BARANGOLÁS AZ IRODALOMBAN

Minden jel arra utalt, hogy szórakoznak vele, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak rossz napja volt, vagy éppen csak aznap éppen nem volt a legjobb formájában, mikor az ismerős női hang felhívta telefonon. András nem is értette, hogy miért pont őrá esett a választás, hiszen a legtöbb esetben mindig az történt, hogyha egy csinos nővel akadt dolga akkor az legfeljebb csak elszórakozott vele, kihasználta és jó ha két nap múlva dobta, és nem azonnal.

– Üdvözlöm kedves András! Bizonyára tudja, hogy ki vagyok? Azért hívtam fel, mert lenne egy költői est, ahol nyugodtan felolvashatná szabadverseit, és hátha tudnának Önnek segíteni! – felelte a kedves, őszinte női hang, és érződött rajta, hogy határozottan az lehet a célja, hogy segítsen Andráson.
Andrásnak akkor már vagy tizenöt éve volt tartósan munkanélküli. Nem egészen pontos megfogalmazás, hiszen gyerekkora óta kisebb-nagyobb munkákra mindig is be volt fogva – sokkal inkább alkalmi munkákból igyekezett túlélni és fennmaradni, már amennyire ez a XXI. századi Budapesten egyáltalán még lehetséges volt, ahol méregdrága volt már maga az élelem is.

– Ez nagyon jól hangzik! Köszönöm szépen… - válaszolta bizonytalanul, amit viszont az ismerő női hang is azonnal megsejthetett, mert még hozzátette mondandójához, hogy egy közös ismerősük adta meg András telefonszámát.

„Ezt bárki mondhatja” – töprengett, hiszen a valódi kérdés inkább az volt, hogy ténylegesen segíteni akarnak neki, vagy egy újabb olcsó, gyilkos tréfának a szenvedő áldozata, akit rendszerint jól megaláznak, és megrugdosnak, mondván: Pajtás! Ilyen az élet!

„Ki lehet ez a rejtélyes telefonáló?” – tette fel a nap folyamán többször is egymás után a kérdés. Szokásává lett, hogyha frusztrált, vagy ideges volt, és képtelen volt levezetnie a feleslegességszámba menő, plusz energiáit fel-alá sétált a lakásában egyik szobából be, másikból ki. Tudta, hogyha megakarja fejteni a rejtélyt, akkor mindenképp el kell mennie arra a költői estre, és akkor egészen biztosan kiderülhet az igazság.

Az estre a belvárosban került sor nem messze a Rákóczi úttól. András mindig jó szimattal kiszimatolta a gyanúsnak tetsző, cigarettafüstös, bohém helyek hangulatát, és – ha másban nem is -, érzékei, ösztönei ezúttal sem hagyták cserben.

A kis klubhelység nem volt több, mint egy közepes méretű egérlyuk, ahol főként egy fekete deszkás, afféle próbaszínpadi alkalmatosságon négy széken négy változatos korú hallgatta egymást, miközben versek, prózarészletek hangoztak el, és a velük szemben helyet foglaló közönség pedig lelkes cinkosokként gratulált, és gazsulált a szereplőknek. (Nem biztos, hogy értették is az egyes verseket).

Meglepően magas, koromfekete hajú, és vakítóan óceánkék szemű, társasági nő üdvözölte és fogott vele kezet:

– Üdvözöllek, kérlek fáradj fel a színpadra, ha készen állsz! – barátságos mosolya mögött már most érződött mennyi titkos gazdagság és féltett rejtély lappanghat.

„Egy újabb gazdag, rámenős, társasági nő, aki azt hiszi magáról, hogy bármit is elérhet a kortárs kultúra népszerűsítésével egy olyan országban, ahol ki tudja mióta nem lehet igazán szólás, és sajtószabadság.” – gondolta elsőre róla, és sajnos minden jel arra mutatott, hogy itt ő csupán egy megtűrt idegen lehet, és nem barát, vagy irodalmárrajongó. Ugyanis a legtöbb irodalmár vagy felkészült szaktekintély, tudós volt, akikről leírt, hogy aggastyánkorúak, vagy olyannyira tudták helyüket az adott kortárs kultúra berkeiben, hogy ez maguktól értetődő kiváltságokkal ruházta fel őket.

András egyszerre megtorpant, amikor a fekete hajú, csinos irodalmárnő felkonferálta a következő vendéget:

– Most pedig kérem fogadják szeretettel Kelep András legújabb szabadversét, melyet az egyik tehetséges színész tolmácsol önöknek! – a nő szó nélkül átadta a mikrofonját a ficsúr, és beképzeltséget egyáltalán nem leplező művésznek, aki sajátságos orrhangon máris szavalni kezdte András strófáit. Úgy hírlett, hogy a rögtönzés briliáns mestere. Szinte ritmikusan, pattogó hanglejtéssel kezdett a versbe, ami azért volt a maga nemében különleges, mert a szabadversben nem megszokott sorvégi rímek, és gondolati ritmusok szerepeltek.  

András legszívesebben majd a föld alá süllyedt volna szégyenében, hogy miért nem lehetett egyszerűen csak egymás között felolvasni, vagy megbeszélgetni a dolgokat, miért kellett az egész közönség előtt felolvasni versét?

Ahogy a vers hangulata – látszólag -, egyre jobban és jobban magával ragadta a lelkes közönséget András is megpróbálta elhinni a lehetetlent, miszerint igenis bárki bármit is mondd talán van helye az irodalomban, mégha ez a hely nyúlfarknyi kis egérlyuknak számít is.

Bár András a vers végéig nem is igazán hitt önmagában, talán még utána se, mégis – nem tagadhatta -, hogy mélyen megérintette, hogy a közönség minden egyes váratlannak tetsző mondatra, vagy gondolatra lelkes üdvrivalgásban, vagy mély sóhajokban tör ki, végül az adott piperkőckinézetű színész amint abbahagyta a verset a közönség valóságos tapsmámorban úszva köszöntötte az ismeretlen, Anonymus szerzőt.

– Köszönjük szépen ezt a fantasztikus előadást, és a legalább ennyire meghökkentő, és kísérleti költeményt. – vette át mikrofonjával a szót a fekete hajú irodalmárnő, aki most egy háromszázhatvanfokos fordulattal valósággal felráncigálta a meglehetősen meghökkent, és megilletődött, harmincas éveiben járó szerzőt a kivilágított kis háziszínpadra.

– Kedves közönség! Ahogy azt ígértem a vers szerzője is megtisztelt bennünket! Köszöntsük nagy tapssal Kelep Andrást! – előbb ő kezdett tapsolni, majd a közönség. Ezt a tapsot nem lehetett félreérteni. Ez a személyes taps igenis Andrásnak szólt, és – bár ő folyamatosan kételkedett -, egyöntetűen kijárt neki.

– Esetleg vannak nálad még szövegrészletek? – érdeklődött diplomatikus kedvességgel az irodalmárnő. Az ember sohasem tudhatta, hogy a megbecsülés az irodalomnak, vagy személyesen a szerzőnek szólt.

– I-igen… - felelte bátortalanul, majd belenyúlt nyúzott, jócskán ősrégi aktatáskájába, amit már régen jó lett volna kicserélni valami modern, esetleg új divatosabb darabra, de hát az ilyen táskák különben is méregdrágák, és ő most elsősorban hajótörött munkanélküli. Ennek ellenére közepes méretű dossziét halászott elő táskája mélyéről, és máris az irodalmárnő kezébe nyomta.

– Tessék parancsolni! Nem tudom… jó lesz-e?! – szabadkozott szerényen, zárkózottan.

– Oh! Ez fantasztikus! Ezt mind te írtad? – hökkent meg hitetlenkedve a nő, akit valóban meglepetés ért, majd az egész dossziét átadta a többi megjelent felolvasó vendégeknek, akik máris kíváncsian, és lelkes buzgalommal olvasni kezdték a szövegeket.

A kultúrest további része valóságos örömmámorban tobzódva telt el. Minden meghívott közszereplő András versét, vagy prózarészletét mondta el szabados, improvizált stílusban brillírozva a házi színpadon, és mire az este véget ért András már ment volna haza, mert úgy érezte, hogy kicsit talán már túl sok is az öncélú ünneplés. Sosem szerette, vagy kedvelte különösebben, ha ünneplik, mert mindig hátsó szándékot, vagy cinkosságot feltételezett, és ez megmérgezte a ünnep alázatát.

Amikor az est vége felé csöndes betolakodóként arra készült, hogy angolosan távozzék a kékszemű irodalmárnő intett neki, hogy még el ne menjen, mert fontos dolgokat szeretne vele megvitatni. A legtöbb kíváncsiskodó – főként idősebb emberek még ott maradtak beszélgetni kicsit a fő szervezőkkel, míg a néhány fiatal: lányok, fiatalok vegyesen máris lelkesen megrohamozták Andrást, akit máris hevesen faggatni kezdtek, ti. hogyan írja verseit? Milyen költők, írók voltak mesterei, példaképei? stb. Számos olyan kérdést is megkérdeztek tőle, ami András számára határozottan tabu-témának minősült, mint mondjuk a szerelem, vagy a mindenség beteljesülése.

– Hát pajtás! Le a kalappal! Kurva jól odatetted a strófáidat! – lelkendezett egy amolyan hippi kinézetű, fekete bőrszerkós rockersrác, aki egy bandában volt basszusgitáros, és megígérte, hogy dalt ír a haverjaival András szövege alapján.

– A romantikus részeknél majd elolvadtam a gyönyörűségtől! – áradozott egy nagyvilági dívához hasonlító, kissé beképzelt, sznob nő, aki – bár nem dohányzott -,mégis kedvére szívta egy ezüstözött szipkából a cigarettát, hogy ezzel is kedvére mutogathassa nem létező társadalmi státusát.

Néhány perc múlva természetesen rajongói körben visszatért Andráshoz a fekete hajú, kékszemű irodalmárnő is, aki sugárzó, kissé diplomatikus, mézes-mázos mosollyal kérte, hogy foglaljon helyet, és beszélgessenek egy kicsit.

– Régóta írsz verseket, és prózát? – szólt első kérdése.

– Gyakorlatilag a gimnázium óta! Volt egy nagyon megértő, és kedves irodalomtanárnőm, aki folyamatosan bíztatott, bátorított, míg végül én is rászántam magam az írásra.

– Tudom, hogy bizonyára már milliószor hallhattad, de te nagyon tehetséges vagy, és ezt ki kell használni!

Legutóbb, amikor valaki tehetségesnek kiáltotta ki nem történt semmi. Néhány illendő közhelyet puffogtattak el, és persze ígéretek záporoztak a fejére, hogy majd kiadják verseit akár gyűjteményes kötetben, vagy egy antológia részeként. De mint minden ígéret, ami nagyon jólhangzik, és sokat ígér – ezek is megvalósulatlanok maradtak.

– Mi az? Valami probléma van?! Talán nem hiszel nekem?! – kérdezte megilletődötten a kedves nő.

– Igen… azaz nem! Illetve… nagyon sok emberrel találkoztam már, akik szerintem tényleg tehetséges vagyok, de annyiban is maradt a dolog, és nem történt semmi érdekre méltó változás.

– Nos, hát megnyugtatlak, hogy nekem nem szokásos átverni sem a barátaimat, sem az ismerőseimet! – felelte őszintén, és kedvesen. – Azért szeretnék minél többet megtudni rólad, mert rengeteg szerkesztővel, íróval, kiadóval állok napi szinten kapcsolatban, és esetleg lehet, hogy tudnának neked segíteni!

– Ez tényleg… nagyon jól hangzik… köszönöm szépen… - András hangja érezhetően még mindig bizonytalan volt, tétova, és kételkedő. Most mégis mintha sokkalta könnyebb megoldásnak tűnt volna belekapaszkodni a kételkedés teremtette idillikusnak tetsző illúziók ragadós vegyülékébe.

– Bocsáss meg, de még mindig nem érzem azt, hogy egyet értenél velem, vagy hogy szerinted is jó lehetőség lenne-e? Jól gondolom?! – érződött, hogy a művelt, valószínűleg több nyelven is beszélő úrinő minden szavát a lehető legkomolyabban gondolta, mégis Andrásnak már annyi ígérgetésekkel, alkuval szúrták ki a szemét, és kecsegtették, hogy mára totálisan hitehagyott lett.

– Én kérek bocsánatot, ha kellemetlenséget okoztam volna! Tetszik tudni… kissé kacifántosan alakult a gyerekkorom! – Már megint ez a furcsa „kacifántos” melléknév. Mintha a zord, és szomorú gyerekkor egyszerűen betört volna emlékei közé, és képtelenségnek tűnne onnét megszabadulni tőle. Csak ne vigye túlzásba saját önsajnálkozását, mert akkor lehet, hogy borul a lehetőség is.

– Oh! Őszintén sajnálom, ami történt! Tudom, hogy most még vadidegenek vagyunk egymás számára, de őszintén remélem, hogy ez a közeljövőben hamar megváltozik! – mosolygott kedvesen. – Figyelj! Ha van kedved szeretnélek meghívni a lakásomra, ami itt van a Gellért-hegy lábánál, tehát egészen közel! Persze nem most, mert jócskán eljárt az idő, és gondolom már szabadulnál innen! – elővett egy díszes, keménylapos névjegykártyát, és ráírta még otthoni vezetékes telefonszámát is vélhetőlen arra az eshetőségre, ha valami közbe jönne.

– Tessék! Ezen a számon mindig elérhető vagyok! Szeretettel várlak mondjuk Csütörtökön délután. – kinyújtotta kezét, mire András nem tudta eldönteni, hogy vajon férfiasan csupán megrázza-e a felkínált kezet, vagy kezet csókoljon. Végül a gyöngéd kézfogás mellett határozott, és olyan lopakodva tűnt el a szivárgó sötétségben, mintha láthatatlan árnyék volna.

A Csütörtöki nap hamarabb jött el, mint azt várta. Egész kora hajnal óta talpon volt, és szövegeit, verses határidő naplóit rendezte, hogy vajon melyek illenének a legjobban a bemutatkozásra? Az is lehet, hogy az irodalmárnő egész szerkesztőgárdát hívatott lakására, akik mindannyian kellemetlen, zsörtölődő, barátságtalan aggastyánalakok mind, akik szabályosan ízekre szedik széjjel gondosan, aprólékosan megírt írásainak java részét, és az is lehet, hogy közlik vele, hogy nemhogy egyáltalán nem tehetséges, de amit csinál az a kortás kultúra egyértelmű környezetszennyezése.

„Micsoda egy képtelennek tetsző ötlet!” – gondolta, majd negyed tizenkettő felé megebédelt, majd felöltözött, és elindult a ködös, télies nappalban a Gellért-hegy lábához a megadott lakáscímre, ahol – elviekben már várta az irodalmárnő.

