AJÁNDÉKBA KAPOTT SZERENCSÉK


Mint a megvert gyermek,
ki nagy titokban mer csupán hazasomfordálni,
vagy akit saját házából kizártak kósza-árnyak
s már nem képes többet megvigasztalódni
– visszatart a megtalált,
elnyerhető boldogságtól milliósok
felesleges kötelék-akadály.
A naponta megújulni kész,
sovány lélekjelenlét,
vagy csenevész akaraterő már nem is elég.
Nem könnyű egy több sebből vérző szívét
meggyógyítani s újat találhatni
egyetlen emberöltőn keresztül.

Miközben azt érezheted,
hogy naponként mindenki szándékosan elhagyott,
mert konok-makacs lettél
s mert lelked inkább a négy fal magányába
önkéntes kedvvel visszavonult;
magad döntötted el,
hogy mielőtt megismernél valakit
megméred titkos mérlegeden tetteinek,
szavainak igazibb súlyát,
s ha hamis a szó, hazug a tett,
tetetett a mozdulat te leszel az,
ki majd befejezetten szakít.

Tenyeredben szándékosan lebegni
hagytad kézfogások ígéreteit.
Nem létezhet sem Jelen sem Múlt
csupán csak ha minden mindennel összehajolt.
Csak ha pontosan lehetne látni a láthatatlan,
bizonytalan útirányt,
hogy nem csupán tükrök torz-groteszk
képeiben ragadva kelljen
önmagaddal végleg farkas szemezni.

Mint aki szándékosan elajándékozta
életét a tudatnak,
hogy semmiségeken kívül
még biztosan lehet valaki:
szívesen körülnéznél az életben,
hogy megtalálhasd méltó párodat.
Sokszor elegendő egy-egy döntő pillanat
– vigyázz ne hogy még beleroppanj!

Inkább nem ismert tájak felé visz,
hajszolna ismeretlen utad –
de titkos vegyes infarktusod már híven kopogtat,
majd folyton akadályoz.
Kísértetként lebegsz majdan lakatlanná lett
otthonod falai között, ahelyett,
hogy megtanulhattad volna élvezni
megérdemelt, családos életed.
De így lesz rendjén!
Elpártoltak fejed felől ajándékba kapott szerencsék!

ÉLET-POFONOK, BUKÁSOK

Egész álló nap szinte alig kaptam levegőt. Mintha csak úrrá lett volna lelkem titkosabb mélyén valami belső felismerése annak, hogy valami sorsdöntő fordulat készülődik kissé szánalmas, átlagos életemben. Elvégre - ha úgy vesszük -, nem kis dolognak számított, hogy kis családunkban egyedül én lettem egyetemista, tehát tanult ember! Alig aludtam éjjel valamicskét. Mintha agyam zaklatott fogaskerekei mindig unos-untalan visszatértek volna abba az egy irányba, mely arra volt kíváncsi, hogy mit akarok az életemmel kezdeni?!
Anyámat egyszerre győzködtem, kérleltem, hogy csak jó apámmal ne kelljen a felvételi vizsgára menni, mert egyrészt apámnak megvoltak a maga sajátságos, groteszk, gyilkos tréfái, másrészt előszeretettel alázott meg a legtöbb ember előtt.
Tette mindezt álszerénységgel, és az ő semmiről sem tehet meghökkenő, meglepett arckifejezéssel, amiben azért bele-belecsempészett egy-két gyerekesen rafinált, ördögi vigyorgást is nemlétező bajsza alatt.
- Meglásd fiacskám! Nem kell beszarni! Felfognak venni! Ez majd sokkal jobban fog sikerülni, mint az a bohócoknak való Színművészeti! - kontrázott, míg főként busszal, és metróval megtettük kb. harminc-harmincöt perces utunkat a Kazinczy utcában található komor, koszos, törtfehér vakolatú épületig, ahol már valósággal hemzsegtek a szabályos zombieként járkáló fiatal felnőttek.
Ha csak arra gondoltam, hogy ezentúl majd én is megbecsült, és elismert tagja lehetek a kvázi felnőtt társadalomnak akkor már nagyot mondtam! Apám - meglehet, hogy elsősorban önmaga nárcisztikus egoját akarta ezzel bármi áron megvédelmezni -, a büdös életben sosem engedte volna meg, hogy felnőttként kezeljen. Példa erre az elátkozottnak gondolt jogosítvány megszerzése, mely saját nyughatatlan ellenszegülésem újabb ékes bizonyítéka volt családunkon belül. S amikor elmondtam, hogy engem más dolgok érdekelnének, mint mondjuk a forgatókönyvírás, egy film megrendezése, vagy a költészet stb. apám - szokásához híven -, hihetetlenül dörmögő hahotázásba kezdett, hogy majd a könnye is kicsordult, és könnyelműen leintett, mondván: még éretlen, tojáshéjseggű suhanc vagyok, akit - legalább is szerinte -, még nem edzett, dolgozott, darált, és puhított meg az élet.
- Majd ha már te is dolgoztál negyven kemény évet, és lesz feleséged, meg gyereked akkor visszatérünk a témára! - valósággal parancsolta a szavakat, és nem magyarázta.
Amikor megérkeztünk kisebbfajta késéssel a felvételi vizsgára apám talán legalább olyannyira feszült, frusztrált és nagyon is izgatott volt, akárcsak én, mégis mintha folyamatosan rejtőzködnie kellett volna mások előtt, mert attól félt, hogy ezzel kvázi leleplezi önmagát, tehát megszégyenül. Kisfiús hóbortnak gondoltam akkor viselkedését, aztán hála pszichológiai, és szociológiai tanulmányaim egész sorának szépen fokozatosan rájöttem olyan eddig szándékosan rejtegetett, szőnyeg alá söpört dolgoknak, melyeket még anno gyerekfejjel nem igazán akartam megérteni.
- Hát édes fiacskám itt is volnának! - nézett alapos, kutató hiúzszemével körbe a hatalmas térkör formájú aulában, ahol már javában nyüzsögtek a fiatalok. - Nem mondom, hogy sok szerencsét, inkább csak egy nagy kalappalt! - megint megvillogtatta felém ravaszkás, huncut-kisfiús mosolyát, majd szabályosan belökött az ajtón, és már ki is lépett a nyílt utcára, hogy kellemetlen, neurotikus frusztráltságát egy szál cigivel orvosolhassa.
Mintha a sors is összeesküdött volna ellenem. Úgy szedtem a harmadik emeleten helyet kapó osztályterembe a lépcsőfokokat, mintha egyenesen valami ismeretlen eredetű kivégzőosztag elé kellene járulnom, méghozzá tökéletesen ártatlanul. Csupán csak közvetett bizonyítékok tanúskodhattak ellenem.
Egy pápaszemes, középkorú nő ültetett le közvetlenül az ablak mellé, ahol verőfényes szike-sugarakkal még mindig érezhetően betűzött a szeptemberi napsugár.
- Itt jó lesz magának! - felelte bizalmasan, majd mint aki elhúzta a száját tovább ment a következő hallgatóhoz.
Abban a pillanatban, hogy az ember helyet foglalt szinte azonnal egy jó vaskos, több kérdéscsoportból álló, mindenre kiterjedő feladatlapot dobtak az asztalra eléje, melyet szigorúan kékszínű tollal kellett kitölteni. Erre összesen mindenkinek volt három teljes órája, és mégis mikor az ember azt hihette, hogyha a legnehezebb fajsúlyú feladatokkal kezdi a munkát, lévén, hogy esetleg előbb végez majd az egésszel könnyedén rájöhetett, hogy újabb és újabb megválaszolásra váró feladatok ásítanak, várakoznak rá lesben állva orvul, mintha ezzel is fenyegetnék.
Kicsivel háromnegyed öt lett kora délután mikor végeztem saját feladatlapommal, és torkomban irdatlanul nagy gombócok kíséretében felálltam helyemről, és odaadtam a katedránál posztoló pápaszemes nőnek a feladatlapot, aki gúnyos mosollyal nyugtázta ezt a cselekedetemet. Mielőtt elmentem volna még hozzátette:
- Hogy érzi? Sikerült?!
- Nem tudhatom... - feleltem majd olyan gyorsan nyargaltam le párosával szedve a lépcsőfokokat a felső emeletről, mintha legalább is üldöznének, vagy vadásznának rám. Akár egy verejtékben csatakos űzött vad félrecsúszott nyakkendőben, fekete posztónadrágban, mely szúrt, akár a kés, és hozzá bordó nyakkendőben, mely állítólag sértette a közízlést.
Villámsebességgel trappoltam le a metróaluljáróba, és éreztem a föld gyomra, mint valami gyehennás pokol fáradt, vulkániszagú gőzfoszlányokat ereget magából. Később huzat lett, mintha egyesek szándékosan kinyitották volna az összes szellőzőrácsokat a koromsötét alagútban.
Veszettül sikoltott az ócskavasszerű szerelvény, amint megérkezett, és újabb fület tépő csikorgás hallatszott, amint fékezett és kinyitotta automatikus ajtóit.
Mintha egy film főszereplője lettem volna, csupán azzal a különbséggel, hogy itt második lehetőség nem igen van, hiszen már minden élesben történik valósággal beugrottam a kocsiba és olyan szorosan kezdtem szorítani a fogantyút, hogy mentem kifehéredett a kezemen lévő összes bütyök.
,,Még hogy gyerekjáték volt a feladatlap! - járt az agyam. Egy nagy büdös frászt!" - amint megindultunk a zsongító huzatra bíztam a feladatot, hogy kitisztulhasson fejem, és lenyugodhasson örökké nyughatatlan lelkem.
Végül a Moszkva-tér után sikerült úgy-ahogy megnyugodnom, és mikor a Déli pályaudvaron leszálltam mintha már elve eldöntöttem volna magamban a kérdést, hogy úgy se biztos, hogy eleve eltervezett dolgaim szerencsésen sikerülni fognak. Talán még a remény leghalványabb, aprócska szikráit is mélyen eltemettem, és elítéltem magamban.
Amikor hazaértem anyám már rohant is felém, és mohó kíváncsisággal egyből faggatózni kezdett miközben tálalta a vacsorát, hogy miként és hogyan zajlott az egész inkvizíciónak is beillő írásbeli vizsga?
- Hát nem volt éppen egy leányálom! - böktem ki, és később is úgy kellett belőlem egyenként, türelmesen kihúznia a szavakat, mert nagyon is magamba zárkóztam.
Alig pár hétre rá hivatalos, pecsétes levél jött, melyet anyám sem ingen szeretett volna helyettem felbontani, de hát azért mégiscsak tudnunk kellett, hogy hogyan határoztak egyesek sorsom felett?!
Anyám reszkető kezekkel bontotta fel a címeres papírt, melyben az állt, hogy hetvenkét ponttal költségtérítéses képzésre lettem jogosult, ami annyit tesz, ha az ember ki tudja fizetni a tandíjat és egyéb költségeket, akkor hallgató lehet az adott nagy múltra visszatekintő patinás egyetemen.
- Kapják be! - válaszolta nyers, gyémánt-keménységgel jó apám, aki alig-alig tudta - sok esetben -, türtőztetve visszafojtani indulatait, és nagy volt a rizikója, hogy bármikor robbanhatnak indulatai. Akkor ugyanis nem volt tanácsos tartósan a közelében tartózkodni.
- Jaj, apukám! Nem kell mindjárt fejjel menni a falnak! A fiunkat felvették végre az egyetemre és most csak ez a fontos! - Anyám minden elképzelhető eszközzel igyekezett lenyugtatni apámat, ám ez aligha bizonyult hatásos módszernek.
- Nem kell semmitől sem félnek kincsem! Majd mi apáddal kifizetünk mindent! A legfontosabb dolog, hogy tanult ember leszel, és ez fantasztikus dolog! - biztatott anyám, míg én marcangoltam saját lelkiismeretemet, hogy vajon még milyen megpróbáltatások, próbatételeket állíthat vajon elém az ún. nagybetűs élet?

