VÁRATLAN HÍR



Az osztálytalálkozóra kissé szokatlan körülmények között került sor. Ha nem vesszük számításba azt az egyszerű tényt, hogy egy volt osztálytárs lakására mentek – az egyébként -, már családosnak számító, volt gimis iskolatársak.
Mindenki fesztelen, kötetlen, szabad hangulatra rendezkedett be, hiszen nagy általánosságban ezeket a találkozókat mindig is a kötetlen jókedv, a sok traccsparti, és az egymás közötti rég nem látott baráti eszmecsere szokta kitölteni.
Tizenöten érkeztek a buli helyszínére. A megjelenés mindenkinek szabad választása volt. Míg főként a harmincas, kisgyerekes családanyák választása a minél szexisebb, és kissé túlzásokba vitt, - mondhatni -, provokatív ruhadarabok kihangsúlyozása lett, addig a családos apukák egyszerű, visszafogott öltönyt, esetleg sportzakót viseltek pólóval, vagy inggel. Csak egyetlen jelszó számított: mindenki érezze jól magát.
– Hé csajok! Most aztán berúgunk mint az állat! – javasolta máris egy hippis, torzonborz kinézetű, harmincas éveiben járó apukajelölt, aki már tekintélyes sörpocakot kezdett növeszteni a derekán.
– Jaj, drága Andim! Te semmit sem változtál! És mennyire dögös, sportos az alkatod! Irigyellek csajszi! – gratulált egy háromgyerekes anyuka volt osztálytársnőjének, aki – bár szintén szült gyerekeket -, valahogy sikeresebben képes volt megőrizni a női test karcsúbb szimmetrikusságát.
– Ugyan már Toncsikám! Neked sincs okod panaszra! Három fantasztikus gyerkőc anyukája vagy! Én a helyedben dagadnék a büszkeségtől!
– Á! – legyintett könnyelműn. – Tudod is te milyen nehézkesen ment a szülés! A harmadik gyereknél komolyan mondom azt kívántam, hogy bárcsak már vége lenne az egész hercehurcának!
– Nyugi! Figyelj! Szerintem fantasztikus, hogy szülő lettél! Miért nem próbálod másként felfogni a dolgot?! A férjed is biztosan remek ember! Sokat segít a háztartásban, no meg a gyereknevelésben!
– Mondd csak csajszim? Egy pasiról diskurálunk, mert ha igen ekkora lusta férget még nem hordott a hátán a föld! Kijelentette, hogy a pelenkázás, meg a fürdetés, meg az ilyen szarságok nem az ő dolga, mert ezek mind női melók! Utána közölte fennhangon, hogy nem az ő feladata a gyerekekért menni a bölcsibe, és az óvodába! Így mire mindennel végzek a nap végére már teljesen hulla vagyok! De ezt értsd szó szerint! – fáradt, elgyötört volt a hangja, de azért megpróbált magára mosolyt erőltetni, és jó képet vágni, elvégre most szórakozni, mulatni jöttek, és persze feleleveníteni a boldog békeidők korát.
Háromszor csengettek az ajtón. Mint később kiderült nem alaptalanul, hiszen kamaszkorukban is volt már egy egyezményes, afféle titkosított jel, amit csak egyedül ők ismerhettek, így jóformán sohasem buktak le.
Egy nagyon törékenynek látszó, halottsápadt, mégis egzotikus, szőkehajú nő nyitotta ki az ajtót. Úgy nézett ki, mint akinek erősen türtőztetnie kell magát, különben a lelki sokk, vagy a kapott tragikus hír zokszó nélkül elpusztítja és bedarálja.
– Sziasztok… - nyögte alig halhatóan, nagyon halkan. – Gyertek be gyorsan, és az ajtót zárjátok kulcsra… - azzal máris visszasietett a nappali szoba irányába, mintha elfelejtett volna valami nagyon fontosat, ami most – látszólag -, kiment a fejéből.
A tizenöt fős társaság tagjai döbbent, néma csenddel léptek be, hiszen senkisem gyanakodott, és nem is sejthetett semmit. Mindannyian azt hitték ez is a mókázás, meg a nagy buli szerves része. Amikor mindenki levette a ruháját, és igyekezett kényelembe helyezkedni csak akkor érte őket végzetes módon a döbbent felismerés! Igazából ők egy halotti torra lettek hivatalosak!
