TAXI-ROMÁNC



A férfi beszállt egy taxiba. Általában legalább háromszor-négyszer is átgondolta mielőtt megtett volna bármit is; kezdve a nyakkendő megkötésen át egészen a havi számlák befizetéséig. Számára minden esetben a legfontosabb szempont a kíméletlen takarékoskodás volt. Elvégre nem is lehetett hibáztatni egy olyan világban, amely alapvetően az anyagi érdekeknek rendeli alá az egyéni személyiség létszükségleteit.
A vezető kissé marcona, barátságtalan szőrmók volt. Talán előző életében bokszoló, vagy éppen kidobó ember lehetett egy felkapottabb kaszinóban, vagy luxus szórakozóhelyen. Talán ha Hollywoodban lennének egyik producer még fel is figyelne őstehetségére. Nagy medvemancs kezével az anyósülésre mutatott, de a férfi szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy inkább a hátsó ülésre üljön.
– Hátul jobb lesz nekem! – felelte, pedig senki sem kérdezte. Az ülésre helyezte szürkésre koptatott aktatáskáját, és bemondta a címet, ahová a fuvart kérte, de mielőtt a vezető indulhatott volna egy feltűnően csinos, extravagáns nő behajolt a ajtóablakon:
– Volna még egy szabad hely uraim? – futhatott is, mert kifulladva, kissé hadarva hajtogatta szavait. – Bocsássanak meg… én is arra mennék…
A férfi máris elpirult. Mint akit szabályosan tetten értek. Mintha máris beleavatkoztak volna abba a precízen, pontosan felépített személyes lélektani térbe, melyet évtizedek alatt sikerült önmagában kifejlesztenie. Az ő módszere a passzív, dacszintű ellenállás volt, ami annyit tesz: ha ő nem háborgat, és bánt senkit, akkor másoktól is ezt az íratlan szabályt várja el. A férfi nem merte megnézni a nő hamvas, harmincas arcát, nagy barnalángként világító szemét. Máris odébb próbált húzódni és helyet adott maga mellett, még akkor is, ha jócskán illett összepréselnie magát.
Kifinomult, modern, nagyon csinos nő lehetett, ahogy láthatta, mert minden nőies mozdulata, mintha felhívást gyakorolt volna az erősebbik nem képviselői számára. Nem provokatívan, csupán csak a gyermeki kíváncsiság szintén. Talán a nő sem volt tisztában saját maga testi, fizikális adottságaival. Az ilyen nők – a legtöbb esetben -, képtelenek kiheverni a súlyos, gyerekkori traumák, vagy becsmérlő megaláztatások lelki sebeit. „Lehet, hogy ez a feltűnő szépségű nő is gyerekként rút kiskacsa volt, aki serdülőkorba lépett és hamarabb lett belőle királylány, mint azt egyik, vagy másik domináns szülő képzelhette volna!”
A kocsiban – ősz lévén -, működött ugyan a fűtés, az embernek azonban sokszor olyan érzése támadt, mintha egy jeges iglóban ücsörgött volna két másik ember társaságában. A nő megpróbálta felmelegíteni hosszú, kecses kezecskéit. A férfi szó nélkül levette nagyméretű sálját és kedvesen úgy igazította el, hogy az felmelegítse a nő fázós kezeit.
– Oh! Én… igazán… nem is tudom… köszönöm szépen… - a nőt váratlanul érte, hogy igazi úriemberrel, és gavallérral találkozik. A XXI. században a romantika, és a nőkkel szembeni kedves figyelmesség éppen annyira leáldozóban volt, és őskövületnek számított, mint az udvarlás egyéb, kiszámítható, és kedveskedő formái. A nő észrevette, hogy a férfi csak bólintani mert alázatosan, szinte már-már gyerekesen. Mintha egy kisfiú ült volna mellette, aki még semmit sem sejthet a felnőttek világából. Mintha rokonszenvet, vagy részvétet érzett volna iránta. Szótlanul nézte egy ideig, mintha megpróbálná megfejteni ezzel ismeretlen gondolatait.
– Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de mire gondol? – kérdezte a nő nyíltan, mintha támadásba akarna lendülni. Látott már éppen lég alfahímet, akik megpróbálták elcsábítani, vagy lefektetni, és ez cseppet sem volt ínyére.
– Az élet sajnos olyan, mint egy léghajó! Ha az ember azt akarja, hogy emelkedjen ki kell belőle dobálnia mindent! – látszódott arcán minden érzelem; az elveszettségé, a gyerekes ártatlanságé, a számtalan lelki sebek okozta kataklizmákig.
