ÁTVÁLTOZÁS


Tilda nem érezte sürgetőnek a házasságot. Talán önmaga is úgy gondolt rá, akár egy rutin orvosi vizsgálatra, vagy egy olyan viszonylag szűk körű, társadalmi kötelességre, melyek – főként nagyszülei, majd később szülei is -, haladéktalanul erőltettek, és szorgalmaztak.
Általában az idősebb férfiakhoz vonzódott. Mint később állította számára az elfogadható korkülönbséggel egyenes arányosságban nőtt az adott illető férfi mentális, és érett intelligenciája. Valójában az utóbbi tíz évben kezdett rászokni – bár ezt magának sem volt hajlandó beismerni -, hogy minden férfiban alig látott apját próbálta meg megkeresni.
Apja amolyan kamionsofőr, és teherautóvezető volt, aki ha egyszer útra kelt, mert szólította a pénzkereset felelőssége, akkor örültek, ha egy hónapban legfeljebb, ha egyszer hazalátogatott. Tildának különösen az ment az agyára, és eleget idegeskedett miatta, amikor anyával éppen boltba, vagy a helyi kistermelői piacra mentek bevásárolni a legtöbb szomszéd, vagy ismerős ember kedvére csámcsoghatott a Krum családról szaftos kis pletykákat.
– Szervusz Tildácska! – köszönt neki egy idősebb nénike, aki nagyot hallott, így azt szerette, ha valósággal ordítanak vele. Így teljesen természetes, hogy a kis közösségben előbb-utóbb minden titok hamar kitudódott. – Apáddal mi a helyzet? Rég nem láttuk!
– Kezit csókolom Klára neni! Hogy tetszik lenni? Apu dolgozik!
– Á! Érthető! Főként a mai világban, amikor az ember kétszer is meggondolja, hogy mit is vásároljon! – a legtöbb esetben most is arról volt szó, hogy a kíváncsiskodni vágyó öregasszonynak pletykákra volt szüksége, mert a kíváncsiság mentette meg a totális unalomtól.
– Ne tessék haragudni, de mennem kell, mert segítenem kell anyunak! – azzal egyszerűen kénytelen volt otthagyni az öregasszonyt, mert ha egyszer az mondókájába kezdett akkor napestig nem hagyta abba. – Viszont látásra!
– Szervusz kincsem! Mondd meg az apádnak, hogy üdvözlöm! – kiáltott még utána rikácsoló, rekedtes hangján.
Tilda szobor szerűen szép volt, különös teremtés, és elmúlt huszonöt, mégis sokszor szándékosan úgy kezdett el viselkedni akár egy habókos, kissé szeleburdi fruska. Már rég elhatározta, hogy ő bizony műsorvezető lesz, vagy valami efféle, hiszen a média világa mégiscsak jobban fizet minden más állásnál, és szerencsés vékony alkatával bárhol megállhatta a helyét, hiszen már a helyi rádióban is próbára tehette fejlődni képes képességeit, és kreativitását.
Tilda nem csupán kedves, közvetlen volt kezdetben a legtöbb emberrel, de mintha áradt volna belőle valami földöntúli jóság, és nőies kellem, ami szinte a legtöbb emberre rendkívül jó hatással volt. Nem volt benne semmi mesterkélt erőltetettség, vagy felszínesség, mely főként a mostani kor sajátja, és ezt az emberek többsége, akárcsak munkaadói nagyra értékelték.
Később kis híján majd megszakadt a szíve, hogy bármennyire is eljárt egy magán beszédtanárhoz, és beiratkozott drámatanfolyamra, vagy balettozni is eljárt, csakhogy minél kecsessebben, nőiesebben legyen képes mozogni a színpadon, - ha odakerül a sor -, a felvételi bizottságban ücsörgő vénséges, csúf docensek, és igazgató egyértelműen nem javasolták, mert mint mondták: a színészet egész embert kíván, és Tildában – bár kétségtelen, hogy roppant tehetséges, és ígéretes jövő állhat előtte sajnos még nincs meg az a fajta különleges, kreatív szikra, mely ehhez a pályához szükséges.
Csupán később tudta meg az egyik ismerősétől, hogy az ún. „kreatív szikra kifejezés” gyakorlatilag egyet jelentett a flegma, arrogáns, bunkó stílussal, melyet sajnos a legtöbb jól kereső művész óhatatlanul is a magává lesz az évek során, hogy talán ezzel védje egyébként is sérülékeny egoját, és személyiségét.
– Jaj anyu! Miért nem sikerül nekem semmi sem ezen a világon?! – tette fel magának, és anyjának a kérdést krokodil-könnyzáporok közepette volt gyerekszobája sötét magányában, mikor senki sem láthatta. – Olyan ostobának, és szerencsétlennek érezem magam!
– Ugyan már kincsem! Te is tudod, hogy fantasztikusan tehetséges vagy, amit még nem ismertek el! De ami késik nem múlik! Az életben mindenki kap pofonokat! Neked az a dolgod, hogy megtanulj talpra állni, és szembenézni határozott talpraesettséggel a problémákkal! Nemsokára lesz egy meghallgatás a tévénél! A kedvemért szeretném, ha elmennél, hátha jól sülne el! – anyja mindig sikeresen elérte, hogy egy-egy aprócska manipuláció fejében lánya újra képes legyen hinni saját képességeiben, és abban, hogy a Krum családban ő igenis többre hívatott.
A helyi tévé székház éppen a főutca egyik sarkán álldogált viszonylag egymagában. A szigorú, kavicsos betonudvar semmi kétséget sem zárt ki, hogy Tilda jó helyen jár. Szándékosan konzervatív, irodai ruhadarabokat választott magának. Fekete térdig érő szoknyát, hófehér blúzt, haját kicsit szigorúbb kontyban feltűzve viselte, melytől egyszerre határozottabbnak, és magabiztosabbnak is hatott a megjelenése. S bár nagyon zavarta, hogy elülső metszőfogai mintha kilógnának a szájából, megpróbálta enyhén telt ajkaival beszívni fogait, hogy természetes benyomást kelthessen. Elvégre a legfontosabb a legelső benyomás! Hogy utálta ezt a szót, hogy „benyomás” mégis tudta, hogy egy újabb felkínált lehetőséget dobott neki most az élet, és ő volna a világ legidiótább lánya, ha nem ragadná magához a kezdeményezést.
Kellemesen simogatta alabástrom bőrét a dédelgető napsugár, amikor belépett az ajtón, és máris a recepción találta magán, ahonnét egyenesen átirányították egy iroda helységbe, ahol nyolcan ültek, főként férfiak, egyetlen fontoskodó nő társaságában, aki viszont szúrós, gyanús szemekkel folyamatosan őt kezdte vizslatni, amit betette ide a lábát.
– Üdvözöljük kedves Tilda! Azt gondolom, hogy a szokásos sablonos bevezetőt most egészen nyugodtan átugorhatjuk, ha nincsen kifogása! – közölte vele egy megnyerő modorú, kissé mézes-mázos, fiatal igazgató, akiről később kiderült, hogy ő a tévé kreatív főnökségének egyik tagja, tehát ildomos vele jóban lenni. – Miért jelentkezett hozzánk, ha szabad kérdeznem?
A legtöbb résztvevő, aki a nagyalakú asztal mögött foglalt helyett, és látszólag rendkívül komoly, és elszánt arcot vágott, most szemlátomást megpróbált egy fokkal kíváncsibbnak, érdeklődőbbnek mutatkozni, - elvégre cseppet sem az volt az eredeti cél, hogy a fiatal munkavállalót, már a legelső interjún megrémisszék, vagy belé hozzák a feszültségteremtő idegeskedést.
–Úgy gondoltam, hogy jó ugródeszka lehet, és fejleszthetem kognitív, és kreatív képességeimet! – tudta magáról, hogy betanult, sablonos, unalomig elismételt közhelyeket, és kifejezéseket puffogtat, de ha csak elszólja magát arról, hogy igazából színésznő szeretne lenni, meglehet ennek az álláslehetőségnek is lőttek, és nem venné a lelkére, ha megint végig kellene hallgatnia egynehány szomszéd kissé becsmérlő megjegyzését a munka világáról, és a reális kereseti lehetőségektől.
– Olvastuk az önéletrajzát! Megjárja! Mégis úgy érezzük, hogy magácska nem az, akinek mutatja magát! – szólalt meg egy minden lében kanál, középkorú, öltönyös fazon, akinek mindenkiről megvolt a maga jól fésült, mélyen szántó véleménye.
– Ugyan már Gyurikám! Adjunk ennek a szimpatikus, ifjú hölgynek a lehetőséget, hiszen te is láthatod, hogy ég a vágytól, hogy a csapatunk tagja lehessen! – a marcona nő most végre megszólalt. Mintha kígyó sziszegett volna az ember füleibe.
Tildát tehát  - ki tudja mi okból? -, felvették, és nemsokára boldogságtól repesve újságolta kíváncsi szüleinek, hogy mennyire jól sikeredett beilleszkednie a tévé, és média világába, és természetesen kisebb-nagyobb munkákat, megbízásokat is kapott. Ilyen volt többek között, mikor megnyitotta kapuit az új barkácsáruház, és az újdonsült újoncnak ez éppen kapóra jött, hogy egy kicsit élőben is tanulmányozhassa a tudósítók világát. Arról nem is beszélve, hogy a kamerarutin magabiztosságot, határozottságot, szakmai felkészültséget tett lehetővé, melyet ugyancsak díjaztak a filmes szakmában tevékenykedők.
Az idő gyorsan elrepült, és Tilda azt vette észre, hogy a kezdeti félénkségét teljesen, és sikeresen levetkőzte, és komolyabb, referenciális munkái mellett eldöntötte, hogy megint megkísérti sorsát és megint jelentkezik a Színművészetire. Talán a mostani alkalommal – ki tudja? -, hátha kecsesesebbnek mutatkoznak a tanárok.
Egy derűs április közepi napon, amikor minden természeti előjel arra utalt, hogy kellemes idő lesz, telis-tele váratlan, meglepő szerencsés fordulatokkal Tilda felkerekedett Budapestre – ezúttal saját keresetéből vásárolt Honda autójával, és magabiztos önbizalommal, melyre csak az utóbbi időben tehetett szert.
„Nem kell kapkodni, izgulni!” – biztatta magát. Különben is, ha sok feszültségtől gyomorgörcs, és hányingere lesz, és akkor aztán megette a fene az egészet, mert akkor megint csak befellegzett további álmainak.
Kellő magabiztossággal nyitotta ki a Vas utcai épület nagy szárnyas ajtaját, és önmagában azért izgult, hogy ne törjenek pálcát feje felett olyan vadidegen emberek, akik még csak azt sem tudhatják, hogy kicsoda.
Szerencséjére néhány oktatónak máris ismerős volt az arca, mert a kis pesti településen egy tinédzsereknek készült sorozatban is feltűnt, és bár csupán csak néhány mondat volt a szövegkönyvből a szerepe mégis sikerült annyi színészi, magától értetődő rutinossággal, és ősi ösztönösséget vinni játékába, hogy afelett nem mehettek el szó nélkül azok, akik láthatták.
– Kis kegyed annyira ismerős nekem, csak azt nem tudom, hol találkozhattam Önnel! – vette tüzetesen górcső alá az egyik felvételiztető oktató.
– Jaj Mikikém! Hát tudod! Az a rózsaszínes sorozat a tévéből! – vette át a szót az egyik tanár.
– Tényleg! És mondja csak kedveském, hogy sikerült szert tennie erre a munkára? – szúrós szemeivel valósággal átlyukasztotta Tilda megmaradt önbizalmát, és határozott optimizmusát is.
– Szerencsém volt… - nyögte ki, mert torkát gombócokként szorította össze a félelem. Ha volt is önbizalma, vagy kellő, határozott bátorsága az most szinte percek alatt füstté vált, és átadta a helyét valami ragadós, fekete szuroknak, mely fenyegetőn körbe vette.
– Hát… nem bánom! – mondta ki végső ítéletét a főnökszerű oktató, majd rá is írta az adatlapjára, hogy megfelelt.
Tildánál boldogabb, és kiegyensúlyozottabb embert nem is lehetett volna elképzelni, hogy végre hosszú, és viszontagságos életében elkövetkezhetett ez a viszonylag boldog periódus.
Néhány héttel később már megismerkedett egy összejövetelen későbbi szerelmével, aki jó pár évvel idősebb is volt mint ő, így a romantikus titokzatosság lengte körül párkapcsolatukat. Tilda szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy párját még ne mutassa be szüleinek, akik kitértek volna a béketűrésből, ha meglátják, hogy a férfi fényévekkel idősebb, és tapasztaltabb is mint egy szem lányuk.
Aztán beütött a krach. Összeszokott hét év után az egyik bulvármagazin máris tudatta nagy szalagos vezércikkben, hogy szakított az álompár! Amit Tilda ki nem állhatott, és amivel csupán csak most szembesült az az volt, hogy a fővárosban mindenki a szenzációt, és az újabb pletykálkodást tartotta mérvadónak egy-egy híresebb közszereplővel kapcsolatosan.
Egyik barátnője tanácsára azonnal beperelte az adott bulvármagazint, és bár fogalma sem lehetett arról, hogy mennyi jogi felhajtással, és hírveréssel fog ez járni, mégis a következmény az lett, hogy jóformán busás haszon üthette a kezét.
A Színművészetin megint volt egy férfi az életében, akivel viszont jóbarátok tudtak maradni, hiszen megbeszélték, hogy mindketten karriert szeretnének, és majdcsak, ha már minden tökéletesen elő van készítve a családalapításhoz csakis akkor fogják kapcsolatukat elmélyíteni a külvilág és egymás számára.
Abban a pillanatban, hogy négy év megfeszített és kőkemény munka után végre megkaphatta diplomáját, és jogosan kijelenthette magáról, hogy színművész lett, nem csupán névlegesen egy valaki, aki a kamerák kíváncsian kutató szeme előtt eljátssza a felkínált szerepeket Tilda úgy érezte elég éretté vált arra, hogy gondoskodó férjet találjon magának.
A hírnév egyik tulajdonsága és veszélye, hogy a legtöbb híres ember nem a megszokott módon kénytelen viselkedni bizonyos szituációkban, és mivel itt színészekről beszélünk, éppen ezért a legtöbb színész szeret azzal a közhellyel takaródzni, hogy az ő szakmájuk rendkívül szerteágazó, és összetett és mivel van hogy egy-egy akár hónapokig is eltartó filmforgatás, vagy színdarab kedvéért jóformán teljesen össze vannak zárva a másik kollegájukkal hihetetlen naggyá válik a nyomás, és a kísértés. De Tilda belső parancsra megfogadta magának, hogy ha már választ valakit élete párjául, akkor azt a leghatározottabban a szíve parancsára fogja megtenni, és így is tett.
Nem tudni, hogy az egyik Celeb-személyiség miként, vagy hogy hogyan tudhatta meg a bizalmas, és titkos információt, abban a pillanatban, hogy a Covid járvány csak egy hajszálnyit is enyhült Tilda máris árnyas, kert lugasos fák tövében kimondta a boldogító igent a legközelebbi, szűk barátok körében. Kicsit fájlalta, hogy imádott szülei nem lehettek ott mellette, legfeljebb csak két mindig hűséges, és megbízható barátnője, azonban ez sem tántorította őt el attól, hogy megtanuljon igazán és őszintén boldognak lenni.
S mert már vérbeli színész volt a legtöbb kívülálló, aki híven követte életének pillanatait főként a közösségi média oldalain szinte meglepődött azon, hogy Tilda mennyire kordában képes tartani érzelmeit, és hangulatait. Hiszen ezt tanulta négy hosszú, kemény éven át, hogy miként is válhatna majdnem tökéletes manipulátorrá, akinek estéről-estére, ha felmegy a függöny, akkor a nézők számára minden esetben a maximumot illik nyújtani, és minél jobban, és tökéletesebben végzi a munkáját valaki az illúzió, és a megtévesztés művészete annál körmönfontabb és sikeresebb.
Tilda – mondhatni -, ezt követően sikert-sikerrel halmozott. Mind a tévé, mind a rádió, és a színház egyaránt foglalkoztatta és számítottak is rá, hogy mivel fogja őket elvarázsolni. Később – nem lehet tudni -, észrevette-e, de azok a bizonyos barátságtalan, irritáló, felszínes barátok, és ismerősök kezdték körbe venni, akár a döglegyek, vagy piócák, és félő volt – főként az igényes közönség részéről -, hogy Tilda is beskatulyázta önmagát, mert előbb-utóbb személyisége is totális átváltozáson ment keresztül.     

