BIZALMAS EGYÜTTLÉT

Szívem rémületében ott kalapál; mint sunyi, alamuszi kis féreg az infarktus kísértete. A Lét természetellenes befejezése, hirtelen Halál. Jobb napokat is rég látott hajótörött ki vagyok keringések közt ide-oda cikáz, vadászik önmagára egy-egy régi ismerős molekula-hullám mely ki-be pumpálja a dúsított sejttesteket s tán még reménykedni is van mersze, hogy a problémás dolgokat egyetlen kézlegyintéssel oldhassa meg.

Érvénytelennek s hazugnak számított minden kardiovaxkuláris-sokk, vagy aktuálisan modern-trendi fizikoterápia. Az időkérést a vesztőhely előtt szándékosan meghosszabbítani nem lehet. Akár egy kilyukadt vagy éppen önmagát felrobbantani kész artéria – feküdni, vesztegelni kényszerültem szobám börtönfenekén.

Testem elfolyó zsírpacni-massza, duplán tokásított úszógumikkal. Beletörődötten naponta ötven felülést végeztem s titkon reméltem talán mégsem volt minden fölösleges erőfeszítés hiába. Már kívülről fújtam az orvosi dajkamesét: a hipohonderségnek is bőven lehetnek elfajzott, komoly tünetei. Vegyem tehát jócskán komolyabban, szolgálatkészen magamat.

Nem tudhatom, vajon még mennyi elpocsékolt Időm maradhatott hátra kifejezni a jövő időt? S vajon kikben – egykor hűségesküvel is bizonyíthatón megbíztam, feláldozva tán legszebb éveimet, vajon lesznek-e hozzám jók s kegyesek s az utolsó út előtt még beszélgethetünk egyet?! – Mintha a családos beérkezettek kölcsönösen kicsit le is néztek volna. Gyerekes vereségérzetem letaglózott, körbekerített: nem sokáig, mert szívem időzített bombája robbanással fenyeget!