KÉNYSZER-PÁLYA

Vajon e látszat bizonyosság,
mely mostanság lassocskán,
minden ember szívére látterepült
mennyire hihetetlenül
vagy megbízható?! Tudod
dolgaink végzetét nincsen módon kikerülni
miként juthatunk
majdnem túl a vanból
a köztesen mibe ösztön szomorúságunk
bárhogy is akarnánk
csak nem csillapszik;
ezért van hogy dédelegető asszony kezek
után sóvárokba ácsingózunk
formáznánk, felnevelnénk

A Létet, mint alakítható anyagot,
ha tehetnénk, de láthatatlan falakról
rendre mindig visszaszippant képzeletünk.
Miért igaz mégis hogy nap-napot megkövetve
szomjazzuk léteve egy tiszta feledés nézetét,
hogy összetett dolgaink rendre kicsúsznak
kezein közül? Miért létezik
az hogy folytást ellentmondunk
még önmaguknaki szerelemben párkapcsolatban
vagy épp országgyűlölő csetepaték
zimankós okán naponta bontjuk le
az emberi tulajdonságok mértékét
középszerű kormányt és a bamba-ostobán?!
Azt képzeljük már akkor mutattunk fel bármit is,
ha idióta ostoba fényképeket posztolgatunk
másodpercenként hiába is tagadhatnánk
megroppant minket végleg.

A szemhéjak mögé falazott vaksi látás,
és örökké alakváltó csendünk,
mellyel igyekszünk már mindent megtagadni
megőrült kételkedésünk ősi ingájára instabil,
és folyvást irány és mert léptünk
utáni üresség még csendes életünkben
tabu-titkokként lett aposztrofálva hamis akarat
szikla-tagadása még jó volna bizton elhinni,
hogy lehetne erőbe is menni a fejlődéssel
változásról de a kinti világból egyre inkább
újfent szándékosan hiányzik valami.
Meztelen mozzanatok nélkül megbékkélést talán a legnehezebb.