„Nem mondta, hogy kora délután mikor? – ütött szöget fejében a felismerés. És, ha nem aktuális, vagy túlzottan korán érkeztem! Általánosságban az úri népek sohasem szoktak felkelni déli tizenkettő előtt!” – miután jól megrágta magában a mondatok értelmét felcsengetett a kaputelefonon.

– Ö… Jónapot kívánok! Kelep András vagyok, és az irodalmár hölgyhöz jöttem! – miért kell állandóan motyognia? Miért nem nyílik ki a szája, és a hangja?

– Jó napot! Máris nyitom a kaput! – szólt a telefonos hang, majd berregés jelezte, hogy a kaput kinyitották.

Pontosan a harmadik emeleten volt az irodalmárnőnek a lakása. Első ránézésre amolyan belvárosias, barokkos, rokokó stílussal fűszerezett, eredeti kovácsoltvas csigalépcsős mandzárd lakás volt, ahol már a mennyezet háromszor akkora, mint a lakás négyzetmérete.

András elfogódottan, szabadkozva, mérhetetlen alázattal lépett volna be, ha egy rettegő félelmeit nem ébreszti fel radikálisan egy hozzá szaladó, ugató, négylábú.

– Ajjaj! Segítség! – ordította, amint a kutya egyre vehemenseben kezdett ugatni, és csóválta a farkát. Mintha egyenesen az alvilági Cerberussal nézett volna fenyegetőn farkasszemet.

– Hát itt vagy! Zorba! Helyedre! – fogta meg az irodalmárnő nyakörvénél fogva a rendetlenkedni vágyó kutyust. Majd kezet nyújtott a szemlátomást falfehér, és jócskán megrémült fiatalembernek.

– Jaj! Őszintén remélem, hogy nem ijesztett meg túlságosan! Tudod Zorba is családtag, és már hat éve van meg! Hozzánk nőtt!
András kicsit úgy érezhette magát, akár Pilinszky, akit Sárközi Márta hívott meg Balatonfüredre és mivel a híres költő halálosan rettegett a kutyáktól, ezért Illyés Gyuláék vettek neki egy kutyasípot, amit sajnos a kelleténél többször megfújt, ha fenyegetve érezte testi épségét.

Ezt a kis irodalmi anekdotát, most András is elmesélte, és az irodalmárnő kellemesen meglepődött, mert nem nézte volna ki a furcsa, különc fiatalemberből az irodalmár kultúrembert.

– Ha jól sejtem, akkor hoztál kéziratokat és szövegeket is, ugye? – sandított rá.

– Igen… máris adom! – azzal kissé büszkébben máris kivette jócskán megtömött aktatáskájából azt a sok mindent, amit eredetileg bepakolt.

– Ez igen! Te sohasem okozol csalódást! – vette át a nagyobbacska kéziratcsomagot. – Várj egy pillanatot! – hátra ment a lakás irodának felszerelt, elkülönített részébe, és pár verseskötettel tért vissza. Voltak közöttük egyedi, és dedikált kötetek is!

– Kiválogattam pár kortárs, és ismeretlen költőt! Remélem tetszeni fognak neked! – kedvesen átadta az értékes ritkaságokat a megszeppent fiatalembernek. – A hozzájárulásodat szeretném kérni András ahhoz, hogy szövegeiddel szakértő szerkesztők foglalkozhassanak, és meglátjuk, hogy mit hámoznak ki belőle! Az sincs kizárva, hogy lehet, hogy a következő könyvnapra kötetet tudunk összehozni!

A fiatalemberen jócskán meglátszott, hogy a váratlan örömujjongás és a szomorkás beletörődés között egyensúlyozik. Mégis leplezni igyekezett sztoikus kételkedését, mert semmi esetre sem szerette volna megbántani a roppant felvilágosult, művelt nőt.

– Feltételezem még számtalan kérdésed van! A legfontosabb, hogy minden író, gondolkodó elsősorban kérdéseket, gondolatokat fogalmazzon meg! Te már most jó úton haladsz! Meglásd a következő alkalommal sokkal biztatóbb hírekkel szolgálhatok majd! – mosolyodott el titokzatosan. – Ha van kedved továbbra is látogathatod a klubrendezvényeinket! Nagyon örülnénk, ha megtisztelnél bennünket, és időd engedi!

– K-köszönöm a lehetőséget! – hebegte.

Az idő megint csak gyorsan eltelt, és tél lévén korábban is sötétedett, mint máskor. Az irodalmárnő kikísérte a ritka vendéget.

– A köteteket nyugodtan megtarthatod! Legyen bennük örömöd! Mindent el fogok követni, hogy önálló köteted lehessen! – ismét kezet ráztak, majd András a bizakodás lehetőségével léphetett ki a kora esti, télies alkonyatba.

FILM, ROMANTIKA, SZEÁNSZ



– A romantika egy rendkívül különös, különleges korszakot vetített a filmművészet elé, már az első mozgóképektől elkezdve. – kezdi beszédét a sovány, kisnövésű, hosszú barnahajú irodalomtanárnő. Lábán kényelmes szandál, amolyan papucsféle, melyet a katedra alatt nem győz rejtegetni, mintha kicsit szégyellné is hamvas, gyöngéd lábujjait. Nyárias szoknya van rajta, mely egyszerre kölcsönöz számára hippis, ugyanakkor kifinomult eleganciát is.
Az őskorinak számító videómagnóban elindított romantikus filmet főként a filmklubra jelentkező gimnazista hölgyek kedvelik nagyon. Szinte árgus, nagyokat sóhajtozó hangokat hallatnak, és mindannyiszor kedvenc, sármos, jóképű főszereplőjük feltűnik a képernyőn valósággal nem győznek olvadozni a gyönyörűségről. Egyesek például már most elhatározzák, és titokban megfogadják, hogy kimennek Amerikába, elmennek az adott híres filmsztár méregdrága villás otthonába, és úgy vetik a karjai közé magukat, hogy a sztár zokszó nélkül azonnal feleségül vehesse őket.
–Oh! Mindig veszettül kalapál a szívem! Hogy ez az Orlando Bloom mennyire szexis pasi! Biztosan fantasztikus teljesítményt nyújthat az ágyban! – áradozik róla egy nyurga, deszkavékony, melle nincs lány, akit sokszor inkább fiúnak néznek, talán még a viselkedésében is inkább a fiúkkal rokon. –Ha lesz elegendő pénzem ne féljetek egyetlen percet se tétovázok, és azonnal megcsináltatom ezeket a csökevényeket. – megfogja még hamvas, bimbódzó melleit, mire a csoportban lévő fiúk többsége nyálcsorgatón máris veszettül mustrálgatni, méricskélni kezdi egész alakját. Kivétel az a pufók, különös srác, aki elpirul, és inkább szégyellős kisfiúság mellett mind a két tenyerével eltakarja a kezét, mintha olyat látott volna, ami tabu, vagy egyenesen tiltott dolog.
– Skubizzatok csajok oda! Tónika hogy elpirult! Szerintem még most is az anyucikájával alszik esténként! – szólal meg egy kisnövésű, vagány lány, akinek szőke, tüskés frizurája van, és már most szeret divatosan, extravagánsan öltözködni.
– Jaj, Bernikém! Hát hogy mondhatsz ilyet?! Te kis bestia! – kedvesen barackot nyom a barátnője fejére Kriszta, és máris azon van, hogy elsimítsa ezt a kis nézetkülönbséget az osztálytársak között. Megértőn, empatikusan odalép a hátsó padban rostokló, félszeg, tétova Tónihoz, aki ebben a percben kicsit megilletődöttebb arcot vág, hiszen négy éves együtt tanulásuk alatt még egyik lány sem ment oda hozzá, legfeljebb csupán a szokásosan megírt házi feladatok ürügyén, mert tudhatták, hogy a barátság fejében Tóni ezt is hajlandó megcsinálni, csakhogy mindenképp elfogadják, és maguk közé bevegyék.
– Szia Tóni! Csak azért jöttem, hogy… bocsánatot kérjek tőled a komisz barátnőim nevében is! – elbűvölően, őszintén mosolyog, és egész vibráló, izgalmas angyali lényéből most csak úgy sugárzik a tetterő. Az ember azt híhetné, hogy ezt a csinos angyalt azért küldték, hogy rendbe hozza a földön az elrontott eseményeket, és megvigasztalja a szomorú embereket. Kedvesen kinyújtja finom, hattyú kezeit, és óvatosan megérinti Tóni egyik szőrös mancsát. Tónin is azonnal átfut valami ismeretlen, jóleső bizsergés, melyet eddig még sohasem tapasztalhatott. Megpróbál kedvesen mosolyogni, ám inkább valami torz, groteszk fintorra hasonlít szája mozgása, ezért inkább csak bólint mint aki tudomásul vett valami nagyon fontosat.
Kriszta közelebb megy, és most először gondol egyet, kicsit lehajol, és megpuszilja Tóni pirospozsgás, pufók arcát.
– Kérlek ne légy szomorú! Élvezzük a filmet! – azzal röpke szöcskeszökkenéssel vissza is tér lebzselő, egymás közt suttogó, cserfes barátnőihez, aki jócskán vizsgálódásuk tárgyává teszik Kriszta őszinte érzelmeit.
– Nem is tudtuk, hogy szerelmes lettél a Tónikába! – kezdik gúnyolni. Kedvükre ugratják, élcelődnek vele.
– Igenis, érzek valamit iránta! Ti pedig szégyellhetitek magatokat, amiért állandóan maceráljátok! Nagyon rendes, udvarias fiú. – maga se veszi észre, de az utolsó mondatok után mélyen, jólesően elpirul.
– Két szerelmes pár… - folytatja tovább az egyik barátnő. A tanárnő is rögtön megneszeli a kisebb csevegést.
– Hölgyeim! Remélem nem zavarom meg a kis diskurzusotokat, de ha nem érdekel benneteket a film nyugodtan el is mehettek! – kijelentését – mint mindig -, most is határozottan, és nagyon komolyan gondolja. A filmklubnak ugyanis egyik feltett célja, hogy a filmművészeti alkotásokat próbálja meg szakmai szemmel megvizsgálni. A serdülő, tinédzser lányok élénk érdeklődését muszáj valahogy lekötni. Ha már a szüleiknek sehogyan sem sikerült a dolog.
Az tavasz szinte nyom nélkül múlt el, és a nyár első hónapjai szinte minden esetben fullasztó, fületeg fojtogatással járnak. A lányok persze minden percét élvezik, ha nőiességük biztos tudatában flörtölő szándékkal, játékokkal felkelthetik a mohó, és ugyanúgy kíváncsiskodni vágyó fiúk figyelmét magukra.
Valaki kicsit túlságosan is merész vizekre merészkedik akkor, amikor kivágott, szándékosan mélyen dekoltált hófehér ruhát vesz fel, és néhány lány már olyannyira fejlett, hogy ezt nem is rejti véka alá – sőt! egyenesen henceg, kérkedik vele meglehetően arrogáns büszkeséggel, és egy jó jottányit mindig kihúzottabb mellkassal közlekedik természetesen szándékosan közszemlére téve formás idomait, melyek létezéséről eddig még senki sem tudott.
A csoportban is ott van az a lány, aki korához képest fejlett idomokkal rendelkezik, és állítólag már volt szexuális kapcsolata egy ugyancsak tüzes és mohó fiúval, aki bevezette a szerelem igazibb művészetébe. A múltkor is nyíltan csókolóztak, valósággal majd felfalták egymást a húsz perces nagyszünetben, amikor a legtöbb diák kiment az udvarra, vagy a folyosóra szándékosan magukra hagyva a boldog, turbékoló szerelmeseket. Csak Tónika maradt bent a teremben, de ő nemsok vizet zavar, mert mindenki megvan róla győződve, hogy nincs ki a négy kereke.
– Adri! Mesélj még? Milyen az, amikor Gergő becserkészi neked a gyíkot? – kuncog az egyik barátnő, aki olyan kíváncsi az igazi szex rejtelmeire, hogy valósággal nem bír magával.
– Hát… az igazság az, hogy először kicsit fáj, de aztán hamar hozzászokik az ember! – vallja be az igazat Adrienn, aki olyan akár egy afrikai hercegnő állandóan kávébarna bőrével, világító gyönyörű kék szemeivel. És persze folyton mosolyog.
A romantikus film a közepére ér, mikor – rendszerint -, már bőven lehet tudni azt, hogy melyik szereplőt mi motiválja, mi vezérli? Most a főszereplő szenvedélyesen megcsókolja a szintén álomszép hölgyet, miközben elmaradhatatlanul az ember fülébe cseng a romantikus komoly zene sok-sok hegedűszólammal.
– Látjátok csajok! Így kell igazán csókolni, hogy az embernek valósággal felforrjon a vére a sugárzó, mágneses extázistól. – magával ragadó hévvel próbálja megcsókolni a mellette üldögélő fiút a szemlátomást lázas barátnő, ám a csók kicsit nyálasabbra, és szerencsétlenebbre sikeredik, mint azt eredetileg tervezte.
A termet most az irodalomtanárnő szokásos, kissé álmosító szövege tölti be. Kissé hivatalosabbra sikeredik a szöveg, melyet főként az olasz és az európai filmművészet klasszicizálódásával kapcsolatosan eldarál. Szinte alig-alig figyelnek, ellentétben Tónival, aki most ügybuzgón úgy jegyzetel A/4-es méretű spirálfüzetébe bal kézzel, mintha egyenesen az élete függne tőle.
– Olyan kiválóságok határozták meg a hatvanas évek európai filmjeit, mint mondjuk Sophia Loren, Audrey Hepburn, Gina Lolobrigida. stb. A Tulipános fanfanként ismert reprodukciót először Gerand Phillipe játszotta el még ezerkilencszáz ötvennégyben de akkor a filmnek az volt a címe, hogy Királylány a feleségem!
A csoport hölgytagjai továbbra is egymás közt sugdolóztak, trécseltek, ki hogy:
– És mondjátok csak? Mi a helyzet a mi Tónikánkkal? Ki merné igazán lesmárolni, méghozzá nyelvesen? – Andi – bár intelligenciahányadosa egyesek szerint jóval meghaladta az átlagon felüli értéket, mégis mostani kijelentése egy műveletlen csitri beszólásával volt egyenértékű.
– Ez nagy szemétség volt tőled Andi! – teremtette le szigorúan, keményen Kriszta, aki megsajnálta Tónit, és az is lehet, hogy érzett valamit iránta.
– Jaj, ne gyerekeskedj itt! Még pont te beszélsz! Csak azért vagy vele, hogy alkalom adtán megcsinálja a házidat! Szánalmas vagy te és a barátnőid! – ebben azért mégiscsak lehetett logikai alapállás, hiszen a legtöbb ifjú hölgy valamit mindig akart Tónitól, ám ezt nem lehetett a barátság számlájára írni.
– Ha nem fejezed be most rögtön én esküszöm mindenre ami kedves, hogy agyon csaplak! – már fenyegetett is, miközben gombnagyságú barna szeme élesen villant.
– Hölgyeim! Akiket nem érdekel a filmes fakultáció szabadon távozhat! Itt munkafolyamat folyik, ha kérhetném figyelmeteket! – az irodalomtanárnő szinte mindig egyszerre rezgett osztálya, csoportja ingatag hangulati hullámaival, és mindig volt egy-egy figyelemfelkeltő, bölcs megjegyzése melyre oda kellett figyelni, mert másként számon kérte.
– Elnézést kérünk tanárnő! Mi csak azon kezdtünk meditálni, hogy mennyivel jobbak voltak a fekete-fehér filmek, mint a mostani gigaprodukciók, aminek se füle, se farka! – válaszolt a vagány Anna, akinek legalább olyan könnyedén, és meggyőzően forgott a nyelve, akár a notórius hazugsággyárosoknak, mégse tudta senki mikor hazudik, vagy mikor mondd éppen igazat.
– Maradt még körülbelül tíz perc a foglalkozásból! Kérlek benneteket bírjátok még ki! Tudom, hogy meleg van, de azért tiszteljük meg egymást!
Az idő hátralévő részében a lányok csöndben maradtak. Valaki firkálgatott, kisebb skicceket, rajzokat készített a füzete hátulsó lapjainak egyikére, míg mások a pad alatt elővették anyuktól elcsent kozmetikai szerek valamelyikét, és szabályosan elkezdték festeni körmeiket, majd tüntető büszkeséggel mutatták – szintén a pad alatt -, hogy kinek milyen színválaszték a kedvence.
– …És végezetül egy kis kedvcsináló a következő fakultációra. A feladatotok az lesz, hogy megnézzetek egy romantikus filmet és próbáljatok meg azokat a szerkezeti egységeket felismerni, amiről itt beszélgettünk! A legjobb, ha füzetben készítetek egy kisebb táblázatot, mely három egységből áll! Figyeljetek az első és második fordulópontra a történetben. Ki motiválja a fő – és mellékszereplőket? – az irodalomtanárnő hátrafordult a táblához, és miközben lelkesen magyarázott felrajzolt egy kisebb táblázatot, hogy hogyan is képzelte a feladatot a gyakorlatban. – Aki ügyes lesz ajándékot kap! – jegyezte meg rejtélyes mosollyal.
A fakultációnak hamar vége lett, és a lánytársaság legtöbb tagja szinte ujjongó örömmel rohant ki az iskola bezártnak vélt fogságából a szabadba. Csupán csak Tónika maradt már megint egyedül a tágas tanteremben. Hátizsákjából elővett egy-két tiszta papírzsebkendőt, hogy rendesen megtörölgesse csurom verejtékes homlokát, és pufók arcát. Nem vette észre, hogy Kriszta megvárta az osztályterem ajtajának dőlve.
– Tóni csak egy pillanatra! – állította meg irodalomtanárnője, mielőtt kimehetett volna a teremből.
– Igen, tanárnő?
– Figyelj! Tudom, hogy semmi közöm ahhoz, hogy kikkel barátkozol, és kikkel nem, de az, hogy minden esetben megírod mások házi feladatát, és leckéit nem vezet semmi jóra! Ezzel csak azt éred el, hogy azok a bizonyos emberek, akik most körbe vesznek újra és újra kifognak használni, egész egyszerűen azért, mert engeded nekik, hogy ezt tegyék, és fütyülnek a barátságra! Az igazi barátság nem ettől függ! – támaszkodott a nagy téglalapalakú íróasztalnak.
– Igen… értem… - felelte szomorúan, és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát, hiszen minden vágya az volt, hogy igazi, méltó barátokra találjon.
– Jaj, Tóni! Kérlek ne kezdj el megint sírni! Nem az volt a szándékom, hogy megríkassalak, csak megpróbáltam felnyitni a szemed! Próbálj meg más emberek fejével is gondolkodni! Amikor irodalomórán vagyunk annyira jó érzéked van a szereplők lélekrajzának megítéléséhez! Ez pontosan hasonlít a való élet szereplőihez, persze különbségekkel, de próbáld meg kicsit másként szemlélni az összefüggéseket! Emlékezz rá, mi motiválja az egyes embereket, és milyen taktikát, vagy stratégiát követnek, hogy elérhessék céljukat! Ez nem azt jelenti, hogy senkiben se bízhatsz! Bízni mindenkor kell és szükség van rá, de óvatosnak kell lenned különben azok nyerhetnek, akik szemében te értéktelen leszel! Nagyon jó munkát végeztél minden filmklubos órán! Ha így folytatod beszélek az igazgatónővel, és majd közösen kitalálunk valamit! Szerintem belőled fantasztikus forgatókönyvíró válna! Van hozzá tehetséged!
Kriszta végighallgatta az irodalomtanárnő és Tóni beszélgetését, és rájött arra, hogy barátnői mellett ő is mennyire kihasználta ezt a végtelenül udvarias, érzékeny, és sebezhető fiatalembert.
Amikor Tóni kiment az osztályteremből hátizsákját vállára vetve Kriszta belekarolt, és cuppanós puszival üdvözölte, és eldöntötte, hogy mostantól kezdte a legjobb barátja lesz, és senkinek sem fogja megengedni, hogy kedvére kihasználhassa. 

