ÉVEK ÍRTÁSAIN

Tudhatja már mindenki:
Egér-rágcsálás porlaszt agyat,
értelmet, kultúrát, s minden alamuszi,
sunyító surranás kifürkészhetetlenné lesz
lelkek katlanában.
Mindenki éberen őrködő
szamárfejet kap magára,
s már egyre többször
az egyszerű udvari bolondnak
lehet csupán feltétlen igaza.

Egyre nagyobb népszerűségnek
örvend mostan a bégető birka kórusban dadogás is.
Percek látómezején egyre beszűkül perc-emberkék
látszat-felszínes sikere.
Olcsósított autógrammokat,
felszínes gesztusokat osztogatnak kiváltságosok
s az arra érdemesültek.

Elveszítik önmagukat már szándékosan
az édes tévedések is.
Rikoltozzák egyre többen:
kos, kanos-kandúr, pávián, partiarcok népes gyülekezete,
hogy joguk van sikeresnek lenni,
vagy influencerként egy halom pénzt összekeresni.
Fekete-fehér világban az egyszerűsített dolgok
így nyerhetnek el bonyolult összetettséget.

Mostan oktalan barmok,
vadállatok tetszelegnek, parádéznak bőven.
A megkeseredett ocsmány-otromba szavak,
mik egykoron idilli,
negédes romantikával
fűszerezték a hangulatos éjt
- most keserű lecsupaszított megszokásban
egyre tovább mélyülnek saját,
önző alvilágiasultságukban.

Hogy egy valódi hölgy egyetlen gyertyafényes vacsora
után ily könnyedén behódoljon
egy macsó tesztoszteron-Titán láttán.
Ki bókolni még nem tud, de Porschén,
vagy épp Ferrarin jár,
ha úgy tartja kedve;
s a derék lelket-látó fűzfapoéta
hamarább pofára eshetik.

A feltörekvő Lét Mennyország-magasára
im egyre kevesebben kapaszkodhatnak fel;
egyre kevesebben maradhattak talpon a lélek-látók,
akárcsak az igazibb,
halhatatlanabb Mindenségben hívők,
akik még átérezhetik az anyagiasult világ
közepette a Lét sebezhető gyönyöreit!

ALTERNATÍV ROCK, DUMÁLÁS, SPONTANEITÁS 

Amikor egyetemista voltam, és nagyon szerettem volna valamifajta művészi műhelyközösség tagjává válni - persze csak módjával -, ahogyan azt az illem megkövetelte régi ismerősöm Dávid - aki maga is afféle lázadó, rocker srác volt, és kicsit még Jim Morrisonra is hasonlított, persze eltekintve, hogy neki azért lófarkokban hordott haja volt, és kicsi, szinte alig látszó kecskeszakálla egyik pénteki napon, mely nekem kicsit alkalmasabbnak tűnt, mint a legtöbb rizikós hétköznapi nap fölhívott a Rákóczi úton lévő bérházukba, hogy kicsit demonstrálja mennyire fantasztikusan képes már-már frenetikus hosszúságú kezeivel hihetetlen sebességgel akkordot váltani a féltve őrzött fém húros elektromos gitárján, melyen még javában ott díszelgett egy fekete, alkoholos filctollal ejtett autogram valamelyik nagyágyú rocksztártól, akinek egyszer a világraszóló konventjén Dávid is tiszteltét tette, és persze hogy őt szúrták ki a tömegből, hogy egy kicsit nagyjából bő tíz percet dzsemmelhessen a zenekar többi tagjaival, és a végén még állítólag frenetikus tapssal is jutalmazták. - Akkor mit szólnál a délután háromnegyed kettőhöz, mert még töri szemináriumra is mennem kellene?! - kérdeztem tőle abban a hiszemben, hogy hátha meggondolja magát, bár az esetek többségében az ember csupán csak ritkán szokott ilyesféle dolgokkal viccelni.- Nekem tökre nyolc öreg! - bökte oda. - Akkor jössz, amikor tudsz! - azzal vette a vállra akasztható, kissé okádékzöldszínű szütyőjét, és már ment is a maga dolgára. Nekem muszáj volt meghallatnom a töri szemináriumot, mert kis csoportunkban szinte - kivétel nélkül -, már mindenki úgy érezte, hogy a nagy tiszteletnek örvendő, megbecsült docens tanár valósággal kipécézett minket, így nincs az az isten, vagy természeti katasztrófa, hogy minket akárcsak valaha is ebben az életben szélnek eresszen mondjuk délután négy óránál előbb. De valami titokzatos okból a tanárnak - úgy tűnt legalább is -, hogy ma különösképp jó kedve volt, mert sikeresen letudtunk tőle lépni húsz perccel négy előtt, így arra gondoltam, hogy még bőven van arra időm, hogy meglátogassam Dávidot. Így az aulában találkoztunk, és mindketten kicsit holtfáradtsággal fejünkben, és tagjainkban vágtunk neki a Rákóczi útnak. Bérházszerű lakásuk éppen a másik oldalon volt, közel a SZFE központi, Uránia mozis épületéhez. Dávid kulcsot vett elő, és benyomta a kissé ódonnak tetsző vasrácsos, kovácsoltvasformájú kaput, mely nyikorgó hanggal jelezte, ha bárki is belépett rajta. - Na, mit szólsz haver? Milyen frankó kecóban tanyázok?! - kérdezte sunyítva, fél szemmel rám sandítva. - Nem rossz! Igazán lakályos! - jegyeztem meg valamivel később. - Most nem árt, ha kurvára csendben lépkedünk, mert a falak rendkívül vékonyak! - halkította le szándékosan a hangját, hogy mindketten megkezdjük különös utazásunkat a márványborítású, kacskaringós csigalépcsők hálózatán, mely pontosan a negyedikre vitt fel bennünket.- Hát, megérkeztünk öreg haver! Ez a kéróm! - mutatott egy jócskán megkopott, tölgyfaborítású ajtóra, melyen túl leginkább a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján épített lakásbelsővel találkozhatott az ember, persze felújított, modernebb kivitelezésben. - Nem rossz! Egyáltalán nem! - igyekeztem megdicsérni a teljes belső elrendezést. Alig vettük csak észre, hogy bizony rajtunk kívül otthon tartózkodik Dávid értelmiségi kinézetű, szemüveges, kocka apja, aki kicsit tekintélyelvűen, és nagy komolyan szorított velem kezet, amikor megtörtént a kölcsönös bemutatás, majd elő bukkant szinte a semmiből pár perccel később Dávid imádnivaló kisöccse Danika is, aki akkoriban múlhatott három és fél éves. - Hát szevasz kisöreg! Hogy s mint vagy? - térdeltem le hozzá, hogy a kisfiú is tüzetesen szemügyre vegyen. - Adsz egy ötöst? - kérleltem, és kinyújtottam lapát kezem, hogy a kissrác belecsaphasson ujjongva. Könnyű tanulópénz volt ez kissé szomorú gyerekkoromhoz képest. A kissrác belecsapott vaskos tenyerembe, majd mint aki máris meggondolta magát visszatelepedett kedvenc játék matchboxautóival a nappali szobába, mi pedig bevettük magunkat Dávid titkos zenei birodalmába. - Bármit odaadnék haver, ha végre kitörhetnék ebből az üvegkalitka, redves országból! - mondta. - Félre ne érts! Csak azt akarom mondani, hogy odakint hidd el nekem sokkal könnyebb, mert ott megszervezik, és le is zsírozzák az embernek a dolgokat, nem úgy mint ebben a szánalmasan geciskedő trágyagödörben! - Aha! Értem! - feleltem kissé tartózkodva, mert korán megtanultam, hogy a hirtelen jött indulatossággal, és a nyomában járó haraggal nem lehet mit kezdeni. A legtöbb ilyen esetben az ún. ész érvek úgyszólván totálisan hatástalannak és feleslegesnek bizonyulnak.- Engem te nem ugratsz be kishaver! Nagyon jól ismerlek! Legszívesebben te is azonnal megpattannál innét, csak rohadtul nincs hozzá tököd! - vágta rá, mintha önmagát akarná felidegesíteni, aztán ahogy kimondta, mintha már meg is bánta volna, mert azonnal kézbe vette féltve óvott elektronikus gitárját, mely egy vagyonba is belekerülhetett, és pengetni kezdett, majd ráadta az erősítőre a közepes hangerőt, és akkor mutatkozott meg a rockzene igazi húrokat tépő, Hendrixes varázslata. - Kurva jól csinálod Dávid! - tapsoltam neki, ő pedig egyre jobban, és jobban tépte a húrokat, egészen odáig, amíg be nem kopogott hozzánk a kocka apja és nem kérte meg szépen felnőtt fiát, hogy egy kicsit halkabban, mert a kisfiú megijed! - Rendben fater! Nem marhulunk többet! - vágta rá Dávid nagy mellénnyel, majd amint az öreg kiment kicsit lejjebb vette az erősítőn a hangerőt, és minden ugyanott folytatódott továbbra is, mint eddig. - Most próbáld meg te! Ne csak mindig én melózzak! - adta át könnyed,  már-már hanyag módszerrel a látszólag felbecsülhetetlen hangszert. Amikor az ember megfog egy ilyen gitárt a legelső érzés, ami hatalmába keríti a mahagónifaborítású nyak mellett a gitár tömör súlya. Bizonyára a sok cucc miatt, amit már eleve belepakoltak a készítők, hogy király hangon szólhasson. - Figyelj, tényleg nagyon rendes tőled, hogy hagyod, hogy kipróbáljam, de... nem szeretném eltörni, vagy elrontani... - szabadkoztam. - Fogd már meg, te beszari seggfej! - cukkolt kissé komolykodva, majd