TARTÁS ÉS ELSZÁNT AKARAT

Roland tanár úr mindig is pedáns, precíz volt, ha a színvonalas, tehát minőségi oktatási-nevelési gyakorlat szóba került. Mindig igyekezett frissen borotvált arccal, megnyiratkozva megjelenni, s farmerját egy zakóval dobta fel, mely egyszerre kölcsönzött számára laza eleganciát, és ugyanakkor közvetlen megközelíthetőséget is.
Mégis a neves, állami iskolában - ahol nyolc éven át sikerrel tartotta meg egészen egyedi, különleges óráit, és felnőtt oktatásokat is vállalt szinte azonnal észlelni lehetett, hogy a lázadás nemcsak hogy tartós lesz a diákok részéről, de a szabadgondolkodást is tiltani, majd később - főként a konzervatív, meglehetősen vaskalapos igazgató miatt -, üldözni fogják.
Történt minden azon az augusztus végi napon, amikor a legtöbb pedagógusnak mintegy kötelező érvénnyel illik megjelennie az első alapból értekezlet és tájékoztatásszagú munkanapján, ahol szokásos vánszorgó, meztelencsiga lassúsággal ismertetik az adott tanév kitűzött politikáját, és azt, hogy az egyes tanárnak miként illene a NAT által preferált, kötelező tananyaggal haladnia. Arról már nem is beszélve, hogy az akkor kezdő száztizenhétezernyolcszázkilencven forintos kezdő fizetésből mire mindent levontak belőle egy-egy tanár - jobb esetben -, összesen nyolcvanöt-nyolcvanhatezer forintot vihetett haza adómentesen. Ám ennek a csekélyke összegnek irdatlanul sok rabszolga-gályamunkába került.
Roland kollega viszont ezzel a meglehetősen kőkori, és jócskán elavult nézettel szinte azonnal szakított.
Tette mindezt annak okán, hogy mivel az iskolának feladata kell, hogy legyen a közgondolkodás átadása, tehát, hogy a gyerekek is megtanulhassák használni a fejüket rutinból így már a legelső óráján mely száraz irodalomóra volt saját verseit vitte be az órára, és kicsit önmagában kuncogva, ravaszkás, kisfiús mosollyal a szája szélén konstatálta, hogy még a legeminensebbnek kikiáltott tanítványok számára is ismeretlen a kortárs irodalom világa.
Persze csupán csak akkor fedte fel, hogy a versek írója saját maga, amikor a bizalom már valósággal meggyökeresedett zsigerileg diákjai és közte.
Nem kellett hozzá öt munkanap sem, és máris szenzációszámába ment a hír, hogy a nagy, megbecsült, patinás múltra visszatekintő intézményben egy tehetséges, és fantasztikusan lelkes zöldfülű tanár máris hihetetlen népszerűségnek kezd örvendeni mind a gyerekek, mind a szülők körében.
Ez nemcsak, hogy felkeltette a gyanakvó igazgató érdeklődését, de olyannyira szemet szúrt, hogy egy közel két és fél órás természetesen zártkörű megbeszélés keretében az intézmény fővezére igyekezett meggyőzni hatásos ellenérvekkel fiatal kollegáját, hogy a legfontosabb dolog a tantervben foglaltak szigorú betartása:
- Nézze kedves kollega! - kezdte szemüvegét kopaszodó homlokára feltűzve a konzervatív igazgató, aki már mutatkoztak az idegesség tünetei; úgy verejtékezett akár egy igásló, ha komoly terhet kell cipelnie. - Van egy meghatározott tanterve az iskolánknak, amit tűzön-vízen keresztül is, de muszáj betartanunk! Ha művészeket akar nevelni, figyelmeztetnem kell, hogy ez nem olyasfajta intézmény, melyet az állam támogatna! És nem is forrná ki a gazdálkodási keretünk! - idegesen toppantott párat a nagyméretű, díszcserlyékkel ellátott irodában, majd amikor érezte, hogy nyomatéka van szavainak tovább folytatta:
- Azonban dicséretes, hogy a gyermekek és a szülők ennyire szeretik és elfogadják! Lesz szíves és a tantervet minden körülmények között betartani, különben a soron következő találkozásunk már korántsem lesz kellemes! - közölte kicsit keményebben, burkoltan fenyegetődzve a nagyhatalmúnak tartott igazgató.
- Ha szabad megjegyeznem Igazgató Úr...
- Mit akar már megint?! - csattant íróasztala mögül a hangja, mert ott védve érezhette magát. Most már korántsem volt annyira megértő, és barátságos, mint mondjuk néhány perccel ezelőtt.
- Én azt gondoltam, hogy a fő cél az önálló gondolkodásra való nevelés...
- Ha! - cinikus sóhaj hagyta el a száját. Úgy hangzott mint valami gusztustalan böffentés. - Mondja ezt éppen maga! Mennyi szakmai tapasztalata van magának édes fiacskám?!
- Hát... mindent összevetve nyolc év... - jegyezte meg halkan.
- No látja! Nekem meg már lassacskán ideje lenne nyugdíjba mennem, de nagy volna a rizikója, hogy nem lenne elég a nyugdíjam! - válaszolta pikírt flegmasággal. - Most távozhat!
- Ö... Elnézést kérek! További szép napot! - csukta be maga után az ajtót, hogy mielőbb visszatérhessen kíváncsi osztályába, ahol a legtöbb gyerek máris élénk érdeklődéssel kérdezgette, hogy mi történt?
- Tanár urat kirúgták igaz?! - kérdeztek rá többen is.
- Gyerekek! Ne igyunk előre a medve bőrére! Nyugodjunk meg, és folytassuk tovább, ahol abbahagytuk! - s miközben tovább tanultak, tréfálkoztak, viccelődtek helyenként a tanár fejében máris megfogalmazódott a tény, hogy valószínűleg még a héten kifogják rúgni.
Érezte és tudta nagyon is jól, hogy vannak rosszakarói. Már az elmúlt napokban is teljesen nyilvánvaló lett, hogy a tantestületi szobában sustorgás, mozgolódás támadt, amikor ő feltűnt a színen, és később késő esti felnőttképzési tanfolyam után, amikor - anno gálánsan többen is felajánlották, hogy hazafuvarozzák, most érdekes módon mintha minden kollegája szándékosan visszafogta volna magát, ha a nyíltszínű barátkozás szóba került.
végül igazságérzete győzedelmeskedett józan, mérlegelő esze mellett, mert megállt a tantestületi helység ajtajában, és hangosan beszélni kezdett kollegáihoz:
- Kedves Kollegák! Nagyon jól tudjuk, hogy a tanári szakma mindig is sok nehézséggel küszködött, de azt gondolom, hogy mi a gyerekekért és az emberekért volnánk, tehát ha rosszul végezzük a ránk szabott feladatokat azt a következő generáció fogja megbánni! Engem csupán annyi zavar, hogy mikor ebbe az iskolába jöttem mindannyian szeretettel, emberséggel fogadtak! Mi változott meg ennyire hamar? Vagy tán úgy cserélgetjük az emberi érzéseket egymás közt, akár mások a szennyest, vagy a fehérneműt?! Figyeljenek rám! Ez tanúság lehet a jövőre nézve! Ha önmagukra nem is gondolnak most, mert mindig kellenek a bűnbakok, legalább a gyerekekre gondoljanak! Köszönöm a figyelmet! - azzal fogta magát és kisétált a szobából, síri, döbbent, néma csend fogadta felszólalását.
- Akkor most a tanár úr végleg elmegy? - kérdezgették gyerekek, és később a felnőtt csoportban is egyre többen amikor már bent voltak a tanterem falai között.
- Hát... sajnos úgy tűnik... - eldöntötte, hogy igazat fog mondani. Semmi értelmét nem látta hazudni, vagy köntörfalazni olyasvalakik előtt, akikkel nagyon jól megértették egymást és a bizalom is kifejlődött.
- Ez kurva genyóság! - csattant fel felháborodásában egy hetedikes, nyurga srác, aki még csak most tanult meg szövegértőn olvasni, köszönhetően a tanár úrnak, és attól rettegett, hogy kedvenc tanára távozásával majd visszaesik a fejlődésben. Pedig hihetetlenül kemény munkát vitt bele a dolgokba, ha egyszer rászánta magát bármire is. - Nem lehetne csinálni valamit? Meg kéne fenyegetni azt a hájas szemétláda igazgatót? - jelentette ki nyíltan.
- Csak semmi erőszak gyerekek! Ne feledjétek, ha hagyjátok, hogy elragadjanak benneteket az érzelmek, akkor a rossz oldalt válasszátok, és egyre nehezebben tudjátok megőrizni magatokban a valódibb emberségetek! - olyan mélyenszántón, bölcsen beszélt, hogy minden gyerek érezte tökéletesen a lényegre tapintott.
Most az egész harmincöt fős osztály felállt, és köréje sereglettek a tanári asztalhoz; tétován körbevették, akár a szorgos kis csibék kotlós anyukat.
- Nagyon fog nekünk hiányozni tanár úr! Nagyon sokat köszönhetünk Roland bácsinak! - mondogatták, a lányok közül többen hüppögtek, és egymást átkarolva már a sírás szélén álltak, akárcsak a jócskán meghatódott tanárember.
- Nekem is mindenki nagyon fog hiányozni! Ne feledjétek! Hozzám mindig jöhettek ha bármi baj lenne, vagy csak szükségetek van egy emberre a meghallgat benneteket! Legyetek szófogadóak, és szorgalmasok, és mindig tanuljatok valamit! - köszönt el könnyeivel küszködve az utolsó órán.
Még azon a héten bement az igazgatói irodába, ahol a nagytekintélyű, potrohos igazgató nem győzte emlegetni, hogy az egész tanári szakma egy ígéretes tehetséget, és nagyon jó munkaerőt veszít, de sajnos anyagi és egyéb megszorítások léptek életbe, és neki is meg van kötve a keze:
- Őszintén sajnálom kedves kollega úr! Higgye el kérem, ha csak rajtam múlna, én mindent elkövetnék annak érdekében, hogy iskolánkban maradhasson, de... - itt elharapta a mondatot, mert azt érezte, hogy süket mondatokat puffogtat, amiknek semmi hasznukat nem veszi. - További sikereket és boldogulást kívánok Önnek az életben! - felállt az asztaltól, és izzadó tenyérrel fogott utolszor kezet beosztottjával.
Roland csupán bólintott némán, majd kiment az igazgatói iroda ajtaján. Az iskolaudvaron aztán népes gyülekezet fogadta: Szülők, gyerekek, volt kollegái csoportja hatalmas tapsviharral köszöntötte őt, és azt a mérhetetlenül sok segítséget, emberi hozzáállást, amit munkájába, és az emberekkel való foglalkozásba belevitt.