 

KISZÁMÍTHATÓ PSZICHOLÓGIA


Ki gondolhatta volna alig telik el néhány évtized
és e mostani generáció máris szamárfüles?
Ki gondolta, hogy empátia,
s moralitás ma már a múlt ködébe vész
s helyet adhat mindenek felett az agyzsugorító bunkó ész?
A jelenkor rózsaszín sziruppal öntözött hazugság-menedék.

Egyetlen percre csak évezredeket ugrottunk lovagi erények
világától a lebutítható széptevés honába,
ahol már ahol már mindenki mindenkivel kamatyol.
– Imbolygó, sántító léptem érzem itt tétován botladozik s meginog.
– Megfontolt észérvekre kapaszkodó tudós intellektuelleket itt ritkán,ha láthatok.
Felnőtt szemekben divat lett a kisstílű kacérság,
még nagyobb haszon.

Évszázadok jöttek s múltak s még most is mindig közös a gond:
bunkó-tahó komp-országban kapcsolatokat építeni is érvvágás.
Rothadó romhalmazzá foszlik ami értékes, nemes.
Egymás átverésén munkálkodik beosztott s főnök-mindenes.
Már az egykoron halhatatlan szerelem is
valóságosan hűtlen lett mi hozzánk.
Kiszámított megfutamodók követnek újabban becsapható,
gyerekes díva-naivákat.

Szívtelenül s ragályosan, alattomosan támadnak a kármentesítők.
Mindenki már ki van-volt-lesz,
kultúrát-mentő szent szorgalommal nem volt rest
bírokra kelni lustító idiótaságok, butító hülyeségek ellenében
– lassacskán elsüllyeszti mindent győzedelmes vad idő.
S az emberség lakhelyén – hol egykor nemes értékekről -,
tanúskodhatott díszes könyvtár, oktató iskola föltámad
irigykedő-gyűlölködő csoda-hordák félelmes kora!

BŰN-BOCSÁNAT


Az özvegyasszony Kalocsainé tízezer forintot adott megosztva a főorvosúrnak, és néhány ügyeletben lévő ápolónak, hogy idős, magatehetetlen nyolcvanhét éves édesapját szakszerűen elláthassák a kórházban, miután neki egész nap munkája volt.
A kórházba – ahova szállították -, megint csak hálapénz osztogatások kezdődtek. Fejenként a nappalosok és az éjszakás nővérek részére, hiszen az özvegyasszony pontosan tudta, hogy a mostani világon semmi sincs ingyen. Ha valaki is azt merte állítani, hogy az orvosok segítőkészek a Hippokratészi eskü értelmében, annak bizony vagy jócskán elment a maradék esze, vagy nem volt tisztában az adott egészségügy már eddig is totálisan lepusztított, és agyonstrapált mivoltával.
Másnap Vasárnap lévén az asszony mindent elkészített, és bement meglátogatni idős apát a kórházba. Az idős öregembernek előrehaladott dimenziója és Alzheimer-kórja is volt, így jóformán azt sem igen tudhatta, hogy melyik hozzátartozója, vagy rokona az illető idősebb korú asszony, aki csak most fedezte fel, ahogy a pusztulásnak indult kórterembe lépett, hogy ellopták apjától a fogkeféjét, borotváját, a vadonatúj köntösét, mamuszát, amiben kivételesen nem fázott a lába, és ha ez még nem lett volna elég, - elvitték tőle a tegnapról megmaradt rántott csirkét is krumplipürével, amit nagyon szeretett.
– Jó napot apuka! Hát hogy érzi magát? – kérdezte széket húzva az ágyához az asszony.
– Hát kedveském… mikor hogy? Kihez is van szerencsém? – kérdezte élénk, kíváncsi szemekkel az öregember, mintha egy olyan csintalan gyerek lenne, aki ismerkedni óhajt a legtöbb emberrel.
– Jaj apuka! Hát hogy a csudába kérdezhet ilyen butaságot! Az egyik lánya vagyok! Tudja, a Terike!
– Hát… kedveském… az már igaz! Nekem vagy öt gyerekem volt még a háború előtt, aztán ki tudja merre széledtek, akár a napraforgók…
– Most mesélik az ápolók, hogy magától ám mindent elloptak apuka! – vált kissé mérgessé, cinikussá az asszony hangja. Nagyon szeretett volna hibáztatni valakit, de tudta, hogy erről talán senki más se tehet, mint azok, akiknek az lett volna a dolga, hogy vigyázzanak a betegekre. De hát azok is alig bírták a megfeszített munkát.
– Jaj, kedveském! Nem baj! Világ életemben igénytelen ember voltam! Egymagam jöttem haza Oroszországból! Most mit kényeskedjek! Ha valakinek kell az étel nem fogom tőle megtagadni!
– Apuka kérem! Ilyet ne tessék mondani, mert megharagszom! A holmijai igenis egyedül magát illetik, tehát ha valaki ellopta az igenis megkárosította magát! Feljelentést kell tenni a rendőrségen.
– Ugyan kedveském! – legyintett könnyelműen az öreg. –Inkább azt áruld el hoztál-e egy kis tejbegrízt?
Kalocsainé most hirtelen felpattant, mintha szúnyog csípte volna meg, kiviharzott a folyosóra egyenesen a recepciós pulthoz ment, és arra készült, hogy eget rengető patáliát csap.
– Jó napot kívánok! Ki az ügyeletes nővér? – szokásává lett az utóbbi időben parancsolgatni, főként, ha azt érezte nem a szája íze szerint alakulnak a dolgok.
– Miben segíthetünk kedves asszonyom?! – érdeklődött rutinosan egy középkorú nővér.
– Maguk elnézik azt, hogy a betegeiket meglopják?! – fortyant fel mérgében, bár még így is erősen tűrtőztette magát.
– Bocsásson meg asszonyom, de sajnos nagyon kevés emberünk van, és az adott ellátás is van, hogy napokig akadozik. A kórháznak nincs pénze! Kérem értse meg! – igyekezett logikusan felépített észérvekkel a másik lelkére beszélni, de nem sikerült a dolog.
– Hitegess a hóhért! Akkor miért kell hálapénzt fizetni azért, hogy megfelelő ellátást kaphassanak! Felháborító! A saját apámnak mindenét ellopták a fogkefétől kezdve a köntöséig és akkor maga meg itt ül, mint aki jól végezte a dolgát, és nem csinál semmit! – idegességében észre se vette, de már föl-alá járkált.
– Asszonyom! Nyugodjon meg! Igyekszünk mindent elkövetni, ami csak tőlünk telik, de kérem értse meg, hogy már így van, hogy dupla műszakot vagyunk kénytelenek vinni!
– Az engem nem érdekel! Oldják meg! Ez a feladatuk! Ha még egyszer ilyen fokú lusta, nemtörődöm hanyagságot tapasztalok azonnal megyek a főnökéhez, vagy az igazgatóhoz! Megértette?! – hangja nem ismert ellentmondást, sem megalkuvást. Sarkon fordult és visszaügetett a kórterembe.
A kezelőorvossal mindenképpen szeretett volna találkozni. Elvégre nem a semmiért készítette be otthon neki hófehér borítékban a húszezrest. Ám kiderült, hogy a főorvos úr éppen Balin sütteti a hasát luxuskörülmények között miközben egészségügyben gürcölő, agyonhajszolt kollegái valósággal mind megszakadnak a harminchatórás műszakváltásoktól.
Kalocsainé visszament a kórterembe, ahol éppen egy ügyeletes nővér igyekezett megszabadulni az ágytálak émelyítő, kicsit hányingerkeltő látványától. Neki is kötelességének érezte hogy szóljon:
– Legyen szíves! Nővér! Amennyiben a főorvos úrral találkozik kérem mondja meg neki, hogy Kalocsainé kereste, és sürgősen beszélni akar vele.
– Értem asszonyom! Most ha megbocsát, más dolgom is van! – azzal fogta az összegyűjtött ágytálakat és már ott se volt. Gondolhatta magában: „Mit parancsolgat itt össze-vissza ez az öregasszony?”
Kalocsainé úgy döntött, hogy kiadósan megebédelteti öregapját, és még bő egy órát maradt az ágya szélén üldögélve.
Rendkívül szemérmes és zárkózottnak tűnt az öreg, ha családtagjairól volt szó. Érzelmeiket rendkívül nehezen mutatták ki egymás előtt. Pedig ha van valami, amit haladéktalanul tisztázniuk illett volna, akkor azok éppen a bonyolult, és ritka emberi érzelmek kategóriájába tartoztak.
– Képzeld csak apuka! Megszületett a legkisebb unoka is! Kislány lett, és imádni való kis huncut angyalka.
– Hát már megint egy lány?! Mikor lehet végre fiú? – megjátszott mogorvasággal, nehezteléssel vette ezt a tényt tudomásul az öreg, mintha ezért is haragudna.
– Nem baj az apuka! A gyereknek az a fontos, hogy szeretve legyen! Nem igaz?! Holnap mindenképp befogok jönni, és előkerítem akár a föld alól is a főorvost. Állítólag nyaralni ment!
– Jól tette! Kicsit megszabadult a mindennapi gondoktól!
– Legyen jó apuka! Viselkedjen rendesen! Mindig tegye azt, amit a nővérek kérnek magától! És ha nem muszáj senkinek ne adjon kölcsön semmit! Holnap mindenképp jövők! – könnyed puszit adott a fonnyadt öregember arcára, aki szomorkás tekintetével egészen a ajtóig kísérte.
A hajnali órák környékén Kalocsainé arra ébredt, hogy veszettül csenget a vezetékes telefonja. A kórházból hívta egy ügyeletes ápoló, és közölte vele, hogy az apja az éjjel örökre elaludt.
Később úgy tudta meg, hogy az öreg nem szenvedett szinte semmit. Álmában, békésen aludt el, fájdalommentesen. Igyekezett önmagával elhitetni ezt a képtelenségnek tűnő mesét, hiszen apjának igenis voltak fájdalmai. Meglehet már azokat is megtanulta kellő furfanggal és rafinériával leplezni, hogy ne legyen mások terhére.
Amit Kalocsainé mindig is utált, az a formalitások vége-hossza nincs idegőrlő sorozata. Mivel apja természetes halállal halt meg, így a boncolástól kezdve egészen a halotti anyakönyvi kivonatig mindent kötelező előírás szerint meg kellett csinálni, tőle pedig elvárta mindenki, hogy intézkedjék a szűkebb család, és hozzátartozók nevében is.
Hatvanezer forintba még így i belekerült a jegyzőkönyvek, hivatalosan kitöltött dokumentumok egész sorozata, és akkor még hátra volt a temetés, ami megint csak nem lesz egy egyszerű feladat. Kalocsainé egyik lánytestvére sürgősen felhívta, és közölte vele, hogy sajnos nem tud pénzt adni a temetési szertartás költségeibe, mert éppen építkeznek, így a spórolt pénzük is át lett csoportosítva.
– Icukám! Ne idegesíts fel, mert abból semmi jó se származik! – Ilyen esetekben Kalocsainé legszívesebben átkozta a percet, hogy húga miért nem tanulta meg beosztani a pénzt. Inkább mindig csak arra költött volna takarékoskodva, kuporgatva amire éppen kell! Nem pedig puccos, divatos ruhákra és álomutazásokra kellett volna elszórni a pénzt.
Aznap, amikor megpróbált mindent elintézni sorrendben szólalt meg szinte óránként vezetékes, otthoni telefonja. Mindegyik testvére türelmesen, szinte semmitmondóan közölte vele, hogy semmi pénzük sincsen rá, hogy szeretett apjukat méltó módon eltemessék, így – most is, mint szinte mindig -, Kalocsainéra hárult a munka dandár része, hogy apját méltóképpen eltemettesse.
Beszélt egy sírköves vállalkozóval is, aki nem volt rest és úgy alakítgatta a már meglévő tarifaárakat, hogy az elsősorban neki kedvezzen. Ám Kalocsainét senki emberfia nem verhette át.
– Hát asszonyom! Sajnos rossz híreim vannak! Sajnos gazdasági válság volt, és az infláció még gőzerővel dübörög! Sajnos kicsit drágábban tudom elvállalni a megrendelt síremléket, mint azt előre megbeszéltük!
– Hogy mondja kedves uram??? – nézett fele szigor-keményen farkasszemet az idős özvegyasszony.
– Tisztelt nagysád! Azt próbáltam meg ecsetelni magának, hogy drágább lesz a munka! – próbálta elmagyarázni a dolgokat.
– Na ne bolondozzon! Maguknak isten pénze is kevés volna! Egyelőre még én vagyok a vásárló! Ha nem tudunk megegyezni, akkor majd más megcsinálja annyiért, amennyi a szerződésben benne áll! – Kalocsainén meglátszott, hogy kupecvér folyik az ereiben. Nem lehetett ám őt egykönnyen lóvá tenni, vagy kisemmizni! A sírkövesen látszott, hogy töpreng, gondolataiba mélyed! Kis idő múltán nagy nehezen ráállt az alkudozásra, hiszen az senkinek se kedvez, ha a nyakán marad egy nagy halom márványkő.
– Jól van asszonyom! Elvégzem a munkát, ha már ennyire erősködik! De csak magának! – azzal kezet ráztak!
Később még hazaugrott egy pár fehérneműért és apja kedvenc, kissé megkopott fekete öltönyéért, mert úgy hallotta, hogy az elhunytat mindenképp felfogják öltöztetni, és kicsit ki is csinosítják az alkalomra.
Később felöltöztették viaszszínű apját. Öltönyt adtak rá, és megfésülték kopaszodásnak indult gyér haját. Kalocsainé ragaszkodott hozzá, hogy utoljára még jó alaposan szemügyre vehesse kihűlt apját, és kettesben maradjon vele egy ideig.
Nem sokkal később jöttek az álszent hozzátartozók, rokonok, és ismeretlenek egész kompániája. Meglehet csak a szenzáció, meg a felhajtás érdekelte őket. Hogy ki hogy van öltözve? Milyen volt a szertartás? Hogy beszélt a kántor? stb.
Kalocsainé mindenkinek fogadta a részvétnyilvánításait, majd amikor a hozzátartozók csöndesen elmaradtak a temetőből, és már csak az özvegy asszony maradt apja befedett sírhelye előtt felnézett a kormos, novemberi égre, melyről az ember sosem tudhatja, hogy mikor fog esni a hó, vagy süvíteni a barátságtalan, hideg északi szél. Talán csöndesen még imát is mormolt magában lehajtott, alázatos fejjel, és egyetlen kérdést tett fel:
– Megérte?! – de választ nem kapott.  

