SZÍNÉSZ-NOVELLA




Minden színész életében kifejezetten nagy dolognak számít, ha – adott esetben a szakmai előéletét -, máris egy-két kisebb „statisztaszerep” megalapozásával kezdi egy-egy sziruposan giccses, és persze semmitmondó játékfilm, vagy vígjáték palettáján. Ez később azért is igen-igen lényeges, és meghatározó mérföldkő, hiszen a Színművészetin az öt fős szakmai feltételeztető bizottság tagjai szinte már-már bevett gyakorlatként előszeretettel vallatják megilletődött, tétova növendékjelölt-áldozataikat arról, hogy egyáltalán hol, mikor találkozhattak az illető nevével?
Vitrányi Aliz pedig igen-igen tehetséges és sokat ígérő, fiatal színésznőként már alig tizenhét éves korában ráérzett az ördögi manipuláció ízére. Egyeseknek ugyanis az a konkrét meggyőződésük, hogy kivétel nélkül majdnem minden színész szociopata, minekutána adott érzelmeiket csupán az őszinte hazugság szintjén leutánozzák, így tehet meglehetősen nagy feladat magánemberekként szót váltani velük, vagy egy kicsit elbeszélgetni.
Ugyanakkor Aliz – mint szinte majdnem minden róla készült, vele forgatott interjúban -, el nem felejtette volna megemlíteni, hogy igenis rendkívül fontos és lényeges számára, hogy családi gyökereit fenntartsa, és el ne felejtse, hogy egy kis eldugott madárlátta faluközségből jött, amit – meglehet -, csupán csak azért említ a térkép, hiszen a kartográfiának is megvannak a maguk személyre szabott, egyedi szabályai.
Előnyös helyzetét hamar kihasználva legjobb barátainak, és családtagainak kedvezményesen tudott színházjegyet szerezni. Akkori szerelmét is csodálatos véletlennek köszönhette, aki bár nyolc évvel volt idősebb mint ő, mégis a beteljesedett boldogsággal ajándékozta meg. Ez a párkapcsolat – bár nagy szerelemnek indult -, hamar kiégett, és olyanná vált, mint a megkövesedett láva. Ettől kezdve Aliz folyton úgy érezte magát, hogy bizonyítania kell nem csupán a közönségnek, akik minden áldott este lelkesen vastapssal tisztelték meg, de szűkebben vett magánélete számára is. S miután maximalista volt nem kellett hozzá kis idő, hogy belássa, ha továbbra is két végéről égeti a gyertyát, és egy nap nem csupán huszonnégy órából áll több mint valószínű, hogy törékeny, és madárcsontú szervezete nem lesz képes kipihenni magát, vagy jótékonyan regenerálódni.
Már tízes éve végén megmutatkozott temperamentumos, és karakán határozottsága, melyet harcias gyermekkorából hozott. Állítólag addig nyüstölte, és kínozta áldott, rajongásig szeretett szüleit, amíg meg nem vették neki a legújabb Barbie-babát, és a mai szemmel nézve már kissé nevetséges dinoszauruszos pizsamát, melyet – mivel a nyolcvanas években még nem lehetett kapni -, maszek úton kellett kicsit ügyeskedve külföldről megvásárolnia kamionozó apjának, akit egy hónapban jó, ha legfeljebb egyszer látott.
Ha végigment édesanyával és kisebbik testvéröcsével a faluban a piacra menet az emberek sokszor megkérdezték:
– Szervusz Alizka! Hogy te milyen nagylány lettél! Apád merre van?
– Kézét csókolom! Dolgozik! – volt minden egyes esetben a válasz. Később erre vezethető vissza, hogy azok, akiknek szervesen hiányzik a gyermekkorukból az apafigura felnőtt korukban főként az idősebb férfiak társaságát fogják előnyben részesíteni.
Legelső darabja egy afféle kisebb naiva szerep volt a belvárosi színpadon. Egy kimonót viselő gésát kellett alakítania, aki néma szereplőként van jelen a színpadon, és egyetlen tevékenysége csupán a tradicionális teaszertartásra korlátozódik, és imitt-amott a művészi, mimikás bólintásokra és persze a mély meghajlásokra. A darabot persze az egekig magasztalták, és dicsérték különösen Aliz meglehetősen komoly, és precíz munkáját, ami miatt azonnal bekerült a helyi rádióhoz rádiós műsor vezetőnek, még később pedig már tévés műsorvezető is lett. Sokszor a szemére vetették, hogy vagy rágcsálva beszél, mintha szájában folyton majszolni akarna valamit, vagy pedig szinte már annyira artikulál, hogy – sok esetben -, a „z” „sz” és az „s” hangok is úgy hallhatóak, mintha szándékosan össze akarná őket mosni.
Egységes, és több személyiségtulajdonságot megmutatni kész karaktereket szeretett volna eljátszani, de hát a rendezők a harmatos, és zsenge kezdőket jobbára szinte csupán naiv, vagy butuska szerepekbe tudják elképzelni. Ki tudja miért? Később végre kapott egy központi szerepet ezúttal a Bárka színházban, melyet azóta költségvetési hiányra hivatkozva hamar be is zártak. Ebben egy olyan ördögi, számító, vérbeli, gyilkos szépséget alakított, aki bárkivel hajlandó végezni, vagy alakoskodni, csakhogy minden esetben elérhesse, amit akar. A szövegtanulásban is azt szerette, ha aláhúzhatta mondatrészeit színes, alkoholos filctollakkal; persze változatos színkombinációkat használva. A darabban természetesen szerepeltek pisztolyok is, és bár Alizt tanították önvédelmi alapismeretekre még anno, így nem okozott számára különösebb feltűnést, hogy egyik macsó, és sármos színész kollegája kezei közül úgy facsarja ki a kisebb pisztolyt, mintha gyümölcsöt hámozna, majd egy jól irányzott hátra dobással két vállra fektette, és a rendező nem győzte idegességében a haját tépkedni, hogy mit képzel magáról a próbákon ez az eszement, gyilkos nő?
Később – ennek dacára -, hamar el is terjedt róla a hír, hogy fölöttébb nehezen kezelhető hisztérika, és roppant körülményes és nehéz dolog vele együtt dolgozni. amiből természetesen egyet szó sem volt igaz, de hát ha az emberek egyetlen hazugságot is huzamosabb ideig ismételgetnek könnyen meglehet, hogy igazsággá változik. Mindenesetre ez hozta meg számára élete első, kisebb mellékszerepét egy ostoba vígjátékban. Szupermodellt kellett játszania, aki a maga megint csak butuska módján halálosan szerelmes lesz a film főszereplőjébe, és bár a romantika csúcspontja a szenvedélyes, és helyenként pikáns csókjelenet a film vége felé, mégis Aliz a forgatási szünetben erősen kifogásolta, hogy filmbeli partnere használhatna mentolos szájvizet, vagy rágót, mert erősen fokhagyma leheletű a szája. A rendező mindenesetre majd hanyatt dobta magát a kezdő színésznő bravúros alakításától, és még arra a felkapott V.I.P.-s partira is meghívták, amit csak a filmes „nagyágyuknak” szoktak meghirdetni. Alizból tehát közkedvelt, ünnepelt híresség lett, aki bármit csinált nem tudott olyat kívánni, ami ne teljesült volna szinte azonnal.
Németországba hívták színházi ösztöndíjjal, és pont benne lehetett abban a tíz fős delegációban, mely a kortárs színházi kultúrát vizsgálta és vette górcső alá a német fővárosban. Aki kiváltképp tetszett Aliznak az a németek fogékony gondolkodása volt a kotrás drámajáték mellett a politikai színházra, és sok esetben máris valóságos kulturális vita bontakozott ki afelől, hogy vajon Magyarországon miért nem lehet politikai színházakat csinálni, és eredeti kortárs darabokat játszani. Mindig vagy Shakespeare, vagy Csehov, esetleg Ibsen. Emellett a konzervatív színházakban még mindig erősen dívott az a fajta megoldás, hogy egy-egy ősrégi darabot újra lefordíttattak, majd új cím alatt újból eljátszatták a klasszikus kosztümös szereposztás szerint, holott újító avantgarde szándékot kellett volna megvalósítani, amire jó érzékkel talán még a kíváncsibb közönség is hamarán felkaphatja a fejét. Amikor ezt Aliz szóvá tette az egyik szöveges próbán a rendező valósággal elkezdett ingerülten tajtékzani, és vehemensen úgy felidegesítette magát, majd ment oda a fiatal színésznő asztalához, hogy Aliznak ténylegesen is kissé inába szállt a bátorsága.
– Alizka! Te itt nem fogsz parancsolgatni! Vedd tudomásul! Megértetted! Itt én parancsolok! És ha neked ez nem tetszik, akkor ott van az ajtó! – azzal a masszív, gusztustalan cigarettafüstöt egyenesen Aliz hamvas arcába fújta, aki erre otthagyta a próbát, és miután már a finishben voltak ezért rendkívül megharagudtak rá, hogy olyan nehezen sikeredett a helyére találni valamit, aki alig öt nap alatt képes megtanulni egy terjedelmes szövegkönyvet.
Aliz pár napig ténylegesen bepánikolt, és valóságos páni rettegés lett rajta úrrá, hiszen nem tudhatta, hogy az adott színház meghosszabbítja-e szerződését, vagy máris meneszti. De nem esett kétségbe, mert valakik megsúgták neki, hogy az egyik állami média új, fiataloknak szóló tévésorozatban keres szereplőket, és egy pszichológusnő karaktere éppen megfelelő lenne a számára. Néhány telefon, és voila! A sorozat harmadik évada ment éppen, és már Hétfőn kezdhetett is. Persze a sztárgázsit az adott producerekkel itt is gondos szerződésbe foglalták, hogyha bármi baj támadna, akkor Aliz a fizetését minden körülmények között megkaphassa.
Ez a sorozat sem volt más, mint a többi. Egy rakás feltörekvő, kissé beképzelt fiatal színésznövendék bohóckodott az alig harmincperces játékidő alatt a kamera előtt, és az egész sokkal inkább egyetlen nagy bulizós osztálytalálkozóra hasonlított, semmint valóban fejlődni akaró, komoly, nemes, színészi feladathoz. Ám Aliz nem esett kétségbe, és elhívta a sorozatba legjobb barátnőjét, akivel – annak idején -, szintén együtt játszottak egy magyar sorozatban.
Aliz minden esetben úgy nyilatkozott, hogy elsősorban a munkában hisz, amely előbb-utóbb meghozza a várva várt sikereket, ha mindenki jól végzi a dolgát. Maximalizmusa azonban magánéletére is kihatott, hiszen szakított legújabb barátjával, akitől gyereket és családot is szeretett volna, és aki megint egy volt azon tipikus, áltató hamiskártyások gigolók közül, akik csak legfeljebb elszórakoznak a nőkkel, de ezen túlmenően az égadta világon semmit sem akarnak velük kezdeni.
– Aliz bébi! Én most lelépek az életedből! Ez már túl sok nekem! – állt elé egy szép napon.
–De… de hát… Peti… én azt… hittem… - őzikeszeméből máris patakzottak megbántottságának keserű, letargikus igazgyöngyei melyek fájóbbak, és sebesültebbek voltak minden őszinte igazságnál.
– Hogy te milyen édes kis jószág vagy! Tényleg komolyan azt hitted, hogy egyet maradunk, mint egy szép, boldog család! – cirógatta meg síró arcát a pökhendi macsó. – Egyszer-kétszer még összejöhetünk, de nem akarok gyereket! – kötötte ki, majd összecsomagolta holmiját, vette a gitárját és már ott sem volt.
Aliz – bár mindig is igyekezett erősnek mutatni magát -, a független, modern, akaratos nő idillikus képe egyetlen pillanatra szertefoszlott, amikor végleg azt hitte magára maradt az élet sűrűjében. És még képes volt becses kincsként egészen huszonhat éves koráig tartogatnia a szüzességét ilyen ostoba, senkiházi, gátlástalan idióták számára, mint volt barátja.
„Hogy is lehettem ennyire ostoba hülye! Mintha egy falusi liba volnék!” – gondolta, és aznap a próbákon maga is érezte, hogy nem volt valami jó formában. Csak eldarálta a bemagolt szöveget. Tudatosan háttérbe kellett, hogy szoríthassa belső, lelki ösztönszerűségét, hogy este színpadon játszhasson. Előadás után gyakorta előfordult, hogy a kölcsönös hízelgő meghajlások, fejbólintások után már nem tért vissza a színpadra ismét meghajolni inkább amilyen gyorsan csak lehet elbújt az öltözőjébe, hogy rendesen kisírhassa magát, és valamicskét legalább megkönnyebbüljön.
Egyszer egy kemény smasszer katonatisztet kellett alakítania az egyik politikai szatíra darabban, mely hallatlanul nagy sikert hozott, és ezért a hatalom meg is ijedt tőle, így csupán Szigetvár egyik eldugottabb kamaraszínház termében mutathatták be, persze jóval szerényebb, és olcsóbb költségvetési keretek között. A legjobban azt élezte, hogy kedvére hadonászhatott a rendőrbotjával, melyet pufajkás egyenruhájához csatoltak a kellékesek, és most hálát adott az égnek, hogy szerencsésen vékony testalkattal áldotta meg. Ugyanakkor alig evett, vagy csupán csak apróbb falatkákat, melyeket félig kész állapotban dobott be a mikrohullámú sütőbe, amikor egy-egy előadás után éjfél körül hazaért. Talán maga sem hitte el sokáig, hogy létezhet olyan szakma, ami ennyire testi-lelki igénybevételt követel meg az embertől.
Később volt egy afféle démoni csábító női karakter-szerepe, ahol valósággal egy Kleopátra-frizurát aggódtak rá, és külön tánctanár járt hozzá, hogy pontosan, precízen időre felkészíthesse, hogyan kell járni-mozogni a színpadon olyan művészi egyensúlyozással, hogy a bizony meglehetősen kényelmetlen, tornyozott frizuraköltemény a helyén maradhasson. A darabot máris a legjobb mellékszereplők díjával méltatták, és közönségdíjat is kapott a legszimpatikusabb fiatal művésznő kategóriában.
Kicsit mindig is meglepődött, hogy miért részesül díjakban, elismerésekben, amikor ő még jóformán annyira fiatal, hogy bőségesen volna még mit tanulnia, és akkor egyszer csak váratlanul ölébe hullik egy-egy olyan elismerés, ami meglehet, hogy csak az emberi jóindulatnak köszönhet.
Bár a teménytelenül sok rajongói leveleket el is olvasta, meg nem is egyet-kettőt, mely valóban őszintén, és igaz emberi szavakkal írtak, és érződött bennük a feltétlen jóság dicsérete azokat gondosan egy kis kézzel faragott faládikóban megőrizte, és eltette. Egy hat éves kislány még rajzolt is neki. Ugyan sohasem értette, hogy miért pont egy sündisznót, de valósággal könnyek gyűltek a szemébe, amikor később azt olvasta, hogy a kislány leukémiás volt, és meghalt.
Amikor rádiós műsorvezetőként igényes irodalmi műsorok szerkesztésével is megbízták mindig igyekezett úgy ügyeskedni, hogy a kevésbé ismert, vagy éppen még fel nem fedezett, elsősorban kortárs költőket és írók szövegeiből olvasson fel minél többet az adott műsor keretén belül. Ezt főnökei hol jó, hol rossz szemmel nézték. Egy olyan országban, ahol csak névlegesen létezett a sajtó, meg a szólásszabadság.
Végül úgy érezte magát, hogy elszakadt lelkében valami. Megalkuvó lett, vagy csupán csak megvesztegethető. Egyre gyakrabban bizonyítani kellett saját igazságait, és rátermettségét hol kamera, hol színpadon állva. A „megtudom csinálni” alapérzés szinte már olyan kiszámítható, és sablonossá lett, mint egy betanulható rutin, vagy automatagép, amit elég csak a megfelelő helyen bekapcsolni, és végrehajt bármilyen ember alkotta utasítást.
Tavaly végül úgy érezte biztos síneken halad az élete. Egy feltörekvő, sikeresnek mondható üzletember megkérte a kezét, és ő váratlanul, maga sem tudja hogyan igent mondott ennek a még ismeretlen férfinak. Még a megszorító intézkedések bevezetése előtt gyorsan megtartották a szűk körű, ünnepélyes ceremóniát. Most pedig már alig várja, hogy élete talán legnagyobb szerepe: az anyaság végre őt is megajándékozhassa egy kisdeddel...  
     

