LOGIKUS KÖLCSÖNHATÁS

A legtöbb ember - persze csak, ha valami megmagyarázhatatlan, vagy épp csak különös, furcsa dolgot, vagy eseményt tapasztal -, hajlamossá válik az adott cselekmény vagy éppen az adott illetőt, aki a cselekményben részt vett nem 100-asnak hívni, vagy idiótasággal becsmérelni. Ha úgy vesszük akár ez is lehetne egészen nyugodtan egy afféle szándékos, el nem nézhető megszégyenítés.
Kulcsár Úrral kapcsolatosan az embernek - legalább is első benyomásra -, az az érzése támadt, hogy a középkorúságát jócskán betöltött férfi, akinek jóértelemben már csupán egy-két hónapja volt hátra nyugdíjaztatásáig, hogy végül egyszer és mindenkorra megszabadulhasson a keserű, sanyarú robotmunkái dandárjától, és végre egyedül a kertészkedésnek, olvasásnak, írásnak élhessen, hogy kánikulában példának okáért úgy felöltözködött, mintha az Északi-sarki expedícióra készülődne, míg ellenben csikorgó fagyok idején előszeretettel szeretett mezítláb mászkálni, jönni-menni. Emellett olyan pedáns rendet tartott szinte az egész kis garzonlakásában, hogy nála még a légy is seggen csúszkálva járkált. Persze csak képletesen szólva.
Láthatólag senkiben sem bízott meg. Szomszédai - szintén nyugdíjasok -, szívesen segítették egy darabig, amiben csak tudták. Ez jóformán kimerült Kulcsár Úr által gondos részleteséggel felírt bevásárolni valók már-már idegesítően részletes listájával, úgy mint: teljes kiőrlésű kenyércipő, Stabilo kék-fekete golyóstoll, cukor, de az olcsóbbik fajta stb. Nem csoda hát, hogy a kezdetben segítőkésznek mutatkozó szomszédok, és ismerősök többsége egy kis idő multán szándékosan hanyagolni kezdte a férfit, mondván sietnek a munkába, vagy ügyes-bajos teendőik véget, és nem nagyon érnek rá olyan bagatell csekélységekkel foglalkozni, mint mondjuk a rendszeres bevásárlás.
Tartós izzadság és naftalinszagot árasztott.
Esténként a szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy Kulcsár Úr rendszerint maximális hangerővel valamiféle operaáriát, vagy épp komolyzenei kamaradarabot hallgat, mindig attól függően, hogy épp milyen kedve is volt. Máskor pedig híres színészóriások hangján szavalt fejből rengeteg sok verset. Ha az ember nem ismerhette volna, könnyen hihette, hogy blöfföl, hiszen bármelyik verseskötetből rekonstruálhatta volna saját magának az eredeti szövegeket, ám Kulcsár Úr mégiscsak szeretett hű maradni önmagához.
- Kulcsár bácsi! Kérem tessék egy pillanatra kinyitni az ajtót! Hahó! - szólt egy kedves, nyugdíjaskorú hölgy. Olyan Miss Daisy forma.
- Hogy az embert már a saját lakásában sem hagyják békén! - morgolódott az öreg, amint ajtót nyitott. - Mi tetszik?! - förmedt a félénken mosolygó idős nőre.
- Semmi probléma kedves Kulcsár bácsi, csupán azért jöttem, hogy szóljak, hogy néhány lakót kicsit zavarja a nagy hangzavar, mely az Ön lakásából érkezik! Nem tudnak pihenni! Őszintén remélem, hogy megérti, hogy tekintettel kell lennünk egymásra, elvégre azért vagyunk lakóközösség! - szólt oda illemtudóan, kedves kimértséggel, majd máris távozott, mintha már előre tartott volna az öreg haragjától, ami messze híressé tette.
- Azzal én nem szoktam foglalkozni kedves asszonyom, hogy ki mivel teszi tönkre a szabadidejét. Ha nem vette volna észre én kulturális dolgokat végzek, és mivel már betöltöttem egy bizonyos életkort úgy gondolom, hogy nincs olyan sok időm, hogy olyan bagatell, semmis ügyekkel törődjek, mint az a fránya hangzavar! - zárta rövidre a beszélgetésüket, majd anélkül, hogy meghallgatta volna az idős nő válaszát, egész egyszerűen bevágta az öregasszony pisze, bumfordi orra előtt az ajtaját.
Aztán körülbelül hat hónap múlva egy barátságtalan, őszies napon néhány gyereket látott játszani a gangos ház benső udvarán, és egy használható ötlete támadt:
- Szervusztok gyerekek! Hogy vagytok? - kérdezte barátságosan, mintegy leereszkedőn.
- Csókolom Kulcsár bácsi! Jól vagyunk! - felelték kórusban, egyszerre.
- No hát akkor! - köszörülte meg rücskös, fonnyadt torkát az öreg. - Ha vesztek nekem egy Népszabadságot, és néhány irodalmi kötetet az antikváriumból kaphattok egy kis zsebpénzt! Ideje, hogy kicsit beleszagoljatok a munka világába! - jelentette ki kisebbfajta különcködő büszkeséggel.
- Jaj, Kulcsár bácsi! Tetszik tudni az bajos lesz... - kezdte az egyik szőkehajú fiúcska, aki talpraesettnek látszott. - Tetszik tudni még nagyon sok házi munka van; porszívózás, és mosogatás, amit nekünk meg kell ám csinálni, amíg a szüleink munkába vannak! - közölte mindenki helyett a nyurga fiúcska.
- Akartok egy kis pénzt keresni ördögfiókák, vagy nem akartok! Nekem aztán édes mindegy! - rakta keresztbe maga előtt parancsolón mindkét vaskos karját az öreg. Az ötfős gyerkőc társaság négy tagja házimunkára hivatkozva, - ahogy említették -, szinte azonnal elszelet. Csupán csak egy kisebb, töpörtyűképű pufók fiúcska maradt ott, aki még mindig színváltós matchbox-autóival játszadozott.
- No, hát akkor kedves barátocskám! Szeretnél segíteni ennek a rozzant aggastyánnak, akit magad előtt látsz, vagy nem?! - intézte hozzá a kérdést, és úgy tűnt barátkozni szeretne. A kisfiú zöldesbarna, nagy szemeivel előbb félősen nézett vele farkasszemet, majd mintha megsajnálta volna az öregembert felkelt a hideg kőről, szembeállt az idős férfival:
- Tessék mondani Kulcsár bácsi! Mit hozzak?!
Az öregnek hirtelen nagy kő esett le a szívéről, és annyira megörült annak, hogy legalább egy valaki akadt ezen az átkozott földtekén, akit kedvére csicskáztathat, hogy benyúlt zsebébe pénztárcája után, majd kivett belőle tízezer forintot. Ki tudja, hogy mennyi lehetett a nyugdíja? A kisfiúcska pufók kezeibe nyomta a bankjegyet, majd kimérten így szólt:
- No akkor édes kisfiam! Elmész először az újságoshoz veszel egy Népszabadságot háromszázhatvan forintért. Ha ezzel megvagy a sarkon van egy antikváriumos oda is elmész és a listán szereplő könyvekből annyit hozol, amennyit csak tudsz! Kérdésed van-e?! - nézett rá szúrós szemmel. A kisfiú kortyokban igyekezett visszanyelni saját kicsinyesnek tűnő félelmét, majd bólintott, hogy az öregember minden szavát értette, aztán villámsebesen elindult előbb az újságosbódéhoz, és később az antikváriumból a maradék pénzen annyi könyvet vett az öreg által felírt listából, amennyit pufók kis keze elbírt. Mikor végzett mindennel, és hazament becsöngetett az öregemberhez, aki hálás szívvel üdvözölte. Gondolhatta magában ,,mégiscsak vannak jó emberek is a földön, nemcsupán alávaló senkiháziak"
- Szervusz fiacskám! Nohát! Te aztán betartod, amit ígértél! Ez dicséretes! - tárta szélesre az ajtót a könyveket cipelő fiúcska előtt, aki alig bírta már a könyvek súlyát kezei alatt, és csak arra vágyott, hogy minél előbb megszabadíthassa elfoglalt kezeit a nehézkes terhektől.
- No, akkor ha jól számoltam ez az egész... - nézett végig a vásárolt holmik sokaságán az öreg-, összesen hatezerötszáz forintot tesz ki. A maradékot nyugodtan megtarthatod! Gondolj úgy rá, mint legelső fizetésedre! - az öreg azzal kitessékelte a meglepett kisfiút az ajtón, majd bezárkózott, és köteteit kezdte olvasgatni, és az újságot.
Másnap aztán a kisfiú anyukája kopogtatott, már reggel nyolc órakor az ajtaján.
- Jó reggelt Kulcsár bácsi! Remélem nem zavarom nagyon? - érdeklődött mosollyal az ajkán.
- Jó reggelt! Valami gondja van kedves asszonyom?! - lepődött meg a korai időponttól az öreg.
- Félre ne értse a szavaimat Kulcsár bácsi, de attól tartok, hogy vissza kell adnom a pénzt, amit tegnap a fiam Öntől kapott! - jelentette ki az asszony, és máris pénztárcáját vette elő, hogy kifizethesse az összeget.
- Asszonyom! Én munka fejében adtam a kisfiúnak a pénzt! Azt becsületesen kereste meg! - szabadkozott az öreg, még mindig úgy, mint akinek fogalma sem lehet a megtörtént dolgokról.
- Igen ezt Andriska is elmesélte, de úgy vélem, hogy egy ilyen kisfiú még nincsen tisztában a pénz fogalmával, ha mindenképp adni szeretne neki valamit, akkor inkább adjon valami kis apróságot, amit később a gyerek használhat. - vélekedett az anyuka.
- Á, vagy úgy! - az öreg most megvakarta a fejét, aztán máris hátra szaladt a hátsó szobái egyikébe, hogy öt-hat könyvvel jöjjön vissza. A köteteket az asszony kezeibe tette. - Tessék parancsolni kedves asszonyom! Itt van a fizetség!
- De hát ezek a könyvek Kulcsár bácsiéi! Nem fogadhatom el őket! - nézett rá tétován az asszonyság.
- De még mennyire, hogy elfogja fogadni! Az Ön fia rendkívül lelkiismeretes és talpraesett! Meglátja kedves asszonyom egy szép napon még nagy ember válik majd belőle! - az öreg több felesleges szót már nem is vesztegetett azonnal becsukta az asszony előtt ajtaját, amíg az asszony tétován, töprengve hosszú ideig ott maradt. Később felgyalogolt a negyedikre, ahol laktak.
Később pár évre rá, mikor a kisfiú elvégezte a nyolcadik osztályt, és két tannyelvű gimnáziumba nyert felvételt Kulcsár bácsi valamilyen rejtélyes okból magához hívatta az immáron fiatalembert.
- Jól megnőttél ám te gyerek! - csapta össze maga előtt tenyerét meglepetésében. - Figyelj jól, mert nem biztos, hogy fogunk mi még találkozni! Sajnos el kell mennem egy hosszabb utazásra, és fogalmam sincs, hogy majd mikor jövök újra ide vissza! Addig viszont szeretnélek megkérni néhány el nem hanyagolható szívességre. Először is mindig locsold meg a szobanövényeimet. Bőségesen elegendő, ha egy héten egyszer locsolsz, mert ezek szívós növények, kibírják. Másodszor azokat a tollakat és egyebeket, amik az íróasztalomon vannak még fognak, és szeretném kérni, hogy írjál velük, hogy be ne száradjon bennük a tinta, mert akkor hasznavehetetlenek lesznek, és az baj! Harmadszor a könyvtáramat nyugodtan használhatod, és használd is, mert a tudás megfizethetetlen, és nemes kincs! Itt nyugodtan tanulgathatsz, mert a kutya se fog zavarni! Mindig tarts rendet magad körül! - az öregember azzal egy vaskos kulcscsomót adott a meglepett fiatalembernek. Többet már nem találkoztak. Kiderült, hogy Kulcsár bácsi már jó ideje betegeskedett, és csak a csodával határos módon lehetett találgatni, hogy miként vagy hogyan maradhatott annyi éven át életben. Amikor másodunokatestvére közölte a hírt, hogy nem sokkal nyolcvanötödik éve után békésen elaludt a gangos bérházban a lakók szinte kivétel nélkül megemlékeztek róla, míg Andris kapott egy lakást, amire felügyelhet, és vigyázhat!