 

KI KELL BÍRNI!


Az öregasszonynak göndör hamuszürke volt a haja, és általában mindig rövidre vágva szerette viselne egész egyszerűen azon oknál fogva, mert a nyaka tövén mindig hamar kimelegedett, és jócskán megizzadt. A munka becsületét mindenkitől oroszlánhűséggel elvárta, és ebbéli meggyőződésében nem ismert elnézést, vagy kegyelmet.
Elhasznált melegítőkben járkált az udvaron, amennyiben senki se vette észre, de ha a városban volt kisebb-nagyobb dolga mindig kellő ízlésességgel öltözködött fel, mert az illem ezt így követelte meg. Derekát hosszú, szürkés tépőzáras öv fogta össze, mert gerincproblémái és előrehaladott csontkopásai mellett kissé bicegőbb, és lomhább is lett a járása az utóbbi évekhez képest. Húga egy vidéki földes gazdához ment hozzá, aki egyszer-kétszer eljött hozzá látogatóba, és négyszemközt megjegyezte feleségének, hogy: – Koldusok szájának drága az étel!
Abban a pillanatban, hogy ez a kisebbfajta „családi titok” napvilágra került az öregasszony már csupán naiv, és butuska húgát tűrte meg, ha feljött Pestre meglátogatni őt.
– No, édes fiam! Akkor most megyünk az erdőre fát vágni! – nézett rá nagy húsz évet betöltött fiatal felnőtt unokájára az özvegy asszony. – De nekem aztán el ne szóld magad valakinek is, hogy miért mentünk a határba, mert akkor aztán ember nem lesz, aki kihúzzon bennünket a csávából.
– Mehetünk nagymama! – a fiatal, markos, termetes legény kihúzta a kétkerekű, kissé kopottas, és meglehetősen rozsdás, fém kiskocsit a fészerből, és egy baltával a kezében máris készen állt az újabb erdei kalandra, akárcsak gyerekkorában.
– Muszáj édes fiam fát gyűjteni, különben itten olyan tél lesz, hogy a kutya se ment ki minket a lavina fogságából. – az öregasszony nagyon is szerette az olyan anekdotikus, kissé túlvilágias történeteket, ahol rendszerint a főszereplők romantikus élet-halál küzdelmeket folytattak a sokszor könyörtelen, vagy gyilkos természettel, és csak a jószerencsén, és emberihelytálláson múlott, hogy nem történt komolyabb tragédia.
Az öregasszony arcán minden érzelmet előre vetítettek markáns határozottságot, és céltudatos konokságot közvetítő ráncai. Mintha egy rendíthetetlen tölgyfa évgyűrű lettek volna, melyek meggyökeresedetten belemarnak nem csak a földbe, de az ember húsába is, hogy túlélés ősi reményében bizakodva bármi áron életben maradhassanak. Sokan mondogatták szomszédai, hogy az öreg Verébné olyan ám, hogy akár az Északi sarkon is nyugodt szívvel megélne.
– No induljunk minél hamarabb édes fiam, mert a végén még ránk esteledik! – adott parancsot az öregasszony, és kertelés nélkül már ment is a maga feje után az utca végén található határ irányába, ahova legfeljebb csupán csak döngölt, hamar sár lavinát hagyó földút vezetett.
Hamar el lehetett érni innen Ceglédre és Monorra is. Mégis a meghitt, nyugalmat sugárzó erdőszél volt a nagy kedvenc a fiatal felnőtt ember életében. Hányszor jöttek ki ide, mikor még kisebb fiúcska volt. Szánkózni, vagy megfigyelni a természetet. Nagyapja hozott is egy puskát, de mindig azt mondta, hogy csakis akkor kell fegyvert használni, ha önvédelemről van szó. Hobbiból szigorúan tilos az állatokra lövöldözni. Később, amikor a nagypapa meghalt a fiatalember ezt olyannyira jól megtanulta, hogy vele maradt egy életen keresztül.
– No, hát édes fiam! Valahol itt kellene kapirgálni! – adta ki az utasítást az asszony, és gondos részletességgel megszemlélte azokat a javarészt elkorhadt, elcsökevényesedett faágakat, melyeket egy-egy vihar, vagy természeti katasztrófa a földre dobott.
A fiatal férfi máris fogta a fejszét, és bár városi fiú volt mindig is, ez sem gátolta abban, hogy a nagyobb fahasábokat máris ne kezdje széthasogatni. Az öregasszonynak nagy kedve telt benne, hogy unokáját kétkezi munkában láthatta dolgozni. Különben is. Egész álló nap csak azt a fránya számítógépet püföli, hiszen szellemi szabadfoglalkozású, és volt tanár. Itt az ideje, hogy egy kicsit megmozgassa magát. Érezze, hogy a kétkezi munkának mindig lesz becsülete, még ha mostanság nem is fizetik ezt meg.
– Édes fiam! Talán annak az ágnak sem ártana egy kis metélés! – vaskos, tömzsi ujjaival megpróbálta elérni a nagyobb ágat, de százötvenkét centiméteres magasságával még így is jócskán pipiskednie kellett míg végül a nagy súlyos ág recsegve le nem esett a földre. Az öregasszony sugárzó boldog tekintettel emelte fel a nehéz ágat, és szorosan már vitte is a kis kocsira.
– No, látod aranygyerekem! Így kell ezt! Ha gyerekeid lesznek feltétlen tanítsd meg nekik ezeket a törvényszerűségeket! – felelte az öregasszony bölcsen, majd akkorát ütött a baltával a nagyobb faágra, hogy az azonnal ketté reccsent. Majd felemelkedett és így szólt:
– Ugye te is hallottad édes fiam, hogy a farkasok a közelben ólálkodhatnak? – hangja bátor, komoly, tettre készen feszült bele a erdő csöndjében, de maga is megérezte, hogy nem árt, ha résen van az ember, és figyel.
– Igen… úgy hiszem… - suttogta a fiatalember.
–Hát akkor nincs más teendő, mint hazamenni! Bírod egyedül is, vagy segítsek! – s már titokban arra készült, hogy kiveszi a kis kocsi vasrúdját unokája kezéből, hogy levegye vállairól a meg nem szokott terheket, de unokája nem engedte neki, és helyette komótosan tolni kezdte a kocsit.
Később egy terepszínű ruhába, és kockás mellénybe öltözött, markos, szakállas ember jött velük szembe az erdei úton.
– Jó napot nagysád! Hogy s mint? Mit cipelnek? – nézett rá a kis kocsi tartalmára kíváncsian, ravaszkás mosollyal, mint aki máris remélhet valamit.
– Ahhoz magának semmi köze kedves uram! – emelte fel rikácsoló hangját jó hangosra az özvegyasszony, hátha a szomszéd tanyán élők majdcsak segítenek rajta, persze, ha valami gond adódna.
– Osztán mennyibe is került magának ez a fa nagysága? – kérdezett továbbra is egykedvűen az ember.
– Annyiba hogy megvan a havi fűtésszámlára való! Jó napot! – s már ment volna tovább a felnőtt unokával, amikor az ember még utánuk kiáltott.
– Ha legközelebb találkozunk nem leszek ennyire elnéző! – baljóslatú szavai belefesztek a leszállófélben lévő, hangtalan sötétségbe.
A felnőtt unoka talán még sohasem volt ennyire kiegyensúlyozott, és nagyon büszke nagyanyára, aki mindig tudta, hogyan is kell az emberekkel bánni, és akár a jég hátán is könnyűszerrel megélt, vagy megtalálta a módját a túlélés praktikáinak.
Az öregasszony bal szemét kezdte törölgetni. Sokszor előfordult ez – különösen akkor -, ha az ember már betölt egy bizonyos életkort, és aztán mindvégig az elmúlásra várakozik. Az unoka nem merte megkérdezni, sőt inkább magába fordultan, előre meredve továbbra is szótlanul tolta a kis kocsit, ami minden egyes mozdulásra mintha együtt mozgott volna vele, és enyhén nyikorgott.
– Édes fiam! Látod, látod! Újból meg kellett érnem, hogy egymagamnak kell mindenről gondoskodnia! Ha szegény nagyapád most itt volna bizton állíthatnám, hogy két nyugdíj mégiscsak több lenne, mint egy! – felnézett a csillagokra, melyek csak éppen most kezdtek világítani az égbolton. Mintha felkapcsolták volna odafent a világítást. – Tudom, hogy haragszol rám, de hidd el én sem így akartam az életemet leélni! Megöregedtem! – megint közel volt a síráshoz, de erősen tűrtőztette magát, mint már annyiszor, ha rajta volt a sor, hogy önbizalmat, bátorságot, vagy tartást adjon egy-egy embertársának.
Az unoka óvatosan letette a kis kocsi acélrúdját a földútra annak is a szélére, mert azért autók jöhettek erre felé is, majd odament nagyanyjához, és óvatosan magához ölelte a kisnövésű, reszkető testet, és megpróbálta megvigasztalni.
– Nem lesz semmi baj nagymama! Megígérem! – mintha éppen tegnap lett volna, hogy biciklizni próbált tanulni, és a vörös salakos kis utcában, ahol laktak éppen arra készült, hogy egyensúlyozva tekerjen vadonatúj biciklijével, amikor véletlenségből akkorát esett, hogy a durva, salakos föld mind a két térdén felhorzsolta a bőrt, és vérzett is.
Nagymamája mindenre azt felelte: – Katonadolog! Egy csont beforr! – sohase szégyenkezzen amiatt, ha egy férfi sírva fakad, vagy éppen kimutatja érzelmeit! Ha sírni, vagy jajveszékelni szeretne akkor csak rajta! Nem fog haragudni érte!
Akkor még kisfiúként kiadósan kisírhatta magát, hiszen a világ ezt tolerálta, mert gyerek volt. De most hogy olyan hamar felnőtt vált belőle, érezte, hogy a világ már korántsem ennyire toleráns, és megbocsátó vele szemben.
– Édes fiam! Ne haragudj, hogy ennyi kellemetlenséget okozok! Látod, néha az öregekkel is csak a baj van, és a gond! De egyet se félj! Már nem leszek sokáig itt köztetek, és utánam úgy rendezkedtek, ahogy csak akartok! – hangja mély fájdalmat, és védtelenül hagyott sebezhetőséget árult el. Talán még sohase merte ennyire közvetlenül, és nyíltan kimutatni az érzelmeit, hiszen férfias világban volt kénytelen felnőni, és boldogulni. Alig volt kilenc éves, amikor már egy Állami gazdaságban a cséplőgép után haladt rendezett sorban a megszeppent többi felnőttel, hogy további négy testvére ne korgó gyomorral feküdjön le aludni.
– De nagymama! Hogy mondhatsz ilyeneket?! Te még nagyon sokáig fogsz élni! – próbált valami reményféleséget az öregasszony lelkébe csepegtetni, de mindhiába. Az öregek megérzik a valóban nagy bajokat, akárcsak a sorstragédiákat.
– Nem édes fiam! Tudom, amit tudom kell! Egyszer majd te is ugyanígy fogod érezni magad! A haláltól nincs mit félni! Olyan lehet, mint amikor öntudatlanságban új élet születik a földre, és csupán csak később később rendeződik minden. – mintha önmagához beszélne. – No? Segítsek cipekedni? – azzal fogott egy közepes méretű, száraz faágat, és megindultak komótos összeszokottság mellett az úton.
Mikor hazaértek hirtelen öreg este lett, és szurkos, tompa, egykedvű sötétség kerítette őket körbe.
– Akkor beviszem a fát a fészerbe! – mondta az unoka.
Az öregasszony egykedvűen bólintott. Bement a kiskonyhába és felrakott egy kis teavizet. Leült a székre, hogy kiadósan kifújhassa magát. Érezte, már nem neki valóak ezek a férfias dolgok, mint az erdőjárás, vagy a favágás. Talán már a kertásást is nyugodtan rábízhatná valaki másra, csakhogy kímélhesse folyamatos fájdalmakban izzó csontjait. Az orvos legutóbb azt mondta neki egy teljes körű vizsgálat alkalmával, hogy ízületi kopása van, és a szíve is folyamatosan veszettül kalapál. Ha nem vigyáz még megütheti a bokáját.
„Bárcsak már végre kiléphetne ebből a földi világból! az örökös körforgásból, amihez szomorú, és túlzottan is viszontagságos életében oly sok köze volt!” – gondolta el sokszor.
Az unoka visszajött a fészerből. Végzett a faágak gondos bepakolásával. Most levette sapkáját, és az öregasszony csak ekkor vette észre, hogy az unoka kopaszodásnak indult.
– Édes fiam! Hát te kopaszodsz! – jegyezte meg kíméletlen őszinteséggel. – Hát melyik lány fog hozzád menni, ha még ennyire se adsz magadra?
– Nagymama én azt szeretném, ha önmagamért szeretne az, akit én választok!
– Bölcsen beszélsz édes fiam! Nagyon őszintén! Maradj mindig ennyire becsületes, hogy eldönthesd mi a jó és mi a rossz!
Aznap este átbeszélgették az egész éjszakát.
Pár hét múltán a fiatal férfi üzenetet kapott, hogy hosszan tartó betegség miatt meghalt szeretett nagymamája. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon az öregség-e, vagy a sűrűsödő, terhes élet miatt távozott örökre, mégis intelmei, vaskos bölcsességei egy életen keresztül fennmaradhattak.   
  