– Jaj! Én igazán nem úgy… kérem… bocsásson meg… - a nő csak most kapott észbe, hogy az ismeretlen emberek felszínes érdeklődésével önkéntelenül is megsértette ezt a jóravalónak látszó férfit, aki gálánsan felajánlotta saját sálját, hogy ő ne fázzon annyira.
A futó sötétség rémisztő, kísérteties árnyékokat rajzolt a sárga szentjánosokként világító utcai lámpák fényköreibe, a házak falaira pedig legalább annyira baljóslatú árnyékokat festett, és ráadásul feljött a nagy, kerekalakú hold is, mely most leginkább egy nagy, kerek aranytányérra, vagy érett ementáli sajtra emlékeztette az embert. A nő arca lecsiszolt volt, kortalan szépségként tündökölt, még a néhány kozmetikai szer dacára is, melyet csak hivalkodásként, magamutogatásként kent arcára. Talán így szándékozott magát bebiztosítani a földi halhatatlanság részére? Ki tudja?
A férfi csöndes szomorúsággal felnézett a holdra. Ahogy a nő türelmesen megnézte arcát csak most fedezte fel, hogy ez a férfi iszonyú lelki kálváriákon, és szenvedéseken van már túl, mert halkan potyogtak a könnyei. A nő sohasem értette, hogy a férfiak miért nem mutathatják ki saját, benső érzéseiket. Elvégre nem gépek, vagy automaták volnánk, hanem érző szívvel rendelkező emberek!
– Minden rendben van…? – kockáztatott meg egy kérdést, és úgy érezte megint átlépett egy titkos, belső elválasztóvonalat. Beleavatkozott valakinek a személyes életébe. – Jól érzi magát kedves uram…? – Megint egy ostoba kérdés! Ugyan hogyan is érezhetné magát egy harmincas éveiben járó, felnőtt síró férfi?!
A nő tétován, maga sem értette hogyan óvatosan kinyújtotta eddig jó meleg sálba burkolódzó kezeit, és megszorította a férfi erős, mancsos kezét. Talán részvétjéről, vagy megértéséről akarta biztosítani. Arról, hogy mindenben mellette áll. Talán csak része akart volna lenni egy valaki életének…
Megérkeztek úticéljukhoz. A férfi kifizette a vezetőt. Megálltak egy kihaltnak látszó, lakatlan buszmegálló közelében. Egy építési területre értek, ahol most épülő társasházak hófehéren ásító falait láthatták. Némelyik már készen volt, és az új lakóira várakozott ünnepi méltósággal. Hideg volt, mintha őket is be akarta volna szippantani az ordas sötétség.
A férfi ragaszkodott hozzá, hogy kinyissa a nő előtt az ajtót, és gálánsan kisegítse az autóból.
– Ön újra és újra kellemes meglepetés számomra kedves uram! – hattyúkezével bátran, magabiztosan hagyta, hogy a férfi vezesse, és ez most olyan érzéseket mozdított meg benne, mint aki egy elvesztegetett életből a biztos, menedékszerű otthonba lép, ahol harmónia, és biztonság a jutalma. Bájosan mosolygott. – Volna kedve esetleg feljönni hozzám? Nagyon késő van, és hideg! Szereti a friss, pörkölt kávét?
– Köszönöm! Egy darabig elkísérem! – felelte kissé félszeg bizonytalanság mellett, mert kiskorától kezdve rettegett a sötéttől. Kiderült, hogy a nő nemrég költözött ebbe az újépítésű, modern lakóparkba, mely igen-igen nagy figyelmet fordítottak a környezetvédelemre. A nő alig lehetett százhatvannégy centi, nagy, világító őzikeszemeivel pedig nem volt férfi, akinek a szívét ne hódította volna meg. Ám ez a férfi maga különös rejtélyesség volt számára, és ez most felcsigázta kíváncsiskodni vágyó érdeklődését.
– Annyira örülök, hogy egy igazi romantikus lovaggal hozott össze a végzet! – máris kedvesen, évődve belekarolt.
Más modern XXI. századi nők szinte orvul, csöndes alattomossággal közelednek a férfiak felé, mert hátsó szándékjuk van, és mert bármi áron anyagi jólétet, és luxus körülményeket akarnak maguknak bebiztosítani. Rengeteg nő felesleges szépítőszereket ken arcára, mintha ezeknek a szereknek a segítségével meghazudtolnák saját eredeti, nőies szépségüket a valóság ítélete helyett – de ez nem! Ez a nő egyszerre volt egyszerű, egyedi, és mégis hihetetlenül magával ragadó. Ez a nő saját magától megértette, és érezte, mit kell ahhoz egy nőnek csinálnia, ha felakarja kelteni a férfiak érdeklődését.