zokszó nélkül a kezembe nyomta féltett kincsként dédelgetett hangszerét. Mintha mágneses áram járta volna át előbb az ujjbegyeimet, majd egész bensőmet. A gitár lelke mintha megszólított volna, ahogy pufók ujjaimmal igyekeztem megfelelően lenyomni a gitárnyakon található egyes akkordokat. Egynehány acélhúr ténylegesen basszus hangokat adott. - Látom te őstehetség vagy öreg! Felléphetnénk közösen valamelyik tehetségkutató műsorban! - ötletelt. - Jaj, te nagyon is túlzol! Azért nem vagyok sem Eric Clapton, sem Mark Knopfler! - feleltem szerényen. - Még kellene a bandába egy basszusgitáros, egy billentyűs, és egy dobos is és akkor már jó kis zenekart lehetne összehozni! - javasolta, és úgy tűnt nagyon is bejön neki az effajta konkrét elképzelés. - Tudod nem szeretnélek lehervasztani, de sajnos kis hazánk nem éppen a lehetőségek hazája! Már ha érted, hogy mit akarok süketelni? - Mondod te! - sértődött meg látszólag. - Szerintem idehaza is lehetne egy frankó együttest alapítani! Csak hit és meggyőződés kérdése! - Nem szeretnék vitatkozni, de szerintem rohadtul nincs igazad! - válaszoltam. - Muszáj neked mindig kinyírnod a jó hangulatod, öreg?! - panaszkodott, majd visszavette a hangszert, mint akit tökéletesen megbántottak.- Figyelj! Bocs, tényleg nem az volt a szándékom, hogy belegázoljak a terveidbe, de ha a puszta logikát vesszük, akkor te is belátod, hogy hihetetlenül sok pióca-emberkét kellene megfizetni csupán csak azért, hogy fölhajtsa nektek a koncerteket, és ha elakad a bevételi forrás, akkor lehúzhatnátok villámsebességgel a rolót! Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nálunk kurva nehéz, külföldön viszont lehetséges, hogy ráharapnának, ám oda viszont tutti biztos, frankó összeköttetésekre volna szükség! - Tudod azt komázom benned öreg, hogy valahogy mindig a lényegre tudsz rávilágítani, és nem jössz azokkal a senkinek sem kellő kurva köntörfalazásokkal! - hangja egyszerre megértőbb, és érezhetően barátságossá vált. Dzsemmelgettünk egy ideig kicsit megtépázva az acél húrokat, aztán végül az egyetemről, és a bizonytalan jövőtervezésnél kötöttünk ki. Mindkettőnk agyában egyetlen fontos kérdés motoszkált mindvégig szüntelen: Mihez akarunk majd kezdeni, ha egyszer majd a kezükbe vehetjük diplománkat, mely manapság annyit sem ér, mint a budipapír! Az ember kitörölheti a valagát a szakképzettségével, hiszen úgy sem az számít, sokkal inkább a protekciós kapcsolatok.- Te mihez akarsz kezdeni? - tette fel az első kérdést. - Jó kérdés! Talán tanítok pár évet, aztán irány a külföld, mert idehaza biztos megpusztulok a pénztelenségtől! - feleltem, bár magam sem igen tudtam, hogy vajon komolyan is gondolom-e, amit az adott percben mondok. - Ezt látod eléggé nehéz rólad elhinni kishaver! Aki a szüleinél csövezik! Mióta is? Csecsemőkora óta?! - tapintott a lényegre! - Már megbocsáts, de ez nem volt szép beszólás... - próbáltam kikérni magamnak, de elég szerencsétlenül ment a dolog. - Öreg, nehogy már megsértődjél! Mióta is ismerjük már egymást?! Legalább tíz éve, vagy nem?! - O.K. semmi gáz! Beszélj csak, ha ragaszkodsz hozzá! - Naszóval! Tegyük fel, hogy tanítasz kis pöcsösöket az életre, meg minden, aztán már unalmas lesz a munkád! Akkor mihez kezdesz?! - jött egy újabb kérdés. - Megpróbálkozom az írással! De elég nehéz feladat megfelelő kiadót találni úgy, hogy a kutya sem ismeri az ember nevét! Lehetséges, hogy magánkiadás lesz belőle! Talán külföldön kéne mindenképp szerencsét próbálnom! - tanakodtam, de csak úgy mintha önmagamnak beszélnék. - Hát... amennyit én erről tudok az egyrészt nem sok, másrészt erre is azt szoktam mondani, hogy kurvára meg kell ám gondolni, mielőtt eladnád a lelked bármelyik faramuciskodó könyvkiadónak! De a külföldi balhét egységesen támogatom! - vallotta. - Ezen már én is rengeteg sokat agyaltam, de az az igazság, hogy a megoldáshoz sehogy sem találok utat, mert a pénz is az nagyon zavar! - Szerintem meg kurvára kár olyasmiken agyalni, amik előbb-utóbb majd kialakulnak, vagy nem?! - Ez is igaz, de... az a baj, hogy a kapcsolatok, és az összeköttetések már rég nem olyanok, mint rég! És már ez is kurvára ki tud ám borítani! - Miért nem adsz magadnak egy esélyt öreg?! Miért nem hagysz itt mindent, és irány a külföld, ha ez minden szíved vágya?! - tapintott zokszó nélkül a lényegre. - Igen?! Apád szíjat is hasítana a hátamból barátocskám, ha meghallaná mit tervezek! Ha nem említettem volna anno amikor az SZFE-re szerettem volna jelentkezni akkora patáliát csapott baszki, hogy valósággal csak úgy zengett tőle a ház. Kurvára be lehet ám csavarodni tőle öreg! - Szerintem nem olyan vészes a faterod! Egyszerűen csak kurvára fél attól, hogy valami bajod esik, de egyébként erről kurvára sürgősen le kéne szoknia, mert ha nem bírja megemészteni, hogy már felnőtt ember vagy, akkor kurvára ki fog ábrándulni magából is. - Igen, úgy vettem észre, hogy mostanság a cinikus kiábrándulás tartósnak ígérkezik. - Rá se ránts haver! Ha nem bírja megemészteni, hogy az édes kicsi fiacskája az önállósulás mezsgyéjére lépett én mondom neked: fel is út, meg le is út! - legyintett könnyedén. - Amikor érettségi után voltunk, nagyon kacérkodtam vele, hogy külföldre fogok menni, és mindent és mindenkit leszarok magam körül! - Aztán mi volt a hézag?! - kérdezte kíváncsian. - Megint előjött apám szokásos megfélemlítési taktikája, hogy majd egyedül nem fogom a helyemet megállni, meg hogy a gesztenyét sem fogom tudni kikaparni egyedül! - És te erre gondolom nem mondtál semmit, igaz?! - Azért nem úgy van ám az egész! Azt mondta, hogy nincs igaza, soha nem is volt, és hogy nem ismer eléggé, mert a hosszú évek alatt nem is szándékozott igazán megismerni! Erre bezzeg úgy megsértődött, akár egy hisztis, pisis kisiskolás és azonnal rohant jóanyámhoz, hogy elpanaszolja milyen szemétmódon viselkedtem vele, holott ő volt az, aki évekig terrorizált, és nyíltan vagy egy tucatszor megszégyenített, mert mindig is képtelen volt kimutatni az érzéseit. - Hát... ez nagyon gázos történet pajtás! - csóválta meg a fejét. Az idő annyira hirtelen elszaladt, hogy amikor legútóbb karórámra néztem, mely szinte kölyökkorom óta mindig a jobb csuklómon díszelgett, már javában elmúlt negyed hat, és nekem még haza is kellett mennem, hogy az őseim ne veszekedjenek már miattam se. - Hát haver attól tartok... sajna el kell mennem, mert besötétedett... - szedelőzködtem. - Ugyan már! Te most szivatni akarsz engem öreg?! Még olyan gyerek az idő! - Hát az látod meglehet, de muszáj mennem, mert nem akarom, hogy az őseim már megint miattam csapjanak patáliát. Azt ki nem állhatom. - Figyelj, kösz hogy jöttél! Szívesen látlak máskor is, csak dobj egy SMS-t, vagy valamit. Ha nem gond elkísérlek egy darabig... - azzal letette gitárját, fölkapott magára egy őszies, sötétbarnás kommandós kabátot, és egy kötött kissé idiótáknak való sapkát, és elindult velem a barátságtalan, koromsötét utcán egészen az Astorián lévő metróaluljáróhoz, ahonnét már csak egy öt kilométeres út várt rám, és otthon is vagyok. - Figyelj öreg, ha bármire szükséged van frankón, akkor komolyan csak keres meg, és mindent beszerzek, még útleveleket is! - nem tudni mennyi volt a tényleges igazságtartalom a mondatai mögött, mégis jólesett az effajta emberi gondoskodás. - Köszönöm! Akkor majd még találkozunk! - búcsúztam sietve kezet rázva tőle. Alig három évvel, és jó pár ahogy idegeskedett, zaklatott hónap múltán kezemben történelem diplomámmal, és torkomban gombócokat szorító érzésekkel végleg kiléptek az egyetemről, és Dáviddal már nem is találkoztam. Az embernek nagyon sok esetben hiányérzete támad, hogy mi lett volna, ha újból összefutunk, ha újból világmegváltó terveket szövögetünk, és ha esetleg közösen összedobunk valami gondosan, mesterien megszerkesztett zenei demó-felvételt, ami lehet, hogy idehaza a kutyát sem érdekel, ám külföldön lehetséges lett volna a kisebb siker.         
                 