MODERN ÁSKÁLÓDÁSOK

Csillagja fosztott árva, sunyító fényt dédelget alattomos éjszaka. Vissza kellene rakosgatni egyenként a sok ellopott csillagot, világokat teremtő Hold-karéjt is – belátom: Az újra, posztmodernre nincs s talán nem is lehet igény. Nem kellhetek önző, makacs pesszimizmusommal, rühellhető, prófétaszagú ítéleteimmel – mostani a népi, lebutított disszonanciák, hatásvadász önmagukat kellető kurafiak, fifikások csacska siserehada éppen megteszi.

Hiszen nem tesz fel számvetés-gondolatokat az ócska jelennek, s nem kérdezősködik töprengve sztoikus egykedvűséggel a jövő felé. A Lélek kétségbeesett, hajótörött szózatot is direkt kevesen érthetik. Mostan hamiskodó, álszent tanúk, lefizethető áskálódók diktálják a trendet s ha vihogó idiótákra, és vadbarom tahókra van szüksége a közéletnek s médiának hát azt is megkapják. Minden jólétbe vetett ócska hitvallás csupán szánalomittas dajkamese. Csúszómászók flört-kalandja nem érdekel.

Túlélhetőségek álmait fokozatosan rombolják. Pusztulófélen vannak szilárdított kultúrák elefántcsonttornyai is; a rút s félelemmel összevegyített valóság rózsaszín-szirupos masszaként, mint megavasodott rágógumi csak ragadni tud s tekereg. Médiák szócsöve folyamatosan harsog: „Jobban fogunk majd élni! Élhetőbbé lesz a sok nyomorgó szándék!” – Már senkit sem izgat, érdekel vajon még mikorra?! – Visszafelé már senkinek sem szabadna kanyarodnia.

Senki sem értheti meg költői nyelvemet, legfeljebb önmagam. Korunk egyedüli, büszke hőse így is a butító agyzsugorral fenyegető közösségi média. Aki igazán tudhatja mi a Lét egyedüli célja, már nem beépülni igyekszik inkább menekül. Automata-emberek feszülnek s mennek lépre ököljoggal csip-csup ügyletek miatt. Lélektelen makogásokból már hamar prédikációk születnek s primitív társalgók közt is a híres emberek magánélete a téma. A képzelet is önkéntesen  elmegyógyintézetbe vonul!

BIZALMAS EGYÜTTLÉT

Szívem rémületében ott kalapál; mint sunyi, alamuszi kis féreg az infarktus kísértete. A Lét természetellenes befejezése, hirtelen Halál. Jobb napokat is rég látott hajótörött ki vagyok keringések közt ide-oda cikáz, vadászik önmagára egy-egy régi ismerős molekula-hullám mely ki-be pumpálja a dúsított sejttesteket s tán még reménykedni is van mersze, hogy a problémás dolgokat egyetlen kézlegyintéssel oldhassa meg.

Érvénytelennek s hazugnak számított minden kardiovaxkuláris-sokk, vagy aktuálisan modern-trendi fizikoterápia. Az időkérést a vesztőhely előtt szándékosan meghosszabbítani nem lehet. Akár egy kilyukadt vagy éppen önmagát felrobbantani kész artéria – feküdni, vesztegelni kényszerültem szobám börtönfenekén.

Testem elfolyó zsírpacni-massza, duplán tokásított úszógumikkal. Beletörődötten naponta ötven felülést végeztem s titkon reméltem talán mégsem volt minden fölösleges erőfeszítés hiába. Már kívülről fújtam az orvosi dajkamesét: a hipohonderségnek is bőven lehetnek elfajzott, komoly tünetei. Vegyem tehát jócskán komolyabban, szolgálatkészen magamat.

Nem tudhatom, vajon még mennyi elpocsékolt Időm maradhatott hátra kifejezni a jövő időt? S vajon kikben – egykor hűségesküvel is bizonyíthatón megbíztam, feláldozva tán legszebb éveimet, vajon lesznek-e hozzám jók s kegyesek s az utolsó út előtt még beszélgethetünk egyet?! – Mintha a családos beérkezettek kölcsönösen kicsit le is néztek volna. Gyerekes vereségérzetem letaglózott, körbekerített: nem sokáig, mert szívem időzített bombája robbanással fenyeget!

PINCÉR ÉS MODELL


Mint minden, ami balul sülhet el, ez is egy új lehetőséggel kecsegtető telefonbeszélgetéssel kezdődött.
– Hé, öreg harcos! Na mi újság?
–Szerinted?
– Azért hívlak pajtás, mert van számodra egy tutti melóm! Persze csak, ha érdekel?
– Ha ez is olyan sokat ígérő munka, mint amilyet megutóbb adtál, akkor kösz, de nem!
–Ugyan már! Hát átverném én a legjobb haveromat, mi?!
– Történt már ilyen!
– Jól van! Szóval egy turistahajóról van szó, amin valami V.I.P.-s afterparty lesz egy csomó szexis, dögös bigével, akik valósággal tüzelnek!
– És nekem ez miért jó?
– Nem lehetsz ekkora balfék! Te leszel majd a pincér, aki az italokat kiviszi!
– Én úgy tudtam, hogy ehhez vendéglátói iskola szükséges!
– Te most ugratni akarsz igaz?! Ki foglalkozik manapság azzal, hogy számon tartsa azokat az átkozott végzettségeket. Inkább azt mondd meg: benne vagy, vagy nem?!
– De megígéred, hogy semmi suskuss, vagy balhé nincs a terveid között, mert ha lebuksz engem nem ismersz többé!
– O.K. Akkor? Megegyeztünk?!
– Rendben!

