szomorúság, mintha egyedül ő tehetne arról, hogy bizonyos dolgok az emberek eltervezett cselekedetei ellenére történnek.
–Bocsásson meg, ha… - segített a tálcát a nagyobb méretű asztalra tenni, majd még furcsán toporgott egy kissé.
– Jaj, mire vár kedves uram? Ne bohóckodjon! Kérem nyugodtan foglaljon helyett!
A határozott, komoly, és erőteljes női hang valahogy megint csak mintha kibillentette volna eddigi instabil egyensúlyából. Óvatosan leült, mert termetes súlyával igenis vigyáznia kellett a bútordarabok korai élettartamára.
– Várjon kitalálom! Most azon töpreng, hogy vajon megbírja-e a súlyát a kanapé? Eltaláltam?! –  a nő csalafinta, virgonc arca semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy tetszik neki ez a férfi. Nagyon is. – Megnyugtatom kedves uram! Semmi sem fog történni! Bátran akár még ugrálhat is a bútorokon. – ezt megint azzal az ellenállhatatlan mosollyal mondta, aki szándékosan arra kényszerítette a szerelmes szíveket, hogy végzeteset dobbanjanak.
– Nyugodtan vegyen egy pár szem süteményt! Sajnos nem volt időm sütni, de remélem ez nem fogja elriasztani! – azzal máris jókorát harapott kicsiny, éles, hófehér fogacskáival az egyik gusztusosnak mondható csokis sütibe. –Én valósággal rajongok a csokoládéért! Ön is szereti?
– Igen, nagyon, bár… - itt a fogyókúrát szerette volna megemlíteni, amivel szinte egész gyerekkorától kezdve valóságos hadüzenetben állt, és kamaszkora körül sikeredett tíz kilótól megszabadulnia, de még mindig nem bízott magában eléggé, és folyamatos önbizalomhiány gyötörte.
– Most pedig, ha jól gondolom, akkor kínosan szeretne vigyázni karcsú vonalaira, mert fél, hogy hamarabb elveszíti eredeti versenysúlyát! Talán élsportoló? – kérdezte pusztán csak kulturális kíváncsiságból, de szíve mélyén máris megbánta a dolgot. Könnyen rájött arra, hogy ez a különcködő, érdekes férfi nehezebb dió lesz, mint akikkel eddig dolga akadt, de pont ezt szerette. Sohasem vette el semmi a kedvét a kihívásoktól.
– Ami azt illeti, sajnos nem! Pedig talán ha sportoló lennék most nem volnának anyagi gondjaim… - kimondta. Annyira őszintén, és annyira sebesülten, mint egy olyan ember, akit mindenképp meg kell menteni az élet újabb és újabb kihívásaitól, különben nagy a veszélye annak, hogy azonnal összeroppan.
– Bocsásson meg, de megkérdezhetem, hogy mi történt… a munkahelyével? Mi is pontosan a foglalkozása? – már megint az az átkozott magánélet, amikor már vagy ezerszer igyekezett figyelmeztetni önmagát arra, ha túlzottan is belevájkál mások privát életébe a végén még nagy árat kell ezért fizetnie. – Tudja mit? Csak akkor beszéljen, ha úgy érzi muszáj! – a pszichológiai flasduma mindig megtette a maga hatását, mert a férfi fokozatosan megnyílt.
Elmesélte, hogy azelőtt tanárként dolgozott. A gyerekek szerették, csak a gazdasági válság hatására leépítések voltak, és őt menesztették az iskolából. Szabadidejében viszont rengeteg sokat publikált, és minden erejével azon volt, hogy valamilyen úton-módon mindenképp bekapcsolódhasson a kortárs irodalom vérkeringésébe, de a legtöbb állami könyvkiadó szóba sem állt vele, és még azok kértek pénzt cserébe, hogy köteteit ki tudják adni. Végül főként olyan elektronikus könyveket forgalmazó, és terjesztő portálokhoz igyekezett szerződni, melyek nagyobbrészt százalékarányosan fizetik az adott szerzők munkái után a jutalékot. Keveset keresett, de még mindig jobban járt, mintha a teljes bevétel hasznát az adott kiadó nyelte volna le.
– Hát ez fantasztikus! Gyerekkorom óta rajongok az irodalomért, és versekért! Tudja már akkor, mikor beszálltam a taxiba éreztem, hogy van valami közös bennünk! Most éppen arra készülök, hogy verses pólókat gyártsak, és beindítsak egy kisebb, helyi jellegű vállalkozást! Ha van kedve nyugodtan segíthetne nekem. – ez már sokkalta büszkében, és kiegyensúlyozottabban hangzott, mint eredetileg akarta.
