PRÓBA-FELVÉTEL



Az író kedvetlenül járkált a Dunához tapadó főváros utcáin. Mintha egy filmforgatás vagy valami hasonló közelébe csöppet volna. Mindenütt kifeszített állványok, súlyos, nehézkes IMAX-kamerák a legmodernebb filmtechnikai és egyéb megoldások, melyeknek csupán egyetlen feladatuk volt: haladéktalanul, és minden precíz, pontos részletre kiterjedően lenyűgözni a kíváncsiskodni vágyó nézőket, akik szinte már naponta újabbnál merészebb szenzációkra voltak kiéhezve. Mintha titkos, belső hatodik, vagy hetedik ösztöne régen megsúgta volna neki, hogy a film rossz lesz! Sőt! A lehető legpocsékabb, mert elrontják ugyanazokkal az unalomig elismételt, másolt, klisészerű közhelyekkel, - melyeket -, nagyobbrészt Amerikából importáltak, mint a filmgyártás kimagasló fellegvárából. Őneki is küldött előbb egy SMS-t, majd email üzenetet előbb a rendezőasszisztens, majd maga a kissé idegbeteg és frusztrált rendező, hogy halaszthatatlan elfoglaltságai ellenére igenis tisztelje meg ezt az átkozott forgatást legalább fél órára. Beszélgessen a szereplőkkel, és próbálja meg eladhatóvá tenni a történetet csupán csak azzal, hogy különcködő jelenlétével mindenkiben igyekszik tartani a maradék lelket. Valójában őt az izgatta, hogy hogyan lehetne egyszer végre valahára olyan független költségvetésű produkciókat előállítani, melybe ne szóltak volna bele felülről bizonyos arra illetékes hatóságok, vagy filmszövetségek. Szinte sohasem volt képes megérteni azt a anyagiasult politikát, hogyha van egy működő történet, melyet a rendező igenis filmre akar vinni, akkor miért szükséges hajbókolni, és seggeket nyalni olyan befolyásos, belső körökben, mint egyes producerek, és filmmarketinggel házaló ügynökök.
A szerelmet szerette volna a vásznon viszontlátni. No, de nem azt a sziruposan ömlengős, és már mindenből rózsaszín, gusztustalan rágógumi-masszaként csordogáló hazug, és hamis érzelmet, mely mintha önkéntelenül is beszivárgott volna a XXI. századi szórakoztató iparon át egyenesen a mindennapi hétköznapokba. Hanem azt az igazi, őszinte érzelmet, amikor szinte vígjátéki, groteszk elemekkel dúsítottan a főszereplők már szinte egymás haját tépdesik, és egymás idegeire mennek, és gyűlölik saját anyósaikat stb. Hát nem ez lesz! Helyettem megint mit kap a kedves közönség? Egy mézeskalácsszintű, középszerű vacakot, mely lehet, hogy elnyerheti az Aranypálma-díjat, esetleg esélyes az Aranymedvére, de semmi szín alatt sem reszkírozzák majd meg a fejesek, és a nagymenők, hogy részt vehessen, és megméressen Cannes-ban.
Percemberkék mozognak majd az alig kilencvenhat perces csöpögős történetben, az összezsúfolt szobabelsőkben, melyek a legjobb lakberendezők, és kellékesek munkáját dicsérik, cukorral meghintett romantikus tájakon, édes-bús fülekbe csengő melódiákkal fűszerezve a szokásos olvadékony érzelmekkel.
Mindezért a rendezőt okolta, aki – szerinte -, szándékosan teljesen átdolgozta a forgatókönyvét, és olyan hozzá nem értő suhancokkal vette magát körbe, akikről persze meg volt győződve, hogy tehetségesek, és profik is, holott csupán csak nemrég szabadulhattak a Színművészeti keserédes szobafogságából.