TÖRVÉNYTELEN SÓHAJTOZÓK

Kimenne már az ember a Világból, de ehelyett velejéig benne ragad. Létével belemegy lápos mocsarak, bűzös kézfogás-alkudozások keretébe; megértés és boldogság csupán az elképelt mesékben létezik. E földiállapot tartós rákfenéje, hogy homályos tükörképekkel szédít, manipulál, veszteget meg. Agykerekekbe teleszórt homokszemekkel, országnyira benőtt tarack-gyomokkal nem lehet felépíteni a tetteket, amit végesülő, és szilárd cselekvés követ.

Prédikációkat, leckéket szüntelen gépekként darálva gyerek-lelkű terminátorok, manipulálható transformerek járkálnak állásinterjúk zavarba ejtő keresztkérdésein át jól fizető állásokba. – Tátong mihasznán egyre süket, fekete örvény. Mindenki engedelmes csordaként bégetni kényszerül; befészkeli magát mindenünnen tunya, lusta, lapos közöny.

Szikrát-soha-nem-vetők is elfogadókká váltak ideje korán. Hazug-hamis próféták dajkálták szorgosan dicsőítő éneküket: mások alakját kiszolgálókká, önmagukat alaktalanná formálta az ál-erény. Köznapiasult tucatként már semmi sem történik rendben. Miközben megáll a szív utolsó pészméker-védőbástyája kedélyesen beszélgetnek a dolgozók s tesznek az egész Világra.

Sosem robban fel a föld, mikor már annyi életet magába fogadott, befalt. Kellékekben dúskálók kikészített, kisminkelt babapofija – hiszen feltétlen jól kell mutatni képernyők kereszttüzében -, villogó vakuk ádáz csapdájában. Mű haranglábakon ítélet-időt harangoz fejeink felett az igazi vészharang!

Menthetetlen már kiszökkent rendjéből a Világ. Sohase ismerik el, nem bánják meg, suttogják el a totális károk pusztításait. Lefizetett ajándékaikat rendre fél disznók lábai elé helyezik. A törvénytelen sóhajtozók így végül mind hoppon maradnak!    

