ÁT-TELELÉS

Látható. Iszamós köd dereng mindenütt.
Hajnalok tág, egykedvű ege tejmasszákban ázik, mint tollpihe.
Fekete, csontmarkolatú tőrként állva dideregnek a fázékony fák advent előtt.
Hegyek torok-karéján, mint megannyi megolvadt
magatehetetlen porcukor-süveg hattyúfehér hósipkákat
teremtett a lakatlan fagy, dermesztő, furcsa dér.

Vérző sugarak közt elhamvadt szeretet-láng, boldogság sír s vacog.
Dermedt szárnyaival még küszködik reménytelen vergődve az élő.
– Mocsokká válik odakint az angyalillatú hó.
Az ünnepi, nemes csöndet megüli
baljóslatú egzecírozása irigykedőknek.
Az alkony – félő -, a tájnak többet már vissza nem integet.

Újra betegeskedő roncs lett lenn, aki élni óhajt s sántítva boldogul.
Mert naggyá lett már megint s nagyvilágnak gondja-baja.
Egymást marcangolják, tépdesik ordító marconák
s keselyűmód a kevésbé szerencséseket is mind fojtogatják
ha a karriert vagy anyagi biztonságot meg nem kapják.

Nehézkes, szomorú aggastyán-fák boldogtalan terheik
alatt bólogatva mind meginognak;
béklyóként zárják közre kihűlt,
csontváz-karjaikba a megfagyott tél golyóit.
– Kinyújtanám karomat a szerencsének,
ha van. Nyúlnék bárányvattás fellegek dunnája felé,
hogy érezzem súlyát apró,
pipiskedő neszeknek, halk miccenéseknek.

Most csupa irigykedő szó, meg tetszetős kirakatüveg a Világ.
Hangulatiságán visszafojtott erőltetettség sompolyog át,
s minden féltékeny kis kanárimadár egymásról
rúgja le ékeskedni vágyó dísz-tollazatát.
– Milyen idegen anyaggá züllött a szeretet?
Talán hóhérkötelekből alattomos érdekekből
gyúrták masszív hártyás szöveteit?!
– Tűz-rejtő csillagok közt titokban hófarkú meteorok mesélnek…