De a fiatal, tehetségesnek mondott színésznő sem tetszett neki, akit – több, mint valószínű -, csak és kizárólag azért választottak ki erre a szerepre, mert vagy lefeküdt valakivel, hogy bármi áron karrierjét felépíthesse, vagy olyan bennfentes barátai, és ismerősei voltak, akik ezt a filmes munkát is elintézték neki. Hiszen semmi sincs ingyen, pláne nem manapság!
A művésznőt állandóan sétáltatták. Próbasnitteket, kisebb felvételeket vettek fel. Hol a már jó előre lezárt Szabadság-hídon kellett kisestélyiben pompázva oda-vissza átgaloppoznia méghozzá kényelmetlen tűsarkú cipellőkben, hol pedig vágyakozó, szempilla rebegtetős pillantásokkal kellett a hömpölygő nagy Dunát figyelnie. Nem ilyennek kellett volna ennek lennie, mert az író ezt nem így írta meg. Olyan megkeveredettnek, hajótöröttnek, és elvesztettnek kellett volna lennie, mint egy megfonnyadt savanyú uborkának. De úgy tűnt a fiatal, és roppant tehetséges művésznőt csupán csak a hírnév, a karrier és az ezzel járó kiváltságok izgatják semmi több.
Az író folyamatosan őt figyelte. Persze szigorúan csak titokban, hogy vajon a színésznő mikor fedheti fel az igazi személyiségét? Mikor válik majd eggyé az adott karakterével? A színésznőnek szinte gyerekesen kislányos alkata, és arca volt, melyhez ráadásul még két hatalmas, ártatlanságot, és védtelenséget is bármikor szolgáltató őzikeszem társult. Mintha ezek a babonázó, folyamatosan flörtölni kész szemek csak a reflektorfényhez lettek volna szoktatva, mert más természetesen fényt el sem bírtak volna viselni. Amikor például természetesennek kellett volna látszódnia ő rögtön belekezdett túlzottan is kihangsúlyozott, affektálós beszédébe, melyhez még a színházban szoktatták rá, így sokszor a hangmérnöknek kellett szólni, hogy javítsa már fel a legjobb minőségűre az 5.1 –es Dolby hangzást, mert a kedves művésznő csicsergő hangát szabályosan elnyelik a többségében természetesnek tetsző háttérzajok. Amikor pedig csókot kértek tőle az is valahogy túlzottan mesterkélten, műnek hatott. Meglehet azért, mert a rendező ragaszkodott hozzá, hogy a művésznő a végzet asszonya szerepében tetszelegjen, ha férfiak elcsábításáról volt szó, így vöröses bikiniszerű ruhát adtak rá a kellékesek, és az kissé őszies időben bizony a művésznőnek ha kellett egy nap, akkor ötvenszer el kellett csábítania filmbeli kollegáját, aki – mivel fel volt öltözve -, rendre hahotázva kiröhögte.
A statiszták többsége afféle vegyes társaság lehetett. Jobbára csak ácsorogtak, beszélgettek, és unatkoztak vegyesen. A beöltözött urak, és hölgyek jobbára össze-vissza járkáltak. Olyan feszes, szinte katonás rendben járultak egyszerre a kamerák elé, mintha vezényszót hallottak volna, amit ellenszegés nélkül teljesíteni kell. Pedig a rendező – állítólag -, igyekezett mindenkit figyelmeztetni, hogy csak könnyedén, lazán, mintha hétköznapi emberek volnának.
Később újabb színészkollegák érkeztek meg, és máris jó erős feketekávéval indították a napot. Az író jól megfigyelhette, hogy egy-két művész egy kisebb kortynyi szeszes serkentőt, vagy konyakpárlatot is csepegtetett kávéjába, hogy felélénküljön, vagy oldhassa szorongásait. Egyedül csak ők érthettek, hogy mit is beszéltek. Mintha titkosított Morze-jelekkel, vagy kódnyelveken kommunikáltak volna, amit a külső szemlélők figyelmen kívül hagytak.