Kellemesen elsétáltak a lakópark közelébe, ahol a nő kicsit elbabrált még a lakáskulcsaival mielőtt végleg kinyitotta volna az ajtót. A férfi csupán csak később sejtette azt, ha egy nő babrál, akkor csókra várakozik illedelmesen. Előre engedte a bejárati ajtóban is, és később a liftben, mely felvitte őket a berendezett, felújított felső szintek irányába.
– Hát… itt lakom! Fáradjon nyugodtan beljebb! – szabályosan húznia kellett magával a férfit, mert annak valami miatt földbe gyökerezett mindkét lába. – Na, jöjjön szépen! Már csak pár lépés! – kedveskedett vele angyali gyöngyhanggal.
A férfi nagy nehezen belépett a bejárati ajtón, és hihetetlenül tágas szobák egész sora tárult szemei elé. Némelyik szobában festékes eszközöket látott. ,,Lehet, hogy még nem végeztek a felújítási munkálatokkal!” – szögezte le magában.
– Fantasztikus a berendezés… - jegyezte meg illendőségből.
– Igazán köszönöm! Még nincs teljesen kész, de majd pár hónap múlva muszáj eljönnie, hogy láthassa a végeredményt! – a nő kijelentése nem ismert tréfát. A határozottság és a talpraesettség volt az ő fegyvere. Levette feketés kabátját, és kötött sapkáját. Mintha zenét hallana párszor megrázta sötét, dús, vállig érő, sötétbarna haját, és megint ellenállhatatlan kedvvel mosolygott.
– Nyugodtan vesse le a kabátját és helyezkedjen kényelembe! Készítek valami finom harapnivalót! – máris kiviharzott a konyhába, mint aki valósággal máris lázban ég, és nem tud parancsolni önmagának.
A férfi időközben egyre csak toporgott tétován, mint aki még nem döntötte el, hogy szabad-e leülnie, vagy tán jobban teszi, ha megvárja az ilyesféle etikus formaságokkal a ház úrnőjét.
A nő alig telt bele fél óra és újfent sugárzó magabiztosággal, és ellenállhatatlanul babonázó, vigyorgó bájmosollyal megjelent. Érdekes módon most a legkevésbé sem szégyellte felső enyhén kiálló fogait. Különlegesnek érezhette magát emellett az ismeretlenül is roppant ismerős férfi mellett. Mintha visszaköszönt volna egyszeri kissé szomorkás gyerekkora, és az-az érzés, mely a felnőttélet velejárója. Tulajdonképpen milyen ember is szeretett volna ő lenni? Olyan aki mindenben követi a nálánál bölcsebb, és tapasztaltabb emberek elvárásait, vagy aki magabiztos, és erélyes daccal lázad a fennálló formalitások, és konzervatívnak titulált konvenciók ellen.
A férfi látva, hogy sok finomságot sikeredett a nőnek keríteni azonnal elvette tőle a közepesméretű műanyag tálcát.
– Jaj, már megint! – örömében azt se tudta hol áll a feje. – Nem szoktam hozzá ennyire figyelmes, és udvarias úriemberekhez! – nem volt biztos benne, hogy ennyire nyíltan, és őszintén kellett volna fogalmaznia, mert a férfira ismét rátelepedett a szomorúság, mintha egyedül ő tehetne arról, hogy bizonyos dolgok az emberek eltervezett cselekedetei ellenére történnek.
–Bocsásson meg, ha… - segített a tálcát a nagyobb méretű asztalra tenni, majd még furcsán toporgott egy kissé.
– Jaj, mire vár kedves uram? Ne bohóckodjon! Kérem nyugodtan foglaljon helyett!
A határozott, komoly, és erőteljes női hang valahogy megint csak mintha kibillentette volna eddigi instabil egyensúlyából. Óvatosan leült, mert termetes súlyával igenis vigyáznia kellett a bútordarabok korai élettartamára.
– Várjon kitalálom! Most azon töpreng, hogy vajon megbírja-e a súlyát a kanapé? Eltaláltam?! –  a nő csalafinta, virgonc arca semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy tetszik neki ez a férfi. Nagyon is. – Megnyugtatom kedves uram! Semmi sem fog történni! Bátran akár még ugrálhat is a bútorokon. – ezt megint azzal az ellenállhatatlan mosollyal mondta, aki szándékosan arra kényszerítette a szerelmes szíveket, hogy végzeteset dobbanjanak.
– Nyugodtan vegyen egy pár szem süteményt! Sajnos nem volt időm sütni, de remélem ez nem fogja elriasztani! – azzal máris jókorát harapott kicsiny, éles, hófehér fogacskáival az egyik gusztusosnak mondható csokis sütibe. –Én valósággal rajongok a csokoládéért! Ön is szereti?