NYUGHATATLAN VISSZHANGKÉNT


Fuvolaként zúg a senkiházi szélben
az ordas-képű éjszaka.
Emberállat acsarkodó vadbarom-népség
szétszórja levethető Janusz-maszkjait.
Két kripta-arcon megviselt,
időbe-nyújtott emlék
hullám-törvény csörgedez,
míg kisírt szemekben tanúskodó,
játsznyi kövek kedvükre hánytorognak.

Csontváz-karmú fák dermedt holtágain
varjúszárnyak károgva fellobognak,
baljóslatú mítoszokat hirdetvén.

Dzsungeli gépzenében,
felpaprikázott emberforgatagban
nem téblábolok szándékosan.
Inkább otthonom szelídített melegében
igyekszem megvárni vak s láthatatlan
Sors-fonalak titkokkal terhes rendeltetéseit.

Görbe-képű tükrökben
ismerős arcom arcomba hökken.
Vicsorgó álcák, vérmes pojácák örvénylenek
zsibongó macska-tömegben.
Megint eltelik az év s én önmagamat
kérdőre vonva faggatom:
Ki voltam egykoron?
s vajon ki lehetnék most?!
Egy másik életben tán magam
hasonmás-kiadása cselekedhetne
karakán-bátran, temperamentummal karöltve.

Koldulni már akkor sem
akarna érvényesülési kérvényt,
halhatatlan szerelmet,
halálra végső engedelmet.
Magamban már így is magánzárkát,
ketrecet építettem hagymahéj-lelkem körül,
hisz nem lehet, hogy alattomos,
számító hazugsággá aljasodjék
minden miben egykoron hihettem halálig?!

A szivárványt a fény feldarabolva felaprózhatja,
ha optikai csalódásként
a becsapható szem enged neki.
Őszinte érzelmeket ezért
jobb dobbanó szívekkel átérezni,
ha úgy érzem már, hogy minden babonázó
tekintet egyszerre becsapott s megcsalt,
akár a titkos, égi jelek
s minden őszintén kimondott szó
csupán talmi játékszer lehetett
én nem szeretnék már senkire haragudni,
csupán csendben Külön-békét köthetni
s aztán kihalni!