KÖNNY-TITOK

Tőlem ne kérd, hogy igazgyöngyeim
kedvesért könyörgő fohászait miként pergetem,
s hogyan peregnek szándékosan
visszafogadott kísértetként komisz napjaim.
Kedvesem megváltó öle helyett ma még
meghitt priccs-ágyam egyedüli vánkosom,
befogadó pihenő-tanyám.
Ha kérded lelkiismeretemet,
tán őszintén s igazoltan elmondja majd,
hogy krokodil-nagy könnyeim,
mint pálmafán a megérett kókuszdió szememben,
mint mindent-mutató tükrök
bármit önmagukból megmutatnak.

Sebzett lelkemben most
még úgy hisztériázz, gügyög, árván toporzékol
a kisgyerek, akár az anya után vonyító erdei kis állat.
S ha már Enkidu-testem elfutni,
vagy éppen menekülni kényszerül
s egy Angyal fejem felett
védelmező szárnyait kiterjeszti
– tudhatom, hogy legalább
e folyamatosan táguló, koncentrikus körökben
valakinek bimbókat-növesztő
kicsi szíve értem dobban!

– Ha kérded, hogy miként Visz rá az elvesztett,
kilátástalan indulat,
hogy zápor-zuhanásban elpergessem
süket-könnyeimet
s fedjem fel ekként sorra elhallgatott,
gyáva titkaimat csupán azt felelhetem:
Nézz csak szét e szétcincált,
gaz nagyvilágban,
miként adják kilincseiket érdekük
szerint való köpönyegforgatók.

Néma, fájdalmas könnyeim szülője ím ez!
S e Prokrusztészi selyem-ágy
most még egyedüli, néma cinkosom.
Dombos párnámon fejem lehajtva
elátkozom már minden bánatom.
Szólítsd meg te jó-barát bennem árválkodó,
sebzett gyermeket.
S a többi, búsongó titkaim is
– feltéve, ha tebenned megbízik -,
megosztja veled s elregéli majd.

– Fázós, nyűgös mormotaként,
ki sár-gulákba bújt, oly jó lenne már valaki
mellett örök társra találhatni.
S nem kellene többé szándékosan
kikényszerített félelmek,
csak egészséges s optimistább kételkedés,
feladatok iránti nemesebb elkötelezett alázat!

A HONVÁGY SZÓLÍTÁSA

Az író, költő, műfordító volt tanár Miklós mióta csak elhagyta imádott, gyönyörű feleségével Alizzal hazáját minden áldott nap kiment az óceánhoz.
Mintha szándékosan, következetesen kezdett volna kiábrándulni az irodalomból, és általában azokból a köpönyegforgató, alakoskodó, kétszínű emberekből, akik - ki tudja miért -, kitüntetések, elismerések, és díjak ürügyén eladták önmagukat, tehát behódoltak egy adott csoport érdekeinek, holott az irodalomnak magasztosabb célokat szükséges minden esetben szolgálnia. Ahogy egyik kezével botjára, míg másik kezével feleségét átkarolva figyelmesen, honvággyal vegyesen szemlélték a nyughatatlanul szeszélyes óceán hullámait mintha mindketten közösen megélt emlékeiket akarták volna rendbe tenni: kik voltak azok, kik támogatták, vagy segítették őket szavak nélkül a becsület, és az emberi barátság törvényeinek
engedelmeskedve? Kik voltak, kik azonnali pálfordulással elfordultak tőlük magukra hagyván őket teljes
kiszolgáltatottságukban? S miközben így töprengtek elsikkadt, letűnt múltjuk felett néhány albatrosz,
törtfehér sirály kezdett körözni a hullámok
- Nézd csak drágám! Milyen fenséges madarak! - jegyezte meg a még mindig gyönyörű asszony. -
Ragaszkodnak makacs szabadságukhoz, és függetlenségükhöz, akárcsak mi!
- Igen egyetlenem! - az író kicsit nehézkesen lehajolt botjára támaszkodva, majd megfogott egy aprócska,
színes követ és mintha csak kacsázni akarna a végtelen óceán tükrén nagy indulattal elhajította. Az aprócska
kő valósággal röpült, akár egy mini puskagolyó, ám hamar eltűnt a nagy kékség mélyén. ,,Vajon milyen
sorsra jutunk majd mi is?!" - Aliz szinte rögtön észrevette, hogy férje már megint emlékei között kalandozik,
és előbb átölelte, majd odabújt mellkasához, hogy érezze a másik kissé zaklatott, heves szívdobbanását: -
Valami baj van drágám?! - kérdezte kisebb aggódással
- Nem semmi! Ugyan dehogy! Miért kérded?! - fordult most feléje, ám az asszonyt ritkán lehetett volna
megtéveszteni, vagy épp becsapni, mert az írónak picit fátyolos lett a szeme.
- Jaj szegény édesem! Tudom, hogy hiányzik neked az otthon, ahogy nekem is, de itt vagyunk egymásnak mi, és már a fiunk is felnőtt és családja van! Igaz az unokák hiányoznak, de azért megszoktak bennünket látogatni! - próbálta kicsit jobbkedvre deríteni párját az asszony, ám annyira lelkitársa volt férjének, és ismerte szinte összetett lelki összes rigolyáit, hogy pontosan tudta és érezte, hogy a gondolkodó ember sokszor még önmagával szemben sem köthet különbékét, vagy kompromisszumot, nemhogy a világgal szemben!
Miklós most rágyújtott a pipájára, amint otthonról hozott magával. Kivett egy kis barnaszínű zsákocskából néhány szárított dohánylevelet, jól megtömködte a hengeralakú pipa kürtő részét, majd egyetlen gyufaszállal meggyújtotta a sercegő, jóillatú dohányt. Kedvére pöfékelni kezdett, miközben kissé gyanakodva vizsgálgatta a mellette sétáló asszonyt. Aliz titkos nőies ösztönével szinte rögtön tudta mi járhat férje fejében, most is kérdő tekintettel rákérdezett:
- Min törőd a fejed szívem?!
- Sokat gondolkodtam azon, hogy mióta is vagyunk idegenben? - mintha önmagához intézte volna a kissé filozofikus, költői kérdést.
- Ha jól számolok akkor már vagy harminc-harmincöt éve, hogy eljöttünk hazulról! - jegyezte meg az asszony. - Vajon régi barátnőim közül megvannak-e még?
- Hát ha csak nem éltek meg természetellenesen nagy kort, aligha! - rögtön megbánta határozott, kemény szavait, amint látta felesége arcán a szomorúsággal elvegyült bántot.
- Aliz... bocsáss meg mindenért... tudom, hogy mennyire hiányoznak... - újabb mély szippantás következett a pipából, majd tovább sétálgattak az óceán partján. Kis idő múltán az író újból megszólalt:
- Nem is tudom van-e még értelme újabb írógépszalagot vásárolni, hisz mostanság a régi dolgok is könnyedén és hamar tönkre mennek!
- Ugyan már drágám! Ne butáskodj! Szépen bemegyünk az üzletbe és veszünk, amire csak szükséged van! Ha gondolod akár egy személyi számítógépet is vásárolhatunk!
- Túl öreg vagyok én már ezekhez az új masinákhoz! - jegyezte meg nyűgösködve az író. Mostanság könnyebb volt testi fájdalmaira fogni, ha bántotta valami. Néhány éve ki kellett venni a vakbelét, és azóta könnyebben hajlamos volt a pánikolásra, amit persze a világért sem ismert volna be.
- Édesem! Emlékszel még, amikor annak idején majdnem hozzámentem Tiborhoz, és még jó hogy te ott voltál, mert te lettél az igazi? Emlékszel mit mondtál?!
- Hát az már jó régen volt édesem! De azt hiszem tudom, hogy mire gondolsz!
- Azt mondtad, hogy mellettem bárhol boldog lennél, és hogy az ember mindig legyen hűséges önmagához! Akkor végérvényesen is hozzád tartozónak éreztem magam, még akkor is, ha el kellett hazulról jönnünk! - megsimogatta fonnyadt, ráncos, barázdás arcát.
- Én vagyok a legszerencsésebb ember a földön! Ezt büszkén mondhatom! - megpróbált kiegyensúlyozottnak, és boldognak tűnni, ám mindketten jól érezték, hogy ez csupán külcsín és látszat. Mégis, ahogy tovább sétálgattak, majd leültek az egyik padon, mely az óceánra nézett hirtelen ugyanazt érezték mindketten, mint amikor úgy döntöttek, hogy otthon már nem lehet élniük.
- Amikor először mentünk New Yorkba te már a legelső napon feltaláltad magad és jóformán az egész hatalmas várost bejártad gyalogolva, mert azt mondtad névjegykártyát szükséges csináltatnod! - kezdett kuncogni kislányos, apró kacagásokkal a feleség.
- Miért? Szerintem jó ötletnek tűnt, csupán az ékezetekkel volt probléma, mert az angol nyelvjárásban nincsenek! - kirázta pipájából az elhasználódott dohányt egy aprócska zsebkendőre, majd bedobta a közvetlenül mellettük lévő szemeteskukába.
- Mégis valósággal ragyogott az arcod, amikor egész álló nap a közkönyvtárban olvastál! Olyan voltál akárcsak egy kiművelt szobatudós!
- Kétségtelen! Rendkívül jól felszerelt a könyvtár. Elegendő csupán egyetlen gombnyomás, és már hozzák is az adott kötetet! Akár még magyar nyelven is! - Miklós újfent sodortatta magát a boldog, idillikus emlékekkel, és csupán csak akkor lett komolyan szomorú, mikor véget ért az emlékidézés.
- Néha azt érzem, hogy egyre kevesebben maradtunk mi, akik még egy másik korban születtünk...
- Tudom... Mégis talán hagynunk kellene, hogy az idő végezze be azt a munkát, amit félbehagytunk...
- Szerintem az unokáink már annyira külföldiek, hogy jóformán csak az angol beszédet értik, és a magyarrul csupán egy-két szót tudnak! Ha így haladunk hogy fogunk nekik mesélni arról, hogy milyen fantasztikus kalandokat élhettünk át együtt?! - aggódó volt az asszony hangja, mégis különös melegség áradt belőle.
- Ne izgasd magad! Ez természetes velejárója annak, ha valaki külföldiként akar berendezkedni egy adott élhető életforma keretei közé. Az angol közlekedő nyelv, tehát univerzális, és mindenki megérti! A főbb kérdés itt megint csak az, hogy mi legyen a kéziratok sorsa?! - megint a végtelen óceánt kezdte figyelni.
- Szerintem gondosan bekéne csomagolni, hogy az idő ne árthasson nekik, majd rábízni egy ügyvédre, vagy irodalmi megőrzőre! Vilmos mit mondd?
- Édesem! Vilmos akárcsak én már egy öregember! Ki tudja, hogy mikor keverednek haza a kéziratok, és vajon neki még lesz-e energiája kiadói, terjesztési dolgokkal foglalkozni! Én már nem vagyok benne biztos, mert föltehető, hogy vagy elkallódnak a fontos dolgok, ahogy szoktak, vagy nem foglalkoznak vele, és akkor minden odavész! Nem a semmiért dolgoztam annyi tanúskodó évtizeden keresztül!
Aliz ahogy hallgatta férje szavait újból szerelmes lett. Meglehet ilyen korban talán már nem illik vágyat érezni, mégis a gyönyörű, ránctalan asszony aranyszíve, egész nőiessége valósággal lángolt a felismerésben, hogy egy minden szempontból kivételes és különleges ember a kedvese. A feleség sem merte bevallani imádott urának, hogy rákos lett, bár Miklós azért sejtette, hogy valami nem stimmel asszonya egészségi állapotával. Hosszú, viszontagságos kálvária után a kórházban halt meg, és utolsó kívánsága az volt, hogy férje ne engedje, hogy a depresszió, a bánat, fájdalom megölje a mindennapjait.
Miklós nyolcvannyolcadik évét taposta akkoriban, aztán egy szép napon fegyvert vásárolt, felhívta a mentőket, majd öngyilkos lett meghitt hatvannégy négyzetméteres otthonukban!

