HITEGETŐ ÍRÁS

Kérdések kelnek szüntelen bírokra bennem. Vajon tényleg én vagyok-e akit kiszemelt ítélkező bosszú, hogy hajótöröttekkel együtt ismeretlen, mégis közös Végzet-sorsban osztozhasson? Kirándulásra csábító, romantikus idő aligha lehet már odakint. Gyomorfájást, végtagok csontdarálását hirdető vége-hossza nincs komisz eső dühödve dobol odakint.

Már a büszke jövő mézes öröme is elpártolt mellőlem. Köpönyegforgató prédikálók hálás szókaraték gyanánt továbbra is szentül mérgezik naponta kultúrák hagyatékait. Hogy kétszer kettő sokszor inkább öt, és nem négy. A föld szikkadt-száradó sorát dagonyázó ember igába feszülten sem képes elegendő pénzt keresni. Adó vagy rezsi éppen úgy kifossza, mint akármelyik dörzsölt uzsorás.

Mit is akarhattam immár annyi éve? Emlékeim széttörnek nyomban, mint elhasznált üvegcserepek s síró gyermeki énem hitegető, zavaros beszédeket legfeljebb álmában értheti meg. – Végtelenbe összemosódó, setét tengerhullámok mormogása lelkemben az ordító szólam: „Vajon miért nem akarhat egységesen színt vallani egyik-másik akasztófavirág se?!”

Olcsó, kisstílű, cenzúrázott-karrierjeiket féltik-e avagy a közbotránkozást?! Ha maradt is egyáltalán még igazság kézen-közön, mint lyukasodó rostán ideje korán kifolyik, vagy alszik az emberszagú empátia. A jóság míg november károgó hírnökei húzzák fejünk felett károgón önző-gyilkos indulóikat. Szemek csillagaiban kis surranó sugarak surrannak át. Talán egy beteg, hiszékeny ember reményt-csillantó, bús szeme. – Még most is naponta sebez a hétszuronyú, makacs bánat. Fáj az önmagában haldokló érzés: Így kell lenni?!