AZ ÉLET TANÚSÁGA



Az idős, özvegy anyóka – aki már hajnali négy körül kellő rendszereséggel kirakat a frissen sült lekváros, és csokoládés fánkjait kis bódéja üvegburái alá -, kíváncsi, elsővevős izgatottsággal várta vásárlóit. Minden esetben precíz, pedáns, és makulátlanul patyolattisztaságot követelt ne csupán önmagával szemben, de alkalmazottaitól is, akiknek a napi nyolc-tizenkét órás hajtós munkában toppon kellett lenni. Amennyiben bárkiről bebizonyosodott, hogy munkáját nem felelősséggel, és becsülettel végzi, vagy felmerült a füllentés, vagy a hazugság kényszerűsége az özvegy máris elbocsátotta az illetőt, mert mint vallotta: a megbízhatatlan emberrel nem lehet mit kezdeni!
Azóta kezdett ebbe a fánkos üzletbe, amióta elvesztette harmincötévnyi harmonikus együttlét után szeretett urát. Idén ősszel kezdődtek a gondok. Törzsvásárlói természetesen semmit sem sejtettek az egészből. Elvégre egy barátságos, hihetetlenül kedves, mosolygós, idős néniből semelyik ember se nézte volt ki, hogy gondok gyötörnék; feltéve persze, ha pergamenszínű arcán nem szaporodtak volna meg szarkalábak tömege. Eladó és vevők között szinte szentnek, és sérthetetlennek mutatkozott az a kölcsönösségen alapuló egyezség, melyet főként olyan különleges emberek kötnek, akik szavak nélkül is könnyen, folyékonyan megértik a másik gesztusait, reakcióit.
Az idős néni mindig pontos volt, és ezt kimondhatatlanul el is várták tőle. Mégis ősszel történhetett valami, mert előfordult, hogy gombszemeiben mérhetetlenül felgyűltek a viszontagságos, és keserves krokodilkönnyek, és ha alkalmazottai nem figyeltek oda a kis nénike egyszerűen fogta magát, és bezárkózott a mellékhelységbe, hogy kiadósan kisírhassa magát. Aztán folytatta tovább a munkáját, mintha mi sem történt volna.
Az özvegy nénike gyakorta bosszúsan, morcosan érkezett ide, mikor még senki sem láthatta, hogy aztán felvegyen egy maszkot, és szerepet, azért, hogy még véletlenül se derüljön ki semmi magánéleti problémáival kapcsolatban.
Amikor kinyitotta a biztonsági vasrácsot, és felhúzta a vasrostélyt, és végre kinyitott, néhány járókelő, mint kíváncsi szemlélődő máris elkezdett lézengeni, és tétováskodni a kis bódé előtt, gondolván, hátha aznap kapnak kiszolgálását.
– Elnézésüket kell kérnem, de sajnos nem biztos, hogy a mai nap folyamán ki tudok majd nyitni! – elhasznált, meggyötört hang volt ez, és sokak számára úgy érződött, mintha reszketés, vagy félelemféle vegyült volna bele.
– Hát ez már pofátlanság! – vetette oda egy öltönyös, aktatáskás, fontoskodó üzletember. – Az ember tényleg megpróbál ideérni időben, és akkor még ez is a nyakába zúdul! – mérgelődött hangosan, mint aki tökéletesen megszokhatta már, hogy mindig neki van igaza.
– Hé, ember! Hagyja abba de rögtön! Hát nem látja, hogy ez az szegény, idős asszony egymaga csinál mindent! Próbálna csak meg naponta itt állni és kiszolgálni az embereket a nap huszonnégy órájában! – vetette közbe egy túlsminkelt, de jószívűnek tűnő asszony.
Miután nem biztos, hogy az özvegy asszony mit is akar a kíváncsi, egybegyűlt bámészkodók fokozatosan eltűntek a színről. Bár a vasrostélyt felhúzta, most inkább úgy látszott, mégiscsak változtat jól megszokott stratégiáján és inkább kitett egy kisebb, koszos hokedlit a bódé elé; maga mellé vette a számos leveleket, melyeket kaphatott, majd komótosan felvette szódásszifon szemüvegét és figyelmesen olvasni kezdett.