ÍGÉRET EGY KÜLÖNC MIZANTRÓP SZÁMÁRA



A fiatalos özvegyasszony mindig is filigrán volt, és igen - igen nagy gondot fordított az öltözködésre. Szerette a szép holmikat, de egy idő után kissé keserédes, beletőrődött kedvvel kellett konstatálnia, hogy felette is eljárt az idő. Ha reggelenként a tükörbe nézett igazság szerint egyáltalán nem zavarták a szépen megformált arcának apróbb fonnyadó ráncai, sokkal inkább kék-lila erek kúsza hálózatát őrizgető kezei, melyekre jobban szeretett volna finom kesztyűket fel húzni, mert szégyellte őket.
Harminc éves elmúlt már felnőtt tanárember fia, aki éppen csak az utóbbi pár hónapban kezdett komolyabban randizgatni, mert meglehetősen rossz tapasztalatai voltak az ún. modern úrinőkkel kapcsolatosan, akik majdnem minden esetben, kivétel nélkül az anyagi egzisztenciáját kezdték már a bizalmas beszélgetésük legelső tíz percében megvitatni a felnőtt férfival, és persze ami után fény derült arra, hogy a szemükben egy lúzer csóróval állnak szemben, aki még szép hogy az anyával együtt lakik, hiszen egy önálló lakás mostanság csillagászati összegekkel vetekszik zokszó nélkül alig tíz perc múltán már faképnél is hagyták.
- Hogy lehet így ismerkedni? - kérdezte meg hangosan magától a felnőtt férfi, amint a sikertelen randikísérletet követően sárga villamosra szállt, és míg haza nem ért gondolataiba mélyedt. Már lassacskán negyven éves lesz. Ezt a tényt - bármennyire is szeretné legalábbis most egyáltalán nem hagyhatja figyelmen kívül. Ne izgulj semmi miatt édes kicsi fiam! Majd én intézkedem! melegítette meg a vacsorát mert szerette aprólékosan bámulni hogy fia mennyire jóízűen képes elfogyasztani az ételt amit eléje raknak már gyerekkora óta. Másnap gondolt egyet az özvegyasszony és arra hivatkozva hogy elmegy a helyi termelő piacra friss húsért és zöldségért már korán reggel elindult hogy nyakába vehesse a jóformán még csupán csak szendergő fővárost. Majd én szerzek a fiamnak egy belevaló talpraesett hús-vér nőt! Nem olyat aki csak a pénzére hajt!" - gondolhatta magában. amint buszra majd metróra is szállt hogy úti célját elérje Észre se vette hogy a kegyes és ismeretlen sors máris az útjába vezérelt valakit a régmúltból, akit nagyon jól kiismerhetett és aki szimpatikus is volt számára. Éppen a metró egyik kocsijában pörgette okostelefonja képernyőjét és fejhallgatójával zenét hallgatott amikor a fürge özvegyasszony váratlanul lehuppant mellé az ülésre és óvatosan megbökte.
- Ó! lepődött mega csinosnő. Ezt a váratlan meglepetést! Kézét csókolom Ilka néni! Hogy tetszik lenni? Gyuszival minden rendben? érdeklődött kedvesen közvetlenül és varázslatos angyali lényéből valósággal csak úgy áradt a derű és az abszolút letisztult nyugalom. - Szervusz Gyöngyikém! Fantasztikusan nézel ki! Mondd csak sietsz most valahova, mert szeretnék egy kicsit elbeszélgetni veled persze csak ha nem tartalak fel nagyon! - kérdezte az asszony érdeklődve Ám még így is volt a hangjában valami bujkáló segítségkérési szándék ami óhatatlanul is felkeltette a másik nő figyelmét. - Tetszik tudni új állásom van, és az első három hónapos próbaidő mindig nagyon rizikós szokott lenni amíg megismerik az embert a kollegák Tetszik tudni hogy megy ez! De ebédszünetben kaptam félórát akkor tudnánk találkozni csak tessék megmondani hol és mikor? Az nagyon jó volna kicsim! Mit szólnál a féltizenkettőhöz az Astoria megállónál?
- Nekem tökéletesen megfelel! Úgyis a közelben dolgozom! Az Astoriától bárhova ellehet jutni kényelmesen! - jegyezte meg a lényegre tapintva.
- Megkérdezhetem hogy miről volna szó?! eredt kíváncsi szemekkel a huncut mosolygó özvegyasszonyra. Az egyelőre maradjon csak meglepetés drágám! Akkor várlak szeretettel féltizenkettőkor! Kérlek légyott! - titokzatoskodott. - majd felállt és a következő megállónál már le is szállt a szerelvényről. Az idő mintha szándékosan meggyorsította volna lépteit míg az özvegy várakozott és hogy még jobban teljen az idő fogta magát és a Múzeum körúton bement abba az antikváriumba melyet felnőtt fia előszeretettel keresett fel míg egyetemista volt. Gondolta majd aprólékosan körbe néz a szépirodalmi könyvek között hátha örömet tud szerezni fiának aki mindig nagyra értékelte anyja ügybuzgalmát a kultúrák terén. Mire minden kötetet aprólékos gondossággal végig mustrált kiválasztott néhány vaskosabb könyvet majd fizetett értük és mire komótos kedvvel visszasétált az Astoria megállóhoz karórája nemsokára fél tizenkettőnél állt. Alig ötperc múltán már röpült is felé a nagyon csinos felnőtt nő akivel először még annak kislánykorában ismerkedtek meg. - Szervusz Gyöngyike drága! Annyira nagy kőesett le a szívemről hogy el tudtál jönni! - Valósággal már is meg könnyebbült hogy a jószerencse kicsit kegyes volt hozzá is. - Úgy érzem hogy nagyon tetszik valami miatt aggódni ha jól sejtem?! - próbált puhatolózni mert megérezte hogy valami nem stimmelhet.
- Talán üljünk be valahova! Éhes vagy esetleg?
- Igen éppen ebédidőben vagyunk! Tudok egy jó kis büfét! Tessék csak nyugodtan velem jönni! - azzal kedvesen belekarolt az asszonyba mintha régi ismerősök volnának és elsétáltak a nem messze lévő büfébe ahol volt egy két árválkodó szabadasztal. A fiatal nő rendelt magának egy kiadós nagyadag hamburgert paradicsommal, sajttal és némi salátával és persze sültburgonyát is s amíg vártak a rendelésükre addig is szóval tartották egymást, főként az özvegy aki valósággal csak úgy habzsolta az információkat régóta nemlátott ismerőséről. -Tessék elképzelni hogy Államigazgatási Főiskolát végeztem majd azonnal bedobtak a mélyvízbe egy kissé arrogáns pöffeszkedő ügyvéd mellé ahol jóformán egész nap lóti-futi volt és az adminisztrációt intéztem de úgy voltam vele hogy ez életem első ugródeszkája és rosszabb se legyen. - Ezt látod nagyon helyesen gondolod! - vélekedett azasszony. - Időközben megérkezett a rendelésük és mindketten kisebbfajta műanyag tálcáikkal megrakodva letelepedtek az egyik hátsó boxba a helység leghátuljába, mintha szándékosan akarták volna a világ többi részét kirekeszteni. - Akkor jóétvágyakat nekünk! - az asszony máris csípegetni kezdte a saját krumpliját mert általában szokásává lett hogy alig reggelizik valamit mintha gyűlölné a kövérséggel tunyasággal kapcsolatos gondolatokat is. - Szerintem gusztusosan és istenien néz ki! Amióta felfedeztem ezt a szuper helyet inkább idejövök, ha van egy kis időm mint a Mekibe! - hatalmasat harapott a szaftos hamburgerébe, és egy szalvétával megtörölte ketchupos száját. - Tudod Gyöngyikém azért szerettem volna beszélgetni veled mint felnőtt érett nő a nővel, mert az utóbbi időben kicsit úgy érzem, hogy szinte semmi sem úgy sikeredik ahogyan azt az ember eltervezte. A férjem váratlan halála és Gyuszi menesztése a tanári állásából enyhén szólva is sok lelki teherrel járt együtt... - elhallgatott egy-két pillanatra míg a fiatal nő megemészti a hallottakat. - Őszinte szinte részvétem Sanyibácsi miatt! Nagyon jóember volt! - említette meg halk alázatos hangon amiért az özvegy szintén hálás volt. - De hát én azt hittem hogy a Gyuszi majd megállja a helyét, és biztos vagyok benne, hogy fantasztikus tanár lehetett. . . - döbbent meg, amint az asszony részletesen elmesélte a fiával történt igazságtalanságokat.
- A legtöbb diákja valósággal rajongásig imádta, mert fantasztikus humora van, és ezt értékelték a gyerkőcök, és mindenkit leérettségiztetett! Azért ez sem semmi! A hét minden napját kiadósan végig dolgozta, de egyszerűn. . . nem becsülték meg a munkáját és az igazgatónő is közölte vele, már az első munkanapján, hogy ő nem szimpatikus! Biztos az a boszorka tört állandóan borsót az orra alá!
- Ezt őszintén sajnálom! Gyuszi mindig is hihetetlenül érzékeny és sebezhető volt, akire vigyázni kellett volna, de hát a legtöbb ember olyan igazságtalan és kegyetlen tud sokszor lenni!
- Mondd csak drágám? Van most jelenleg valakid?! - akart puhatolózni az özvegy.
- Inkább azt mondanám volt egy vőlegényem, akiről kiderült, hogy folyamatosan megcsal engem, és már éppen az esküvőnket tervezgettük, amikor beütött, és én valósággal totálisan összetörtem. . . - elhallgatott, és érződött, hogy még mindig frissnek hatnak lelki sebei.
- Kicsim! Nagyon sajnálom. . . - szorította meg az asztal fölött az özvegy a kezét támogatása jeleként. - Azért jó, hogy találkoztunk, mert te úgy gondolom nagyon jól megismerhetted a fiamat, amíg osztálytársak voltatok, és esetleg egy kicsit segíthetnél neki abban, hogy megpróbálja élni is az életet, és nem csak elviselni.
- Ne tessék haragudni drága Ilka néni, de ezt most nem értem!
- N e félj semmitől drágám, pusztán csak arról volna szó, hogy arra gondoltam mi lenne, ha eljönnél hozzánk, és elbeszélgetnél hosszasan a fiammal! Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülne neked, mert sajnos az az igazság, hogy egyre nehezebben, és magányos abban éli meg a mindennapok nyűgét és bajait! Megérted ezt, szívem?! - nézett rá szomorkás nagy szemeivel az asszony.
- Igen, persze természetesen! Akkor. . . talán hétvége felé ráérnék, persze csak, ha Gyuszinak esetleg nincs más elfoglaltsága . . . - szabadkozott.
- Az nagyszerű volna! Én az édesanyámnál leszek, mert ott is muszáj besegítenem egy kicsit, de ti ne zavartassátok magatokat, hanem élvezzétek az együtt töltött időt.
Miközben elfogyasztották a közös ebédjeiket szinte részletekbe menően újból megismerték a másikat, így a megszilárdított bizalom már nem is volt kettejük között kérdéses mire eljött a várva várt hétvége és Gyöngyi eljött a megadott címre Gyuszi nem győzött ámulni, hogy egykori gimis osztálytársa mennyire gyönyörű.
- Szia Gyuszikám! Milyen régóta nem láttuk egymást! - ölelte magához a jócskán meglepett férfit, akinek most nagyon jólesett, hogy legalább valaki meglátogatja.
- Akkor én magatokra hagylak benneteket! Gondolom bőségesen van miről beszélnetek! Ha keresnétek kint vagyok a mamánál! Puszillak titeket! - az özvegyasszony már el is köszönt tőlük, és ment a buszmegállóba.
- Milyen régen is volt nekem mindig is nehezemre esett kapcsolatot teremteni a többi emberrel, de ez nem azért volt, mintha olyan magamnak való mizantróp volnék, egész egyszerűen csak rossz helyen voltam, rossz időben a legtöbb esetben! - gyerekes, szinte naiv arcában volt valami nagyon szívet facsaró vonás, amitől a csinos nő meghatódott, és nagyon megsajnálta.
- Jaj Gyuszikám! Annyira sajnálom, hogy akkor nem töltöttünk több időt . . . mennyire naivak, és kamaszok voltunk . . . Egyébként azóta letettem a cigit , c s a k hogy tudd! Rossz szokás! - hirtelen olyan sok mondanivalója támadt, és annyira bizseregni kezdett egész angyali lénye, hogy muszáj volt kiadnia magából a feszültség gócpontjait.
- I g e n ! Ezen a kérdésen már én is hosszasan töprengtem . . . - gondolkodott most hangosan. - Azt hiszem egészen egyszerűen csak berezeltem amiatt, hogy megmondtam a gimi legfantasztikusabb lányának, hogy nagy benyomást tett rám . . . - akadt el a hangja. Innia kellett egy kis ásványvizet íróasztalán tartott bögréjéből.
- Mindenki azt suttogta a lányok között, hogy te igazából Krisztibe vagy szerelmes ! Akkor most melyik? - fonta keresztbe mindkét karját maga előtt.
- Tudod tényleg belé voltam szerelmes, ám az érettségi banketten részeg lett mint egy kis csacsi, és hát... szóval... ez nem éppen alkalmas pillanat arra, ha egy férfi kiszeretné nyíltan mondani az érzéseit! - felelte kissé szomorúan.
- Értem! Szerintem Krisztától sem volt annyira szép, amikor úgy tűnt csak szórakozik az emberekkel! - vonta le a saját következtetését.
- Igen... bizonyára...
- Azért jöttem, mert hiányoztál, és mert már nagyon régen nem találkoztunk, és te sem kerestél! - egyelőre még nem merte elmesélni, hogy Gyuszi anyukája is szorgalmazta kettejük találkozását.
- Igen! Elnézését kérek, ha megbántottalak volna! - szabadkozott. Ez nagyon imponált és jólesett a felnőtt nőnek, mert az ember ritkán találkozik mostanság igazi romantikus csodabogarakkal.
Így is több mint öt és fél órát sikeredett beszélgetniük, s mikor már sötétedett mindketten azt érezték, mintha képtelenek volnának elszakadni egymástól, hiszen annyira közös hullámhosszra kerültek.
Gyuszi édesanyja betegségéről még véltlenül sem szólt sem felnőtt fiának, sem újdonsült barátnőjének.
A temetés szándékosan szűk körben zajlott le, hiszen minden gyász egyszerre hangtalan és néma. S miközben a szertartás folyt Gyulát mindvégig Gyöngyi támogatta. Felismerték, hogy jobban szűkségük van egymásra, mint eddig valaha is...

ÁLOM HÖLDRINNEL

Beszédes szemlélődést pakoltak rám
a meghajszolt évtizedek.
Indulatomban is introvertált önzőségem
most már inkább betonsúlyos nehezék,
melytől nem szabadulhatok.
A megismerhetetlenség Nihil-identitása
lelkemben még rendre vissza-visszahőköl.
Ölelő, gyöngéd, simogató Kedves-kezek
- félő -, többe már sosem építenek vigasztaló,
szerelmi fészket szívem mélyén.

Vesztes, lúzer-áldozatként
hamar tátogó patkány-lyukba zuhanhatok,
ha nem marad egy sem,
ki még vigyázna rám.
Az éj hajléktalan, rettegő odújába hullik a délután.
Hiába is nyújtanám ki
mohón karjaimat kortárs,
friss irodalmak világába hányingerkeltőn visszaránt
a magukat öntömjénezők egysíkú, galád tábora.

Lelkes hobbi-irodalmárok agymosott propagandája frusztrál,
jócskán ideg-betegít.
- Szobámban még Augusztus bombázó kánikulája
tombolva trónol, akár egy nudista napozóban.
Egymáson lógnak,
függeszkednek a mézszínű napsugár
szálkás evilági láncai miközben az olvadó,
gusztustalan magma-verejték átáztatja
idegeim s bensőmet,
mintha jómagam is lemoshatatlan
mocskos volnék.

A médiákban újabban mártírképű önimádat bukkan
fel imitt-amott minden ötödik sehonnai percben,
míg az egyszerűbb kisember fejét inkább a falba veri.
A mindennapok kiokádott közönye, dekadenciája
egyszerre felemel s lealacsonyít.
Ösztöneim vonyítva,
önszántukból cipelnének - én mégis visszahőkölők.

Ki őrizzen s tarthat meg engem ezentúl?!
Fények felé szaladgálnak esztelen élő s holt-lelkek.
Tétova léptük sínek közé téved.
Már mindenki inkább tudatosan
kiszakítaná magát e posztmodern,
történelem utáni dekadens világból.
A kevesek bátor akarata csupán csak ritkán,
ha győzedelmeskedhet!