A férfi agyában most egymást követték szemlátomást a gondolatok. Mindig rátört valami kisebbrendűséggel vegyes bepánikolás, ha nagy, sorsdöntő döntések előtt állt, vagy olyasmit kellett megcselekednie, amihez sehogy sem fűlött a foga, de elengedhetetlen volt, hogy tovább tudjon lépni az életben.
– Tudom most mire gondol! – jelentette ki a nő. –Valószínűleg máris kifogások, elutasításokat gyárt az esze, mert minden kérdésben azt a választ keresi, hogy mit kaphat, és hogy vajon jól jár-e?! Megnyugtathatom kockázat és rizikó mindig lesz, elvégre erről szól az élet, de az ember saját maga dönti el, hogy mi az, ami megéri, és mi az ami nem. Nem kell sietnie! Nyugodtan gondolja át a dolgot, és ha kedvet kapott hozzá, akkor nagy szeretettel várni fogom! – a formális bizalmaskodás utolsó álcája, vagy mézes-mázossága is eltűnni látszott a nő hangjából. Most már kristálytisztán itt volt két ember, akiket összekötött szoros szálaival az irodalmi érdeklődés, és bár még nem sokat tudhattak egymásról, mégis tudták, és érezték, hogy ismeretségük tartósabb lehet, mint bármi más.
Mikor véget ért a társalgás a nő a bejárati ajtóban előbb elpirult, mikor a férfi kézcsókkal búcsúzott, majd pipiskedve felnyújtózkodott egészen a férfi húsos, telt ajkáig, és könnyed csókot lehelt rá.
     

KIALUDT ÖSZTÖN-PARADIGMÁK


Miért kell, hogy durván, másnaposan vergődjék az első, együtt-töltött romantikus éjszaka? A szerelmeskedésben résztvevő adószervek hérosz-párharca miért annyira nyálváladék-termelő, hogy az már egyenesen undorító?! Felgyülemlett késztetések orgiáiban elviselhetetlennek miért érződött a Mindenség extázisa? Két összeolvadt egységben egyesült testben túlélhetjük-e önmagunkat? Vajon nem változunk-e meg, mint selyemgubóban továbbfejlődött pillangók sehogy minden beteljesedett örömnek Hóhér-Halál lehet egyedüli jussa?!

Két androgün-lélek feküdt ünnepi magasztosságban egymás mellett, s azt képzelte ez a Világok rendre, mely öröktől fogva elrendeltetett. Tudható sokszor úgy tapogatódzunk biztos jelenünk fészkében, mintha kráter-mély bányában drágaköveket kutatnánk. Nemiségünk gyöngédebb kontúrjairól időről-időre hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy előtérbe kerülhessenek szőnyegek alá söpört, csökevényesedett állati ösztöneink.

Közelképpé tisztul a kinti Kozmosz csillag-zápora; ragyogva csillogó meteora letisztulni látszik, ha sugárzó szemek glória-felhőibe belenézünk szerelmesen. Rejtőzködni még kitartott egy-egy visszaforgatott szerelmi csók, mely örök halhatatlansággal viselős. – Anyajegyek a köldök középpontjában s a hát bordázatán, mint titkos rejtjelek egy mozaik-kirakósán. Amint magunk is leereszkedünk lebegőn a tudattalanba érthetővé válhat minden érzelemmel is manipulálható változás. Közös, lekódolt dolgainkat varázskörébe vonta a gyógyírszagú megváltás!

HÁZIBULI


Alig két hónapja szívta be őket a társaság. Éppen egy házavató buliban voltak, és bár főként a férfi ki nem állhatta, ha kissé kótyagos, és részegeskedésre hajlamos emberek kötöttek bele csupán csak azzal, hogy beszélgetést kezdeményezzenek vele – tulajdonképpen barátnője ismerősei voltak, így ismerkedett meg velük. Mintha a vegyes férfi-női társasághoz egyéni érzelmek is társultak volna. Így például voltak irigykedők, féltékenyek, haragtartók, alattomosak, és bosszúállók. Jobbára amolyan művész lelkek voltak, bár az sem volt kizárt, ha néhanapján betoppant egy-egy közepesen sikeresnek mondható vállalkozó, influncer, vagy éppen üzletember. Ilyen esetekben a férfi volt az, aki megpróbált színjózanon beszélgetést kezdeményezni, és érdeklődni, hogy – adott esetben -, mondjuk a vállalkozó, vagy éppen az üzletember miként tett szert jól jövedelmező üzletére, és sikerült megalapoznia karrierjét? Választ rendszerint nem kapott, mert a társaság tagjai között íratlan, ősi szabályok álltak fenn, és ide tartozott többek között az is, hogyha összejönnek bulizni kicsit akkor a szakmai életet teljesen kizárják privát szréfájukból.