A nappali szoba nem lehetett több, mint harmincnégy négyzetméter, mégis arra bőségesen elegendőnek bizonyult, hogy egy festőállványszerű, háromlábú vázon kinagyított, bekeretezett, felnőtt férfi arcképével nézzenek mindnyájan farkasszemet.
Mindenkinek annyira ismerős volt ez a férfi. Talán leginkább naiv, huncut, folyamatosan bolondozó, bohóc mosolya, mely az évek alatt szinte semmit sem változtak frissességükből, napi aktualitásukból.
A feketébe öltözött gyönyörű nő egyik kezében égő gyertyát tartva odament a nagyméretű kép egyik végéhez, egyszerűen kimondta:
– Robus meghalt!
Döbbent, néma csend telepedett az egybegyűlt, egykor életigenlő, és vidám társaság tagjai közé. A legtöbben szinte el sem akarták hinni, fel sem akarták fogni, hogy egykori vicces, furcsa, különös osztálytársuk már soha többet nem nevet velük, nem segít nekik, nem támogatja őket egy-egy nehezebb életpillanatuk során, mikor felelős döntéseket kell hozniuk. Matusek Róbert életének negyvenkettedik évében valamilyen ismeretlen okból öngyilkos lett.
– Ez nem igaz! Te most ugye csak viccelsz Kriszta! Igaz?! – az egyik anyuka, a hölgytrió oszlopos tagja máris zubogó könnyek között kérdezte ezt.
– Na ne! Ne csesszetek ki velem! Az nem lehet, hogy… de hát amikor találkoztam vele, még semmi… - szólt közbe türelmetlen, értetlenkedő hanggal egy férfi, aki annak idején kedvére megalázta, és gúnyolódott is vele, amikor még nem tudhatta mennyire sebezhető, és érzékeny.
– Utolsó kívánsága az volt, hogy gyűjtsünk össze mindenkit, aki ismerhette igazán, és emlékezzünk meg róla egy szerény szertartás keretében! – A megtört hangú, fiatal nő most a kanapé melletti nagyobb, beüvegezett vitrinhez ment, és egymás után szedte ki azokat a köteteket, irodalmi könyveket, melyeket sikerült Róbertnek megjelentetnie saját költségén.
– Ja, ezek voltak azok a könyvek, amiket felpakolt a Facebook oldalára is! Most már értem! – lépett oda egy másik apuka, majd könnyedén felemelt egy könyvet, és belelapozott, és forgatni kezdte ujjai között.
– Miért nem… miért nem kért segítséget…? Talán még meg lehetett volna menteni az életét… - Anna teljesen összetörtnek tűnt, mert a szalagavatós táncot Robinak szánta csak hát az osztályfőnök azt mondta, hogy nem szabad vele táncolni! – Ha akkor vele táncoltam volna talán még nem lett volna késő és… - keserves zokogásban tört ki. Az egyik pasi máris odament hozzá, gyengéden átkarolta, és vigasztalni kezdte.
– Én úgy tudom, hogy magánéleti problémái lehettek! A nő akibe beleszeretett inkább a pénzt választotta és egy sikeres üzletember felesége lett, míg Robi úgy érezhette, hogy egyre csak sodródik, sodródik az életben, míg végül egy végzetes lépére szánta el magát!
– Nekem pusztán csak egyetlen kérdésem lenne! Ez mindenkihez szól a szobában! Ha Robinak gondjai voltak, akkor mi az állítólagos barátai miért nem segítettünk neki? Miért nem írtuk meg neki emailben, vagy Messengeren, hogy tartson ki, nemsokára érte megyünk, és jókat fogunk majd beszélgetni ezzel is ösztönöztük, és támogattuk volna?! – ezt már egy harcias, extravagáns ruhakölteményt viselő, amazon nő kérdezte, aki mindig Robi partjára állt, ha piszkálták, vagy kihasználták a nagyok, és bárkit eltángált, ha ezt kívánta meg a protokoll.
– Ugyan már! Ez mind egy nagy rakás baromság! Ti is tudjátok, meg én is tudom, hogy Robika egy kissé debil volt! Sose volt százas! Úgy viselkedett, mint az autisták többsége! Kérdem én, micsoda dolog az, hogy nagyszünetben valaki azzal szórakozzon, hogy sorrendbe rendezze az iskolatáskákat, a tankönyveket és szinte mindent! Hát nem beteges?! – a fiatal apuka hangja egyszerre volt remegő, és hezitáló, mint akinek a lába alól hirtelen elfogyott a biztos talaj.