A FELISMERÉS CSAPDÁJA

A kislány egyik nap sírva jött haza az iskolából.
A tanárok többsége persze tudta, hogy örökbe fogadott kisgyerekről van szó, mégis amikor Maya Napsugárt az osztálytársai gyilkos tréfákkal ugratni kezdték szegény gyereket haza kellett küldeni igazolt hiányzásra hivatkozva az iskolából, mert a tanárok többsége kicsit gyáva meghunyászkodás címén képtelen volt elmondani neki, hogy mi is a valódi igazság.
Maya sírva pityeregve szaladt át a lakatlanságba burkolódzó lakótelepen, ahol mindenki ismert mindenkit, és a személyes-bizalmas titkoknak is megvolt a saját helyük ebben a kicsit falantszerre hasonlító mikroközösségben.
- Szervusz Mayácska! Hát veled meg mi történt? - kérdezte jócskán meglepődve az egyik vegyesboltban dolgozó, nyugdíjaskorú bácsi, aki ismerte a kislány szüleit, és a hosszú évek során egész rendesen össze is barátkozott velük.
- Béla bácsi! Nagyon csúnyákat mondtak rám a többi lányok... - hüppögte visszafojtott szomorúsággal. Ebben a percben úgy tűnhetett, hogy a világ összes fájdalmas terhe egyes egyedül csak az ő kis vállain nyugszik.
- No, ejnye-bejnye kisleány! Nézzenek oda! - óvatosan megtörölgette arcocskáját, és orrát is. - Kérsz egy finom csokit, vagy gumimacit? Mesélj csak el nekem, hogy mi történt? - kérlelte az öreg, majd behívta a kis boltjába, ahol jó ha három ember elfért, mert kicsit szűkösre sikeredett minden polcot berendezni.
A kislány óvatosan, lépésekben ment be a kis üzlethelységbe, és még mindig erősen rázkódott, és vacogott az egész délelőtt tartó intenzív senki és semmit sem kímélő sírógörcsöktől.
- Ülj le ide szépen a sámlira és meséld csak el, hogy mi a baj? - kérlelte az idős, nyugdíjas ember, mintha nagyapja volna.
Maya Napsugár óvatosan leült, vigyázva hogy össze ne koszolja iskolai ruháját, mert erre az anyja szavak nélkül is roppant kényeskedő tudott lenni sokszor, majd elmesélte töviről hegyire a történteket, miszerint: valahonnan megtudták iskolatársai, hogy őt állítólag örökbe fogadták annak idején a szülei, és hogy neki nincsenek is valódi szülei, meg hogyha betölti majd később a tizennyolcat akkor a nem valóságos szülei újból megszabadulnak majd tőle! Amikor aztán jó negyvenperces, állandó jellegű sírás mellett végig mondta mondókáját az öregember csóválta a fejét, és megpróbálta magában kitalálni, hogy vajon egy ilyen lelki megrázkódtatás után mivel, és vajon hogyan tudna jobb kedvet kicsikarni a nagyon szomorú kislányból?
- Hát ez nagyon szomorú... nagyon sajnálom... de biztos vagyok benne, hogy rád nem szabad haragudni, mert mindig olyan jó, és szófogadó kislány vagy, és rendesen viselkedsz! A szüleid pedig valósággal imádnak téged! Talán megvolt az eredeti okuk arra, hogy ne árulják el neked az igazat, nem gondolod?! - nézett rá érdeklődve, kíváncsi tekintettel az öreg.
Maya Napsugár most mélyen elgondolkozott, és megpróbált utána gondolni, hogy vajon mi lehet a dolgok mögötti összefüggés? Igaz ugyan, hogy nem sokat értett az egészből. Elvégre eddig azt tapasztalhatta, hogy az ún ,,igazi szülei" rendes, kedves emberek, akik rajongásig szeretik őt, de rendre megszólalt elméjében a kisördög, mely folyvást azt suttogta neki, hogy nem bízhat már senkiben, a legkevésbé pedig az állítólagos szüleiben, akik egy ennyire bizalmas és nagyon fontos, éltbevágó információt nem osztottak, és beszéltek meg vele.
- Tudod mit Maya? Menj szépen haza és olvasgass, néz egy kis rajzfilmet, vagy csináld meg a házi feladataidat! A lényeg, hogy próbáld meg elterelni a negatív gondolataidat! Meglásd, ha adsz magadnak valami feladatot egyszer csak majd azt veszed észre, hogy kitisztult a fejed, és jobban áttudod gondolni a mostani dolgokat! - adott jótanácsot Béla bácsi. Még egy kis csokit és cukorkát is csomagolt neki, ám pénzt nem fogadott el. Elvégre családtagnak tekintette a kislányt.
Amikor Maya Napsugár hazaért már délelőtt fél tizenegyre járt az idő, és annyira lehűlt a levegő, hogy a csupasz, csontvázkarmú fák ágait vastagon belepte a dérrel vegyes zúzmarás dara, és persze néhány fekete köpenyes holló is rikácsolni kezdett, amint az ember elhaladt közvetlenül az út mellett sort álló fák mellett. Maya kicsit mindig is félt az állatoktól, a mennydörgéstől, és a sötétségtől is. Szüleitől gyakran hallotta, hogyha majd megnő már az egészre csak úgy fog emlékezni, akárcsak a rossz rémálmai többségére. Igen ám, de addig is valahogy nem árt élni az életet, nem igaz?!
Amikor kinyitotta saját lakáskulcsával lakásuk bejárati ajtaját és belépett az előszobába, melyből előbb saját gyerekszobája nyílt elbizonytalanodott. Lehet hogy most már szobája sem lehet, és az összes eddig vásárolt Barbie-babákat is visszafogják vinni a játékboltba csupán csak azért, hogy példát statuáljanak. Minél inkább kergették fejében egymást a kósza, buta gondolatok egyre inkább úgy érezte magát, mint akit kisemmiztek, és totálisan megfosztottak a lelki biztonság szilárdnak hitt látszatától.
Gyorsan átöltözött kényelmesebb, otthoni ruháiba, míg az iskolai ruháit gondosan összehajtogatta, ahogy anyukája megmutatta neki, majd amikor úgy ítélte meg, hogy mindennel készen volt leült kis íróasztalához, felkapcsolva Miki egeres olvasólámpáját, és elkezdett házi feladatot, és leckét írni, hogy zsibongó gondolatait valahogy elterelje.
Legelőször apja jött haza a munkából. Pontban háromnegyed tizenkettőkor és legelső kérdése volt, hogy evett-e valamit? Ez teljesen kiment a fejéből. Talán a lelki kimerültség lehetett az oka.
- Még nem apu! - válaszolta, majd kiblattyogott a kiskonyhába és megmelegítette magának a tegnap estéről megmaradt spagetti tésztát sok oregános, bazsalikomos paradicsomszósszal, amit úgy szeretett. Még trappista sajtot is sikerült rá reszelnie, amitől csak még ínycsiklandóbbá vált az egész étel, amint forrón kivette a mikróból.
- Azt hiszem én szalonnát eszem egy kis kenyérrel! - felelte az apuka, majd máris nagy karéj kenyeret vágott, és hozzá ujjnyi méretű jó féle szalonnát, és amikor Maya is elkészült saját ételével együtt fogtak neki az evésnek.
- Milyen napod volt édes kislányom? - kérdezte érdeklődve az apuka kis idő után.
Maya leblokkolt. Mert ha bevallja, hogy nagyon rossz napja volt, és beismeri, hogy olyasmit tudott meg, mely több, mint valószínű, hogy hatással lesz későbbi életére, akkor lehet, hogy apukája megfogja dorgálni, lévén valami nagy hibát követett el. Ezért úgy döntött, hogy füllenteni fog:
- Az egyik lány csúnyákat mondott rám... - felelte természetes megszeppent hangon.
- Hát ez igazán csúnya dolog volt tőle! Jegyezd meg kincsem, hogy a jóbarátok sohasem bántják az embert, vagy okoznak neki! Csak nem történt valami baj? - nézet rá féloldalasan, mintha máris törékeny és sebezhető lelke mélyére látna.
- Kicsit szomorú voltam... - vallotta be megszeppenten, majd kisebb gombócméretű spagettit sikerült feltekerni villájára, melyet most kényszeresen betuszkolt szájacskájába és alaposan rágni kezdett csakhogy beszélni ne kelljen.
- Értem... De azért egy újabb, fantasztikus nappal gazdagabb lettél, igaz-e?!
Nagyon nehezen, elmélázva bólintott.
- Tudod mit a hétvégén elmehetnénk anyával a vidámparkba, vagy az állatkertbe! Attól függ melyikhez lenne kedvetek! Mit szólsz?! - nézett rá lelkes, csillogó szemeivel az apja.
- Az nagyon jó lenne apu... - felelte bizalmatlanul, kedvetlenül.
- Ha megebédeltünk mit szólnál hozzá, ha felporszívóznánk, és egy kicsit kitakarítanánk?! Anyu biztos nagyon örülne neki.
- Az tényleg jó lenne... - még mindig érezte a görcsöket a hasában. Mit fog majd mondani anyukájának, akit már egészen biztosan értesítettek az iskolában történtekről.
Szótlanul megfogta tányérját és bevitte a kiskonyhába, hogy addig is, míg elmosogatja a tányért zaklatott gondolatait elterelje.
Apja ebéd után mindig lefeküdt aludni, mert éjszakás volt, amióta csak Maya megszületett, és mert valami okból az éjszakázást jobban kedvelte, mint a nappalokat. Maya pedig visszament a gyerekszoba zárt ajtaja mögé, és ottmaradt, ameddig anyukája késő délutánig haza nem jött.
Valósággal úgy repült a karjaiba, akár egy megriadt kis madárka, aki haladéktalanul védelmet, és menedéket keres a gonosz világ szörnyszülöttei elől. Ez meg is lepte az anyukát.
- Szia kincsem! Mi történt? Rossz napod volt?! - kérdezte, amint kiment a konyhába, hogy a megvásárolt dolgokat elpakolják közösen. Maya mindig segített az anyukának, mert érezte, hogy erre van szüksége.
- Mi volt ma a suliban? - nézett rá bizalmasan, mintha titkon sejtette volna, hogy valaminek történnie kellett.
- Anyuci! Azt mondták rám a többiek, hogy én igazából árva kislány vagyok, és hogy engem örökbe fogadtak... - vallotta be, és érződött vékony kis egérke hangján, hogy újból sírni, majd bőgni kezd, akár a keserves záporeső.
- Ki mondott neked ilyen butaságot kis hercegnőm?! - csodálkozott egyre nagyobb szemeket meresztve az anyuka, mintha ő sem akarná bevallani az igazságot.
- Előbb csak néhány lány mondogatta, aztán később már az összes gyerek... - azzal keservesen, szívfájdítóan hüppögni kezdett.
- Jaj kis drágám! Gyere ide! - anyukája magához húzta és simogatni, nyugtatgatni próbálta. - Tudod apuval arra gondoltunk, hogy sok mindent nem mondunk el neked, nehogy megijedj, vagy esetleg rosszul reagálj... - erősen kereste a szavakat egyre nagyobb hatásszüneteket tartva az egyes mondatok között. - Tudod drágám, ha egy lánynak nem lehet kisbabája, és mindenképp szeretnének egy babát, akkor előbb-utóbb valamit muszáj kitalálni. De mi imádunk téged és egy valóságos angyali csoda vagy! Remélem ezt érzed és tudod!
- Jaj, anyucikám... - hüppögte. - Olyan gonoszakat és csúnyákat mondtak rám a többiek... - Maya annyira elvolt ebben a percben keseredve, mintha már nem volna megoldás egy adott problémára.
- Édesem! Holnap és kísérlek a suliba és együtt fogunk az igazgató nénivel beszélgetni! - ígérte meg.
Az apuka végig hallgatta anyuka és lánya között ezt a bizalmas beszélgetést, majd amikor Maya lefeküdt estefelé még egyszer előhozakodott vele:
- Nem szeretnék ünneprontó lenni édesem, de jól meggondoltad ezt! A mi kis hercegnőnk most valószínűleg azt sem tudja, hogy mi folyik körülötte, és rólunk pedig azt hiszi, hogy vadidegenek vagyunk! - fordult be az ágyban a másik oldalra.
- Ezzel is tisztában vagyok drágám! Valamit muszáj tenni az ügy érdekében! Nem hagyhatjuk, hogy a kislányunk rettegésben töltse az egész gyerekkorát, nem igaz?! - tapintott a lényegre.
Másnap Maya korán ébredt reggel hat órakor. Kedvenc csokis müzlijét majszolta egy kis tejjel egy tálkából, miközben az anyuka szorgalmasan készülődött a fürdőszobában. Amikor megfésülte anyukája a haját, és gondosan felöltözködtek mindketten, és bezárták az ajtót elindultak életük talán legmeghatározóbb beszélgetésére Maya iskolájába.
Alig húsz percen belül kényelmesen már ott is voltak, hiszen a lakóparki övezet közel feküdt az iskolához, ahol Maya osztálytársai már javában zsibongva, nyüzsögve gyülekeztek, és amint megpillantották a kislányt, aki görcsösen szorongatja anyukája kezét, aki igyekszik megőrizni saját lélekjelenlétét szó nélkül félreálltak az útjából, és lázasan találgatni kezdtek, hogy most vajon majd mi következik?!
Az igazgatói nagyméretű iroda az ötödik emeleten volt, de lépcsőn is fel lehetett menni. Mindketten feltrappoltak, úgy hogy kongón kopogott a cipőjük, mintha ezzel akarták volna kifejezni egyet nem értésüket a történtekkel kapcsolatosan.
- Üdvözlöm kedves asszonyom! Szia Majácska! Mit parancsolnak? - kérdezte érdeklődve az iskolatitkár.
- Jó reggelt! Az igazgatónővel szeretnénk beszélni! - közölte határozottan, és egyértelműen az anyuka.
- Ebben a percben nagyon elfoglalt, de amint tud máris szólok neki!
- Addig mi itt megvárjuk! - azzal az anyuka máris gombolni kezdte magáról télies kabátját és Majának is segített levenni holmijait, nehogy rájuk melegedjen a ruha, majd leültek a kényelmes székekre.
Eltelt bő fél óra, amikor a fiatalos, kedvesarcú igazgatónő kikísérte a nála lévő felnőtteket és észrevette őket:
- Igen! Üdvözlöm asszonyom! Szia Maja! Megbeszéltünk valamit?! - nézett előbb az iskolatitkárra, majd rájuk.
- Üdvözlöm Igazgatónő! Azért jöttünk el kettesben a kislányommal, mert a napokban az osztálytársai nagyon gonoszul viselkedtek vele, és nyilvánosan meg is szégyenítették őt! - nézett határozott komolysággal az érdeklődő igazgatónőre.
- Ó, hát ezt őszinte sajnálattal hallom! - lepődött meg. - Miben segíthetek asszonyom?
- Szeretném, ha Maya magántanuló lenne, hogy a további gonoszkodásoknak elejét vegyük, és nyugodt kiegyensúlyozott környezetet teremthessünk a tanuláshoz!
- Akkor talán... foglaljunk helyet az irodámban és részletesen meséljék el, hogy mi történt! - javasolta a kedves igazgatónő, aki - úgy tűnt -, abszolút partnerként képes együttműködni a vitás kérdések elrendezésében.
Maya nagyon megvolt ijedve, ám amikor megkérdezték mindig őszintén válaszolt és igazat mondott. Így is több mint ötven percig voltak bent az igazgatói irodában, és mire kijöttek nagyon úgy festett, hogy a megrémült kislány átmenetileg fellélegezhet, hiszen magántanuló lett, akinek ezentúl a megadott napokon kötelező csupán megjelennie az iskolában, ám továbbra is szorgalmasan tanulhat és felkészülhet a kötelezően előírt tananyagból, melyet majd néhány tanár fog kikérdezni.
Maya nagyon sajnálta, hogy ezentúl egyre kevesebbet találkozhatott kis barátaival, akik közül a rendesebbek mindig meglátogatták főként hétvégéken, és akkor Mayát mintha máris kicserélték volna, hiszen annak ellenére, hogy megtudta a keserű igazságot az életével kapcsolatosan megmaradtak azok a barátai, akik elfogadták, és szerették őt.