A társaság tagjai azzal szórakoztatták egymást, hogy mindenki házavató bulikat szervezett, és kölcsönösen körbe lakták egymást. Három-négy hetenként mindenki átvonult egy másik, felújított, vagy megvásárolt lakásba, ahol aztán rikácsoló, zsivalygó bulit volt muszáj rendezni, hogy megünnepeljék a sikeres ingatlanvételt. A férfinak sohasem tetszett ez az egész kissé álszent, és felszínes számba menü rituálé. Mintha senki sem tisztelte volna a ház szellemét, mint egyes japán kultúrákban. Azt mondogatta sokszor: – Ez a ti ötletetek bizony több sebből vérzik! Barátnője Andi sokszor letorkolta: –Jaj, menj már! Te mindig csak unatkozol! Miért nem próbálod meg új perspektívából szemlélni?
Igen, Andreát mindig is jobban érdekelték az idegen, rejtélyes lakások, és helyek, mint a szokásos, vagy éppen teljesen megszokott környezet. A férfival ellentétben, akinek menedék, és oltalom is volt a megszokottság, és a röghöz kötöttség, még akkor is, ha egymás között erről nem sok szó esett.
Andrea – nagy általánosságban -, két teljes óra alatt sikeresen feldúlt egy-egy új lakást. Most éjfél múlt nem sokkal, és Andrea, akárcsak a társaság többi enyhén illuminált tagja kellemesen elszunyókált az egyik kényelmesebbnek tűnő fotelban. A férfi majd összeesett a fáradtságtól. Bár nemrég szűnt meg a szerződése, mint óraadó egy iskolával, most mégis mintha ólmos fáradtság nehezedett volna rá. A könyvespolc televolt a már jól ismert klasszikus szépirodalmi regényekkel, és néhány kortárs, friss kötettel. Most ezeket nyitotta ki, és lapozgatta álom, és unalom űzési célzattal. Egyetemi tanárától mindig azt hallotta, hogy a friss könyv illatát megérzi az ember, és azt sokkal jobb érzés kézbe venni, mint a dohos, vagy éppen avittos köteteket, melyekre úgy bukkan kíváncsi kötelesség gyanánt az ember valamelyik jócskán lepukkant antikvárium polcain. Az egyik könyvből régi levelek egész halmaza esett ki. Volt ott egy-két nyaralásból visszamaradt képeslap is, melyen gyönyörű folyamírással versidézetek voltak olvashatók. Érdekes módon ezt sokkal inkább kedvelte mint mondjuk a szokásos sablonos levélformákat, melyek legtöbbször egy-egy unalomig ismert utazást taglaltak szintén unalmas részletességgel.
Az egyik képeslapon halvány, rózsaszínszínű női rúzsnyom volt látható. A szokásos Rolling Stones-os logónak is beillő kellemetes meglepetésként, amiből nem maradhatott el a pikánsan provokatív erotika, sem pedig a hanyag flörtölési szándék. Ráadásul, ha az ember figyelmesen végig olvasta az egyes versszakokat könnyen rájöhetett, hogy ezt a kis versikét egy vágyakba belebolondult hősszerelmes írhatta, aki még a csillagokat is bátran lehozta volna választottjának, ha erre kényszeríti az élet.
Tulajdonképpen miért van együtt ezekkel a felszínes, saját magukat szerető emberekkel? – tette fel magának napjában többször is a kérdést, főként, ha sikeresen sikerült egyedül maradnia. Talán azért, mert égető szüksége lett volna igazi, megértő, és mindenképpen támogató barátokra, akik nem szégyenítik meg a másikat, - de felkarolják, és támogatják mindenben. Valakitől egyszer azt a bölcs mondást hallotta, amit később sikeresen megjegyzett egy életre, hogy csakis azok az igazi barátok, akik hajlandóak éjnek évadán is, ha legszentebb álmaikból felkeltik őket akár tűzbe is menni az emberért.
Észrevett a könyvespolcon egy gyerekkori testvérpárról készült fényképet. A kislány lehetett az idősebb, mert jó két fejjel mosolyogva magasodott az öccse mellett, aki alig érte fel az asztalt, és a rajta trónoló születésnapi gyertyát. A nővér mintha kicsit gonoszka lett volna. Mintha egyedül csak magának akarta volna a születésnap okozta totális boldog eufóriát, míg a szerényebb, és visszafogottabb kisfiúnak talán így is szülői segítségre lett szüksége, hogy elfújhassa a pontosan öt szál gyertyát az ünnepi tortán.