A SORS UGRÁSA

Megnézte magát a tükörben. Sokszor el sem akarta hinni, hogy abból a rettegő, félénk, félszeg, teddy-mackót szorongató, sírós kislányból egyszer még hihetetlenül sugárzó, gyönyörű nő lesz.
Ha különleges nap van, hiszen ma van a születésnapja, és mindig úgy tervezte, hogy majd az életébe belépő nagy Ő ezen a kivételes, ünnepi napon fogja megkérni a kezét, és akkor talán ő is úgy érezheti önmagát, mint aki biztos tudattal révbe ért.
Sokáig álldogált egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát, míg eldöntötte, hogy valami szolidabb, konzervatívabb rúzst tesz fel a szájára, és néminemű szájfényt, hogy azért a megfelelő hatást – remélhetőleg -, kihangsúlyozza és csinos, filigrán benyomást keltsen párja szemében.
Ádámmal egy puccos, kereskedelmi konferencián ismerkedett meg, mert szint minden marketinggel foglalkozó cég egy adott hónap során kiküldi néhány beosztottját, hogy mérjék fel nem csupán a nemzetközi trendeket, stratégiákat, de a fennálló konkurenciát, mely akár egy láthatatlan betolakodó szinte lépten-nyomon minden cégcsoportra leselkedik, és ha nem vigyáznak, akkor egyszerűen a nagyobb cápák megeszik a kisebb halakat.
Aznap kicsit zsúfolt napja volt, mert ahelyett, hogy a halálosan unalmas konferencia mikrofonos felszólalóit hallgatta volna tekintetével valósággal a laptopja kinyitható képernyőjébe mélyedt, miközben villámsebességgel jártatta hosszú, kecses ujjait a klaviatúrán. Az ember első látásra sokkal inkább egy szexis, ám gondterhelt titkárnőt látott, mintsem egy olyasvalakit, aki uralja az adott munkakörét és pozícióját.
A legtöbb résztvevő között persze szép számmal akadtak üzletemberek, néhány közösségi médiában szép sikereket elért , felfuvalkodott influenszer, és celeb is tiszteletét tette, ám nagyobbrészt az üzleti élet emberei voltak itt, akik adok-veszek eszmecseréket folytattak egymással. Ádámot is halálosan untatni kezdte az új piaci stratégia modell, mely alapból a pénzesebb befektetőcsoportokat célozta meg, és akkor még ehhez jött a digitális kriptovaluta megfelelő koncepciója és ismertetése, mely – bár meglehet, hogy hasznot, és nyereséget fialt azoknak, akik ezek foglalkoztak, ám örökösen csupán a pénzt, és a gazdagsági hasznot számolni nem éppen kedvező dolog.
Ádám visszatette a pezsgőt az ezüsttálcára, és óvatosan, mégis hanyag, lezser módon közvetlenül a csinos, laptopot nyomkodó nő mögött foglalta el az időközben megüresedett helyet. A helységben légkondicionálás működött, ám valami miért az embernek egy idő után olyasféle érzése volt, mintha legalábbis totálisan klausztrofóbiás volna, vagy be lenne zárva egy légmentesen elzárt ketrecbe.
A nő még mindig a laptopját nyomkodta géppuskakezeivel, amikor jól érthetőn egy verset hallott a háta mögött. Egyik kedvenc költője versét. Kíváncsiságában valósággal szinte azonnal hátra kellett hogy forduljon, és megnézze magának azt a kivételes valakit, aki egy üzleti dögunalmas konferencián egyszer csak váratlanul szavalni kezd.
- Hú! Ez ám a versmondás! - gratulált Ádámnak. - Egyik kedvenc költőm versét mondta el! - maga se gondolta volna, de amikor szemüvegét levette, szempillája aprót rebbent, és bele is pirult a pillanat varázslatába, és persze rögtön liftezni is kezdett a gyomra. Persze meglehet csupán azért, mert reggel megint elfelejtett reggelizni, pedig jó párszor még figyelmeztette is magát, hogy le fog esni a vércukra, ha továbbra is így fogja fojtatni.
Ádám fülig érő szájjal még mindig mosolygott.
- Nos... hát nagyon köszönöm... tudja még az iskolákban, később pedig a gimiben is mindig engem kértek fel, hogy szavaljak. - szavaiban nem volt sem büszkeség, sem fennhéjázás, inkább csak olyan tárgyilagos megállapításféleségnek tűnt.
- Ö... értem! Bocsásson meg, de most per pillanat nagyon el vagyok foglalva, mert sok munkám felhalmozódott, és nem szeretnék halasztani! - úgy tűnt megvan ijedve a retorziók, és láthatatlan következmények esetleg súlyától, ezért azonnal visszatért a munkájához és tovább kezdte a billentyűzetet püfölni.
Később felszolgáltak szendvicseket, és némi italt is, és Ádám nem vette volna a lelkére, ha ez a sugárzó, és persze minden bizonnyal különleges nő egyetlen falat nélkül távozott volna a méhkasként zsongó helységből, ahol egy tűt sem lehetett volna leejteni. Hozott mindegyik fajta ennivalóból kettőt-kettőt, és szigorúan üdítőket, hiszen aki dolgozik az a legkevésbé sem az alkohol mámorító hatásaira vágyik.
- Bocsásson meg, hogy ismét itt vagyok... - óvatosan megérintette a nő vállát, és mintha apró szikra rázta volna meg kezét, amit a nő is érzett. - Úgy vettem észre, hogy míg itt voltunk Ön nem evett és nem is ivott, így hoztam mindenféle ennivalót, ha esetleg meggondolná magát. - Szerényen máris letette az időközben a nő melletti székre a dolgokat, ami szintén szabad volt.
Tényleg úgy érezte, hogy nem ártana, ha visszafogni magát, és legalább pár percet aktívan lazítani, különben megeshet, hogy kifog készülni. Így az eső útjába akadó szendvicsekbe hatalmasat harapott:
- Ó, nagy ég! Ez isteni jó! - nem győzött ámulni, hogy itt minden mennyire finom. Pedig még szabadkozott is anyukájának, hogy előbb-utóbb házasítja majd magát és megtanul sütni-főzni, de – egyelőre, legalábbis -, még nem akadt egyetlen szabad perce sem, hogy ezt a fajta törekvését megvalósítsa.
- Jaj, hogy én megkora bolond vagyok! N haragudjon rám! - óvatosan kezet nyújtott: Ádám vagyok! És Ön? - annyira közvetlen, és szívdöglesztő volt a mosolya, hogy annak valósággal képtelenség volt ellenállni. Vannak olyan különleges emberek, akik mintha mágnesből lennének valósággal magukhoz vonzzák a legtöbb embert.
- Ö... Lola... - válaszolta, amint először úgy istenigazán ránézett, miután levette a szemüvegét, mert az elmúlt közel másfél két órában jócskán kiszáradt a folyamatos képernyőbámulástól a szeme.
- Nagyon örülök kedves Lola! Bár tudom, hogy most valószínűleg kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy elbeszélgessen akár bárkivel is, de mit szólna, ha elfogyasztaná a szendvicsét és legalább addig beszélne kicsit magáról? - Jócskán meglepte a férfi ajánlata, elvégre befolyásos, és sikeres üzletemberek bárkit megkaphatnak maguknak, akit csak akarnak, akkor most miért pont őt nézte ki magának ez a jóképű férfi?! - tette fel magának a kérdést, és érezte addig nem lehet nyugta, amíg meg nem válaszolta.
- Hát... nézze... - már megint elpirult a fene vigye el -, igaza van, de ez a prezentáció sajnos nem várhat, és attól tartok, hogy a főnökeim nem fognak repesni, ha meglátnak magával szendvicset enni. - egyszerre mintha az őszinteség olyan mentsvár, vagy menedék lett volna, amibe bárki szívesen bele is kapaszkodhat.
- Tudja mit kedves Lola? Ha ennyire bántja, vagy feszélyezi az adott helyzet ünnepélyesen megígérhetem, hogy most azonnal odamegyek bármelyik főnökéhez, és elmagyarázom nekik, hogy Ön az egyik legrátermettebb, legfelkészültebb munkatárs az egész világon. - markáns hanghordozásában volt valami fesztelen könnyedség, mely – ki tudja miért? - , jótékonyan hatott rá.
- Ó... inkább gyorsan üljön le mellém, meg ne lássák. - azzal a maga melletti ülőhelyre igyekezett húzni a férfi kezeit.
- Nagyon kedves! - foglalt helyet. - Akkor megígérem, hogy egyetlen szó sem hagyja el a számat. Most pedig jó étvágyat nekünk! - azzal semmitől se zavartatva magát máris hatalmasat harapott az adott szendvicsébe. Lola nem tudta eldönteni, hogy ennek a – látszólag -, sikeres férfinek valójában mik lehetnek a szándékai? De azért mivel érezte, hogy kiadósan megkordul a gyomra eldöntötte, hogy megeszi a szendvicsét és utána ismét munkához lát.
Időközben a legtöbb meghívott vendég, illetve a szónokok, és akik mikrofonnal felszólaltak egyesével szállingózni kezdtek, mire azon kapták magukat, hogy a felszolgáló személyzeten kívül már csupán ők tetten tartózkodnak a több férőhelyes teremben. Persze Lolát ez csöppet sem zavarta. Neki roppant fontos dolga volt, és meglehet, hogy ezen az egyetlen, ám lényeges feladaton múlik majd a további karrierje, és a megelőlegezett előléptetése.
Már kora este hat óra is régen elmúlt már, amikor úgy döntött lehajtja laptopja tetejét, és kinyújtóztatja időközben kissé elmacskásodott végtagjait. Ekkor pillantott először szét a kongó ürességű nagy teremben, majd vetett egy pillantást karórájára is.
- Te szent ég! Hú! Hát jól elszaladt az idő! Annyi szent! - jegyezte meg fennhangon, mintha senki se hallaná. Ám a háta mögött a férfi még mindig ott volt, és jókat mosolygott magában, hogy kifogott egy totál munkamániás csajt.
- Hogy hogy Ön még itt van?! - lepődött meg, amikor észrevette a férfit.
- Tudja kedves Lola, arra gondoltam esetleg, hogy miután már csupán mi maradtunk esetleg hazavihetem-e, mert úgy tűnik este lett...
- Ó.. hát nézze, tényleg nagyon kedves, de megoldom. Nekem is van autóm! - jelentette ki büszkén, mintha ez valami kiváltság volna.
- Bocsásson meg, ha megbántottam volna! Higgye el rendesek voltak a szándékaim! Akkor további szép estét, és vigyázzon magára... - azzal a titokzatos, jóképű üzletember máris kiment az ajtón, anélkül, hogy Lola akár megmagyarázhatta volna számára a helyzetet.
A kisebbfajta meglepetés másnap érte Lolát, amikor beviharzott a munkahelyére – mert valami titokzatos okból -, kivétel nélkül azt hitte, hogy késékben van, és mindenhova igyekezett legalább egy bő fél órával előtte elindulni hatalmas legalább száz szálból készített, nagyon elegáns rózsadobozt talált az íróasztalán, és majdnem minden kollegájától igyekezett megkérdezni, hogy vajon ki küldhette ezt az álomszép csokrot. Erre senki sem tudott érdemi választ adni, hiszen már léteztek megfizethető küldöncök is, akik kiszállították a küldeményeket így jószerivel lehetetlenség volt nyomon követni, hogy ki lehetett a titkos imádó?
Lola azonban nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, és a nap hátralévő részében kisebb detektívmunkába kezdett, hogy megtudja a rejtélyes személy kilétét. S bár nyomokra bukkant bőven azért ez még mindig nem volt elég.
Amikor este öt órakor lejárt a munkaideje és kilépett az épületből egy méregdrága sportkocsi parkolt a szemközti fizetős parkolóban. Az autó többe kerülhetett, mint az ő egész éves fizetése. De inkább azon lepődött meg, aki kiszállt belőle és egyenesen feléje tartott. Ugyanaz a jóképű pasi volt a kereskedelmi konferenciáról, aki olyan jófej volt, hogy ennivalót vitt neki.
- Szép jó estét kedves Lola! Remélem nem baj, hogy meglátogattam?! - tette fel kisfiús mosollyal, évődve az első kérdést, mire a nő lába valósággal földbegyökerezett az izgatottságtól.
- Örölök, hogy újra látom... - hosszan kutatott a férfi neve után mire kimondta -, Ádám.
- Ez akkor azt jelenti, hogy egyúttal hazafuvarozhatom? - tett megint egy ártatlannak tetsző kérdést.
- Abszolút! Ha ennyire kedve van hozzá! - aztán karonfogva megindultak a sportkocsi irányába, amiben a kocsiriasztó már messziről pityegő hangot hallatott.
- Parancsoljon! - nyitotta ki gálánsan Lola előtt az ajtót.
- Nagyon köszönöm, igazán kedves. - köszönte meg, amikor beszállt.
- Igazán nincs mit! Merrefelé lakik? - érdeklődött, amint kimentek a közúti forgalomba.
- A kertváros közelében, persze csak ha nem gond! A benzinköltséget én állom!
- Igazán nem szükséges! - Ádám annyira profin vezetett, hogy a fölösleges dugókat, és útakadályokat automatikusan kikerülte, és alig huszonöt percen belül már a kertvárosi részen voltak.
- Ön igazán profi módon manőverezik Ádám! - jegyezte meg Lola.
- Tudja apám mindig igyekezett arra tanítani, hogy alkalmazkodni kell a vezetés ritmusához! Aki nem alkalmazkodik azt a legtöbb agresszív autós egyszerűen leradírozza az aszfaltról.
- Hasznos tanács! A szülei mivel foglalkoznak? - fordult feléje. - Apám igazi gyári munkás volt, ahogy mondani szokták, és persze azt akarta, hogy tanuljak szakmát, mert az azonnali bevételt jelent. Édesanyám pedig adminisztrátor volt egy vállalatnál, de már nyugdíjas.
- Biztosan nagyon büszkék Önre!
- Hát szeretném hinni! Az igazság az, hogy sosem voltam egy büszke ember! Szerintem az ember próbálja meg kihozni a legtöbbet egy élethelyzetből, de a legfontosabb, hogy semmi szín alatt ne szálljon el magától! - hangja megfontolt volt, és nagyon bölcs. Lola úgy érezte magát ezzel a férfival, mintha haza érkezett volna. Ahol már nem szükséges se menekülnie az élettől, sem mentségeket gyártania, hogy mi miért nem sikeredett.
Ádám leparkolt a takaros kis családi ház kapuja előtt, ahol néhány szomszédos ugató, és heves kutyus már valóságos szerenádot adott harcias természetükből.
- Hát... nagyon köszönöm Ádám, hogy elhozott... Kérdezhetek valamit...? - fordult megint csak feléje.
- Igen, tudom! Ha azt mondom, hogy én küldtem a virágcsokrot, mert így diktálta az illem, akkor megfog sértődni, ha azt mondom, hogy fogalmam sincs miről beszél, akkor talán megúszom egy enyje-benyjével? - jegyezte megtréfásan.
- Annyira gyönyörű az a csokor! Nagyon jó ízlése van! De nemgondolja, hogy nem pont rám kellett volna pazarolnia?! - megtorpant, mert a férfi váratlanul odahajolt hozzá, és óvatosan megcsókolta, amitől valósággal jótékonyan megborzongott.
- Ö... én... igazán... köszönöm... - pirult folyamatosan a csók után.
- Én köszönöm a fantasztikus élményt! További szép estét! - visszaült a sportautóba és elhajtott.
Innentől kezdve mintha nem is lett volna megállás. Minden munkaidő lejárta után Ádám pontosan megjelent, és hazavitte Lolát. Lola először barátainak, ismerőseinek mutatta be párját, akik egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy a pasas egy főnyeremény, majd jött a szokásos szülői bemutatkozós vacsora, ahol Ádám segített felszeletelni a hatalmas tepsiben készített csokitortát, és Lola szülei is szinte azonnal megkedvelték. Lola még így sem akarta elsietni az első alkalmat, mikor lefekszenek egymással. A jó dolgoknak igenis időt, és türelmet kell hagyni.
Végül aztán eljött a várva várta harmincadik születésnap, és Lola szerette volna nagyon jól érezni magát ezen az ünnepi napon. Csinosan, szexin, filigránul felöltözött, és még sikerült egy kisebbfajta magassarkúba is belepréselni aprócska lábait, ami nagyon jól kiegészítette az óceánkékszínű ruhakölteményt, amit viselt. Minden túl tökéletesnek látszott, amikor este megérkeztek az öt csillagos étteremhez, és Ádám miután kihozták a méregdrága buborékos pezsgőt és koccintottak magukra aprócska, kockaalakú dobozkát tolt az asztalon Lola elé, miközben azonnal térdre ereszkedett.
Lola annyira meglepődött, és meghatódott, és emellett még - úgy tűnhetett -, hogy kicsit fejébe is szállt az elfogyasztott egy pohárka pezsgő, hogy hosszú percekig azt sem igen tudta, hogy miként, vagy hogyan illene reagálnia egy ilyen helyzetben. Szó se róla! Számos romantikus filmet megnézett, és kislánykén mindig arról álmodott, hogy szép napon majd egész biztosan ő is talál valakit, aki megtiszteli egy ilyen horderejű döntéssel, ám egész más volt ez a mostani elrendezett, kissé mesterkélt valóság.
- Ö... hát ez fantasztikusan gyönyörű... annyira megható... - kicsit el is pityeregett, mire Ádám gyöngéden letörölgette zsebkendővel a könnyeit a szemfestékes pilláiról, melyek időközben kicsit elmaszatolódtak.
- Akkor ez virágnyelven annyit jelent, hogy szeretnél a feleségem lenni?!
- Hát... először is mióta is ismerjük egymást igazán?! - tette fel leginkább önmagának a kérdést.
- Ha jól tudom másfél hónapja!
- Ez az! Szerinted másfél hónap elegendő arra, hogy két ember őszintén megismerje egymást?! - ennél komolyabb kérdés úgy érezte most elemébe vágott a másiknak.
- Szerintem igazán adhatnánk egy esélyt önmaguknak, és kettőnk kapcsolatának, vagy nem?! Ha gondolod adok gondolkodási időt amennyit csak szeretnél, csak még sosem éreztem ennyire sugárzóan elevennek senkit sem!
- Figyelj... kicsit váratlanul jött ez az egész... nem mintha nem repesnék máris a boldogságtól, de hogy fog ez működni majd kettőnk között?! - megint egy újabb lényeges, fontos kérdés, amiből úgy tűnt van bőven az est hátralévő részére is.
- Nézd! Én se vagyok egy mindentudó! De nagyon szeretlek, és veled képzelem el az életemet! Ha neked ennyi sem elég akkor most mondd meg, és nem látsz soha többé! - most Ádám tűnt határozottan elszántnak. Lola bár valószínűleg még számtalanlényeges, és fontos kérdése lett volna ehhez a férfihoz, mégis úgy érezte megtalálta azt, akire várt.
Igen... - tört ki belőle valósággal gyerekesen, és ujjongva, aztán mindenki előtt összeölelkeztek, és hosszadalmas csókmámor következett egészen addig, míg ki nem hozták az ételeiket.