INDULAT-CSOMÓK SZÍNEVÁLTOZÁSAI

A rendkívül csinos, stílusos, modern nőn párducmintás bunda volt, ami akárcsak szintén színben vele összepasszoló magassarkú csizmája egy vagyonba is belekerülhetett.
Porshe terepjárójából szállt ki, miközben egyik kezében félmillió forintos okostelefonján egy fontos, üzleti jellegű hívást intézett, míg a másik kezében egyre idegesebben, egyre feszültebben kezdte rángatni lenszőkehajú, kékszemű kislányának pufók kezecskéit.
- Gyerünk már Lili! Mi lesz! Mozogj! - parancsolt rá hangosan és minél inkább sürgette a kislányt annál inkább érezhető volt, hogy elfeszti irányítását a rohanó percek felett, és robbanással fog fenyegetni az adott atombomba-pillanat.
- Anyuci? Miért vagy dühös? Valami bajt csináltam?! - kérdezte közepesméretű plüssmackóját erősen magához szorítva a kislány. Ebben a pillanatban annyira rettegett és félt, mintha kivégzésre mentek volna, pedig csupán csak annyi történt, hogy az anyuka - szokás szerint -, megint sikeresen elfelejtette az időt, és legalább három teljes órán keresztül tupíroztatta, csinosította a sminkjét, frizuráját, hogy az abszolút tökéletesség látszatával tetszeleghessen.
- Lili! Hányszor mondjam?! Elfogunk késni, és Marika néni nagyon mérges lesz! - fenyegette meg mindannyiszor kislányát, amikor azt gondolhatta, hogy Lili nem reagál mondataira eléggé gyorsan.
- Anyucikám... nagyon félek... - a kislány kis teste mindannyiszor megreszketett a november végi hirtelen lehűlt, hűvösebb levegőn. Ilyenkor nem árt vigyázni, pláne akik fűtött autóból szállnak ki, ám ez egy cseppet sem érdekelte az anyukát. Rángatva tettek pár lépést miközben az okostelefon szinte minden ötödik percben megcsörrent:
- Igen... halló... Én vagyok! Nem! Most a kislányomat kell óviba vinnem, de amint tudok bemegyek...
- Igen... Jaj, hányszor mondjam el, hogy a reklámmarketinget is muszáj megszervezni, különben oda a profit!
Miközben átvágtak az lombjukat vesztett, csontvázkarú fák között, melyek két oldalról közrefogták a kis utcát, ahol az óvoda épülete ágaskodott Lili egyszer csak elpityeredett, majd hüppögni kezdett, míg végül később már valósággal megkeseredett szomorúsággal bőgött, hogy anyukája nem akar vele foglalkozni, és úgy érezte csupán kolonc a nyakán.
- Most meg mi az isten van veled, mi?! - fortyant fel mérgében, és jócskán megrángatta a kislány karját.
- Auuu! Anyuci! Ez fáj! - visította könnyes szemével a kislány. - Ne bánts! - könyörgött neki.
- Fejezd be de rögtön! Most nagyon rossz kislány vagy tudd meg! - valósággal önmagában kikelve ordította kis arcába.
Ekkor arra járt egy egyetemista, aki éppen a szokásos zh-dolgozatait tudta le, és most azon agyalt magában, hogy mit fog majd mondani a profnak, hogy miért is késett a kiselőadása teljes anyagával? Éppen megindult egykori óvodája irányába, amikor szeme rögtön kiszúrta a márkás luxus terepjárót. ,,Akinek ilyen kocsija van annak valószínűleg semmi gondja sincsen saját életével!" - vonta le a következtetéseit. Ekkor arra lett figyelmes, hogy egy nagyon csinos fiatal nő önmagából totálisan kikelve üvöltözik egy kislánnyal, és úgy ordít vele, mintha szentségtörést követett volna el.
Először minden ember - kivétel nélkül arra gondol -, hogy ő bizony még véletlen sem avatkozik közbe, inkább csöndesen odébb somfordál, ám az egyetemistának azonnal saját szomorkás gyermekkora jutott eszébe és úgy döntött - lesz, ami lesz -, ő bizony mégiscsak visszafordul a haragos dühöngő hangok irányába.
- Bocsásson meg kedves hölgyem... - szólította meg a dühöngő anyukát a fiatalember. Látszólag az anyuka nem is vett róla tudomást. Ez kissé elgondolkoztatta a fiatal férfit, és újra próbálkozott: - Ne haragudjék asszonyom, de... legyen szíves...
Az anyuka most feléje fordult, amint megint jócskán megszidta a késés miatt a még mindig könnyezve hüppögő kislányát.
- Mi a fenét akar?! Hagyjon minket békén, különben hívom a zsarukat! - vágta oda fenyegetőn.
- Kedves hölgyem! Csupán egy percig szeretném feltartani... - próbálkozott újra, mire az anyuka újból lassított.
- Legyen nagyon rövid tisztelt Uram!
- Megkérém szépen, hogy ne bántsa ezt a kislányt!
- Hogy micsoda??? Mit mondott?! - kerekedett el a szeme mérgesen.
- Annyit szerettem volna elmagyarázni, már ha végig hallgatna, hogy kérem ne bántsa ezt a kislányt! Ő még felnéz a felnőttekre, mert nem értheti a világ dolgait, és Önnek az lenne a dolga, hogy feltétlenül szeresse! Nem tudom, érti-e, amit mondok?! - kérdezett vissza.
- Ph! Még maga beszél?! Figyelmeztetem, ha nem tűnik el innen hívom a zsarukat! - kezdte újból.
A fiatal férfi most lehajolt a kislányhoz, aki tétován, vacogva, rettegve hallgatta végig a két felnőtt között lezajlott szóváltást, és kis gombszemeivel előbb az egyikre, majd a másikra tekintett.
- Szia, kislány! - köszönt kedvesen mosolyogva. - Erik vagyok! Téged hogy hívnak? - kérdezte nagyon kedvesen. - Nem tartozik magára! - válaszolta a kislány helyett a még mindig dühös anyuka.
- Szereted a gumicukrot? - A fiatal egyetemista ügyet sem vetett a hisztériázó nőre, aki még mindig megtépázott tekintélye helyreállításán fáradozott.
- Máris hívom a zsarukat! Hát velem senki se packázzon! - háborgott, majd ígéretéhez híven máris okostelefonját kezdte pötyögtetni.
A fiatal egyetemista óvatosan kinyitotta közben a gumicukros zacskót, és megkínálta a cukorral a tétova, tanácstalanul álldogáló kislányt, aki már éppen kezdett volna pufókkis kezecskéivel belenyúlni a zacskóba, amikor jócskán felbőszült anyja lecsapta a kezéről a gumicukrot, ami a koszos kövezetre esett.
- Anyucikám! Ne haragudj, nem fog többet előfordulni... - kezdett ismét szívet szaggató hüppögésbe.
- Hát arra aztán mérget vehetsz drága kislányom! - magasba lendítette az egyik kezét, és már készült volna rá, hogy kiadósan felpofozza a kislányt el nem követett vétségéért, amikor az egyetemista a kislány útjába állt, és hárította a pofont.
- Akkor kedves hölgyem! Ezt most rögtön befejezi, mert a nagyanyám igaz ugyan, hogy úriembernek nevelt, de azért én is tudom még használni az ökleimet. - valósággal szikrát szórt zöldesbarna szeme, és érződött, hogy jócskán türtőztetnie illik magát, mielőtt lekever egyet ennek a hisztérika méregzsák nőnek.
- Hogy képzeli??? Tudja ki vagyok?! Tudja, hogy eltaposhatnám magát akár egy olcsó, senkiházi férget?! - már megint fenyegetődzni kezdett. Csorbulni látszott ingatag hatalma.
- Rendben! Értem már! Akkor mit szeretne? Megvárni a zsarukat, vagy békésen elrendezni a dolgokat? De arról tegyen le egy életre, hogy ezt a kislányt folyamatosan veri! Világos?!
Időközben néhány dadus lépett ki az óvoda épületéből, és miután nagyszünet volt azonnal rágyújtottak egy cigarettára. Azonnal észrevették a rikácsoló hölgyet és a reszkető, halálra rémült kislányt. Óvatosan közelebb mentek, mert szerették volna tudni mi lehet ez a csetepaté?
- Üdvözlöm hölgyem! Szia Lili! - köszöntek mindketten feléjük.
- Látják? Látják ezt?! Mit művel ez az idióta hogyishívják ember?! - kérdezte a két kíváncsi dadust a fiatal férfival kapcsolatban.
- Asszonyom, talán mit szólna hozzá, addig, amíg Önök itt rendezik a nézeteltéréseket Lilit bevinnék a jó melegre! Látszik, hogy szegényke reszket és fázik! - Az egy dadus már indult is volna vele be az óvoda épületébe, de az anyuka megint csak erős harapófogó módjára megszorította kislánya kezét, aki megint csak keservesen felsikoltott:
- Auuu! Anyuci ez fáj!
- Elhallgass, ha mondom! Különben kiporolom a fenekedet! - fenyegette meg.
Időközben egy járőrautó is megérkezett némán villogtatva megkülönböztető jelzéseit az óvodához, és tüstént két egyenruhás járőr szállt ki belőle. Mindketten a húszas éveikben jártak. Egy csinos fiatal nő, és egy férfi. Azonnal odamentek hozzájuk.
- Jó napot kívánok! Mi a problémájuk? - kérdezte a fiatalabb férfi, miközben a csinos rendőrnő gyanakodva méregetni kezdte őket.
- Igen! Én hívtam magukat, mert ez a férfi nem hagyja békén a kislányomat! - fakadt ki újfent profi színésznői képességeit is megcsillogtatva.
- Uram! Elkérném a személyi igazolványát és fáradjon egy kicsit távolabb az anyától és kislányától! - szólította fel az egyetemista férfit a csinos rendőrnő.
Az egyetemista zokszó nélkül odaadta a személyi igazolványát és látszólag érdeklődve nézett a rendőrnő barna szemeibe, mintha máris kutatni kezdené legféltebb titkait. A rendőrnő persze kissé kínosan el is pirult. Tüzetesen megnézte az egyetemista igazolványát, majd még mindig méregetve őt különböző kérdéseket kezdett feltenni:
- Mi volt a feltett szándéka, amikor szóba állt a kislánnyal?
- Nem vagyok pedofil, amennyiben erre akar kilyukadni! Éppen az egyetemi vizsgáim után jöttem errefelé, mert itt lakom a sarkon, amikor dühös, agresszív szóváltásra lettem figyelmes anyuka és halálra rémült kislánya között. Megpróbáltam megnyugtatni a kislányt, és közöltem az anyukával, hogy fejezze be ezt az agresszív viselkedést, és amikor az anyuka fel akarta pofozni a kislányt szó nélkül eléjük álltam! Ön szerint mégis mit kellett volna tennem?! - kérte ki magának.
- Értem! Várjon kérem itt türelemmel, amíg egyeztetek a kollegámmal! - A csinos rendőrnő máris odament a társához, aki éppen a dühös anyukat kérdezgette a történtekről.
- Te szerintem az egyik hazudik? - nézett társára a rendőrnő.
- Akkor most mi legyen? Bevigyük mind a kettőt? Akkor mi lesz a halálra rémült kislánnyal? - kérdezte logikára alapozva a férfi rendőr.
- Hát... nem tudom! A fiatal srác szerintem nagyon megsajnálhatta a kislányt, mert az anya közé vetette magát, amikor az felakarta pofozni a kislányt. Szerintem itt az anya lehet a bűnös! Ez egyértelmű!
- Szerintem mondjuk nekik azt, hogy intézzék el egymás között, az agresszív anyukának pedig mondjuk azt, hogy ha még egyszer bántalmazni akarná a kislányát akkor a gyermekjóléti szakszolgálat embereinek fogunk szólni! A két járőr - úgy tűnt -, tüstént megállapodott, majd visszatértek ki-ki a maga emberéhez.
- Nos megvitattuk az Önök helyzetét a kollegámmal! - közölte hivatalos, kimért hangnemben a járőrférfi. - Úgy döntöttünk, hogy egyelőre elengedjük Önöket, de ami a kislánnyal szembeni agresszív viselkedését illeti kedves asszonyom, felvívjuk szíves figyelmét a gyermekvédelmi jogok szigorú betartására! Ez annyit jelent, hogy amennyiben Ön továbbra is veszélynek teszi ki a gyermekét, vagy bántalmazza úgy hivatalos útra fogjuk terelni az ügyet! Megértette, amit az imént mondtam?! - kérdezte a jócskán megilletődött, ám ebben a percben köpni-nyelni nem tudó szülőt a rendőr férfi.
Az anyuka bólintott.
- Bocsásson meg asszonyom, de hallottam, amit mondott! - emelte fel a hangját a rendőr.
- Azt mondtam igen, megértettem! - felelte halkan, meghunyászkodva, mint akinek sárba tiporták maradék önbecsülését is.
- Akkor mi most elengedjük Önöket! - a két járőr fogta magát és visszaült a autóba, és elmentek onnét, miközben jócskán tanakodtak, hogy vajon ilyen kétes esetekben egy-egy jogszabály, vagy törvény miként is rendelkezik?
- Látja? Látja, mit csinált?! - vette elő újból a rikácsoló, ellenséges hangnemét a nő, miközben nem vette észre, hogy kislányát a két dadus már kézen fogta és bevitték az óvodába, hogy ki nem hűljön még jobban.
- Én azt gondolom, hogy Ön volt itt az egyetlen személy, aki elkezdett dacolni, meg éretlenkedni! Ha szabad adnom egy jó tanácsot soha, egy ujjal se érjen a kislányához, mert később ez megfogja bosszulni magát! - Azzal a fiatal egyetemista férfi tovább sétált.
- Hogy képzeli, hogy csak úgy tovább megy, mi?! Magához beszélek! - kiáltott még utána a megtépázott önbecsülésű, porig alázott anyuka.