– Igen, nagyon, bár… - itt a fogyókúrát szerette volna megemlíteni, amivel szinte egész gyerekkorától kezdve valóságos hadüzenetben állt, és kamaszkora körül sikeredett tíz kilótól megszabadulnia, de még mindig nem bízott magában eléggé, és folyamatos önbizalomhiány gyötörte.
– Most pedig, ha jól gondolom, akkor kínosan szeretne vigyázni karcsú vonalaira, mert fél, hogy hamarabb elveszíti eredeti versenysúlyát! Talán élsportoló? – kérdezte pusztán csak kulturális kíváncsiságból, de szíve mélyén máris megbánta a dolgot. Könnyen rájött arra, hogy ez a különcködő, érdekes férfi nehezebb dió lesz, mint akikkel eddig dolga akadt, de pont ezt szerette. Sohasem vette el semmi a kedvét a kihívásoktól.
– Ami azt illeti, sajnos nem! Pedig talán ha sportoló lennék most nem volnának anyagi gondjaim… - kimondta. Annyira őszintén, és annyira sebesülten, mint egy olyan ember, akit mindenképp meg kell menteni az élet újabb és újabb kihívásaitól, különben nagy a veszélye annak, hogy azonnal összeroppan.
– Bocsásson meg, de megkérdezhetem, hogy mi történt… a munkahelyével? Mi is pontosan a foglalkozása? – már megint az az átkozott magánélet, amikor már vagy ezerszer igyekezett figyelmeztetni önmagát arra, ha túlzottan is belevájkál mások privát életébe a végén még nagy árat kell ezért fizetnie. – Tudja mit? Csak akkor beszéljen, ha úgy érzi muszáj! – a pszichológiai flasduma mindig megtette a maga hatását, mert a férfi fokozatosan megnyílt.
Elmesélte, hogy azelőtt tanárként dolgozott. A gyerekek szerették, csak a gazdasági válság hatására leépítések voltak, és őt menesztették az iskolából. Szabadidejében viszont rengeteg sokat publikált, és minden erejével azon volt, hogy valamilyen úton-módon mindenképp bekapcsolódhasson a kortárs irodalom vérkeringésébe, de a legtöbb állami könyvkiadó szóba sem állt vele, és még azok kértek pénzt cserébe, hogy köteteit ki tudják adni. Végül főként olyan elektronikus könyveket forgalmazó, és terjesztő portálokhoz igyekezett szerződni, melyek nagyobbrészt százalékarányosan fizetik az adott szerzők munkái után a jutalékot. Keveset keresett, de még mindig jobban járt, mintha a teljes bevétel hasznát az adott kiadó nyelte volna le.
– Hát ez fantasztikus! Gyerekkorom óta rajongok az irodalomért, és versekért! Tudja már akkor, mikor beszálltam a taxiba éreztem, hogy van valami közös bennünk! Most éppen arra készülök, hogy verses pólókat gyártsak, és beindítsak egy kisebb, helyi jellegű vállalkozást! Ha van kedve nyugodtan segíthetne nekem. – ez már sokkalta büszkében, és kiegyensúlyozottabban hangzott, mint eredetileg akarta.
A férfi agyában most egymást követték szemlátomást a gondolatok. Mindig rátört valami kisebbrendűséggel vegyes bepánikolás, ha nagy, sorsdöntő döntések előtt állt, vagy olyasmit kellett megcselekednie, amihez sehogy sem fűlött a foga, de elengedhetetlen volt, hogy tovább tudjon lépni az életben.
– Tudom most mire gondol! – jelentette ki a nő. –Valószínűleg máris kifogások, elutasításokat gyárt az esze, mert minden kérdésben azt a választ keresi, hogy mit kaphat, és hogy vajon jól jár-e?! Megnyugtathatom kockázat és rizikó mindig lesz, elvégre erről szól az élet, de az ember saját maga dönti el, hogy mi az, ami megéri, és mi az ami nem. Nem kell sietnie! Nyugodtan gondolja át a dolgot, és ha kedvet kapott hozzá, akkor nagy szeretettel várni fogom! – a formális bizalmaskodás utolsó álcája, vagy mézes-mázossága is eltűnni látszott a nő hangjából. Most már kristálytisztán itt volt két ember, akiket összekötött szoros szálaival az irodalmi érdeklődés, és bár még nem sokat tudhattak egymásról, mégis tudták, és érezték, hogy ismeretségük tartósabb lehet, mint bármi más.
Mikor véget ért a társalgás a nő a bejárati ajtóban előbb elpirult, mikor a férfi kézcsókkal búcsúzott, majd pipiskedve felnyújtózkodott egészen a férfi húsos, telt ajkáig, és könnyed csókot lehelt rá.