A levelek – többek közt arról szóltak -, hogy még vidéken élő húgának meghalt a férje, és most minden gond és baj a nyakába szakadt, és ha az özvegyasszony gondolja, akkor nyugodtan segíthetne neki, vagy támogathatná lelki értelemben. Később az özvegyasszony háromnegyed nyolc után felhívta vidéken élő húgát és gyakorlatilag jól lehordta, mert világ életében rabszolga volt folyamatosan zsarnokoskodó férje mellett.
– Jaj, drága testvérem! Hát mi lesz velem?! – siránkozott egy keveset a másik asszony, mert jól tudta, hogy nővére hajlamos megjátszani az irgalmas szamaritánust bárkivel szemben, aki bajba került, vagy segítségre szorult.
– Ilona! Ne kezd el! Mert ha már így esett akkor viselned kell a következményeket! Miért nem hallgattál a jó szóra? Mi a fenének kellett neked amellett a zsarnok férjed mellett csak tűrnöd, meg nyelned?! Ne haragudj, de évek óta megmondtam, hogy mit kellett volna csinálnod! Ha akkor nem hallgattál rám őszintén sajnállak! – dühösen, mégis rendkívül szomorúan, világból kiábrándult kedvvel csapta le a kagylót.
Később egy harminc év körüli, megtermett, mégis barátságos, kissé félszeg fiatalember lépett oda a bódéhoz, és mintha vevő lenne fánkot kért.
– Kezit csókolom mama! Kérhetnék egy fánkot? – kérdezte.
– Szervusz édes fiam! Hát mi szél hozott erre? – jóleső, otthonos érzések kerítették hatalmukba, melyek aztán megint csak sírásra sarkallták.
– Csupán csak egy fánkot szeretnék kérni! Hogy tetszik lenni mama? – kérdése kedves, megértő közvetlenségről árulkodott. Egyáltalán nem tűnt olyasvalakinek, aki csupán csak egyetlen újságért tér be, aztán már megy is, mert rettentő sürgős munkája szólítja, ezért senkire és semmire sincs ideje.
– Meg vagyok, édes fiam! – azzal az egyik üvegbura alól frissen sült, porcukrozott fánkot emelt ki egy acélszínű süteményfogóval, és szalvétás zacskóba csomagolta. – Tessék édes fiam! De vigyázz, mert még nagyon meleg! Jó étvágyat!
– Nagyon köszönöm mama! Mennyivel tartozom? – vette elő kabátjából pénztárcáját.
– Ugyan! Vendégektől ez nem várható el! – bár az idős özvegyasszony sohasem volt pénz szűkében, főként manapság sok mindenre rákényszerült.
– Hát… akkor itt van hatszáz forint! Kérem vigyázzon magára! Örülök, hogy láttam! – szívélyesen magához ölelte az idős nénit, mintha saját nagymamája lenne, majd aktatáskájával a kezében máris sietősen elrohant.
Nyolc óra rég elmúlt. Ekkor a legtöbb munkába igyekvő ember mintha szándékosan elment volna másik újságost keresni. Az idős asszony kissé tanácstalan kedvvel kocogtatta meg a kiszolgálópult felületét. Néhány perccel később újból elővette vidéken élő húgától a leveleket, és precízen olvasgatni kezdett. Gondolhatta: „Ha nincsenek vevők akkor ő is egészen nyugodtan megengedhet magának egy kis pihenést.
A délelőtti órák viszonylag unalmasak, egyhangúak voltak. Csupán egy-két idetévedt lézengő zavarta meg az egykedvű, tompa nyugalom csendjét, melyet a frissen sült fánkok csábító, ínycsiklandó illata tett békéssé, és kiegyensúlyozottá.
Rendszerint, amikor elkészült egy-egy kisütött adaggal az idős asszony már fel se vette, hogy jóformán egész konyhai köténye, és „munkaruhája” átitatódott olajok, és sült illatok negédes illatával. Ez csupán csak a járókelők érzékelték, akik nap, nap után haladtak el kis, komfortosan felszerelt bódéja előtt.
– Kéz csókolom kedves Marika néni! Hogy tetszik lenni? – lépett oda valamivel tizenkettő előtt egy hét hónapos terhes kismama.
– Jaj, kedveském! Bocsáss meg! Elsőre meg sem ismertelek! Hogy van a pici baba? – derült máris jobb kedvre, és látszott, hogy szarkalábai is megújulnak.