AJÁNDÉK-ESÉLY

A fiatal, szimpatikus házaspár egyre mélyebbre örvénybe esett. A gyönyörű, és egzotikus feleség - ki tudja miért -, képtelen volt teherbe esni, és minden egyes nap, hogy elkerülhessék a totális depresszió kísértését, vagy a melybe hullást muszáj volt a remény apróbb morzsáit felszedegetniük.
Egy szerdai nap történt, hogy a férj már kora hajnal felé munkába indult, mert rendszerint mindig korán kezdett, mert délután már nem szívesen ment be a városba, ha sötétedett. Érzékeny búcsút vettek egymástól; dédelgetve, becézgetve megcsókolták egymást, majd a fiatalasszony szomorúan kifejező arca egy jelentős pillanatra, mintha visszanyerte volna régen elvesztett ragyogását:
- Legyen szép napot drágám! - válaszolta a férfinek.
- Neked is szívem! Ha bármire szükséged van csak hívjál a mobilon! - kérte, majd elindult dolgozni.
Éppen az lakásukhoz tartozó autóparkolóhoz tartott, amikor a szelektív hulladékgyűjtő konténerek közelében előbb csak vinnyogó, majd ahogy egyre közelebb merészkedett már egyre intenzívebb babasírásra lett figyelmes.
,,Vajon ki képes ilyen alávaló szemétségre, hogy egy kiszolgáltatott kisbabát csak egész egyszerűen a nyílt után hagyjon?!" - tette fel magának a kérdést.
Óvatosan körül kémlelt, hogy hátha látja valaki, bár ez a hajnali idő tájt egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Amint közelebb lépett először ténylegesen csak azt hihette, hogy képzelődik, vagy hallucinál, ám egy koszos, kockás takarót pillantott meg először, majd mellette egy foszlásnak indult, sötétbarna játékmackót és mellette egy élő, létező kisbabát, aki most keservesen sírdogált régen nem látott anyukája után.
- Hát ez meg mit jelentsen?! - kérdezte fennhangon a férfi. - Szia baba! - óvatosan felvette, majd máris ringatni kezdte, abban bízva, hogy könnyedén megnyugtatja majd. Ahogy gyöngéden karjaiba vette azonnal megrohanták az eddig eltitkolt szülői érzelmek, és agyában máris egymást kezdték kergetni rohamosan a gondolatok. Ti. honnét és vajon miként kerülhetett egy kis csöppség egy konténer szomszédságába, és vajon a legtöbb itt lakó idősebb ember miért nem csinált valamit?
- Jól van kis csöppem! Nézzük csak! Mire van szükséged? - kérdezte a síró babát, aki csupán lassan nyugodott meg. A férfi megnézte nedves-e koszos, elhasználtnak látszó pelenkája, ám az - legalább is -, csontszáraznak tűnt. ,,Egészen biztosan éhes lehet! Ki tudja, hogy már mióta hagyták itt?! De ha most elviszi innét később miként, és vajon hogyan fogja ezt imádott feleségének, vagy a többi kotnyeles szomszédnak megmagyarázni?!" - vélte, majd úgy határozott, és a kis csöppséget melegen kell tartani, még akkor is, ha szeptembert írtak, és az időjárás szokatlanul nyárias, és kellemes jelleget mutatott.
Így történt, hogy a gondoskodó férj elindult a kisbabával, miközben mobiltelefonon beszólt a munkahelyére, miszerint: autója váratlanul meghibásodott, és egészen bizonyos, hogy a tíz órás értekezletről önhibáján kívül késni fog negyvenöt percet.
- Elnézést kérek Főnök úr, de sajnos az autóm bemondta az unalmast, de amint tudok megyek! - közölte kimérten, tárgyilagosan.
- Hát kedves kolléga! Ha így áll hozzá, akkor holnap már be se jöjjön! - ment át burkolt ironikus fenyegetőzésbe rabszolgahajcsár főnöke, akit a legkevésbé sem érdekeltek az emberek magánéleti problémái.
- Még egyszer elnézést kérek! Sajnálom, most mennem kell! - közölte a telefonba, majd szándékosan bontotta a vonalat.
,,Mit képzel magáról az az oltári nagy seggfej?!" - tette fel magának a kérdést, majd tréfás, fintorgó grimaszt vágott a kisbabának, hogy szórakoztassa. Ezzel sikeresen meg is akadályozta a sírást, és szemlátomást a baba most kíváncsi nagy szemeket meresztegetve vizsgálgatta a férfi arcát, hogy vajon kicsoda lehet?
- Akkor drágaságom most hazamegyünk! Hogy fog neked örülni az asszony! - közölte boldogan, és büszkén, hiszen úgy érezte a titokzatos égiek végre meghallgatták fohászkodásaikat, hogy ezt a kisbabát hozzájuk vezérelték, még ha - több, mint valószínű -, hogy hosszútávon legalább is nem maradhat velük.
A férfi, amilyen gyorsan csak tudott visszagaloppozott futólépésben a lakásukhoz, és mikor megnyomta a kapucsengőt, hogy felesége engedje be az asszony vissza is kérdezett a biztonság kedvéért, hogy hátha férje nem felejtett-e otthon valamit?
- Nem, nem édesem! Csak légyszíves nyisd ki az ajtót! - kérte.
Az asszony beengedte és kíváncsian várta a bejárati ajtóban urát, míg felért vele a lift. Amikor aztán kinyílt a liftajtó és férje gyöngéden karjaiban tartott egy koszos, piszkos takarót, ahonnét gügyögő hangok jöttek elő a feleségnek jócskán elkerekedett a szeme.
- Hát... ez meg hogy történhetett drágám?! - kérdezte férjét, ám lelke mélyén valósággal madarat lehetett vele fogatni a boldogságtól. Óvatosan átvette urától az újszülöttet, és megnézte tüzetesen. Rögtön könnybe lábadt a szeme az örömteli meghatottságtól:
- Hát szia kis angyalkám! Hogy vagy? - simogatta, babusgatta. Később kérdezte csupán meg, hogy férje miként bukkant rá a kisbabára.
- A szelektív hulladékgyűjtő konténerek mellé volt kitéve! - közölte felháborodottan, idegesen.
- De hát... ki tehetett ilyen szörnyűséget...? - kérdezte meghökkenten.
- Jó kérdés! Ezt kérdezem magamtól én is! - próbált úrrá lenni érzésein. - A kérdés az, hogy akkor most mit kellene csinálnunk?! Ha hívjuk a gyámügyet azonnal feltesznek majd egy csomó, kínos, értelmetlen kérdést, amire úgy sem tudunk válaszolni. Ha szólunk a rendőségnek megint csak azt fogják gondolni, hogy kapcsolatban álltunk a babával, elvégre én hoztam haza!
- Nyugodj meg édesem! Egyelőre el kell mennünk bébiholmikat, és babakaját venni! A pici biztosan éhes lesz nemsokára, elvégre egy újszülött egész napját evéssel, és alvással tölti. - A fiatalasszony máris öltözködni kezdett, és annyira elégedett és kiegyensúlyozottnak látszott, amire nem volt példa az elmúlt évek során. Amikor tizenöt perc múltán készen lett azt mondta férjének, hogy elviszi a kocsit.
- Én addig mit csináljak? - kérdezte kissé kétségbeesetten.
- Még sosem vigyáztál babákra, ugye? - kérdezte huncuttan mosolyogva. - A lényeg, hogy a baba érezze a törődést, és a szeretetet, a többi meg csak megjön majd magától! - azzal máris elszaladt megvenni a szükséges holmikat. Több mint egy és fél óra múltán jött haza, és kérte férjét, hogy menjen le, és segítsen a kocsiból kipakolni, hiszen olyan sok mindent vásárolt össze.
- Azt a mindenit! Tényleg nem apróztad el a dolgokat szívem! - lepődött meg a férfi a sok csomag láttán, de lélekben kicsit megnyugodott, hogy imádott párja még sosem volt ennyire boldog. Mintha teljesen kicserélték volna.
- Remélem a baba jól érezte magát, míg odavoltam? - kérdezett rá a biztonság kedvéért.
- Úgy alszik, mint a tej, szerencsére! Szerintem ő is érzi, hogy biztonságban van, és ez nagyon sokat számít!
Felvitték az összes babaholmit, és babáknak való tápszert a lakásba, és következett az etetés ideje. A fiatal feleség szakértő módon ültette bele a vásárolt etetőszékbe a babát, és vette elő a bébiételt; ezúttal sütőtökpürét, amit remélhetőleg minden pici szeret, és babusgatva máris etetni kezdte a babát, közben folyamatosan beszélt hozzá, és becézgette:
- Hogy te milyen ügyes kislány vagy! Gyönyörű kis hercegnőm! Na még egy kanálkával az én kedvemért!
A kisbaba engedelmesen megette a sütőtökpürét, majd azonnal elaludt a fiatalasszony karjaiban. A férj úgy gondolta ezt a meghitt, fantasztikus pillanatot mindenképp meg kell örökíteni, és okostelefonjával előbb pár fényképet, majd videókat készített.
- Tudod drágám a szívem egyik része nagyon örül, hogy kisbabát találtam, míg az eszem azt mondja, hogy bajba kerülhetünk! - mondta ki az igazságot.
A fiatal feleség pontosan tudta és érezte is urának teljesen igaza van, ám ha arra gondolt, hogy már mióta nem sikeredett teherbe esnie, mintha kapott volna egy ajándékot az égiektől, avagy egy második esélyt az újrakezdéshez a sorstól, hogy most némileg mindent bepótolhasson.
- Életem! Egyelőre ne foglalkozzunk ilyesmivel, rendben?! Élvezzünk ki minden pillanatot a babával, amíg csak lehet, aztán később gondolkodhatunk arról, hogy esetleg örök befogadhatnánk-e őt!
- Nem akarok kötekedni, de ha a kotnyeles szomszédaink kérdezősködnének mit mondunk majd nekik?!
- Majd azt mondjuk, hogy az egyik ismerősünké a kisbaba, és egyelőre mi vigyázunk rá!
- És mi van akkor, ha valamelyik szomszéd nem bír majd magával, és szabályosan feljelentést tesz a rendőrségen?!
- Édesem! Imádlak tudod jól, de ne fesd az ördögöt a falra kérlek! Ez a néhány év, ahogy próbálkoztunk, hogy végre gyerekünk legyen, és újra és újra kudarcot vallottunk hihetetlenül megviselt, és rengeteg sok lelki energiát emésztett fel! Most végre kicsit anyukának érezhetem magamat! Kérlek ne vedd el tőlem az esélyt! - nézett kicsit szomorúan párjára a gyönyörű asszony.
- Drágám! Bocsáss meg! Nem úgy gondoltam! - a férfi odalépett az étkezőszékhez, és gyöngéden megcsókolta feleségét, és a picit is. - Szeretném hinni, hogy minden jól alakul, és minden rendbe fog jönni!