AZ EGY-VALAKI SZÓLONGATÁSA

Az Egy-valaki szólongat egyre
az álmok ösztön-tengeréből,
ahol tán boldogok lehettünk volna mi ketten.
Reménytelen echó-kiáltásaimat vajon meghallja-e még?
Sehol sem láthatom a végtelenné dagadt hullámok
hátán túl az érinthetetlen, szűz-szárazföldet.
Húsom iszapos esőfüggönyén zsíros zsírpárnák
tohonya-lustán kérőznek.
Csillapíthatatlan zúgás
fodrozódik mohón erejimben.

Vajon emlékszik-e még az egyszeri,
babonázó, szent csók hatalmára,
melyre még naiv-balgasággal azt
hihettük egyedül csakis a miénk leend?!
- Alvó, könnyen feledhető emlékei
vissza-visszatérnek hozzám.
Mint nincstelen, kis senki éjt-nappallá
téve kilincselnék aranykalitkás-szívének zárt kapuján,
hogy hallgassa csak meg értő-fülekkel
a hosszú börtönévek egyedül
csak őmiatta nem telhettek hiába.

Reményem ikerszivárvány-íve felfeszül
az Alkony-boncolgató égre s jó volna hinnem,
hogy Ő is érzi a lélek cudar-kacifántos színeváltozásait.
Álmaim fodrozódó tengeréből elém
bukkan kislányos, játékos alakja;
hajának virgonc selymét érzem tölgyfa-kezemben,
miközben babonázó Mindenséggel kérdőn néz rám,
s már mosolyog is, hogy kitartott mellettem,
s sem délceg macsó-virtus,
sem Atlasz-testű tesztoszteron-titánok
népes udvartartása
sem tudta meghódítani
hűséges Angyal-szívét
csupán egy kisstílű fűzfapoéta.

Gyöngéd, eleven élő arcvonásai elkeveredtek
az emlékek tapintható idejével.
Látom, hogy két gyönyörűséges
angyali gyermeket ölelget édesanyai áldott örömmel;
érzem, hogy türelmes, édeni jóságát
megakarja osztani munkabírásai s szerettei között.
S ha szabadidejében maradhat
egy-egy megváltó szusszanás verseskötet
lapjaiból hirtelen kiesik butuska
szerelmes versikém mit egykoron
hősszerelmes lángolással neki írtam!

VERSENYFUTÁS AZ ELMÚLÁSSAL

Külföldön járunk. Egészen pontosan egy kis svájci határhoz közeli kis faluban, ahol békében, harmóniában éltek az emberek, és ahol a helyi önkormányzat készségesen felajánlotta, hogy az elhunyt hozzátartozókat segítőkészen eltemetik, és persze - amennyiben természetesen az illető rokonok, családtagok úgy kívánták -, saját sírjukat is nyugodtan megáshatták az erre kiosztott ásókkal, lapátokkal.
Thomas Leuenberger éppen a precíz alapossággal rendben tartott, és méltán elhíresült konyhakertját gondozta, ahova előszeretettel jártak vissza néhanapján a helyi asszonyok, mert állítólag volt valami anyag a földjében, amitől annyira finom, és ízletes volt az összes zöldség és gyümölcs és persze egyéb termények, hogy az ember amikor a szájába vette úgy érezte legalább is, mintha cukorkát, vagy jóízű nyalókát szopogatott volna.
- Jó reggelt Thomas! Hogy érzi magát ezen a szép reggelen. - köszöntötték a helybéli asszonyságok.
- Jó reggelt asszonyok! Vagyogatok! Kicsit már megérzem az időt és a frontátvonulásokat át a térdem és a derekam tájékán. - válaszolta a feltett kérdésre, majd visszatért mindennapi bokrosnak nem mondható teendőihez. Később amikor már a kertben végzett bement a házba, és írni kezdett előbb kézzel előzetes, részletes vázlatokat készítve, majd az egészet számítógépbe ültetve. Egy idő után bele is jött pusztán csak az adott gépelés megnyugtató ritmusába. Persze napi rendszerességgel bújta az internet híreit, és akkor bukkant rá az adott önkormányzat felhívására, mely a sírhelyekkel, és temetésekkel kapcsolatos legfontosabb információkat taglalta.
- Nocsak! Mi a fene! - vakarta meg kopaszodófélben lévő fejét Thomas, és tovább görgetett az egérrel, mire az egész cikket sikerült elolvasnia.
Mire elolvasta a cikket szinte kapásból adta magát az ötlet, miszerint: egy fenét fog horribilis összegeket fizetni saját temetéséért. Inkább bemegy az önkormányzathoz, ami kiutal számára egy kis földdarabot, - persze ha szükséges fizet is érte -, majd ásót, kapát és szerszámokat ráakad és kiássa azt a cirka két méteres gödröt. Igaz ugyan, hogy még erősen gondolkodott a hamvasztáson is, ám az igazság az volt, hogy az utóbbi években jóformán minden maradék rokona szépen lassan elpárolgott az életéből, és nem igazán látogatták. ,,Nem is baj!" - vonta le saját következtetéseit. ,,Ha valami jól akarsz megcsinálni, jobb ha magad jársz utána!" - mondogatta magának.
Másnap amikor már megvirradt és a helybélieket rekedtes fazékhangú kakasszó ébresztette Leuenberger úr felöltözött szépen. Külön erre az alkalomra hófehér, kivasalt, ropogós inget vett, fekete nadrágot, és öltönyt, és ahogy tüzetesen, aprólékosan megnézte magát az előszobai tükörben kisebb büszkeséget is érzett, hogy azért - persze csak, ha nagyon akar -, elegánsan megtud jelenni egy-egy jelesebb nap alkalmából. Fejébe csapta fácántollas kalpagját is. Még szerencse, hogy minden reggel azzal kezdte, hogyha kellett megfejte a tehenet, és megetette az állatokat, így nyugodt szívvel léphetett ki gondosan bezárt háza ajtaján.
Még szerencse, hogy gyalogosan, sétálgatva is könnyedén meglehet tenni azt a távolságot, melyet a legtöbben inkább autóval, vagy épp tömegközlekedéssel tesznek meg, ám az utóbbi jó tíz évben Thomas kissé gyanakvó mizantróp lett, és ha nem volt muszáj inkább senkivel sem tartott fenn hosszútávú kapcsolatokat. Mondogatták is legközelebbi szomszédai, hogy hát ez a Her Leuenberger mégiscsak furcsa ember lehet! Ám személy szerint őt egyáltalán nem izgatta ez.
- Jó napot Thomas! Hát hova-hova ilyen sietősen? - érdeklődött az egyik helybéli ember, aki egy nagy teherautót vezetett, és már kiváltotta saját használatra az iparűzési engedélyt is.
- Adj 'Isten Her Schutz! Csupán bemegyek az önkormányzathoz, hogy miként tudnám jutányosan eltemettetni magamat, persze szigorúan csak akkor, ha az idő elszólít. - adta meg a választ a feltett kérdésre, majd baktatott furcsa vidámsággal tovább.
- Ne gyalogoljon már annyit Thomas! A végén még megszólnak a faluban, hogy nem ajánlottam fel magának még az autómat se! Jöjjön! Ugorgon csak be! Ha egy embert elbír ez az autó, akkor kettőt is!
- Köszönöm a szíves segítséget! Meglehet egyszer ténylegesen is a szaván fogom, ám ha most megbocsát, tovább mennék! - Így is tett és kilépett, míg a másik ember értetlenkedve nézett utána egy ideig.
- Hát Her Thomas! Csak szóljon nyugodtan, ha bármiben kellene a segítség! - kiáltott utána miközben maga is befordult a teherautójával.
Az önkormányzat épülete amolyan régi vágású, századelős stílusirányzatot mutatott. Mintha nem is hivatalnokoknak szánták volna inkább báróknak, vagy hercegeknek. Díszes indák tegergőztek egyik faragott, csiszolt mészkőről a másikra. Thomast valósággal lenyűgözte a látvány. Igaz nem szívesen tette be a lábát a városba, ha nem volt muszáj.
Két őr állt vigyázban a kapuk előtt, és mikor feltűnt fácántollas kalapjában azonnal vigyázba vágták magukat, és még szalutáltak is neki. Gondolhatta is Thomas: ,,itt mennyire kedves és előzékeny lehet mindenki! Tisztában vannak az illemmel és az etikett megkövetelt szabályaival! Nem úgy, mint a mostani fiatalabb generáció jelentős része!" - Óvatosan bekukucskált a kapun, majd beljebb lépett, és a recepciós pulthoz ügetett, ahol egy roppant csinos, ifjú hölgyet talált, aki mosolyogott, mint a vadalma és közvetlenül kérdezte miben is segíthet?
- Szervusz Franci! Hát hogy vagy? - kérdezte az öreg, levéve díszes kalapját.
- Csókolom Thomas bácsi! Hogy tetszik lenni? Mi járatban? - érdeklődött a csinos, fiatal lány. Úgy tűnt régóta ismeri az öreget. Mint kiderült a szomszéd faluban nevelkedett a hölgy, és kislányként a nagyszüleivel sokat vendégeskedtek Thomasnál.
- Az az igazság, hogy sok mindent összeolvastam a temetésekről! - vallotta be az igazat. - Azt olvastam, hogy állítólag ingyen adnak sírhelyet, és ásót, hogy az ember megáshassa saját maga sírját...
- Igen! Nos hát... miért nem tetszik leülni egy pár percig, amíg én megeresztek néhány telefont. - azzal már tárcsázott is, és néhány perc múltán már jött is egy elegáns, öltönyös ember, aki kissé gyanakodva méregette a gyanútlan idős férfit.
- Jó napot! Üdvözlöm! Miben állhatok rendelkezésére? - rázott vele kezet.
- Igazgató Úr kérem! Her Leuenberger azért jött, mert érdekli az ingyenes sírhelyek igénylése... - közölte vele kissé félénk hanghordozással a fiatal hölgy.
- Á! Vagy úgy! Nos kedves Uram! - vakarta meg nagy fejét az Igazgató. - Talán fáradjon be az irodámba, hogy részletesen megvitassuk a dolgot! - javasolta, mire már tessékelte is be az öregembert a nagyalakú liftbe, ami hangtalan ütemben fölsuhant velük az ötödik emeletre.
- Fáradjon be kérem! - nyitotta ki az Igazgató nagyméretű ajtaját az öreg előtt, aki tétován belépett a hatalmas helységbe.
- Foglaljon bátran helyet! Megkínálhatok esetleg... valamivel? - kérdezte.
- Nem... köszönöm...
- Értem! Tehát Önt érdekelné az ingyenes sírhelyek igénylése?
Az öreg hosszan bólintott.
- Megkérdezhetem, hogy milyen okból, és hogy honnan vette az információit?
- Tetszik tudni kérem Igazgató Úr az interneten mindent elolvastam, meg úgy voltam vele, hogy az ember fölösleges koncként ne maradjon másik nyakán, ha már megöregedett!
- Ó! Ez logikus következtetés! Nos, kérem tehát! A törvény lehetővé teszi, hogy ingyenesen kiutaljunk Önnek egy tetőleges parcellát a temető területén, és amennyiben igény van rá ásóval, kapával és eszközökkel akár még ki is áshatja a megkívánt földdarabot! Emellett a hamvasztás kedvezményesebb is, mint mondjuk a szimpla koporsó! Egy temetés különben sem olcsó! - jegyezte meg, mintha fennhangon gondolkodna.
Az öreg hosszasan törte a fejét, mielőtt megszólalhatott volna. Időközben végig jártatta a tágas irodán a szemét és önmagában máris levonta következtéseit: ,,Úgy tűnik, hogy ennek az embernek mindene a siker és a teljesítmény!" - A töméntelen csillogó aranytrófea, és egyéb szakmai kitüntetések ezt még alá is támasztották.
- Nos kérem Her Leuenberger! Adok néhány hivatalos nyomtatványt, melyet ki kellene tölteni, és visszahozni ide a hivatalba, és onnantól már minden mehet, mint a karikacsapás! Persze, ha ezzel Ön is egyet ért? - nézet vele farkasszemet.
- Igen! Természetesen! - vette el a hivatalos dokumentumokat!
- Akkor hát... amennyiben nincs több kérdése...
- Igaz is... - fordult vissza egy percre -, az ásót, kapát és egyéb eszközöket is kiutalják az illetőnek?
- Természetesen! Teljeskörű szolgáltatást nyújtunk! Köszönöm, ha befáradt! - rázott vele kezet, majd lekísérte a földszintre, ahol a fiatalos hölgy már valósággal tűkön ült, hogy vajon mi történhetett ennyi ideig az öreggel?
- Na, hogy ment? - kérdezte.
- Ezeket a hivatalos dokumentumokat kellene kitöltenem hozzá! - nyújtotta Franci felé a papírokat az öreg, aki máris elvette és tüzetesen végigolvasott róla minden fontos szöveget.
- Én nagyon szívesen kitölthettem, és be is nyújthatom! - ajánlkozott.
- Jaj, drága Franci! Hát már így is olyan sokkal vagyok adósa!
- Csak semmi de kedves Thomas bácsi! Hisz maga olyan, mintha a nagyapám lenne! Tessék helyet foglalni, amíg kitöltjük a papírokat! Személyi igazolványa van-e? - érdeklődött.
- Ajjaj! Hát látja kedves Franci az teljesen kiment abból a kótyagos fejemből. Egyébként nyolcvankilenc óta nem nagyon érintett semmi változás.
- Hát... drága Thomas bácsi! - csóválta a fejét a hölgyemémy. - Így egy kicsit nehéz lesz! De ne tessék semmi miatt aggódni, elhozza ide az igazolványait és én majd szépen kitöltöm!
- Nagyon köszönöm! - egyből felderültebbé vált egész kifejezése.
Az öreg tüstént hazaügetett, ahogy csak a lábai bírták, és még egy szekeres kocsit is sikeresen leintett, amit egy rozzant, vén, göthös gebe húzott, hogy hamarabb hazaérjen. Mikor aztán bő két óra múlva otthon volt fölforgatta a fából készült viskója minden zegét-zúgát, és nagysokára megtalálta a hivatalos iratait. Nem tévedett. Már több mint harminc éve lejártak, és elavultak. ,,Akkor ezeket sem ártana megújítania!" - töprengett, amint fogott egy kis bőrből készült táskát, és a szükséges iratokat óvatosan belegyömöszölte, majd újból nekikerekedett az útnak, és pontosan ebédidő volt, mikor a két őr újfent tisztelgett előtte, amint fácántollas kalapjával bement a hivatal épületébe.
- Csókolom Thomas bácsi! Ez aztán gyors volt, mint a villám! - gratulált neki Franzi. - Látom mindenre ügyelt! Nyugodtan tessék csak ideadni a papírokat és a többit elintézem! Addig fúja ki magát, és tessék leülni! Nemsokára visszajövök!
Az öregember mindent úgy csinált, ahogy mondták neki. Kényelembe helyezte magát a váróban, majd olyan bőségesen kifújta magát, mint aki valóban keményen gyűrte a munkát egész álló nap. A fiatal, csinos hölgy fél óra múltán jött vissza és közölte, hogy amin jól sejtette Her Thomasnak az iratai már vagy harminc éve lejártak, és előbb meg kell újítania őket, csupán csak azt követően veheti igénybe a többi ingyenes szolgáltatást.
Mire mindennel elkészültek és az iratok is frissek voltak a hivatal lassacskán bezárt.
- Thomas bácsi! Nemsokára be kell zárnunk, de holnap tessék reggeli időben befáradni, és akkor megoldjuk a dolgokat! Rendben?
- Drága Franzi! Mennyi pénzt kell adnom? - érdeklődött, mert senkinek sem szeretett adósa maradni.
- Jaj ne tessék izgulni emiatt! Holnap mindent megfogunk beszélni! Nem tolakodásból, de megkérdezhetem, hogy mikor adtak Thomas bácsinak nyugdíjat?
- Hát Franzi! Most jót kérdeztél! Sajnos azt sem tudom... - tárta szét mindkét kezét az öreg. - Mindig volt annyim, amennyi éppen kellett!
- Ne tessék izgulni! Valahogy megoldjuk! Addig tessék nyugodtan hazamenni!
Az öreg megköszönte a segítséget, majd fejébe csapta a kalapját és elindult most már nyugodtabban sétálgatva hazafelé. Otthon aztán kicsit helyet foglalt kedvenc mahagónifából faragott hintaszékében, és nem lehet tudni, hogy a hintázásba-e vagy a monoton ritmusra örökre lehunyta szemeit...