FANYAR-JÁTÉK


Kövezz csak meg! Ordítsd le busa fejem.
Rohanj bátran a vesztedbe,
- amit manapság művelnek nem lehet elegendő érv,
panasz nem viselheti, még akkor sem,
hogyha az avítt, elkorcsosult demokráciának időt kell hagyni.
Béklyóba kötözi az embert, mint farkashoz farkast,
stricikhez megalkudott prostituáltat
– éber áruló tudattal, alattomos állhatatosság vegyesen párosul,
mely folyamatos, kicsinyes macska-egér háborúskodásokat érlel
s ezért az elképzelt, megálmodott jövő mindig bizonytalan,
kellőképp esendő.

Minden őszinteség-masszával leöntött,
hamis érzést magába olvaszt, felfal mindenek hiéna-mosolya,
gyilkos-orv, keskeny üzleti vonal:
fegyver s tőr mely mindig csak pénzzel vállal egyenértékű szolgáltatást
– újabb karrier-ígéretekkel dicsekszik s tán ezért borzalmasabb,
halált-hozóbb lehet mintha maga is megtenné.

Azok, kik hűséges szolgaként rabjai végül mind járulékos vesztesek,
bedarálható fogaskerekekként végzik.
S akit élő holttestként kicsempésznek a létezés őrlő kerekei
közül az nem győzhet majd hálálkodni,
hogy híven megőrzi majd, ami az övé.

Küzdő ember aligha lehet ma, ki ne hódolt volna be valaminek:
egy-egy ottfelejtett csekk, vagy papírfecninek hatszemjegyű összeggel.
Vagy álomállásnak, ami mást illetett volna meg.
Furcsa, egyértelmű kérdések láncolatából elgáncsolt logika virágzik,
akár gyomnövények televénye.

Agymosottak agyába tetoválódik a titkos jelszó:
„Túlélni mindenáron!” – S ha lúd, hát akkor már mindenképp lehessen jó kövér.
– Felmagasodik bennem e földi kín, hogy szorgalmas hírmondóként
összeszorított fogakkal tűrni kényszerültem;
összetett emlékek vakfoltjai között egyetlen veszteglő élő sem maradhatott,
ki nélkülem tanúskodhatott volna!

MODERN CSENDÉLET


A Lady reggelizett. Egyik kezével az eltűntetett croissant apró morzsáit próbálta felszedni a terítőről, míg másikban a teáscsészével próbált egyensúlyozni. A csészét szinte művészieskedő műgonddal mutató- és középső ujja közé szorította, de ha szorítása – valami könnyebbség folytán -, meglazult volna egészen bizonyos, hogy az értékes porcelán máris a márványpadlóra zuhan, és darabokra törik.
A reggel fényeiben még jól láthatóvá váltak kezeinek finom, gyöngéd, simogató ujjai. Másik keze, mely a morzsákat volt hívatott eltűntetni úgy tűnik kis idő multán ráunt ebbéli foglalatoskodására, mert azt a fényképet kezdte nézegetni, ahol ő, és negyven évvel idősebb, aggastyán férje volt lefényképezve tengerparti villájuk közelében.
Odakint sűrű lett a köd, és a jéghideg esőcseppek is komótosan kopogtak a párkányzaton. A szobát szándékosan vidám, pasztell színekkel rendeztette be, hiszen semmi szüksége nem volt rá, hogy az emberek általánosságban borongós, pesszimista hangulatát, még az egykedvű, unalmas, és szürke tapétákkal is tetézze. Aki hozzá jött, vagy kért személyes audienciát úgy tekinthetett erre a meghitt, társalkodó szobára, mint kellemes, nyugodt, harmonikus légköre, ahol újra lelkierőt meríthetett, és ahol – legalább is -, megnyugodhatott pár percre. A személyzetnek most szabadságot adott, hiszen nem tűrhette, hogy a főként nagymama és nagypapakorú felszolgálók, és inasok kiszolgálják minden kényeskedő szeszélyét. Édesanya remek munkát végzett nemesi neveltetésével kapcsolatosan, mert nem győzte számára hajtogatni, hogy az embereket emberekként, és nem használati tárgyakként kell kezelnie, és ha emberségesen bánik villája lakóival előbb-utóbb egészen bizonyosan meghálálják majd.
A finom porcelán teáscsésze mellett egy Tablet árválkodott. A modern kor legújabb csúcstechnikája. Elvégre egy Ladynek miért is kellene szakítania az ősi hagyományokkal, amikor a modern kor vívmányaiban is tökéletesen kiismerheti magát. Hiszen még alig múlt harmincnégy éves. Bezzeg hercegnő unokahúga! Egész nap hol a laptopját nyomkodta, vagy a Playstationnel játszott. Ha csak rágondolt önkéntelenül is kellemesen elmosolyodott. Mennyit is változott a világ azóta, hogy ő annak idején ebben a villában világra jött. A második csésze kávé után is valahogy éhes maradt, ami szigorú bűnnek számított, tekintettel egy igazi Lady sohasem mutathatja ki sem sóvárgó vágyait az elérhetetlen élvezetek után, sem pedig a torkosság, vagy a falánkság szintén elítélendő bűnei irányába. Ugyan hogy is nézne ki, amikor úriszabója a legújabb divatos ruhakölteménnyel kápráztatja el, vagy hivatalos fogadásra hivatalos, és akkor nem fér bele legújabb, méregdrága divatkollekciójába? Ez határozottan elfogadhatatlan. Most aprócska, szinte gyermeki kezével mégis kinyúlt, és miután meggyőződött, hogy senki sincs rajta kívül a szobában gyorsan bekapott egy fél kanálka virágmézet. Istenem, mennyire jól esett.
Az egyik komorna váratlanul rányitotta az ajtót, persze számtalan sok szabadkozás közepette. Pufók, rendkívül barátságos asszony volt, aki sok-sok évvel ezelőtt cselédként kezdte a pályáját, de aztán hamar ott maradt a házban, és segített nevelni a gyerek Ladyt. Fehér kötényt viselt, mely makulátlanul, hófehéren ragyogott.
– Bocsássa meg tolakodásomat Mi lady, de csak szerettem volna megkérdezni, hogy milyen ételt parancsol az ebédhez? – lesütötte mélyen érző, gombként ragyogó két szemét, mint aki fél a másik szemébe nézni.
A Lady hirtelen felkelt az étkezőasztala mellől, és röpke gazellaszökkenéssel, vidáman a komornához ment; megölelte és cuppanós puszit adott pufók arcára.
– Annyira örülök, hogy Ön mindig ennyire figyelmes és jó hozzám kedves Mrs. Watkins.
– Jaj, kisasszonyka! Kérem, ezt itt nem lehet! Mit fog gondolni az Úr? – gyorsan körbe is nézett, mint akit rajtakaptak valamin.
– Ne tessék ilyesmiken szégyenkezni! Ön igenis tiszteletbeli nagymamám, és akkor ölelem meg, amikor csak kedvem tartja rang ide vagy oda nekem egyre megy!
A komorna meglepődött, majd meghökkent, de jóleső érzés kerítette hatalmába, hogy valaki így ragaszkodik hozzá.
–Mit parancsol kisasszonyka az ebédre…? – érdeklődött tétován.
–Mondok egy titkot! Ugye tudsz titkot tartani? – bizalmasan suttogóra vette a hangját, mint akinek fontos bejelentése van.
–De hát Mi lady! csecsemő kora óta én gondoskodtam Önről! Természetesen tudom a számat tartani! – mintha valami sértést kellene lenyelnie.
– Akkor jó! Figyelj ide! Szerelmes lettem valakibe, aki… közrendű! – szavai mélyén érezte fokozatosan újra és újra megdobbant csengettyűs szíve.
– Jaj, kisasszonyka! Hát azt nem szabad! Mit fog szólni a lord úr őméltósága? És a grófnéra már nem is tetszik gondolni?! – félős, néhol megbicsaklott hangja csak az igazságot mondta. Hiszen az szinte elképzelhetetlen dolognak tetszett, hogy a XXI. században a nemesi, felső társadalmi rétegek kötelességtudatát legyőzhetné az őszinte, kristálytiszta szerelem.
– Ha így beszélsz velem, akkor jobb is, ha többet el se mondok! – kezdett makacskodni a fiatal hölgy, gyöngéd, hosszú karjait keresztbe fonva maga előtt. – Gyere ülj bele a székbe! Fáradtnak látszol. – megfogta két kezét és már húzta is a tétováskodó szolgálónőt a székhez.
– Hát, ami igaz, az igaz! Az egész napos lotás-futás bizony kimeríti az ember! De tényleg csak egy röpke pillanatra.
A fiatal hölgy most odaröppent az ajtóhoz és kulcsra zárta, mert nem akart fogadni senkit. A végén még megláthatják, hogy az egyik szolgálónő pihenget munkaidőben, és abból még bajok lehetnek.
– Látnod kellett volna őt! Kicsit termetesebb, és nem annyira kisportolt fiatalember, de annyira bölcsen tud az emberhez szólni, és annyira reménytelenül romantikus, hogy első pillanata is rendkívül rokonszenvessé vált. Az ember az ilyesmit talán mindig is előre megérzi, mint az időjárási frontokat, vagy ha haláleset történik egy családon belül! Olyan zöld szemei voltak, melyek visszatükrözik gyerekes szomorúságát, de megvilágítják azt a karizmatikus személyiséget, akire nekem szükségem van! Úgy érzem idehaza megfulladok! Sokszor ténylegesen nyomasztanak ezek a falak! – vágyakozva felsóhajtott.
Ekkor csengettek. A csengetés éles hangja meglepően váratlan volt, hiszen a ladynél nem sokan fordultak meg, hacsak nem előzetes jelentkezés alapján. A lady halkan figyelt. Odalopakodott az ajtóhoz, és kiszólt: – Tessék? Ki az?
– „Mi a név? Mit rózsának hívunk éppoly illatos!” – Shakespeare-i idézet találó volt erre a titkos alkalomra.
A mi lady reszkető kezekkel, hevesen dobogó szívvel nyitotta ki kulcsra zárt szoba ajtaját, és mikor megpillantotta a termetes, de jóindulatú, félszegen viselkedő fiatalembert nem törődve a társadalmi etikettel, sem elvárt konvenciókkal máris nyakába ugrott és össze-vissza csókolta.
– Oh! Drága Édesem! Annyira hiányoztál!
– Bocsáss meg, hogy… csak ilyen ruhában, és hívatlanul állítottam be, de te is nagyon hiányoztál… - kisfiús, félszeg bája szinte azonnal levette a lábáról a ladyt.
A lady kibontakozott néhány perccel később az ölelésből; a fiatalember szőrös, érdes kezeit megfogva bemutatta komornájának szíve választottját:
– Ő az én igazi párom Mr. Hedgehogg Walesből.
–Oh! Bocsánat! Elfelejtettem bemutatkozni! – fordult a komorna felé és kezet nyújtott, mire az jócskán elpirult. – Nagyon örvendek a szerencsének!
– Oh! Tisztelt Uram! Én örülök igazán! Hozhatok Önnek egy kis frissítőt, vagy harapnivalót?
– Nem, köszönöm! Csak aztért ugrottam be, hogy láthassam kedvesemet! – kézcsókot adott a lady kivörösödött kezére.
A fiatalok sugárzó boldogságát látszólag semmi sem szakíthatta szét.
A fiatalember néhány perccel később letérdelt, és egy vasból, rézből készült gyűrűféleséget húzott elő kopottas kabátja zsebéből.
– Megtisztelnél azzal, hogy elkísérsz életem rögös útján, mint igazi társ?
A lady szemeiből a sugárzó, szent boldogság pergő igazgyöngyei csorogtak végig, de ezt sem bánta. A halhatatlan érzés olyan mágneses áramütésként érte át, mely jólesőn bizsergette minden porcikáját. Még sohasem érezhette magát ennyire boldognak, és függetlennek mindentől, és mindenkitől.
– Hát persze, hogy igen! – kinyújtotta kis gyűrűsujját. A szerény, szinte nincstelen karikagyűrű, bár veretesebb, és jelentéktelenebb már nem is lehetett volna, mégis egy olyan ember hűséges, emberi esküje volt, aki teljes szívével szerette a másikat. Nincs is ebben semmi szégyellnivaló.
– Arra gondoltam, ha nincs ellenedre szívesen megszöktetnélek innen! Az mégiscsak romantikusabb!
– Jaj, kisasszonyka! Mit fog szólni az édesapja, és a grófné?
– Jaj, Mrs. Watkins! Kérem! Független, modern nő vagyok, és ezúttal szeretnék a magam feje után menni, és a szívemre hallgatni! – magához ölelte az idősödő, pityergő komornát, majd a fiatalember is megölelte az idős nőt. Fogták a szobában a hófehér lepedőket, majd összekötözték őket, míg végül jó hosszú, kötélszerű alkalmatosságot nem készítettek. Előbb a Lady mászott le. Bár sohasem tanulta a kötélmászás fortélyait, ahhoz valahogy mégiscsak értett, hogy könnyedén, szökellve lehuppanjon a zöldes gyepszőnyegre sérülések nélkül.
A termetes, mackósabb fiatalembernek azért valamivel nehezebb volt a dolga, hiszen nagyon ügyelnie kellett rá, hogy az Összekötözött lepedők olyan stabilan, és erősen tartsák testsúlyát, hogy még véletlenül sem oldódjanak ki, különben az végzetes lett volna.
Óvatosan ereszkedett a villaszerű ház tégláin lefelé, miközben vaskos lábaival mindenütt próbált kapaszkodókat, fogásokat találni, amiben megtámaszthatja magát, és áthelyezheti a súlypontokat. Néhány éterrel a földet érés előtt azonban a tartó lepedő véletlenül kioldódott, így megbontva a többi lepedőláncot a masszívnak számító, Összekötözött ruhadarabok mint a dominókockák fokozatosan kezdték elveszíteni eredeti stabilitásukat. Még szerencse, hogy csupán egy-két méteren múlott a cél. A fiatalember majd legfeljebb kézzel tompítja az esést, még akkor is, ha a későbbiekben be kell gipszelni a karját.
A lepedőkből Összekötözött kötél éppen akkor bomlott szét teljesen, mikor a fiatalember a levegőben lógott. Apróbb, puffanó hanggal ért földet a nedves fűben. A sajgástól, és az enyhe fájdalomtól függetlenül egyéb baja nem történt. Mindenért kárpótolva érezhette magát, amint a Lady hozzárohant és csókokkal halmozta el. Sietősen bicegve hagyták el a villát és a birtokot, míg beszállhattak a fiatalember régi autójába.  