„Mintha már látta volna ezt a női arcot! Ugyanezek a hamiskás őzikeszemek, melyek lángolását nem olthatja ki senki és semmi! De hol is láthatta?” – töprengett. Nem sokkal később megkondult egy harang valahonnan a távolból, mintha figyelmeztetni, vagy üzenni szeretne valamit. A férfinak ekkor jutott eszébe, hogy látott talán nem is olyan rég egy színházi előadás plakátot, melyen minden főszereplő korhű jelmezekben parádézott. Igen! Ebből a kislányból a jelek szerint színésznő lett. Tehát egyszerre szolgáltatta ki, és adta el magát a felszínes emberek számára.
Valahol úgy mesélték neki is, hogy a színésztársadalommal bizony jócskán ildomos vigyáznia, mert többségükben minden színész-lélek egy kicsit megrögzött hazudozó, vagy nem az őszinte emberi arcukat mutatják, még magánemberekként sem a kedves közönségnek. Egyszer erőt vett magán, és elment az egyik színházi rendezvénysorozatra, melyet a Balzac utcában rendeztek általában szeptember első hetében. Akkor is látta ezt a nagyon ismerős fiatal nővé érett arcot, mégis legalább öt évbe tellett mire megmerte szólítani.
– Sok szeretettel Üdvözlöm! Bizonyára már nem emlékszik… rám… - micsoda elcsépelt bemutatkozás. – Tömpe Balázsnak hívnak, és csupán csak öt percig tartanám fel, ha… - itt máris félbeszakította egy rasztafrizurás, hippikinézetű fiatal srác, aki valósággal berontott a sátorba, és szabályosan letámadta a fiatal színésznőt szenvedélyes csókot követelve tőle. Hosszú percekbe telt mire a művésznő felnézett, és szemük újra bizsergőn találkozott.
– Elnézést kedves Uram, de mit keres itt?! – váratlan, éles hang volt, mely leginkább parancsszóra, és nem kedveskedő kérdésre hasonlított.
– Tényleg hapsikám! Nem szép dolog itt stírölni az embereket miközben smárolnak! – azzal a szemtelen suhanc még egy csókot adott a színésznő enyhén telt ajkára.
– Bocsásson meg kérem.. sajnos négyszemközt muszáj Önnel beszélnem… - a férfi kellemes, megnyerő orgánuma mintha megolvasztotta volt a fiatal nő szigorú keménységét, mert a fiatal srácot azonnal kiküldte, és máris rendelkezésre állt.
– Hallgatom! Miben segíthetnék Önnek kedves Balázs?
– Ön már sohasem fog találkozni özv. Telkes Gyuláné Teri mamával. Unokájaként szereti Önt, és amikor a sorozatba megcsípte a méhecske könnyekben tört ki, és nekem kellett megvigasztalni Rákoscsabán. Én mondtam el neki, hogy Ön hogyan viselkedett velem egy másik rendezvényem, mert biztos vagyok benne, hogy felismert! Sajnos személyes problémáim adódtak, és szerintem erre nem az lenne a legmegfelelőbb módszer, hogy Ön azonnal letilt engem a közösségi média oldalairól! – A férfi kemény, konok, komoly hangja olyannyira szilárd őszinteségről árulkodott, hogy a színésznőnek könnyek szöktek a szemébe. Persze az egyszerű ember számára – meglehet -, hogy csupán ez is a színészet hatásos, megtévesztő, színlelő kelléke lehetett csupán. A férfi azonnal benyúlt szürkés, elkoptatott aktatáskájába, és kivett pár darab papír zsebkendőt, és odaadta neki.
– Bocsásson meg! Köszönöm! Hirtelen támadt érzelmi hullámkitörés! – próbálta a nő elbliccelni a dolgokat, de valahogy nem igazán sikerült a dolog. – Ne haragudjon, de még mindig nem értem, hogy mi ezzel a szándéka Balázs?! – egy csipetnyi türelmetlenség ütötte fel a fejét kettejük párbeszédében.
– Azt szeretném kérni kedves művésznő, hogyha ennyire ellenére van, és bizonyára derogál is Önnek a személyes találkozás, akkor legalább az internet segítségével tartsuk a kapcsolatot, mert szükségem lenne megtisztelő barátságára! – a férfi most, mintha belső parancsra cselekedne fél térdre ereszkedett, és alázattal várakozott.