MESTER ÉS DIÁK

Az író egy kis idő után belefáradt már mindenbe. Előbb jött a rendszerváltozás, aztán a nehézkes, zűrös, ellentmondásokkal traktált 90-es évek, amikor még mindig gyönyörű felesége váratlanul beteg lett, és meghalt. Bár megígérte neki, hogy boldogulni fog az életben, és ha ráköszönt egy újabb boldogság szikra-lehetősége nem elszalasztani a lehetőséget, ám titkon nagyon is jól tudta, hogy a lehetőség - legalább is -, egyelőre nem neki lett kitalálva.
Barátai, ismerősei egyre inkább elhanyagolták. Idillikus álmodozónak, zakkant vén aggastyánnak tartották, aki csupán csak saját, önző álmainak él, és akit a külső világ egyáltalán nem izgat. Az író ugyanakkor tökéletesen átlátott a lényegi összefüggéseken; pontosan tudhatta, hogy mi zajlik a világban, és szűkebben vett környezetében.
A televíziót nem nagyon nézte. Ugyan minek? valóságshowk, és egyéb ostoba tehetségkutatók nem hozták lázba. Inkább, míg újságot olvasott, míg egyáltalán létezett szabad sajtó" Később már azt sem igen.
Kis idő múltán megpróbálták megvesztegetni, megkörnyékezni innen-onnen, miszerint: ő egy nagy kortárs író, és mint ilyet valamilyen nagy és becses állami jutalmat, és kitüntetést kellene neki adni. Fel is terjesztették, szó se róla, de ő úgy volt vele, hogy az író ír, hogy az olvasó olvashasson, és a valódi véleményt róla úgyis a méltatlan utókor fogja majd kimondani.
A kis panelszerű lakásban, ahol egymaga éldegélt össz-vissz volt egy aprócska, szűk teakonyha-lyuk, egy kisebb nappali, vagy ha tetszik társalkodó szoba, és egy valamivel tágasabb hálószoba, ami egyben dolgozószobaként is funkcionált. Az író kedvenc 1931-es Remington írógépe lassan-lassan kikopott a divatból. Pedig annak idején mennyire büszke volt rá, hogy az ékezetes betűket is sikeresen rátudta tetetni egy írógépszerelmű ismerősével. Ám hol vannak már azok a papírillatú boldog idők? A kilencvenes években rohamosan tért hódítottak a komputerek, és ha az író lépést szeretett volna tartani a technológiával nem ártott, ha megkér valakit, hogy segítsen neki. A segítséget viszont nem szívesen kérte, és nem is fogadta el, hiszen kissé megrögzött rigolyasággal előbb-utóbb mindenkire óhatatlanul gyanakodni kezdett, és ez a legtöbb fennmaradó kapcsolatát meg is mérgezte.
Egyszer beért a lakása közelében megnyílt számítástechnikai üzletbe, ahol akkor a legmodernebb Intel Pentium 486-os számítógépeket lehetett megvásárolni, és úgy döntött csekélyke nyugdíját félretéve, vesz magának egy komputert, és persze azért jó, ha van, aki beköti, és áramforrásra is csatlakoztatja.
Amikor később két szakember elvitte a gondosan, hófehér kartondobozba csomagolt számítógépet a lakására, és beüzemelték nem győztek ámuldozni, azon a töméntelen plafonig terjedő könyvkupacokon, és kézirattömegek papirosain, melyet az öregedő író az évtizedek hosszú során össze gyűjtögetett.
- Készen vagyunk Nádasi Úr! Ha bármiben segíthetünk ne habozzon! Odaadjuk Önnek a garancia-levelet, mely két évig ingyenes szervízelést biztosít majd Önnek! Köszönjük, hogy nálunk vásárolt, és használja egészséggel a gépet! - búcsúztak tőle, amint minden szükséges Windows-programot megmutattak.
Az idős író, amint a két számítógépes szakember elment alaposan bezárkózott, kihúzta a csengőt, félrerakta a telefon kagylóját, hogy tökéletesen csak az írásra koncentrálhasson, és kizárjon minden mást, majd vadonatúj gépéhez ült kedvenc karosszékében, és a Office szövegszerkesztőben máris veszett iramban gépelni kezdett, és bár nagyon hiányzott neki régi írógépe kattogó krampácsolása, előbb-utóbb belejött a klaviatúrán való gépelésbe is, és egy nap leforgása alatt legalább ötven-hatvan oldalt is megírt.
Mikor végzett kivette pipáját, megtömte illatos dohányfűvel, majd mint aki jól végezte eddigi dolgát rágyújtott, és kedvére pöfékelt egy kicsit. Gyönyörű, mosolygós felesége portréját nézte, aki precíz, rendezett íróasztalán kapott helyet, mert így kicsit mindig úgy érezte, mintha az asszony szelleme vele lenne, és segítené őt az élet göröngyös útján.
Késő délelőtt egyszerre csak kopogtatás hallatszott az ajtaján, majd valahol egy kutya kezdett irdatlan hanggal nyüszíteni.
,,Hát ez nem lehet igaz! - bosszankodott magában, hogy nem hagyják békében dolgozni. Mégis mit képzelnek ezek? Csendrendeletről még nem hallottak?! Micsoda dolog ez?!" - felállt ültő helyéből. Már épp ideje volt, hogy macskásodásnak indult, reumás ízületeit is egy kicsit átmozgassa; óvatosan bejárati ajtajához somfordált, majd kinézett a kukucskálón.
Egyelőre csupán a kihaltnak látszó, dohosszagú folyósót látta, melyet az adott gondnok tartott úgy-ahogy tisztán, persze mindig arra hivatkozva, hogy a ház költségvetése sajnos aligha teszi lehetővé a gyakori felmosásokat, de hát legalább az alapvető higiéniai elvárásokat azért megcsinálhatta volna.
Óvatosan kikémlelt kinyitva az ajtót. Szinte azonnal észrevette a szatyorba, fóliákba csomagolt kisebbfajta élelmiszercsomagot, melyet néhány jóravaló szomszéd szokott külön az ő számára küldeni, mert nagyon szerették, becsülték az író feleségét, és úgy gondolták, hogy egy idős emberről, aki naphosszat mégiscsak egyedül van azért illik gondoskodni.
Gyorsan felkapta a csomagot, és mint valami felbecsülhetetlennek látszó kincset azonnal bevitte lakásába, egyenesen a konyhába és óvatosan felbontotta: kisebb adag műanyag dobozba zárt burgonyapüré, rántott csirke, savanyúság, egy szép piros alma, és egy kis zöldségleves volt benne, szintén hermetikusan becsomagolva.
,,Éppen jókor! - gondolta. Nemsokára úgy is itt a fél tizenkettes ebédidő!" - Az időpontokhoz makacsul, tántoríthatatlan kedvvel ragaszkodott. Úgy vélte ugyanis, hogy az időpontokat sem szabad megszegni, így ha mennie kellett valahova mindig igyekezett más drága idejét feleslegesen nem rabolni.
Éppen a villanyrezsón készült kapott ételeit kicsit felmelegíteni, amikor csengettek.
,,Hát ez azért már mégiscsak sok! - morgott egy nagyot. Éppen ebédidőben zavarni bárkit is." Kikapcsolta a rezsót, és újból kinézett a kukucskálón. Egy megszeppent tizenkét éves fiút látott. Úgy tűnt nagyon akarhat valamit. Résnyire nyitotta az ajtót:
- Tessék? - kérdezte sürgetőn, hangosan.
- Csókolom Nádasi bácsi! Balázs vagyok! Itt lakunk a házban. Tetszik tudni... segítséget szeretnék kérni... - nyögte ki.
- Bocsáss meg... kisfiam, de... - hárított az öreg, mert hajnal óta talpon volt, és korgott is a gyomra, másrészt a legkevésbé sem szeretett volna egy fiúcskát pátyolgatni.