Alfréd afféle mindenes ember volt, aki jóformán bármit, bármikor el tud rendezni. Ha az kellett beállt kubikolni, vagy kőművestanoncnak egy építkezés mellé. De volt már felszolgáló, kukta a konyhán, irodai alkalmazott, aktatologató, vagy könyvmoly, és eladó.
A legtöbb ember – akinek csupán egy főállása van, és egy másodállása -, talán el sem gondolkozik azon, hogy mennyire piszok nehéz fennmaradni a XXI. századi munkaerőpiaci rostán olyasvalakinek, aki egyszerre több lábon szeretne állni a világban, és akinek mégis hintaszerűen egyensúlyoznia illik, hogy bármilyen állást betölthesse.
Nem arról van szó, hogy Alfréd ne végezte volna el a megfelelő szamárlétrás iskolákat. Kezdve az általános alapoktól haladva egészen a bölcsészettudományi egyetemig, ahol – főként az elátkozott nyelvészeti szakon -, összeférhetetlenség miatt összekülönbözött néhány tekintélyes docenssel, és professzorral, akik szinte repeső örömmel bocsátották el a magyar szakról, ami miatt csupán csak a történész diplomáját vehette át, még így is hét kemény évet ráhúzva az egyébként mindössze csak négy éves képzési időre.
Alfréd borzasztóan szerény volt, túlontúl udvarias, és élt benne valami figyelmes, kedveskedő közvetlenség a hölgyek irányába, mely az őskövületnek számító lovagkori romantikával volt rokon. Amikor még diák volt előszeretettel ment ahhoz a lányhoz, aki tetszett neki, és egyenesen az ablaka alatt adott amatőr, nyekergő gitárjával szerenádot, amit sem az illető lány, sem pedig a családtagjai nem néztek jó szemmel.
Később változatos munkahelyein is előszeretettel próbálta megkedveltetni magát munkatársai körében, ez azért volt, mert mint mondta kissé szomorkás és hajótörött gyerekkorában nagyon kevés barátja volt, és emiatt folyamatosan kisebbrendűségi és egyéb pszichológiai komplexusok kezdték gyötörni. A legtöbb ember, ha először találkozott vele afféle hóbortos, bogaras, és meglehetősen különcködő emberkének titulálta, aki nagyon jól érzi magát egyedül is ezért az ebédidőben, vagy a cigarettaszünetben is inkább a normálisabbnak tűnő kollegákkal ismerkedtek inkább.
Nem lehet pontosan tudni, hogy mi módon került a Köztisztaságfenntartó Vállalathoz, de munkáját olyan lelkiismeretesen, és szorgalmasan végezte, hogy kis híján sikeresen meggyűlöltette magát többi kollegája előtt, akik nagyobbrészt börtönviselt, vagy priuszos emberek lévén a strébert, és eminenst láthatták benne, aki mindenkivel igyekszik kompromisszumos, gördülékeny kapcsolatokat kiépíteni, még ha ez a többi, már meglévő kapcsolatai rovására is megy.
Egyszer sikerült elhívnia randizni egy hölgyet, akiről hamar kiderült, hogy annak idején együtt jártak óvodába, és az akkor még kislány nő előszeretettel csúfolta ki Alfréd pufók tohonyaságát, mert gyerekként nagyon nehezen, és lustán mozgott.
– És mesélj egy kicsit a munkádról édesem! – csillogó, sugárzó gombszemekkel valósággal máris vallatásba kezdett a gyertyafényes, hangulatos vacsora közben a nő.
– Hát… szóval… a köztisztaságfenntartóknál vagyok… - vallotta be fülig pirultan, és olyannyira szerényen, mintha legalább is igazgatósági, vagy vezetőségi beosztásban lenne.
– Ugye ez valami hülye vicc? Értem én a tréfát! – nézett rá kiábrándultan, szemlátomást kissé megsemmisülten a nő. – De most kérlek mondd meg mi a munkád?
– A reptéren dolgozom! – vetett be egy mentőövet, mert igaz, ami igaz ott is voltak élettapasztalatai.
– Kicsit nehezen képzellek el pilótának. És mit dolgozol a reptéren?
– Csomagszállító vagyok! Én teszem fel a gépre a csomagokat! – ez azért mégiscsak hihetőbb történetnek bizonyult, mint az, hogy valaki kukás.
Amikor a randizással végeztek, és Alfréd lovagok módján hazakísérte szíve hölgyét a nő kedvesen kérlelni kezdve, hogy maradjon nála éjszakára, ami egyet jelentett a testi kapcsolatokkal, de mivel Alfréd határozottan, és egyértelműen visszautasította a megtisztelő invitálást a hölgy annyira durva és goromba lett önző sértődöttségében, mint akit hihetetlenül letaglózó sérelem ért:
– Nem vagy épeszű! Én itt felajánlom magam neked és akkor te haza akarsz menni anyádhoz?! – fakadt ki szúrós, szikrákat szóró szemekkel. – Tudod, mit barátocskám! Soha az életben nem akarlak többet látni! – úgy rácsapta a bejárati ajtót szegény Alfréd orrára, hogy majdnem eltört az orra és az ujjpercei is. Csak a vakszerencse a megmondhatója, hogy nem történt komolyabb, nyolc napon túl gyógyuló sérülés.
Barátja – már ha egy olyasféle embert annak lehet nevezni, hogy előszeretettel tréfálja, és vágja át a másikát -, akkor munkát kínált neki. Alfrédnek fogalma sem lehetett róla, hogy barátja minként intézte el a dolgot, de mire a Duna egyik rakpartjához ment barátja széles vigyorgó mosollyal üdvözölte és máris két kezébe nyomta a pincérek kötelezően előírt formaruháját.
– Szia öreghaver! Hát nem hittem volna, hogy eljössz! De ez itt a tiéd! Nincs más dolgod, mint egy ezüsttálcával cirkulálni a vendégek között! Remélem az egyensúlyérzéked még a régi, mert rendkívül fontos, hogy a vendégek mindennel meg legyenek elégedve, különben azonnal repülsz! Világos?!
– Ö… azt hiszem… igen… - felelte bizonytalanul, majd miközben öltözködött, és megpróbálta másfél mázsás, kövér testét az előírt fekete egyenruhába gyömöszölni remélhetőleg úgy, hogy a zsírhurkákat valami is elfedhesse a kis és nagyestélyibe öltözött egzotikus szupermodellalkatú hölgyek az idő előre haladtával szépen sorrendben megérkeztek, és általában márkás, jó minőségi, méregdrága pezsgőspoharakkal kezükben máris egymással beszélgetni kezdtek.
Alfrédnak – bár gyerekként állandóan nagymamája konyhájában sertepertélt -, nem voltak felszolgálói tapasztalatai. S bár számos filmet megnézett, és mindig próbálta ellesni az egyes szereplők mozgását, beszédmodorát, vagy hanglejtéseit, a jócskán megpakolt ezüsttálcán lévő italokkal így is rendre meggyűlt a baja, hiszen ha szólították, akkor nem futamodhatott meg, nem mondhatott csődöt. Helyt kellett állnia karizmatikusan, és elegáns komolyság mellett, ahogy az egy közalkalmazottól elvárható.
– Pincér! Legyen szíves és hozzon még a hölgynek pezsgőt! – utasította egy alkalmazott, aki most, mert kisebb fokú hatalmat, befolyást szerzett előszeretettel játszhatta a főnököt.
– Igen is! Máris viszem! – szegény Alfréd úgy festett a fekete egyenruhájában akár egy mókás víziló, vagy közepes méretű gorillakölyök, bár megpróbált értelmes, intelligens arckifejezést ölteni. Talán nem ártott volna, ha felveszi szemüvegét. Azzal mindig okostóni benyomását kelthette.
Óvatosan egyensúlyozva, akár a vérprofi kötéltáncosok, vagy artisták többsége megindult tapogatódzva a sorok között, miközben a legtöbb gazdag ember jóformán ügyet se vetett rá. Olyan érzése volt, mint amikor egy túlzsúfoltságban szenvedő forgalomban hirtelen akkora dugó alakul ki, hogy a legtöbb autós inkább másokat szíd, sem minthogy elismerné szóban forgó felelősségét.
– Hé haver! Nem látsz az orrodig? – bökte meg enyhén egy méregdrága zakót, és mandzsettát viselő férfi, ami miatt a törékeny, és már így is labilis egyensúly azonnal megbillent, így szegény, porul járt Alfréd az egész ezüsttálca tartalmát kristálypoharastul, italostul sikeresen átöntötte az egyik harmincas éveiben járó, extravagánsan öltözködő, rózsaszín hamupipőke hercegnőre, aki természetesen eget rengető patáliát csapott.
– Hogy képzeled te szánalmas, szerencsétlen idióta?! Nézd meg, hogy mit műveltél a vadonatúj, drága ruhámmal! Egy híres divattervező külön nekem készítette! Hogy lehetsz ennyire seggfej?! – kelt ki magából a díva szerű nő, aki vörösödött, és alig kapott már levegőt a pulykaméregtől. Felállt ülőhelyéről és kissé szégyenkezve, hiszen kíváncsian már mind őket figyelte a hajó apraja nagyja azonnal a rendezvény egyik szervezőjéhez ment bepanaszolni az esetet.
Nem telt bele öt perc sem, és az illetékes rendezvényszervező máris hívatta Alfrédot, hogy adjon elfogadható magyarázatot elkövetett tettére, és természetesen fizesse meg az összes kárt, amit a tragikusan alakult baleset miatt okozott. De, ha baleset volt, akkor miért kellene fizetnie, nem igaz?
– Maga szerencsétlen idióta! – torkollta le azonnal ismeretlen alkalmazottját a szervező férfi. –Hogy képzeli, hogy egy óvatlan pillanatban nem koncentrál, és ráönti az egész tálcát az egyik legkiemelkedőbb hölgy ruhájára?! – annyira üvöltött magából totálisan kikelve a rendezvényszervező férfi, hogy  Alfrédnak – jobb híján -, más nem juthatott eszébe halkan, hüppögve sírva fakadt, és zsebkendőjébe törölgette őszinte könnyeit.
– Mi a fészkes fenét művel maga seggfej?! Csak nem sír, mint egy pisis csecsemő! Hát ez nem igaz! Ki alkalmazza magát?! Panaszt fogok tenni, és akkor magának már másnap nem lesz állása!
A rózsaszín ruhakölteményben pompázó hölgy, aki még az imént alattomos, gonosz, számító módszerrel bepanaszolta a szerencsétlen pincérnövendéket most valószínűleg az őszinte könnyek hatására rendkívül mélyen megenyhült, és megsajnálta Alfrédet.
– Tisztelt Uram! Talán nem lenne szükség ilyen fokú durva, és obcén hangnemre! Lehetnénk valamivel megértőbbek is ehhez a szerencsétlenül járt emberhez, elvégre fizetésének jelentős hányadától esik el, ha kifizetteti vele a ruhámat.
– Nem! Megfogja fizetni, még ha az összes pénzét is elveszti! – kötekedett vele roppant szigorúan a szervező.
A dívaszerű nő – ki tudja miért -, meglehet Alfréd nagy, kisfiús szomorúságát látva azonnal stratégiát váltott.
– Mit szólna hozzá, ha így vonulnék végig a kifutón, és bejelentenénk, hogy ez a kis enyhe folt is a ruhakollekció szerves része! Szerintem a kutya se venné észre! Egyet ért?!
– No, de kedves hölgyem Önt nagyon megsértették, és ráadásul egy ilyen szánalmas kis senkiházi, mint ez az ember! Mi a maga neve, ha szabad kérdeznem? – dörrentet rá.
– Alfréd… - felelte rendkívül szomorúan, és még mindig jócskán hüppögve.
– Mennyire kifejező, mégis mókás neve van magának! – váltott könnyedebb társalgási stílusba a rózsaszín ruhás nő. –Tudja mit, kedves… Alfréd? Az a megtiszteltetés érheti, hogy felkísérhet és fel is vonulhat velem a dobogón! Ez a feltétele annak, hogy nem szükséges megtérítenie a ruhakollekció árát! Mit szól hozzá? Elfogadja?! – a választ nem várta meg, mert soron kívül ők következtek, minthogy hamar kiderült, hogy a rózsaszín ruhás hölgynek van egy divatműsora és mint házigazda neki is kötelező pár lépést megtétele a nagyméretű kifutón.
Alfréd még sohasem érezte magát ennyire zavarban, és ennyire kellemetlenül. Fekete egyenruhájában leginkább egy nagydarab, tohonya, kövér pingvinhez hasonlított, aki még egy pezsgőfoltos, rendkívül magabiztos, elegánsan stílusos nő mellett is meglehetősen ostobán, és szerencsétlenül fest.
A hölgy most kedvesen belekarolt, és maga mellett tartva felvonult vele a kifutón, ahol jóformán minden lépésüket villanó vakuk, és kíváncsiskodó reflektorok mögött bújócskázó emberek fogadták, akik majd megszakadtak a röhögéstől, ahogy egy ilyen szánalmas ostoba pincér külsejű ember vajon mit keres egy olyan istennő mellett, mint a rózsaszínruhás nő?
Amikor a rendezvény végén minden szupermodellnek, és hölgynek kölcsönösen gratuláltak Alfrédhoz is odament egy-két üzleti nagy cápa névjegyekkel a kezükben, és feltétlenül kérték, hogy fáradjon el, ha ideje engedi az irodájukba, hogy egy kialakulófélben lévő üzlet kérdéseit megbeszélhessék.
Persze rendezvényszervező volt a lehető legjobban meglepődve. Utóbb kiderült, hogy csak azért nem bukta el az egész este jövedelmét, mert a legtöbb V.I.P. vendég rászokott a szenzációra, és meglepően szívesen fogadták a sok vihogás, és nevetés mellett az új színfoltot a divat egén.
 