IDŐK ÜZENETE

Nem lehet méltán elégedett s boldog a Kor,
mely már nem értheti a kedves önzetlenséget,
kortárs költőket inkább szándékosan
titkos elefántcsonttornyokba száműzi,
torz-grimaszokat vágva rájuk,
mintha büdösek volnának.
Megtöri az összes valamirevaló álláslehetőség sanda,
megvesztegethető, idill-reményét;
kiváltságok s ígéretek
még így se emeltek soha kalapot
kisemberek mihaszna élete előtt.

Nem boldog egy csöppet se az a Kor,
mely szándékosan agyat mos,
értelmet butít, s elpazarolja
őszinte-nyílt érzelmeit.
Szabadgondolkodók pikáns-provokatív ítéleteitől
tart s színházak kultúráit inkább
parlagon hagyja senyvedni.
S tart attól, ki nem csupán a testéből,
öntömjénező szépségiparból akar meggazdagodni.

Mert nem lehet boldog, elégedett a Kor,
ha nem kopogtat önzetlen-segítőkészen
elárvult emberek rozoga ajtaján.
Szándékosan inkább meghamisítja a múltat,
töprengő jelent, bizonytalanított jövendőt.
Önzetlen, nyílt humanitásokban
legfeljebb csak karácsony tájékán, ha bízik.
Nem érthet empátiát-toleranciát, kötelességeket
– véli csupán az van, amit épp elrabol,
elvesz önkényesen, míg másokat elgázol.

Nem lehet boldog a Kor,
mely tán sosem kérdezi fennhangon a prófétákat,
hallgatag töprengőket: mi az,
amin muszáj volna gyökerestül változtatniuk?!
Nem figyel már oda,
ha egyesek öngyilkosok,
mások tartósan munkanélküliek,
s összetört-szív vesztettek lettek.

S míg újító performace-gondolatok teremtődnek
minden utcabokorban,
melyen sajnos inkább hobbi-irodalmárok,
lelkes könyves bloggerek
is csupán nevetni tudnak
– elássák, s legyintenek inkább azok,
kiknek a befolyás s az incselkedő hatalom fontosabb.
– Léptek alatt már jó régen megindult
a rothadás s elsüllyedt a föld
s a kiáltani vágyó visszhang!

SZÍNÉSZKEDÉS ÉLESBEN

Valaki verekedésbe keveredett egy elegáns, öt Michlein-csillagot kapott budai étterem előtt. Egy öt fős úgynevezett baráti társaság ment neki egymásnak. Előbb csupán férfias kakaskodások, kölcsönösen gyilkos tréfálkozások, apróbb, tán még meg is bocsátható heccelődések vették kezdetüket, ám aztán úgy a közepe előtt kicsivel előkerült egy bökőméretű éles kés, és boxer.
Egy épp arra tévedt férfi látta ezt. Úgy tett, mint aki szándékosan inkább a földet nézte, babrált is a lábával. Csupán lassan merte felemelni ténylegesen a tekintetét, hogy azok meg ne lássák, ám valahogy belülről már érezte, hogy tetten érték, mert észrevették, és mintha már a tulajdonképpeni fizikai konfliktus nem is volna akkora eget rengető szenzáció, vagy nagy mutatvány kipécézték maguknak őt, és mind az öten marconán, és keményen megindultak egyenesen felé.
- Hé te kis geciláda! - szól oda neki egy öltönybe öltözött, jól szituáltnak látszó üzletember. - Mi a jó kurva anyádat leskelődsz itten?! - kérdezte nagy mellénnyel, mintha máris önkéntelesen előléptette volna magát bandavezérnek.
A férfi látott már több B-kategóriás akciófilmet, úgyhogy - több, mint valószínű -, hogy pontosan tudni fogja, hogy akkor most mindjárt agyonverik, vagy nyolc napon túl gyógyuló, tartós sebeket, és sérüléseket szenved. Valahol látott egy filmen, ahol egy fickó elkezdte megjátszani a feketéknek, hogy ő bizony egyenesen a diliházból szabadult, aztán láss csodát a marcona feketék békén is hagyták, hiszen egy bolonddal úgy sem tudnak mit kezdeni!
Most elhatározta magában, hogy már csak azért se fogja hagyni, hogy őt agyba-főbe verjék, vagy hogy gyilkosan megalázzák, pellengérre állítsák. Még szerencse, hogy tizenhét évesen színész szeretett volna lenni, így emberi gesztusok széles repertoárjait igyekezett lelkébe olvasztani, és sikeresen képes volt utánozni az emberi érzelmek széles skáláit.
- Hé, te kis férgek! Hozzád pofázunk! Mit képzelsz magadról?! - vette át a szót az üzletemberforma ember mellett álló kigyúrt, gorillanyakú testépítő.
- Kedves testvéreim az Úrban! Mai szentbeszédünk témája a megbocsátás! - kezdte harsogni harsogó ünnepélyességgel, mintha pap, vagy szerzetes volna. - Kérlek benneteket testvéreim! Ne a harc vezessen benneteket, inkább a béke! - két vaskos kezét felemelte egészen a feje fölé, mintha máris egyenesen áldást osztogatna, és magában azon imádkozott, hogy ezek a könyörtelennek látszó alakok elhiggyék a meséjét.
- Nézzétek már fiúk! Kifogtunk magunknak egy eredeti szentfazekat! - jegyezte meg az egyik csücsöri-szájú, koktélruhás hölgyemény. - Szerintem annyira cuki! - könnyedén, akár egy egzotikus pillangó odalibegett magas tűsarkújában a szerzetes játszó férfihoz, és megpaskolta az arcát.
- Még hogy ez az ürge pap? Egy nagy büdös francot! - tette keresztbe maga előtt tetovált kezét a másik marcona, alvilágiasult figura. - Szerintem inkább teszteljük kicsit! - ő is megvillogtatta a sárgaszínű holdfényben bokszerét.
- Mi a francért nem törjük el inkább az orrát, vagy valamelyik testrészét?! - ajánlkozott a negyedik.
- Mindenki kussoljon! Értve?! Majd én eldöntöm! - adott egyenértékű utasítást mindenkinek a vezér üzletember, aki valamivel mégiscsak értelmesebbnek tűnt, mint a többi bunkó.
- Akkor atyám! Azt mond meg nekem, hogy... mi az élet értelme? - tette fel első, filozofikus kérdését az üzletember.
- Kedves testvérem! Az életben pont az a szép, és lenyűgöző, hogy változékony, akár a mindennapi időjárás! - felelt bölcsen, megfontoltsággal.
- Ez mind egy nagy süket duma! Én azt mondom vágjuk le a golyóit! - villogtatta meg nagy pengéjét látványosan az ötödik ember.
- Pofádat befogtad, mert ha nem te leszel a következő! - nézett rá komoly tekintettel a vezér. - No, akkor szent atyám! Még egy kérdés! A gyónási titok szentségét vajon betartják-e?! - fordult feléje.
- Kedves Testvérem! Hazudnék, ha azt mondanám emberek között egy sincs ki nem bűnös, és gyarló, ám a titkok azért titkok, hogy megőrződjenek s ki ne tudódjanak! - itt gyorsan keresztet vetett, mintha valami bizalmas információt árult volna el magáról, vagy épp hivatásáról.
- Nocsak! Érdekes válaszokat tudsz adni szent atyám! - tapsolt kétszer az üzletember. - Tudod mit? Mert jól feleltél ideadod nekünk földi értékeidet, és akkor esetleg ne agyalunk meg! Ez a felállás! - közölte egyszerű szavakkal, kimérten.
- Te is tudhatod kedves Testvérem, hogy egyszerű ruhámon kívül nincs mit odaadhatnék nektek!
- Te ez szórakozik velünk? Én azt mondom nyírjuk ki, aztán húzzunk innét! - látszott, hogy a harmadik tag idegeskedni kezd és ez rossz előjel volt.
- Pofa be! Akkor szent atyám nem is raboljuk a drága idődet, de vesd le az összes ruhádat! - kérte szépen fenyegetőzve az üzletember a férfit, aki hatásosan alakította a pap karakterét.
A férfi mi egyebet tehetett volna? Rögtön vetkőzni kezdett, hogy már csupán csak alsónadrágja és atlétája volt rajta, mely engedni láttatta szőrös mellkasát a hölgyemény legnagyobb gyönyörűségére.
- Olyan kis édes ez a papocska! Játszhatok vele egy kicsit? - kérdezte csicsergő kanárihangon a lány.
- Mit mondtam te luvnya?! Kussolsz! - érezhető volt a levegőben, hogyha a dolgok nem úgy történnek, ahogy a vezér akarja, akkor máris fenyegetőzés, vagy félelemkeltés a fizettség.
- Jól van már! Olyan durci tudsz lenni drágám, ha mérges vagy! - a lány kicsit hátrább lépett, helyet adva a másik négy embernek.
- Akkor szent atyám! Bár nem szokásom, bármennyire is furcsán hangzik ez, de meg kell kérlek, hogy a pénzedet is add át nekünk!
- Figyuzz haver! Most komolyan! Kizsebelünk egy tetves szentfazekat! Ezért még nagyon meg fogjuk szívni az életben! Én rendes, megállapodott életet akarok! - közölte a második ember.
- Á! Szóval nyugis életre vágysz! Tiszta sor csórikám! Akkor azonnal befogod azt a hülye senkiházi pofádat különben eláslak a saját kerted alatt! Világos bazd meg?! - itt egy hatalmas gyomros ütést vitt be az ürgének, aki csillagokat kezdett maga előtt látni a tartósnak nevezhető fájdalomtól, és álló pozicióba görnyedt.
- Hát akkor atyám! Mennyi Kp van nálad?! - kérdezte most már határozottan fenyegetően az üzletember.
- Kedves Testvérem! Azonnal meg is nézem! - elővette a táskájából a fekete szütyőszerű pénztárcáját, melyben ezerötszáz forint és némi apró árválkodott. Ezt segítőkészen átnyújtotta az üzletembernek.
- Hát te aztán tényleg szegény vagy szent atyám, mint a templom egere! Pedig az emberek adójából ti aztán dözsölhettek, ha akartok ítéletnapig is!
- Kedves Testvérem! Isten útjai kifürkészhetetlenek! - újabb látványosan ünnepélyes keresztvetés következett, majd úgy tűnt a férfi tökéletesen megnyugodott és átszellemült.
- Hát akkor nagyon köszönjük szent atyám, hogy ennyire segítőkész és adakozókedvű voltál! - válaszolta neki, majd a másik négy emberhez fordult: - Most pedig lépjünk olajra, mielőtt valaki tényleg meglát, és hívja a zsarukat! A másik négy és a lány azonnal kereket oldott, mikor már csupán csak a férfi és az üzletember maradtak négyszemközt, bizalmasan az üzletember elővett öltönye zsebéből egy éles tárgyat, majd kicsit közelebb lépett a férfihoz:
- Egy kis apró ajándékot szeretnék adni szent atyám, hogy mindig emlékezhess rám! - azzal a hosszú késével gyomorszájon szúrta a férfit, majd kihúzta a kést, beült méregdrága Lexus terepjárójába és csikorgó kerekekkel eltűnt onnét.
,,A francba, francba, francba!" - mérgelődött a papot alakító férfi, aki nagyon jól tudta, hogyha nem jut el sürgősen egy kórházba, vagy mentőállomásra akkor szinte egészen biztos, hogy ez a mai nap volt az utolsó éjszakája.
Miközben igyekezett kezével elszorítani vérző gyomorsebét elkezdett lassan botorkálni, és csak remélhette, hogy egy megbízható valakibe botlik majd, aki talán segíteni fog rajta. Persze reményei rohamos gyorsasággal fogyatkozni kezdtek. Végül elért egy zöldes köztéri parkba és leült kicsit megpihenni Márai Sándor szobrához közel.
Óvatosan megnézte véresen szivárgó hasát. A seb, bár nem látszott vészesnek, azért elég komolynak tűnt ahhoz, hogy ne vegye tréfa dolognak.
Szerencsére éppen a közelben posztolt egy sárga taxi. A férfi gondolt egyet, és bár csak alsógatyája és atlétája volt rajta úgy döntött sürgősen tesz egy próbált, mielőtt végleg meghalna.
Kopogott a taxit ajtaján, és érdeklődött, hogy betudná-e vinni a legközelebbi rendelőintézetbe, a tarifát később kifizeti.
- Szálljon be kedves Uram! De hát mi történt magával...?! - rökönyödött meg a nagypapakorú, jószándékú taxis ember.
- Azt hosszú volna elmesélni! Most pedig ha kérhetem taposson bele öregapám, mert megint vérezni kezdett a sebem!
Míg a kórház felé repesztett az átalakított 1200-as Skoda-taxi a nyugdíjas taxis eldiskurált különös utasával, és megtudta tőle a történteket.
- Hát maga aztán nem semmi kedves barátom! Én majd összecsináltam volna magamat a félelemtől, ha néhány bunkó férfi beült volna a taximba, és elkezdtek volna fenyegetőzni, de ahogy látom maga még olcsón megúszta!
- Ha nem számítjuk, hogy elvették az összes ruhámat, és vagy ezerötszáz forint kézpénzemet! - jegyezte meg a férfi egy csipet iróniával. Szerencsére cinikus fekete humora most sem hagyta cserben.
Kicsivel tizenöt percen belül értek be a legközelebbi rendelőintézetbe. A nagyapakorú taxis még jófej is volt, mert azt mondta, hogyha esetleg valamikor még az életben összefutnak ráér megadni a férfi a tarifatartozását. A férfi megköszönte, majd az éppen ügyelő orvosokra bízta életét, akik azonnal összevarrták sebét a gyomrán, és biztos, ami biztos alapon pár napig még bent tartották a kórházban megfigyelésen.