EGY BARÁTSÁG NEHÉZSÉGEI




Nem értette, hogy miért viselkedik vele így legjobb gyerekkori barátja, akivel a kilencvenes években szinte minden végig éltek, és végigküzdöttek, amit egy kalandozó, kíváncsiságra éhes, fogékony gyermeki lélek csak tudni akarhat. Nem értette azt sem, hogyha a másik rivális barát-ismerős Attila váratlanul betoppant, vagy a jóval nagyobb féltestvér báty akkor barátjának Tomának miért kell fejveszetten rohannia hátrahagyva kedvenc játékait máris olyan emberekhez, akik jóformán csupán csak kihasználják, és egyáltalán nem azért vannak vele, mert igaz, és őszinte barátai.
–Figyelj kicsim! Nekem ma be kell mennem dolgozni, de ha bármi baj van csak oda szólsz telefonon, és vissza foglak hívni! – Édesanyja a legtöbb Szombati napon szinte kivétel nélkül mindig bement dolgozni, mert ezzel remélte, hogy – szerény keretek közt ugyan -, de hozzájárulhat a családi szűkös költségvetéshez. És különben is az iskolában is egyre drágábbak lettek azok a nyavalyás nyelvtankönyvek, és idegen nyelvű, oktatási segédanyagok. A legtöbb pedagógus el sem gondolkodik azon sajnos, hogy a legtöbb kedves szülő honnét és miből fogja előteremteni a kért könyveket, és eszközöket egy-egy komplikáltabb, kacifántosabb órai feladathoz.
– Szerintem elég, ha nyolc harmincra csöngetsz be Tomáékhoz! De azért légy óvatos Jutka néni nem szereti, ha mosolyogsz! Mindent gondosan zárj be magad után! – adott jó tanácsot a gondoskodó anyuka, majd homlokon puszilta kisfiát és már ment is a munkahelyére.
A pufók Karcsi mindig megszokhatta, hogy egész gyerekkorát könyvek, tévé, képregények, és akciófigurák között élte le, úgyhogy különösebb gondot nem okozott neki, hogy a magány tudatával kibékülhessen. Annál inkább Jutka néni már-már elviselhetetlenül ideges, és agresszív természetével, aki Toma anyukájaként szinte valósággal utálta, ha mások kiegyensúlyozottabbak, vagy boldogabbak, mint ő, mert úgy vélte ezzel, hogy míg mások előnyösen alkalmazkodhatnak az élet körülményeihez ez nála kimaradt. És ehhez még jött az a megkerülhetetlen tény, hogy nálánál huszonegy néhány évvel idősebb férfihoz ment hozzá, akinek ráadásul ez volt a második rosszul sikeredett házassági kísérlete.
Karcsi mindent úgy tett, ahogy anyja mondta neki. Gondosan ellenőrizte, hogy mindent lekapcsolt-e a szobákban, és a helységekben, majd felporszívózott, ha a marcona buszvezető apja holtfáradtan hazatéved a munkából már ne kelljen ilyesmivel bajlódnia, és ne zavarja instabil nyugalmát. Bezárta kulcsával a bejárati ajtót, és mint egy lopakodó szuperhős figura inkább a sötét, és nyirkos lépcsőházat vette igénybe a lift helyett, hogy ezzel is fejlessze soványka és gyatra önbizalmát, és bátorságát.
Úgy gondolta, hogyha hozzászoktatja magát a sötétséghez, akkor talán elképzelhető, hogy később, mikor lefekvésre kerül a sor, és lámpaoltás lesz talán már nem fog félni. Talán akkor a Teddy-mackókat, és a plüssállatokat is végre valahára kiparancsolhatja kiságya védelmet jelenti fogságából. Apja éjszakás lévén gyakran hajnali háromnegyed háromkor benyitott a gyerekszobája ajtaján, hogy megnézze rendben van-e? Ő nem leplezte le önmagát, de fejig behúzott takarója alatt kuporogva jócskán hallgatózott, és hamar megértette, hogy apja egyáltalán nem nézi jó szemmel, ha egy férfi mindentől, még a saját árnyékától is bármikor megijed.
„Vajon Batman, vagy a Tini Ninja Teknőcök mit tennének hasonló helyzetben?” – töprengett. Most legszívesebben jócskán felidegesítette volna magát, hogy félelmetes zöld izomkolosszusként legyőzze az egész világot, aztán alighanem máris rájött, hogy egy szuperhőshöz az ilyesmi nagyon is méltatlan. S miután minden szuperhősnek van gyenge pontja, melyet vagy titkol, vagy igyekszik megbirkózni vele ő is szinte futva tette meg a hetedik emeleti lakásból a lefelé vezető utat egészen a másodikig, miközben folyton az járt az eszében, hogy semmi sem történhet vele, mert anyatigris-természetű, amazon anyja kitekeri a nyakát akár puszta kézzel is a szemétláda gonosztevőknek. „Hu! Mekkora lenne már, ha anyu is szuperhős lenne! Igazi űrmutáns, akinek különleges képességei vannak! Talán apa folyton idegeskedő, és pofozkodó természetét is lecsillapíthatná!”
Egyre óvatosabban lépkedett. Úgy képzelte, hogy most nem is lépcsőházban van, hanem inkább egy barlangi üregben, és a súlyos, embermagasságú sziklatömbök akár bármelyik pillanatban busa fejére zuhanhatnak, így a lehető legóvatosabban lépett rá a piszkos, barna linóleummal bevont lépcsőfokokra. Vajon mikor járhatott itt utoljára a takarítónéni?
Már csak három kemény, embert próbáló emelt volt hátra. Becsukta a szemét. Mennyire könnyebb volna, ha radarhallása lenne, mint Daredevilnek és láthatatlanul is érzékelné a tárgyakat, és a dolgok mozgásait, és olyan atletikus mozgékonyságra tehetne szert, hogy a gonoszkodó, csúfolódó kislányok az osztályban is mind elámulnának. Úgy bizony!
„Muszáj tovább menned pajtás! Meg kell tenned!” – hallotta saját hangját, és mégsem akarta elhinni, hogy maradt még éppen elég akaratereje. Hiszen mi törtéhet? Legfeljebb az egy-két idősebb, nyugdíjas nénike, vagy bácsika komótosan, és házsártosan kérdőre vonja, hogy mit keres ilyen időben a kihalt lépcsőházban? Mire ő majd elmondja, hogy az anyukája azt mondta neki, hogy vigye le a szemetet a szeméttárolóba, csak útközben elfelejtette, hogy a szemetet a lakásukban felejtette. Elfogadható hazugságnak tűnt.
Aztán egyszerre csak a negyedik emeleten lévő kis lakás ajtaja nyikorogva kitárult. Jaj, nem lett volna szabad, hogy az apja megengedje neki, hogy megnézze Bram Stoker Drakula filmjét. Lehet, hogy itt is élnek élőhalottak, akikre nem hat a napsugár fénye? A fenébe már!
– Á! Hát itt vagy! – kedves nyugdíjas, de annál fittebb nénike totyogott ki a bejárati ajtón. – Gondoltam, hogy te leszel, mert te is korán kelő vagy, akárcsak jómagam! Máris adom a könyveket! Akkor hozod őket vissza, amikor csak akarod! Szívesen adok! – azzal mintha csak cukorkákat, vagy csokis pralinékat nyújtana máris átadott egy szatyorban legalább tíz kötetet; verset, prózát vegyesen, hogy ezzel is tevékenyen hozzájárulhasson a kisfiú szellemi fejlődéséhez.
– Édesanyádat szeretettel üdvözlöm! Apádnak nem mondj semmit, legfeljebb, ha kérdezi mondd csak meg, hogy a könyvtárban jártál! Legyen jó napod! – azzal az idősebb hölgy, aki sokban Miss Daisyre hasonlított kifinomult, angolos modorával máris becsukta az ajtaját.
A kisfiú nem győzött ámulni, hogy mennyi mindent kapott a percek töredék leforgása alatt. Volt itt minden ami szem-szájnak ingere: versek, és prózák vegyesen. Éppen úgy, ahogy szerette. Majd ki kell valamit találnia, hogyha hazamegy apja remélhetőleg ne vegye észre, hogy könyveket kapott Kati nénitől.
Most úgy érezte magát, mint Indiana Jones, amikor éppen történelem próbált meg oktatni az egyetemen, miközben gondolatban valójában már a következő kalandos utazáson törte fejét. „Mennyire praktikus és hatékony tárgy tud lenni egy oroszlánszelídítő ostor is, ha jó kezekbe kerül!” – vélte. Nemsokára megérkezett a kivilágítatlan és vaksötét második emeletre, ahol legjobb és eddig egyetlen barátja Toma lakott.
Gyorsan megnézte óráját, hiszen az idő mindig is fontos egy ember életében. Már majdnem fél kilenc volt, de félt becsöngetni, mert ha – általában -, Jutka néni nyitott ajtót, akkor zokszó nélkül haragosan, és káromkodva úgy leteremtette, hogy kis híján ott helyben elsírta magát a döbbent meghökkenéstől és a rettegő félelemtől.
Végül úgy döntött, hogy legkésőbb háromnegyed kilenc körül fog becsöngetni abból nem lehet semmi gond. S mikor már a mutató ott fityegett a negyvenedik percnél pufók, remegő ujjacskái a csöngő gombjaival babráltak. „Na? Mire vársz, te nagy marha?!” – hallotta magát motyogni. „Nyomd meg a csengőt és lássuk mi történik!”
Háromszor csengetett biztos, ami biztos alapon. S nem tévedett, amikor a kissé ellenséges, fekete hajú, barátságtalan Jutka néni nyitott ajtót.
– Jövök már! Jövök! – a madárcsontú asszony kedve most is totálisan tükrözte ellenszenvességét az egész világhoz és emberiséghez. Mintha egy gonosz királynő lett volna, aki a világuralom mellett a totális káoszt is meg akarja valósítani. – Nem is tudtam, hogy mára beszéltük meg! – csodálkozott. Karcsi szándékosan megpróbálta kikerülni a tekintetét, mellyel valósággal átszúrta a lelkiismeret szöveteit.
– Visszajöhetek, ha ma nem jó! – ajánlkozott, mert megérezte, hogy Jutka néni ma bizonyára barátságtalanabb lesz, mint valaha.
– Nem szükséges! Gyere csak be! – ajtót mutatott, és persze ragaszkodott hozzá, hogy Karcsi menjen előre, holott ez egy nővel szemben szigorúan tilos.
–Tomi! Itt van a barátod! Gyere ki! – harsogta a gyerekszoba felé, ami a folyosó fordulóján volt közvetlenül a valamivel tágasabb berendezésű hálószoba szomszédságában.
Sovány, cingár, lenszőke hajú, és szódás szemüveget viselő, élénk kék szemű kisfiúcska nyitott ajtót, és azonnal felragyogott a szeme, amikor meglátta régi barátját. Nem törődve anyjával máris behúzta a gyerekszobába, és megkezdődött a mindent eldöntő csata a Transformersek, és az űrkatonák között persze a föld nevű bolygó védelme érdekében.
–Hu! Apám! Neked megvan az eredeti Dino Riders akciófigura és majdnem az összes dinoszaurusz! Tudod vannak, akik ezért még ölni is képesek! – lelkendezett Karcsi, és úgy vette kézbe a nagyméretű játék T-rexet, mintha a legnagyobb kincset tartogatná keze között.
– Á! Spongya rá! Még apám hozta Németországból! Legutóbb valamelyik haverjánál volt odakint! Ha szeretnél te is szólhatok neki!
– Kösz ez nagyon jól hangzik! – Karcsi a legtöbb ígérettel, vagy becsületszóval hadilábon állt, hiszen már volt ideje megtanulni azt, hogy az emberek sokkal többször hazudnak, mint mondanak igazat. Karácsonyra is be lett ígérve a legújabb Transformers robot, és helyette idétlen Donald kacsás pizsamát kapott a nagyszüleitől. Tiszta égés volt az egész!
– Neked sok barátod van Toma? – kockáztatott meg egy kérdést.
– Hát… az attól függ! Mér’? mi van?
– Semmi csak… néha nagyon nehéz… az embernek felismernie kik az igazi szövetségesei! – megfogta az egyik dinoszauruszt és kíméletlenül legázolta vele a már jó előre felállított többi akciófigurát.
– Szóval a fejedbe vetted, hogy miután egész életedben egyedül voltál ezentúl nem fogsz megbízni senkiben sem?! Hát erről van szó!
– Figyelj! Azt nem mondtam! De azért szerintem az embernek tudnia kell, hogy kire számíthat a bajban, és kire nem!
– Én mondom neked pajtás! Eltelik cirka harminc év, mikor már mindketten felnőttek leszünk, saját családdal, és menő járgányokkal, és gyerekekkel, majd akkor megint előveheted ezt  témádat! De addig inkább játszunk, és használjuk ki az időt! Attila mondta, hogy beugrik, ha nem baj!
– Ne haragudj, de van valami Attila viselkedésében, ami nagyon rosszindulatú! – vallotta be.
– Hogy érted ezt?! – lepődött meg szemüvege mögött csodálkozó tekintettel barátja.
– Nem azt mondtam, hogy nem bízhatunk meg benne, csak Attila sokszor tényleg úgy kezel minket, mintha óvódás kis seggfejek volnánk! Vagy te nem veszed észre?!
– Szerintem jó fej! A múltkor például leesett a mountain bikeomról az ékszíj! Ő szerelte meg, így nem kellett az őseimnek drága pénzt fizetniük! Hát megtenné ezt egy vadidegen, vagy egy szimpla ismerős?!
– Hát… nem tudom… Én csak szóltam, hogy jobb lesz vigyázni!
Karcsi észre se vette, és a lazán induló hétvégi délelőtt végül rideg, és kissé fagyos légkört teremtett kijelentései nyomán. Végül kicsivel tíz óra körül betoppant Attila is, és bár nem jó szívvel, de kezet fogott Karcsival, aki már hírből ismerte az ő legendás nevét.
– Szevasztok! Na? Lökjétek mi újság? Hajtsunk fel pár jó bigét! Elég hozzá ötezer forint!
– Szia Atyi! Mi most játszani fogunk! Ha nincs hozzá kedved akkor a lenti játszótéren nyugodtan megvárhatsz! Később majd csatlakozunk hozzád! – Tomának mindig sikerült elérnie, hogy neki kedvezzen az ingatag lábakon álló szerencse.
– Tudjátok mit?! Csináljatok amit csak akartok! Felőlem akár még feleségül is vihetitek egymást seggfejek! Nem érdekel! – azzal dühösen kivágta a gyerekszoba ajtaját, és se szó se beszéd kiviharzott a bejárati ajtón.
– Figyelj! Miattam igazán nem kellett volna… - Karcsi szégyellte magát, mert azt hitte, hogy megszakadt egy örök barátság, és ez most bántotta sebezhető lelkét.
– Nem haverom! Ne kérj sose bocsánatot olyasmiért, ami nem a te hibád! Attila tudod jó fej, csak néha elborul az agya! Ki lehet vele jönni! De te mindig a legjobb haverom leszel! Jó volna most egy véreskü!
– Szerintem nem kéne megvágnunk magunkat! A végén még elkapunk valami fertőzést, vagy beszállítanak a kórházba, ahol rengeteg sok injekciót kaphatunk! – Karcsi halálosan félt az orvosi beavatkozásoktól, így természetes volt, hogy inába szállt maradék bátorsága is.
– Van egy kiváló ötletem! Anya nemsoká elmegy az egyik barátnőjéhez! Mi pedig megnézzük az eredeti denevérembert! Istenem! De megcsókolnám Kim Bassingert! – azzal fogta magát, és kiviharzott a nappaliba, hogy bekészítse a videó magnóba a VHS-kazettát.
Jutka néni ténylegesen elment pár perc múlva, és meghagyta a fiának, hogy viselkedjen normálisan, és vigyázzon Karcsira is. A két jó barát pedig birtokba vehette a nagyméretű nappali szobát, és kedvenc batmanes autójukkal felszerelkezve hátborzongató izgalommal nézték végig a közel két órás batman filmet! Később Toma betöltvén a tizennyolcat egyik napról a másikra hirtelen elköltözött a városból, de azért mindig igyekezett időt szakítani legjobb haverjára, aki rengeteg levelet írt neki, amíg nem volt internet kapcsolat.
 
 