 NEGYVEN ÉV, EGY ÉJSZAKA, EGY VÁRATLAN ESEMÉNY

Az éjszakás műszakkal egyre több a probléma. Már így is mindig késett a váltás, vagy épp – ki tudja miért? -, nem jött. Kora reggel öt óra ötvenöt perckor a buszmegállóban szeretett volna állni, de a váltás késett húsz percet, így negyed hét is rég elmúlt, hogy áttudta adni a műszakját a váltó kollegának, aki bezzeg jött a nagy kamuszöveggel, hogy elaludt, meg hogy egy dögös, szexis bombázó fekszik éppen az ágyában, és majd elepeszti a romantikus vágy, hogy együtt legyenek stb.
- Hú öregem! Látod kellett volna azt a prinkó dögös csajt! - lelkesedett. - Olyan virgácsai voltak te, és olyan akrobatamutatványokat végzett az ágyban, hogy le a kalappal, én mondom.
- Figyelj csak, Ferikém! Nem érdekel! Késtél a melóból, és a váltásból úgyhogy ma miattad is melóznom kellett! Ennyi történt! - jegyezte meg keserűen, és szomorúan.
- Jaj, édes öregem! Hát mi a francért kell neked mindig a falra festened az ördögöt, mi?! Igaz késtem! Nagy ügy! Legközelebb ünnepélyesen megígérhetem, hogy majd te leszel az, aki a hátsómat fedezheti. Rendben vagyunk?! - nézett rá kíváncsin, kérdőn, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre és most abban bizakodik, hogy megúszhatja a dolgokat.
- Figyelj! Hibáztál! Ennyi! Találkozunk holnap a szokott időben! Most pedig szevasz! - azzal ott is hagyta a kissé megdöbbent fickót, aki megvakarta a kobakját és ment dolgozni.
Amikor hazaért hullafáradt volt. Nemrég töltötte be a negyedik X-et, és ha bárkinek elmondta volna azt, hogy egyedül töltötte a szülinapját barátnő, és családtagok nélkül hát bizony komplett idiótának nézhették volna, vagy legalább is olyasféle valakinek, akinek mindenképp hiányzik az egyik kereke.
Gyorsan levette piszkos ruháit, és beugrott a frissítő zuhanyrózsák alá, ha nem feledkezett volna el arról, hogy megnézze a panellakás bejárati ajtaján a kiírást, miszerint: A keddi napon reggel nyolctól este hétig nem lesz melegvíz. ,,De hát akkor miért folyik jéghideg víz a zuhanyból, amikor még bő két óra hátra van a megadott időintervallumból, amikor elzárják a meleg vizet?” - tette fel magában szitkozódva a kérdést, hiszen valahogy mégiscsak muszáj volt le fürödnie.
Mikor hellyel-közzel készen lett didergett, akár a pufók nyárfalevél, de mégiscsak megoldotta, amit eltervezett. Most leginkább arra vágyott, hogy senki se háborgassa és tudjon kiadósan aludni legalább nyolc-kilenc órát párhuzamosan. ,,Vajon most mit csinálhat egykori barátnője, aki – anno -, megígérte neki, hogy bármi történjék is rá mindenben számíthat, és biztatni, bátorítani fogják egymást egy egész életen át?!” - Micsoda eget rengető baromság! Elvégre a mostani világ a pénzről, kapcsolatokról, és az ezek után történő tartós, mondhatni szilárd, és megalapozott érvénesülési kísérletekről szól, ahol nem elhet helye őszinte érzéseknek, hűséges szavak pedig sajnos még kevésbé.
Kiment a konyhába, hogy egyen egy kis reggelit, mert bár a munkahelyén megevett egy szalámis-sajtos szendvicset ez egy idő múltán kevésnek bizonyult. Pedig milyen egyszerűnek tűntek a dolgok, mikor még öklömnyi nagyságú kakaós csigákat is lehetett a boltban kapni, méghozzá extra adag vaníliás porcukorral meghintve. Hát hol maradtak el azok az idők?! Ki tudja? Talán csupán egyszer ha megtörténtek.
Kivett a hűtőből egy kis dobozos tejet, majd a fele tartalmát ráöntötte kedvenc csokis gabonapelyheire, aztán az egészet betette két és fél percre a mikroba, mert bár kellemesen nyárias idő volt, mégis a hideg tej szinte mindig irritálta a torkát, arról már nem is beszélve, hogyha az ember nem vigyázott, akkor ugyanúgy még nyáron is jócskán megfázhatott a legváratlanabb pillanatban, amihez sem kedve, sem ideje nem volt. És milyen méregdrágák lettek a köhögéscsillapító gyógyszerek, vagy köptetős orvosságok. Szinte már hihetetlen, hogy fogyatkozott az ember fizetése még akkor is, ha igyekezett élére állítani néhány forintot, és csupán csak a legszükségesebb dolgokat vette meg, semmi luxus.
Egy afféle mindenes éjszakás felügyelő embernek gyakorlatilag szinte bármi beletartozhat a munkaköri leírásába. Persze attól függően, hogy mi az, mire hajlandó és mi az amire nem?! Őt nem olyan fából faragták, hogy akár minden apróbb-cseprőbb szívességet potyára teljesítsen. Elvégre mindenki pénzből él, és senki sem dolgozik ingyen. De hát gondok, és bajok sajnos szinte mindenütt léteznek és vannak.
Nem volt ez másként a Németh László kollégiumban sem, ahol melózott, mert itt gyűlt össze az ún. ,,söpredék” Olyan problémás, vagy visszaeső fiatalkorúak bűntanyája volt ez az intézmény, mely mintha csak egy lett volna az egész városban, melyet csupán csak azért hoztak létre, hogy a problémás, vagy visszaeső fiatalokat, mivel megnevelni, átnevelni, megváltoztatni hiába is próbálkoznak nem tudják ezért legyen egy legalább már egy épület, ahova elhelyezhetik őket.
Az esték voltak a legpokoliabbak. Itt nem egyszerű teázós, filmnézős, chipszet, ropit, vagy más rágcsálni valót ropogtató estékre kell gondolni. De nem ám! Hanem masszív szinte alvilági estékre, ahol már a tizenéves kamaszok úgy vedelték a vodkát, a Jägermeistert, a Baily'st, és egyéb márkás alkoholokat, mintha csak üdítőket szopogatnának, és amellett a füves cigiket is szívták rendületlenül. A legtöbb fiatalkorú lánynak pedig egyértelműen volt már szexuális kapcsolata jóval idősebb emberekkel is, és ha szóba kerültek a viselkedéseik egyáltalán nem zavartatták magukat, hanem tiltakozóan, és már-már tüntető módon óvszeres tasakokat kezdtek lobogtatni, mint nagykorúvá válásuk ékes bizonyítékát. Emellett rendszeresen előfordult, hogy hányásszag, és masszív, tartós fekáliabűz terjengett a folyósokon át szinte majdnem mindenütt hiába takarítottak, vagy mostak fel napjában háromszor is, ha ezt kívánta az igazgatóság érdeke.
Richárd ez mélyen elkeserítette. ,,Hogy lehet így viselkedni, hiszen még csak gyerekekről beszélünk, akikből egyszer talán még felnőttek is lehetnek?! Bezzeg az ő gyerekkorában minden annyira egyszerűnek látszott. Voltak játékszabályok, amiket szigorúan, és kötelezően be kellett tartani, mert ezek alapján épület fel a gyerekkori társadalom! De most minden homlokegyenest megváltozott és ez további kétségeket szült!” - minél erősebb lett benne ez a józanul átgondolt felismerés annál jobban utálni kezdte a munkáját. ,,miért kell neki mások helyett is szarszagú vécécsészéket, és hányásokat takarítania, amikor a feladata annyi volna, hogy a rendre és biztonságra felügyeljen, és arra, hogy lámpaoltás után az épület ajtói, s ablakai – remélhetőleg zárva maradjanak!” - Csörgetni kezdte egykedvűen, komótosan a kulcscsomóit, és szokásos ellenőrző körútját kezdte el, amikor egy sötéthajú kamasz fiú nem lehetett több mint tizenöt éves vállaira véve egy kamaszlányt támogatott, akinek vérzett hasa alatti rész.
- Te jó Isten! Hát veletek meg mi történt?! - kérdezte a legnagyobb döbbenettel, és félelemmel.
- Hagyja a hülye kérdéseit öreg! Inkább hozzon valami kötszert, vagy rongyot, hogy elállítsuk ezt a kurva sok vért. - miközben a kamasz srác a lány támogatta, aki valósággal félig öntudatlan állapotban tétova léptekkel igyekezett iramot tartani vele, és görcsös fájdalmakat élt át, mert mindkét kezét a hasára szorította, Richárd jóformán azt sem igen tudhatta, hogy a pánikoláson kívül hogyan lehetne azonnal intézkednie? Kutyafuttában rohant be a kis portásfülkébe és azonnal széjjel szaggatott egy ócska, kissé koszos lepedőt, amivel az egyik ottani kanapét takarhatták le, majd kerített egy elsősegélydobozt, ami már eléggé viharvertnek látszott, és azonnal visszatért a fiatal párhoz, akik most az aulában telepedtek le. A lány görcsökben fetrengett a szőnyegpadlós földön, míg a kamasz srác mellette térdelt és megpróbálta elállítani valahogy a szűnni nem akaró vérzést.
- Tessék itt van néhány ruhadarab! - máris a vérzést kezdte vizsgálni, és megpróbálta kitalálni, hogy nincs-e komolyabb benső sérülése.
- Hívom az orvost! Csak maradjatok nyugodtan! - azzal már állt is volna fel, hogy a legközelebbi vezetékes készülékhez rohanjon, amikor a srác fenyegetően kést rántott a dzsekije zsebéből.
- Nehogy megpróbálja! Most szépen itt marad, és kussol! Világos?! Megértette?! - nézett rá elszánt, villogó szemekkel.
- De hát orvosnak is meg kellene vizsgálnia, lehet, hogy belső sérülései vagy valami komolyabb baja lehet. Ez már nem tréfa dolog, hanem halálosan komoly! - vetette fel ellenérvnek.
- Akkor mondom mi lesz, öreg harcos! - jelentette ki ellentmondást nem tűrve a talpraesett kamasz srác. - Valahonnét kerít kötszert, meg valami fertőtlenítőt, néhány vattát meg mi egyebet a többit én elrendezem! Kérdés van?! - még mindig ez a fenyegető, kimért, kissé cinikus stílus, amitől a legtöbb embernek önkéntelen is viszketni kezd a tenyere.
- Ö... azonnal jövök! - Richárd máris felállt a kamaszok mellől, és elrohant. Már tudta, hogy mit keressen, de azt pontosan nem, hogy hol is találhatna éjnek évadán megfelelő seb kötözőt, és némi fertőtlenítőt. Volt egy orvosi szoba felség nem messze tőle, de oda csak és kizáróan az orvos, és az ápolók léphettek be. Most viszont nagyon úgy tűnt, ha sürgősen nem csinál valamit akkor ez a suhancképű kölyök akár még meg is késelheti minden erkölcsi, vagy humánus gátlás nélkül, és akkor agyő világ!
Megpróbálta megkeresni a kulcsokat, hátha valamelyik illik az orvosi szoba zárjába, de olyan feszült, és ideges volt, hogy szinte képtelennek tűnt logikusan, következetesen átgondolni az eseményeket, így jobb ötlete nem lévén azonnal akkorát lökött az ajtón, ahogy az jóformán kiesett a tokjából, hisz megette azt már az idő.
Az orvosi szobában talált néhány használhatónak nevezhető holmit: gézt, mullpólyát, sebfertőtlenítőt, és benzines oldatot. Valahol olvasta, hogy a sebbenzin megvédhet a fertőzések ellen. Amikor öt perc után úgy gondolta, hogy mindent összeszedett visszarohant a kamaszokhoz.
- Tessék! - pakolta le az összegyűjtött holmikat. - Hotam mindent.
- Köszönjük! Most pedig... kopjon le, ha kérhetem! - a kamasz srác még mindig gyanakodva, szemlátomást bizalmatlanul méregette a középkorú, pánikolós, verejtékezős férfit, majd sebbenzint öntött az egyik kivett mullpólyára és igyekezett óvatosan kitisztítani, lefertőtleníteni a fiatal lány sérülését a hasán. Amikor végzett vetett még egy tüzetes pillantást a seb környékére, aztán jöhetett a kötözés. Olyan precízen, szakszerűen csinálta a kötözést a gézzel, mintha világ életében ezt gyakorolta volna. Majd óvatosan talpra segítette a lányt, akinek még mindig fájdalmai lehettek, de azért járni még bírt, aztán ölébe vette és úgy vitte fel a szobájába.
Az épületben kihalt csöndesség honolt. Csupán a tévé kékesen vibráló képernyője adott néminemű világosságot. Richárd most morfondírozásba kezdett. Elvégre ha bárkinek szól – meglehet -, hogy azonnal kirúgják az állásából, és akkor bizony jó pár évig megint csak nem lesz munkája, hacsak az alkalmi munkavégzés nem jelent tartós jövedelemforrást. Viszont, ha nem szól, akkor könnyen lehet, hogy előbb-utóbb kitudódik a dolog, és az már igenis további bajok forrása lehet.
Végül úgy döntött, hogy megvárja a másnap hajnalt, és meglátja, hogy mi fog történni. Néhány perccel később talán a felfokozott idegesség, frusztráció, és stressz egyetemes hatására hamar elnyomta előbb a bóbiskolás, majd az egyetemes, zsongító álom.
Arra ébredt, hogy a hajnali váltó kollegája bökdösi a vállait, és szólongatja, hogy ideje felkelni:
- Hé haver? Ébresztő! Ideje felkelni! Csak nem átbuliztad az éjszakát?! - kérdezte tőle szokásához híven ugratva.
- Nem dehogy... csak... hamar elfáradtam... - ebben nem volt semmi hazugság. - Végre idejében ide tudtál érni! Nem volt semmi fönnakadás?! - most rajta volt a sor, hogy kérdőre vonja örökösen kifogásokat gyártó kollegáját.
- Beállítottam a vekkert és az okostelom ébresztőjét is, ha esetleg erre gondolsz?! Történt valami különös esemény az elmúlt pár órácska során? - vonta fel érdeklődve bozontos szemöldökét.
- Semmi, ami rád tartozna!
- Nocsak, nocsak! Valakinek huncutkodni támadt kedve! Én nem hibáztatlak öreg! Elvégre mindenkinek valahogy ki kell engednie a gőzt! Nm igaz?!
- Jaj hagy már a baromságaiddal! Itt vannak a kulcsok! - adta át őket a másik ember kezébe. - Légyszíves kezd el a műszakodat! Én hazamentem. - Azzal mint aki aznap elvégezte dolgát elindult kifelé az ajtón, miközben folyamatosan a megsebesült kamaszlány és a kamasz srác járt az eszében...