- Nádasi bácsi... kérem szépen... nekem van zsebpénzem... - a fiú már vette is elő iskolás hátizsákjából pénztárcáját, mert szüleitől azt hallotta, hogy ez mindig biztos módszer lehet, ha egy ember bizalmát el akarnánk nyerni.
Abban a percben, hogy az öreg meglátta a gyerek pénztárcáját kicsit megenyhült, mondhatni közvetlenebb, barátságos hangnemre váltott:
- Nézd csak, kisfiam! Jóravaló legénynek látszol, de sajnos nekem rengeteg munkám volna... - itt észrevette, hogy a fiú nagyon szomorúnak, megbántottnak érezte magát. ,,Csak patáliát ne rendezzen már az ég szerelmére! Fölveri az egész házat!" - töprengett, majd meghányta-vetette a dolgot és beinvitálta:
- No, nincs vége a világnak! Gyere csak be!
Balázs tétován belépett és rögtön megakadt a szeme a rengeteg sok könyvön, mely valóságos Bábel-oszlopokat emelt a könyvszekrényszerűen majdnem minden egyes szobában.
- Tényleg ne tessék haragudni Nádasi bácsi, hogy zavarok, de napközibe nem szeretek járni... - vallotta be az igazat, amin az öreg elgondolkozott.
- Talán bántottak a barátaid...? - kérdezte kicsit gyanakodva.
- Hát... az az igazság, hogy alig van barátom... a szemétkedők szoktak mindig megverni... - felelte megtört, szomorkás hangon.
- Ó... sajnálom és megértem... Esetleg másik iskola?
- Jó lenne, de tetszik tudni apám hallani sem akar róla, míg anyu nagyon sokat dolgozik.
- Ó... értem! Szereted a könyveket? - kérdezte, megpróbált témát váltani. Gondolta a további írásaiból úgy sem lesz semmi.
- Nagyon szeretem! Kedvencem az Öreg halász és a tenger!
- Nocsak! - kapta fel érdeklődve a fejét az öreg. - No, és miért?
- Nem is tudom... - gondolkodott el egy pillanatra... - Talán a szókimondó, tömör nyelve, meg az egész történet miatt. Kicsit talán még Moby Dickre is hasonlít.
- Érdekes irodalmi párhuzam! - jegyezte meg ravaszkás mosoly kísértében.
- Nádasi bácsi! Lenne egy fogalmazás, ami ezen a hétre kellene... - kezdte bátortalanul.
- ...És ugyebár azt szeretnéd, ha segítenék neked, ugye? - tapintott azonnal a lényegre.
- Ha nem szeretne segíteni, azt is megértem, és már itt se vagyok... - újból megragadta hátizsákját és készült, hogy elmenjen. Ez óvatosságra sarkallta az öreget.
- Várj csak! Nem kell mindjárt megsértődni! Milyen feladatról volna szó? - ütött meg békülékenyebb, látszólag engedékeny hangnemet.
- Egy fogalmazást kellene írni egy emlékről. Lehet szünidő, vagy éppen ami az emberrel megtörtént!
- Ó! Mi sem egyszerűbb annál! Akkor hol itt a probléma?
- Tetszik tudni az úgy volt... - Balázs látszólag elbizonytalanodott. - Nem is tudom, hogy kellene megírnom! - mondta meg tanácstalanul az igazat.
- Ülj csak le ide az asztalhoz! - mutatott az ebédlőben álló nagy asztalhoz, és székhez. - Mindjárt visszajövök.
Balázs úgy csinált mindent, ahogy az öreg mondta neki. Leült, hátizsákját maga mellé tette a másik székre. Az öreg nem sokkal később egy másik írógép-matuzsálemmel tért vissza, amit lerakott egyenesen Balázs elé az asztalra.
- Ez itt egy írógép! Láttál már ilyet, igaz-?! - kérdezte kérdőn.
- Igen! A suliban még tanultunk is róla!
- Nagyszerű! Itt van a papír, amit ide kell befűzni, és már kezdődhet is a munka! - elővett egy nagyméretű papírost, és gondosan befűzte az írógép elejébe.
- Valami gond van?! - kérdezte a gyereket, aki megint csak értetlenkedő arcot vágott.
- Miről kellene írnom? - tette fel a kérdést.
- Jó kérdés! Van esetleg valami gyerekkori emléked, vagy történeted, ami nemrég történt veled, és úgy hiszed, hogy jó kiindulási alap lehet?
Balázs erősen kutatott a memóriájában, majd mint akinek arcán világosság gyúlt kibökte: - A legjobb barátom nemrég elköltözött a házból, és azóta már nem is tartjuk a kapcsolatot.
- Ó, sajnálatos! De történetnek nem is annyira rossz! Hát akkor nincs más hátra, minthogy le kell írni! - azzal felállt, és átadta a terepet a kissé megszeppent fiúnak.
- Nádasi bácsi? Hogyan kellene neki kezdeni? - kérdezte tétován.
- Először készíts egy vázlatot. Személyek, nevek, helyszínek, amikor ez megvan jöhet a történet egésze! A történetmesélés olyan, mint egy emberi csontváz, persze azzal a különbséggel, hogy itt a csontok jelképezik a történet vázát. Tudsz vázlatot készíteni? - újabb kérdés, és persze újabb bizonytalan tétováskodás. - Akkor megmutatom!
- Először is mondd el külső tulajdonságokkal, hogy néz ki a barátod?
- Az könnyű! Kicsi, szemüveges, sovány, szőke fiú. - felelte.
- Remek! Most írd le, hogy milyen érzéseket keltett benned, amikor elköltöztek.
- Nagyon szomorú voltam, mert kevés barátom van, és úgy éreztem egyedül maradtam!
- No, látod! Kiindulási alapnak ez nem is olyan rossz! A helyszín gondolom nem változik, mert az a mi házunk, ugye?
- Igen, azt hiszem!
- Akkor hát nincs más hátra, mint püfölni a billentyűket! Gyere és kezd neki.
Balázs bizonytalanul odatelepedett a székre az írógép elé, és egyenesen farkasszemet nézett a hófehér papírlappal. Megpróbálta úgy felidézni magában a történteket, ahogyan azt az öreg tanácsolta. Óvatosan kezdte egymás után kikeresni a megfelelő billentyűket, majd egymás után megnyomta őket.
- Püföld azokat a billentyűket az istenért! - szólt rá az öreg, amikor végre meghallotta, hogy régi írógépe újra hasznos segítségnek bizonyult.
Az idő hamar elszállt, és már kora este lett, amikor megint csak csöngetést hallottak. Az öreg kinézett a kukucskálón, és egy csinos fiatal nőt látott. ,,Talán a gyerek anyja lehet az!" - vélte, majd kinyitotta a bejárati ajtót:
- Miben segíthetek kedves asszonyom?
- Jóestét Nádasi bácsi! Úgy tudom, hogy a fiam lejött Önhöz, hogy a segítségét kérje egy iskolai feladathoz! - jelentette ki a filigrán asszony.
- Így igaz! Nagyon eszes legény, és remekül elboldogul majd az életben is!
- Csak azért jöttem, hogy szóljak, hogy ideje volna hazajönnie végre vacsorázni, mert holnap ismét suli van!
- Ó, persze, persze! Fiatal úr, merre vagy?! - szólt be az öreg hangosan a szobába, ahonnét még mindig lázas írógép kattogás hallatszott.
Nemsokára Balázs is előkerült.
- Szia anyu! Ne haragudj, hogy nem mentem haza... - állt meg anyukája előtt lehorgasztott, bűnbánó fejjel.
- Kisfiam! Nem haragszom rád, de vacsoraidő volna, és...
- Ö... persze... máris megyek... - Balázs már vette is a hátzsákját, ám a vázlata még mindig az öreg írógépben árválkodott. Az öreg író azonnal odarohant, és kihúzta a minden bizonnyal értékes papírost a gépből:
- Ezt itt ne hagyd fiatal úr! - nyújtotta feléje barátságosan a papírt.
Később az íróról kiderült, hogy rákos volt, és egyik pillanatról a másikra hirtelen meghalt. Balázs éppen akkor érettségizett, és nagyon megviselte a különc, hóbortos író halála, aki igyekezett mindig segíteni neki.