VALAMI NEM VÁLTOZIK!

A sárgaszínű villamos csikorgó, visító fékezéssel állt meg a Deák Ferenc-téri megállónál. Mintha egyedül csak őrá várakozott volna. Fiatalos, ruganyos lépésű, csinosnak mondható, szoknyát, és kis válltáskát viselő hölgy lépett le az egyik fokról, és intett, hogy lépjen fel a villamosra, mert szórít az idő:
- Gyerünk, igyekezz! - mondta.
Annyira meg volt rémülve, hogy valamit rosszul is lehet csinálni, hogy szó nélkül engedelmeskedett, és boldog volt, hogy abban a hihetetlenül nagy, nyomasztó terheket jelentő, legelső, bedarálós egyetemi évben legalább akad egy régi, kedves ismerős arc, akit barátként üdvözölhet s bár már az érettségi banketten többen lazán tegezni merték a fiatalos tanárnőt ő eltökélte, hogy a játékszabályok igenis azért vannak, hogy az emberek mindenképp tartsák be őket.
- Szia Albikám! Hát hogy vagy? Régen láttalak! Hogy megyeget az egyetem? - kérdezte kedves közvetlenséggel hangjában a tanárnő, amitől az embernek máris olyan érzése támadt, hogy semmi hátsó szándék nincs egész magatartásában. Sőt, mintha egyenesen azt akarná elérni, hogy kicsinyes feltételek nélkül bízzon meg bennünk az ember.
Olyan jó lett volna minden fontosnak vélt dolgot egyenesen, és azonnal elmondani neki, tudván, hogy egy őszinte barát minden esetben végig hallgatja az embert, és ami fontosabb: egy őszinte barát előtt az embernek egyáltalán nem szükséges megjátszania magát, és önmaga lehet. A tanácstalan bizonytalanság - nagyon sok esetben -, eleve rossz tanácsadó, ha az ember már alapból a tanácstalan elvesztettség érzésével küszködik.
- Kezit csókolom, tanárnő! Hát... az az igazság, hogy nagyon magam alatt vagyok, mert az utóbbi időben nem igazán úgy alakulnak a dolgaim, ahogyan azt elterveztem... - vallotta be szomorúan.
- Nem tudsz beilleszkedni, vagy nem tudsz magad mellé barátokat szerezni? Esetleg a tanárok nem eléggé szimpatikusak? - tett fel egyszerre egy tucat kérdést. Kicsit talán még sokat is.
- Hát... azt hiszem ez így mind egyszerre... - mutatott mindkét kezével egy nagy távolságot, mintha valamit máris le akarna mérni.
- Ugyan már! Biztos vagyok benne, hogy téged mindenki kedvel, és szeret, és meglásd előbb-utóbb nagyon sok olyan barátod lesz, akik azért maradnak majd veled, mert önmagadért szeretnek! - igyekezett többé-kevésbé biztatni régi tanítványát a fiatalos tanárnő.
- Az az igazság, hogy lenne valaki, aki nagyon tetszik, és már verseket is írtam neki, de szinte sosem mondta, vagy jelezte, hogy én is bejövök neki...
- Ez igen! Büszke vagyok rád, mert tudod, hogy mit akarsz! Meglásd az illető ezt előbb-utóbb értékelni fogja, és ha mégsem hát akkor meg sem érdemli azt a különleges kapcsolatot, amit szeretnél vele kialakítani. - Olyan bölcs meglátásai voltak a tanárnőnek, hogy az embernek óhatatlan is muszáj volt rá figyelnie, hiszen állításai előbb-utóbb beigazolódtak, akárcsak az önmagukat is beteljesítő jóslatok.
- Most pedig elmegyünk a Szabó Ervin-Könyvtárba, és segíteni fogok, hogy jobban átláthasd a nyelvészeti összefüggéseket. Egyébként mondok egy nagy titkot - fogta halkabbra, bizalmasabbra hangját. - Nekem is jócskán meggyűlt ám a bajom a nyelvészeti tantárgyakkal még anno amikor a kilencvenes évek elején voltam egyetemista. Nincs mese! Az embernek szabályosan muszáj bebifláznia, aztán később már úgy fog rá emlékezni, mint egy kellemetlen, ám szükséges kitérőre az életéből.
- Bárcsak így lenne tanárnő... - sóhajtott egy nagyot Albi. - De a mostani tanárok valóságos kegyetlen hóhérok, akik semmiben sem segítik a hallgatóságot! Igaz! Van egy-két kedvenc, akik ténylegesen jó fejek, meg minden, de főként a nyelvészek valóságos inkvizítorok. Ha tetszik érteni, mire is gondolok?!
- Igen! Pontosan értem mire gondolsz! Engem anno a világból is ki lehetett volna kergetni a helyes igeragozással, meg a toldalékok rendszereivel! Elvégre az ember nem a latin szakkifejezéseket fogja megtanítani a gyerekeknek, hanem az összefüggések rendszerét, ami azért valljuk be egyáltalán nem egyszerű. - olyan jó volt megint az egyszerűsített fejtegetéseit hallgatni, mintha csak az ember újból lejátszott volna egy versmondás, vagy értékes interjúfelvételt amire oda kell mindenképp figyelni, hiszen roppant tanúságos, és érdekes titkokat rejt.
A villamos tizenöt perces rövid út után érkezett meg a Szabó Ervin-könyvtár megállójához. A fiatalos, csinos tanárnő azonnal gazellaszökkenéssel ugrott le a szerelvényről, míg Albi még most is inkább a lassú, de biztonságosabb kapaszkodókat használta.
- Amikor bementünk majd az én kártyámmal megyünk, be, mert tudod van egy biztonsági kapu, és te még nem vagy állandó tag! - súgta fülébe bizalmasan, amint a ruhatárban leadták fölöslegesen ítélt kabátjukat. Majd Albi válltáskájával megindult a tanárnő nyomában, aki digitális könyvtári kártyáját máris a biztonsági kapu aprócska nyílásába helyezte, ami pityegő hangot adott, és már be is engette őt, és a kissé megszeppent fiatalembert.
- Látod! Nem is volt akkora ördöngösség! Csak azt utálom, amikor biztonsági őrök is vannak a kapunál, mert az valóságos rémálom, ha az embernek időre kell csinálnia valami fontos munkát! - vallotta be.
Albit szinte azonnal magával ragadta, és persze le is nyűgözte a könyvtár hatalmas mérete, és persze a folyamatosan nyüzsgő, zsibongó embertömeg, amihez szintre sosem lehetett hozzászokni, pláne akkor, ha az ember alapból extrovertált személyiség volt, és jobban kedvelte a nagyon csöndes, magányos helyeket.
- Na? Hogy tetszik ez a hely? - kérdezte érdeklődve, kedvesen karjába karolva a tanárnő, mintha csak barátnője lenne, és nem volt tanára.
- Hát... fantasztikus... - nyögte ki egy kis idő után. - Rengeteg sok ember van itt! - jegyezte meg, ami természetesen arra vonatkozott, hogy Albi inkább a csendesebb, magányosabb helyeket kedveli.
- Szerintem hamar hozzá lehet szokni a hangulathoz! Nem nagy ügy! - legyintett a tanárnő. - Először is felnézünk a második emeletre és kikeressük a számítógépes katalógusból, hogy milyen könyvekre van szükséged, majd miután azokat gondosan összegyűjtjük megmutatom miként kell szelektálni a készhez kapott információkat úgy, hogy ne vessz máris el a töméntelen mennyiségű adathalmazban. - Azzal máris az egyik szabadon hagyott székre huppant, mely előtt egy bekapcsolt egér és monitor is volt, majd miután Albi is helyet szorított magának a tanárnő máris megmutatta, hogy miként kell elektronikus módon könyveket keresni?
- Látod ezt a táblázatot? Nincs más dolgunk mint keresőszavak alapján kisakkozni, hogy milyen könyvek lehetnek hasznosak a számodra! Miből is kell tehát kiselőadást tartanod?
- A régies családnevekből!
- Akkor beírjuk a kulcsszavakat, és mindjárt meglátjuk, hogy mit is fog nekünk kidobni a gép? - azzal villámsebesen begépelte a megadott kifejezéseket, és pillanatokon belül a gép már köpködte is ki a kért információk tucatszámú morzsáit.
- No, lássuk csak! Látod! - mutatott a monitorra. - Itt van néhány szakkönyv, amiből már eltudsz indulni, aztán később itt van néhány könyv amiből jegyzetelhetsz is! Gyere! Segítek megkeresni! - azzal már fel is állt az asztaltól és bevette magát a labirintuszerű, oszlopos szekrényekbe, ahol ábécé sorrendben voltak felzsúfolva a kért szakirodalmak, és egyebek.
- Fontos, hogy minden könyvhöz tartozik egy nagy betű, és egy szám is! Jó ha tudod, hogy mind a kettőre szükség van, ha azonnali eredményt szeretnél! - lépkedett gyors iramban, sietősen az egyik hátsó polchoz, majd le is vett róla két nagy vaskos nyelvészeti szakkönyvet, melyet máris Albi kezébe nyomott.
- ...És egyébként kik tartják a nyelvészeti órákat?