A fiatal színésznő felpattant, mintha bolha csípte volna meg, és máris odasietett a férfihoz.
– Legyen szíves kedves… Balázs! Ne hozzon engem zavarba! álljon fel! Nézze megígérem, hogy amint jut egy kis szabadidőm mindenképpen fel fogom venni Önnel az internetes kapcsolatot, ha ez megfelel Önnek?!
A férfi világító zöld szemmel farkasszemet nézett vele, és a fiatal nő úgy érezte fogságban tartja tekintetét.
– Nem tudom, hogy hallott-e már az ígéretek betarthatóságáról? Sajnos nem tehetek kivételt! Amennyiben Ön nem tartja adott szavát sajnos kénytelen leszek addig felkeresni ilyen-olyan rendezvényeken, vagy a színházi öltözőjében, ameddig nem hajlandó segíteni nekem! – kissé nehézkesen állt talpra, mert műtött jobb lába szinte mindig megérezte a természet mostohácska légköri változásait. Kezet csókolt a most jócskán megilletődött, és szavakat keresgélő fiatal színésznőnek, aki még jócskán bámult utána, mikor a férfi távozott a sátrából.
A férfi felriadt az álmából. Hirtelen döntésre jutott. Muszáj Andreával szakítania, még akkor is, ha mindketten valószínűleg jócskán sérülni fognak. Nem vesztegethetik el kölcsönösen egymás mellett az életüket csak azért, mert úgy hiszik valóban megismerték egymást.
A férfi kiment a nappalinak elkeresztelt helységbe, ahol alkoholos levegőben egymás hegyén hátán feküdtek a jócskán illuminált bulizós társaság tagjai, akárcsak Andrea. Csöndes angolossággal csukta be maga mögött az ajtót, és megfogadta, hogy sohasem néz hátra.   
     
 

ZOKNI-DAXLI

Nem volt rá felkészülve. Úgy érezte már megint egy szánalmas mindennapnak néz elébe, ahol az apja azért üvöltözik vele, vagy ordítja le idegességében a fejét, mert mindig olyan ostoba kéréseket kér tőle, mint segítsen a technikai órai kartonházat megépíteni, vagy jelen esetben egy elhasznált zokniból készítsen neki zoknidakszlit; négy kunkori lábbal, csóváló farokkal, no meg két füllel, és valódi gombszemekkel.
– Szóljál anyádnak az ilyen hülyeségekkel, én most fáradt vagyok! – mordult rá valamivel idegesebben, és közben gyárkéményként dohányzott.
– Apu? Miért nem segítesz?! – kérlelte vékony alig hallható egérke hangon, mint akit inkább a fizikai megtorlás, és nem az adott szó megszegése fenyeget.
– Mert nem és kész! Ne idegesíts a kurva életbe! – apja rendszerint mindig k-betűs, vagy nagyon csúnya szavakat használt saját önző, idegbeteg feszültsége kiküszöböléséére, ami aztán sohasem múlt el egész életében.
A kisfiú így tehát kénytelen volt csöndes, néma alázattal addig várni, míg késő este hat óra magasságában hullafáradtan, és elcsigázva az édesanyja haza nem jött Kálvin-téri munkahelyéről, ahol az egész napot rendszerint végig dolgozta.
– Szervusztok! Milyen napotok volt? – érdeklődött, amint sikeresen kibújt őszies jellegű kabátjából. Az utóbbi időben egyre többet adott az öltözködésre, és megjelenésre, mert borzasztóan igényes volt önmagával szemben, és ezt a fajta kifinomult ízlésességet, és trendiséget egy idő múltán mindenkitől megkövetelte. Volt egy angolosan hordható, féloldalas pirosas kalapja, mely igen-igen drága holmi volt, és melyre – a jelek szerint -, roppant büszke is volt.
– A fiacskád említett valami… házi feladatot, amivel nem boldogul! – közölte egykedvűen az apuka továbbra is kedvenc tévéműsorát bámulva meredten.
– Akkor talán segíthetnél neki egy keveset, nem?! – állt meg előtte a fiatalasszony erélyesen, csípőre tett kézzel, mely azt jelezte, ha a családfő nem hajlandó öt másodpercen belül fiuknak segíteni megnézheti magát, mert nem kap vacsorát.
– Én ehhez nem értek! – közölte morcosan.
– Egyáltalán mi a feladat? – érdeklődött kíváncsian az asszony.