ÉRZÉSEK, ÁLMOK, TITKOK SUTTOGÁSAI

Az étteremben mindenki a csodájára járt, mert történt egyszer még anno a 2000-es évek eleje felé, hogy az akkor még csupán a kamasz évei vége felé járó Andor, és az egész osztály betért Gyulán egy kisvendéglőbe, ahol hófehér kötényes, tótos pincérek sürögtek-forogtak, és ahol szívélyes, és mondhatni emberbaráti volt a kiszolgálás.
Andor mindig is szégyellte nem csupán kisebbrendűségi komplexusát és duciságát, de enyhe sántaságát is, mely gyerekkori autóbaleste következményeként, mintha bélyegként nehezedett volna mindennapjaira.
Míg az osztály nagyobbik fele tüstént klikkekbe tömörítette magát, ami annyit jelentett, hogy a fiúk a fiúkkal a lányok pedig a lányokkal alakítottak kisebb csevegő társaságokat, addig a rejtélyes kamasz srác, akit persze mindenki hóbortos különcnek tartott, és kicsit idiótának is nézett, pedig csupán nem ártott volna őszintén megismerni őt egy távoli sarokasztalnál kapott helyet - látszólag a legyet sem zavarva.
Nemsokára aztán jött is a hófehérkötényes, harcsabajszos pincér, pirospozsgás arccal, és közvetlenül érdeklődött:
- Mit parancsol az Úr? - kérdezte közvetlen természetességgel, miközben tetőtől-talpig igyekezett végig mérni a jócskán megszeppent srácot, hiszen szokatlan volt az efféle túlzásba vitt udvariaskodás ráadásul egy modern évtized kezdetén.
- Ö... szeretnék kérni egy kis halászlét és egy tál sültkrumplit... - felelte motyogva, hogy a pincérnek óhatatlanul is közelebb kellett hajolnia, ha hallani szerette volna a megszeppent fiatalember hangját.
- Ó... értem... - emelkedett fel. - Máris megnézem, mit tehetünk! Parancsol valami... italt...?
- Egy Kólát...
- Azonnal hozom a rendelést! - felelte a pincér, és mintha egy híres emberrel volna dolga teátrálisan meg is hajolt, amit rögtön gyanús lett a legtöbb vendégnek. Tüstént sugdolózni kezdtek, hogy vajon ki is lehet az a rejtélyes fiatalember, aki a hátsó sarokasztalnál ül, látszólag mélabús kedélyállapotban?
Nem telt el talán nyolc perc sem, és a pincér tüstént hozta a halászlét benne jóízű, szálkátlanított halfilével, és csipetke tésztával, majd következett a hatalmasnak látszó sültburgonya rablóhússal. Alig került az egész ezer forintba se! Hiába! Akkor még volt a forintnak értéke!
- Tessék parancsolni! Jó étvágyakat kívánok! - válaszolta újfent meghajolva, majd távozva.
A fiatal srácnak sem kellett több, ahogy már vagy százszor láthatta Latinovitsot a Szinbád című filmben ő is komoly méltósággal, és ugyanakkor komótos lazasággal fogott neki, hogy kiadósan falatozgasson egyet. Nemsokára aztán híre ment a többi asztalnál, és a vendégek között is, hogy van egy ember a csárdában, aki sajátságos, különös tiszteletet vívott ki magának főként a kiszolgáló személyzet körében. És ha ez nem lett volna elég főként a lány osztálytársai előszeretettel hordják neki a saját, megmaradt rántott és sülthúsaikat.
- Te hallottad? - kérdezgették a kíváncsi, szenzációhajhász emberek egymást.
- Nem! Mit kellett volna hallanom?
- Ne izélj már! Biztos valami színész vagy művész lehet itt! Talán egy filmsztár? - találgattak.
S míg a vendégek többsége kíváncsiskodva nem győzte figyelni a hátsó részben falatozgató fiatalembert Andor osztálytársai közül - főként a lányok -, egyre többen kezdtek asztala körül sündörögni; volt aki tüntetően, lázadásképpen még le is ült, és szinte élvezettel figyelte, ahogy a srác élvezettel eszegeti a finom falatokat.
- Imádom, ha egy pasi enni kezd! - kezdte ábrándozva egy csinos, szőke tüsi frizurát viselő lány, akibe Andor fülig szerelmes volt, ám a világért le nem árulta volna magát.
- Ó... kérsz egy kis sültkrumplit...? - kérdezett vissza két falat között, melyet kólával igyekezett leöblíteni.
- Köszi... - finom, aprócska ujjacskáival, melyek kicsit kihívóan voltak kilakkozva máris beletúrt a sültkrumplis tányérba, hogy a lehető legtökéletesebb formájú szeletet vehesse ki a nagy halom kupac közül. Amikor úgy tűnt sikerrel jár szándékosan lelassította mozdulatait, mintha lassított felvételt játszana; ajkaihoz emelte a még mindig meleg krumpliszeletet és kéjes élvezettel csámcsogni kezdte miközben szempillarebegtető, egzotikus pillantásokat küldött a jócskán megszeppent fiatalember felé. - Hmmm... isteni ez a krumpli...
Andor szólni nem mert. Egyrészt, mi van akkor, ha olyan idióta hülyeséget mondd, ami miatt a lány azonnal sértetten feláll az asztaltól, és ezzel vége szakad a már amúgy is nehezen kivívott barátságuknak? Másrészt, szinte magán érezhette az antiszociális, érzelmi szociopata osztályfőnöke tekintetét, aki előszeretettel híresztelte el róla, hogy mennyire hülyegyerek, és értelmi szinte egy ötévesé. Tehát, ha minden kötél szakad, előfordulhat, hogy az osztályfőnök az érettségig hátralévő bő két évet totális pokollá fogva változtatni, csak mert most rajta volt a sor, hogy merjen önmaga lenni egy kicsit!
- Tudod, amikor először láttalak azt gondoltam, hogy muszáj megismerkednem veled, mert te olyan más vagy, mint a legtöbb korod béli! Ne érts félre, rendben?! Mintha benned lenne egy másik felnőttesebb, érettebb személyiség, melyet foggal-körömmel titkolni szeretnél mások előtt. Biztos gyerekkorodban sok bántás érhetett, vagy talán az általánosban! A lényeg, hogy őszintén örülök, hogy egymásra találtunk... - kicsit felemelkedett, áthajolt Andor térfelére és megpuszilta pufók arcát, amitől azonnal lúdbőrös lett, és egész testében jólesőn bizseregni kezdett. - Kati nénire pedig rá se ránts! Mindig azokat pécézi ki, akikkel kekeckedhet, de egyszer még ellátom a baját! - itt egy jelentősteljesen komoly, már-már fenyegető pillantást küldött az osztályfőnök asztala felé, ahol rajta kívűl még ott ült a férfi földrajztanár és egy másik biológia szakos tanárnő.
- Kérdezhetek valamit...? - szólalt meg kis idő múlva.
Andor bólintott, mert televolt a szája ínycsiklandó oldalasokkal, és sültekkel.
- Voltál már lánnyal? Szóval, tudod, úgy?! - érződött a hangján, mintha sokkal jobban zavarban lenne, és megvolna illetődve, mint a srác.
Andor nemet intett a fejével.
- Nehogy megsértődj! Csak tudod annyira kíváncsi vagyok! Én bevallom voltam már fiúval, és az első alkalom nagyon kiábrándított, talán azért, mert kicsit fájt is, és fogalmam sem volt, hogy mit kell csinálni! Azt hiszem, hogy utána szándékosan kerültem azokat a seggfejeket, akik erőszakosak, és rámenősek voltak! Már, ha érted, hogy mire gondolok? - annyira kíváncsian nézett vele farkasszemet, hogy Andor azt képzelhette, hogy valóságosan is a veséjébe láthat.
- Na, de ennyit rólam! Te mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
- Nehéz kérdés... - töprengett, mielőtt válaszolt volna. - Talán megpróbálom a Színművészetit, de nem sok esélyem van! Eltudsz képzelni egy dekadens, dagadék Hamletet, vagy egy kövér Macbethet?
- Még szép hogy! Végre egy vagány, és belevaló rendező igazán megmutathatná, hogy lehet máshogyan is színdarabot rendezni! Sosem értettem, hogy kortársakat miért nem játszanak a színházak?
- Ennek minden bizonnyal anyagi vonzatai vannak! Egy kortárs társadalmi dráma a társadalom szűkös rétegeit mozgatja csupán meg! Az a baj, hogy egyre inkább a gazdagok kiváltsága a színházba járás! Ha csak a méregdrága jegyárakat nézzük mindenképp!
- Hú! Mennyire igazad van! Sok mindenben tájékozott vagy! Ez nagyon bejön! Még hova adtad be a jelentkezésedet? - faggatta tovább.
- Szeretem az irodalmat és a törit úgyhogy valószínűleg valamelyik Bölcsészeti Kar lesz a befutó! Bár Piliscsaba nekem legalább is túl messze van!
- Nem is mondtad, hogy jártál Piliscsabán!
- Anyu elkísért! Inkább ő, mint az apám! Igaz ott se voltak kedvesek!
- Pedig fantasztikus mennyi mindent tudsz!
- Szerintem hihetetlenül erőszakosan rágörcsöltek a nyelvtanra és az megfojtja az irodalom szeretetét... - töprengett.
- Ezen már én is filóztam! Ha végre megkapjuk az érettségit én megpróbálom majd az Államigazgatásit, és bár semmi kedvem az ügyvédi pályához, valahol el kellene kezdeni! Talán szülhetnék is egy-két gyerkőcöt mielőtt kimegyek a korból! - úgy beszélt, mintha már most egy egész világ sorsa függne tőle.
- Én már annak is örülnék, ha a faterom nem nyaggatna folyton azzal, hogy ideje végre a magam lábára állnom, meg minden. Hihetetlenül kimerítő tud ám lenni! - fújt egy nagy levegőt, mert kicsit úgy érezhete magát, mint aki túl sokat evett.
- Azért csak óvatosan eszegess! Látom elkényeztetnek téged ezekkel a finom húsokkal! - gondolt egyet és most ő is megkóstolta a sülthúsok széles, ízletes választékát. - Hú! Ez is bombajó! Már csak a fűszerezés miatt is! Vannak dolgok, amiket egész egyszerűen muszáj kipróbálni a nagybetűs életben, különben az embernek - legalább is -, rövid távon hiányérzete támadhat.
- Ebben lehet valami!
Időközben odajött az asztalukhoz a lány egyik legjobb barátnője Viki, és kicsit úgy tűnt, hogy kérdőre vonja:
- Sziasztok! Bocsika, ne haragudjatok! Kris miért nem jössz vissza hozzánk?! - sürgette kicsit türelmetlenül.
- Hát... lássuk csak! Talán azért nem, mert itt most jól érzem magam! Vissza fogok menni, ne izgasd magad, de most Andorral olyan jó beszélgetni! - jelentette ki, ami a másik kamasz lány számára jelzés volt, hogy egyelőre hagyja őket békén. - Szeretnél még valamit Viki?!
- Nem! Semmit! További jó dumcsizást! - azzal máris visszament a többi osztálytársához, akik máris élénken elkezdtek arról diskurálni, hogy lehet hogy Kriszti máris bepasizott?
- Látod Andor! Ilyenkor kicsit utálom a kotnyeles barátnőimet! Miért kell mindenkinek mindenről tudnia egy osztályban? Föl nem foghatom!
- Igen! Ez fontos kérdés...
- Szerintem az ofő is annyira igazságtalanul, és nyersen beszélt veled, mert nagyon intelligens vagy, csak úgy érzed, hogy folyton bizonyítanod kell, és akkor a kapcsolataid is hamar tönkre mehetnek!
- Igaz!
- Tudod mit? Arra gondoltam, hogy ha most már ilyen jó haverok vagyunk, és majd leérettségizünk meg minden, hogy jó volna egy párkapcsolat, aztán ki tudja? Lehet, hogy működni fog kettőnk között, és akkor nem leszünk többet egyedül! - most vette észre, hogy a mindig keselyű-tekintettel figyelő osztályfőnök egyenesen feléjük tart. - Most kell csak a bátorság! Egyenesen a hárpia közelít!
- Sziasztok fiatalok! - igyekezett kötetlen hangnemben üdvözölni diákjait. - Andorka ne egyél annyit, mert végén, még elrontod a pocikádat! - figyelmeztette kioktató hangon a srácot, amit Kriszti máris nehezményezett, mert védelmébe vette a srácot.
- Kati néni! Ne tessék haragudni, de Andor már nem kisgyerek! Ami azt illeti fantasztikusan intelligensebb, még nálunk is és nem tűröm, hogy Kati néni, vagy bárki más úgy bánjon vele, akár egy idióta hülyegyerekkel! Valószínűleg bele sem tetszett gondolni, hogy ez mennyire rosszul eshet Andornak? - kérte ki ezt a viselkedést.
Andor legszívesebben fülét-farkát behúzta volna, hiszen valósággal rettegett a háripától. Csöndben lapított.
- Krisztike! Nem tudod miket beszélsz! Én csupán csak felmértem, hogy milyen... a hangulat... - ravaszkás, ördögi fintorral hatásszünetet tartott. - Úgy látom itt minden rendben! Folytassátok csak nyugodtan! - azzal máris tovább állt az asztaluktól.
- Ajjaj! Most aztán leégettük a hisztériák királynőjét egy egész étteremnyi ember előtt! Ennek később még megisszuk a levét, de rohadtul nem érdekel! - jegyezte meg talpraesett lányként.
Később az érettségi vizsgák egyik különleges szenzációja volt, hogy Andornak szóbeliznie kellett matekból, mert olyan rossz írásbeli vizsgát produkált. Minden tanára és osztálytársai kertelés nélkül mellé álltak, persze kivétel most is csupán az osztályfőnök volt, aki szerint Andorka jobban tette volna, ha halaszt egy fél évet! Amikor később végre mindenki megkapta az érettségijét és egy bankett-bulit tartottak, ahol még utolszor összejöttek, hogy búcsút vegyenek egymástól Kriszti és Andor fogadalmat tettek, hogy mindig vigyázni fognak egymásra és megvédelmezik egymást.