SENKIK KÖZT JELENTÉKTELENEK

Agymosott, tahósított bunkóság,
mosolygó Janusz-idiótaság tompol itt.
Ragyogva, kekeckedve kérked
itt agyonbotoxolt csinibaba,
kigyúrt-agyú majmok gyülekezete.
Miért hogy mindenkit megfertőzött
a totális túlzásból itt egészség-kultúra
hogy a túlsúlyos teltkarcsú emberszabásúak
épp ezért az utcára ki nem lépnek.

 Szívesség gyanánt
vagy alanyi jogon mindenki
csakis saját önző használt egyegeti maradhat
a kis a semmitmondó
vagy szánalmas emberszabású érzések
adott Kor prostituálja bókolásokkal
egy bekötött romantikus
gesztusokat széptevéseket is.
Félmillió ft-nál többet érő hamis-tami műmosolyok
vakond ragyogása éppeszűbb embereket
- ha még maradhattak -,
totálisan kiábrándítanak.

Önmagát agyon dicsért
féreg-lárma hallatszik
szüntelen herdálják, mossák fertőzött agyukat
a bulvár média odament
már mindenki hamiskodó inposztorrá lett
aki kegy s állás-vesztés lehetett csak odakint.

Golgotás sivatagi-lángként perzsel
a túlzásba vitt szoláriumos cica babák
akik ha látót tükrök fenekére néznek
fonnyod öregasszonyoknak tűnnek;
hiszék elfeledték a belső szépség titkait.
Embert-eláruló karrierekben
vajon kik hozhatnak megtartható emberséget
robotoló rabszolga évek következnek
majd megint és egy hiába valósági várhatja
a kis ember tömege míg
méltó csöndben méltó mód előléptetik.

 Már csöndbe rokkant rég
a tudatos kíváncsiskodni vágyó értelem
is vajon manapság kit érdekelhet
isteni igazán kreatív avantgarde műhely
kultúrák pezsegni- zsibongni vágyó kincse?
 Félő gyehenna-újjú törtető látomással
lett már minden üszkös hajnal.
A hóhér-Idő valódi nyers halottai
azok a vesztesek kik rég elfeledték
hogy egykoron honnét is indultak
és lehettek a senki között is jelen jelentelenek.