– Valami zokniba kell vattát tömködni, aztán a zoknira négy lábat, két gombszemet kell varrni. Valami kutyaféleséget kell csinálni az órára. – zárta le a vitát az apuka. Különben is mérges volt aznap, mert munkáját nagy általánosságban mindig hazahozta.
– Jól van! Akkor ne segíts! Még a végén sérvet kapsz! – jegyezte meg csípősen a feleség, és ezúttal már otthoni ruhájában nézett be a gyerekszobába, ahol kisfia éppen az aznapi barátságtalan mateklecke fölött görnyedezett, és igencsak meglátszott, hogy semelyik reáltantárgyhoz nem fűlik a foga.
– Szia kincsem! Hát hogy vagy? Mivel foglalkozol? Hallottam apádtól, hogy gondban vagy!
A gyerek úgy nézett rá, mint a messiásra. Anyát mindig is valami titokzatos hősnek gondolta, akit azért küldhetett a földre egy ismeretlen, rejtélyes kozmikus erő, hogy helyrehozza az emberek tévedéseit. Most kétségbeesve nézett rá:
– Sehogy sem sikerül ez a zoknidakszli! – szomorkodott.
– Nem szabadna így elkeseredned! Nem dől össze a világ! Mindjárt megnézem! – kedvesen kivette a kisfiú kezéből a ronggyá gyűrődött, ócska zoknidarabot, majd bement a másik szobába, ahol a varrókészletét tartotta szükség esetére. Mikor visszatért, mert pontosan tudta magában milyen feladatról is lehet szó.
– Szívem! Kérlek hozzál egy nagyobbacska pamacs vattát a fürdőszobából. Apáddal pedig ne is foglalkozz!
– Máris! – a kisfiú egyszerre izgatottan, lelkesen, és ujjongva szaladt a fürdőszobába.
– Csak óvatosan el ne essél! – az anyuka szakszerűen szétbontotta a zokni bélését, majd megvizsgálva a szövet anyagát máris hozzálátott, hogy ollóval négy darab egyforma nagyságú szövetet vágjon, melyet később, majd a zoknidarab alsó részéhez fog hozzávarrni.
A kisfiú hamar visszatért a vattával, és lelkesen odaadta anyjának, aki máris egyenletesen betömködte azt a zokniba, míg végül az ócska zoknidarab úgy festett, mint egy közepes méretű, fel hizlalt hurkadarab.
– No, látod édesem! Valahogy így kell! Most jöhetnek a lábak! – azzal a négy lábforma tépést kényelmesen felvarrta a hurkadarab alsó részére. S bár az adott hurkadarab otromba, és ormótlanra sikeredett, mint a négy darab hurkapálcikás láb, azért a daxlinak már volt egy teste, és négy lába.
– Milyen szemeket szeretnél rá?
–Hát… kicsiket… - töprengett egy pillanatra, majd kivett a varrós dobozból két egyforma szürke színű gombszemet, és odanyújtotta anyjának, aki máris felvarrta a hurkadarab elejére.
– Látod drágám! Már mindjárt készen van! Már majdnem olyan mint egy kutyus, nem?
– Még nincs neki se füle, se farka! – jegyezte meg a fiúcska.
– Igen édesem, de mindjárt kerítünk azt is! – az anyuka az egész napos vége-hossza nincs lótástól-futástól annyira kimerült, hogy az ember nem is tudhatta felfogni, hogy egyáltalán hogyan is maradhatott ennyi lélekenergiája gyerekére. Hiába, az anyai szeretet határtalan.
– Látod! Mindjárt megcsináljuk a két fülét, meg a farkát és készen is van! – azzal megint aprócska vattagombócot gyömöszölt három levágott szövetbe, és miután sikeresen felvarrta a két fület, már csak a a kutyus farkincája volt hátra.
Néhány perc elteltével a kisfiúból is eltűnni látszott a stressz, fölösleges idegeskedés, izgalom, és az összes negatív pesszimizmus, melyet – rendszerint -, mindig akkor élt át, ha számára megbirkózhatatlannak gondolt feladatokkal, és kihívásokkal nézett szembe.
– Anyu?
– Tessék, kincsem!
– Mi lesz, ha Éva néni megtudja, hogy nem is én csináltam a daxlit?
– Ugyan! Miért tenne ilyet?
– Mert a legutóbb is, amikor olvasónaplót kellett írni azt mondta, hogy nem is én csináltam a naplót, mert még helyesen írni sem tudok rendesen. – szomorodott el ismét a kisfiú. Érződött rajta, hogy a hosszú, és viszontagságos évek során annyi lelki sebet szedett össze, amivel szinte már képtelenségszámba ment a puszta életben maradás is.