 
 

VÁLTOZÓ GÖRBÜLET


Azon kapta magát, hogy órákig képes volt a felesége sírja mellett ácsorogni. Igaz ez leginkább egy mauzóleumszerű, fehér épületben volt, egy amolyan kis minikripta. Körülötte mindig jöttek-mentek, főleg olyan idősebb hozzátartozók, akikről az ember tudhatta, hogy hosszú, boldog párkapcsolat után vesztették el szeretteiket.
Kisebb koszorúkat, virágvázákat helyeztek el a kriptaszerűhelység bejárata előtt, vagy eltakarították a lombhullató fák elszáradt, rozsdásodásnak indult, megbarnult leveleit.
A napot mintha folyamatosan eltakarta volna egy-egy kosza bárányfelhő, melynek sebes futása bizonytalanná, nyirkossá, és meglepően barátságtalanná tette a temetőkertet.
Megint megnézte a jéghideg kis márványkockát, melyben felesége hamvai pihentek, és amelyen most egyben az ő családneve is állott. Megpróbálta felidézni milyen is volt, amikor megismerkedtek, majd egymásba szerettek. De nem ment.
Haragudott, átkozta önmagát. Ha többször elbeszélgettek volna az élet fontos kérdéseiről, akkor talán még sikerülhetett volna megmenteni az életét. Úgy tekintett magára most mint egy árulóra aki becsapott és manipulált szinte bárkit, akivel élete során egyáltalán kapcsolatba kerülhetett.
Utolsó találkozásukkor már a kórházi ágyon feküdt mindig gyönyörű, fiatal felesége. Megkérte a nővéreket, és az ápolókat, hogy pár percre hagyják magára. Megfogta a jéghideg aprócska, szinte pöttömnyi kezet, és sírva össze-vissza csókolgatta, mert nem jöttek szájára a megfelelő szavak. Ugyan mit is mondhatna az élő a haldoklónak, mikor már csupán másodpercekre áll a végső beismeréstől, hogy ezen a földön utolsó lélegzetet vesz?!
– Édesem! Drágám! Én… annyira sajnálok mindent… - elfulladó, rázkódó hangjára újra és újra rátört a zokoghatnék.
– Szívem! Egyetlenem! Nyugodj meg! – simogatta zihált, kopaszodó haját a gyönge asszony, aki még így is képes volt megőrizni angyali hölgyiességének, és halhatatlan lelkének minden csillagzatát. – Az akarom kérni tőled, hogy légy boldog, és ne bánd meg az életet! – utolsó mondatai voltak ezek, utána léleklátó, szent őzikeszemeit lehunyta és örökre elaludt.
Mindig írt egy újabb szerelmes verset kedvesének. Már csak azt tudhatta, hogy még mindig szereti őt, mégis a neki tett fogadalmával talán még most sem tud mit kezdeni.
Délután találkozni fog Szilviával, aki közvetlen, kedves, és aki még él. Érezte, hogy mintha rabló, vagy alkalmi tolvaj lenne ezentúl mindig szüksége lesz rá, hogy ahhoz, hogy életben maradjon egy másik ember kihasználható szeretetenergiáira van szüksége.
Délután kicsit megtörten, és hasogató fejfájással ment a megbeszélt találkozóra. Saját árnyéka hűségesen követte az utcán, de ő nem bízott benne sem, így önkéntelenül is mindig a háta mögé tekintett vajon követi-e valaki. Az ég addigra kitisztult és mosolygós napsütés fogadta, amint átgyalogolt a téren. Gyönyörű felesége úgy tudott manőverezni autójukkal, hogy azt a legprofibb sofőrök is bátran megirigyelhették volna. Ő csak becsatolta az anyósülésen a biztonsági övet, és bár világ életében ateistának vallotta magát sokszor előfordult, hogy ösztönös reakcióval keresztet vetett, csakhogy zaklatott lelkiismeretét valahogy megnyugtassa.
Szilvia már várta a megbeszélt kis kávézóban, és miután tudta, hogy édesszájú vélhetőleg rendelt kettejüknek valami innom csokis, habos süteményt.
Ferenc sokszor nem is értette, hogy egy valóban hihetetlenül gyönyörű, egzotikus arcvonásokkal rendelkező nő, aki bátran elmehetne akár szupermodellnek is szerencsés testi adottságainak köszönhetően mit eszik egy folyamatosan az élet nagy kérdéseiről filozofálgató, állandóan búskomor, és pesszimista, különc emberen, mint ő? Szilvia mintha tökéletesen elégedett lett volna eddigi felépített karrierista életével. Elvégre mint a mondás is tartja: a XXI. században az embernek illik több lábon állnia. Igazán szerencsésnek nevezhette magát az a férfi, aki olyan kivételes kincsre bukkant, mint Szilvia.
Kedvesen üdvözölték egymást. Míg Ferenc kézcsókot adott a kacsókra, addig Szilvia inkább belsőséges gesztusként arcon puszilta őt.
– Annyira örülök, hogy el tudtál jönni! Nagyon fáradtnak és szomorúnak látszol! – jegyezte meg rögtön, őszintén. – Csak nem történt valami komolyabb baj?! – őszinte érdeklődése most nagy terheket vett le Ferenc lelkiismeretéről.
– Bocsáss meg kérlek, nem szeretném, ha haragudnál, de ma úgy éreztem megint ki kell mennem a temetőbe. – hangja megint szégyenlőssé, reszketeggé vált. Akár egy nagydarab, gyámoltalan gyerek.
– Semmi baj szívecske! Ha te eldöntötted akkor az úgy is van! – erősen megszorította a másik kezét. – Én sohasem tudnék rád haragudni! Szilvia számára Ferenc különc, gyerekes viselkedése szinte mindig újdongokat, újabb és újabb felfedezéseket tartogatott.
A kávé elfogyasztása után Szilvia ujjongó örömmel bámulta, amint Ferenc elfogyasztotta szándékosan apró falatokat véve villájára süteményét. Tudta: egyedül azért teszi, mert nagyon szeretne imponálni, és mert valamikor úgy tanulhatta, hogy a heves, mohó falánkság igenis bűnös élvezet.
Ferenc – kezdetben -, magánügyként kezelte elhunyt feleség emlékét, és a sorozatos temetőlátogatásokat, mígnem rájött arra, hogyha ténylegesen új életet szeretne kezdeni – amit a betegágyon az asszonynak megígért -, akkor ehhez Szilviának is lehet egy-két szava.
– Látom ízlik a sütemény! – most Szilvián volt a sor, hogy apró, szinte körömnyi falatokat tűzön villája hegyére. Ezt is finom, nőies egzotikummal, és kicsit flörtölő titokzatossággal tette. Az igazi nőknek ehhez rendkívül kifinomult ösztönös érzékeik vannak.
– Igen! Köszönöm! Tényleg ízlik! – észre sem vette, és húsos, telt szája sarkában óhatatlanul is ottmaradt egy-két kósza porcukorfolt.
– Nézzenek oda! – mosolyodott el álomgyönyörűségesen Szilvia. –Gyere kicsit közelebb szívem! Mindjárt segítek rajtad! – vékony, hosszú kezeivel máris óvatosan eredményesen eltűntette a porcukros foltokat barátja szája sarkából.
– Jaj, bocsáss meg! Ez kissé kínos! Olyannak tűnhetek, akár egy felnőtt csecsemő, aki még enni se tud! – már megint ezek a szándékos, notórius bocsánatkérések, melyekhez rendszerint mindig lelkiismeret-furdalás társult. Egy felnőtt férfinak nem lenne szükséges olyan semmiségek miatt elnézést kérnie, mint mondjuk a süteményevés.
– Semmi baj szívem! Engem nem zavar! Kicsit még mulatságos is! – felelte könnyedén a hölgy.
Ferenc arca szomorúvá vált, amint meghallotta a mulatságos kifejezést, mert ez gyerekkori nyilvános megszégyenítéseire emlékeztette. Még most is élénken, zsigerileg élt, lüktetett benne a megsebzett, fájdalmas érzés, hogy autóbalesete után apja afféle visszamaradt nyomorékot kezdett benne látni, később pedig úgy kezelte, mint valami szellemileg totálisan visszamaradt idiótát.
– Valami baj van, édesem?! – kérdezte aggódva, mert észrevette a szomorúságot a férfi arcán.
– Nem semmi! Csak megint eszembe jutott a gyerekkorom! – próbált félénken mosolyogni, ám ez a gesztus valójában egy sebesült ember lelkivilágára vonatkozott.
– Biztosan nagyon haragszol rám, hogy olyasmiket mondok, amik a szívemen fekszenek! Ne haragudj!
– Ugyan már! Azt szeretem benned, hogy ami a szíveden az a szádon! Egy őszinte ember vagy, ami manapság ritka kincs!
– Hát… nagyon köszönöm! Jó érzés ezt egy férfi számból hallani! – újra mosolygott, ám most megfontoltabban, és bölcsebben, mint az előbb.
Észre se vették, amikor egy sötétkék öltönyös, szakállas, kis sportos üzletember lépett oda az asztalukhoz, és mintha Ferenc levegő lenne máris Szilviát üdvözölte előbb baráti öleléssel, majd kisebb szájcsókkal.
– Szia baby! Hogy ityeg a fityeg? – egy csöppet se törődött a kellemetlen szituációval, melyet okozott, inkább helyette azonnal leült. – Annyira jó, hogy éppen itt futottunk össze! Egyre jobban nézel ki kis cicám!
– Hogy képzeled ezt Tibi??? Már vagy három éve, hogy végleg szakítottunk, és akkor te ideállítasz! Mit képzelsz magadról?!
–Hé, hé! Kisanyám! Hátrább az agarakkal! Azt hittem örülni fogsz nekem! – a sportos üzletember csak most vette észre a szerényen kuporgó Ferencet. – Ne mondd, hogy ez a kis porbafingó nyikhaj az új lovagod?
– Üdvözlöm! A nevem… - Ferenc szeretett volna udvarias közvetlenséggel bemutatkozni, ám a tahó bunkókkal sohasem lehet mit kezdeni.
– Neked még nem osztottam lapot hapsikám! Egyelőre fogd be a pofád!
– …És akkor még van képed megkérdezni, hogy vajon miért szakítottam veled?!
–Tényleg kicsi szívem! Miért is?!
– Az ilyen szemétkedő, gusztustalanul paraszt, tahó viselkedésed miatt! Figyelj! Attól, hogy neked van vállalkozásod, és felvet a pénz, még nem kellene úgy elszállnod magadtól! Mikor fogod végre megtanulni, hogy a pénz nem minden!