KÜLÖNÖS VENDÉGSÉG

Előbb csak enyhén, később már, ahogy a száguldó percek rohamosabban teltek egyre intenzívebben érezte a halálfélelemmel egybekötött, kíméletlen, gyilkos hascsikarást, mintha emésztési, vagy valamilyen szervi problémái lennének.
Éppen a tizenegyedik szülinapja volt, és nemrég veszítette el szeretett nagyapját, aki hihetetlenül bölcs, és kevés szavú ember volt, és aki rengeteg sok mindenre megtanította. Most itt toporgott a negyedik emeleten egy kissé kopottas, jobb időket is megélt, nagy tölgyfaajtónál, amire egy különös réz névtábla volt felszögezve rajta a név: Dr. Béla.
,,Most akkor bekopog, vagy itt fog ácsorogni egész délután, amíg a szülei haza nem jönnek a munkából, és később majd kénytelen lesz végighallgatni apja prédikálásra hajlamos intelmeit a férfi bátorságáról, és tökösségi szabályairól." Előbb csak egyet kopogott, aztán türelmet erőltetve magára várt egy kis ideig. Mikor tíz perc után sem nyílt az ajtó végül újból hármat kopogott. Aztán hallgatózni és fülelni kezdett a csendben.
- Mindjárt megyek már! - szólalt meg kisvártatva egy beroszdásodott, rekedtes hang. Úgy hangzott, mintha elejtettek volna egy rozsdás fazekat.
Végre kinyílt az ajtó és ott állt teljes életnagyságban Béla bácsi.
- Hát te meg? Mit akarsz kisfiam?! - förmedt rá gyanakvóan SZTK-keretes szemüvege mögül, mint aki régóta nem bízik már senkiben sem.
- Csókolom Béla bácsi! Ma van a szülinapom, és csak azt szeretném megkérdezni, hogy...
- Nem, nem! Nem kérek és nem veszek semmit! - dorgálta meg az öregember -, és ha te is jót akarsz magadnak most azonnal hazamész és békén hagysz! Most pedig mars innen! - toppantott egyet a lábával, hogy a gyerek érezze, mégsem tréfa dolog egy idős öregembert zavarni.
- Bocsánat, csókolom! - már iszkolt is vissza a folyosó végén lévő liftbe, ami aztán felvitte a hatodik emeletre, ahol laktak. ,,Jó kis szülinap!" - gondolta magában. De még mindig hátra volt legalább egy teljes bő óra, hogy valamivel elüsse az időt, amíg szülei hazaérnek a munkából. Berakott egy robotos rajzfilmet a videómagnóba, és nézni kezdte.
,,Miért kell mindenkihez olyan ellenségesen, barátságtalanul viszonyulnia?" - gondolta magában.
Szülei valamivel délután öt órakor jöttek haza, és bár fáradtak voltak gyorsan beviharzottak mindketten a kiskonyhába, hogy előkészíthessék az ünnepelt számára a tizenhat szeletes dobostortát a hozzávaló gyertyákkal és tűzijátékkal együtt. A kisfiú még hallotta, amint szülei ebből is zengő patáliát voltak képesek csapni. ,,Miért kell nekik folyton veszekedni?" - töprengett. Tíz perc után égő tüzijátékkal, és meggyújtott gyertyákkal kijöttek, miközben azt az ostoba ,,Boldog Születésnapot!" kezdetű dalt kántálták, mintha kisiskolások lennénk.
- Hol van a kis ünnepelt? Hahó! - kérdezte a mindig filigrán, és csinos anyuka, aki most zsonglőrként egyensúlyozva máris letette a tortát az étkezőasztalra, míg az apuka kedvetlenül néhány színes papírtányért és műanyag villákat raktott ki.
Az anyuka csak most pillantotta meg fiát, akin jócskán meglátszott, hogy valószínűleg a délután jelentős részét sírással, hüppögésekkel tölthette, hiszen pirospozsgás, pufók arcocskája teljesen ki volt melegedve, és olyan szomorkás, elveszett látványt nyújtott.
- De hát édes kicsi szívem! Mi történt? - kérdezte azonnal odamenve hozzá az anyuka.
- Meglátogattam Béla bácsit, és nagyon mérges és dühös lett! - vallotta meg szófogadóan.
- Mi a fenének kell egy beteg öregemberrel barátkoznod?! - kérdezte neheztelve az apuka.
- Jaj, apukám! Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot?! - dorgálta meg férjét az asszony. - Te is tudod, hogy Bencének mindig is kevés barátja volt.
- Az nem kifejezés! Egy barátja sem volt még, leszámítva a házban lakó fiút! - fonta mellkasa előtt keresztbe mindkét karját az apuka.
- Te is tudod, hogy egy gyerek életében nagyon fontos dolog a barátság! Nem Bence hibája! - simogatta meg a kisfiú sötétbarna haját az anyja.
- Ó, hát persze hogy nem! Levegőt sem kell venni, hiszen az sem a miénk! - Az apuka valahogy az utóbbi pár évben mindenre heves, ingerlékeny agresszióval reagált, mely egyaránt próbára tette kisfia és felesége türelmét.
- Jaj apukám! Ne kezdjük el éppen most a gyerek szülinapján! - közölte egyelőre kimérten férjével, majd kisfiához fordult: - Fújd csak el bátran a gyertyákat kincsem! - igyekzett biztatni.
Bence kétszeri nagy levegős próbálkozásra sikeresen elfújta az összes gyertyát. Következhetett a tortabontás és az ajándékozás.
- Bonts ki az ajándékaidat drágám! Mi addig apáddal egy kicsit beszélgetünk! - az anyuka tüstént bevonszolta férjét a kiskonyhába és máris részletes, kivesézős okfejtésekbe kezdett a helyes gyereknevelésről. A legfontosabbal kezdte: sosem szabadna egy gyereket megszégyeníteni senkinek!
Bence pufók ujjaival igyekezett óvatosan kibontani a csomagolópapírt, de valami miatt sosem boldogult. Az apuka hirtelen szabályosan föltépte a konyhai ajtót, majd mérgesen megragadta az első útjába eső becsomagolt ajándékot és széjjel tépkedte a csomagolópapírt, még végül csupán a kartondoboz maradt, amiben a vadonatúj LEGO-készlet lapult.
- Nesze te kis pöcs! - dobta oda a játékot a megilletődött Bencénk, aki már jó előre sejtette, hogy szülei csetepatéja tartós lesz.
Másnap az anyuka - Péntek lévén -, kicsit előbb eltudott szabadulni a munkahelyéről, és már délután három órára otthon is volt Bence legnagyobb megkönnyebbülésére, ugyanis Bence apja folyamatos éjszakai műszakjai miatt lefeküdt a nappaliba kiadósan kipihenni magát, és ilyenkor szigorúan tilos volt zavarni. Bence korán megtanulhatta, hogy bizonyos dolgokban csak is ziráóan saját magára számíthat.
- Szia anyuci! Hamar jöttél! - lepődött meg, mikor anyukája sugárzó mosolyával magához ölelte.
- Nagyon hiányoztál kicsi fiam! Tudod mit? Viszünk Béla bácsinak egy kis tortát és megkérdezzük, mi a baja?
- De anyu! Ha megint mérges, dühös lesz?! - kezdett félősen aggódni a gyerek.
- Én azért vagyok, hogy ilyesmi ne történhessen! Jó leszel így! - Az anyuka gyorsan átöltözött a fürdőszobában, kényelmes, otthonias jellegű holmit vett magára, majd kézenfogta kisfiát, beszálltak a liftbe és a negyedik emeleten szálltak ki, ahol a barátságtalan öregember lakott.
- Háromszor nyomjuk meg a csengőt! - válaszolta kicsit oktatólag Bence, mert mindig szeretett a szabályokhoz ragaszkodni, és nem szívesen szegte meg azokat.
- Hogy te milyen ügyes vagy! - lepődött meg az anyuka. - Látod, ezt nem is tudtam! - hagyta, hogy a kisfiú nyomja meg pontosan hárszor az ajtócsengőt. Így is vártak még vagy tizenöt percet mire csoszogást hallottak és egy koszos, kicsit viseletes, foszladozó háziköntösben kinézett az ajtón az öregember. Előbb a gyereket vette észre, és azonnal elfogta a méreg, majd tekintete a gyönyörű, és csinos anyukán állapodott meg, aki most komolyan nézett vele farkasszemet, így kissé inába is szállt a bátorsága:
- Segíthetek kedves... asszonyom...? - kérdezte.