AZ ÁRNYÉKOK NEM BÁNTANAK

A kis Prohodszky Emil – bár már jócskán elmúlt tizenkét éves -, még mindig nem tudott kiemelkedni társai közül. Pufók, kövérségre hajlamos, és alig százötvenkét centiméteres kis törpe maradt, aki jóformán még a saját árnyékától is azonnal, és rettenetesen megijed, hacsak egy jó ember azt nem mondja neki, hogy az árnyékok nem bántnak.
Aznap egyszerre volt feszült, frusztrált, izgatott. Mintha ébredése kezdetétől szervezetében, és főleg örökké korgó gyomrában úrrá lett volna valami megmagyarázhatatlan, ideges nyughatatlanság, mely egyszerre hascsíkarást, és hányingert egyaránt vegyesen okozott.
– Kincsem! Suli után benézünk a doktor nénihez! Semmitől sem kell félned! Végig ott leszek melletted! – anyukája kora hajnali órák környékén ment dolgozni, és ekkor magától értetődő természetességgel hagyta egyedül Emilt, hiszen tudta róla mennyire lelkiismeretes, és vakon megbízható.
Emil – mint rendesen Tom és Jerrys rajzfilmeket nézett pontosan negyed nyolcig, majd lekapcsolata a tévét, mindent gondosan kétszer is ellenőrzött, hogy le van-e kapcsolva, majd iskolatáskáját a hátára véve, hatalmas, egész fejét is befedő sáljával, kötött sapkájával, téli kabátjával elindult kissé bicegve, és sután az iskola irányába, miközben agyában egymás után kergették egymást a felzaklató, pesszimista gondolatok: „Már megint egy újabb orvosi vizsgálat, ahol szurit fog kapni!”
Később az iskola bejárata előtt várták a genyák. Általában így nevezte el a nálánál kétszer-háromszor nagyobb, kegyetlen, gonosz fiúkat, akik elvették minden zsebpénzét arra hivatkozva, hogy akkor majd nem bántják, de ez is fölösleges frázis volt, mert jócskán elpüfölték, úgy hogy felhasadt az ajka, és pisze orrából csöpögni kezdett a frissen hullott hóra az élénkpiros vér.
– Ezt még megkeserülöd te nyomorult, szánalmas törpe féreg! – kiáltották utána, mikor fájós végtagokkal bekullogott az osztályterembe, ahol szinte senkit sem zavarta, hogy Emilt aznap már megint kipécézték maguknak, mert ez legalább azt jelentette sokak számára, hogy a többséget remélhetőleg már nem fogják molesztálni, vagy fizikai megleckéztetéssel fenyegetni.
Órák közötti kis és nagyszünetek nyilvános megaláztatásai után már csak a tornateremi vécékben történt kínos balesetek voltak az adott nap csúcsszenzációi. Egy-egy kíváncsian érdeklődő srác, vagy lány még a falkaszellem nevében még nyugodt szívvel bátorította is a gonoszkodó fiúkat, hogy Emil fejét tartós nyomorgatás mellett nyomják le egészen a bűzös szennylétől, és fekáliától kiadósan illatozó kagylók fenekére, de úgy, hogy a szerencsétlen még levegőt se kaphasson.
– Ez az! Kurva jó! Nézzétek csak! A kis patkány! Hogy kapálózik! – egy nagyobb fiú nem törődve a következményekkel szabályosan addig szorította nyakánál fogva Emilt, amíg jóformán a levegőhiánytól már tartósan lilulni nem kezdett a feje. Mikor végeztek ráadásként az összes utcai ruháját elvették tőle, és behajították a nagy műanyag hengeralakú szemeteskukába, és slussz poénként máris rálocsolták a megmaradt Kólát, vegyes, ragacsosüdítőleveket, és ha valakinél volt tejföl, vagy kefir akkor azt is.
Emil nyolc éves általános iskolai pokla között bőven eltűrte ezeket a szemétkedéseket. Ugyan mit is tehetett volna. Kora este anyukájának sírva, rettegve mesélte mit műveltek vele a nagyobb fiúk, míg folyton keménykedő, arrogáns, és nárcisztikus apjától egész életében azt hallgatta, hogy egy igazi férfi meg tudja magát védeni bárhonnan is érkezzen a veszély. De mi a helyzet akkor, ha egyszerre hatan-nyolcan mennek rá. Elvégre az már egy kisebb hadseregnek is megfelelő létszám.
– Édes fiam! Én a te korodban talpraesettebb, és tökösebb is voltam bárki másnál! Engem az utca nevelt, mert a szüleim folyton dolgoztak! – mondogatta szőrszálhasogató, mindenkibe szívesen belekötő, teátrális apja.
Hát akkor most Ő is az utcákon éljen, hogy megtanulhassa a túlélés ősi szabályait?
Utolsó óra után inkább mindig úgy döntött, hogy az étkezde melletti csipkebogyóbokorban keres magának menedéket, és főleg a plenykálós lányokat egy-egy csokival, vagy édességgel vesztegeti meg, csak hogy hallgassanak arról, hogy hova bújt.
Irgalmatlan könyörtelenséggel csípett, szúrt, mart a tüskebogyóbokor, még akkor is ha az ember – történetesen -, éppen téli kabátot, sálat, sapkát viselt. Ennyi erővel nyugodtan viselhetett volna szkafandert is, amiben tutti biztosan egy tapodtat sem tudott volna akár egyetlen lépését se tenni, de a mozgékonyság minden szempontból a túlélés legelső feltétele volt egy tartósan megfélemlített kamaszodó gyerek számára.
Amikor a genyák – szokás szerint -, a felkutatására indultak, és mindenütt a gúnyneveit kiáltozták tartósan fenyegetve, hogy úgy elintézik, hogy még a saját ősei sem fognak soha az életben ráismerni kissé inába szállt a bátorsága, és bepisilt. Mint mindenhez a bepisiléshez is könnyedén hozzá lehet szokni. Az ember feltételes, pszichológiai ingerként, ha már egészen kiskorától hozzászokott, mert folyton idegeskedő, atombombahangulatú apja minden kívánságát harsogva, üvöltve közölte vele kedvére osztogatva pár keresetlen pofont, akkor ez nem is tűnik akkora képtelenségnek mint egyébként.
Hál ’isten az egyik vezérfiúnak elege lett az egészből és azt javasolta, hogy majd holnap elkapják, így a banda többi tagja azonnal elhagyta az iskola környékét, és átmentek máshova. Emil amilyen gyorsan csak lehet előbújt rejtekhelyéről, és loholva, törpe lábait szedve meg sem állt hazáig bízva abban, hogy apja hátha aznap később jön haza éjszakai műszakjából, és nem veszi észre, hogy fia ruhája csupa kosz, és piszok, és egész feje bűzlik a fekáliától.
Szerencsére apja aznap beugró volt, ami annyit jelentett, hogy egy délelőttös, és egy délutános műszakot is vitt, így csupán délelőtt ugrott haza, hogy egyen valamit, majd ment is vissza dolgozni estig.
Emil óvatosan nyitotta ki a bejárati ajtót, és első útja a fürdőszobába vezetett, ahol megszabadult mocskos ruháitól, és gondos alapossággal megfürdött. Miközben a zuhanyrózsából ömlött fejére a forró víz egész testét jeges, rettegő verejték járta át; egyszerre remegett, vacogott, mint egy megriadt kis állatka, aki védelemre szorul. Amíg zuhanyozott mindent ki akart sírni magából.
Később anyukája telefonált munkahelyéről, hogy főnöke elengedte, így hamarabb mennek majd a doktor nénihez, és utána kis meglepetése is van fiának.
„Jaj ne! Mi lesz, ha a doktornéni majd megmondja az anyjának, hogy testét kék-zöld-lila foltok zúzódása és sebek borítják?” – most hirtelen megint megijedt, és elfogadta a tartós halálfélelem.
Gyorsan megcsinálta az aznapi házi feladatait, és megpróbált később olvasni, vagy játszani egy keveset. Mostanság, ha nagyon rossz kedve volt elég volt, ha berakott a videomagnóba egy szuperhősökről szóló filmet, és megpróbálta elképzelni, hogyha ő lenne ez a hős hogyan volna képes életben maradni, és küzdeni? Sajnos erre sohasem érkezett kielégítő válasz.
Anyukája kicsivel délután három óra körül érkezett meg, és addigra Emil újra felvett egy tiszta farmernadrágot, pólóval, pulóverrel együtt, hogy anyukája még véletlenül se fedezze fel, hogy fiát ismét jócskán elverték a gaz nagyok.
– Akkor most lesétálunk a doktor nénihez! Ne fél kincsem! Itt nem kapsz szurit! Ez egy másmilyen doktor néni lesz! – igyekezett megnyugtatni a szemlátomást totálisan szomorú, és reményvesztett bociszemekkel segítségért esdő kisfiát. Kézen fogta és lesétált vele a lakótelep alján lévő gondosan berendezett rendelőhelységbe.
Mikor odaértek egy titkárnőféle, középkorú nő beszólt telefonon, hogy megérkeztek az újabb paciensek, mire egy koromsötét hajú, harmincas, valódi egzotikus szépségű pszichológusnő lépett ki az irodaajtón. Külseje szupermodellekre hasonlított, és ha nem lett volna rajta hófehér, orvosi köpeny, és néhány töltőtoll a zsebében az ember nem talált volna különbséget.
– Sok szeretettel üdvözlöm kedves asszonyom! – nyújtott határozottan kezet az anyukának, majd amikor megpillantotta a törpenövésű Emilt kedvesen hajolt hozzá, és szintén kezet adott. Emil legszívesebben anyukája ruhája mögé bújt volna, de tegnap este ezt a témát már jócskán kivesézték. A néni nem fogja bántani, megbízhat benne. Csupán csak el fognak majd beszélgetni egymással négy szem között. Semmi ördöngösség nincs benne.
Emil anyukájára emelte kérdőn tekintetét, hogy mit csináljon? Anyukája egyetértőn bólogatott, ami a biztos jele volt annak, hogy Emil is kezet rázhat az egzotikus szépségű nénivel.
– Ha gondolja kedves asszonyom idekint nyugodtan megvárhatja a fiát! Ha már nem jön több páciens! – közölte a nagyon csinos nő, majd kézen fogva bevezette Emilt az irodájába, és becsukta az ajtót, hogy maguk közt legyenek.
Emilnek semmi kedve sem volt helyet foglalni, de anyukája azt mesélte neki, hogy vannak emberek, akik ezt a fenyegetés jelének veszik, így mindig a kompromisszumos megoldásra illik törekedni, és inkább le kell ülni, ha kényelmetlen, ha nem. Így is tett.
A gyönyörű pszichológusnő egy nyitott dossziét vett elő, és alaposan tanulmányozni kezdte, majd bő kilenc perc múltán kedvesen Emilre mosolygott.
– Hogy érzed magad? – banális, semmitmondó kérdés.
–Jól… - Emil válasza olyan halk volt, mint az egércincogás. Valószínűleg ezt a pszichológusnő is rettegés számlájára írta.
– Szeretsz rajzolni?
– Igen! Nagyon szeretek! – megint valami ideges, visszafojtott indulat vibrált a levegőben, és ezt a doktornő is észrevette. Nagyalakú rajzlapot vett elé, majd hátra ment az egyik beépített szekrényhez és néhány zsírkrétával, és filctollakkal tért vissza.
– Arra szeretnélek kérni kedves Emil, hogy rajzolj nekem valamit! – tipikusan bevett módszer amivel az illető kísérleti alanynak elnyerhető a bizalma.
Emil alázatosan nyúlt a rajzeszközökért, és máris gondos alapossággal színezni, és rajzolni kezdett. Olyan serény munkába volt, hogy jóformán tökéletesen ki tudta kapcsolni a nyüzsgő, zajongó világot önmaga körül. Időnként biztos, ami biztos alapon még fel is nézett, mert szerette szemmel tartani mi folyik körülötte. Így is bőségesen beletelt legalább húsz percbe mire odatolta az asztalon rajzát a doktornőnek, aki figyelmesen megnézte.
– Minden O.K. a suliban? – kérdezte érdeklődést mutatva.
– Hát… azt hiszem… - ez nem volt meggyőző válasz, és ezt most Emil is érezte.
– Sok barátod van?
– Hát… nem igazán… - vajon még hányszor szükséges kitérő választ adnia, ahelyett, hogy megmondaná végre az igazat?
– A szüleiddel milyen a kapcsolatod? – a doktornő megpróbált témát váltani, hátha ezzel elő tudná csalogatni a gyerekben megbújó titkokat.
– Apám sokszor mérges, haragszik rám, mert nem védem meg magamat!
„Ez az! Na végre! Jó úton haladunk!” – arckifejezés jelent meg a nő arcán.
– Ezt őszintén sajnálom! Milyen a kapcsolatod az édesanyáddal?
– Vele mindent megtudok beszélni! – a kisfiú hangja bizalomkeltőbben hangzott.
– Egy játékot szeretnék játszani veled, persze csak, ha van kedved! Az a címe, hogy mikor mondj igazat? A játék arról szól, hogy az ember mondd két történetet, ami közül az egyik igaz, míg a másik hamis. A vesztesnek pedig mindenképp el kell árulnia egy igazságot! Mehet? – nézett rá kíváncsian.
Emil lehorgasztotta fejét. Úgy tűnt hosszú időre lenne szüksége hozzá, hogy kiadósan átgondolhassa a válaszait, de ő is tudta, hogy az idő megy, így erre valószínűleg nem marad lehetősége. Bizalmatlanul bólintott, miközben igyekezett folyamatosan szemmel tartani a szép doktornőt.
– Kislány koromban csúnya rút kiskacsa voltam. Pattanásos, nagy szódásszemüveget viselő, és ráadásul fogszabályozós! Mindenki csúfolt, és alig voltak igazi barátaim. Míg nem egy szép napon serdülni kezdtem, és voilá! Máris mintha teljesen kicserélték volna a hangulatomat, és a közérzetemet. – A doktornő tudta hogyan kell szentimentális részvéttel mesélni, hiszen Emil – bárhogy is próbálta tagadni -, egyre megértőbb, és kíváncsibb lett, és ez minden szempontból jó jel egy új kapcsolat kezdetének.
– Amikor tinédzser lettem minden fiú csak egyedül velem akart járni! De én azt mondtam magamnak, ha gyerekként nem fogadtak el, akkor így se hiányozzak senkinek! Később a felnőttek világában szerencsésnek mondhatom magam, mert találkoztam későbbi férjemmel, aki úgy fogadott el, ahogy vagyok, és ez többet jelentett, mint bármi más a világon.
Emilen meglátszott, hogy meg kell emésztenie a hallottakat, így hát a doktornő is türelmesen várt, majd bőséges húsz perc múltán feltette kérdéseit:
– Mit gondolsz? Szerinted melyik volt az igaz, és melyik a hamis történet? – kíváncsian közelebb húzódott Emilhez, akit nagyon is frusztrált a másik felnőtt közelsége.
– Nekem az első történet tetszett! – vallotta be kissé félősen.
– Ezt megértem! És egyetértek, de melyik történet volt az igaz?
– Nem tudom… - Emil szomorú lett, és úgy festett, mint aki kis híján elbőgi magát ezért a doktornőnek azonnal lépnie kellett. Kihúzta a székét, hátra ment a szekrényhez, és elővett egy betűtorony játékot. Hátha a könnyed szókirakó majd Emilt is jobb kedvre deríti.
– Most pedig felejts el mindent és inkább játszunk egy jót! – felállította a nagyméretű sakkszerű táblát, ahol a fekete-fehér alapozások kis kockáiba kellett a megfelelő műanyag betűelemeket beletenni, attól függően, hogy melyik játékos milyen szóra gondolt.
Emilnek is vennie kellett a bűvös, fekete zsákból hét betűt, majd kisebb fejtörés következett, hogy a kapott hét betűből milyen értelmes szavak rakhatók ki?
Talán nem is baj, ha most is a doktornő volt a kezdeményező fél, és elkezdte a játékot. Majd következett Emil. A doktornő észrevette, hogy a kezdeti tétovázás után a kamaszodó fiú egész szépen fejlődik, és elengedi kezdeti frusztráltságát és feszültségét.
Amikor a foglalkozásnak vége lett kezet fogtak, és elbúcsúztak egymástól.
Emil anyukája megkérte a fiát, hogy menjen haza egyedül, és ha éhes talál ennivalót a tűzhelyen.
– Kincsem! Nekem még beszélnem kell a doktor nénivel egy kicsit, de sietek haza! – volt az anyuka válasza.
Amikor az anyuka belépett az irodába, és helyet foglalt, hogy négyszemközt beszélgessen a doktornővel a pszichológius szakemberen meglátszott, hogy a megfelelő formákkal küszködik, hogy mondandójával ne sértsen meg másokat.
– Kedves Asszonyom! Emil hihetetlenül udvarias, intelligens, és nagyszerű fiatalember, de… sajnos nagyon mély lelki konfliktusokkal küszködik. – ez kissé furcsa volt, és ijesztő, ami minden szülő rémálma.
– Megkérdezhetem, hogy mit jelent az a szakkifejezés, hogy súlyos „lelki konfliktus?” – nézett kérdőn, kíváncsian farkasszemet az anyuka a doktornővel.
– Oh! Bocsánat! Ez kissé félreérthetően hangzott! Elmagyarázom! Emilnek egyetlen barátja sincs! Ha jól gondolom a magassága miatt folyamatosan gúnyos élcelődések céltáblája, és biztos vagyok benne, hogy a sok probléma hátterében részben az apjával való kapcsolata a felelős, másrészt az iskolában is biztos van egy-két fiú, akik megfenyegették. Előre bocsátom, hogy ezek még pusztán feltételezések azok alapján, amiket Emil elmondott, és amit saját magam megfigyelhettem összetett viselkedésével kapcsolatban.
– Értem! Akkor Ön mit javasol? Új iskolát? Vagy költözzünk el innen? – az anyuka viselkedése kissé megváltozott. Mintha a tartós aggodalom helyét egyszerre átvette volna a félelem a fia élete miatt.
– Asszonyom, kérem! Nyugodjon meg! Pusztán csak szerettem volna bizonyos részinformációkra felhívni a figyelmét! Emilnek valóban sokkal jobb lenne talán egy másik, megfelelőbb oktatási  intézmény, ahol nem ennyire agresszív, és elnyomó a legtöbb gyerek.
– Bocsásson meg, de ez kissé ködös a számomra! Tehát akkor vegyem ki az iskolából és írassam át máshová, csak mert a legtöbb osztálytársa folyton piszkálja?!
– Nézze! Ahogy én megfigyelhettem a fia viselkedését nem túlzok, ha azt mondom, hogy jóformán szinte semmilyen kapcsolata sincsen a valósággal! Ez azt is jelenti, hogy gyakorlatilag ő nap mint nap azzal szembesül, hogy csakis önmagára számíthat, és ezért feltételezem, hogy retteg segítséget kérni, vagy, ha már ezt megpróbálta megtenni akkor bizonyos retorziókra került sor. – a doktornő hangja határozott és komoly lett. – Amikor érdeklődtem az apjával való kapcsolatáról jóformán kitérő válaszokat adott. Mintha félne az apjától is!
– Tudja doktornő a férjem sajnos rendkívül hirtelenharagú, hangulatember, akinek az idegei sokszor cserben hagyják! – vallotta be őszintén az anyuka.
– Akkor azt javasolom, hogy próbáljon meg türelmesen elbeszélgetni vele arról, hogy sokkalta türelmesebben, és higgadtabban kellene Emilhez viszonyulnia, mert a legtöbb gyerek, és különösen a kamaszodók ezt minden szempontból megérzik. A következő alkalom jövő Csütörtökön volna esedékes, ha Önöknek is megfelel?
– Igen! Az jó lenne! Nagyon köszönöm a segítségét doktornő! – rázott kezet vele, majd kisétált az ajtón.
Odahaza az apuka lázas izgalommal érdeklődött arról, hogy mit mondott a „dili doki” a fiával kapcsolatosan.
– Tudod csak a szokásos rizsa szöveg! Mindenesetre ezentúl sokkal türelmesebbnek és megértőbbnek kell lennünk Emillel!
– Na ne! Kár volt oda mennetek! – az apuka most úgy viselkedett, mint akit vérig sértettek.
– Gézám! Ez nem vicc! Emil összetett, lelki konfliktusokat él át, és nekünk nagyon megértőnek kell lennünk vele! A doktornő azt is javasolta, hogy talán az iskolaváltás jót tenne a lelkének.
–Micsoda??? – mordult fel az ideges apuka. – Tán sós perecet ne vegyek neki? Még hogy egy másik iskola! Csoda, hogy egyáltalán ezt a mostanit is ki tudjuk fizetni!
– Géza! Te is tudod, hogy most nincs igazad, mert a nyers harag, és indulat beszél belőled!
– Na ne mondd! Tudod mit? Nem érdekel! Megyek a konyhába cigizni! Van nekem éppen elég bajom! – azzal a fortyogó apuka kiviharzott a konyhába, az anyuka pedig bevitte Emil gyerekszobájába a vacsorát.