– Á! Csak kibújt a szög a zsákból! Tehát arról van szó, hogy kevesellted a luxus körülményeket! – most hanyagul kigombolta zakóját, és hátra vetette magát ültében, majd odafordult Ferenc felé. –Én elhalmoztam mindennel! Kapott gyémántot, huszonnégy karátos aranykarkötőt, álomnyaralást Balin, és Fidzsin, és vettem neki egy új luxus terepjárót! Hát mi kell még a nőknek?! – mellényzsebéből előkerült egy szivar, melyet máris meggyújtott, és persze a kábítóan büdös füstöt Ferenc szívta be, amitől köhögés és fulladás kezdte környékezni.
– Hé, csajszikám! Úgy látom a pasid nem bírja a szivaromat!
– Tibor! Megkérlek, hogy most azonnal oltsd el azt az átkozott szivart! – határozottságának nem mert ellentmondani.
Az üzletember – valószínűleg, hogy megmutassa mindenkinek -, mennyire bírja a fájdalmat a szivar izzó végét a tenyerében oltotta el, nem törődve azzal, hogy kisebbfajta égési sérüléseket szenved.
– Tessék! Most boldog vagy?!
– Igen! Köszönöm! – odafordult Ferenc felé: – Édesem! Ne haragudj! Jól vagy?
– I-igen… - felelte kissé félősen.
–Hát én el sem hiszem, hogy képes voltál mindent feladni egy ilyen… egy ilyen senkiházi hasi kedvéért! Mit tudhat ő, amit én nem?! – megint odafordult kissé bizalmasabban Ferenc felé. – Hé, faszikám! Mit tudsz te, amire a nők kíváncsiak? – kissé fenyegetővé vált a tekintete.
– Elnézését kérem kedves uram, de ha zavarja a jelenlétem inkább máris távozom! – reszkírozott meg magából egy félszeg választ. Ám rögtön meggondolta magát, amikor Szilvia került szóba. Elvégre a hölgy most már a barátnője.
– Hé, hé! Nyugi, kishaver! Előbb még rendezünk egy-két felnőttes dolgot!
– Már megbocsáss Tibor! De veled nincsen semmi rendezni valóm! – a hölgy már arra készült, hogy felálljon ülőhelyéről, amikor a vadbarom kicsit erősebben megszorította törékeny, vékony csuklóját.
– Amíg nem mondom te nem mész sehova! Megértetted?!
Ezt már Ferenc sem tűrhette szó nélkül, mert anno nagyszülei kifogástalan úriembernek nevelték. Ha harc, hát akkor legyen harc.
– Kedves uram! Igazán nem illik egy hölggyel így bánni! Megkérem, hogy tartózkodjék az erőszaktól!
– Mit ugatsz nekem te kis pöccs?! – förmedt rá. Látszott, hogy bicepszes karjaival bármikor lecsaphatja áldozatát.
– Mit képzelsz Tibor, hogy ide jössz és sértegeted a barátomat?! – kelt ki magából Szilvia.
– Hohó, anyukám! Még hogy ez a kis krapek a barátod! És mondd csak lefeküdtél már vele, vagy egyelőre csak játszol?!
– Tibor! Ez nem volt szép! Most pedig menj innen, vagy hívom a rendőrséget!
A kis kávézóban üldögélő vendégek többsége azért csak felkapta a fejét az éles, nyers szóváltások hallatán, és önkéntelenül is az asztaluk irányába fordult. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy a két férfi között valóságos ökölharc fog kibontakozni pillanatokon belül egy csinos, stílusos hölgy kegyeiért.
– Nyugi, nyugi! – higgadt le az üzletember. – Teljesen felesleges, hogy elveszítsük a fejünket egy ilyen semmiségért! – felállt, megigazította méregdrága zakóját, megvillantotta arany, szintén jó drága karóráját, majd Ferenchez hajolt:
– Hé, haver! Nyugodtan lefektetheted! Már mindenkinek megvolt! – azzal, mint aki jól végezte dolgát távozott a vendégek kisebb értetlenkedése közepette.
Szilvián meglátszott, hogy rendkívül neheztel, és mérges ezért a kisebb melo dramatikus közjátékért, melyet főként volt ex barátja okozott. Most mégis minden lélekjelenlétével azon volt, hogy megőrizze nőies nemességét, és méltóságát.
– Édesem! Bocsáss meg nekem ezért is kis közjátékért! Megpróbáltam elmondani neked, hogy sajnos az én életemben is voltak sötét foltok bőven, de semmit sem bántam meg a veled töltött időből.
Ferenc szemlátomást halottsápadtan annyira megvolt ijedve, hogy még élénken hallotta, amint szíve veszettül kalapál a fülében. Ha az a izompacsirta vadbarom megverte volna egészen bizonyos, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenved.
– Hé, drágám! Hogy érzed magad? – fogta meg jéghideg, verejtékes kezét.
–Hát… köszönöm a kérdést… nem mindennapi jelenet volt… - önmagában persze jócskán érezhetett bűntudatos, és szégyent, hiszen a férfi kötelezettségeihez tartozott volna, hogy megvédje egy törékeny és sebezhető hölgy becsületét. De hát mégiscsak nem a középkorban vagyunk! Ez itt már a posztmodern XXI. század.
– Hát… ez nem hangzott valami optimistán! – nyugtázta a hallottakat a hölgy. –Tudod mit? Sétáljunk egyet a levegőn, közben nyugodtan kérdezhetsz bármit, amire csak kíváncsi vagy!
Most Ferencen volt a sor, hogy kisebb jogos magyarázatot kérjen a felkavaró incidens miatt. Előzékenyen felállt, kihúzta a hölgy székét, megvárta míg felöltözik kis kabátjába, majd miután mindketten betették maguk után a széküket elindultak a rakpart irányába.
Az idő még mindig mosolygósan tiszta volt. Bárányfelhőknek szinte semmi nyoma. Ferenc észre se vette, de valamivel erősebben kezdte szorítani Szilvia gyöngéd kezeit. A hölgy pedig rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben.
Közvetlenül a hömpölygő Dunához közel Szilvia megállt egy pad mellett, és kérdőre vonta barátját:
– Kérlek, ne finomkodjunk egymással! Úgy gondolom már ismerjük egymást egy ideje ahhoz, hogy egészen nyugodtan lehetünk teljesen őszinték egymással! Nézd! Én voltam, aki szakított a volt barátommal, mert rájöttem, hogy miféle ember is valójában! Te is láthattad, hogy ő ebbe nem volt hajlandó beletörődni, és ezért robbant, akár egy atombomba. – kezébe vette Ferenc pufók, kissé meggyötört, ideges arcát. – Légy szíves, néz rám! Én boldog vagyok most melletted, és igazi nőnek érzem magamat! A világ legboldogabb embere volnék, ha kicsit közelebb engednél magadhoz, és megpróbálnák együtt élni! – azokkal a varázslatos, sugárzó őzikeszemeivel valóban megtudta babonázni az emberek szívét. –Ahogy mondani szokás van még időnk bőven! De nem akarok semmit erőltetni! Rád bízom a döntés jogát!
Ferenc is szembefordult vele, és lelke mélyén érezte, hogy ennél őszintébb, igazabb mondatokat még nem sűrűn hallhatott egy igazán szerelmes nő szájából. Ezért most ő is az őszinteséggel próbálkozott.
–Te is nagyon fontos vagy nekem, de nem vinne rá a lélek, ha nem mondhatnám el neked, hogy még mindig szeretem a feleségemet, és bármennyire is fájdalmas nem engedhetem el az emlékét, mintha nem is létezett volna! Gyere, üljön le egy kicsit!
Leültek.
– Tudod, amikor utoljára bent jártam nála a kórházban egymás kezét fogtuk, és megígértette velem, hogy teljes életet tudok majd nélküle is élni, és talán újra rám találhat a boldogság. Nem tagadom! Kicsit menekültem is a boldogságtól, mert váratlanul ért, hogy úgy érzek, mint fiatal koromban. – ennyire megfontoltan, határozottan, és bölcsen ritkán beszélt. Legtöbbször mindig kisfiús naivitással elegyítette a mondatait.
A nő gyengéden megsimogatta a férfi arcát, és ebben az összetartozó, hűséges, szerelmes tekintetben benne volt egy másik, talán ígéretesebb élet reménye. Később még hosszasan sétálgattak aznap fel-le a rakpart közelében. Nézték, hogy áramlik a hatalmas víztömeg lustán, lomposan.   

ÁT-TELELÉS

Látható. Iszamós köd dereng mindenütt.
Hajnalok tág, egykedvű ege tejmasszákban ázik, mint tollpihe.
Fekete, csontmarkolatú tőrként állva dideregnek a fázékony fák advent előtt.
Hegyek torok-karéján, mint megannyi megolvadt
magatehetetlen porcukor-süveg hattyúfehér hósipkákat
teremtett a lakatlan fagy, dermesztő, furcsa dér.

Vérző sugarak közt elhamvadt szeretet-láng, boldogság sír s vacog.
Dermedt szárnyaival még küszködik reménytelen vergődve az élő.
– Mocsokká válik odakint az angyalillatú hó.
Az ünnepi, nemes csöndet megüli
baljóslatú egzecírozása irigykedőknek.
Az alkony – félő -, a tájnak többet már vissza nem integet.

Újra betegeskedő roncs lett lenn, aki élni óhajt s sántítva boldogul.
Mert naggyá lett már megint s nagyvilágnak gondja-baja.
Egymást marcangolják, tépdesik ordító marconák
s keselyűmód a kevésbé szerencséseket is mind fojtogatják
ha a karriert vagy anyagi biztonságot meg nem kapják.

Nehézkes, szomorú aggastyán-fák boldogtalan terheik
alatt bólogatva mind meginognak;
béklyóként zárják közre kihűlt,
csontváz-karjaikba a megfagyott tél golyóit.
– Kinyújtanám karomat a szerencsének,
ha van. Nyúlnék bárányvattás fellegek dunnája felé,
hogy érezzem súlyát apró,
pipiskedő neszeknek, halk miccenéseknek.

Most csupa irigykedő szó, meg tetszetős kirakatüveg a Világ.
Hangulatiságán visszafojtott erőltetettség sompolyog át,
s minden féltékeny kis kanárimadár egymásról
rúgja le ékeskedni vágyó dísz-tollazatát.
– Milyen idegen anyaggá züllött a szeretet?
Talán hóhérkötelekből alattomos érdekekből
gyúrták masszív hártyás szöveteit?!
– Tűz-rejtő csillagok közt titokban hófarkú meteorok mesélnek…

CSAK ROMANTIKUSAN!