- Üdvözlöm Béla bácsi! - köszönt kimérten a fiatalasszony. - Nem tudom, hogy emlékszik-e ránk itt lakunk a házban a hatodik emeleten és csak azért jöttünk, hogy egy kis szülinapi tortával megkínáljuk! - nyújtotta át a gondosan alufóliába becsomagolt süteményszeleteket az asszony. Az öregember úgy meglepődött, mint még soha. Azonnal gondolkodóba esett: ,,Az nem létezik, hogy ilyen gyönyörű és jóravaló emberek is létezhessenek ezen a rongyos világon!" - s minél inkább meghányta-vetette saját gondolatait mintha barázdás, mogorva arcáról fokozatosan tűntek volna el önző, makacs sérelme szégyenfoltjai. Egészen tűrhető, emberi arca lett. Közetlen lett, és egyszeriben nagyon is barátságos:
- Ó... hát én... nem is tudom, hogy mit mondhatnék...? - nem talált megfelelő szavakat, ha valami kibillentette érzelmi egyensúlyából.
- Ami virágnyelven annyit tesz nagyon köszöni, hogy gondoltunk Önre, igaz?! - fonta kicsit keményebben keresztbe karját maga előtt az anyuka.
- Ó... háthogyne! És... miben segíthetek kedves asszonyom...? - tette fel újfent a kérdést, mert megérezte, hogy a csinos anyuka vélhetően még nagyon is akarhat tőle valamit.
- Néhány szót szeretnék Önnel négyszemközt váltani, amennyiben lehetséges! - felelte az asszony, és minden finomkodás nélkül már be is ment az öregember lakásába, anélkül, hogy az beinvitálta volna.
- Ó... nagyon szép, és tetszetős lakása van kedves Béla bácsi! - jegyezte meg, amint kézenfogva kisfiát beléptek.
- A feleségem érdeme! - jegyezte meg kisebbfajta büszkeséggel. - Ő fantasztikusan értett a stílushoz, és a lakberendezéshez is... - hangja szomorúvá vált, ahogy emlékei közt kutatott.
-Ó... bocsásson meg! Nem állt szándékomban megsérteni! - kért őszintén bocsánatot az anyuka.
- Nem történt semmi baj! Az ember kicsit úgy érzi, még mindig itt maradt a szelleme vele a szobákban! - felelte.
- Értem! Talán foglaljunk helyet valamelyik szobában! - javasolta az asszony.
Az öregember percek alatt kisebbfajta rendet csinált a kupira emlékztető nappaliban, ahol két ütött-kopott fotel, és egy jócskán viseletes kanapé árválkodott.
- Üljenek le csak nyugodtan! - kérte az öreg, és csak akkor ült le, amikor a fiatalasszony is.
- Nos! Azért kerestük fel, mert ha minden igaz a napokban kisfiam Bence szeretett volna Önnel egy kicsit elbeszélgetni, mivel nagyon kevés barátja van az iskolában, és Ön hát... enyhén szólva is lekezelően, barátságtalanul viselkedett vele, majd elküldte! Így volt?! - vonta azonnal felelősségre, úgy, hogy az öregembernek szinte nem maradt választási lehetősége sem.
- Elnézését kérek kedves asszonyom, már megbocsásson, de mégis kinek néznek maguk engem?! Tán úgy festek mint valami átkozott cukorbácsi, vagy nagypapa, aki várja az unokáit?! - fakadt ki keserűséggel a szívében.
- Béla bácsi! Azt hiszem megint félreértett bennünket! Csak azt szerettem volna elmondani, hogy a kisfiam nagyon sajnálja, ha bármi kellemetlenséget okozott Önnek, de szeretett volna beszélgetni! Mi ebben olyan rossz dolog?! - kérdezte szinte támadásra készen az anyuka.
- Kedves asszonyom! Az Ön fiacskája még nagyon fiatal ahhoz, hogy bármit és bárkit komolyan vehessen! Éretlen, és még nem képes átlátni a dolgok, és érzések közötti összefüggéseket! De ha ez megnyugtatja kijelölhetek egy időpontot, amikor szívélyesen látom a lakásomban, és majd akkor elbeszélgetek vele. Persze, ha ez magának is megfelel?! - nézett kíváncsian, gyanakvón az asszonyra.
- Mit szólsz kisfiam? - fordult kisfiához a fiatalasszony. - Megbeszélünk egy napot és egyedül lejössz és elbeszélgetsz Béla bácsival, ha neked is megfelel?
- Az nagyon jó lenne... - válaszolta halk, bátortalan hangon a gyerek.
- Önnek melyik nap lenne a jó Béla bácsi?
- Hú... lássuk csak! A hétvégéim szabadok!
- Ó! Értem! Akkor legyen talán a szombati nap! - ajánlkozott az anyuka.
- Hát... rendben! - húzta a száját az öregember, de azért beleegyezett. - Ha megbocsátanak nekem, most még lenne itthon egy kis dolgom! Köszönöm a finom süteményt! - igyekezett nem elfeledkezni a jóneveltségről.
- Mi köszönjük, hogy tisztázhattuk a helyzetet! - emelkedett fel ültő helyéből az anyuka, mire illendőségből az öregember is felállt. Az anyuka kézenfogta kisfiát, majd kiléptek az ajtón. Az öreg még sokáig gondolkodott a történetről, hogy vajon milyen szándékkal is jöttek éppen hozzá. Aztán meglehet, lelke mélyén változhatott valami, hiszen a következő ezúttal szombati látogatás alkalmával, amikor a kisfiú megint hozott neki egy kisebbfajta élelmiszerekből álló kis csomagocskát az öregember szokatlan, furcsa módon a belső szobában lévő, nagyméretű zongorához ült, és tréfás gyerekdalokat kezdett a jócskán megilletődött kisfiúnak klimpírozni, majd főleg az irodalomról, és az életről folytattak hosszadalmas eszmecseréket.
Később Bence két vaskos kartondobozban vagy egy tucat irodalmi könyvet kapott; sokat eredeti dekikációval ellátva, amit a szülei sehogy sem tudtak összeegyeztetni az öregember különös viselkedésével.
Később már csak a hét végén tudtak időt szakítani rá, hogy lakásában meglátogassák. Ekkor vette észre az anyuka és a kisfiú, hogy a bejárati ajtón gusztustalan narancssárga szalag van X-szerű átlóban áthúzva. Nem tudták mire vélni a dolgot. Több mint hatszor is csöngettek, mire a szemközti szomszéd nyitott ajtót, és közölte tárgyilagos kimértséggel, hogy pár nappal ezelőtt halhatott meg az öregember álmában, fájdalommentesen.

FILMES KULISSZATITKOK MÖGÖTT


A modern felvevőgép hamis-hazug
megkomponált ágyjelenetet rögzít törött lencsével,
fordítottan beállított, ál-manipulatív mozdulatokkal.
Mozdulatok, elhamarkodott groteszk helyzetek
kisiklatott képlete tükröződik hatásos színjátékok
macska-egér harc virtuskodásaiban.
Mind a két színész: egymásnak velejéig korrupt,
színlelő, aljas cinkos tolmácsa csupán csak azért,
mert bármi áron, lebilincselően
foglyul akarják ejteni
a valóban lényeges filmtörténeti
pillanatok rezdüléseit.

Az illúziókkal berendezett díszlet-szobában
arrogáns, flegma rendező s operatőrön kívül mohón,
áskálódó szemek vizslatják lépre csalt
keselyű-szemekkel a zsákmányt-teremtő ihletet:
hogy vajon miként végezhetnének
még jobban hiteles-eredeti munkájukat?
Terebélyes, basa-pocakos hasnak,
sportosan karcsú, köldök-piercinges test
feszül egymásnak miközben vágyakozó,
megjátszott ösztön-indulatokkal
mindketten megmerítkeznek
az ördögi flört-játék
hatásos hazugságaiban
s ha szerencsések már nem is
szükséges megismételni semmit.

Alkalmi időmérők között
pénzt-tojó tyúkok és kakasok fészkelődnek
feszült nyughatatlan bizonytalanságban,
mint a filmes szakma legjobb vérprofijai.
Hirtelen csapó csattog harsányan
s a vérszemet kapott rendező
Heuréka-üzemmódban felkiállt mindenkinek:
,,Ennyi! Köszönöm!”

– A két szereplő még áll,
látszólag tétova extázis-tanácstalanságukban;
nincs s tán nem is lehet rajtuk
semmi szánni való.
Kezet fognak s hihet a kölcsönös
ki-hogy-tetszik arcra puszi.
,,Annyira önmagadat tudtad adni!
Szerintem remek lett a felvétel!”
– S gratulációk egész kölcsönösségig
szajkózott álszent változata zúdul tömören
s jótékonyan hitetlenkedő fejeikre.
A Világ s benne a szenzáció-hajhász,
kíváncsiskodó nézők újfent másfél,
két órára sikeresen s hatékonyan át
lettek verve megszabadultan átmeneti,
kisstílű, szánalmas problémájuktól.