– Szerintem azért történhetett ez, mert Robi hosszú ideig ápolta az édesanyját, és miután Marika néni meghalt azt érezhette, hogy mindenki elhagyja! Emlékeztek még, amikor az apja az orrunk előtt jó párszor felpofozta? Pedig csak táncolni próbált a maga hóbortos, csetlő-botló módján! Annyira jó lett volna megmondani neki, hogy kedveltem! Talán mindannyian szerettük!
– Hékás! Nem kell ide ez a fene nagy gyászhangulat! Bocs, hogy ennyire nyíltan fogalmazok, de jó pár embernek egészen egyszerűen nem való az itteni élet! Már, ha értitek mire gondolok! – Ezt egy jócskán elhízott, kissé toprongyosan felöltözött apuka mondta, aki mindig benne volt valami jó balhéban, csakhogy kihozza szüleit, és az osztályfőnökét a hosszantűrő béketűrésből.
– Ez nem igaz! Szívd vissza! Azonnal kérj bocsánatot! – pattant talpra szintén egy talpraesett, karakán, stílusos nő, akinek szintén volt gyereke. Most szabályosan nekirontott a jócskán megilletődött hájpacni apukának, és legszívesebben kikaparta volna a szemét.
– Hé, kisanyám! Nyugi! Nem én vagyok az ellenség! – kapta el karmolásra kész kezeit, félve attól, hogy bárki is kárt tehet az arcában.
Egy másik pasi apuka rögtön a nő segítségére sietett, és arcon ütötte a férfit.
– Auu! Ezt most miért kellett Marci! Mit mondok az asszonynak? Hol voltam? Kocsmai verekedésben?
– Megérdemelted te szarzsák! Másodikba mentem az osztályotokba, és te már akkor is szekáltad a szerencsétlen Robit! A srác sírva könyörgött a magadfajtáknak, égre-földre esküdözve, hogy jó kisfiú lesz, csak hagyjátok már végre békén, te meg azok az idióta vadbarom haverjaid bevonszoltátok őt az iskolai mosdóba, és szemét módon az iskolai vécébe nyomtátok a szerencsétlen fejét. Tudod te milyen kurva szar érzés az ilyen, te vadbarom?!
– Jól van! Áll le! Elismerem tényleg nagy állat tudok lenni! Így most jó? Boldog vagy haver?! – igyekezett megtörölni zsebkendőjével a vérfoltot a száján. –Most mit mondok az asszonynak? Ki vert össze?!
– Jaj, fogd már be a szád! Hát nem érted te seggfej?! Meghalt egy kivételes, szeretni való ember! – torkolta le máris egy másik fantasztikus formában lévő anyuka, akit kivételesen férje kísért el.
– Robus itt hagyott nekünk egy hosszú, és cirkalmas levelet arra vonatkozóan, hogy a személyes dolgai hova kerüljenek! – közölte tárgyilagos hangon a fekete ruhás hölgy, majd ellépett a fénykép mellől, és helyet foglalt a kanapén.
– Bocsánat, de akkor mit is jelent ez pontosan? – kérdezte az egyik férfi, aki még szingli volt, és nagyon úgy nézett ki, hogy nem szándékozik egyelőre megállapodni.
– Hát látom már kedves Gergőkém, hogy neked bizony az érettségi óta nem nőtt be a fejed lágya! Fogadok, hogy még mindig a szüleid pénzéből éldegélsz!
– Ez nem igaz kisanyám! Saját, önálló vállalkozásom van, csak egyelőre kivárok, amíg a szerencsém meghozza a busás hasznot! – szabadkozott a gazdagnak látszó férfi.
– Tehát ez virágnyelven annyit jelent, hogy jó pár évig jóformán eszed ágában sincsen, hogy kezd is magaddal valamit! – vette át a szót Viki, akinek volt egy futó kalandja ezzel a gazdag emberrel, igaz még egyetemista korukban.
– Jaj, ne kezdjétek itt nekem már ti is mert rögtön agyhúgykő gyulladást kapok! Értve?! – háborodott fel hirtelen, és hamar egy egzotikus, szőkehajú nő, akinek három gyerek után sem lehetett semmi szégyellnivalója. –Inkább azt mondjátok csak meg nagyokosok, hogy akkor most mit is kellene pontosan csinálni?!