Talán azzal kezdődött az egész, amikor néhai apja folyamatosan azzal rágta a fülét, hogy Sohasem lehet eléggé belevaló, tökös, nagy legény. Mindig csak egy amolyan mulya, nyámnyila kis senkiházi marad, amilyennek született.
Amikor az apja infarktusban váratlanul meghalt, és anyja még mindig dolgozott gondolt egyet, és miután még életében legfeljebb, ha kétszer randizott isten igazából, elhatározta, hogy rendel egy hölgyet a neten.
A legtöbb eset – melyről az emberek máris pletykálkodni kényszerülnek -, az az, ha egy harmincas éveiben járó fiatalember képtelen megtalálni a párját rohanó világunkban, és ezért különféle modern telekommunikációs eszközök használatát kénytelen igénybe venni vágyainak, és céljainak elérése érdekében.
Miközben szörfözött a neten rábukkant egy félig randi, félig illegális szolgáltatásokat nyújtó weboldalra, ahol a kezdeti tíz perces beszélgetés ingyenes volt, ám a következő bőséges negyed óráért már komolyan fizetni kellett. Csak sportszerűen!
A virtuális hölgy, akinek a fényképe egy húszas éveinek végén járó, csinos, barnahajú, barnaszemű hölgyet takart fantasztikusan ironikus, kicsit csípős humorral rendelkezett. Elmesélte, hogy igazából ezt a kisebbfajta „mellékes állást” csupán csak azért vállalta el, mert mindenképp szeretné megpróbálni az egyetemet, de hát igen-igen borsos a tandíj, és persze egyéb albérlet jellegű költségek.
Megbeszélték, hogyha minden jól alakul, akkor néhány napon belül egészen nyugodtan összefuthatnak, remélhetőleg egy nyilvános helyen. Bár igaz, ami igaz a hölgyet egy cseppet sem zavarta volna, ha egyenesen a fiatalember otthonában találkozzanak, ám a férfit kifejezetten feszélyezte volna az, ha váratlanul hazaállít az anyja és kérdőre vonja, hogy mit keres egy nő a lakásukon.
Ezért úgy döntött a férfi, hogy egy hangulatos kis kávézóba invitálja a csinos, stílusos hölgyet. Megkérte, hogyha nem muszáj akkor ne vegyen fel nagyon kihívó, vagy lenge öltözéket, mert elsősorban beszélgetni szeretne vele, és nem arra készül, hogy nemi vágyait kielégítse.
– Hát szia Ádám! – üdvözölte könnyed, társalgási hangnemben a gyönyörű, fiatal nő a megilletődött férfit, aki kissé másként emlékezett a képernyőn keresztül a nőre.
– Üdvözlöm! Bocsásson meg, hogy még nem merem tegezni, de nagyon régóta nem voltam randin! – enyhe kipirult, pufók arca kellemes érzéseket ébresztett a másikban. Gondolhatta, végre egy olyan pasi, aki nem akarja azonnal lefektetni, és aki – kivételesen -, egy kicsit a személyiségére is kíváncsi.
– Kérem foglaljon helyet! – gáláns gavallérok módján előzékenyen kihúzta előtte a széket, és lesegítette fekete kabátját.
– Oh! nem mondtad, hogy te ennyire úriember is tudsz lenni! Régóta nem voltam hozzád hasonló emberrel! – a nőn meglátszott, hogy semmi esetre sem szereti véka alá rejteni a véleményét, és mindig szereti, ha a beszélgetés fonala nyílt és egyértelmű.
– Parancsol esetleg… valami… italt…? – Nem tudta, hogy hogyan is kezdjen bele.
– Igen! Egy kávé tejjel jól esne! – könnyedén hátra dobta vállközépig érő barna haját, majd kis idő múltán inkább úgy döntött egy befőttes gumival fogja össze. Ettől olyan hercegnősen nézett ki.
Ádám szinte reménytelenül próbálta leszólítani az egyik pincért, aki lusta közönyösséggel éppen a bárpultot támasztotta, és látszólag az volt az egyetlen fontos feladata, hogy minden hódítási trükkjével lenyűgözze a pincérhölgyet a pult mögött.
Ádám kissé el is keseredett amiatt, hogy őt sohasem tudják komolyan venni, pedig már hónapok óta újra megpróbálta gyakorolni a határozott és stramm fellépést. A hölgy megsejthette érzéseit, mert hirtelen egy akkorát füttyentett hüvelyk és mutatóujjával, hogy a legtöbb kíváncsi vendég azonnal élénk érdeklődéssel fordult oda asztalukhoz. Az egyik rendesebbnek tűnő pincér máris ott termett az asztaluknál.
– Parancsol, kisasszony?
– Ezt nevezik Önöknél kiszolgálásnak?! A barátom már mióta szeretne rendelni, és senki még csak a füle botját se mozdította, hogy felvegye a rendelést! Legszívesebben azonnal kérnem a panaszkönyvet! – úgy tett, mint aki szabályosan vérig sértődött a hanyag, trehány kiszolgálás miatt. De valamit máris elért, mert a pincér hátra hőkölt, és máris árgus szemekkel kezdte lesni kívánságait.
A hölgy most Ádám felé fordult megértőn, és angyalin: –
Azt hiszem most már nyugodtan rendelhetsz!
Ádámnak sem kellett több!
– Szeretnék kérni egy kávét tejjel a hölgynek, és egy forró csokoládét magamnak! – inkább a földet nézte, mert annyira zavarban érezte magát a határozott női fellépés láttán.
– Rendben! Máris visszajövök! Kollegáim nevében is elnézésüket kérem a kellemetlenségek miatt! – kis jegyzetfüzetével a pincér máris elviharzott.
A hölgy könnyed fölényességgel mosolygott.
– Látod drága barátom! A határozott fellépés a kulcsa szinte mindennek! Te sem voltál annyira rossz, de legközelebb kicsit hangosabbnak kell lenned különben a kutya se figyel rád! – kinyújtotta finom kezeit, és kedvesen megszorította a másik otromba mancsát.
– Köszönöm! Ezt észbe fogom tartani!
– Szóval! Említetted, hogy már nagyon régóta nem voltál randizni, és nem érezted azt, hogy igazán önmagad lehess! Pontosan mit szeretnél? Mit csináljunk? – nézett rá kutató, kérdő tekintettel. Barnalángú, mély barna szeme most volt a legszebb. A kinti világosságot egyetlen aranyló pontban gyűjtötte retinája össze, és ez visszatükröződött egész lényében.
– Hát… ha nem nagy baj, nagyon szeretnék egy kicsit elbeszélgetni, de tudok pontosan fizetni is, ha csak ez az akadály! – Ádám naiv, kissé gyerekes viselkedése arra engedte következtetni a fiatal nőt, hogy ez az ember valószínűleg még életében nem volt nővel, és nem is volt barátnője. Ettől függetlenül volt benne valami kellemes hóbortosság, és humoros intelligencia, melyet mindig is nagyra értékelt. Ki tudja? Próbáljuk meg!
– Bocsáss meg! Én nem úgy értettem, hogy anyagiak miatt vagyok most itt veled! – megsimogatta a verejtékező kezét. –Tudod egyre nehezebb valóban kiismerni, és megismerni az embereket! Nagyon sokan másnak mutatják magukat, mint amik. El se hinnéd, hogy mennyi szociopata flangál a városban.
– Oh! Az bizony szörny lehet! – vágott elkámpicsorodott fejet őszintén. Ám ez most kissé viccesre sikeredett.
– Te ezt viccesnek találod?!
– Nem isten ments! Dehogy! Miért…? – lepődött meg, mintha valami súlyos hibát követett volna el.
– Ja, vagy úgy! Te ilyen cukorfalat típusú, vicces fiú vagy! Fogadok, hogy te voltál az osztály ügyeletes bohóca! Eltaláltam?
– Ami azt illeti… nem tudom! Én csak nagyon szerettem volna magam mellé igazi barátokat és sajnos ez nem mindig jött össze!
– Tehát bezárkóztál magadba és nem hagytad, hogy mások megismerjenek, nehogy ezzel megsebezzenek? – tapintott a lényegre.
– Meglehet…
Az egyik pincér kihozta a kért kávét tejjel, és a forró csokoládét, és készségesen remélte a borravalót.
– Tessék parancsolni! Egy kávé tejjel, és egy forró csokoládé. Az annyi mint ezerkétszáz!
Ádám már arra készült, hogy elővegye fekete, kissé megkopott pénztárcáját, és átadja az összegyűrődött bankjegyeket a pincérnek, amikor a rátermett hölgy ebben is megelőzte.
– Az Úr úgy döntött, hogy ma az én vendégem lesz! Én fizetem! Írja csak nyugodtan a számlámhoz!
– Ahogy óhajtja kisasszony! – a pincér meghajolt és elment.
– Látod drága Ádám! Az embernek néha muszáj kijelölnie maga körül a határokat, különben a játékszabályok érvényüket vesztik és kitör a totális katasztrófa.
–Igaz…
– Zavarna ha rágyújtanék egy cigire?
– Nem! Tessék csak!
Ádám valójában utálta a cigarettafüst kárósító hatását, mert folyamatosan fulladt tőle, de nem mert ellentmondani a hölgynek, mert ha így tesz könnyen meglehet, hogy vége a könnyed, kellemes bájzsevelynek.
– Rákoscsabán nőttem fel a nagymamám kertesházában! A mama szinte azonnal megtanított főzni, sütni, mert mindig azt vallotta, hogy egy igazi nőnek igenis értenie kell a háztartás vezetése mellett a konyhai fortélyokhoz is. Istenem! Mennyire hiányoznak azok az idők! – a boldogabb gyerekkor idillikus emlékeibe való belekapaszkodást mindenki visszakívánja élete során. A nő őszinte beszéde elgondolkodtatta Ádámot.
– Engem is édesanyám szülei neveltek fel. Nagyapám gyakorta elvitt a Monori erdőbe vadászni, de szarvast szándékosan nem lőttem, mert úgy gondoltam az az erdők királya.
– Ez kedvesen hangzik! Biztosan sok dologra megtanítottak téged a nagyszüleid! Akár csak engem!
– Igen! Számukra a munka becsülete mindig elsőbbséget élvezett, és senkinek sem hagyták, hogy ebben bárki is megingassa őket. Már egész kisfiú koromtól rendszeresen illett segítenem kisebb-nagyobb munkákban, és szerintem ez a mostani furcsa generációra is ráférne, mert sokszor olyan ez a mostani világ, mintha megőrült volna.
– Igen! Én is úgy látom, hogy semmi modor, semmi romantika nincs már az emberekben! Mintha ezek az egyetemes értékek kivesztek volna a modern, digitális kor egyenes következményeiként. Amikor befejeztem a gimnáziumot nagyon szívesen lettem volna szociológus, vagy valami hasonló. Csak hát nem volt pénzem sem a tandíjra, sem az elbérletre, és te is tudod, hogy manapság mennyire nehéz megfelelő albérletet találni. – itt vett egy mély sóhajt, és úgy nézett ki, mintha aki a emlékezik.
– A szüleim megengedték, hogy ne költözzek el! Bár apámnak nagyon nem volt ínyére a dolog, mert ő mintha megkövetelte volna azt, hogy tizennyolc éves koromra már önálló életem legyen, és lakásom.
– Igen! Ezt én is nagyon jól ismerem! A szülői elvárások a gyerek felé, aminek mindenki igyekszik megfelelni, de valójában kicsit inkább a menekülésre, és a függetlenedésre hasonlít ez az egész tortúra. Szóval akkor apáddal sokáig nem jöttetek ki valami jól! Eltaláltam?!
– Igen! Valahogy amikor nyugdíjas lett korkedvezménnyel akkor kezdődtek a problémák, míg édesanyám inkább kompromisszumokra törekvő természet. Aztán váratlanul meghalt, és mi el se tudtunk rendesen búcsúzni tőle. – Ádám hangja megtörtnek, és fájdalmasnak hangzott.
– Jaj, ne haragudj! Én nem ezt akartam! – kért elnézést a hölgy, hogy felhozta ezt az igen-igen érzékeny témát. – És édesanyáddal milyen a kapcsolatod? – belekortyolt a tejeskávéba, mely idő közben majdnem kihűlt.
– Édesanyámmal mindent megtudok beszélni, mert ő volt az egyetlen, aki mindig meghallgatott, és mindig mellettem állt! Segítséget kérni nem – szerettem, mert elégszer hallottam már – főként apámtól -, hogy az ember oldja csak meg saját maga a problémáit. Ez főként az egyetemen, és később is sok gond forrása lett.
– Még meg sem kérdeztem, hogy mi a tulajdonképpeni foglalkozásod?
– Azelőtt történelmet, és irodalmat tanítottam egy Pestszentlőrinci suliban, de sajnos leépítések kezdődtek, úgyhogy alig öt és fél éves mélyvízben történt próba után felmondtak. Később egy Budafoki iskolában kellett a recepción ügyelnem. Ott hajnalban kétszer majdnem sikeresen kiraboltak, de akkor én voltam az, aki beadtam a felmondásomat alig hatvan nap után. Azóta rendületlenül írok, blogolok, és online marketinggel próbálkozom, de nem sok sikerrel.
– Á! Hát ez roppant érdekes! – a hölgy csak most vette észre, hogy Ádámnak enyhén lilul a feje, és többször köhög mint kellene, ezért inkább eloltotta a cigit. – Jaj, bocsánat! Észre se vettem, hogy zavar a füst! Ne haragudj!
– Semmi… gond! – valójában majd megfulladt a tömény füsttől, mégis vitézül tartotta magát.
– Tudod mit, most hogy végre igazán megismerkedtünk, mit szólnál hozzá, ha nagyon jó barátok lennék? – megint kezébe vette a másik verejtékes kezét, és sugárzóan mosolygott.
Már nagyon régóta nem érezte Ádám, hogy valaha is akárcsak egy szikrányi esélye lehet a boldogságra. Vajon a világ változott-e meg gyökerestül, vagy a körülmények, melyek folyamatosan újabb és újabb választások, felelős döntések elé állították az embert? Óvatosan felemelkedett ültéből, és megcsókolta a hölgy kézfejét. Ha belegondolunk ez csúcsteljesítménynek számított egy olyasfajta férfitól, aki a régi, romantikus elveket vallotta, és szinte sohasem járt társaságba.
– Tudod nekem is nagyon hiányzott, hogy olyasvalakivel ismerkedjem meg mit te! – szemérmesen, kissé szégyenlősen elpirult. Ritka adottság volt ez egy független, és határozott nőtől. Ádám végre kicsit talán úgy érezhette magát, mint egy olyan tapasztalt, felnőtt ember, akinek nem kell mindig elvárások szerint élnie az életét, és aki minden esetben önmaga lehet.
– Figyelj csak! Tudom nem szép dolog, hogy megkérdezem, de mikor kell fizetnem? – kérdezte szégyellősen, mert a legtöbb weboldalon bizonyos szolgáltatások igenis komoly pénzösszegekbe kerültek.
– Jaj, azt hittem megegyeztünk drága Ádám! A barátom vagy, és barátok között ingyenes minden!  
 