AJÁNDÉKBA KAPOTT SZERENCSÉK


Mint a megvert gyermek,
ki nagy titokban mer csupán hazasomfordálni,
vagy akit saját házából kizártak kósza-árnyak
s már nem képes többet megvigasztalódni
– visszatart a megtalált,
elnyerhető boldogságtól milliósok
felesleges kötelék-akadály.
A naponta megújulni kész, sovány lélekjelenlét,
vagy csenevész akaraterő már nem is elég.
Nem könnyű egy több sebből vérző szívét
meggyógyítani s újat találhatni
egyetlen emberöltőn keresztül.

Miközben azt érezheted,
hogy naponként mindenki szándékosan elhagyott,
mert konok-makacs lettél
s mert lelked inkább
a négy fal magányába önkéntes kedvvel visszavonult;
magad döntötted el,
hogy mielőtt megismernél valakit
megméred titkos mérlegeden tetteinek,
szavainak igazibb súlyát,
s ha hamis a szó, hazug a tett,
tetetett a mozdulat te leszel az,
ki majd befejezetten szakít.

Tenyeredben szándékosan lebegni
hagytad kézfogások ígéreteit.
Nem létezhet sem Jelen sem Múlt csupán
csak ha minden mindennel összehajolt.
Csak ha pontosan lehetne látni a láthatatlan,
bizonytalan útirányt,
hogy nem csupán tükrök torz-groteszk képeiben
ragadva kelljen önmagaddal végleg farkas szemezni.

Mint aki szándékosan elajándékozta életét a tudatnak,
hogy semmiségeken kívül még biztosan lehet valaki:
szívesen körülnéznél az életben,
hogy megtalálhasd méltó párodat.
Sokszor elegendő egy-egy döntő pillanat
– vigyázz ne hogy még beleroppanj!

Inkább nem ismert tájak felé vinne,
hajszolna ismeretlen utad
– de titkos vegyes infarktusod már híven kopogtat,
majd folyton akadályoz.
Kísértetként lebegsz majdan
lakatlanná lett otthonod falai között,
ahelyett, hogy megtanulhattad volna
élvezni megérdemelt, családos életed.
De így lesz rendjén!
Elpártoltak fejed felől ajándékba kapott szerencsék!

AMIKOR AZ ÉLET ESÉLYT KÍNÁL

Csenge kislányként haragudott meg az anyjára, amikor szülinapja előtt lelépett otthonról, és csupán csak egy pár soros levelet írt az apjának, melyben mentegetőzve, és borzasztó szégyenérzettel bevallotta, hogy nem jó anyuka, és hogy képtelen gondoskodó szülő lenni, és Csenge más anyukát érdemelne.
Csenge apukája persze igyekezett minden tőle telhetőt elkövetni, hogy lányának normális gyerekkora lehessen. De a mindössze negyvenkét éves férfi Csenge tizennyolc éves kora körül váratlanul meghalt infarktusban.
Csenge egész gyerekkorát és kamaszkorát is jócskán meghatározta a konvenciókkal és szabályokkal való szembenállás és lázadás szelleme. Amikor az osztályban a legtöbb csinos kamaszlány, akik már mellekkel, és fejlett női testtel rendelkeztek büszkén eldicsekedtek vele, hogy ők bizony már lefeküdtek pár sráccal, és élvezték a dolgot Csengét sem kellett attól félteni, hogy bármiről, mely az életét meghatározza lemarad. Tüstént kiszemelte magának a suli kicsit mindig is lesajnált bohócát. Egy pufók, dagadék, csupaszív srácot, aki verseket írt, és romantikusan bókolgatott naphosszat a lányoknak, és nagyon furcsa hóbortjai voltak. Amikor aztán egy este sor került a szexre, a pufók srác annyira feszélyezve érezte magát, és le-föl száguldott a vérnyomása, hogy Csengének jó pár órába tellett mire megtudta nyugtatni totálisan ügyetlenkedő kamaszt, akinek még így is gondokba ütközött az óvszer hatékony használata.
- Várj ez így nem lesz jó! Inkább én leszek alul! Az mindig bejön! - nem győzte ösztönözni, bátorítani a megszeppent, berezelt srácot.
Végül inkább úgy döntött, hogy színlelni fogja az orgazmust, csakhogy végre mindketten hellyel-közzel elégedetteknek tűnjenek, s bár nem épp ez volt álmai éjszakája lelke mélyén úgy érezte ezt mindenképp meg kell tennie.
Később az ballagás utáni bulin Csenge és a pufók srác hosszú órákat voltak képesek beszélgetni, és élvezték egymás társaságát, mint a valódi szerelmesek. Viszont a srác egyetemre készült, és megint csak az volt a kifogás, hogy a túlzsúfolt életmódja miatt a párkapcsolatra már nem jutna amúgy is elfoglalt idejéből, de amint tud megfogja látogatni Csengét. Ő csak várjon türelmesen és nem lesz semmi baj!
Csenge várt is kissé kislányos hiszékenységgel türelmesen, míg végül beleunt ebbe az egészbe, és felhívta a srác néhány haverját a mobiljukon, akik elmondták neki, hogy nemrég volt az esküvője és valami gazdag macát vett el! Csenge a hír hallatán valósággal összeomlott. Úgy érezte megalázták, és becsapták, hiszen rajongásig imádta és nagyon megszerette a srácot, és azt szerette volna hinni, hogy majd boldogan élnek, ám mivel ő apja halála után gyakorlatilag árva volt nehezen tudta már elképzelni, hogy valaha egyszer majd újból kopogtatni fog az igaz szerelem lelkének kapuján.
Később fölmerült tehát a kérdés, hogy a törvény értelmében nagykorúnak számító lány hova kerüljön? Imádott nagymamája is nemrég halt meg, míg a legtöbb első vagy másod unokatestvére, és azok családtagjai hallani sem akartak róla, hogy még egy ,,koloncot" felesleges terhet a nyakukba vegyenek.
Így történt, hogy - legalább is -, egyelőre a talpraesett, és nagyon tudatos határozott lány egyedül maradt a hatvannégy négyzetméteres társasházi lakásban, és jóformán a nyugdíjas jóravaló szomszédok vittek neki ennivalót, és úgy gondoskodtak, és védelmezték őt, mintha saját családtagjuk lenne. Az idős nagymamák olyan csokitortákat, és ínycsiklandozó süteményeket készítettek neki, hogy Csengének valósággal könnybe lábadt a szeme a megható, szívet melengető gondoskodásról.
Bár volt néhány nagyon is rizikós, rázós eset, amikor néhány hivatalos ember bukkant fel a házban, és persze élénk kérdezősködés, találgatás kezdődött, hogy egy tizennyolcadik életévét betöltött lány hogyan is élhet tökéletesen egyedül, mire megint csak a jóravaló szomszédok voltak azok, akik teljes mellszéleséggel védelmükbe vették és kiálltak az árvaságra jutott lány ügyéért.
Csenge később elhatározta, hogy beiratkozik valamilyen továbbképző tanfolyamra, s bár volt emeltszintű érettségije, a legtöbb esetben -kivétel nélkül -, mindenkitől azt hallotta, hogy manapság nem árt, ha több lábon áll az ember, hiszen ki tudja mi lesz pár hónap, vagy év múlva? Gyorsan beiratkozott egy reklámmarketing és üzleti stratégiákat taglaló, és elemző kurzusra. Szerencséje volt, mert a legtöbben korabeli hölgyek voltak, akik között dúlt a bizonyítani vágyás és a rivalizálási szándék. Akadtak viszont néhányan, akikkel hamarosan igazán jó baráti kapcsolatot alakíthatott ki, és a kurzus elvégzése után úgy határozta, hogy ideje önálló talpakon álldogáló, ütőképes vállalkozást indítaniuk, mely három éven belül muszáj, hogy hozzon is valamennyi hasznot a konyhára. Annál is inkább, hiszen Csenge sosem szerette, ha rá van szorulva, vagy ki van szolgáltatva a legtöbb ember számára.
- Okés csajok! A legfontosabb a marketing mellett a logisztika és még néhány lényeges dolog... - kezdte Csenge, mint aki már mindent aprólékos gondosság mellett meg is tervezett.
- Már megbocsáss édesem, de honnét szerzünk befektetőket, ha szabad kérdeznem?! - nézett rá kérdőn a másik sikeres, fiatal hölgy.
- Már mint, olyan sikeres emberekre gondolsz, akiknek nincs eszük, viszont tele vannak pénzel? - kérdésre jöttek az újabb kérdések.
- Ezt eltaláltam édesem!
- Hát éppen ebben rejlik az üzleti stratégiánk célszerű, és hatékony meghatározása! Egyébként, hogy kérdésedre válaszoljak: fingom sincs! - tette keresztbe mindkét kezét, és várta, hogy barátnője milyen ötetekkel áll elő.
A kezdeti kissé nyakatekert döcögős kezdetek után kibéreltek egy ócska raktárhelységet, amit az indulótőkéből, és némi visszafizethető, kedvezményes hitel segítségével szépen újjá varázsoltak, felvettek két szintén ambiciózus és fiatal alkalmazottat, és megpróbálták reklámozni a termékeiket. Igaz, ami igaz egyelőre homályos elképzeléseik voltak róla, hogy valójában mit is akarnak majd gyártani, és forgalmazni, de lelkesedésük, és ötletelésük szépen lassan kezdett beérni. Végül abban egyeztek meg, hogy minőségi ruhákat fognak gyártani minden korosztály számára, viszont szerették volna kihangsúlyozni, hogy megfizethető árakon, ami viszont semmiképp sem áshatta alá a minőség nívóját.
Máris kiterjedt törzsvásárlói körre tudtak szert tenni, és a meghirdetett akciók mellé ingyenes házhozszállítást is adtak. Már csupán egy számítástechnikai zseni-gurura volt szükségük, aki elkészíti, felügyeli, és frissíti webshopjukat, honlapjukat illetve digitális térben való állandó jelenlétüket. Nem kellett sokáig keresgélni, mert mint utóbb kiderült a hippi külsejű srác még mindig a nagyijánál ,,csövezett" azingyen szállás és ellátás miatt és az idős, kifinomult hölgy abban a percben, hogy tudomást szerzett a minőségi ruhákról valósággal addig győzködte, nyüstölte kissé szeleburdi, és habókos unokáját, amíg az rá nem állt arra, hogy beszálljon az üzletbe, mint afféle számítástechnikai ezermester.
Néhány hónappal később Csenge barátnője és vállalkozó üzlettársa bejelentette, hogy férjhez megy és szeretné, ha Csenge lenne az egyik koszorúslánya. Mi sem természetesebb ennél! Jött a válasz és fergeteges esküvőt csaptak, ahol Csenge álom gyönyörűen festett a levendulaszínű, leginkább kisestélyire hasonlító ruhakölteményében. Ott találkozott újból egy sorsfordító érzéssel, melyet egészen idáig úgy hitt örökre eltemetett magában.
A jóképű, és sikeres férfiról kiderült, hogy a felesége csúnyán megcsalta, és otthagyta egy kislánnyal együtt. Csenge rögtön saját szomorúra sikeredett gyerekkorát vélte felfedezni a saját és a férfi magánélete között, és miközben folyt a tánc és a lagzi észre se vették, és azonnal egy asztalhoz kerültek, és élénk, kíváncsi eszmecserét kezdtek folytatni, olyannyira, hogy alig két hónapon belül Csenge a férfihoz költözött, és hamar megkedveltette magát tüneményes, és imádnivaló kislányával.
- Az az igazság, hogy kicsit izgulok... vallotta be túlzottan is őszintén, és nem győzött leplezni pirulását, mert úgy vélte az még mindig a gyengeség jele.
- Szerintem fantasztikusan jól csinálod! - bátorította a jóképű férfi. - Szeretnék neked bemutatni valakit! Már sokat meséltem neki rólad, és persze alig várja, hogy valódian is megismerhessen!
Csenge hirtelen azt sem tudta miről van szó. Csupán csak akkor esett le neki a lényeg, amikor egy tüneményes, szőke kis angyalka totyogott be aprócska lábaival a szobába; néhol még ingatagon libikókázott lábacskáival, de már szépen tipegett egyedül. Szinte öröm és meghatottság volt nézni. Bizony Csenge jócskán meghatódott, pedig megígérte önmagának, hogy mindig erős lesz és határozott, és nem hagyja hogy bárki, vagy bármi eltántorítsa eredeti terveitől, és elképzeléseitől. Most pedig itt volt egy kis hercegnő, aki puszilgatott, ölbe kapott és bekuporodott hozzá a szőnyegre játszani, mintha ő is egy nagy gyerek volna, akinek hiányoznak a szülei.
- Jaj Ferikém! Olyan gyönyörű a kislányod! - mondogatta, míg náluk volt látogatóban.
- Igen! Tiszta anyja! - vallotta be kellő büszkeséggel a férfi, de azért érezhető volt a gesztusain, hogy még mindig lelki sebeket visel a feleségével történt szakítás miatt.
Csenge majdnem minden nap azt vette észre, hogy a vállalkozásának napi ügyeit intézve fölugrott a férfihoz, vagy a férfi ment fel hozzá. Ám ez csupán hétvégéken volt jellemző, mert míg a férfinek kötött munkarendje volt, addig vállalkozó lévén Csenge kicsit megengedhette magának a rugalmasságot.
Olyan gyengédséget, intimitást vittek kezdődő kapcsolatukba, melyről Csenge talán nem is álmodhatott, és mikor ténylegesen megtörtént, hogy lefeküdtek egymással mindketten azt érezték, mintha egész életükben csak egymásra vártak volna.
Csenge alig akarta elhinni, hogy nemsokára ő is kismama lesz. Félt bevallani önmagának is, de titkon azon idegeskedett, hogy vajon ő hogy fog viselkedni, viszonyulni saját gyermekéhez, amikor az ő anya is olyan könnyedén, és hamar lelépett és otthagyta őt az apjával együtt? S miközben rajongásig imádta a terhességének mind a kilenc hónapját az összes kellemetlen testi és hormonális változásokkal egyetemben mégis úgy érezte, hogy ennél nagyobb ajándékot ritkán kaphat bárki is a sorstól.
A szülés legalább öt órát vett igénybe, és bár fájdalmas volt a vége felé, amikor Csenge karjába vette kisfiát valósággal madarat lehetett volna vele fogatni. Nagyon hosszú, keserves utat tett meg mire elérhette vágyait, és hálás volt a sorsnak, hogy ezt megengedte számára.
Talán még sohasem volt ennyire boldog és elégedett: egyszerre hirtelen új családja lett, és bár kissé nehezen de azért csak megértette, hogy az életben nem szégyen, ha az ember bevallja gyengeségeit, és ugyanakkor olyan emberek társaságát is megpróbálja megkeresni akik vigasztalnak, bátorítnak, és felemelik a nehéz hétköznapokban a földről is!