- Jaj, ne is tessék mondani drága tanárnő! Valóságos boszorka hárpiák egytől-egyig. Emberségük úgyszólván nullával egyenlő! - ahogy kimondta a szavakat valósággal tapinthatóvá vált rajta a rettegéssel, tartós félelemérzettel egybekötött szomorúság, és tartósnak ígérkező levertség.
- Tudod amikor anno a kilencvenes évek első felében a szegedi egyetemre jártam nekem is jó párszor meggyűlt a bajom a magyar szakkal. Hiszen mindenki úgy van vele, hogy csakis az irodalom, meg a klasszika filológia az igazán fontosak, ám a nyelvészeti tantárgyakra brutálisan rámentek a tanáraim, és sokszor el sem hittem, hogy átmehetek egyáltalán a vizsgán. Albi pontosan tudta milyen szomorú érzés is ez, elvégre őneki is már vagy egy tucatszor kellett megszégyenítően pót vizsgáznia bizonyos tárgyakból.
- Én csak az emberi gonoszsággal nem tudok kibékülni! Egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért kell a hallgatókat sértegetni, megalázni, hogy az adott tanárok mindent jobban tudnak mindenki másnál, és már alapból úgy indították a vizsgahelyzetet, hogy mindenkinek kötelező érvénnyel be kellett írnia a pótvizsgáját a kis kockás füzetbe. Elegendőnek bizonyult öt perc, hogy leállítsák az embert, és rögtön el is kaszálják.
- Ismerős helyzet! De te soha ne hátrálj meg! Ne add fel!
Igyeksztek amilyen gyorsan csak tudtak összeszedni egy rakás könyvet, melyet készségesen mind Albi karjaiban landolt, majd kerestek egy szabad asztalt, hogy a tanárnő megmutassa a professzionális jegyzetelési technikák csínját-bínját.
- Az a lényeg, hogy próbáld meg az adott információkat szelektálni. Várj, megmutatom! - máris kinyitotta az adott vaskos nyelvészeti kötetet a régi családnevek fejezetnél! - Először is megpróbálod a szövegen végig haladva bekarikázni ceruzával a kulcsszavakat, melyek majd ahhoz kellenek, hogy könnyebben eligazodj, ha később vázlatot is írsz. Amikor ez megvan már létre is hoztad az első vázlatodat, ami olyan akár egy csontváz amire infókat pakolsz és amit szépen ki lehet bontani. Akkor most lássuk? Hogy boldogulsz? - azzal kicsit hátradőlt a székében, és mintha csak újból a gimiben volnának egy irodalom, vagy nyelvtan órán Albi máris megpróbált serénykedve közreműködni több-kevesebb sikerrel, és előszeretettel kérdezgetett, persze csak akkor, ha nem értett valamit.
- Látod! Ezt az első bekezdést jól csináltad, csak arra ügyelj hogy mindig egyen egy séma a fejedben, hogy miként akarod felépíteni magadnak az előadást! Egyébként ezt a módszert később majd a feleleteiden, és szigorlataidon is egész nyugodtan alkalmazhatod!
- Van egy nagyon jó fej tanárom, akinél verseket is lehet írni! De én még kicsit bizalmatlan vagyok, hogy megmutassa-e neki a zsengéimet!
- Ez te is tudod, hogy butaság! Elvégre mit veszíthetsz? Jó, igazad van! A nyilvános megszégyenítés egy nagyon aljas dolog, de azon túl lehet, hogy tud majd neked segíteni! Nézd a jó oldalát!
Ősz lévén már háromnegyed négykor olyan sötét, komor aggastyán este szakadt rájuk, hogy Albi kicsit félni is kezdett, hogy miként fog egymaga hazatalálni?
- Hú! De elszaladt az idő! - jegyezte meg a tanárnő. - Figyelj csak! Nekem lassacskán indulnom kellene, ha még haza is szeretnék érni, de ugye nem lesz semmi gond? Magadra hagyhatlak?!
- Persze! Azt hittem még maradni tetszik még, hogy egy kicsit elbeszélgessünk... - nézett rá kicsit szomorkás, elkámpicsorodott szemekkel.
- Figyelj csak! Nemsokára itt van a hétvége! Mit szólnál, ha megint taliznánk valahol, és akkor kiadósan, tartalmasan eltudnánk beszélgetni egymással?
- Az nagyon jól hangzik...
- Akkor ezt megbeszéltük! Nagyon jó volt látni téged és nagyon büszke vagyok, hogy egyetemista lettél! - azzal megsimogatta a fiatalember haját és elindult, mert mennie kellett.
Albi már csak arra lett figyelmes, hogy este hat órakor egy hangosbemondón tájékoztatták a kedves olvasókat, hogy a könyvtár be fog zárni, és mindenkit hazaküldtek. Így hát ő is útra kelt a koromsötét vak éjszakában, miközben állandóan a nap eseményei jártak a fejében. Sajnálta, hogy nem maradhatott több idejük a tanárnővel, de hát nem lehet annyira önző, hogy magához láncoljon embereket. Ideje, hogy a saját lábára álljon.
Már háromnegyed nyolc is elmúlt, amikor végre sikerült egy megtömött csuklós buszra felkapaszkodnia, ami le is tette a kis lakótelepen, ahol lakott.
Anyukája odakint várta izgatottan, kicsit aggódva a megállóban, hiszen apjánál idegesebb természetű embert ritkán hordott hátán a föld, de hát azt is meglehet érteni, hogy Albi a fiatal felnőtt élet első önállósulási útjait taposta, és titkon azért elvárta - főként apjától -, hogy feltétlen megbízzon benne.
- Szervusz kicsim! Na? Mesélj? Milyen volt? - kérdezte kíváncsian az anyja, amikor felnőtt fia leszállt a megállóban a buszról.
- Elsőre azt mondanám, hogy kicsit furcsa volt egy régi ismerőst üdvözölni, de később egész tűrhető lett. Képzeld hétvégén megint találkozunk, hogy részletesen átbeszéljük a dolgokat! - lelkesedett, bár már a fáradtság tapintható jelei mutatkoztak rajta. Miközben hazafelé sétáltak Albi mindent részletesen elmesélt a könyvtári kutatómunkától kezdve a fergetegesen baráti hangulatig bezárólag.
- Akkor mégiscsak jó ötlet volt, hogy felhívtad a tanárnőt, nem igaz?!
- Azt hiszem a legjobb döntés! Az a baj, hogy hajlamos vagyok bepánikolni, meg rágörcsölni a dolgokra, amit valójában sosem szabadna megtenni, de sokszor nem tudok egy adott problémakörrel megbirkózni se!
- Majd kialakulnak a dolgok! Az a fontos, hogy te mindent megtettél! - igyekezett lelkierőt önteni fiába.
- Köszönöm... - felelte.
Amikor eljött a legleső kiselőadás időpontja megint átkozott, baljóslatú émelygés, tartósnak ígérkező hányinger kerítette hatalmába, mintha csak szervezete hajszál pontosan megmondta volna, hogy valami nem fog sikerülni. Amikor az előadása végéhez ért a nagymúltú tudós nyelvész asszonyság megcsóválta fekete bubifrizurás fejét és egy hevenyészett kettes alával a helyére küldte. A nyilvános megszégyenítés átka ugyancsak beteljesült.
Amikor később Albi találkozott kedvenc tanárnőjével és mindezt részletesen, érzékletesen elmesélte neki a fiatalos, csinos tanárnő csupán ennyit fűzött hozzá a történtekhez: - Hát igen! Valami sajnos nem változik!

HAMAR BEZÁRULÓ KÖR

Nem búcsúzhatok innét sosem egykönnyen:
tűt hajótörött sorsom, látomások, idilli álmok vesznek körbe,
miközben már az egésztől szabadulni próbálok.
Életem sokat-próbált határán szétnézek merengve,
s inkább még félúton megállok.
Sértődés van ám bennem tengernyi sok,
akárcsak megannyi kisebb-nagyobb stigma-seb.
Elföldeltnek hitt vágyaimmal még most is
végletekig egymagam létezem.

Milliók közt egyetlen kishitű,
szerencsétlen porszemként vagyok
- ritkán, ha mozdulok.
Megtartó, mély erő lehet csupán
a dermedt végtelenség.
Nagyra nőtt, gyerekes-önző naivságomat
is egyre kevesebben ismerhették,
csalóka jövőmet még én sem ismerhetem.
Borzongnak bennem milliónyian örömök
a bánatok vegyesen, akár a szorgos sejtek.
Elporladtnak hitt sok kicsinyes titkomat
- meglehet -, csupán csak Egy-Valaki sejtheti.

Harag s kegyvesztett sértődöttség
már egyre közelebbi barátokká szelídültek
lelkem ódon falai között.
S mindezidáig egy se lehetett hozzá
eléggé méltó-nemes, hogy emberséges szándékot
mutatva iránytű-úmutatással
szolgálhasson a Létezés göröngy-útjaira.
Tágul s egyre lazul nem csupán az emlékek gyűrűje,
- de a spirális körök hálója is,
melyet kifeszít naponta többször a kínzó jelenlét.

A testet öltött szavaknak még
- lehetséges -, értelmük lehet egyszer.
Nem lehet tisztán látni a lényeges mondanivalót,
hiszen minden lényeg tisztán, egyszerűen megkövül.
- Bár még láthatatlan,
de konok-szilárd, akár a kő a tó mélyén.
Töretlen vánszorgások némán,
mint holdkoros aggatyán
a változandó Időkbe tűnnek.
Nem szabadna már hagynom,
hogy késsé növekedhessen bennem a jóság,
és a szeretet!