AZ ÉLET TANÚSÁGA



Az idős, özvegy anyóka – aki már hajnali négy körül kellő rendszereséggel kirakat a frissen sült lekváros, és csokoládés fánkjait kis bódéja üvegburái alá -, kíváncsi, elsővevős izgatottsággal várta vásárlóit. Minden esetben precíz, pedáns, és makulátlanul patyolattisztaságot követelt ne csupán önmagával szemben, de alkalmazottaitól is, akiknek a napi nyolc-tizenkét órás hajtós munkában toppon kellett lenni. Amennyiben bárkiről bebizonyosodott, hogy munkáját nem felelősséggel, és becsülettel végzi, vagy felmerült a füllentés, vagy a hazugság kényszerűsége az özvegy máris elbocsátotta az illetőt, mert mint vallotta: a megbízhatatlan emberrel nem lehet mit kezdeni!
Azóta kezdett ebbe a fánkos üzletbe, amióta elvesztette harmincötévnyi harmonikus együttlét után szeretett urát. Idén ősszel kezdődtek a gondok. Törzsvásárlói természetesen semmit sem sejtettek az egészből. Elvégre egy barátságos, hihetetlenül kedves, mosolygós, idős néniből semelyik ember se nézte volt ki, hogy gondok gyötörnék; feltéve persze, ha pergamenszínű arcán nem szaporodtak volna meg szarkalábak tömege. Eladó és vevők között szinte szentnek, és sérthetetlennek mutatkozott az a kölcsönösségen alapuló egyezség, melyet főként olyan különleges emberek kötnek, akik szavak nélkül is könnyen, folyékonyan megértik a másik gesztusait, reakcióit.
Az idős néni mindig pontos volt, és ezt kimondhatatlanul el is várták tőle. Mégis ősszel történhetett valami, mert előfordult, hogy gombszemeiben mérhetetlenül felgyűltek a viszontagságos, és keserves krokodilkönnyek, és ha alkalmazottai nem figyeltek oda a kis nénike egyszerűen fogta magát, és bezárkózott a mellékhelységbe, hogy kiadósan kisírhassa magát. Aztán folytatta tovább a munkáját, mintha mi sem történt volna.
Az özvegy nénike gyakorta bosszúsan, morcosan érkezett ide, mikor még senki sem láthatta, hogy aztán felvegyen egy maszkot, és szerepet, azért, hogy még véletlenül se derüljön ki semmi magánéleti problémáival kapcsolatban.
Amikor kinyitotta a biztonsági vasrácsot, és felhúzta a vasrostélyt, és végre kinyitott, néhány járókelő, mint kíváncsi szemlélődő máris elkezdett lézengeni, és tétováskodni a kis bódé előtt, gondolván, hátha aznap kapnak kiszolgálását.
– Elnézésüket kell kérnem, de sajnos nem biztos, hogy a mai nap folyamán ki tudok majd nyitni! – elhasznált, meggyötört hang volt ez, és sokak számára úgy érződött, mintha reszketés, vagy félelemféle vegyült volna bele.
– Hát ez már pofátlanság! – vetette oda egy öltönyös, aktatáskás, fontoskodó üzletember. – Az ember tényleg megpróbál ideérni időben, és akkor még ez is a nyakába zúdul! – mérgelődött hangosan, mint aki tökéletesen megszokhatta már, hogy mindig neki van igaza.
– Hé, ember! Hagyja abba de rögtön! Hát nem látja, hogy ez az szegény, idős asszony egymaga csinál mindent! Próbálna csak meg naponta itt állni és kiszolgálni az embereket a nap huszonnégy órájában! – vetette közbe egy túlsminkelt, de jószívűnek tűnő asszony.
Miután nem biztos, hogy az özvegy asszony mit is akar a kíváncsi, egybegyűlt bámészkodók fokozatosan eltűntek a színről. Bár a vasrostélyt felhúzta, most inkább úgy látszott, mégiscsak változtat jól megszokott stratégiáján és inkább kitett egy kisebb, koszos hokedlit a bódé elé; maga mellé vette a számos leveleket, melyeket kaphatott, majd komótosan felvette szódásszifon szemüvegét és figyelmesen olvasni kezdett.
A levelek – többek közt arról szóltak -, hogy még vidéken élő húgának meghalt a férje, és most minden gond és baj a nyakába szakadt, és ha az özvegyasszony gondolja, akkor nyugodtan segíthetne neki, vagy támogathatná lelki értelemben. Később az özvegyasszony háromnegyed nyolc után felhívta vidéken élő húgát és gyakorlatilag jól lehordta, mert világ életében rabszolga volt folyamatosan zsarnokoskodó férje mellett.
– Jaj, drága testvérem! Hát mi lesz velem?! – siránkozott egy keveset a másik asszony, mert jól tudta, hogy nővére hajlamos megjátszani az irgalmas szamaritánust bárkivel szemben, aki bajba került, vagy segítségre szorult.
– Ilona! Ne kezd el! Mert ha már így esett akkor viselned kell a következményeket! Miért nem hallgattál a jó szóra? Mi a fenének kellett neked amellett a zsarnok férjed mellett csak tűrnöd, meg nyelned?! Ne haragudj, de évek óta megmondtam, hogy mit kellett volna csinálnod! Ha akkor nem hallgattál rám őszintén sajnállak! – dühösen, mégis rendkívül szomorúan, világból kiábrándult kedvvel csapta le a kagylót.
Később egy harminc év körüli, megtermett, mégis barátságos, kissé félszeg fiatalember lépett oda a bódéhoz, és mintha vevő lenne fánkot kért.
– Kezit csókolom mama! Kérhetnék egy fánkot? – kérdezte.
– Szervusz édes fiam! Hát mi szél hozott erre? – jóleső, otthonos érzések kerítették hatalmukba, melyek aztán megint csak sírásra sarkallták.
– Csupán csak egy fánkot szeretnék kérni! Hogy tetszik lenni mama? – kérdése kedves, megértő közvetlenségről árulkodott. Egyáltalán nem tűnt olyasvalakinek, aki csupán csak egyetlen újságért tér be, aztán már megy is, mert rettentő sürgős munkája szólítja, ezért senkire és semmire sincs ideje.
– Meg vagyok, édes fiam! – azzal az egyik üvegbura alól frissen sült, porcukrozott fánkot emelt ki egy acélszínű süteményfogóval, és szalvétás zacskóba csomagolta. – Tessék édes fiam! De vigyázz, mert még nagyon meleg! Jó étvágyat!
– Nagyon köszönöm mama! Mennyivel tartozom? – vette elő kabátjából pénztárcáját.
– Ugyan! Vendégektől ez nem várható el! – bár az idős özvegyasszony sohasem volt pénz szűkében, főként manapság sok mindenre rákényszerült.
– Hát… akkor itt van hatszáz forint! Kérem vigyázzon magára! Örülök, hogy láttam! – szívélyesen magához ölelte az idős nénit, mintha saját nagymamája lenne, majd aktatáskájával a kezében máris sietősen elrohant.
Nyolc óra rég elmúlt. Ekkor a legtöbb munkába igyekvő ember mintha szándékosan elment volna másik újságost keresni. Az idős asszony kissé tanácstalan kedvvel kocogtatta meg a kiszolgálópult felületét. Néhány perccel később újból elővette vidéken élő húgától a leveleket, és precízen olvasgatni kezdett. Gondolhatta: „Ha nincsenek vevők akkor ő is egészen nyugodtan megengedhet magának egy kis pihenést.
A délelőtti órák viszonylag unalmasak, egyhangúak voltak. Csupán egy-két idetévedt lézengő zavarta meg az egykedvű, tompa nyugalom csendjét, melyet a frissen sült fánkok csábító, ínycsiklandó illata tett békéssé, és kiegyensúlyozottá.
Rendszerint, amikor elkészült egy-egy kisütött adaggal az idős asszony már fel se vette, hogy jóformán egész konyhai köténye, és „munkaruhája” átitatódott olajok, és sült illatok negédes illatával. Ez csupán csak a járókelők érzékelték, akik nap, nap után haladtak el kis, komfortosan felszerelt bódéja előtt.
– Kéz csókolom kedves Marika néni! Hogy tetszik lenni? – lépett oda valamivel tizenkettő előtt egy hét hónapos terhes kismama.
– Jaj, kedveském! Bocsáss meg! Elsőre meg sem ismertelek! Hogy van a pici baba? – derült máris jobb kedvre, és látszott, hogy szarkalábai is megújulnak.
– Remekül! Mintha én is teljesen új ember lennék! A férjem el nem felejtené megemlíteni, hogy mennyire sugárzóan gyönyörű vagyok, és bevallom mindig is hiányzott az életemből ez a fajta romantikus figyelmesség! Azt érzem, hogy valami nagyon nincs rendben a világgal! Mintha a legtöbb ember lelkében meghibásodott volna egy titkos alkatrész, amit nem lehet már kicserélni! – sugárzó, ragyogó mosolyú arcán érződött, hogy kissé el van fáradva, és enyhén megpihent a pultra téve kezét.
– Jaj, de buta is vagyok! Üljön csak le pár percet kedveském! Kicsit szusszanjon! Meglátja utána már könnyebben fog menni minden! – gyorsan karon fogta, és segítőkészen leültette egy kényelmesebb székbe. – Mindjárt adok egy kis finomságot! – azzal hátra rohant serénykedve, és akkora cukros fánkot hozott, aminek a láttán az ember tíz ujját is bátran megnyalhatta volna.
– Jaj drága Marika néni! Nagyon el tetszik engem kényeztetni! Emlékszik még, amikor ovodáskoromban én voltam a legharciasabb, copfos kislány? Istenem! Hogy elrohant az idő! A párommal úgy gondoltuk, hogy a pici neme legyen meglepetés! Szerintem sokkal jobb lesz így! – hatalmasat harapott a finom, ízletes fánkba, mert nagyon éhes volt. Pár porcukorcsillag még így is maradt ajka szegletében, de nem bánta.
– Remélem ízlik aranyoskám! Mindent saját kezemmel készítettem! – felelte büszkén és úgy tűnt most sokkal életvidámabb, mint pár órával ezelőtt.
– Fantasztikusan megcsinálta ezt a kis újságosbódét Marika néni! Sokszor gratulálok! – vetett elismerő pillantásokat a helyre.
– Hát igen! Ha az ember már egyszer rászánta magát akkor csinálja is végig! Nem igaz?!
– Teljes mértékben igazat tetszik szólni! Béla bácsi hogy van? Kigyógyult már a betegségéből?
– Jaj kedveském! Nem tudom, hogy elmondhatom-e, de három éve már, hogy szegény uram nincs mellettem! – gyorsan törölgetni kezdte könnyező szemeit, és inkább kifújta az orrát csakhogy mentőövként tiszta papírzsebkendőjébe kapaszkodhasson.
– Jaj, bocsásson meg drága Marikanéni! Nem akartam megbántani! Mi történt Béla bácsival?
– Hát kedveském az úgy volt, hogy beszállították a kórházba valami rutinvizsgálatra aztán megfeledkeztek róla, és később kiderült, hogy a lábán hordta ki az infarktust! Áldott jó ember volt! Amihez csak hozzáfogott azt példásan, becsülettel elvégezte.
– Őszinte részvétem drága Marika néni! Ha bármiben segíthetünk kérem ne habozzon, jó?! – nézett rá részvéttel.
– Semmi gond kedveském! Jó volt kicsit elbeszélgetni! Jó egészséget az egész családnak és a picinek is! – próbált mosolyogni kissé fájdalmasan, meggyötörten. A fiatalos kismama elment a bódétól.
Az idős asszony legtöbb alkalmazottját kora délután engedte el, mert teljesítették azt, amit elterveztek. Semelyik alkalmazottnak nem tűnt fel semmi.  
Néhány órával később az idős özvegy asszony váratlanul fájlalni kezdte az egyik karját. Próbálta mozgatni, edzeni, de rájött, hogy ezzel többet árthat, mint használ. Légszomj kerítette hatalmába, majd heves mellkasi fájdalom kezdte környékezni. Még csak észbe sem kapott, rögtön összeesett.
A legtöbb járókelő nem vehette észre, hogy az idős asszonnyal valami probléma lehet, mert a bódé hátsó részén történt a váratlan tragédia. A késő esti órák környékén munkába jövő takarítószemélyzetnek lett gyanús, hogy a legtöbb üzlet ekkor már rég bezárt, csupán csak a kedves, idős nénike bódéja áll még teljesen nyitva. Az egyik takarító vette észre a földön fekvő, élettelen idős asszonyt. Hátára fordította, és megpróbálta nyomkodni a mellkasát, és elsősegélyben részesíteni, ám mire a mentők harminc perc múltán megérkeztek már semmit sem tudtak érte tenni.  

FELROBBANTOTT HOMÁLY

Titkon kicsit megint új lelkiismeretfurdalás;
már megint egy kacifántos évvel éltem túl önmagam.
Csaló s árulóvá nemesedtem kicsit, sőt
– ha önmagamba nézek hajótörött Robinson is,
mert titokban játszanom sakkoznom kellett a boldogsággal
hogy könnyimet senki meg ne lássa.

Groteszk koromból idill ifjúságom nincs már sehol.
Elpocsékoltam szebb reményeim, amit a jövő tartogathatott.
– Ami egyeseknek tragikomédia a magamfajtáknak érdem is lehet.
Nem szégyellem, hogy éltem így esett, hogy Damoklész-sors megvetett.
Hajdani aggastyán-koldus ki voltam még sajnálható pillantást,
vagy szánalmat sem nyer – nem eleget.

A büszke, rátarti perc-emberkék önmaguk hasznára forgatnak ki
minden szerencse s malomkereket.
Orv-tőr döfőn még rám világít a köd-szórta, kísértő Holdas éjszaka.
A latrok is már mind nyugvóra tértek.
Gyermekkorom hajdan volt kikötő-oázisait rendre felbontja
s száműzetésbe kényszeríti a számító megalkuvás;
a tudat, hogy már aligha érhetek bármennyit is,
hiszen a megváltó szerelem, halhatatlan kedvesem rendre késik.

Gyanúsított időben nem szívesen próbálkozik önmagát-mentéssel az
aki megjárta többször is földi poklok tárna-mély börtöneit.
Önmagát alázva magamba fordulok miközben baráttá fogadott
árnyékomat a kuporgó sötétséget.
S bár fojtogató hűvösség elszánt apokaliptikusság árad
huzatos zugaiból szelídített vadjai e létnek egyszerre morognak s remélnek…