IDILL



Kerekes online marketing szakember volt, vérbeli ügyeskedő mindenes. Már évek óta vágyódott a megállapodott, nyugodt családi életre, de sajnos mindig közbejött valami. Állandó, kíméletlen küzdelem a rabszolgahajcsár főnökökkel, a gyenge immunrendszerrel, és az egészséggel. Vágyódott a homokos, pálmafás tengerpartok egzotikus vidékeire, ahol talán mindenki boldog lehet, és ahol az idő, mint olyan fogalom, mellyel szükségszerűen állandóan számolni kell, talán nem is létezik.
De leginkább szerelmes, romantikus, igazi naplementés beszélgetésre vágyott feleségével, aki állandóan – ha kellett, ha nem -, a fülét rágta, hogy mikor vehet már végre ki pár hét szabadságot, és addig a gyerkőcökre legfeljebb majd a nagyszülők vigyáznak.
– Édesem! Tudod nagyon jól, hogy most egy fontos munka van készülőben a vállalatnál, és nekem, mint az egyik legmegbízhatóbb embernek ott kell lennem, hogy személyesen is felügyelhessem a munkálatokat! – mentegetőzése sokkal inkább gyerekes, megbántott fogadkozásnak, vagy mentségnek tűnt a fiatalasszony szemében, aki már régen ismerhette férje hóbortosságát, megbocsátható szeleburdiságát.
–Rendben van! Ha te nem akarsz nyaralni menni, akkor majd megyek én, de egyedül! – állt fel a kényelmes nappali fotelből, - melyet férje ugyancsak jutányos, olcsó árakon szerzett be -, ki tudja honnan, majd erőteljes határozottsággal nagyokat toppantott hosszú, és egzotikus lábacskáival.
Mennyivel könnyebb lett volna gyönyörű feleségével egy lakatlan szigeten Robinsont játszania. Azonban mégsem mert ellentmondani a nálánál hatalmasabb embereknek, hiszen könnyen meglehet, hogy akkor ugrik a prémium, beígért fizetésemelés és egyéb olyan kiváltságok, melyekre csupán csak tapasztaltabb alkalmazottak számíthattak. Igaz azok is inkább karácsony, esetleg újév közeledtével.
Kerekes bizony sokszor érezhette úgy magát, hogy a feltornyosuló problémái valóságos Bábeli zűrzavart alkotva várják, hogy a legalkalmasabb percben a fejére omolhassanak. Ugyanakkor még jócskán parázslott szívében a gyanú, hogy mi van, ha csupán csak azért hitegették, hízelegtek neki nagylelkűen, és mézes-mázosan, mert így fognak nemsokára megszabadulni tőle, mint nélkülözhető munkaerőtől. Ez kétségbe ejtette, és már a depresszió fekete, csahos kutyája is rendre feje felett kezdett vészjóslón ugatni. A legtöbb főnök, vagy igazgató ugyanis nagyon szereti becsapni, vagy éppen megvezetni azokat az alkalmazottait, akik a nap huszonnégy óráját becsületesen ledolgozzák, és ki lehet őket használni, hogy a beosztások piramis csúcsán lévő további főnökök mentesülhessenek a fölös terhektől, és munkaidejüket egyéb hasznosnak alig mondható kedvtelésekkel tölthessék. Sajnos a XXI. századi világban az, aki becsületes munkával szeretne megélni, és boldogulni fölöttébb nagy rizikót vállal, hiszen nagy a valószínűsége annak, hogy nem tud pénzt keresni, vagy ha igen az is csupán csak éhbér. Tehát az egyszerű, középosztálybeli emberek is rászoktak az ügyeskedésre.
Vajon Kerekes elgondolkodott-e azon, hogy a tényleges ügyeskedése, adok-veszek hozzáállása a világ kicsinyes, és megvesztegethető állapotaihoz mennyire fogja majd befolyásolni, és meghatározni későbbi életmódját?
Egy mindenesnek az a feladata, hogy mindenből, aki csak mozdítható az anyagiasult világban hasznot, és profitot sajtoljon ki. Kerekes tehát nem tehetett mást ügyeskedett, ahol csak lehetett. Ha a gyerekek megkívánták az eredeti főzött fagylaltot – bár a legtöbben szinte azonnal kiszúrták a turpisságot, hiszen a cukrozott édes, jeges víznek más az íze, és aromája, mint annak, amit főznek, így Kerekes imádni való, eleven gyerekei – a többi gyerekektől eltérően -, vizezett fagyit nyalogattak, és ha bárki rákérdezett, hogy miért Kerekesnek csupán annyi volt a válasza: – Így kevesebből is ki lehet jönni Kolléga! Ha a feleségének szeretett volna kedveskedni olyan cserepes növényeket részesített előnyben, melyek aztán derekasan tűrték a szaharai forróságot, és az esős csapadékos éghajlatot egyaránt, és melyeket – rendszerint -, valamelyik kertészetben dolgozó ismerőse tudott olcsó áron megszámítani neki. De szép is az élet, ha egyesek tudják, hogyan kell érvényesülni benne! Nem igaz?!
Felesége nagyon szerette a tengeri herkentyűket. S bár az osztrigának, vagy az egzotikusabb csengésű rája vagy cápauszony levesnek a távol-keleti kultúrákban nagy hagyománya van Kerekes elnézvén a Szabadság-híd lábánál rokokós pompában terpeszkedő vásárcsarnok ár kínálatát máris levonta a konzekvenciát, hogy bizony tengeri herkentyűk helyett jó lesz inkább a tiszai halászlé egy kis leveses metélttel, vagy a félzsíros pacalpörkölt. De mivel a gyerekek utálták a pacalt ezért ők inkább krumplifőzeléket ettek húspogácsával.
Később a gyerekek nagyon szerettek volna maguknak egy barátságos, és szerethető háziállatot, amit kedvükre kényeztethetnek, vagy szeretgethetnek. Kerekes mivel gyerekkorától kezdve halálosan rettegett az állatok minden fajától, ezért – bár szigorú szabályokkal -, felesége unszolására mégis vett két leértékelt tengerimalacot, amit nem állateledellel etettek, hanem a tegnapról megmaradt káposztás cvekedlivel, vagy cukrozott gabonapehellyel, melytől a tengerimalacok szépen kigömbölyödtek, és hízásnak indultak.
– Anyuci! Miért nem vehetünk egy kisebb kutyust? – kérdezte esengő, bociszemekkel a kislány.
– Kincsem! Ezt már megbeszéltük! Apátok retteg az állatoktól! Ha felnőtt leszel majd megérted! – a fiatalasszony gyakorta elvitte a nagyszülőkhöz a két gyereket. Ott aztán kedvükre szaladgálhattak, kitombolhatták magukat, és mivel ott voltak háztáji állatok a gyerekek kedvükre fogócskázhattak a mozgékony, kotkodácsoló csirkékkel, és kacsákkal.
– Ez nem igazság! Apu költözzön el! – kiáltott harciasan a kisfiú, aki magasabb volt, mint testvére.
– Hogy mondhatsz ilyet Karcsikám?! Örülj neki, hogy van saját tengerimalacod! Tudod te, hogy mi volt a mi gyerekkorunkban? Hát bizony nem telt ilyesmire!
A kisfiú ezen eltöprengett majd ment vissza a gyerekszobájukba játszani.
Kerekes minden hiszékenységtől, vagy naiv bepalizhatóságtól makacskodón tartózkodott. Egyszer-kétszer már előfordult vele, hogy felhívták vezetékes telefonon valami betyár huligánok, hogy állítólag szegény özvegy édesanyja súlyos beteg, és pénz kellene a gyógyítására. Azért Kerekest sem ejtették ám a feje lágyára. Azonnal kérte feleségét, hogy csörgesse fel az anyját, és miután megbizonyosodott, hogy átverésről van szó megfenyegette a két telefonbetyárt, hogy vannak rendőr ismerősei, és nagyon jól felismerte a hangokat a telefonba, és fel is vette digitális diktafonra. Úgy tűnt ez nagyon is bevált, mert több alkalommal már nem merték háborgatni ingatag lábakon álló lelki békéjét.
Később felesége összetudott spórolni annyit, hogy félpanzióban az egész család lemehessen a Tisza-tóra. Ott a gyerekek csónakázhatnak majd eredeti fából készült lélekvesztőkön, felfedezhetik majd a meghitt, hangulatos erdőt, és talán Kerekes is kicsit megtud végre nyugodni, és ki tud kapcsolódni végre.
Azt szokták mondani, hogy a romantikus idill legnagyobb trükkje az, hogy általában véve minden idillinek, és hangulatosnak indul. Nyár vége volt, de a Kerekes család mégis vette a cókmókjait, összepakolták a szükséges holmijukat és lementek kirándulni, ahogy felesége kifizette.
– Te anyus? Mennyibe fáj nekünk ez a mulatság? – kérdezte félúton az autóban ülve.
– Most mit idegeskedsz? Én fizetem az egészet! A vendégem vagy! Jó lesz így?! – nézett vele farkasszemet kissé ellenségesen az asszony.
– Hát… jó! – Kerekes azonban továbbra is töprengett, emésztette önmagát, hogy mennyibe kerülhetett ez a kisebb nyaralás? És különben is a gyerekeknek is nemrégiben vásároltak iskolai dolgokat, mert nemsokára itt van az iskolakezdés. Az is pénzbe kerül, meg jóformán minden.
Varázslatos panoráma tárult szemük elé. A kis erődben álló bungaló, vagy miniatűr vadászház olyan volt mintha egy festő festette volna éppen akkor, amikor a zizzenő falevelek avar sárgán, és rozsdavörösen szivárványszőnyeget terítenek a földre. A gyerekek máris elfoglalták a két padlásszobát, így a felnőtteké maradhatott a földszinti kandallós rész eredeti fával működő kandallóval.
– Majd én rakok tüzet! – ajánlotta fel gálánsan Kerekes.
– Vigyázz a derekadra kicsi szívem! Tudod múltkor is majdnem becsípődött! Biztos ne segítsek? – ajánlkozott az asszony.
– Főzhetnél egy kis ebédet!
– Megnézem, hogy mit hoztunk! – azzal fogta magát és kiment a nagy konyhába.
Kerekes igazi vérbeli favágónak képzelhette magát a fenyőillatokat árasztó rengeteg szélén. Megfogta a fejszét, és máris nekilátott, hogy elfogadható hasábokat hasogasson. Már az eszét sem tudta, hogy mikor fogott utoljára a kezében baltát. S rögtön eszébe jutott baljóslatú gyerekkora. Még a nagyapja mutatta meg neki a hatékony faaprítás mikéntjeit, és most dagadó büszkeség töltötte el valahányszor egy nagyobb, tömzsibb, testesebb fahasábot úgy szelt ketté, mintha érett dinnyét szeletelt volna fel. Igen ám, de hogy fogja a fát bevinni a házba, mikor meghúzódhat a dereka. „Egy igazi férfi mindig szégyell segítséget kérni!” – hallotta elméjében prédikálásra hajlamos apja hangját, aki mindent szeretett egymaga rendezni. Ha képes volt rá, akkor ez Kerekesnek is semmiség.
Egymás után legalább nyolc-kilenc hasábot is ölbe fogott, és megindult vele nagy svunggal a faház felé. Az utolsó lépcsőfoknál azonban érezte, hogy valami nem stimmel a hátával. Éles, szúró fájdalom hasított egyszerre bele. Mintha fűrésszel elkezdték volna nyesni, vagdosni érzékeny végtagjait. Úgy érezte menten összeesik a fájdalomtól. Képtelen talpon maradni. A fahasábok döndülve hullottak ki elernyedt kezei közül.
Felesége csak jó sokára vette észre, hogy férje még mindig nem gyújtott be a kandallóba. Mikor kirohant a konyhából meglátta férje nyöszörgő, kétségbeesett, pufók testét, amint elkeseredetten próbál felállni, és eljutni a házba, de ez sehogyan sem ment.
– Várjál drágám! Na látod? Látod?! Én figyelmeztettelek! Én szóltam! És akkor tessék! Ez történik! – óvatosan átkarolta urát, és bevonszolta a házba, és lefektette a kemény fapadlóra, mely állítólag jut tesz a hátnak. – Hátfájás ellen a legjobb módszer a sziklakemény padló! Hoztál fát?
– Igen… ott vannak… kint… - nyöszörögte, de már csillagokat látott a tompa fájdalomtól.
– Hívjam az orvost? Csak azért kérdezem, mert ha injekciót kapsz akkor az kevésbé fog fájni, mint ez a mostani állapotod! – a fiatalasszony csak jót akart, de nagyon is jól tudta, hogy férje nem bírja a fájdalmat.
– Ne… ne… megleszek… valahogy… - nyögte halkan.
– Hát… én meggondolnám a helyedbe! De engedek a kádba forró vizet az majd rendbe hoz! – egy jó ötlet, hátha kihúzza urát a csávából.
Később a két gyerkőc is felbukkant az erdőből, és boldogságtól kipirult arccal újságolták, hogy mennyi mindenre sikerült rábukkanniuk kalandos utazásuk során.
– Édeseim! Ne most! Apukának fájdalmai vannak! Addig menjetek fel a szobátokba és maradjatok csendben! – kérte gondoskodó anyuk őket. A két gyerek csendes alázattal felment, hiszen emlékeztek azokra a percekre, mikor apuknak fájdalmai voltak, és megtanulták, hogy ilyen esetben nem szabad zavarni az embert.
A fiatalasszony óvatosan felsegítette szisszenő, jajgató férjét a földről, és bekísérte a fürdőszobába, ahol jó forró vizet engedett a kádba. Az majd rendbe hozza. Óvatosan megvárta, míg férje szemérmesen levetkőzik, hiszen világ életében kissé prűd és szégyenlős volt. Majd amikor férje rövidnadrágot vett fel óvatosan segített neki beleereszkedni a kádba.
– No drága életem! Ez majd segíteni fog! Hogy érzed magad?! – kezdte csutakolni szőrös hátát, mintha bányából jött volna.
– …Mint akin Átcsörtetett egy elefánt, vagy egy úthenger! – szólt a válasz. Ha férje rosszul érezte magát rendszerint cinikus, szarkasztikus, vagy éppen kiállhatatlan lett a fájdalom mértékétől függően.
– Jól van édesem! Nem lesz semmi baj! Nyugalom! Lélegezz mélyeket! – vigasztalta, nyugtatgatta. Sokszor maga sem hitte, de urával úgy kellett beszélni, akár egy felnőtt csecsemővel, hogy megnyugodhasson.
– Édesem! Nagyon sajnálom, hogy így tönkretettem a kirándulásunkat! Most aztán ítéletnapig itt ragadtam! – vallotta hosszú percek után meg.
– Semmi vész! Én nagyon élvezem a nyaralást, és most, hogy igazán közelebb kerültünk egymáshoz szeretnék minden pillanatra emlékezni! – óvatosan férje háta mögé került, és gyöngéden, romantikusan megcsókolta. Talán tényleg nem is volt olyan rossz ötlet a közös élménygyűjtés!  
 

KORTÁRS SEB-VAKARÁS

Büntetők megváltó bocsánatában sohasem részesültem. Stigma-sebeimet kutyamódra nyalogatni kényszerültem, míg hamis próféták közt kiábrándult indulattal totálisan csalódva tele-fekély férgekkel nem jópofiztam. Mert legyen bár apró, csenevész, vagy kiscserkész hegesedés, vagy autóbaleset-okozta tanulmányi seb a csontrepesztő, ádáz-galád fájdalom a Lélek bensejéig beér d ott átjár akár az emésztő méreg.