ÜDÍTŐ JÓZANSÁG

Ez a randi érezte egyszerűen pocsék, és katasztrofális végkifejlettel kecsegtet. Már a kezdet kezdetén a félrecsúszott nyakkendő, az irtóztatóan mértéktelen, és kellőképp gusztustalan verejtékezés, mely aztán, ahogy az idő haladt előre egyre gátlástalanabb, egyre elviselhetetlenebb lett a maga groteszk valóságában, és ráadásul éppen nemrég rúgták ki tanári állásából, ami megint kissé kacifántossá, és ugyanakkor bonyolulttá tette egyébként is kissé szánalmas életét. És ha ez nem lett volna elég a gyönyörű, és egzotikus hölgy egymás után küldte le az aperitifek, és a tömény, szeszes italok változatos arzenálját, mert csak jóval később derült ki, hogy ő is legalább ugyanúgy izgul, akárcsak a kissé hóbortos és szeleburdi férfi.
Brigi pántos, ezüstszínű ruhája is sokat sejtetőn karcsú, és babonázó alakjára simult, amit még jobban kiemelt szexis, sokat sejtető dekoltázsa. Mézszőkés haját fiúsan rövidre vágatta, mely újabb extrémitást, és vadócságot kölcsönzött már amúgy is egzotikus megjelenéséhez, és ahogy az emberre nézett azokkal a hosszú fekete seprűszerű szempilláival a legtöbb férfinak azonnal veszettül dübörögni kezdett a szíve, és ez alól Kornél sem volt kivétel. Brigiről ugyanis kiderült, hogy az ügyvédi kamara oszlopos tagja, és persze saját jól menő magánpraxisa van.
- ...Peti akkora egy seggfej volt, hogy ne tud meg... - vallotta be. Úgy tűnt az alkohol mintha őszinteségre, igazmondásra ösztönözte volna. - Miért van az, hogy az összes csúcs jóképű pasi valójában rohadék szemétláda?! - mintha önmagát faggatta, kérdezgette volna egész este.
A férfi töredelmesen, illendően hallgatott egy ideig, majd úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy ő is felfedje kissé szomorkás, és megviselt gyerekkorát, és életének bizonyos fordulóponttal kecsegtető részleteit:
- Tudod szerintem az a mostani világ nagy hibája, hogy csupa-csupa felszínességbe botlik az ember. Mintha szándékosan nem akarnánk időt szánni se maguk, se mások megismerésére! Egyet értesz? - kérdezett vissza, ám könnyedén rájött, hogy ez felesleges, mert a gyönyörű nő csak mondta és mondta a saját, jól begyakorlott verzióját.
Később aztán, amikor Brigi már jócskán úgy nézett ki, mint aki az alkoholtól totálisan elázott úgy döntött, hogy hazamegy, s részéről ez a buli bedöglött.
A férfinak nem volt szokása, hogy magára hagyjon nőket, hiszen úriembernek nevelte nagyanyja, és anyja is, ezért segített újra felvenni időközben levetett, méregdrága tűsarkú cipőjét és táskáját, majd mivel Brigi odaadta neki a kocsija slusszkulcsait ezért óvatosan beültette az anyósülésre, míg ő megengedett sebességgel hazavitte őt. Bár a város azon kerületét nem nagyon ismerhette.
Mikor megérkeztek már koromsötét éjjel volt. A kovácsoltvas rácsos lift mintha csak egyedül őket várta volna a felújított, gangos bérházban, ahol Brigi lakott. Felmentek a lifttel a negyedik emeletre és Kornélnak még így is több időbe telt mire a lakáskulcsokkal betudtak menni az ajtón. Kornél ölbe kapta a tajt részeg nőt, és igyekezett óvatosan, gyöngéden a nappaliba lefektetni, majd keresett egy takaróféleséget és óvatosan betakargatta.
Még gyorsan megeresztett egy telefonhívást, mert aggódó anyjának mindenképp megígérte, hogy végez a randin felhívja az asszonyt, hogy már nem nincs miért aggódnia:
- Jól van kincsem! Büszke vagyok rád! Siess haza! - búcsúzott tőle.
Brigi azonban egy váratlan pillanatban sugárban elkezdett okádni. Úgy tűnt a mérhetetlen sok alkohol és szex nem éppen nyerő kombináció nála, bárhogy is szeretné magát menőnek, vagánynak beállítani.
,,Csak nem fogja éppen ilyen lepusztult, és megviselt állapotban itt hagyni!" - gondolta, majd megkereste a lakás hátsó felében található mellékhelységet, ahol talált egy moppos felmosófát; vizet engedett, és keresett valami bűdös szagú tisztítószerféleséget, majd jó alakosan beáztatta vele a felmosó moppot, és visszatért a nappaliba, ahol a gyönyörű nő kiadós hányás mellett már az igazak álmát aludta, és látszólag semmi és senki sem tudta volna felébreszteni.
Kornél óvatosan elkezdte felmosni a hányást, majd amikor úgy tűnt, hogy tiszta a padlócsempe az eszméletlen Brigit is gyöngéden letakarította, és ölben bevitte a hálószobájába, hogy saját ágyában pihenhesse ki magát. ,,Jó kis randi, annyi szent!" - gondolhatta, mikor bezárta az ajtót, a kulcsokat pedig Brigi postaládájába tette.
Amikor hazaért háziköntösben, és pizsamában lévő anyja kíváncsian, kicsit kotnyeleskedve minden apró, jelentéktelen részletre kíváncsi volt, attól kezdve, hogy az illető egzotikus, gyönyörű nő hogy nézett ki? hogy mit viselt? hogy hogyan viselkedett? stb. Mire Kornél mindenről részletekbe menően beszámolt már hajnali fél ötre járt az idő, és még szerencse, hogy szombat volt, különben Kornél másnaposan ment volna dolgozni.
- Nagyon büszke vagyok rád kincsem! Meglásd előbb-utóbb csak megtalálod az igazit! - bátorította, bíztatta aggódó anyja.
- Az a helyzet, hogy sokszor egyre kevésbé hiszek benne, hogy rám is vár valaki... - vallotta meg őszintén.
A következő napon váratlanul megcsörrent a mobilja, mely magánszámot jelzett. ,,Ki a fene lehet az? Már megint egy ostoba reklámhirdetés?" - futott át Kornél agyán. Néhány pillanat múltán azért mégiscsak felvette a mobilt:
- Halló, tessék!
- Ö... szia! Én... Brigi vagyok, és csak azt szeretném megkérdezni, hogy nem-e adnál nekem még egy esélyt...? - kérdezte józan, ám furcsa kiscica hangon.
- Hát... jó kis randi volt, az már biztos! Remélem kicsit jóbban vagy már? Nagyon rám ijesztettél! - vallotta be.
- Jaj, bocs! Félreérted a helyzetet! Tudod aznap nagyon szar napom volt, és én legalább annyira izgultam, mint te és ezért piáltam olyan sokat, de megnyugtatlak nem ilyen vagyok! Kaphatok tőled még egy lehetőséget? - igazinak, és őszintének tűnt a hangja. Mint aki már mindent megbánt, és nagyon sajnálja a történteket.
- Hát... nem bánom... - válaszolta Kornél.
- Figyelj! Megígérem, hogy nem foglak átverni! Istenien fogod magadat érezni, és legalább elmondhatod magadról, hogy igazán megismertél! - vallotta be.
A következő Pénteki napon újfent fél nyolckor megint találkoztak egymással, ám ezúttal Brigi pontosan érkezett, és gyönyörűbb, és komolyabb volt, mint valaha. Már ahogy kezükkel kezet fogtak, és ujjaik egymáshoz értek sejteni lehetett a titkos mágneses energiákat, melyek egymáshoz vonzották lelküket.
- Hát szia... Kornél... ugye? - kérdezte meg, mert nem volt biztos a nevében.
- Ö... Brigi? Hihetetlenül csinos vagy! - nyújtotta át kisfiús félszegséggel a virágot, amit a nő először nagyon is furcsált, de azért kedvesen elfogadott. - Ez a tiéd!
- Ó... hát... nagyon köszönöm! Bocsátsd meg a múlt pénteki dolgot, de teljesen ki voltam készülve. És nagyon köszönöm, hogy rendet tettél magad után. - vallotta be kissé elpirulva, szégyenlősen. - Tudod ritkán találkozik az ember olyan cuki pofa pasival, aki feltakarítja a hányását.
- Ö... én kérek elnézését, csak úgy gondoltam ez így helyes... - szabadkozott.
Mindketten megvacsoráztak miközben egyre oldottabb, felszabadultabb lett - ezúttal szigorúan -, csupán üdítőkkel körülöttük a romantikus légkör. Kornél nem hagyott ki semmilyen kínosnak, vagy tabutémának tetsző részletet saját életéből, és nagyon hálás volt Briginek, mert érződött rajta, hogy őszintén érdekli, és sajnálja, ami vele történt. Kornél is meghallgatta Brigi félresiklott kapcsolatait a genyó férfiakkal, akik házasságot és gyerekeket ígérgettek neki, de persze amiből semmi sem lett.
Végül most Brigi vezette saját autóját hazafelé, és amikor leparkolt a társasház előtti parkolóban ő volt az, aki kezdeményezett és elcsattant az első csók is.
- Nagyon jól éreztem magam veled kedves Kornél! Ha benne vagy, még nagyon sokszor szeretnék veled találkozni! Azt mondom, hogy haladjunk fokozatosan, és ne erőltessünk semmit, ha csak nem akarjuk! Mit szólsz?! - nézett rá a romantikus csók után kérdőn, kíváncsian.
- Igen! Egyetértek! Ez szerintem is jól hangzik! Akkor a következő alkalom legyen ugyanígy Pénteki napon, persze csak, ha neked is megfelel? - nézett rá kérdőn.
- Semmi akadálya! Biztos még nem hiszed el, hiszen alig ismerjük még egymást, de úgy érzem, hogy veled kaptam most egy második esélyt az élettől, és ez fantasztikusan felszabadító! - sugárzóan, és boldogan ragyogott a szeme.
- Ennek igazán örülök! - felelte a férfi.
Így ismerkedett meg Kornél későbbi párjával, és nem bánta meg.