ÉRZÉSEK TÁNCA



Délelőtt.
Klári éppen bohóckodni készül valami újabb félig irodalmi, talán félig kreatívkodó, digitális nomádokra jellemző posztot készül kitenni közösségi oldalára, mert titkon azt reméli, hogy ezzel nem csupán rengeteg követőre tehet szert, akik – reméli -, érdemi, építő jellegű hozzászólásokkal árasszák majd el, de ha még szerencséje is van, lehet, hogy ez lesz az első-utolsó korszakos jelentőségű áttörés, amióta csak számítógépek uralkodnak a digitális XXI. században.
Eszter – ezzel szemben -, szinte mániákus önhittség-fóbiában szenved. Mindenről precíz, pontos kritikát fogalmaz meg, és nem hajlandó még csak mérlegelni sem annak a kockázatát, hogy egyáltalán tévedhet bárki is egy-egy véleménynyilvánításban. Szinte valósággal szúrós, vaksi, szemüveges vakondokszemeivel valósággal belebámul notebookja képernyőjébe, mintha egy olyan varázslónő volna, aki pontosan megtudja mondani mikor mi fog történni a nagyvilágban.
Eleinte úgy tűnik, hogy a legnagyobb egyetértés uralkodik a hölgyek koszorúja között, amikor váratlanul, mintha isteni szikra lenne betoppan egy mézes-mázos hangú, latinos férfi-ideál. Mint később kiderült minden bizonnyal ő Kata új üdvöskéje.
Szándékosan úgy slasszézik egyik fotelről a másikra, akár egy sziszegő kígyó, aki előbb becsalogat, é csupán csak a megfelelő pillanatban fogyasztja el zsákmányát. Katának valósággal eszeveszett ütemben, hevesen dorombolni kezd a szíve. Teljesen természetesnek mondható, érzelmi válaszreakció ez, - már amennyiben valaki úgy isten igazán szerelmes lesz.
Kata felugrik, majd akárcsak egy csimpaszkodni vágyó, fürge majomlány máris valósággal a veszettül jóképű, kopasz félisten nyakába veti magát, és semmitől sem zavartatva magát szenvedélyesen csókolózni kezdenek. Arra már fittyet se hánynak, hogy mindeközben a többi egyetemista egész végig őket bámulja, és naná, hogy fantáziálnak is közben.
Eltelik jó fél óra is mire abbahagyják. Klári befejezte az irodalmi posztolást, majd könnyed, csevegős hangnemben odafordul Eszterhez, és kérdőre vonja:
–Szerinted egy félig-meddig határozott, és független gondolkodású, modern nő megengedheti magának, hogy randizzon egy hóbortos sráccal, aki – igaz ugyan -, hogy még nem merte elhívni, de legalább próbálkozott? – hangja sokkal inkább izgatott, és kíváncsi, semmint leereszkedő.
– Jaj, ne nyaggass már! Te ugye nem az Ádámra gondolsz?! – fakad ki, és szinte érződik, hogy pápaszemüveges tekintetén bosszúság suhan át.
– Ne csináld ezt! Mégis mi baj történhet?! Te is hallottad retorika szemináriumon, vagy nem? A beszéde egyenesen nekem szólt! Volt valami a hangjában, amitől… mintha… megváltozott volna… Érted? Még sohasem láttam ilyennek!
– Hát ha már kérdezed szerintem a te Ádámkád egy nagy seggfej! Hogy lehet olyan esztelen baromságokat összefirkálgatni, aminek se füle, se farka? Méghogy a „levegő vulkán-izzású, meg éjfél-ragyogású hajába belekapott a büszke szellő?” Szerintem komplett idióta, ha engem kérdezel! – felállt, és mintha valami sürgős dolga lenne inkább bement az oktatási intézmény saját, külön bejáratú könyvtárába, ami az alagsorban volt, közvetlenül a menza mellett, ahol az ember egyaránt ínycsiklandó, és kissé irritáló illatfelhőkbe ütközhetett, ha nem vigyázott. Azért is volt a lenti Markó utca felőli könyvtár komfortosabb, és sokkalta csendesebb is, mint a felső emeleten, mert a felső emeleti könyvtárban valósággal tíz óra után már hemzsegtek, és akkora hangzavar keletkezett, hogy képtelenségnek tűnt minden további tanulási kísérlet, vagy elvetélt koncentráció.
Klári követte Esztert. Szintén lement a könyvtárba.
– Hát ez nem igaz! Csajszi! Megszabadulok én tőled valaha is?! Olyan vagy, mintha a húgom lennél! Rosszabb vagy, mint egy pattanás az ember seggén! Könyörgöm!
– Látod egyre jobban ragaszkodunk egymáshoz! – pakolta le könyveit, jegyzetfüzeteit, és holmiját barátnője melletti szabad padra.
A könyvtáros matróna bezzeg alapos őrmesteri-szigorral máris vizslatni kezdte a két fiatal lányt, hogy vajon min diskurálhatnak ezek ketten? Mintha az ember egy örökké figyelő börtönben lett volna elzárva a világ elől. Ez azonban a két összeszokott barátnőt egy cseppet sem zavarta.
– Na akkor ki vele?! Mi a bajod Ádámmal? De tudod, csak őszintén!
– Hát.. hogy is mondjam csak… olyan kisfiúsan elveszett…  nagyon sokszor úgy viselkedik, mintha egy teljesen más bolygón járna, már ha érted, hogy mire gondolok! Szerintem nem százas a srác, és ki is lehet mind a négy kereke!
– Szerintem te most azért mondasz ilyeneket, mert rohadtul féltékeny vagy arra, hogy valaki tud udvarolni, ami viszont a mostani világból totálisan kihalófélben van! Tudod az a baj, hogy mostanság a legtöbben futó egy éjszakára gerincre vágják, akit akarnak, és utána egyszerűen csak megszabadulnak tőle. Ez szerintem rohadtul nem fair! Ádám annyira romantikus! Mindig rendkívül figyelmes és udvarias! – kezdett ömlengő áradozásokba.
– Ha továbbra is a barátnőm akarsz lenni, akkor ezt most fejezd be! Ádám azt se tudja, hogy kell egy nőt igazán megcsókolni úgy, hogy valósággal beleborzongjon! Kész katasztrófa az a hapsi!
– Szerintem tök jól csinálja! Például a múltkor is ettünk a abban a hangulatos, Rákóczi úti kis kínai büfében, és annyira aranyos volt, amikor kihúzta előttem a széket, és szinte gyerekes sóvárgással figyelte milyen jóízűen ettem a rizibizit. A végén én akartam, és követeltem, hogy csókoljon meg! De ennek is megadta a módját. Előbb párszor végigsimított a leengedett hajamon, hogy érezzem a borzongást, majd előbb a nyakamat puszilta meg, csak amikor az ajkaimhoz ért hirtelen elfogta szegénykémet a félelem, mert kicsit nehezen veszi a levegőt az orrán keresztül, mikor a szánk összetapad! – hangja valósággal repdesett a sugárzó boldogságtól.
– Komolyan mondom te nem vagy komplett kisanyám! Neked elment az a maradék eszed is!
– Lehet, de nem érezted még azt, amit én! Én úgy odaadtam volna neki magamat! Mint a csöpögős romantikus fekete-fehér filmeken szokták a főszereplők, amikor a jóképű, délceg pasi karjaiba veszi az imádott nőt, majd következik a vége főcím. Istenem! – sóhajtott. – Talán nem is kellene több a tökéletes élethez! Szerinted?!
– Egy nagy szart! Mondok én neked valamit kisanyám! Az az egész rohadt élet nem több, mint egy rohadt nagy átverés! Érted?! Már az egyetemen elhitetik velünk, hogy különlegesek vagyunk, és bármit elérhetünk, igen ám, csak aztán jönnek a zárthelyik, meg a sok nyilvános megszégyenítésnek is beillő félévi dolgozatok, és az ember könnyen rádöbben, hogy ezen a kurva világon semmi sincs ingyen! Hát ez a masszív, rohadt helyzet! Mondjak valamit? Olvastam Maupassant regényeit és novelláit, és az a pióca sárkány nem hitt nekem, és megbuktatott, csak mert nem voltam neki eléggé nyalizós, meg nyomulós! Tudod minek nevezem én ezt? Egy rohadt nagy szemétségnek! Akkor inkább kapjak diplomát, de én soha se lennék ennyire gusztustalan szemétláda tanár! – könyvei fölé görnyedt, és megpróbálta úgy fordítani fejét, hogy a másik ne lássa szomorúságát.
– Hé, nyugi! Mi a fene bajod van?! Megnyugtatlak én is így érzek! Nagyon szeretnék szerencsét próbálni külföldön, mert azt hallottam, hogy ott sokkalta több kreatív lehetőség mutatkozna a bölcsészeknek is! Gondolj csak bele! Három-négy hónapos próbaidő után egy független kis könyvkiadóban akár még a saját versedet is könnyedén kiadhatnák csak előfizetőket kellene felhajtanod! Míg itt, ha belegondolsz, mit vágnak a fejedhez? Tehetséges és nagy jövőt jósolnak, de ha nem tudsz kapásból letenni az asztalra közel fél milliót akkor már vesztes vagy, mert egy valamirevaló szerkesztő sem foglalkozik veled!
– Látom azért te se vesztegetted a drága időt, és elmélyültél a témában!
– Na, de visszatérve az eredeti témára! Mit gondolsz? Mit kéne tenném?! – nézett rásóvárogva, túlzott kíváncsisággal.
– Jaj! Tudod kész lökött csajszi vagy, ha arra vársz, hogy majd mindig mások mondják meg neked mit csinálj, vagy hogy mit kezdj az életeddel! – letette tollát, behajtotta kinyitott könyvét. – Nézd! Nem vagyok se bölcs, se mindentudó! Ha szereted Ádámot, akkor haladjatok lassan, fokozatosan! Biztos neki is vannak trükkjei! Mindent ki kell próbálni egyszer, nem igaz! A jelszó: fokozatosság! Ha engem kérdezel! – most pedig szerintem jó volna ha te is tornáztatnád a változatosság kedvéért az agyadat, mert holnap megint zárthelyit írunk nyelvtörténetből, és te is tudod, hogy a Kalász egy hóhér!
– Igazad lehet! De képtelen vagyok kiverni a fejemből Ádámot! Szerintem ő lehet az igazi!
– Jaj, ne kezd már megint! Tudod mi a véleményem az igaziról? Szerintem az az „igazi” kifejezést valaki kitalálta, majd elterjedt ezen az átkozott földön akárcsak a legtöbb fertőző betegség! Tudod te mit jelent egy egész életet csakis egy valaki mellett leélni! Szerintem az kurvára sok idő! Gondold csak meg! És akkor csak egy pasiról beszéltünk, és nem próbáltál ki másokat!
– De amikor te is tudod, hogy mit érzek!
– Igen most ezt érzed! De gondolj bele, hogy öt-tíz év múlva mi történne? Ádámka – ha szerencséd van esetleg megkapja a diplomáját, de kétlem, hogy eltudna helyezkedni a tanári szakmában, mert olyan gólam-feje van! Kettő! Te egy automata háztartást vezető feleség lennél, aki mondjuk szül két gyereket, és aztán fel is út, meg le is út! Úgy élnétek mint azok a házaspárok, akik nem hajlandóak önmaguknak se beismerni, hogy problémájuk van saját berendezkedett életükkel, ezért folyamatosak az acsarkodások, állandósulnak az érthetetlen konfliktusok, és ráadásul még nyakukba szakad a gyerekek mindennapi gondjai is! Azért mondom, mert az őseim is állandóan csinálták a balhét, és fesztivált, míg otthon laktam, és rohadtul elegem lett egy idő után az egészből!
– Ezt megértem, és együtt érzek veled! De azért én úgy gondoltam… mégiscsak adok egy esélyt magunknak! Mit szólsz?
– Semmi közöm hozzá, hogy hogyan tedd tönkre a magánéletedet! A te dolgod! Azért biztos, ami biztos, ha eljön a nagy pillanat óvszer és fogamzásgátló mindenképp legye kéznél! – válaszolta Eszter kimérten, majd visszatért, hogy az aznapi unalmas tananyagot magolja.
Klári valósággal elpirult, amikor meghallotta a két „tiltott szót”. Elvégre még egyetlen valamire való barátnője sem akadt, aki ennyire nyíltan megmerte mondani neki, hogy a védekezés, és a biztonságos szex igenis rendkívül fontos! Persze ő sem volt az a tipikus tanulatlan, naiv kislány. Pontosan tudhatta – már ideje korán -, hogy mit művelnek a szülei a hálószobában, mikor azokat a furcsa, különös hangokat adják.
Klári visszatért bokros teendőihez, és Eszterrel együtt készültek a másnapi zárthelyi dolgozatra.
A másnapi dolgozat mindenki számára kész istencsapásának bizonyult, hiszen élő ember aligha akadt, aki csupán csak azért kedvelte volna az átkozott nyelvtörténet órákat, hogy Kárász tanár úrnál mindenképp bevágódjon.
A teszt megírása még a legnagyobb koponyáknak is jócskán beletelt tartalmas ötven percben, és míg egyesek egyenesen a pad fölé görnyedtek, izzadtak, és rágták tolluk szárát, addig mások – mint Eszter és Klári -, még így is megpróbáltak magabiztosak, és határozottak lenni, hadd lássa a rettegett tanár úr kikkel is van dolga. Bár a vizsga kimenetele még így is számos kérdést, és kérdőjelet magába foglalt.
Az alig ötvenöt perces órának hamar vége lett. Mindenki velejéig kifulladva hagyta ott a termet, csupán csak Klári, és Ádám marad a teremben.
– Na mesélj Ádám? Hogy ment? Nehezebb volt, vagy könnyebb? – érdeklődött mosollyal arcán a lány. Talán most se vette észre, hogy pirul, mint a vadalma.
– Hát… ami azt illeti szerintem újfent aláírtam a halálos ítéletemet! – közölte egyértelműen, a maga módján kisfiúsan leverten, és elkeseredve a magas, termetes, kisfiús fiatalember.
– Mindenesetre én nagyon büszke vagyok rád! – előbb óvatosan, majd jelentőségteljesen megszorította a kezét, biztosítva ezzel az együttérzést, és bizalmat. Most különösebben az sem zavarta, ha Ádám kézfején apró, fekete szőrpamacsok éktelenkedtek. Legalább azok kellemes tapintásukat voltak.
– Ö… hát… nagyon köszönöm! – szabadkozott a másik, mert sohasem tudott hozzászokni, ha valaki őszintén dicséri. – Nagyon divatos és csinos vagy ma! Írtam neked újból egy verset!
– Hogy te milyen aranyos vagy! Nagyon köszönöm! – előbb könnyed, fellengzős arcra puszi következett, majd egy váratlan pillanatban átölelte és lecsapott a félszeg srác telt, húsos ajkaira. Azt szerette volna, hogy Ádám pontosan érezze azokat a romantikus érzelmeket, amiket ő is érez.
Húsz perc múltán váltak szét. Mint mindig most is Klári volt a tapasztaltabb, míg Ádám kissé ziháltabban, szaporábban kezdte szedni a levegőt, mert az orrán kellett volna levegőt venni, de valamiért ezt azonnal elfelejtette.
– Ahhoz képest, hogy mintha azt mondtad volna, hogy most csináltad először meglepően jól csókolsz! – nyugtázta kellemes bizsergéssel.
– Te is fantasztikus voltál!
– Figyelj csak! Nem tudom miért, de nagyon bejössz nekem, és szeretném megpróbálni veled a kapcsolatot! Persze semmi kényszer, ha nem akarod, de azért én nagyon örülnék neki! – így kell ezt csinálni. Semmi szükség sincs rá, hogy hazugságokkal, felesleges ígérgetésekkel kábítsák, hitegessék egymást, aztán következzék a szakítás dilemmája.
– Oh! Ez remekül hangzik, és én lennék a legboldogabb ember a földön!
– Jaj, ne csináld már! Csak nem azt akarod mondani, hogy most jön a de, nem lehetünk együtt?!
– Szó sincs róla! Tudod ez az egész nekem is nagyon új, mert… - kicsit közelebb hajolt Klárihoz, és a füléhez hajolva suttogta:
– Tudod én még sohasem voltam úgy együtt nővel… ha érted mire gondolok?
Kálrin hatalmas megkönnyebbülés, és jóleső eufória lett úrrá, amit máris egybekötött kacagó nevetésével.
– Ne haragudj nem rajtad nevetek, de ez annyira izgalmas! Én sem mondhatnám, hogy sok kapcsolatom volt az évek során, de azért igyekeztem némi rutint elsajátítani! Azt mondom, hogy a legfontosabb a biztonságos hozzáállás, a többi meg majd kialakul.
– Igen, igen! Az remek lenne, de… rendkívül szégyenlős vagyok. Különben sem vagyok egy főnyeremény! – mérte végig hurkás testét.
– Látod! A magabiztosságodon, és önbizalmadon még csiszolni fogunk, de az őszinteségeddel nincs baj! Sose változz meg! Beléd vagyok zúgva! – azzal megint kedvesen a nyakába csimpaszkodott, és érzelmesen megcsókolta.
Később együtt mentek haza villamossal, és miközben fogták, szorongatták egymás kezét, és becéző tekintetük valósággal leleplezte kibontakozófélben lévő szerelmüket a világ többi része már nem is tűnt olyannyira lényegesnek, mint előtte. Nem lehet tudni, hogy vajon az éjszaka lefeküdtek-e egymással, mindenesetre amikor a nap első sugarai megcirogatták mindkettejük arcát Klári Ádám mellett feküdt, és kiegyensúlyozottabb volt mint valaha.