Tűrni némán körökön kívül maradva sorsát bármikor megszokhatja az ember sebezhetőségét is megedzve akarattal, türelemmel még kezében kézfogó ábrándokat dédelget. Szemhéjakon túli világban egyre nehezebb emberként viselkedni. Sokszor kuporgó vadként jobb d bár élni kényszerülten jó volna Lét-titokat megörvendő kódexlapjain a jövőnek elmondani, megfejteni: vajon még mennyi próbatételt, szívet marcangolva tépdeső egyetemes csalódást szükséges eltűrni s átvészelni?! -

Miért nem lehet végső helyen a szerelem harmonikus metamorfózisa? Pillanatok rész-rendjét is rögvest felkavarja egy-két divatba jött olcsó, kisstílű trend. – Legszívesebben már ordítanám az igazat; az ítélkező könyörtelent: „Ébredjen mindenki a Valóra! Ne gonoszkodjon s ne irigykedjen!” – A tiszavirág-életű boldogság mihaszna-perceit is értékelje fel a legnagyobbra – másként akármikor jöhet már egy váratlan sors-tragédia.

Mit lehetne válaszolni, ha hamis szókaratéktól fröcsögő prédikációktól az ember feje is könnyedén falnak mehet?! Mindegy már bármit is acsarkodnak megafonok kürtőiből, vagy állami médiák galád szócsövein keresztül. Napjaink, akár a pergő homokszemek már előre megszámláltattak egészen. Ne fájjon fölöslegesen hát fejünk. A fényt-hozó egyetemes tudás bár bunkóságok ketrecébe zárva híven őrködik végső percekig hűséges egy-egy szent eszmeiséghez!

A CSODATEVŐ



Kálmán – szokásához mérten már hajnali fél ötkor fent volt, és szinte égett a vágytól, hogy elzarándokolhasson a Kálvint-téri Szabó Ervin Könyvtárba, ahol kis aranyszín kulcsával a legfelső szinten lévő Budapest gyűjtemény feletti meghitt kis toronyszobában vége kedvenc könyveivel kicsit lazíthatott, amíg nem kellett dolgozatokat javítania.
Már túl volt élete hatvanadik évén, mégis nélkülözhetetlensége, és megbízhatósága okán senki se merte nyugdíjba küldeni. Bár ő már alig várta volna, hogy végre megismerhesse utoljára születésükkor látott unokáit, akik időközben már a tizedik évüket is betöltötték, és számukra nagyapjuk afféle hóbortos, különc, már-már népmesei főhős rangjára emelkedett, hiszen sohase látták, legfeljebb csak fényképekről.
Ami azonban kikerülhetetlen tény, hogy Kálmán számos irodalmi tanulmányt, és irodalomtörténeti kézikönyvet írt, és bár a kortárs irodalmi szakma úgy nagyjából elismerte – hiszen mi mást tehetett volna, akinek már életében legalább ötven kötetes a bibliográfiája -, mégis idegenkedve, gyanúsan fogadták, ha egy-egy szakmai konferencián, vagy könyvnapi rendezvényen feltűnt.
Hát még mekkora figyelmet kapott az az esettanulmánya, mely azonnali tanterv reformot és az általános közoktatás radikális modernizációját tűzte zászlajára afféle Waldorf és Montessori oktatási alapelveket véve figyelembe! Senki se vonhatta kétségbe, hogy bizony-bizony a hazai közoktatás rendszerére már jócskán ráfér a vérfrissítés, és miután jócskán elavult határozott fellépésre lenne szükség, hogy a csak növekvő, és nem szűnő hibákat maradéktalanul kijavítsák.
Azonban mindenki tudta, és tisztában volt vele, hogy kis hazánkban a dolgok – maguktól értetődően -, mennyire Pató Pál urasan szoktam egyáltalán elindulni, vagy létrejönni! Így történhetett, hogy Kálmán szakított az egész NAT-tal, és saját, személyre szabott, főként a csoportmunkát és a szöveges értékeléseket szorgalmazó, egyéni tanítási tervekkel kezdett tanítani. S lássanak csak csodát! A gyerekek – akikről régebben azt hitték -, hogy csupán csak rosszcsontok, és még olvasni sem tudnak, egyik hónapról a másikra fokozatosan valósággal rajongásig szerettek iskolába járni, és élvezettel, csillogó szemekkel tanultak az öregedőfélben lévő Kálmán bácsitól.
Mégis, ha az ember Kálmán bácsira gondolt furcsa közhelyek kezdtek felbukkanó agyi tekervényei között. Már túl volt a negyvenen, amikor végre barátnője lett, aki – kivételesen elfogadta és meg is értette -, nevetségszámba menő, vagy éppen megmagyarázhatatlan hóbortjait. Egyik alkalommal például pipát vett, és hozzá dohányt, és bár egész életében nem dohányzott, mégis a legtöbb íróról, vagy költőről köztudottan tudta, hogy előnyösen hódolnak a dohányfüst élvezetének. Így amikor Kálmánékhoz vendégek, vagy rokonok jöttek a pipát gyorsan meggyújtva szájában pöfékelve írt valamit a dolgozószobája asztalánál, vagy könyvvel a kezében megpróbált töprengő, elmélkedő kifejezéssel kinézni az ablakon, mintha éppen memorizálni akarna valamit.
– Kálmán légy szíves gyere ki, és üdvözöld a vendégeinket! – szólt rá barátnője, aki igyekezett a legújabb stílusos divat szerint öltözködni, és szerette, ha párja bókokkal, szerelmes vallomásokkal halmozza el. Melyik hölgy nem?
– Fantasztikusan csinos vagy drágám! – vette ki a kellemetlenül égő pipát szája sarkából Kálmán, majd megpróbált mosolyt erőltetni arcára, de erős, kibírhatatlan fuldokolás tört rá, amint párja elhagyta a szobát. Végül a pipát eloltotta, de fenntartotta magának a különc kiváltságot, hogy kezei közt tartogatva, akár valami ritka, nagy becsben álló ereklyét mindenhova magával vigye a lakásban. Ettől ténylegesen olyan prófétás író benyomását keltette, akikről már életében legendák keringtek.
Kálmán nagyon is szerette a kulturált magányt. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy magának való, vagy extrovertált személyiség lett volna, csupán csak megkövetelte a szabad, és független mozgásteret, amihez szerinte mindenkinek joga és kiváltsága kellene, hogy legyen. Sokszor megesett, hogyha egy-egy irodalmi értekezés, vagy szöveg felkeltette figyelmét, vagy éppen írásain dolgozott másfél hónapokra eltűnt kis hétvégi nyaralójában, ahol a magány szinte teljesen beszippantotta, és ahol a madár se járt. Mikor előkerült, csokor virággal, és szerelmes versek egész kéziratával kedveskedett szíve hölgyének, aki – bár nagyon is bosszankodott, és idegeskedett éppen eleget, hogy hol van imádott ura -, előbb-utóbb mindig megnyugodott, és elfogadta a tényt, hogy Kálmán különleges.
Egyik nap kicsit hamarabb ment be az iskolába, ahol tanított, és óraadó volt. A takarítónénike már jó előre köszönt neki:
– Á! Jó reggelt kívánok kedves Tanár Úr! Hogy van?
– Kezét csókolom! – hajolt meg mélyen úriemberes szokásához híven. – Kicsit fáj a fejem!
– Próbálja csak ki a hideg vizes borogatást kedveském! Meglátja, az majd segít felfrissülni kicsit! – miközben a felmosófával egyensúlyozott jóízűen danolászott, mint aki gondolatai között zenét hallgat.
– Igen, köszönöm szépen! További jó munkát! – azzal megszaporázta rohanáshoz hozzászokott lábait, mert aznap nem igazán volt kedve több váratlan emberrel beszélgetni. Gyorsan felügetett a tantestületi szobába; levette kabátját, és kalapját és mint eddig rendesen elkészült aznapi órájára, és még egyszer átfutotta az óratervet, hogy mivel tehetné még kreatívabbá, és színesebbé az unalmasnak ígérkező órai tananyagot.
A kollegáira sem kellett sokáig várnia. Egymás után, akár a megzavart seregélyrajok egymás után jöttek csapatostul mielőbb háromnegyed nyolcat mutatott volna az óra, és mikor már mindenki együtt volt az igazgatói irodából kilépett egy idősebb, kissé ellenszenves hölgy, aki egy kis „beszélgetésre” invitálta Kálmán.
– Igazgatónő kérem… éppen órám lenne és… - próbált egyezkedni.
– Legyen szíves most azonnal fáradjon be az irodámba! Addig Kádas kollega úr lesz szíves és helyettesíti.
Nem volt mit tenni! Kálmánnak egész reggel baljóslatú, végzetes gyanúja támadt. „Most következik majd az önkéntes felmondással járó összes jótékony rábeszélés, mely valójában majd arról akarja meggyőzni, hogy igazából nem rúgják ki, csupán csak előre haladott korára való tekintettel megkérik, hogy önként hagyja el az oktatási intézményt!” – töprengett, míg az igazgatóiba ment, majd becsukta maga mögött az ajtót.
– Köszönöm, hogy befáradt kollega úr! Foglaljon helyet kérem!
– Nem szeretnék senkit megbántani vele, de inkább állnék! Miről volna szó?!
– Nos! Ahogy óhajtja! Sajnos rossz híreim vannak! Először is meg kell értenie, hogy felsőbb utasítást muszáj betartanom, és követnem! Ez nem az én ötletem volt! Sőt! Én minden megragadható eszközzel azért harcoltam, hogy Ön, mint kiváló, és nagyra becsült pedagógus intézményünkben maradhasson továbbra is, de Ön is nagyon jól tudja, hogy sajnos megvan kötve a kezem, csodák pedig nem léteznek! – az igazgatónő most vette le először szemüvegét. Töpörödött, fonnyadt, aszalt szilvára emlékeztetett egész megjelenésében.
– Mindent értek! Tehát akkor aláírom a papírokat, és várhatom a postást, aki majd kézbesíti a nyugdíjamat! – vonta le ironikusan a következtetéseit a öreg tanárember.
– Higgye el megérten a helyzetét, és őszintén sajnálom, mert remek, és precízen megbízható embert veszít a szakma! A kollegák is higgye el mind az Ön álláspontját osztják! Sajnos utasítás jött, és ebből nem engedhetek! – szólt az igazgatónő ellentmondást nem tűrően.
–Hát… köszönöm szépen… - válaszolta hosszú percek múltán, majd aláírta a felmondásához szükséges hivatalos okmányokat.
Amikor kezet fogott az igazgatónővel mintha az idős nő félt volt a szemébe nézni, mely mindig tudta és érezte az őszinteséget, és az igazságot.
Kálmán azért még visszament az osztályába, ahol a gyerekek nem törődve a helyettesítőtanár fenyegető parancsolásával egyenként sereglettek kíváncsian az ajtóhoz; valósággal minden oldalról szorgalmas kis emberkék módjára körbevették a közkedvelt, kedvenc tanárukat, aki megpróbált mosolyogni, de valahogy sehogyan sem sikerült a dolog.
– Kálmán bá’ akkor ez azt jeleneti, hogy már tetszik minket tanítani? – kérdezte az egyik szemfüles, kicsit csíntalan gyerkőc, akinek vágott az esze, mint a beretva.
– Tényleg elküldik a tanár urat! Micsoda szemétség! – ezt már egy cserfes, lenszőke hajú kislány mondta, aki alig érte fel a tanári asztalt.
– Gyerekek Nagyon aranyosak, és kedvesek vagytok, hogy így féltetek… nem lesz semmi baj… legyetek jók, és tanuljatok szorgalmasan, mint eddig is, és akkor minden sikerülni fog… - hangja megtörten csengett, akár a széttört kristálypohár.
– De… tanár úr… senki sem képes annyira érdekesen, izgalmasan mesélni mint a tanár úr! Most velünk mi lesz?! – kérdezte az egyik nyúlánk, atlétaalkatú gyerek aki már most pár fejjel magasabb volt társainál.
– Tudom, hogy fel vagytok háborodva, és haragudtok, de kérlek benneteket, hogy ne tegyétek! A harag, és az indulat minden esetben rossz tanácsadó, mert elhomályosítja a józan, összetett gondolkodást! Mindannyiotokat szívesen fogadom, ha segítségre lenne szükségetek!
– Kollega úr! Végzett?! Folytathatjuk az órát?! – szakította félbe a meghitt, érzelmes pillanatokat az idegesítő helyettesítő tanár.
– Igen! Máris! Hát akkor… szervusztok! Legyetek jók! – meghajolt az egész osztálya előtt, majd úgy érezte azonnal ki kell rohannia az osztályteremből, mert menten megfullad, alig kap levegőt.
Megállt az iskolaépület előtt. Felnézett a homlokzatra, ahol már viharfelhők gyülekeztek október lévén, és a madarak is vészjóslón elhallgattak.
Az öregedő tanár leült egy grafittivel kifestett padra. Talán nem is tudhatta, hogy vajon fog-e a festék, vagy nem leült, és sírva fakadt…
 