– Remekül! Mintha én is teljesen új ember lennék! A férjem el nem felejtené megemlíteni, hogy mennyire sugárzóan gyönyörű vagyok, és bevallom mindig is hiányzott az életemből ez a fajta romantikus figyelmesség! Azt érzem, hogy valami nagyon nincs rendben a világgal! Mintha a legtöbb ember lelkében meghibásodott volna egy titkos alkatrész, amit nem lehet már kicserélni! – sugárzó, ragyogó mosolyú arcán érződött, hogy kissé el van fáradva, és enyhén megpihent a pultra téve kezét.
– Jaj, de buta is vagyok! Üljön csak le pár percet kedveském! Kicsit szusszanjon! Meglátja utána már könnyebben fog menni minden! – gyorsan karon fogta, és segítőkészen leültette egy kényelmesebb székbe. – Mindjárt adok egy kis finomságot! – azzal hátra rohant serénykedve, és akkora cukros fánkot hozott, aminek a láttán az ember tíz ujját is bátran megnyalhatta volna.
– Jaj drága Marika néni! Nagyon el tetszik engem kényeztetni! Emlékszik még, amikor ovodáskoromban én voltam a legharciasabb, copfos kislány? Istenem! Hogy elrohant az idő! A párommal úgy gondoltuk, hogy a pici neme legyen meglepetés! Szerintem sokkal jobb lesz így! – hatalmasat harapott a finom, ízletes fánkba, mert nagyon éhes volt. Pár porcukorcsillag még így is maradt ajka szegletében, de nem bánta.
– Remélem ízlik aranyoskám! Mindent saját kezemmel készítettem! – felelte büszkén és úgy tűnt most sokkal életvidámabb, mint pár órával ezelőtt.
– Fantasztikusan megcsinálta ezt a kis újságosbódét Marika néni! Sokszor gratulálok! – vetett elismerő pillantásokat a helyre.
– Hát igen! Ha az ember már egyszer rászánta magát akkor csinálja is végig! Nem igaz?!
– Teljes mértékben igazat tetszik szólni! Béla bácsi hogy van? Kigyógyult már a betegségéből?
– Jaj kedveském! Nem tudom, hogy elmondhatom-e, de három éve már, hogy szegény uram nincs mellettem! – gyorsan törölgetni kezdte könnyező szemeit, és inkább kifújta az orrát csakhogy mentőövként tiszta papírzsebkendőjébe kapaszkodhasson.
– Jaj, bocsásson meg drága Marikanéni! Nem akartam megbántani! Mi történt Béla bácsival?
– Hát kedveském az úgy volt, hogy beszállították a kórházba valami rutinvizsgálatra aztán megfeledkeztek róla, és később kiderült, hogy a lábán hordta ki az infarktust! Áldott jó ember volt! Amihez csak hozzáfogott azt példásan, becsülettel elvégezte.
– Őszinte részvétem drága Marika néni! Ha bármiben segíthetünk kérem ne habozzon, jó?! – nézett rá részvéttel.
– Semmi gond kedveském! Jó volt kicsit elbeszélgetni! Jó egészséget az egész családnak és a picinek is! – próbált mosolyogni kissé fájdalmasan, meggyötörten. A fiatalos kismama elment a bódétól.
Az idős asszony legtöbb alkalmazottját kora délután engedte el, mert teljesítették azt, amit elterveztek. Semelyik alkalmazottnak nem tűnt fel semmi.  
Néhány órával később az idős özvegy asszony váratlanul fájlalni kezdte az egyik karját. Próbálta mozgatni, edzeni, de rájött, hogy ezzel többet árthat, mint használ. Légszomj kerítette hatalmába, majd heves mellkasi fájdalom kezdte környékezni. Még csak észbe sem kapott, rögtön összeesett.
A legtöbb járókelő nem vehette észre, hogy az idős asszonnyal valami probléma lehet, mert a bódé hátsó részén történt a váratlan tragédia. A késő esti órák környékén munkába jövő takarítószemélyzetnek lett gyanús, hogy a legtöbb üzlet ekkor már rég bezárt, csupán csak a kedves, idős nénike bódéja áll még teljesen nyitva. Az egyik takarító vette észre a földön fekvő, élettelen idős asszonyt. Hátára fordította, és megpróbálta nyomkodni a mellkasát, és elsősegélyben részesíteni, ám mire a mentők harminc perc múltán megérkeztek már semmit sem tudtak érte tenni.