– De drágám! Hidd csak el, hogy nem lesz semmi baj, ha én mondom! – bíztatta, bátorította. – Mit szólnál egy finom vacsorához. Vettem pizzát, amit úgy szeretsz! Eszünk?
– O.K. – felelte fáradt, lemondó sóhajjal.
Asztalhoz ültek pontosan este hat óra magasságában, és mialatt a szülők egymással igyekeztek megvitatni az aznap történt fontosabb munkahelyi események láncolatait a kisfiú saját gondolatai között merengett…
„Vajon mit fog felelni akkor, ha a tanárnő ténylegesen is felteszi neki a kérdést, hogy ki csinálta azt az átkozott zoknidaxlit?” – végig ez motoszkált a fejében.
Egész éjjel jóformán alig hunyta le a szemét. A félelem, rettegés, a kihívások előtti ódzkodó megtorpanás szinte annyira beleivódott egész szervezetébe, hogy szíve szaporábban vert, és az adrenalin termelése is rohamosan megnövekedett. Hajnali fél három magasságában – amikor buszvezető apja rendszerint mindig elment dolgozni -, még mindig ébren volt. A vastag téli takarót a fejére húzta, mert még mindig félt a sötéttől, és az ártó koboldoktól, de még így sem jött álom a szemére. Egy-két óra múltán aztán már végképp érezte a rátelepedő ólmos fáradtságot, mely rendszerint akkor fogja el az embert, ha az adrenalin, és a serkentő ösztönök már rég feladták erőtartalékaikat. A kisfiú szemei gyorsan becsukódtak, és álomba is merültek.
A reggel hamarabb jött el, mint bármi más.
A kisfiút anyukája nem győzte keltegetni.
– Hékás! Hétalvó! Ki az ágyból! Mindjárt itt a suli. – noszogatta, simogatta kissé, amíg nagy nehezen magához nem tért.
Jöhetett a reggelizés, és a kiadós tejeskávézás, amitől szervezete új erőre kapott, és fel is élénkült kicsit. Még szerencse, hogy szülei maximálisan megbíztak benne, és a bizalomért cserébe rendes, és szófogadó viselkedést vártak el tőle mindig.
Édesanyja hét órakor ment el sietve otthonról a munkahelyére, és fia lelkére kötötte, hogy a bejárati ajtót alaposan zárja be maga után, amit ő meg is tett.
Sokszor az iskolára úgy tekintett, mint pokoli kálváriája, hajótörött száműzetése, és nyilvános megszégyenítése egyedüli színterére. Barátai alig voltak. Talán csak azért, mert valójában mindig is rettegések, kölcsönös megfélemlítések börtönébe volt bezárva, akár egy halálraítélt, aki saját kivégzését várja.
Elérkezett már a második óra alkalmával a rettegett irodalomóra. Furcsa mód az irodalmat sokkal jobban szerette, mint a gyűlölt, és halálosan unalmas nyelvtant.
– Gyerekek! Figyelmet kérek! Kérem kitenni a zoknidaxlikat amit készítettetek a padotokra. – közölte hideg, nyekergő hangon a tanárnő, aki akkor az ötvenes éveiben járhatott, és szemlátomást leginkább egy félig nagymama, félig vastag szemöldökű boszorka benyomását keltette.
A tanárnő fokozatosan végig haladt a padsorok között. Ezúttal azonban mindent fordítottan csinált, mint az előre is elvárható lett volna tőle. Hátulról jött előre, és mikor a középső padsor második padjában szorongó kisfiú daxliját vette szemügyre két májfoltos, rücskös kezei között különös, groteszk mosoly kezdett el bajszos ajkán játszadozni.
– Mondd csak Petike? Ezt te készítetted, vagy a szüleid a besegítettek?! – nézett rá kérdő, kutató tekintettel. Valósággal belevájta barna hiúz szemeit az áldozataiba, hogy azok mukkanni sem igen bírtak a félelemtől.
Az osztály – ki tudja miért -, most torka szakadtából felnevetett, amikor meglátta a tanárnő kezei között a furcsa, groteszk ocsmányságot. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon a rosszindulat miatt, vagy csupán a fertőző gonoszság, és alávalóság kerítette hatalmába a fiúkat, és lányokat vegyesen. Petike mindenesetre megint úgy érezhette magát, mint akit nyilvánosan megszégyenítettek. Ebben a hónapban már van tízszer!