A SUTTOGVA ÉLT ÉLET VISSZHANGJAI

Mindig úgy képzelte, hogy majd fájdalom nélkül, csöndes alázattal fog meghalni; remélhetően a könyvei között, vagy talán kedvese ölében.
Legutóbb is azzal verte ki a biztosítékot, hogy régi barátját látogatta meg az egyik lepusztult, patkánylyukra hasonlító közkórházban, amit masszív vizelet és fekáliaszag ostromolt, már ha egyáltalán az ember arra vállalkozott, hogy a kórházi folyósóra lép, vagy – adott esetben látogatást tesz.
Most is csupán csak azért jött, mert megtudta, hogy gyerekkori barátját éppen megműtötték, és kíváncsi volt rá annyi év távlatából, hogy mégis miként, és hogyan érzi magát.
Persze a nővéreknek, és betegápolóknak azt mondta, hogy családtagja az illetőnek, és hát ki ne engedne be egy barátságos, és roppant udvarias, bottal járó öregembert a kórházi korterembe, elvégre csupán csak látogatóba jött valakihez, és váltani vele néhány baráti jó szót.
- Tessék végig menni a folyósón bácsi, és a 215-ös szoba lesz az! - adott kedves közvetlenséggel kérdésére útbaigazítást egy csinos, huszas éveiben járó, fehérköppenyes ápolósegéd, aki éppen annyi idős volt, mint a saját lánya, akit már jó régen nem látott.
- Köszönöm kedveském! Ön igazán nagyon segítőkész! - már éppen készült rá, hogy botjával komótos cammogással tovább megy, amikor a filigrán kis nő azonnal kijött a nővérpult mögül, és kedvesen karon fogta a most jócskán megilletődött öreget, és segített neki megtalálni a keresett szobát.
- Itt is volnánk! - mutatott az ajtóra. - Ha bármire szüksége lenne csak szóljon bátran bácsi! - mosolygott rá úgy, mintha nagyapja lenne.
- Nagyon köszönöm drága! Kellemes, szép napot Önnek! - hajolt meg úriemberek módján, hiszen így nevelték.
- Önnek is! - sietett vissza a folyosón, mert váratlanul úgy tűnt dolga akadt.
Az öregember biztos, ami biztos alapon hármat kopogtatott a kórterem ajtaján, mielőtt belépett. Amikor kinyitotta a kilinccsel az ajtót egyszerre négy ágyat is talált rajta csupa-csupa múmiatestű, idős emberrel, akik kártyáztak, és mikor – úgy tűnt -, hogy valaki váratlan megzavarta őket hirtelen éberek lettek.
- Nézzétek gyerekek! Ki jött?! - kérdezte meglepetten az egyik öreg. - Jó napot kedves Uram! Kit tisztelhetünk Önben? - kérdezett rá rögtön.
- Jó napot mindenkinek! Tulajdonképp a legrégebbi barátomat keresném... esetleg tudnának segíteni...? - érdeklődött.
- Mi sem természetesebb annál! Hogy hívják a barátját? - Tamásnak! - felelte.
- Akkor az ő lesz ott a hátsó ágynál, de nemrég műtötték, úgyhogy legyen kíméletes vele. Rendben?!
- Igen, megértettem! - azzal óvatosan odasompolygott gyerekkori barátja ágyához, ahol mindenféle gépek, és monitorok pityegése éreztette az emberrel, hogy életének percei valószínűleg meg vannak számlálva.
- Hát szervusz édes öregem! Hogy s mint vagy? - próbált viccelődni, ám úgy tűnt barátja még nem igazán ébredt fel az altatásból, így hát mit volt, mint tenni helyet foglalt magának ideiglenesén az egyik széken, és nyugodtan várakozott, miközben a tavaszias idő jelzéseit figyelte a nagyméretű ablaktáblákon túl.
Így is legalább fél órába telt mire barátja kinyitotta szemét, és mint aki csupán csak akkor eszmélkedik, vagy ismerkedik a világgal, és körbenézett az egész szobában, és azonnal meglepődött, ahogy öreg barátját meglátta:
- Szervusz pajtás! Te itt?! Mit keresel itt?!- próbált gyengén felülni, mire az öregember azonnal talpon termett és segített felülnie.
- Tudod csak erre jártam, és estleg megnéztem, hogy hogy érzed magad?
- Na persze! Neked már gyerekkorunkban is megvolt ám a magadhoz való eszed, így kötve hiszem, hogy csupán csak azért jöttél, hogy érdeklődj állapotom felől. - mérte végig tetőtől-talpig összehúzott, kicsit sunyi szemekkel a másikat. - Esküszöm, hogy semmi hátsó szándékom nem volt ezzel a látogatással. Mit akarsz, mit mondjak?!
- Például azt édes öregem, hogy hol a fenében voltál te negyvenkét évig?!
- Azt a mindenit! Hogy repül az idő, nem igaz?! Hogy hol voltam? Na, látod ez egy nagyon jó kérdés! Hol is kezdjem?
- Hát... ötletem lenne. Mondjuk az elején. - lett egy kissé nyers és cinikus a barátja.
- Ahogy akarod! - azzal az öregember töviről-hegyire mindent elmondott az életével kapcsolatosan. Nem hagyva ki a nehezebb időket, vagy sorsfordító élethelyzetek sorozatait sem.
A másik türelmesen, és kíváncsian hallgatta végig. Látszólag hümmögött, vagy horkantott párat, amikor jóbarátja olyan részekhez ért, ami jócskán megviselhette. Végül elmesélte, hogy mennyasszonya csúnyán elhagyta őt, mert egy csóró tanárral a mostani világban hát bizony nem szívesen ismerkednek össze.
- Hát öreg harcos... hogy is mondjam? Veled aztán jócskán kibabrált ez a rusnya élet! - vonta le a következtetéseit a másik öreg.
- Hát az egyszer már biztos! De mesélj inkább te? Veled mi a helyzet? - próbált témát váltani, elvégre most ő volt a látogató.
- Emlékszel még, amikor 2001-ben elköltöztünk a szüleimmel a lakótelepről?
- Még szép hogy! Utána egy évvel érettségiztem!
- Mi Kelenföldre költöztünk, és hát... legyen elég annyi, hogy bizony pokoli évek következtek.
- Azt gondoltam befejezted a számítástechnikai sulidat, mert profin kezelted a számítógépeket.
- Ha csak ennyi lett volna, akkor hidd el én lettem volna a legboldogabb ember a világon, de apám leadta a taxis vállalkozását, anyám pedig rákos lett úgyhogy a komplett világmindenség a nyakamba szakadt.
- Öregem, őszintén sajnálom és... részvétem... - bökte ki.
- Köszönöm! Apám nemsokára utána halt meg! Viszont a hitvány féltestvérem azóta se látogatott ki a temetőbe, hogy tiszteltét tegye! - jegyezte meg haraggal vegyes szomorúsággal.
- ...És mondd csak barátom? Unokák, felesége vannak-e?!
- Együtt éltem egy csuda tüneményes nővel, akitől született egy nagy lányom, és állítólag unokák is akadnak szép számmal, de valami miért haragszanak rám, mert a kapcsolatot nem tartjuk. Én próbáltam őket megkeresni, meglátogatni, ám a jelek szerint nem kérnek belőlem. Ez van! Hát neked?
- Nekem is van egy felnőtt lányom, és unokáim is, de még sosem találkoztam velük. - vallotta be kissé remegő hangon. - Ezt is őszintén sajnálom! Sokszor arra gondolok, hogy vajon milyen életünk is lehetett volna, ha mi ottmaradunk a lakótelepen, és szinte mindenben kikérjük a másik véleményét? Vajon másképp alakult volna az életünk?! - kezdett hangos töprengésbe.
- Egészen biztosan! De ami megtörtént azon sajnos már csak ritkán lehet változtatni. Szeretném azt mondani Örkény szavaival, hogy nézzünk bizakodva a jövőbe ám attól tartok az csupán egy átfedő, megszépített hazugság volna.
- Mennyire igazad van! Most mivel foglalkozol? Úgy hallottam, hogy írogatsz?
- Hát igen! Fogjuk rá! Megpróbálom előkészíteni a fennmaradó kézirataimat, de sajnos az a gond, hogy senkit sem tudok, akire halálom esetén ezeket a fontos dokumentumokat bízhatnám, és hát a jelenlegi könyves szakma is szenzációhajhász bestsellereket akar.
- Édes öregem! Azért nem érdemes máris elkámpicsorodni, márha eddig eljutottál! Meglásd a dolgok állandóan változnak, és fordulnak! Valaki biztosan tudna segíteni!
- Anyagi források híján sajnos kötve hiszem, de majd még próbálkozom! Mondd csak? Te írtál már végrendeletet egy közjegyzővel?
- Te most hülyíteni akarsz barátom? Eszem ágában sincs, hogy kipurcanjak mielőtt elérkezne az időm! Még mit nem! Egy nagy büdös fenét!
- Örülök, hogy legalább te nem gondoltad meg magadat! - válaszolta kissé szomorkásan.
- Csak azt ne mondd, hogy te már gondolkodtál az öngyilkoságon?! - vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Hát... fogalmazzunk úgy kedves barátom, hogy bizony voltak napok, mikor jócskán átfutott az agyamon egy ilyen elképzelés is. - jelentette ki nyíltan.
- Hát ez bizony nagyon is probléma! Aztán pszichológus, vagy pszichiáterál voltál-e?! Csupán csak azért kérdem, hogy kizárhassuk az esetleges komplikációkat.
- Hát amikor tanítottam akkor jártam jó néhányszor, de annak az lett a furcsa következménye, hogy még azon a héten eltanácsoltak az iskolából.
- Ezt őszintén sajnálom öreg barátom.
- Kemény egy idők voltak annyi szent, de sokat lehetett belőlük tanulni.
- Az élet már csak ilyen! Egy átkozottul ravasz és furmányos tanítómester. Apropó! A szüleiddel mi a helyzet?
- Hát... apám infarktus, édesanyám pedig beteg lett és emiatt már régen nincsenek velem.
- Ezt is sajnálom! Emlékszem, hogy Ági néninél nem volt remekebb, derekabb asszony a földön, és olyan sütiket csinált, hogy az összes gyerek megnyalta ám mind a tíz ujját.
- Az egyszer már biztos! Minden nap nagyon hiányoznak!
- Azt el is hiszem! Remélem én is mihamarabb kikerülök innen! Te még mindig a lakótelepen laksz?
- Természetesen! Ugyan hová is mehetnék?
- Nem is tudom! Talán külföldre! Beszélsz angolul, vagy nem?!
- Mondjuk azt, hogy megértetem meg, még ha nem is vagyok szimplán perfekt, de mi köze van ennek bármihez?! - lett kíváncsibb.
- Hát tudod az érvényesülés! Azt beszélik, hogy külföldön még mindig jobban lehet érvényesülni, és talán révbe érni.
- És gondolod, hogy majd két öregember megcsinálja a maga szánalmas szerencséjét?! Veszett fejsze nyele barátom!
- Az nem olyan biztos! - mosolyodott el ravaszkás kacsintással.
Beszélgettek még egy ideiig, és a botos öregember csak a látogatási idő után tizenöt perccel ment el jobbulást kívánja öreg barátjának, akivel megállapodott, hogy amikor kikerült a kórházból mindenképp megfogja látogatni.
Később telefonhívást kapott. Még szerencse, hogy üzenetrögzítőjét mindig bekapcsolja a váratlan helyzetekre is. Mint kiderült felnőtt lánya telefonált, aki szerette volna tudni, hogy mikor látogathatják őt meg az unokákkal. És pont most nem volt telefonközelben. Amint átöltözött és kicsit megnyugodott tüstént visszahívta a hívószámot.
- Halló... tessék...? - szólt bele egy kedves női hang.
- Én vagyok az apád! Hallottam, hogy kerestél! - szólt bele a kagylóba.
- Szia, apu! Hogy érzed magad? Jó volna ha meglátogathatnák téged! Az unokáid már igazán kíváncsiak ám rád! - itt két csintalan gyerkőcéhez fordult: - Gyertek csak közelebb és köszönjetek szépen a papának! - erre visítás és üvöltés hallatszott, mert a nagyobbik gyerkőc elvette a kisebbik játékát, de azért igyekeztek viselkedni, és köszönni, majd visszatértek a játékhoz.
- Látod, hogy milyenek? Sokszor alig bírok velük. Nagyon régen nem beszéltünk egymással! Ezt illő volna bepótolni, nem?! - eresztett meg egy őszinte kérdést. Ebben az anyjára hasonlított, aki szeretett rögtön a lényegre térni.
- Igazad van! Akkor várlak benneteket szeretettel, amikor csak nektek jó!
- Mit szólnál a most következő hétvégéhez?
- Nekem tökéletesen megfelelne!
- Ez szuper! Akkor mondjuk a délelőtti órák környékén beugranánk hozzád! Nincs szükséged valamire? Mindened van?!
- Köszönöm a kérdésed! Igen van ennivalóm, és tele van a hűtőszekrényem is. - igyekezett lánya kedvére tenni, bár mostanság nem nagyon volt ideje tüzetesebben széjjel nézni a hűtőszekrényben.
- Akkor találkozunk Szombat délelőtt, de indulás előtt mindenképp várd a hívásomat! És kérlek azért vigyázz magadra! - kötötte a lelkére.
- Majd igyekszem... - mindketten elgondolkodva rakták le a telefonkagylót.
Az öregember kiment az aprócska méretű teakonyhába, és megnézte, hogy miből lehet gazdálkodni az esti vacsorához. Végül úgy döntött jó lesz neki egy májkrémes szendvics némi szalámival, aminek még nemrég járhatott le a szavatossági ideje, amit megint csak nem vett feledékenységében észre. Különben sem volt valami nagy étkű az utóbbi időben.
Később úgy döntött, hogy megnéz egy filmet, majd a film közepe felé elálmosodott és úgy döntött inkább lepihen a szobájában. Lekapcsolta régi domborúképernyős készülékét, aztán nyugvóra tért. Legszentebb álmából keltette fel hajnali négy óra körül a kaputelefon berregése.
,,Ugyan ki a fene lehet az ilyen korán?! Hiszen még alig pirkadt!” - futott át az agyán, majd beleszólt álmos, rekedtes hanggal a kaputelefonba.
- Szervusz kedves Dénes. Beengedsz? Patricia vagyok! - duruzsolta a telefonba az ismerős női hang.
- Bocsánat, de honnét ismerhetjük mi egymást?! - kérdezett vissza.
- Jaj, ne csináld már! Együtt jártunk a gimibe, te kis butuska! - torkolta le megértőn, kedvesen.
- ó, hát persze... máris beengedlek. - azzal gyorsan megnyomta az ajtónyitó gombot, majd valósággal beviharzott a fürdőszobába, hogy másnaposnak látszó, tohonya slamposságát valahogy eltűntesse, elvégre régi szerelme jött el hozzá ki tudja miért? Mégsem fogadhatja úgy, mintha most kaparták volna el valamelyik kukából, nem igaz?!
Alig tíz percen belül már nyílt is a liftajtó, és ott állt Patricia, aki még mindig gyönyörű és igéző volt. Mintha az évek megérlelték volna őt, mégis egyre kifinomultabb, fiatalosabbnak tűnt volna egész angyali megjelenése. Az öregember gyerekes elfogodottságában először azt sem tudhatta, hogy miként, vagy hogy hogyan üdvözölje? Puszilja arcon, vagy romantikusan csókolja meg? Végül a hölgy lépett oda hozzá, és gyöngéden magához ölelte.
- Nagyon hiányoztál drágám! Mikor is találkoztunk utoljára? - kérdezte, amint kibontakozott a hosszú ölelésből.
- Megvan annak már negyven éve is! - próbált fejben számolni, ami sosem volt az erőssége.
- Azt a mindenit! Te aztán jól megváltoztál! És mi ez a bot? Csak nem vagy beteg?! - lett kicsit zavartan ideges, és aggodalmaskodó.
- Sajnos orvosi utasítás. A lábaim már nehezen bírják a strapát. - vallotta be leszegett fejjel, mintha szégyellenie kellene állapotát.
- Gondolom kíváncsi vagy rá, hogy mit keresek itt hajnali négykor, ugye?!
- Hát... nagyon szeretném tudni... - fordult felé érdeklődve.
- Úgy döntöttem, hogy elég volt az özvegyi sorból, és ideje lenne új lapot nyitni az életemben.
- Bocsáss meg, de ezt most nem igazán értem! Hogyan???
- Jaj te kis buta! Szeretnék veled élni még ami az időnkből megmaradt! Nem mondd azt, hogy nem is tudtad!
- Bevallom én mindig azt hittem, hogy nem érdekellek különösképp!
- Akkor még nagyon befolyásolható, és buta kislány voltam, aki azt se tudhatta, hogy mi is az élet valójában. De aztán rengeteget gondoltam azokon a mondatokon, melyeket mondtál, és rájöttem, hogy te mindvégig önmagad tudtál maradni, és nem lettél sem beképzelt, sem gonosz. Tudod a férjem már meghalt, a gyerekeim pedig élik a saját felnőtt életüket, így valahogy nem terveztem egy múmiává aszott öregasszonyként megöregedni, hiszen a lelkünk örökké fiatalos!
- Hát... ez váratlanul ért! De kerülj nyugodtan beljebb, és mesélj el mindent! - azzal kedvesen beinvitálta a lakásába, ahol megmutatott mindent miközben felelevenítették a régmúlt idők összes történetét.
Az öregember úgy érezhette most magát, mint akire ténylegesen rámosolygott a véletlen szerencse, és révbe is ért. Nemsokára jönnek a lánya és az unokái, gyerekkori barátját is várhatóan nemsoká kiengedik a kórházból, és úgy tűnik, még a szerelem is újra váratlanul rátalált, még ha utolsó éveimben is. Sokszor nem is akarta elhinni, hogy neki is joga és lehetősége lehet már ennyi idősen a megtalálható boldogságra, de hát az élet furcsa szerzet, és mindig közbeszólt.
Amikor felnőtt lánya és két virgonc, csintalan unokája meglátogatta őt felnőtt lánya jócskán meglepődött, hogy a filigrán, csinos idősebb nő nyitotta ki az ajtót, aki minden mozdulatával, és pillantásával szerelmesen, és védelmezően vette körbe azt, akit mindig is szeretett. A halál gondolata pedig kezdett egyre távolibbnak tűnni.