PERCEK HÁLÓJÁBAN



A Ferenciek tere egykori nyüzsgő, meglehetősen barátságtalan konzervdoboz-nyüzsgése már a múlté. Mintha az ember Ninivei kísértetvárosban járna, ahová legfeljebb csupán az őszi hidegebb szelek látogatnak…
Látok egy nagyon ismerős embert, akivel valaha egy iskolába jártam. Pedig általában nem szoktam ismerkedni, hiszen emberkerülő voltam világ életemben. Eléggé sajnálatos. Talán cirka három-négy évtizeddel ezelőtt láthattam utoljára. Akkoriban még márkás, méregdrága holmikat viselt, amit főként tehetősebb szülei vettek neki. Az apja valami fejes volt az egyik autószalonban, így magától értetődik, hogy Vajkó a tizennyolcadik születésnapjára egy vadonatúj sportkocsit kapott, mintha csak nyert volna a lottón, vagy valamelyik közemberek számára elérhetetlennek tetsző tombolán.
Szembe jön velem, és bár én szinte – kivétel nélkül -, mindig lehajtott fejjel, és sapkával közlekedek, mint valami külvárosi remetealak rögtön rám köszönöm, és szinte ujjong a boldogságtól:
– Szervusz kérlek… jaj, mondd már! Hogy is hívnak?! – s már beszélni kezd végestelen végig, ami aztán titokzatos módon máris átalakul egy meghitt vallomássá. Hiába! Az ember negyvenhez közel is lehet szenilis, vagy bizonyos agyi folyamatok romolhatnak nála.
Próbálom behelyettesíteni rendkívül ismerős arcát, mely most leginkább egy megfonnyadt aggastyán képére hasonlít. Mintha egy bosszúálló, legalább is ótestamentumi próféta volna.
A történtet akkor ért véget, mikor annak idején az egyetemen megkért, hogy csináljam meg számára a szemináriumi előadást.
–Figyel kis haver! Ha ezt most megcsinálod nekem, akkor esküszöm az anyám életére, hogy később én is segítek majd neked! – azzal már be is vágta magát a méregdrága luxuskocsijába, és két, dögös, szőke bombázóval már el is furikázott. Később aztán persze, hogy megcsináltam neki a kiselőadás teljes anyagát, csupán csak azért, mert már alig vártam, hogy verekedés, fizikai nézet eltérés nélkül végleg leszálljon rólam.
–Itt van a teljes tananyag! – adtam kezébe a vázlatokat. Jó bő paksamétákat adtam megilletődött kezébe.
–Hé haverom! Ilyen sok?! – hökkent meg. –Azt nem mondtad, hogy ilyen sok lesz?!
– Hát! Sajnálom, ha csalódást okozok! Egy köszönöm is elegendő lesz! – feleltem.
– O.K. Nem kell mindjárt felfortyanni hapsikám!
Halkan, kicsit alattomosan indult a beszélgetés, mintha csak egy olyan, előre már régen eltervezett homályos, vagy kiszámítható alku része lenne, melyet a legtöbb ember a szabadulása, vagy a megváltása reményében köt.
Másnap azonban az irodalmi szemináriumon, melyet kedvenc, tenorhangú professzorunk tartott nekünk, kiderült, hogy éppen azt a hallgatót szólította fel kiselőadást tartani, akinek én megcsináltam az egész kiselőadás anyagát.
– No, hát akkor! Kedves Hölgyeim, és Uraim! Lássunk csak hozzá! Vajkó úr, ha megtisztelne bennünket azzal, hogy előadja kiselőadását talán mindannyian okosabbak lennénk!
Vajkó látszólag remegő gyomorral szabályosan úgy fest, mint aki tökéletesen össze van zavarodva, és semmit sem ért. Egyelőre kivár, miközben tétován ide-oda toporog. „Vajon most mihez is kezdjen?!” Mert ha elkezd beszélni a dörzsölt vén róka könnyen megérzi, hogy nem készült erre az órára sem. Nem mintha más órára egyáltalán készült volna.
Óvatosan feláll, mint aki éppen egy súlyos műtét után a kórterem fogságából szabadult, de a helyén marad, és szorgalmasan olvasni kezd. No, nem folyékonyan, mert ahhoz nem ért. A kisebb, hangyányi betűket, melyek most úgy nyüzsögnek össze-vissza a teleírt papírokon, akár a hangyák, vagy a bogarak, szinte alig lehet kisillabizálni.
– Akkor… én most… Babits Mihály… Sziget és tenger című verseskötetéről fogok mesélni… - szava az első öt perc múltán halk sóhajba full, mintha szándékosan elfelejtette volna a drámai hatásszünetet.
A professzor úr illendően, mégis kérdő tekintettel néz nagy SZTK-keretes szemüvegén keresztül Vajkóra, akire azóta pikkel, hogy betette az ő irodalmi foglalkozására a lábát. Hitvány, pernahajder, senkiházi alaknak tartja, és ezt a véleménye nem változik, sőt egyenes arányosságban nő, ahogy múlik a gyorsuló idő. Kattognak a percek, és mutatók. Mindenki feszülten figyel.
Az öreg egyelőre kivár, mire Vajkó megpróbálja elolvasni kézírásomat, és azt, hogy vajon ki a fene lehetett az a Babits Mihály?
– Hát… szóval… ízé… Kora reggel volt, és sajnos még nem tudtam pontosan felkészülni… - vallomást tesz, mint egy ártatlanságában is tökéletesen megbízhatatlan bűnös ember.
– Vajkó fiam! Miért nem próbálja meg emlékezetből mondani? Csak tud valamit! Aki ennyi papírost szorongat a kezei között bizonyára nem lehet ostoba! – az öreg az „ostoba” szót szándékosan megnyomja, mintha máris lelepleződött, vagy legalább is kitudódott volna a titok, hogy Vajkónak fogalma sincsen a tananyagról.
– Hát… az az igazság tisztelt tanár úr, hogy nem tudom elolvasni az írásomat… - már megint egy ócska, ki tudja mikor kitalált, szánalmas hazugság, melyről úgy hiszi megmentheti szánalmas életét.
A csoportból hirtelen megkönnyebbült, kiszakadó nevetés, göcögés lesz úrrá, de mindenki azonnal abbahagyja, amint a professzor tovább folytatja beszédét:  
– Legyen kedves adja ide nekem a papírjait, aztán foglaljon helyet! – kéri az öreg, ám bölcs tanár. Abban a pillanatban, hogy vaskos, parasztos kezei közé veszi a teleírt A/4-es vázlatokat, melyek pontos precízsége kísértetiesen hasonlít az egyik mindig készülő, verselő hallgatójára az öregnek azonnal leesik a tantusz. Óvatosan az én székem felé néz, és mintha cinkos volna hunyorít; arcán vékony, éles kifejezés fut át. Nem tudni, hogy büntetni, vagy éppen jutalmazni akar?!
– No hát akkor Hegedűs Ida fogja nekünk elmesélni, mit érdemes tudni Babits Mihály Sziget és Tenger verseskötetéről!
A kis csoportosulás minden tagja feszült, dermedt némasággal minden kimondott szóra úgy figyel, és szorgalmasan jegyzetel, mintha az élete függne rajta. Én is inkább nagyméretű spirálfüzetembe mélyedek, és már mindent írok, pedig már mindent tudok az adott kötetről, amit csak érdemes.
Az óra negyvenöt perce szinte pillanatok tört része alatt elröpül. Mindenki tüsténkedve, és szorgalmasan elteszi holmijait, és kedvesen elköszön az idős tanártól. Már csupán csak hárman maradjunk a teremben. Mohó kortyokban nyelem a rettegés és félelem mérgező cseppjeit. Lehet, hogy ez lesz bölcsészeti tanulmányai utolsó deréktörése?
– Vajkó úr jöjjön ide hozzám, és Ön is fáradjon ide kedves Albert! – a professzor hangja most valósággal olyan fagyos, és kimért, mintha a sírból kiszálló kopogó Hamleti szellem volna.
Mindketten tétován, tanácstalanul odamegyünk. Bennem hirtelen bátorság támad, de csak hogy leplezhessem kitörni készülő masszív, engesztelhetetlen sírhatnékomat. „Én nem tehetek róla! Ha nem készítem el a kiselőadást a csoporttársam talán még megver, vagy fel is pofoz a Szerb Antal utcán!” – töprengek, hogy mi is lenne a helyes válasz?
A professzor szembefordul velünk; komoly, szigorú arckifejezésén valósággal a ráncok háborúja zajlik, mint valami ősi, belső, lelki vívódás színpadi képe. Nagy, parasztos, göcsörtös kezeit maga előtt karba fonja.
– Mondják meg nekem becsülettel, ki volt a kisebbik, és ki a nagyobbik áruló! Az igazat akarom hallani! – hangja keserűen, szomorkásan cseng, mint aki már éppen eleget csalódott az életben, és ezért sztoikussá, cinikusan szkeptikussá lett.
– Tanár Úr, én tényleg megpróbáltam felkészülni, de sajnos kénytelen voltam… - Vajkó minden elképzelhető érzelmességet összegyűjt, hogy mentse az irháját, miközben vádlón folyamatosan rám néz, ezzel is sakkban tart. – Mindenről Albert tehet! Igen is! Minek kellett neki annyira készülnie?! Elveszi másoktól a lehetőséget! – fakadt ki, mint akit súlyos sérelem ért.
Én lehajtom a fejemet, mint valami bűnbánó ember, aki szavak helyett inkább a tettek mezejére lép.
A professzor türelmesen ingatja a fejét, szigor-kemény tekintetével valósággal úgy érzem máris a vesémbe lát.
– Albert? Hogy látja? Ön szerint is ez az igazság?! – hangja nem tűri a pipogya felszínességet, vagy alamuszi hazugságot.
– Tiszelt Professzor úr! Őszintén sajnálom, ha bármi hibát vétettem, de… úgy érzem, hogy segítenem kellett… - bököm ki nagy terhekkel lelkemen. Valójában csak a fizikai bántalmazást szerettem volna megúszni.
A bölcs tanár még ingatja egy darabig fejét; gondolataiba mélyed. Majd néhány perccel később:
– Vajkó Úr! Most elmehet! De ha nekem nem tud egy tisztességes közepes jegyet produkálni év végén a szigorlati vizsgán újfent előveszem ezt a kis ügyét! Megértette?!
Vajkó némán, megszégyenülten bólint, mint aki elvesztett egy nagy háborút, majd kikullog levert fejjel az épület előtt tilosban parkoló sportautója elé, és szándékosan motort túráztatva, csikorgó kerekekkel elhajt, mintha elégtételt venne.
– Ami Önt illeti kedves Albert! Tisztelem, és becsülöm, hogy segíti, patronálja csoporttársait, de gondolja meg, hogy olyan ember, aki sohasem volt méltó a bizalmára, és csupán csak kihasználta magát miért volna érdemes rá, hogy kimentse őt a bajból?! – odaballag szomorkásan a hatalmas, mogyorófa könyvespolc elé, ahol legalább tízezer kötet egészen bizonyosan megtalálható, majd óvatosan nagy kezei közé vesz egy verseskötet, és visszatér hozzám.
– Úgy hallottam, hogy nagyon érdeklődik az amerikai, és angol költészet iránt a XX. században! Tessék! – adja kezembe a vaskos könyvet! – ebből remek irodalmi tanulmányt írhat! Nem kell sietnie! Ha készen van, csak hozza be, és együtt majd megbeszéljük!
Annyira szeretném elhinni, hogy talán már nem is haragszik, vagy neheztel rám, és igazi, őszinte barátok lettünk. Meghajlok, akár egy színész egy jól sikerült előadás után, majd gyorsan összeszedem cókmókjaimat, és óvatosan kimegyek a nagy tölgyfa ajtón. 
 

BEFOLYÁSOLHATÓ FOLYAMATOK

Hogy így összeálltak s befolyásolhatók lettek a lélek összetett, s szervesülő ösztön-folyamatai amik belesimulnak önkéntelen a társas folyamatok hálózatába s nem csupán kiszolgáltatott, szolgai módon engedve, hogy egyszerre nyissák fel, tiporják össze sóvárgó lélek-darabok szirmait: ki-kibillenti őket szilárdnak képzelt egyensúlyukból a szervezetlen Egész rendszere.

A test  lét együttesen általános siratásra készülődik akkor, ha már képtelen megmutatni őszinte-önzetlen arcait. Kibírhatatlan, gyalázatos üresség – harmóniákba fullasztott, totális csönd vált kevésbé bírhatóvá. Egyszerre minden vákuum-mentes térbe jutott: benső, otthoni tájra.

Valamilyen ismerős fájdalom hatolt át a büszke, szerves sejtfalon, hogy aztán tachycardiás-riadót doboljon a kétségbeesett agynak. – Billog-beégetéssel feltétlen nyomokat szükséges égetni, hogy végleg megtanulhassák az „egyesek” a létező csöpp elrejtett zugaiba csupán egyeseket vesznek be; s rögtön el is felejtik, amint a haszon hasznossága nem nekik csordogál.