GÖRBE ÉJSZAKA

Aliz már alig várta, hogy élete első szerelmével lehessen. Igazi, hamísíthatatlan szerelemnek gondolta ezt, és mindenképp szerette volna megosztani azzal, akiről azt hitte kívül-belül ismeri őt. Kicsit sokat ivott aznap este a vodkanarancsból, de csupán csak kizárólag azért, hogy oldja hihetetlenül idegroncs átlásait.
,,Vajon milyen lesz, amikor Gyurival szerelmeskedni fognak? Vajon csupán csak a legelső alkalommal fog fájni?" - töprengett erősen.
- Most komolyan csajszi? Ez valami idióta, hülye vicc?! - annyira mérges, ideges, bosszús volt azért, mert a maradék fogamzásgátló tablettája elfogyott, és több mint valószínű, hogy Gyurinál sem volt óvszer, hogy legszívesebben ott helyen jócskán megtépte volna legjobb barátnője Tünde haját.
- Hé, nyugalom csajszi! Vedd lazára a figurát! És mi van, ha Gyurinál mégiscsak van koton? Nem dől össze a világ! Használjatok alufóliát! - rötyörészett vihogva, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolgok egyike.
- Te most hülyéskedsz velem, igaz? Azért, mert Gyuri velem akart lefeküdni, neked pedig annak idején is megvolt a fél egyetem! - kicsit elgondolkodott hirtelen szóváltásán, majd bűntudattal megjegyezte: - Bocs! Elismerem, hogy ez egy kicsit durva volt! Ne haragudj! Te vagy a legjobb barátnőm!
- Nincs gáz! Figyelj! Ma éjszaka isteni dolgotok lesz! Felfedezitek együtt a szerelem zsigeri hatásait, és ha mégsem jönne össze, na bum! Legalább egy nyavalyás élettapasztalattal több! A legfontosabb dolog, hogy ne kezd el nekem megint pánikolni, mert akkor a pasid is azt hiheti, hogy hisztis picsa vagy! Okés?! - kérdezett vissza, mert mindketten szexis melltartót és fehérneműt viseltek szándékosan, hogy begerjesszék a pasijukat.
- Tünde! Nekem ne kezdj el jópofizgatni, mert ez most nem a legalkalmasabb pillanat! Ha valami balul üt ki, már pedig rohadtul érzem, hogy így lesz akkor a következményeket együtt fogjuk viselni! Világos?! - nézett vele bosszúállón farkaszemet, és úgy tűnt komolyan is gondolja.
- Nyugi van édesem! Na, menj és boldogítsátok egymást egy kicsit a te Gyurikáddal! - valósággal máris betolta a szobaajtón legjobb barátnőjét.
A furcsára sikeredett görbe éjszaka után hajnali négy órakor értek haza közös lakásukba, és máris a lehető legapróbb részletekig átbeszélgették a szexis éjszaka minden pikáns, provokatív részleteit. Alig pár héten belül Aliz heves hányingerre, émelygésre ébredt, és a hét többi napján is általános rosszullét gyötörte. Később Tünde tanácsára vettek az egyik közeli drogériában egy elviekben megbízható terhességi tesztet, melyre rá kellett pisilni, és ha a kis kondez-csík elszíneződött, akkor az illető anyai örömök elé nézhetett a közeljövőben.
- Szerinted beválik?! - Aliz annyira émelygett és annyira ideges volt, hogy alig bírt magával. Meglehet máris mocorogni kezdtek szervezetében veszettül a hormonok.
- Ugyan már drágám! Tudod te, hogy kik kísérletezték ki ezeket a vackokat? A tudálékos seggfejek, akik még nem döntötték el, hogy mihez is akarnak kezdeni ebben az átkozott életben! - azért máris bepakolt a műanyag bevásárlókosárba legalább hatfajta terhességi tesztet, biztos, ami biztos alapon, csakhogy újból ne kelljen már visszajönni!
- Tünde, ha terhes vagyok emlékeztetlek rá, hogy az miattad történt! Vedd tudomásul!
- Jé! Nyugi! Nincs vége a kurva világnak, míg engem látsz! - próbálta sikertelenül megnyugtatni Tünde. - Most szépen bemész a klotyóra és lepisiled ezt a kis papírost! - valósággal betolta a jócskán bepánikolt fiatal nőt a mellékhelységbe.
Aliz mindent úgy csinált, ahogy Tünde elolvasta a használati útmutatóban. Rengeteg narancslevet, és vagy tonnányi üdítőt megivott, hogy végre igazán, kiadósan pisilni tudjon, majd következett a fekete leves; a kis lakmuszpapír aprólékos, tüzetes átvizsgálása. Két kék vonal jelent meg az egyik fajtánál, míg a másikon piros lett a teszt.
- A kurva életbe kisanyám! - kiáltott fel hangosan, amikor megnézte az összes terhességi tesztet Tünde. - Nemsokára kismama leszel!
- Ez is miattad van! Ha akkor lett volna nálunk plusz még egy óvszer, most nem lennék ekkora bajban! - Aliz annyira kétségbeesett, hogy elkövette a legrosszabbat a totális pánikrohamot, így az ész érvek szinte sorozatosan le is pattogta róla.
- Nyugalom! Nézd! Nem mondom, hogy nem hibáztunk, de annyira bevoltunk piálva, hogy arra sem emlékeztünk, hogy valóban mi is történt! Különben is lesz egy szuperbabád és rögtön kap két anyucit is! Azért ez is valami, nem igaz?!
- Kösz! Ez igazán rendes tőled! Csak azt nem tudom, hogyha te volnál az én helyemben neked sem tetszene, hogy alig pár hónap múlva nem viselhetsz dögös bikinit!
- Hát... ja... ebben van valami, de figyelj! Szerintem óriási dolog, hogy megéled az anyuciságot! Szerintem amondó vagyok! Nézzünk mindennek a jó oldalát.
- Ó! Hát persze! Hát akkor lássuk csak! Kurva jó dolog egész álló éjszaka egyetlen szemhunyást sem aludni! Minden kurva reggel émelygéssel, hasgörcsökkel, hányingerrel ébredni, hátfájdalmakkal, bedagadt lábakkal, úgy hogy a végén már mozogni sem tudsz és a többi... Szerinted ez fair játszma?! Mert szerintem rohadtul nem az! - Aliz annyira elkeseredett és szemlátomást szomorú volt, hogy eleredtek a könnyei, így legjobb barátnője igyekezett mindent elkövetni, hogy megvigasztalja!
- Semmi baj nem lesz! Hé! Itt vagyunk egymásnak mi ketten és pokolba az összes átkozott, kisfarkú pasikkal! - ölelte magához a sírástól rázkódó, kiszolgáltatottnak látszó nőt.
- Azért... szeretnék még egy jó fej fickót magam mellé... - hüppögte kicsivel később.
- Majd csak kerítünk valakit! Most viszont muszáj lesz berendezkednünk a kicsi igényeihez! - vélekedett Tünde, és máris törni kezdte a fejét. - Elég kényelmes az ágy? Nem kellene vennünk inkább egy matracféleséget?
- Nekem bárhol megfelel!
- Igen, édesem tisztában vagyok vele, hogy te bárhol tudnál aludni, de most egy kis emberre is gondolnunk kell! - vetette fel.
Végül abban maradtak egymással, hogy a terhesség kilenc hónapja alatt Tünde alszik majd a nappaliban, míg Aliznak jó lesz a tágas ágy minden férőhellyel, és kényelemmel ellátva.
Tünde a kilenc hónap alatt mintha egy teljesen más emberként kezdett volna viselkedni. Hirtelen átváltott védelmező anyatigris üzemmódra. A nőgyógyásztól kezdve a ultrahangon és a kismamatornánk át szinte mindenhova elkísérte legjobb barátnőjét.
A hetedik hónapban jártak már, amikor egy szép napon lakásuk ajtaján kopogtatott Gyuri, akivel Aliznak kis ,,görbe kalandja" volt.
- Neked volt pofád idejönni, te seggfej?! - förmedt rá nyomban Tünde, amint ajtót nyitott. Aliz mostanság vagy a fél napot átaludta, mintha képtelen lett volna éjszaka pihenni.
- Én csak azért jöttem... hogy megkérdezzem... hogy vagytok...? nincs-e bármire szükségetek?! - érdeklődött kedvesen.
- Terhesen vagyunk, ha már kérdezed! És a legkevésbé sincsen szükségünk a te segítségedre! Megértetted?! Úgyhogy húzz el innen, de sürgősen, amíg szépen mondom! - Tünde már azon volt, hogy elkergeti ezt az idióta, tudatlan hapsit, amikor Aliz is fölkelt, és megnézte ki hangoskodik ennyire?
- Mi ez az istentelen hangzavar itt? - kérdezte igyekezve megőrizni higgadtságát. Ekkor vette észre volt pasiját, aki annyira zavarban volt, hogy meglátta méretes pocakját, hogy csak ámulni tudott, méghozzá nyitott szájjal. - Mielőtt bármit is mondanál szándékomban áll megtartani a picit, és tőled semmit sem kérek! - válaszolta előtt a megszeppent férfi bármit is mondhatott volna.
- Én csak... látni akartalak benneteket... - nyögte ki. Kicsit közelebb merészkedett. - Szabad? - Meg se várta a választ; óvatosan rátette egyik kezét Aliz gömbölyded hasára, és máris érezte a rúgást. - Ez fantasztikus! Valóságos csoda! - konstatálta. - Szeretnék mindenben segíteni! - jelentette ki, ám Tünde máris elejét vette a további kuncsorgásoknak:
- Akkor hapsikám talán előbb kellett volna gondolkodnod mielőtt a szerszámodat becserkészted a barátnőmbe! - azzal valósággal kilökte a bejárati ajtón a megszeppent férfit és bezárta az ajtót.
- Tünde! Ugye te is tudod, hogy ez most nagyon szemét dolog volt, még tőled is?! - vonta keresztbe tett karral felelősségre.
- Már megbocsáss, de az nem volt fair, hogy lefeküdtél vele! Igaz totál be voltunk állva mind a ketten! De akkor is!
- Nézd! Én nagyon akartam, és bár sokat ittam, hogy legyen hozzá bátorságom, ma azt gondolom, hogy talán Gyuri is megváltozott...
- Ó, ne hidd csajszikám! Egy dolgot véss csak nyugodtan az eszedbe: a seggfejek soha a büdös életben nem változnak meg, mert ahhoz is totál zakkant idióták, hogy bármit is akarjanak! A te Gyurikád lehet, hogy most jó fejnek tűnik, de az itt a kérdés, hogy fog-e gondoskodni majd, ha kint lesz a baba? Na erre varrjál gombot kisanyám! - Tünde kicsit mérges volt, de szívéből beszélt, és ez elgondolkozásra sarkallta Alizt is.
- Szerintem próbáljuk meg! Mit árthat?!
- Még kérdezed?! De jó! Ha így akarod! Felőlem! - tárta szét a karját.
A következő napokban ultrahangra mentek Tünde kiszuperált, ősrégi Seat-ján, aminek folyt az adagolója, de azért még ment. Mikor bementek a vizsgálóba és megnézték az ultrahangos felvételeket azt mondták az asszisztensnőnek, hogy nem szükséges, hogy tudják a pici nemét. Inkább az is legyen igazi meglepetés. Észre se vették, hogy Gyuri - ki tudja honnan tudta meg a tervüket -, már bő háromnegyed óra óta a rendelőintézet közelében őgyelgett és minden apró mozdulatot pontosan megfigyelt.
- Hú csajszim! A pici az utóbbi pár hétben jócskán megnőtt! Kitudják majd venni a dokik? - viccelődött Tünde, hogy oldja Aliz gátlásait.
- Hát őszintén remélem, hogy különben nagy bajban leszünk! - jegyezte meg máris kismamai aggodalmaskodással. Gyuri akkor lépett oda hozzájuk, mikor a parkolóhoz mentek Tünde kocsijáért, mert ott elviekben szabadon parkolhattak.
- Sziasztok lányok! Na, hogy ment odabent? - kérdezte lazán, közvetlenül.
- Hát ez nem lehet igaz! Te mi a fityfenét keresel már megint itt?! Nem mondtam, hogy szállj ki az életünkből?! - Tünde valósággal már ott tartott, hogy összeveri ezt a nagy mamlaszt, ám Aliz leintette.
- Nagyon örülök, hogy te is eltudtál jönni! Elvégre a tiéd is! - válaszolta szinte sugárzóan. Érződött, hogy lelke megnyugodott.
- Én nagyon szeretnék tényleg mindenben segíteni... - válaszolta újra.
- Ez nagyon rendes tőled! Akkor légyszíves segít beülni az autóba! - Aliz annyira gömbölyűnek, és súlyosnak érezte magát az elmúlt hetekben, hogy legtöbbször mindig barátnőjére volt szüksége, ha akart valamit. Most viszont kicsit úgy érezhette, hogy Gyurival igenis közelebb kerülhetnek majd egymáshoz.
A szülésig még így is hátra volt egy teljes hónap, mégis megérezték, hogy ezentúl az események jócskán felfognak majd gyorsulni.

PÉLDÁZAT JOBB IDŐKRE


Annyi számkivetett, mihaszna éven át
nyomunkban vannak mindenütt az árnyak.
Lomhán majd egyre imbolyogva
kuporgón átvánszorognak előbb
mirajtunk majd eltökélt,
kitűzött céljainkon.

Árkok, csapdák, drótakadályok
vermei között kiüresedett hiány-kráter,
holdbéli csónakos-táj ragyog.
Közéjük csapni árulón, elűzni őket
már rég nincs erőnk,
hát önmagukban szükség-kénytelen
csak várakozunk.
Készenlétünk vaksi,
kuporgó fegyelme csak nem lazul;
egyre szorosabbra szorítja össze
jelenünk bizonytalankodó polipcsápjait.
Egymásra hánytan kísértő ember-démonok
alamuszi falkája levegőben kering.

Fintorogva hátrálók, kételkedők
népes üzenete nem vár köszönetet senkitől.
Odalökött, megkuporgatott,
szegényes alamizsnák rothadó hulladékait
mások könnyűszerrel felfalják,
míg az árnyak már önmagukat
is rendre fölzabálják.
– Nyirkos homályban az ember
mindig egymagában boldogul.

Leszegett fejekkel a díjnyertes
élet-ajánlatokra sokan nemet mondanak.
Sáncok mögé húzódik vissza empátia
s semmibe vett tolerancia.
Hajladozik, szunnyad
az újabb esélyek szánalmas kísérlete.
Amikor már minden összeomlani látszik
még a biztos veszély is,
vezényszóra sorokba hátrál.

A Lét csalóka, értéktelen harcait
megnyerni nem-csak folytatni lehet.
Múltnak hátat fordítani nem lehet egykönnyen,
hisz minden mindenből következik.
Ha üldöznek, megaláznak, éltedre törnek.
Sorsodban, jó szerencsédben
kellene megbíznod legalább,
ha már mindenki végleg elhagyott.
Félelem s szükségen túl riasztóbb
fordulatok várják azokat,
ki még mindig félnek a sötétben!