BARÁT-KALANDOROK

Megígérte legjobb barátjának, hogy együtt fogják bejárni a Vácdukán található régi erdőt, mely egyszerre csalogatta, és egyszerre riasztotta is a legtöbb embert. Olyan mágikus, varázslatos hely volt, ahol a legtöbb gyerekek, és fejlődésben lévő kamaszok is szinte egy-két perc után találhattak maguknak még az internet és a számítógépek térhódítása előtt nyári vakációs kalandot pusztán csak azáltal, hogy betették oda lábukat.
A két kamaszkor küszöbén álló srác szinte sülve-főve együtt volt, mintha csak egyenesági testvérek lettek volna. A testesebb, mackósabb srác így is legalább egy-két évvel idősebb volt, mégis mintha érettségében naiv, és gyerekes lett volna, mint a másik fiatalabb fiú, akinek - úgy tűnt -, nagyobb az életbölcsessége, hiszen mindig tudta, hogy mi a helyes, mi nem.
- Tudod mit? Faragjunk magunknak íjat, mint Robin Hood! - vetette fel a jónak ígérkező ötletet a pufókabb srác majd azonnal bekente arcát vizes sárral, mely kiadós pocsolyát hagyott az egyik autónyomban.
- Figyelj Robi! Nem lesz ebből baj?! - kérdezte kissé félszegen a szőke, nyurga, szemüveges srác. - A szüleink egész biztosan megharagudnak ránk, ha csak egyszerűen besétálunk az erdőbe!
- Én megkérdeztem a szüleimet és azt mondták nyugodtan kószáljak csak kedvemre! Miért neked tán nem engedik?! - kérdezett vissza miközben egy-két szalámis szendvicset pakolt tízórai gyanánt a hátizsákjába arra az esetre, ha megéheznének, majd könnyedén letört egy roppanós tölgyfaágat bot, vagy önvédelmi fegyver gyanánt, és lándzsát farigcsált a végéből, hátha vadállatokkal is összefutnak. Tudta jól, hogy barátja nem fogja kiröhögni, vagy megszégyeníteni csak azért, mert halálosan félt az állatoktól. De hát mindketten városi gyerekek voltak! Ezen nem is lehetett igazán csodálkozni.
- Nem bánom! - adta be a derekát a szőke, gizda, kistermetű fiú. - Mit gondolsz? Szerinted találunk valami izgiset? - kérdezte, amint két felfedező Kolumbusz máris nagy, öles lépésekkel bevették magukat a rengetegbe.
A szerpentin szerűen kanyargós földút éppen az erdőszélen ért véget, így csupán csak annyi volt a dolguk, hogy kövessék a kitaposott csapásokat, amin több mint valószínű, hogy már járhattak előttük is, különben miért lett volna kitaposva?
- Szerintem ez kitűnő fa lesz íjnak! - vélekedett Robi, majd apró kis késével máris megpróbálta lenyesni a nagyobb méretű gallyakat a nagy fáról. - Ha gondolod segíthetnél egy kicsit! - pirított rá barátjára, aki csupán élénk kíváncsisággal szemlélte a nagy erdőt, és hallgatta a csendet. - Ó! Hát persze! Azonnal! - odament a nagy fához és két kezével megpróbálta letörni a szemlátomást beszorult faágat, majd mindketten nagyot bucskáztak a földre, mert egy hatalmas reccsenéssel a faág letört a törzsről.
- Na látod! Ebből az ágból akár két íjat is lehet csinálni! Már csak cukorspárga kell hozzá, de semmi vész! Hoztam azt is!
Jókedvűen fütyörészve folytatták útjukat és minél beljebb merészkedtek a kellemesen hűs árnyékot adó erdőbe annál jobban kezdett szervezetükben dolgozni az izgatottság, mely jelentősen megnövelte az adrenalin-szintüket.
- Nem szeretnék hülyeségeket kérdezni, de mit gondolsz? Vannak itt medvék, vagy legalább is olyan állatok, amik veszélyesek lehetnek az emberre? - kérdezte kissé félszegen a szemüveges fiú.
- Tudtommal nincsenek! De azért nincs kizárva! - ismerte be a mackósabb.
- Szerintem te is félsz, csak a világért sem vallanád be! Pedig mióta is vagyunk haverok? - tapintott a lényegre a másik.
- Jól van már na! Elismerem, hogyha medvével találkozunk én is ugyanúgy összepisálom magamat! Így már elégedett vagy?!
- Nagyon is! - jegyezte meg a másik ravasz mosolyféleséget küldve barátja felé.
A zöldfüves mezőn egy elhagyott, nagyobbacska méretű traktorkerék árválkodott, melyben egy madárfészek lapult. Mindketten óvatosan közelebb mentek. A világért se riasztották, vagy háborgatták volna a madarak lelki nyugalmát.
- Nézd csak! - mutatott a traktorkerékre a mackós fiú. - Ezt valaki szándékosan hagyta itt és a természet máris visszavette tőle.
- Hát... lehet! Szerintem menjünk tovább!
- A fenébe! Elhozhattuk volna apám régi Kodak fényképezőgépét! Hátha sikerült volna egy-két természet fotót lőnünk! - bosszankodott enyhén a fiú. Látszott szívére veszi, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy ő azt eltervezte.
- Csak nyugi, haver! Elvégre nem történt akkora tragédia! - a szőkehajú nyurga fiúnak le kellett vennie időnként a szemüvegét, mert a lencsék hajlamosak voltak bepárásodni, és akkor az orránál alig látott többet. - Álljunk csak meg egy kicsit!
- Valami baj van? - fordult vissza Robi.
- Á, nem nagy ügy! Csak ez a nyamvadt szemüveg! Meg kell törölnöm, hogy lássak vele! Még jó, hogy neked nem kell! - jegyezte meg iróniával.
- Hát... ki tudja? Még egy-két évtized és nekem is szükségem lesz rá!
Kis idő múltán tovább folytatták útjukat. Ötven méter múltán, amikor már jó mélyen beértek az erdőbe szinte rögtön kiszúrtak egy kisebb hegyoldalt, és rajta egy tátongó kis lyukat. Akkora volt akár egy üreg.
- Nézd csak! Ezt biztos az ősember vájhatta a sziklába! - lelkendezett a mackós gyerek.
- Ne hülyéskedj! Hogy tudta volna megmunkálni a követ, amikor még rendes szerszámai sem voltak! - kezdett logikus okfejtésekbe a másik.
- Az is igaz! Szerintem nézzük meg! Hátha találunk valamit! - lelkesedett a mackós fiú, és máris nekiindult.
- Te és mi van, ha gyilkosok, vagy rablók tanyája, akik gyerekeket esznek? - kérdezte a szőke fiúcska félelemmel a hangjában.
- Jaj, ne legyél már ennyire beszari kis pöcs! Mit gondolsz miért hoztam ezt a nagy dárdát! Ezzel könnyen kiverem bárkinek a szemét, aki fenyegetni próbál minket!
- Hát... te tudod... - csóválta meg a fejét a szemüveges fiú, majd engedelmesen követte barátját.
Alig értek fel a kisebb magaslat lábához észrevettek egy szerpentinszerű utat, mely úgy tűnt, mintha megkerülné az egész hegyi részt, levágva a felesleges részeket.
- Nézd csak! - térdelt le a mackós fiú. - Ezen az úton talán könnyebb dolgunk lesz! - azzal hátára vette a hátizsákját és azonnal elindult a szerpentinen.
- Hé, haver! Nem gondolod komolyan, hogy arra akarsz menni?! - nyelt egy nagy kortyot a szemüveges.
- Nyugodtan velem tarthatsz, persze csak, ha akarsz! - ajánlotta, de nem állt meg.
A szemüveges fiú valósággal berezelt, mert fogta magát, és sietősen felszaladt a másik gyerek után a szerpentin úton.
- Jól van, te győztél! De ezért dupla adag gumicukor jár, ha ezt az egész kalandot megússzuk! - igyekezett, hogy lépést tartson barátjával.
Alig tíz perces erőltetett kaptatón kellett felkapaszkodniuk, hogy végre szemük elé tárulhasson az üreg, ami már nem is tűnt annyira kicsinek. Most hogy közelebb merészkedtek embermagasságúnak látszott.
- Hoztunk elemlámpát, vagy gyufát? - kérdezte a szőke fiú.
- Mindjárt megnézem! Azt hiszem van gyufám... - Robi belekotort a hátizsák aljába, és talált is egy kisebb doboz gyufát. - Van gyufánk! Már csak száraz fákat kellene gyűjtenünk! - körülnézett, és talált egy kiszáradt gallyat, amire rátekert egy koszos, elhasznált lepedőt, ami valamelyik bozóton árválkodott. Azonnal meggyújtotta.
- Tessék! Már van fáklyánk! Remélem elég lesz odabent!
- És te még be akarsz ezek után menni?! - kérdezte visszafojtott rettegéssel a szőke fiú.
- Na ná! Még szép! - azzal nagyokat lépve máris megindult a sötéten tátongó, kicsit rémisztő barlangba, mely alig öt perc után, mintha teljesen befogadta volna. A másik gyerek azonnal vele ment, mert nem akart lemaradni!
- Hú, basszus! De sötét van idebent! - emelte feljebb a fáklyát Robi. - Nézd csak! Az ősember szabadidejében festegetett. - mutatott a gondosan kivitelezett, megkopott, de még mindig színes barlangrajzokra, amiken pálcika lovak, és pálcika emberek kergették egymást.
- Azt a mindenit! Jó régi lehet, és még mindig megvan! Ez tökre szupi! - lelkesedett a szőke is.
- Menjünk kicsit beljebb! - javasolta Robi.
- Mi van, ha eltévedünk, vagy elfogy a fáklya fénye?! - kezdett megint félni a szőke, mert enyhén klausztrofóbiás volt, csak szégyellte ezt legjobb barátja előtt megvallani.
- Nem kell beszarni! A lényeg, hogy ne essünk pánikba! - bökte enyhén oldalba barátját a mackós fiú, ám lelke mélyén már ő is igyekezett felkészülni a váratlan eshetőségekre.
A barlang alig tíz lépés után kiszélesedett, és olyan tágas lett, mint egy színpadi terem. A jobbára agyagos föld kisebb porfelhőket kavart, ahogy a húzat elért idáig.
- Mit szólnál, ha megkajolnánk a szendvicseket?
- Nem hiszem el, hogy te csak az evésre tudsz állandóan gondolni?! - bosszankodott a szőke, de azért elvette a saját adagját, mert időközben ő is megéhezett.
- Hé, nyugi van pajti! Megesszük a szendvicseket, körbe nézünk aztán mehetünk vissza! Miért kell mindenen így kiborulnod? És ha az élet majd kemény próbatételek elé állít, akkor egy élten át fogsz futni saját félelmeid elől?! - tapintott a lényegre Robi.
- Igazad van! Bocs! - harapott egy nagyot saját kenyérszeletébe a szemüveges.
- Na látod!
Miközben megették az elemózsiát a fáklya fénye halványodni kezdett, talán a megélénkült húzat miatt, majd kis idő múltán úgy tűnt, hogy ki fog aludni.
- Valahonnét kellene szerválnunk valami éghető anyagot, ha világosságot akarunk! - feltápászkodott a homokos földről és körbenézett. Egy-két száraz gallyat talált azért, amiket máris összegyűjtött és szép kis rakást csinált a homokba, majd az egészet egy füzetlappal meggyújtotta.
- Te biztos a főcserkész lehettél, ha mindenhez értesz! - jegyezte meg kisebb irigységgel hangjában a szemüveges.
- Nem nagy kunszt! Apám mutatta, hogy kell, én meg ellesem tőle! Hát ennyi!
A kis ,,tábortűz" kacifántos lángnyelvekkel világította meg a méretesnek tűnő barlangot.
- Lehet, hogy ez lesz az utolsó közös kalandunk?! - kérdezte megszeppenten a szemüveges.
- Ugyan már! Miért mondod ezt?! - lepődött meg a másik.
- Apuék azt mondják, hogy nemsokára el fogunk majd költözni a panelből!
- De azért remélem ettől a barátság még megmarad...? - kérdezte félve, mert alig akadt barátja a mackós fiúnak, és nemsokára kezdte a gimit.
- Az nagyon jó lenne, ha tarthatnánk a kapcsolatot! Levelezhetnénk! Majd megüzenem a címet! Elvégre mindkettőnk apja buszos és sok kapcsolata van, vagy nem?! - tette fel a kérdést.
Amikor befejezték a szendvicseik elpusztítását, már dél is elmúlt. Óvatosan homokot szórtak a kis tábortűzre, hogy már csak füstölgő hamu maradt, majd elindultak visszafelé a kivezető nyíláson át s közben nagyokat kurjantgattak, vonyítottak, akár a győztesek.
Mikor visszaindultak a szerpentinúton, majd a kifelé vezető úton az erdőből szinte alig szóltak egymáshoz. Mintha közösen megélt emlékeikbe akartak volna bármi áron belekapaszkodni, amiről úgy hihették hogy soha senki el nem veheti tőlük. Kiértek a kis erdei tisztásra, majd hazafelé indultak átvágva a szántóföldeken, melyek az út hobbitelkek helyét jelezték.
Később a szőke, szemüveges fiú és szülei elköltöztek, és bár úgy volt, hogy levelezni fognak, és kapcsolatban maradni egymással, amikor már a mackós fiú is érettségi előtt állt keserű csalódottsággal vette tudomásul, hogy szinte alig maradt bármire is szabad ideje.
Később aztán, amikor már mindkettő fiú felnőtt egy májusi délelőttön régi panelházuk előtt összefutottak, és jócskán meglepődtek azon, hogy mindketten felnőttek.