FELROBBANTOTT HOMÁLY

Titkon kicsit megint új lelkiismeretfurdalás;
már megint egy kacifántos évvel éltem túl önmagam.
Csaló s árulóvá nemesedtem kicsit, sőt
– ha önmagamba nézek hajótörött Robinson is,
mert titokban játszanom sakkoznom kellett a boldogsággal
hogy könnyimet senki meg ne lássa.

Groteszk koromból idill ifjúságom nincs már sehol.
Elpocsékoltam szebb reményeim, amit a jövő tartogathatott.
– Ami egyeseknek tragikomédia a magamfajtáknak érdem is lehet.
Nem szégyellem, hogy éltem így esett, hogy Damoklész-sors megvetett.
Hajdani aggastyán-koldus ki voltam még sajnálható pillantást,
vagy szánalmat sem nyer – nem eleget.

A büszke, rátarti perc-emberkék önmaguk hasznára forgatnak ki
minden szerencse s malomkereket.
Orv-tőr döfőn még rám világít a köd-szórta, kísértő Holdas éjszaka.
A latrok is már mind nyugvóra tértek.
Gyermekkorom hajdan volt kikötő-oázisait rendre felbontja
s száműzetésbe kényszeríti a számító megalkuvás;
a tudat, hogy már aligha érhetek bármennyit is,
hiszen a megváltó szerelem, halhatatlan kedvesem rendre késik.

Gyanúsított időben nem szívesen próbálkozik önmagát-mentéssel az
aki megjárta többször is földi poklok tárna-mély börtöneit.
Önmagát alázva magamba fordulok miközben baráttá fogadott
árnyékomat a kuporgó sötétséget.
S bár fojtogató hűvösség elszánt apokaliptikusság árad
huzatos zugaiból szelídített vadjai e létnek egyszerre morognak s remélnek…