EGY IDŐS HÖLGY VARÁZSA

Rövidujjú inget, sötétkék farmernadrágot viselő, virágcsokrot szorongató, negyvenes férfi lépett be az idősek otthonába. A legtöbb nyugdíjaskorú idősember szinte csodálkozva, már-már ideges kíváncsisággal figyelte, és mindannyiukban megfogalmazódott a kérdést, miszerint: ,,Vajon ki lehet ez az ismeretlen, mégis nagyon ismerős, vadidegen ember virágcsokorral a kezében?!” - Hát persze, hogy valamelyik bentlakó rokona. Csak az lehet, elvégre az emberek nem csupán csak jószántukból jönnek idős embereket látogatni, akik már egyébként is fél lábbal a sírban érezhetik magukat.
A felnőtt férfin jócskán érződött, hogy borzasztóan meg van illetődve, és szemlátomást annyira zavarban volt, hogy sokáig tipegett, topogott, mire egyáltalán rászánta volna magát, hogy odamenjen a recepciós pulthoz, és elmondja, hogy valójában miért is van itt?
- Segíthetek kedves... uram...? - kérdezte az egyik tolószékkel közlekedő idős hölgy.
- Kéz csókolom! Érdeklődnék, hogy Vészi Margit nénit merre találom? - tette fel kissé megszeppenten a kérdést.
- Ön talán rokona Margitkának?! - kezdte gyanakodva méricskélni a nénike őt.
- Ismerem gyerekkorom óta! - vallotta be. - Jóformán ő nevelt fel, hiszen a szüleimnek folyton dolgozniuk kellett, és nem igazán volt idejük velem foglalkozni. Esetleg tetszene segíteni?! - nézett rá segítségkérőn.
- Hát hogyne kedveském! Ha nem zavarja egy idős, beteg nő társasága?
- A legkevésbé sem! Megtisztel! Engedje meg, hogy segítsek! - azzal udvariasan az idős hölgy háta mögé lépett, és óvatosan tolni kezdte a kissé viharvert, rozsdás tolószéket a téglalapméretű, zöld linóleummal borított folyóson, amire azért ráfért volna egy kiadós felmosás.
- ...Tudja kedveském én vagyok itt ám a legöregebb, és legvénebb lakó... - kezdett szinte azonnal, hogy megindultak történetmesélésbe a kedves idős nő. - Bizony ám a 90-es évek elején kerültem ide, és azóta nagyon sokan meghaltak, vagy már nem is jöttek látogatni, ám amint látja én még most is itt vagyok! Néha úgy érzem... az Isten megfeledkezett róla... - hirtelen recsegővé vált a hangja, és kicsit szipogni is kezdett, mint aki váratlanul meghatódik.
A férfi lelassította a tolószéket, majd kedvesen az idős hölgy elé hajolt, hogy egyvonalba kerüljenek. Kivett egy zsebkendőt a zsebéből, és gyöngéden megtörölgette a nénike nedves szemeit.
- Jaj, aranyosom! Igazán nem kellett volna... - hatódott meg a kedves, empatikus gondoskodás láttán.
- De, de! Tetszik tudni engem a nagymamám nevelt fel, aki mindig megkövetelte az embertől, hogy emberként, és emberséggel viselkedjünk! Nagyon sokat köszönhetek neki, és igyekszem úgy élni az életemet, hogy kicsit büszke legyen rám! - vallotta be.
- Hát az már biztos, hogy Ön kedveském nem hoz csalódást a nagymamája fejére! Kivételes asszony lehet.
- Az volt! Sajnos pár éve elvesztettük őt is!
- Őszintén sajnálom! - hajtotta le merengve a fejét. - Most már mehetünk tovább, ha készen áll?
A férfi felállt, majd újból megkerülte az idős hölgyet, és óvatosan tolni kezdte a kerekesszéket.
- Tudja kedveském az unokám nemrég ment férjhez, de amióta asszony lett, mintha nem is léteznék! Még egyszer sem látogattak meg... - hangja megint keserűvé, szomorkássá lett. - Állítólag már van dédunoka is, csak azt nem tudom, hogy kisfiú, vagy kislány-e?!
- Ezt őszintén sajnálom...
- A fiataloknak mintha sosem lenne idejük az idősekre... - jegyezte meg. - Mintha örökösen rohannának valahova, és nem látnák az élet kisebb-nagyobb összefüggéseit.
- Igen... ebben lehet valami... - töprengett el egy pillanatra.
- Ugyan már kedveském. Ne legyen ennyire elkámpicsorodva, mert a végén még nekem szükséges felvidítanom, és tudja nem vagyok egy Fred Astaire! - nevette el magát saját mókás megjegyzésén.
- Igaz, így igaz!
A téglalapalakú folyosónak csupán csak a legvégén jött be néminemű természetes fény a bukósra tett, közepesméretű ablakból, mely mintha egy ajtó lett volna magába akarta szívni a nyárias nap sugarait.
- ...És egyébként Margitka jóba volt a szüleivel? - tért át fontosabb, lényegesebb kérdésekre.
- Hát mondhatjuk... Tetszik tudni édesanyám mindig nagyon jól kijött az emberekkel, így amikor a nyolcvanas évek elején megszülettem az imádnivaló Margitka néni mintha nagymamám lett volna azonnal bejött meglátogatni a kórházba és hozott sok mindenfélét, amire egy kismamának csak szüksége lehet. Nagyon hálás vagyok neki!
- Ez csak természetes! Mondja csak fiatalember? Van magának barátnője? - kérdezte szemeit résnyire, kicsit bizalmaskodva összehúzva.
- Hát... volt egy komoly kapcsolatom, de a mennyasszonyom úgy vélte, hogy nem szeretne egy átlagos magamfajta ember mellett elköteleződni, így sajnos szakított velem. Azóta három gyönyörű gyereke van, és látszólag boldog az új párjával. - kicsit szomorúan elhallgatott.
- Ó... sajnálatos, pedig egy valamirevaló, igazi hölgynek éreznie kellene azt, akivel egy egész életet le szeretne élni! - vallotta meg teljes meggyőződéssel az öreg hölgy. - De emiatt még nem muszáj elkeseredni kedveském. Meglátja majd, hogy a dolgok hamarabb rendbejönnek, mint azt gondolná.
- Ebben teljes mértékben igazat adok Önnek! - válaszolt.
A folyosó végéhez értek, nagyjából szinte az utolsó szobához. A fiatalember megállt a tolószékkel, majd óvatosan háromszor kopogott, mert sosem szeretett hívatlanul beállítani valahova.
- Szabad... - hallatszott kívülről egy kedves, ismerős hang.
A fiatalember máris a tolókocsi háta mögé lépett és óvatosan betolta az ajtón az idős hölgyet, aki baráti szeretettel üdvözölte barátnőjét:
- Szervusz drága Margitkám! Hogy vagyunk mostanság?! - már saját maga hajtotta a szék kerekeit. A másik idős nő nagyon meglepődött a fiatal férfi láttán. Nem lehet tudni, hogy mi az, ami így megrémisztette. De hát már tíz év is csillagászati időnek bizonyult, ha az ember nagyon régen nem látja a szeretteit.
- Kéz csókolom Drága Margit néni! Bence vagyok! Megtetszik ismerni? - óvatosan a másik idős nő kezébe tette a szép csokor virágot, amire az idős nő valósággal könnyekig meghatódott.
- Jaj de gyönyörű virágok! Igen! Emlékszem rád Bencuska! Hogy megnőttél! Mikor is találkoztunk utoljára?! - mintha egyszerre erősebben akart volna kutatni saját feledékeny emlékezetében.
- Hát bizony van annak már vagy tíz éve is. - segített a segítségére.
- hát bizony! Istenem! Hogy rohan az idő! És mondd csak édes fiam? Aztán feleséged, gyereked van-e?! - kérdezte kíváncsiskodva, pletykálkodásra készen, mert minden érdekelte.
- Hát... az egyelőre nincs... de rajta vagyok a témán... - jegyezte meg ravaszkás félmosoly kíséretében.
- Bencét már kisfiúcska kora óta ismerem még a 90-es évek elejéről. A szülei jóravaló, rendes emberek, csak állandóan dolgoztak, és nem nagyon volt idejük a gyerekkel foglalkozni, így Bence mindig lejött hozzám az emeleti lakásukból, ahol – anno -, éltek. - kezdte magyarázni a történetet, amit a másik hölgy egyre érdeklődőbben, és nagyon kíváncsin hallgatott. Jóformán alig akarta elhinni, hogy egy pöttöm kisfiúcska egyedül, önállóan élte a mindennapjait, és hamar, és meglepően ügyesen feltalálta magát a nehézkes hétköznapokban.
- Ez szinte hihetetlen... - álmélkodott a történtek hallatán az idős nő.
- Pedig aranyosom, jobb ha elhiszed! Bence igazi túlélő, és biztos vagyok benne, hogy sikerül majd párt találnia. - szorította meg bizalmasan a férfi kezét az asszony.
- Akkor én magatokra hagylak egy kicsit benneteket! Biztos vagyok benne, hogy még rengeteg megbeszélnivalótok lehet. - vélte, majd megfordult a tolószékével és óvatosan kikerekezett a szobából.
- Ildikém, igazán maradhatsz, ha van kedved! - invitálta kedvesen az asszony, ám a másik idős hölgy is pontosan tudta, hogy két nagyon régen nem látott embert ilyen esetekben óhatatlanul is kettesben szükséges hagyni. És különben is, később még bármi lényeges dolgot megtudhat, amit csak szeretne.
- Mesélj csak édes fiam? Aztán mi az, ami nem működött a kapcsolatodban?! - tért egyből a lényegre a hölgy.
- Hát... szerintem nagyon szerelmes voltam, és egész egyszerűen nem vettem észre a jeleket, hogy Viki csupán anyagi jólétet akart, és élvezni az életet. Amikor gyerekekről beszélgettünk szinte mereven elzárkózott, míg a kiskutyusáért képes volt naphosszat aggódni. Aztán amikor megmondtam neki, hogy nálam szabályok vannak, akkor éreztem, hogy hamar eltörött a mécses.
- Értem! Aztán, később sem találkoztatok?!
- Hát... nem mondanám. Úgy hallottam, hogy most egy kigyúrt tesztoszteron-titánnal tölti az idejét, és jól megvan mindenfajta kötöttségek, kötelezettségek nélkül is. Az igazság az, hogy ha még létezne is a szerelem első látásra érzése az esetek 99,9%-ában az ember kivétel nélkül mindig másba lesz szerelmes. Nagyon nehéz bizonyos dolgokat eltervezni, és megvalósítani... - a férfi homlokán barázdák jelentek meg annak tanúságaként, hogy jól meggondolta kimondott szavait.
- És most hogy élsz, és boldogulsz?!
- Hú, hát vannak jobb napok, és persze vannak rosszak! Tanárként végeztem az egyetemen, de hamar rájöttem, hogy ez a hivatás az én igazi utam. Most minden időmet írással, blogolással, szerkesztéssel, irodalommal töltöm, és alkalmi, internetes munkáim is vannak, sajnos mégsem érzem azt, hogy rendesen megvolnék becsülve. - kicsit szomorkássá lett a hangja.