Szükséges zsarnokságainkat el kell tudni tűrni, viselni, hogy a test végső visszaszámlálásában hirtelen végképp búcsút inthet, s feladja éltető harcát. A halál, mint szorgoskodó, galád hódító kitűzte az élet felett csere-bere sötét zászlaját – s már nem maradhat semmi maradék, kibiztosított biztosíték a méltó visszafoglalásra.

Csapkodó hulladék-halmokat visz, sodor, szór el égtájak felé kósza, ordas szél – megzökkent, hiányos ritmusú lépésekkel egyet előre, kettőt hátrafelé araszol aggastyánok próféta-lába; pattogzani kezd a régi máz s mindenképp ideje korán kell szembenézni az elmúlás befejezett állapotával!

BONYOLULT VILÁG



Ápolt, jólfésült, majdnem két méter magas férfi lépett a mindig makulátlanul precíz iroda helységbe, ahol az utolsó tollnak, és ceruzának is pontos, katonás rendben kellett állnia, hogy még véletlenül se látszódjon rajtuk semmifajta szennyeződés, vagy por.
Bernát bizonyos ruganyossággal, és sportos elszántsággal mozgott, mintha folyton táncolna, vagy zenét hallani. Azt szokták mondani, hogy minden embernek van biológiai zenéje, nem csupán órája. Szinte minden munkanapja zenével, vagy versekkel kezdődött, hiszen ez a két nélkülözhetetlen elfoglaltság teremtette meg a jókedélyűséget, az önbizalom csíráit, és a közvetlenséget, melynek az utóbbi időben kissé híján volt Bernát.
A kis iroda helységet hangulatos fikuszokkal, és szobanövényekkel látta el, melyet egy piros műanyag kiskannával locsolt meg. Már ebben a banálisan egyszerű szertartásos mozdulatban is annyi öröm, és boldogság rejlett, hogy a kolleganők feltűnően érdeklődni kezdtek a különös ember iránt.
Az utóbbi tíz-tizenöt évben a szokásos konferenciákon, értekezleteken el nem mulasztották volna megemlíteni, hogy bizonyos kiváló teljesítményű munkatársakat igenis elő fognak léptetni, és az év végi összesítések alapján busás fizetésre számíthatnak, melyet természetesen az illetők folyószámlájára kerülnek majd automatikusan. S bár az utóbbi időben a számítógépek, és az internet is egyre több és több területet vett el az emberek személyes szférájából; főként a közösségi médiák világa, Bernát irodalmi blogot indított – sokkal inkább kedvtelése, és irodalom iránti szívügye miatt -, ami fokozatosan tett aztán szert egyre több rajongó táborra és népes követőkre.
November utolsó napján született, és ezt a különös dátumot valahogy mindig is inkább titkolni igyekezet mások, és a vadidegen emberek előtt. Elvégre kinek mi köze hozzá, hogy mikor van ilyen-olyan ünnepi napja? Kollegái persze nem voltak restek, és alaposan felkészültek Bernát szakmai életrajzából. Mivel tudták, hogy semmilyen alkoholt nem fogyaszt, és az édességek fogyasztásával is hadilábon állt, mert jó lett volna legalább fölösleges húsz kilótól megszabadulni, aminek egyáltalán nem használt a folyamatos ülő munkavégzés, így hát a legtöbb jeles, ünnepi alkalomra mindenki könyveket vett ajándékba a számára. Főként a férfi kollegák voltak olyanok, hogy díszes csomagolópapír nélkül egyszerűen csak odalökték íróasztalára az adott köteteket egy-egy meztelen hölgyes képeslappal kiegészítve, míg a kreatívabb hölgy kollegák szépen, ízlésesen becsomagolták a köteteket, és szinte alig várták volna, hogy kollegájuk kibontsa az ajándékokat és úgy igazán és teljesen meglepődjék, de Bernát mintha tisztelte volna a csomagolópapírt is – csupán csak korlátozottan vitte rá a lélek, hogy feltépje az egyszeri használatos papírt.
– Ha megengeded én majd segítek! – gyöngéden megsimogatta szőrös kezeit az egyik kolleganő, mélyen, csábítón a szemébe nézett, amitől a legtöbb férfinak máris felforrt a vére, és finom hattyú ujjacskáival olyan ügyesen nyitotta ki a csomagolópapír alatt megbújó vaskos verseskötetet, vagy éppen prózai könyveket, hogy öröm volt nézni. Bernát is csak hosszú percekig bámulni tudott.
– Tessék parancsolj! Ezeket kaptad! – s mintha egy kislány volna, akire újra ráköszöntött a gyerekkor magához vett egy-egy könyvet; belelapozott, megfogatta, lapozgatta, még meg is szagolta, hogy vajon új-e vagy használt. – Oh! Ezt nevezem! Még Stephen King is van! Ezt én is szeretném majd megvenni!
Bernáton látszottak meghatódottsága jelei, mert ilyenkor mindig hajlamos volt a sírásra, és bár nem jó jel, ha egy karizmatikus férfi sírva fakad Bernáttal kapcsolatosan azt is mindenki természetesnek vette. Hölgy munkatársai pedig alig várták, hogy megsimogassák haját, kényeztessék, vagy babusgathassák, akár egy kis gyereket, aki valami miatt nagyon szomorú lett. Nem volt ebben semmi elítélendő dolog. Bár kétségtelen, hogy azért egy-két férfi kollega előbb-utóbb szóvá tette, hogy egy felnőtt férfit talán nem volna ildomos pesztrálgatni, mint ez óvódást, ilyenkor a legtöbb hölgyemény azonnal lehurrogta az illetőt, mondván: egyáltalán nincs igaza.
Amikor vége szakadt a kis ünnepségek íróasztalán egy szép levélborítékot vett észre. Látszott rajta, hogy miként a boríték minősége és a cirkalmas, barokkos kézírás is hihetetlen precizitásról, és emberi maximalizmusról árulkodott. Gondolkodóba is esett azonnal. „Vajon ki lehetett az, aki kézzel írt levelet hagyott az íróasztalán?” Az ilyesmi a számítógépek és a modern kor világában bizony egyáltalán nem szokás. S minél jobban belesüllyedt saját gondolataiba észre se vette, hogy öreg este lett, és hogy lejárt a munkaideje.
A levél tartalma egy találkozóra hívta meg, melyet az egyik belvárosi, dicső múltra visszatekintő színházban tartanak, és ahol a levél állítólagos írója is jelen lesz, és könnyedén felismerhető. A levél egy hölgy érzelmességével, és egy modern nő karakán, és magabiztos határozottságával ecsetelte, hogy milyen sokat jelentett az irodalmi blog, melyet hétről-hétre követ az illető hölgy, és aki megváltoztatta egész felfogását a világról, gondolkodását a legtöbb emberről. És persze mennyire örülne, és megtisztelve érezné magát, ha Bernát elmenne a színházi összejövetelre és egy kicsit megismernék egymást.
Bernát aznap rémesen rosszul aludt. Álmában mindenki rajta röhögött cinikusan, gyilkosan. Pedig már annyiszor megpróbálta letisztázni, vagy elfelejteni a kellemetlen, szívszaggató múltat, mely túlzottan sok lelkisebet, és milliós megaláztatások sorát pakolta rá. Valahogy mégsem sikerült.
Másnap mégis úgy döntött ideje cselekednie – elvégre elmúlt harminchat és még nem jelenthette ki magáról, hogy volt egy rendes párkapcsolata az életében. Ki tudja? Szűzkéz szerencsét hoz!
Felvett egy öltönyt, és egy öltönynadrágot, mely sajnos derékban meglehetősen szűkösnek bizonyult, de nem bánta. A tükörben egy fess, és roppant elegáns férfi nézett vissza rá. Egy olyan poéta-életű ember, aki sebezhetőségét is kimutatta, bár az élet sokadszor megtaposta.
– Add mindig önmagadat! Légy közvetlen és őszinte! Abból nem lehet baj! – mondogatta farkasszemet nézve tükörképének. Aztán elindult a színházba. Mindig is fenntartásokkal kezelte a felszínes embereket. Abban a pillanatban, hogy egy-egy árulkodó mozdulatban, vagy grimasszerű arcban látott valamit, mely megzavarta, vagy kibillentette belső lelki békéjét ellentmondást nem tűrőn távozott a helyszínről, az adott illetőt pedig nagy ívben elkerülte.
Amint a színház felé tartott a buszon lelkében újra és újra visszapörgette a levél neki szánt sorait: „Már nagyon várom a találkozást Önnel!” – Vajon ki lehet az, aki ennyire megszeretné ismerni? Hiszen a legtöbb modern úrinő a legtöbb esetben sohasem veszi komolyan, ha romantikusan udvarolnak nekik, vagy ha igen szinte már az első öt percben rátér az élet túlzottan is kihangsúlyozott anyagi vonzataira.
„Vajon mit mondok majd neki, ha felismer? Vagy tán én ismerem fel őt?” – s minél jobban belelovalta magát ebbe az idillikus álomszerű képbe viselkedése annál félszegebb, szerencsétlenkedőbb, és szeleburdibbá változott.
Végül inkább úgy döntött, hogy kiszellőzteti zaklatott gondolatait, és inkább besétál a Bajcsy-Zsilinszky útról a Nagymező utca felé, ahol szinte alig lehetett már megmozdulni, mert a kíváncsian hömpölygő tömeg szinte az utolsó szabad helyeket is eltorlaszolta már, és ha számításba vesszük, hogy Bernát több mint száz kiló volt, és ehhez jött még százkilencvennyolc centis magassága még így is jóformán totálisan elveszettnek, kiszolgáltatottnak érezhette magát ebben a mikro közösségben.
Van egy incselkedő, szellemes mondás, mely szerint a pesti emberek csupán csak azért járnak színházba, hogy magán-divatbemutatót tarthassanak szűkebben vett környezetüknek, és ismerőseiknek!” – S amint végignézett a kissé felfuvalkodott, pöffeszkedő, felszínes gavallérok, és mesegyönyörű dívák estélyi ruhás kollekcióin óhatatlanul is feltette magának a kérdést: – Mi a nyavalyát keresek én itt?!
A színház épületében szabályosan már mozdulni sem lehetett. Az óriásplakátok szinte cinikus egykedvűséggel, tobzódó magamutogatással hirdették, hogy az új Agatha Christie regényéből készült szánalmasan csöpögősre sikeredett romantikus komédiát mindenkinek látnia kell.
A legtöbb ember már réges-régen megváltotta a jegyét, és most mindenki az első sorokban szorongott és izgatottan, mohón leste, hogy vajon a marcona, tagbaszakadt kidobó emberre hasonlító biztonsági őr mikor emeli fel az elválasztókordont, és engedi be a tengerként özönlő közönséget.
Bernát volt így gyakorlatilag a legutolsó, aki jegyet váltott. Hát bizony-bizony nézett is rá a pápaszemes, szőke melírozott tincseket viselő, ellenszenves, középkorú asszonyság.
– De hát kedves jó Uram! A darab mindjárt kezdődik! Siessen, mert nem fog tudni bemenni! Az ajtókat az előadás idejére bezárják!
– Köszönöm! Bocsásson meg… keresek valakit… - válaszolta bizonytalanul, de többre magyarázataiból már nem futotta, mert a matróna végleg lezárta a vasrostélyt a jegyárusítás ezzel véget is ért.
Bernát lopakodva settenkedett beljebb, és bár senki sem állt az útjába, szinte magán érezte a gyanúsan őrt álló biztonsági ember tekintetét, mely úgy követte minden lépését, mintha zsákmányállat, vagy betörő lenne, akit mindenképp móresre illik tanítani.
Később kiderült, hogy közvetlenül a színházépület melletti kisebb kávézós, művészteremben lesz az állítólagos találkozó. Hát akkor miért kellett szerencsétlenségére jegyet vennie?
Kisietett a színházból, és közvetlenül az épület melletti kis művészteremben már javában megkezdődött a kellemes zongoraakkordokkal kísért, pezsgős összejövetel. Kissé alul öltözöttnek, és alul értékeltnek érezte magát. Az egyik művészeti vezető, csinos, fiatal hölgyemény persze azonnal kibillentette hevenyészett önbizalmából.
– Elnézést kedves Uram! Keres valakit?! – s már vette elő A/4-es alakú, fekete kötésű jelenléti ívét, ahol minden névnek megvolt a megfelelője. – Hogy hívják? Mit akar itt? – csicsergő, dallamos hangja egyszerre megváltozott, mintha legalább is őrmester, vagy fitnesszedző lett volna.
– Kérem szépen… én csak… - benyúlt hóna alatt mind ezidáig szorongatott aktatáskájába, és kihúzta a kis levelet, melyet valószínűleg egy hölgy írhatott.
A bájos, ifjú hölgy olvasgatta, nézegette a levelet, majd fejcsóválva hátra ment az egyik kolleganőjéhez, és együtt összenevetett vele. Bernát persze rögtön azt hihette, hogy rajta nevetnek, hiszen ki is akarna egy kövér pingvinnel találkozni ráadásul egy ennyire elegáns, és felkapott helyen, aki kicsit az újgazdagok játszóterére hasonlított.
A hölgy pár perc múltán visszatért, és intett, hogy kövesse.
– A hölgy már megérkezett, így odavezetem Önt, ha nincs ellenére! – a hölgy kedvesen belekarolt, és szabályosan húzni kezdte a jócskán megilletődött férfit egyre beljebb, míg a legtöbb vendég ügyet sem vetett rá.
Az illető hölgyről szinte azonnal kiderült, hogy művésznő, és rajongásig szereti a kortárs irodalmat, és a verseket. Annak idején mániákus hittel látogatta a szavalóversenyeket, és egyetlen fő küldetést tekintett élete céljának, hogy bekerülhessen a Színművészetire. Most szándékosan a nagy művészterem egyik távolabbi, meghittebb zugában várakozott. Úgy tűnt, mintha nagyon is zavarná belső lelki békéjét a felszínes, pezsgőzős emberek társasága, így inkább a magányt, és átmeneti elszigeteltséget választotta. Mégis, mikor az adott művészeti vezető hölgy odakísérte Bernátot, és a hölgy először meglátta valósággal azonnal eltűnt hamvas, őzikeszemű arcáról minden aggodalom.
– Szeretettel Üdvözlöm! Annyira örülök, hogy el tudott jönni! Meséljen? Hogy érzi magát? Mivel foglalkozik? – a kérdések váratlan özöne szinte azonnal letámadta.
– Kezét csókolom! – felelte félhivatalosan. Ugyan már! Hiszen majdnem egyidősek, mert mindketten a nyolcvanas évek elején születtek. Akkor mire való ez a formalitás. Ragaszkodás az illemhez? Csak arra jó, hogy mindenkit elidegenítsen, vagy zárkózottá tegyen.
A hölgy letette pezsgős poharát. Majd kedvesen karjába karolt, és elvitte Bernátot az egyik olyan helységbe, mely titkosan lapult meg a színfalak mögött.
– Biztosan nagyon kíváncsi, hogy miért írtam a levelet? – izgatott, feszült volt a hang, mint aki attól fél, hogy töredék boldogsága is azonnal veszélybe kerül.
– Nagyon… örültem neki… - nyögte pár percen belül ki.
– Ennek én örülök! Tehet Ön írta azt a két bíbor kötetes határidőnaplós verseket, melyeket nekem küldött? – most valósággal arra kényszerítette, hogy varázslatos, léleklátó szemeibe nézzen.
Bernát alázattal bólintott.
– Fantasztikus költői képekkel, és hasonlatokkal ír! Az ember, ahogy olvassa a sorokat, mintha a lélek sebezhetőségét akarná feltárni, és megfejteni! Bámulatosan nagyszerű! – kis tenyereit a levegőben összecsapta elismerése jeleként.
– Hát… nagyon köszönöm… Sokszor egyetlen szó elég, hogy az ember verset farigcsáljon belőle…
– Jaj, ne legyen ennyire szerény! Ön igazi őstehetség!
– Lehet, ám pénzt a költészettel nem lehet keresni! – vallotta meg kiábrándultan. Szavaiban mély életbölcsesség érződött.
– Én azt látom, hogy a mostani világunkban mindenkit érdekek, és homályos alkuk vezetnek! Semmi sem biztos, és senkiben sem bízhat igazán az ember! Maszkokat vagyunk kénytelenek viselni, hiszen ha sérül belső tartásunk akkor összetörhet minden, amiben valaha is hinni akartunk! – olyan könnyedén sétált, mintha nem is estélyi ruhát viselne, hanem valami könnyedebb ruhadarabot. – Bár véleményem szerint Ön nem erre kíváncsi!
– Bocsásson meg… hallgatom! – nézett fel rá.
– Azért kértem ezt a személyes találkozót, mert a közösségi médiaoldalaimon is mindig Ön az első, aki felköszönt legyen szó születésnapról, vagy névnapról, és mindig olyan fantasztikusan találó, filozofikus sorokat ír a hozzászólásaiban, hogy az embernek muszáj tollat, papírt ragadnia, hogy elgondolkozzon kicsit. – majd kis idő múlva feltette a legfontosabb kérdést:
 – Szeretnék a barátja lenni! Szeretnék elbeszélgetni egy őszinte emberrel a legfontosabb témákról, és az életről! – ebben a percben olyan mélységek nyíltak meg bűvölő szemében, hogy az ember ténylegesen úgy érezte magát, mintha kiszakadni az időből, és csak egy különleges örökkévalóság létezne, melyet a kölcsönös hűség, és jóság táplál.
– Én nagyon örülök… neki… - Bernát meghatódott, de igyekezett elrejteni gyerekes ujjongó örömeit, hiszen eddigi életében azt kellett tapasztalnia, hogy senki sem hallgatja meg, vagy jóformán senkit sem érdekel, hogy ő mit gondol, vagy érez a világgal kapcsolatosan. Megpróbálta otromba nagy lábait a hölgy kecses lépéseihez igazítani. Az est hátralévő részében sokat sétáltak még, miközben rengeteget beszélgettek. Elegendő volt egy-egy pillantás, vagy mozdulat és máris mindketten azt érezték, hogy valósággal összeszikráztak…  
 