– Géza ezt mindenképp meg kell beszélnünk majd! – szólt a feleség ura után.  

 

 
   

   

HITEGETŐ ÍRÁS

Kérdések kelnek szüntelen bírokra bennem. Vajon tényleg én vagyok-e akit kiszemelt ítélkező bosszú, hogy hajótöröttekkel együtt ismeretlen, mégis közös Végzet-sorsban osztozhasson? Kirándulásra csábító, romantikus idő aligha lehet már odakint. Gyomorfájást, végtagok csontdarálását hirdető vége-hossza nincs komisz eső dühödve dobol odakint.

Már a büszke jövő mézes öröme is elpártolt mellőlem. Köpönyegforgató prédikálók hálás szókaraték gyanánt továbbra is szentül mérgezik naponta kultúrák hagyatékait. Hogy kétszer kettő sokszor inkább öt, és nem négy. A föld szikkadt-száradó sorát dagonyázó ember igába feszülten sem képes elegendő pénzt keresni. Adó vagy rezsi éppen úgy kifossza, mint akármelyik dörzsölt uzsorás.

Mit is akarhattam immár annyi éve? Emlékeim széttörnek nyomban, mint elhasznált üvegcserepek s síró gyermeki énem hitegető, zavaros beszédeket legfeljebb álmában értheti meg. – Végtelenbe összemosódó, setét tengerhullámok mormogása lelkemben az ordító szólam: „Vajon miért nem akarhat egységesen színt vallani egyik-másik akasztófavirág se?!”

Olcsó, kisstílű, cenzúrázott-karrierjeiket féltik-e avagy a közbotránkozást?! Ha maradt is egyáltalán még igazság kézen-közön, mint lyukasodó rostán ideje korán kifolyik, vagy alszik az emberszagú empátia. A jóság míg november károgó hírnökei húzzák fejünk felett károgón önző-gyilkos indulóikat. Szemek csillagaiban kis surranó sugarak surrannak át. Talán egy beteg, hiszékeny ember reményt-csillantó, bús szeme. – Még most is naponta sebez a hétszuronyú, makacs bánat. Fáj az önmagában haldokló érzés: Így kell lenni?!