- Minden rendben fog jönni édes fiam! Csak nem szabad kétségbeesni! Apropó! - jutott eszébe. - A drága szüleiddel mi a helyzet?
- Hú! Hát vannak rossz hírek, sajnos bőven.
- Ki vele! Mondj el mindent! - kicsit megijedt tekintettel nézett farkasszemet a férfival.
- Apám hét éve meghalt infarktusban, és sajnos az egyik nagymamám is, édesanyám jól van, hogy ő lakik a mamáék házában. Mint mondta neki már túlzottan is zsúfolt lett a nagyvárosi élet.
- Teljes mértékben igazat adok neki! Nagyon sajnálom a veszteségeidet. Apád nagyon jó ember volt, csak tudod... nagyon nehezen volt képes bárminemű érzelemnyilvánításra...
- Igen, ezzel én is egyetértek. - vallotta be.
- Persze megvolt a maga gondja és baja, de ettől még nem szabadna rá haragudni, vagy neheztelni, hiszen ő is csak ember.
A férfi lehajtotta a fejét. Úgy tűnt, hogy hosszú időbe telik mire mindent megemészt, amit az idős asszony mondott neki, és csak később szólalt meg:
- A halála előtt már bennünket sem avatott be a saját életébe. Teljesen kizárt bennünket! Hol itt az igazság?! - szavai égették nem csupán a lelkét, de testének szinte minden pórusát zsigerileg.
- Tudom jól fiam! De neked muszáj felülemelkednek a nehézségeken, mert nem élheted az életedet úgy, mintha folyamatosan hátranéznél. Haladnod kell, bármi is történni fog előre a magad útján. Na és mondd Csak? A Színművészeti miért nem akart összejönni?
- Hú, hát az egy nagyon hosszú történet, tetszik tudni! - nagyon szerette volna megkerülni a kérdést, ám rájött, hogy aligha nem az asszonyban máris emberére akadt. Végül beadta nagy nehezen a derekán, és töviről-hegyire részletesen elmesélte miként felvételizett gyakorlatilag egyszál maga a Színművészetire, - persze ha azt nem számítjuk, hogy édesanyja és egyik osztálytársnője kísérte el, mert irodalomtanárnője aznap dolgozott. Mikor a történet végére ért az idős asszony sokáig csak hümmögött, csóválta a fejét, és erősen érződött, hogy gondolatai közt őrlődik.
- Hát tudod édes fiam... én nem vagyok egy afféle bölcs ember, de szerintem az élet más területén is szükséged volna rá, hogy adj egy újabb esélyt önmagadnak. Meg fogod látni, hogy előbb-utóbb az élet majd felkínál valamit, és vagy elfogadod, vagy pedig saját álmaid után mész.
- Az igazság az, hogy már nagyon régóta nem mentem a saját álmaim után. Egy időben forgatókönyveket írtam. Persze nem kell valami hú de nagy dologra gondolni, de nagyon szerettem volna külföldön leforgatni egy kis költségvetésű filmet rendezői képesítés nélkül. Új Zélandon és persze az Egyesült Királyságban is vannak nagyon jó kisfilmeseknek való műhelyek, de hát ahogy mondani szokták anyagi, és emberi kapcsolatok nélkül ez egy újabb beteljesületlen vágyálom marad.
- Édes fiam! Nem szabadna ennyire negatívan hozzáállnod a dolgokhoz! Hiszen néz csak meg engem! Bár már matuzsálemkorú vagyok, mégis a lelkem örökké fiatal, és sokszor arra gondolok, hogy milyen szép életünk lehetett volna az urammal, ha nem hal meg fiatalon. Unokáim sincsenek, de te olyan vagy, mintha az lennél.
Az idős asszony szavai most nagyon jól estek a férfinak, aki kicsit kiábrándult az utóbbi pár évtizedben a mindennapok zűrzavarából.
- Ez nagyon jólesik nekem drága Margit néni! Megtetszik engedni, hogy megöleljem?
- Csak bátran édes fiam!
A férfi óvatosan, gyöngéden megölelte a szeretnivaló asszonyt, aki ténylegesen úgy bánt vele mindig is, mintha családtagja volna, és annyi őszinte, igaz, szívből jövő szeretetet, kedvességet, emberi tartást igyekezett adni a férfinak, amennyit csak tudott.
A nap hamar eltelt, és még így is maradt bőséges téma, amire nem jutott sor. A férfi mégis belső nyugtalanságot, átmeneti ideges feszültséget érzett valahányszor az idős asszonynál szóba hozta, hogy van-e bármilyen egészségügyi problémája.
- Édes fiam! Az öregség te is tudod sajnos nem válogat, és minden nyavalya előbb-utóbb csak előveszi az embert. Egyet se félts. Nem olyan könnyű ám engem elüldözni ebből a világból! - kifejező, különleges mosolya mögött, mintha mélyen megélt szomorúság lappangott volna.
A látogatási idő délután öt óra tájt járt le, és bár a férfi nagyon nem szívesen akarta egyedül hagyni az idős asszonyt könnyedén belátta, hogy bizonyos szabályokat jobb betartani.
Gyorsan megbeszélték, hogy még a héten mindenképp találkozni fognak egymással, és esetleg az asszony elintézheti, hogy néhány kedves lakóval együtt süssenek esetleg egy finom süteményt sok-sok szeretettel.
Megölelték újfent egymást és a férfi cuppanós puszit adott az idős asszony arcára, aki el is pirult a váratlan gesztustól.
A férfi adott némi ,,dugipénzt” az egyik betegápolónak, aki jól ismerhette az idős nőt, és a lelkére kötötte, hogy minden fél órában nézze meg hogy van, és hogy érzi magát, esetleg nincs-e bármire szüksége. A betegápoló persze elvette az ingyen keresett pénzt, és megígérte, hogy nem lesz semmi gond.
Pár nappal később a férfit keresték a magánszámán. Amikor felvette a privát mobiltelefont bizony jócskán meglepődött, hogy az idősek otthonából, és nem máshonnét telefonálnak neki:
- Dr. Baróti Bence? - kérdezte egy hivatalos férfihang.
- Igen, az vagyok! Tessék! - szólt bele izgatottan.
- Itt a Kelemen András Idősek otthona vezetője Károly beszél. Ismer Ön egy Margit nénit?
- Igen, természetesen! Csak nem történt valami, nagy baj...? - azonnal megállt visszafojtott lélegzete is.
- Sajnos rossz hírt kell közölnöm tisztelt uram! Margit néni még az éjjel folyamán csöndesen elaludt és nem tért magához. Mivel hozzátartozója nem volt, csupán az Ön mobilszámát adta meg be kellene fáradnia hozzánk, hogy a személyes és egyéb holmijáról valaki gondoskodjék. Ha nem túl fáradtságos feladat.
Először azt hitte, ez valami idétlen, gyerekes, már-már morbid tréfa, de aztán értelmesen megpróbálta végig gondolni az otthonvezető szavait, és rájött, hogy az élet minden szempontból éppen azokkal a legigazságtalanabb, akiknek még lenne dolguk a földön, és akik kivételes és nagyszerű emberek.
- Ó, ez borzasztó... - alig jött ki hang a torkán. - Később be tudnék fáradni, amennyiben ez megfelelne Önöknek. - közölte tárgyilagosan, bár a hangja remegni kezdett.
- Az jó volna! Még egyszer őszintén sajnálom a dolgot! Viszont hallásra... - rakta le a kagylót.
- Visszhall... - felelte a férfi.
Lette a mobilt, ám hosszú percekig jóformán alig akart magához térni. ,,Az nem lehet, hogy egy ilyen fantasztikusan életvidám, agyon különleges és imádnivaló idős ember egyszer csak örökre elalszik!" - gondolta. Úgy döntött már másnap bemegy az idősek otthonába és megpróbál utána érdeklődni, hogy mi is történhetett valójában?
A legtöbb idős ember mélységes részvéttel búslakodott, vagy kesergett, egymást próbálták vigasztalni a váratlan tragédia hallatán, amikor a férfi megérkezett. Rögtön az igazgató irodájába ment, és próbált flvilágosítást kapni.
- Üdvözlöm! Köszönöm, hogy befáradt! - rázott kezet vele a szintén idős ember. - Talán üljünk le egy pár percre. Mindketten leültek.
- Mi történt? - tért rá a lényegre a férfi.
- Nézze kedves uram... Sajnos idős emberekről beszélünk, és ilyen eset azt kell mondjam... mindennapos... - próbálta megtalálni a megfelelő szavakat, hogy ne legyen kellemetlen, vagy sértő.
- Igen, ez nyilvánvaló, de azért mégis...
- Megértem, hogy így érez! Higgye el az ember lelkét ez teljesen kikészíti! Mindenesetre - asztalfiókjába nyúlt a kulcsokért, melyek az idős nő szobáját nyitották -, menjünk a szobájába és alaposan mérje végig, ha bármire szüksége volna.
- Miért? A többi holmijával mit szándékoznak csinálni?! - lepődött meg jócskán.
- Amennyiben az elhunytnak nincsenek hozzátartozói a tárgyait, holmijait felajánljuk, vagy elajándékozzuk. - közölte tárgyilagosan. - Akkor talán menjünk a szobájába. - Az igazgató azzal már állt is fel, hogy a megilletődött férfit a megfelelő helyiségbe kísérhesse. Amikor odaértek olya pedáns, precíz rend uralkodott ott, mintha egy igazi családi otthonba tévedtek volna.
- Itt volnánk! Akkor én most magára hagynám! Ha bármire szüksége volna kérem szóljon valamelyik álpolónak! Én az irodámban leszek! - az igazgató azzal elviharzott, mint akinek sürgős dolgai vannak.
A férfi teljes egyedüliségben maradt, és minden tárgyat, holmit tüzetesen megvizsgált, hogy valójában milyen is lehetett ennek a kivételes asszonyságnak az élete? Kisebb bűntudattal vegyes leliismeret-furdalás is elővette; úgy érezte semmi joga sincs beleavatozni egy másik ember életébe azzal, hogy alaposan átkutatja egy másik ember személyes dolgait. Ugyanakkor mivel tényleges hozzátartozói nem voltak, és őt úgy szerette, akár csak egy valódi unokát úgy érezte tartozik neki ennyivel.
Kezébe akadt egy mgsárgult, régies fénykép, ahol együtt voltak. Ő egy pöttyös labdát szorongatott félénken, félszegen, míg az idős hölgy, valódi nagymamaként mosolygott a fényképezőgép lencséjébe, és bátorította, biztatta, hogy nem lesz semmi baj. A fényképet gyorsan visszatette a cipősdobozba, ahonnét előkerült. Néhány személyesebb holmit megtartott, míg a többiről úgy döntött, hogy adják oda azok számára, akiknek szükségük lehet rá.
Később amikor temetésre került a sor úgy döntött kifizeti a költségeket. Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett...