  

LAKÓGYŰLÉS        



A fővárosban szinte gombamódon még mindig megtalálhatóak azok a gangos, régi, századelős házak, amiben hangulatos, barokkos belső macskaköves udvarok, és szőlőfürtökben lógó kíváncsisodni vágyó szomszédok garantálják, hogy az emberek többsége vagy jól érezhesse magát, vagy azt is megutálja, hogy ebben a szűkebben vett mikroközösségben mindenki ismerhesse.
Évike egyszerre volt rendkívül divatos, trendi, és ugyanakkor a modern életformához ragaszkodó harmincas éveiben járó hölgyemény, akinek – az utóbbi időben -, egyre többen rótták fel, hogy vajon miért nem állapodott meg, és miért nem szült gyereket. A házban lakó, főként kedves, ám kissé tolakodó nyugdíjas lakók többsége előszeretettel csámcsogott, pletykált előszeretettel a háta mögött, hogy Boncza Évikének miért nem sikerült „horogra akasztania” álmai férfijét? Ahogyan sokan fogalmaztak.
Az öreg Kiricsányiné – aki ki tudja hány éve már -, nyugdíjba jött szinte el nem mulasztotta volna a szokásos reggeli rutinjai alkalmával, hogy meg ne kérje Évikét, hogyha leviszi a szemetet, akkor egy kicsit beszélgessenek is, és tárgyalják csak ki az ú.n. pasis ügyeket.
– …És mondja csak kedveském! Szokott egy kicsit hancúrozni a fiatal kandúrokkal? – és már pirult is az öregasszony, mintha a saját célba találó tréfája olyan helytálló, vagy aktuális lenne.
– De kérem Kati néni! Ilyet nem szokás kérdezni! – Évikének nem volt szokása, de egy-egy váratlan mondattól, vagy szellemes szállóigévé lett aranyköpéstől ő is hajlamos volt elpirulni, és ilyenkor olyan szép volt, mint aki valemelyik reneszánsz festészeti magazinból lépett volna az ember elé.
Az idős öregasszonynak a legnagyobb rossz szokása az volt, hogy bármit meghallott a lakók magánéletével kapcsolatosan azt kényére-kedvére máris továbbadta a többi nyugdíjasak, mintha csak az ő életéről szeretett volna megosztani értékes, vagy bizalmas információkat.
– Képzeljék csak! Mit hallottam?! Évike még szűz, és állítólag nem ismeri az igazi szerelmet! – mondogatta, terjesztette.
Mégis, ha az ember elgondolkodott ezen a merő képtelenségen volt ebben valami nagyon magától értetődő szívből jövő jókívánsság féleség. Hiszen Évike gyakorlatilag mindenkinek kicsit az unokájává is vált az évek hosszú során át, hiszen szinte alig három-négy éves kislányként jött ide, és mivel a szülei korán meghaltak a ház lakói kicsit a maguk felelősségének is érezték, hogy nevelgessék, és tanítgassák meg mindenre, amit az élettől tudni érdemes.
– Ugyan már Kati mama! Miket beszél itten? – vonta kérdőre az öreg Stummel, aki hajdanán cipész volt, és Évike rendszerint néha csináltatta meg letört tűsarkú cipője sarkait, hiszen egy megbízható ember mégiscsak többet ér, mint az, aki csak lejmol, vagy lenyúlja a nehezen megkeresett fizetést.
– Pedig esküszöm szegény fiam életére! Ha mondom! – ha egy megrögzött véleményt az ember sokáig hajtogat hajlamos rá, hogy igazságként fogadja el. Így az idős öregasszony is addig-addig hajtogatta magában, míg el nem hitte, hogy Évikének valószínűleg még egyáltalán nem volt nemi kapcsolata.
Így történhetett, hogy Kati mama valóságos taggyűlést szervezett a házban, és össze is trombitálta az összes valamirevaló lakót, hogy vitassák csak meg Évike magánéletét, ahol mindenki elmondhatja a saját álláspontját.
Egyik hétköznap ezért a legtöbb lakót beterelték egy szűkös, téglalap alakú szobába, ahol katonás sorrendben székek sorakoztak, ahova mindenki leülhetett, és máris vége-hossza nincs tanácskozásba kezdtek.
– Szerintem a magánügyek nem a lakókra tartoznak! Ennyi erővel vehetnénk az én életemet is! Ki lenne kíváncsi rá?! – szólalt fel nagyon is bölcsen az öreg Szarka, aki már megvolt vagy nyolcvan, de még mindig olyan szívós volt, mint a legtöbb ember, aki túlélte a rendszerváltást.
– Hölgyem és Uraim! Miért is gyűltünk valójában itt össze? Szerintem nem az a kérdés, hogy Boncza Évike magánéletét tárgyaljuk meg! Ha már itt vagyunk talán rátérhetnénk például a szemétszállításra, vagy a fűtésrendszer korszerűsítésére! Ki tart velem? – azzal felemelte a karját, mintha szavazatgyűjtő politikus volna.
Nem sokkal később Boncza Évike is benézett a lakógyűlésre, és mindenkinek valósággal majd leesett az álla, amikor egy termetes, legalább két méter magas, kissé molett, de annál barátságosabb, és kedvesebb fiatalember társaságában érkezett, akiről kiderült, hogy nemrég végezte el a gépészmérnöki kart, és önálló vállalkozó szeretne lenni, ha sikerül erre megteremteni az összeget.
– Üdvözlök mindenkit! – köszönt a sugárzóan boldog, angyali hölgy. – Mivel már nagyon régóta imerem az itt jelenlévőket, akiket családtagjaimnak tekintek szeretném bemutatni a barátomat, akivel össze fogok költözni, és valószínűleg egyre többet fogják majd őt látni ebben a hangulatos házban. – itt karon ragadta a kissé megszeppent, tétova fiatalembert, aki tanácstalanságában nem tudott jobb gesztust kitalálni, így hát meghajolt engedelmesen.
– Ő itt Berényi Róbert és gépészmérnökként végzett, de a versek és a költészet nagy szerelmese! – cuppanós csókot adott neki, és érződött az, mennyire egy hullámhosszon rezegnek ők mindketten.
A lakógyűlés természetesen viharos vastapssal meg is tapsolta őket, majd mindenki ment a maga dolgára, egyedül Kati mama maradt a teremben, aki mintha valami belső hitvallás vezetné továbbra is megrögzött hittel csakis a saját igazságát hajtogatta.
Az összeköltözésben a ház apraja-nagyja kivette a részét. Abban a percben, hogy a nagyobb méretű költöztető teherautó csikorgó kerékkel megállt a ház előtt, és két tagbaszakadt munkásember leszállt, hogy a holmikat, és egyéb használati tárgyakat kipakolja a legtöbb férfi lakó már ügybuzgón arra várakozott, hogy miben is segíthetnének. Így valaki egy olvasólámpát vitt, valaki egy gitárra vigyázott, mint a legbecsesebb zenei műemlékre, míg mások főként antikvár, vagy új könyveket hordtak fel az emeletre, hogy a sugárzóan boldog fiatalok kedvükre berendezkedhessenek. Nem telt bele kis idő, és a kis ház lakói elfogadták az új jövevényt, és úgy tekintettek rá is, mintha önálló családtag lenne.