EGY EGYÜTTLÉT FORTÉLYAI



Már hat éve vagyok postás. Elöljáróban csak annyit, hogy amióta megszűnt a biztonsági őr melóm a bankban, ahol alkalmaztak szükségszerűen kénytelen voltam magamnak valami olyan elfoglaltságot találni, ahol nem halhatok éhen olyan hamar.
Annak is éppen hat éve, hogy én balga párkapcsolatra adtam a fejemet, aminek később aztán csúfos vége lett, hiszen ex-kedvesem kerek perec közölte, hogy neki fontos a kényelem, és az, ha megengedheti magának, hogy egy évben legalább két alkalommal repülőre ülhet, és elutazhat valami meleg, trópusi paradicsomba, ami sajnos az én pénztárcámnak már nagyon drága lenne.
A bajok akkor kezdődhettek, mikor szabályosan véresen összeveszett, és kiabálva toporzékolni kezdett velem az én gyönyörűséges pacsirtám, amiért a számlák befizetését, és bizonyos adósságaink megtérítését igenis fontos kötelességemnek éreztem kifizetni.
– Balázska! Tudod te mi vagy te?! Kész katasztrófa, és egy nagy rakás idióta! – itt valójában „szar alakot” szeretett volna mondani, de még szerencse, hogy azért némi-nemű jómodor is szorult számító perszóna természetébe.
– Kicsim! Te most ugye mindenáron veszekedést szeretnél provokálni, igaz?! Hát sajnálom! Rossz hírem van! Konfliktuskerülő természet vagyok ezért ebben nem fogok részt venni, majd esetleg akkor, ha már lenyugodtál! – közöltem vele magamra erőltetett, csenevész bátorság mellett.
– Oh! Igazán?! Mitől lettél ilyen vérbeli macsó faszikám? Kinek képzeled magad?! Azt képzeled, hogy te vagy Rocky, vagy Rambo?! Tudod mi vagy te egy töpszli mésztelen csiga azzal az átkozottan szerencsétlen kopasz fejeddel! Ki hallott még olyat, hogy azért nem költesz fodrászra, mert saját magad vágod le a hajad? Tudod mit? szánalmas egy kis pöcs vagy!
Sajnos az évek előrehaladtával nekem is be kellett szereznem egy jó minőségi látó szemüveget extra vadi új bifokális lencsékkel, melyet édesanyám egyik cserfes, és szerfelett rengeteget beszélő barátnője segített – amolyan -, kedvezményes áron beszerezni. Persze ez remek okot szolgáltatott barátnőmnek arra, hogy gyilkos, kíméletlen kritikája kereszttüzébe helyezzen. Közvetlenül a frontvonalba.
– Új szemüvegre bezzeg telik ugye?! Nekem meg nem szabad csapnom a barátnőimmel egy görbe estét, mert a végén még elköltöm minden megspórolt pénzünket! – háborgott, és még ebben is annyira vonzó, és tűzről pattant tudott lenni, ahogy megismertem kapcsolatunk kezdetén.
– Bocsáss meg kérlek! Én ezt egy szóval sem mondtam! – szabadkoztam, próbáltam menteni a még menthetőt.
Késő őszre hajlott az idő. Nagy általánosságban öngyilkosoknak kedvező volt a hangulat a maga kicsit barátságtalan, komor, mélabúságával, és rideg, alattomos nyirkosságával, mely akárcsak a köd szinte zsigerileg ivódott bele az ember csontjaiba, és szervezetébe. Barátnőmnek novemberben volt a születésnapja. Minő furcsa egybeesés, nekem is, ezért kitaláltam, hogy mi lenne, ha dupla szülinappal ünnepelnénk.
A szülinapokkal kapcsolatosan fontos megemlíteni, hogy kövér, pufók kisgyerekként az ünnepnapok, és a szülinapok rendkívül jó táptalajjal szolgáltak hozzá, hogy egyesek jócskán megszégyenítsenek ezért is szoktam le záros határidőn belül arról, hogy saját magam születését méltó módon megünnepeljem. Aztán amikor megismerkedtem Vikivel ő volt az, aki ismét divatba hozta a hagyományt, és így már kénytelen-kelletlen de illett belemennem a körmönfont kis játékába, ha azt akartam, hogy szeressen, és elfogadjon, mint férfit.
– Mit szólnál hozzá, ha egyszerre dupla szülinapot ülnénk? – bátorkodtam ecsetelni tervemet.
– Felőlem! De vésd az eszedbe, hogy azért szeretnék elmenni a barátnőimmel a városba, és egy kicsit jól is érezném magam, ha nem baj! – volt a kimért, furcsán nyugodt hangjában valami lemondás, vagy legalább is ahhoz hasonló érzelem. Úgy érződött, mint általában azok az emberek, akik már csak azért vannak benne egy-egy párkapcsolatban, mert szükségük van ilyen-olyan emberi megerősítésre, vagy csak szeretik érezni, hogy tartoznak valahova, még akkor is, ha – adott esetben -, szinte már semmit sem éreznek párjuk ránt. Úgy tűnhetett nálunk is pontosan ez lehet a helyzet.
– De azért hazajössz ugye?! – kérdeztem vissza, amikor kiviharzott se beszéd, se puszi bejárati biztonsági ajtónkon.
–Micsoda egy idióta kérdés ez már megint! Hát persze! – futó kacsintó pillantást vetett. Ez volt az első árulkodó jel, hogy ti. nem pusziltuk, vagy csókoltuk meg egymást a búcsúzás alkalmával.
Még aznap elmentem Budaörsre és megrendeltem egy tizenhat szeletes marcipántortát. Persze mivel egyedül én kedveltem a marcipánfigurát, akár egy kisgyerek magamnak is vettem egyet.
Ahogy a nap lassan estébe nyúlt elkezdtem bepánikolós hangulattal a legrosszabbra gondolni. „Mi van, ha bankrablók vagy betörők támadták meg, és védekezni sem tud, mert erősen hátraszorított kezekkel tartják fogva valamelyik alagsori büdös, nyirkos pincehelységben, ahol még ablak sincs, hogy segítséget lehetne hívni?” – futott át villámsebeséggel folyamatosan kreatívkodó agyamon.
Ha igaz az, amit barátnőm mondott arról, hogy ért valamicskét a harcművészeti fogásokhoz – hiszen az egyik pasija is ebben az üzletben utazott, míg együtt jártak -, akkor feltételeztem, hogy nem lesz itt semmi gond.
Estefelé hazajött, de már jócskán megéreztem rajta a tömény szesz, és vodkaszagot, mely a központi fűtéses lakásban egyre intenzívebb és áthatóbb lett.
– Nagyon aggódtam érted, de nagyon örülök, hogy épségben hazajöttél! – üdvözöltem fürdőköntösben, mert mindennapi rutinomhoz hozzátartozott, ha már nem kell mennem sehova forró fürdőt vegyek.
– No, nézd már glukk… a kisfiú… hogy te milyen átkozottul jóképű hasi vagy glukk… - itt azonnal lehányta vadiúj, méregdrága cipőjét, majd hagyta, hogy ölbe vegyem, és máris a zuhany alá állítsam. Addig főztem neki egy jó erős kávét.
Ez némileg helyretette, de időközben rettenetesen kimerült volt így széthúztam a nappali heverőjét; megágyaztam neki, és hagytam hadd aludja ki magát másnap tízig rendesen, akkor majd új lapokkal folytathatjuk.
Nem tudom, hogy vajon énmiattam nem volt-e boldog, vagy csak önmagát szerette volna megtalálni ebben a kapcsolatban. A legtöbb ismerőse kertelés nélkül kijelentette, amikor megismertek, hogy Viki rossz lóra tesz, ha azt gondolja gyerekes ésszel, hogy egy ilyen sóher alakkal bármikor is működne egy működőképes kapcsolat. Bár az is lehet, hogy csupán Viki volt az, aki szívesen hitegette magát, vagy kitalált apróbb-cseprőbb mentségeket arra nézve, hogy miért viselkedtem baráti társaságában úgy akár egy őrült holdkóros, vagy egy dilinyós? Ti. Sajnos megvan az a rossz szokásom, hogy túlzottan is bizalmatlan vagyok másokkal szemben, így csak meglehetősen hosszú ideig tart míg sikerül ebbéli apró fogyatékosságomat kiküszöbölnöm. Ez általában az este végéig is eltart.
Világéletemben olyan embertípusba tartoztam akit rendkívül nehéz kihozni a sodrából, ám ha valaki szándékosan provokál, vagy szemétkedik akkor nagyon neki tudok ám keseredni.
Mégis számomra ez a kapcsolat mutatta meg hibáimat, gyengeségeimet, és cakompakk szinte mindent, amit életemben valaha is szerettem volna megvalósítani.
Maga barátnőm apja is kötötte az ebet a karóhoz, mert félrehívott egy óvatlan pillanatban, és szabályosan kijelentette, hogy én a társadalom rákfenéje vagyok, és mint ilyet nem leszek hosszú életű a földön, mert hamar elfognak taposni akárcsak egy alamuszi, szánalmas férget. Kapcsolatunk azonban – önmagát meghazudtolva -, közel hat hosszú évig is eltartott. Én harminchét éves múltam most novemberben ő pedig harmincnégy múlt, mikor elhagyott. Az volt a baj, hogy Viki sajnos hajlamos volt hinni azon pszichológusok tételeinek, akik kijelentik, hogy egy jóféle, ostorcsattogtatós, tányér tőrőgetős veszekedés nemcsak, hogy kihozza mindenkiből a vadállatot, de utána, ha jól alakultak a dolgok, és mindenkiből kijött a fölösleges negatív feszültség talán még a szex is jobban esik. Ez azonban korántsem volt mindig így, mert ahány alkalommal eljutottunk volna arra a bizonyos pontra, amikor már feltérképeztük egymás testét, és megvolt minden szükséges vágyfokozó becézgetés, babonázó pillantás, hogy a mámorító, halhatatlan perceket beteljesítse én legtöbbször totálisan leblokkoltam, mert gusztustalannak éreztem azt, egy aktus során testnedveket cserélünk.
– Te átkozott, szánalmas, idióta, puhány kis pöcs! Miért kellett ezt csinálni?! – támadt rám, mikor romantikus együttlétünknek hamar vége szakadt. – Hogy kerültem én össze egy ilyen kurvára félős, tutyimutyi alakkal, mit te? – faggatta, vallatta magát, majd hogy kiküszöbölje a még több szidást azonnal ment és még az ágyban rágyújtott egy cigire csakhogy heves köhögési rohamot kaphassak. Talán titokban abban bízom, ha esetleg kiköpném a tüdőmet neki fizet valamicske pénzt az egészségbiztosító.
– Kérlek, borasztóan szégyellem magam… - próbáltam közbe szólni, de minél inkább akartam azt, hogy elmagyarázzam a helyzetet, és ő felnőtt módjára tudja megérteni, és elfogadni annál inkább eltávolodtunk egymástól.
– Tudod mit kishaver! Kussolsz, és inkább aludjunk! – azzal befordult az ágy másik végébe jóformán elfoglalva minden maradék, szabad területet, engem pedig jóformán száműzött a nappali heverőre.
Amikor másnap magához tért a részegségből másnaposan, kedvetlenül vackolta be magát a nappaliba, és akusztikus gitáromat kezdte el pengetni. Talán, ha megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik akár még az év énekesnője díjat is megkaphatta volna. Bár ki tudja.
Én szintén néhány centivel arrébb öltem kedvenc fotelomban, és megpróbáltam úgy tenni, mint aki elmélyülten olvasgat. Valójában azonban őt figyeltem, és beszédes mozdulatait, mert minden testrésze beszélt.
– Figyelj csak… drágám… nagyon sajnálom, hogy tegnap sokat ittam… tudod nagyon jó fejek voltak a csajok, és a gimi óta csak nagyon keveset tudunk találkozni… - mentegetőzött. Majd kicsivel utána komolyabban, szomorúbban megszólalt: –Te is tudod, hogy nagyon szeretlek, imádlak, de lássuk be kész vicc ez a kapcsolat! Mi még rendesen sem tudunk lefeküdni egymással!
Fölnéztem, mgprobáltam segítőkész együttérzést mutatni, de valójában megint elővett a kisfiús sértettség. Talán rosszul tettem, mert ő is egyre dacosabb, és szilárdabb lett.
– Hogy tudsz te úgy könyvet olvasni, ha nem mozgatod közben a szemed?
– Ezt épp egy volt magyar tanárnak mondod! De köszönöm a bókot!
– Ohó! Tehát most már így játszunk! Értem! – lett egyszerre nyílt, és ellenséges.
– Szeretnék kérdezni valamit, és szeretném, ha őszinte lennél! Van valakid ugye?!
– Miből gondolod, hogy járok valakivel? Talán ennyire nem bízol bennem? És ha van valaki, akkor neked ahhoz semmi közöd! – tűzről pattant harciassága egyre mélyebben megmutatkozott, mert idegeskedve, kezeit tördelve fel-alá kezdett járkálni, miközben azon törhette a fejét, hogy mit mondjon.
Hogy éreztem-e féltékenységet? Fogas kérdés. Tulajdonképpen soha az életben nem voltam féltékeny. A jóbarátaim is azt vallották, hogy a féltékenység csak kinyírja a kapcsolatok nagyobbik részét úgyhogy ez fel sem merült bennem. Most viszont olyan lelki sérüléseket tépett fel barátnőm, amihez talán nem lett volna joga.
– Nem csak megfordult a fejemben… - feleltem. Erre kikapta kezemből a könyvet és úgy elhajította akár egy tollpihét, majd nevetni kezdett saját önző tettén.
– Mi történne, ha te is igazán dolgoznál ahelyett, hogy egész nap postásként tengeted a mindennapjaidat?
– Nincs igazad! Rengeteget dolgozom! Itthon is sokat írok, és publikálok!
– Amiért ráadásul egy fityinget sem kap cserébe! Szánalmas egy pojáca vagy te!
– Most akkor hogy állunk? Megint veszekedni fogsz?! – kérdeztem rá nyíltan.
– Szó sincs róla! Azonnal csomagolok, és még ma végleg elhagylak! – közölte és elkezdett sietősen csomagolni, mintha fertőző betegséget árasztanék.
Én teljesen leblokkoltam, és összetörtem, talán sírni is kezdtem, mert ő se szó se beszéd máris távozott a lakásomból nehogy pátyolgatni, vagy babusgatni kelljen.
Pár hónappal később a Facebook oldalára töltött fel egy esküvői képet egy tipikus, koktélozgató, latin macsóval valahol a Maldív-szigetek környékén. Hófehér, csipkézett, dekoltált mennyasszonyi ruha volt rajta és befont frizurájában egy-két valódinak tűnő igazgyöngyszem.
Természetesen én is gratuláltam a boldog ifjú párnak, amit közösen meg is köszöntek. Szerintem csak inkább Viki szeretett volna ezzel a kis fogással imponálni saját magának. Később Messenger-üzenet jött tőle, hogy hamar teherbe esett, és Roberto Garcíával nagyon boldogok.
Ez igazán biztató hír! De hát akkor mire is volt tulajdonképpen jó ez a kapcsolat? Vagy hogy mit is sikerült megtanulnom belőle? Rájöttem arra, hogy bár kétségtelen, hogy nyíltan, egyenes és őszinte voltam, de megmaradt megtéveszthető, becsapható, gyerekes naivságom is, amivel felettébb sokan vissza is éltek. Annak ellenére, hogy Viki szakított velem, én még mindig jóleső érzéssel gondolok együtt töltött éveinkre, és csupán abban bizakodhatok, hogy hátha a jövő majd kegyes lesz, és elnéző hozzám, és az utamba vezérel valakit, akivel már minden egyenes sínen halad!