A kisfiú tétován, félszegen csak bólogatni bírt. A tanárnő elvette a padra kikészített gusztustalan felhő kék színű ellenőrzőkönyvet, és a hátsó oldalak egyikére beírt a szülőknek egy személyes hangvételű üzenetet, majd kérte a kisfiút, hogy otthon mutassa meg szüleinek az üzenetet. A daxlit, mely sajnos saját hurka súlyát nem bírta el pálcikaméretű lábaival, ezért mindig felbukott valahogy letette a padra, és érdeklődő tekintettel tovább ment.
„Na akkor most mi van? – töprengett Petike. Egyest kaptam, vagy inkább intőt! De hiszen miért is kaptam volna intőt, amikor nem tettem semmi rosszat?!” – töprengett magában, majd óvatosan eltette az ellenőrző könyvet, és a csetlő-botló zokni daxlit, és hetedik óra végén háromnegyed kettő felé hazasietett. Most csak tornaóra közben verték meg a gonosz fiúk, de elfelejtették kidobni a ruháját a szemeteskukába. Talán nem is baj.
Amikor hazaért apja – szerencsére -, beugró volt, ami annyit jelentett, hogy két műszakban végezte munkáját. Éppen csak hazaugrott, hogy főtt ételt ehessen, aztán egy óra magasságában már ment is vissza a busz végállomásra. Sokszor de szívesen cserélt volna vele, hogy őt is becsüljék meg, és tiszteljék.
Kivette a hűtőből az aznapi pörköltet nokedlivel, majd egy kis mikrohullámú sütős melegítés után kényelmesen elfogyasztotta. Úgy döntött, hogy egy kicsit lefekszik a gyerekszobában az ágyára, mert nagyon kimerültnek, és fáradtnak érezte magát.
Észre se vette, hogy elszaladt az idő, és kora délután fél öt lett, mire anyukája is megjött a munkából.
– Szia kincsem! Apád? Elment? – kérdezte homlokpuszi után.
– Azt hiszem…
– Hogy sikerült az irodalomóra? – nézett rá kíváncsi szemekkel.
– Éva néni azt kérte, hogy olvasd el, amit az ellenőrzőkönyvembe írt. – felelte baljóslatúan, és letörve, mint aki büntetésre számíthat.
– Persze kicsim! Na? Mit hoztam neked?! – nézett sugárzón boldogan még mindig szomorkás, és félős kisfiára a büszke anyuka.
Petike tanácstalanul, értetlenkedő kifejezéssel, és széttárt pufók karokkal válaszolt beszéd helyett.
Az anyuka egy közepes méretű dobozt nyújtott át kisfiúnak, mely szépen, masnival megkötve volt becsomagolva. Igencsak meglátszott rajta, hogy gondos kezek formálták olyanná, amilyen lett.
– Ezt miért kapom?! – nézett anyjára tanácstalanul.
– Azért kincsem, mert fantasztikus és különleges fiúcska vagy! – nevetett bele a levegőbe a fiatal anyuka. – Na, mi lesz! Bontsd ki!
Petike olyan óvatosan nyúlt a dobozhoz, mintha az megégetné pufók ujjacskáit. Mikor anyukája is segített neki nem hitt a szemeinek! Egy közepes méretű, modern, szárnyas Batmobile lapult a csomag mélyén originált csomagolásban, olyasféle harci jármű, melyet Val Kilmer vezetett a Mindörökké Batman című filmben.
– Anyu? Még nincsen szülinapom! De fantasztikusan szuper! Kipróbálhatom? – most kockáztatott meg először aznap valami mosolyféleséget.
– Azért van kincsem! Addig elolvasom, mit írt a tanárnő. – elvette az ellenőrzőkönyvet, és gondosan olvasni kezdte az üzentet:

,,Tisztelt Szülők!

Felhívom szíves figyelmüket arra, hogy Peti tanulmányi eredményei a helyesírást, és nyelvtani dolgokat nem számítva remekül haladnak, de amennyiben olyan egyszerű, banális házi feladatok elkészítését, és kivitelezését is, mint a zoknidaxli készítést Önök fogják mindig megcsinálni gyermekük helyett sajnos mindig kénytelen leszek egy érdemjegyet levonni az év végig érdemjegyéből! Megértésüket köszönöm!

Üdvözlettel: Dr. Boglyas Józsefné”

Az anyuka fogott egy tollat, és aláírta az ellenőrzőkönyvet bizonyítandó, hogy látta, és tudomásul is vette a tanárnő üzenetét. Lélekben most igyekezett jócskán felkészülni rá, hogy másnap megint csak kénytelen lesz bemenni az iskolába és elbeszélgetni az igazgatóval, hogy egy kicsit lépjen a tyúkszemére az irodalom tanárnőnek.