–Robus előre kifizette a saját temetését! Nekem úgy tűnik, hogy az édesanyja halála lehetett nála az utolsó szalmaszál, és a cérna végleg elszakadt! Azt kérte, hogy valami olcsó helyen temessük el, és valaki feltétlenül mondjon egy-két verset! Csak semmi ceremónia! – jelentőségteles könnycseppet sikerült őzikeszeméből kitörölnie.
– Hát igen! A jó öreg Robika! Úgy néz ki, hogy csak tanult valamit az érettségi után, mert megjöhetett a kevéske esze! – jegyezte meg megint egy férfi osztálytárs. – Na és mi a helyzet… a családdal? Gyerek van? Barátnő?
– Na látod be hülye barom, most pedig te vagy az aki nyers és közönségesen állsz hozzá az egész dologhoz!
A kis társaság tagjai bő három és fél órán át jóformán kibeszélték Matusek Róbert életének, pályafutásának szinte összes, aprólékos részletét, és bár sok homályos részletre fény derült még mindig nem voltak biztosak abban, hogy miért kellett ennyire fiatalon eldobnia az életét, amikor – állítólag -, még annyi befejezetlen lehetőség állt előtte.
A temetésre szűk körben került sor. A legtöbb hajdani gimnáziumi osztálytárs természetesen tiszteletét tette csakugyan azon ismerősök, volt tanár kollegák jelenlétében, akik ismerhették az elhunytat. Még néhány volt főnök, és igazgató is eljött csupán puszta kíváncsiságból, akik nem különösebben rajongtak Róbertért, mert különc viselkedését összeegyeztethetetlennek tartották pusztán szakmai előmentelére nézve.
Amikor a búcsúszertartás megkezdődött hirtelen egy fiatalos, fekete ruhás hölgy lépett ki az összegyűltek kisebb tömegéből. Hattyú-finom kezeivel egy alig négy éves kisgyereket kísért a ravatalhoz. A legtöbben máris lázas kíváncsisággal találgatni kezdték, hogy vajon ki lehet a rejtélyes, fiatal nő, és a gyerek, majd amikor az alig negyven perces búcsúzásnak vége lett, és az osztálytársak egymást támogatták gyászukban, megtört elkeseredettségükben a fiatal hölgy volt az, aki a kisfiúval odament közéjük.
– Bocsánat! Önök ugye ismerték Róbertet? – kérdezte kisírt, kíváncsi szemekkel.
– Igen… asszonyom… ami azt illeti itt mindenki nagyon ismerte őt… szinte a testvérünk volt… - bátortalanul felelt a kérdésre egy kissé magának való, középkorú nő, aki gimnáziumban sokszor borsot tört Robi orra alá, de most mintha lelkiismeretfurdalás gyötörné valósággal meghunyászkodott, és azonnali kezesbáránnyá változott át.
– Bemutatom a kisfiát! Milánka köszönj szépen! Nem kell félned kincsem! Ez a sok barátságos ember mind nagyon szerették az aput!
A kisfiú tétován, sírós, zöldes szemekkel, pufók arccal hamisíthatatlanul úgy nézett ki, mint azokban a nehéz időkben Robi, amikor nagyon szomorú volt, vagy patakzottak a könnyei.
–Hát szervusz, nagy legény! – nyújtott kezet az egyik férfi. – Azt a mindenit! Hogy hasonlít rá! – gratulált szerényen.
– Igen, és ugyanúgy érdeklődik az irodalom, és a zene iránt akárcsak az apja.
– Ne haragudjék, de megkérdezhetem, hogy hogyan ismerkedtek meg egymással, mert Robus szinte semmit sem árult el magánéletéről senkinek! – A volt osztálytárs Andi mindig is előszeretettel szeretett mások magánéletében vájkálni, így most sem hazudtolta meg önmagát.
– Hu! Hát ez egy hosszú história! Mindenesetre már az első alkalommal éreztem, hogy nekem ehhez a rendkívüli, és kivételes emberhez a közeljövőben még közöm lesz, és aztán egy szép napon úgy alakult a dolog, hogy hozzáköltöztem, és alig két éven belül már jött is a baba! Nem erőltettünk, és nem is kapkodtunk el semmit! – felelte kisebb büszkeséggel hangjában, és úgy tűnhetett, hogy lelke megnyugodott. A többi összegyűlt ember pedig ténylegesen úgy érezhette, hogy lehullt szemükről a hályog, hiszen megláthatták Matusek Róbert valódibb arcát.