A rendező a vége-hossza nincs előkészületekben végre megadta az egyezményes jelet, és kezdődhetett a forgatás. Egy fiatalos képű, huszonöt évesnél nem több lányka elcsattintotta a csapót, és máris forgott a kamera árgus szeme. Az indító jelenetben máris deus ex machinával kezdtek. Egy fiatal és rendkívül csinos lány sietett át a macskaköves téren, mintha József Attilás sorokat keresgélne az utcán, majd gyöngéden lehajolt, hogy a kamera egy kicsit többet mutathasson, végül pedig a Szabadság-híd közepe felé járva félúton előbb könnyed, majd szenvedélyesnek látszó, romantikus csókkal üdvözölte szerelmét, akit – látszólag -, egy csöppet sem dobott fel az, hogy neki már délelőtt fél tízkor szenvedélyes hősszerelmest kell alakítania, ráadásul a bennfentesek szerint dupla gázsiért, mert mint utóbb kiderült az egyik rokona volt a fejes a filmgyárban, és ilyen esetekben az ilyen színészek valahogy mindig több kiváltságban, és honoráriumban részesültek. Persze a hősszerelmes nyitójelenet maga volt a pocséklás netovábbja. Minden részletéből szinte vérzett. És hiába kérlelte több színészkollega is előbb a rendezőasszisztenst, majd később magát a makacs, önfejű rendezőt, hogy ezt a jelenetet másként kellene megpróbálni a rendező csak nem engedett, és aki csak egyetlen szót is szólt azt azonnal kidobták a forgatásról.
„Hát ebből se lesz semmi!” – jegyezte meg cinikus, lemondó iróniával az író saját magának, amikor véletlenségből úgy rálépett az egyik zsinórra, hogy azzal kis híján sajátságos dominószerű láncreakciót indított be, aminek a hatására a súlyos, megalább ötvenkilós, főként HD-felvételeket készítő IMAX-kamerák többsége eldőlt.
– Hát te meg mi a nyavalyát csinálsz te szánalmas seggfej??? – kiabálta a rendezői székből a pökhendi rendező.
– Bocsánat! Elnézést kérek, én csak… véletlen volt… - próbálta menteni a menthetőt, és szabadkozni.
– Vigyétek a szemem elől ezt a szánalmas idiótát! A végén még tönkreteszi nekem az egész filmet!
Hirtelen a távolból két, jól megtermett, marcona, és veszélyes biztonsági őr jelent meg szinte sziklányi bicepszekkel, duzzadó izomzattal. Nagyon látszott, hogy mindjárt azonnal úgy összecsomagolják szerencsétlen írót, mint a kifacsart citromot, vagy szafaládét.
Az író inkább úgy döntött gyorsan elrohan, sietve szedve lábait, amikor egy angyali, kedves hangba ütközött:
– Bocsásson meg! Nagyon ismerősnek tűnik nekem kedves uram! Találkoztunk már valaha?! – egy másik fiatalos, csinos színésznő volt, aki rengeteg könyvet, és verset elolvasott, és szerencsére nem volt ismeretlen fogalom előtte a kortárs kultúra. – Jaj, muszáj dedikálnia a könyvét! – s felismervén az írót máris szabályosan az orra alá dugta a töltőtollát.
Az író készségesen dedikálta könyvét, próbált a lehető legjobb színben mosolyogni, mikor közös selfiet készített vele a hölgy, majd már ment is volna, amikor ismét ugyanazt a pofátlan, szemétkedő, harsogó hangot hallotta.
- Na? Végre! Forogjon az a kamera! Nyitójelenet, kettes csapó! Tessék! – a rendező helyet foglalt a székében, és a továbbiakban az író már ténylegesen úgy érezhette, hogy annak ellenére, hogy átírták a forgatókönyvét ő maga kicsit hozzátudott tenni valamit az adott film hangulatához.