SÜLLYEDÉSEK EGYETEMES SZÉGYENE

A tudatosan kitaszított mélység,
mint a befelé táguló megalázott mozdulat lenne.
Egymásnak feszítő önmagát
vetülő kóbor árnyak sejtelme
süllyedni kész öngyilkos merengések között
társítható tömény-magány,
hogy nincs többé és talán nem is lehet,
idő előleg szerte züllik a kiismeretetlen
céltalan fajszót jövő!

A bizalmakat osztogató tenyerekben,
a névtelen örömökben
már másoknak példáják adják oda önként
önmagukat a mindig elérhető távolságok
bizony egyre ritkábban értelmezhetőek
kikövetkeztetett bölcsességek
és léteznek buktató bökkenői fenti Világ
csábítgatná a manipulálható embert
szajha-magához barbárt felett ritkán
ha teremhez harmonikus fejlődés.

A tömeg emberek sokadalma buborék-sorssá fajzott
az emberben mind az mi egykoron kiérdemelte
a becsületet-dicséretet megkülönböztetéseit
volna modern ember újkori kőbunkó barbár-barom
 jólcsengő haszna származhatot belőle
 fogaskerék lenne szégyenében
restelni magát mardosó bűntudattal
és a magutól megpattant erek finom hálóiban
önként megfeszülne sehogy személyiségét
totálisan feladja újéknak becézgetik

Fennhangon mostanságot
termékeny szabott gondolkodóka
bár jól tudható hogy az álpróféták is
ürge vagy vakondlyukba bújtak,
meddig maradhatnak vajon pökhendi vágyó
hobbi dilettánsok idióta okoskodók
a majdani mostban hogy minden mindentől távolodik
ellentül a szeretet a gondoskodó elfogadástól
az anyai hűsége szív embertől
az ember hülyülések egyetemes szégyene
homlokegyenest mindig kitapítható s megfejthető.

LÁZADÓ, FEKETE ANGYAL

Egyre jobban verejtékezni kezdett. Elvégre mégiscsak tizenhárom év telt el, és – több, mint valószínű -, hogy a kislány, akiről néhai csoporttársa azt állította, hogy az övé egészen biztosan vegyes fogadtatásban fogja részesíteni őt. Már ha egyáltalán ténylegesen kiderül, hogy valóban-e az ő lánya, és nem valami átverés, aminek egyetlen célja egy kisebbfajta manipulatív vagyonszerzés.
- Ne izgulj semmit Drágám! Istenien festess! - filigrán, csinos barátnője még egy utolsó igazítást végzett a folyamatosan félrecsúszott nyakkendőjével kapcsolatosan, majd megigazította a zakója válltömését is, hiszen az időközben szinte folyamatosan csúszkált. - Így ni! Pompásan áll! - gratulált kicsit saját magának is a jólvégzett munkáért.
- Nagyon köszönöm! Édesem nem kellene egy Teddy-mackó helyett valami mást venni ajándékba? Mégiscsak egy kamasz lányról beszélünk! - kételkedett és hezitált.
- Szerintem nagyon cuki, és nagyon aranyos a maci! Egyébként pedig a jó szándék a fontos! Ha ellenséges veled, akkor az nem a te hibád! - kicsit megvárta, hogy leülepedjenek a gondolatok, majd néhány perccel később még hozzátette: - Figyelj, ha nem gond szeretnélek elkísérni téged!
- Ö... végül is... miért is ne... - egyezett bele, igaz kissé fogát húzva, mert feszélyezte egy másik ember jelenléte, ha fontos találkozóra igyekezett. De hát mégiscsak a barátnője. Élete párja. Ez azért csak jelent valamit, és nemsokára lehetséges, hogy lesz egy kamasz lánya is. Ki tudhatja a sors, vagy a végzet milyen játékot űz vele, nem igaz?!
A csinos barátnő is felkapott magára egy gyönyörű, és nagyon csinos ruhát, melyben valóságos főnyereményként festett, majd beültek az autóba; a férfi az anyósülésen azonnal magára csatolta a biztonsági övet, és önmagában azon imádkozott, hogy épségben, minden rizikó nélkül úszhassák meg ezt a különleges mai napot.
- Nyugi apafej! Megígérem, hogy a KRESZ-szabályait betartva fogok vezetni! - puszilta arcon barátnője, majd mivel hirtelen engedte fel az autó kuplungját ezért kicsit morgott is a motor mire kilőttek a közúti forgalomban.
A találkozás délután kettő körül lett megbeszélve, hiszen a hetedik órának is körülbelül akkor van vége és mire a kamasz lány elvileg hazakerül ők már várni fognak rá hármasban. Lesz aztán jócskán meglepetés, bár ha az ő természetét örökölte, akkor ki nem állhatja majd a meglepetéseket. Egyébként is mi a fenének kell egyáltalán az ördögöt a falra festeni?!
Barátnője vérprofi sofőr volt, elvégre tizenhat éves kora óta szinte megszakítások nélkül csak ő vezetett, és szülei mindig megbíztak benne.
- Szerinted hallgassunk egy kis meditációs zenét? - kérdezte az egyik útkereszteződésnél, ahol éppen piros lámpát kaptak.
- Felőlem! - s gondolatban már felkészült a Metalica, vagy bármilyen Heavy metal zenekar agyzsibongó, kőkemény zúzos rockjára. Ehelyett azonban barátnője figyelmes volt, és tekintettel volt frusztráltságára, és egy olyan rádióadót keresett, ahol főként a 80-90-es évek slágerei mentek.
- Gondolom ez azért megfelel?! - érdeklődött.
A férfi hálás, és fülig szerelmes tekintettel nézett rá, és nagyon örült annak, hogy ennyire össze tudtak csiszolódni alig tíz és fél hónap alatt.
A külvárosi cím, amit megadtak nekik a főváros mostoha kerülete volt, ahol éjszaka már egyáltalán nem tanácsos sem romantikus sétát tenni, sem csak úgy szabadon járni-kelni, ha az ember nem akarja, hogy kirabolják, vagy valami ennél is szörnyűbb dolog történjen vele. A férfi kibámult az ablakon, miközben ölében nem győzte tördelgetni idegességében a kezeit. ,,Vajon milyen lehet a lánya, akit még életében nem látott? Vajon kinek a természetét, és temperamentumát örökölhette? Szereti a könyveket, színházat, zenét? Vajon fél a háziállatoktól? - számos bagatell, és lényegtelen kérdést feltett magának, és megpróbálta – persze csak gondolatban -, megtalálni rá a biztos válaszokat.
- jól vagy életem?! - nézett rá jóformán minden ötödik percben barátnője, aki szemlátomást legalább annyira izgult, és aggódott, akárcsak ő maga, mégis igyekezett rejtegetni érzéseit.
- Igen... azt hiszem... - tudta jól, hogy ez nem győzött valami megnyugtatóan.
- Nem lesz semmi baj édesem! Melletted leszek! A fontos, hogy megpróbáltál mindent! Ez jusson az eszedbe! - igyekezett bátorítani.
Elhagyott épületek, bezárásra ítélt gyártelepek mellett vezetett el az útjuk mire egy mondhatni hangulatos kertvárosi környezetbe értek.
- Hányas szám is a cím? - kérdezte barátnője.
- Hú. Várj csak, felírtam! - azzal elővette nadrágja zsebéből az aprócska cetlit, akire macskakaparással fel volt jegyezve az adott cím. Azt írja, hogy Bokorszéki utca 22.
- Aha! Nos hát, akkor annak itt kell lennie valahol. Tudod mit? Kérdezzük meg a csúcstecknológiás GPS-t, ő vajon mit mondd? - a barátnő kilakozott körmeivel máris betáplálta a lakcím információt a GPS navigációs kézérintős paneljába, és pár másodpercen belül már meg is jelent az érintőképernyőn egy aprócska minitérkép és rajta egy piros autó, ami megmutatta, hogy hol lehetnek éppen?
- Látod, ez a piros autó ez vagyunk mi! A térkép pontosan mutatja az utat! - a barátnő lépésbe tette az autót és lassan közelítettek a megadott címhez, ami egy kiss lepusztult kertesház felé kalauzolta őket.
- Itt lakik az én lányom?! - döbbent meg jócskán a férfi, és nem is igyekezett már titkolni, hogy kissé kiábrándult a jelenlegi helyszín láttán.
- Szerintem egész tűrhető kis házikó! Persze ráférne egy teljes körű renoválás! De a virágok gyönyörűek, nem igaz?
- De! Épp azt akartam mondani. - előbb szállt ki, mint barátnője, hiszen egy úriemberhez úgy illett, hogy tartson be bizonyos illemszabályokat.
- Nagyon köszönöm Drágám! - karolt bele a férfiba, majd lassan, kényelmes tempóban indultak el a ház irányába. Egyszer csak váratlan heves kutyaugatásra lettek figyelmesek. Egy rottweiler típusú négylábú, harcias és masszív kutya rohamozta meg az egyszerű drótkerítést, és nagy volt a valószínűsége, hogy ők lesznek a következő célpontjai, ha sürgősen nem csinálnak valamit.
- Terminátor kussolj már végre! - egy talpig feketébe öltözött, szöges nyakövet, túrabakancsot viselő, szájpiercinges lány szaladt a kutyája után, és látszólag már totálisan elege volt, hogy imádott négylábú kedvence mindig fölösleges galibát csinál. - Mit mondtam neked?! - ragadta meg a nagydarab, testes jószágot előbb a nyakörvénél fogva, aztán később már a száját, és tűhegyes fogait vizsgálgatva. - Ha nem viselkedsz nekem jól, akkor nem kapsz finom kutyakaját! Világos?! - ekkor vette észre, hogy két ember is áll az ajtóban, és a férfi egy plüssmackót szorongat. ,,Micsoda egy kicseszett, idióta banda lehet ez?!” - gondolhatta.
- Kit keresnek? Segíthetek?! - lépett most közelebb egészen a kapuig.
- Szia! Ugye ti itt laktok? - vágott a dolgok közepébe könnyed, fesztelen modorral a barátnő.
- Amióta csak az eszemet tudom! - válaszolta kissé flegmán.
- Itthon van az anyukád, esetleg az apukád? - érdeklődött tovább a barátnő.
- Anyuuuu... - kiáltott be a házba a kamasz lány. - Keresnek!
Néhány pillanattal később megjelent az anyuka is. Első pillantásra az ember el se hitte volna, hogy szépségkirálynő is volt 2002-ben, és hogy egzotikus arca van. Most leginkább egy unatkozó, zsörtölődő, középkorú asszonyra hasonlított, aki még a kákán is csomót keres, és legszívesebb mindenkiben beleköt.
- Hát maguk meg, mit akarnak itt?! - kérdezte ellenségesen.
- Elnézését kérünk kedves asszonyom, de úgy értesültünk, hogy az ön kedves lánya esetleg megtalálta az édesapját, akit mindig is keresett! - mondta el a barátnő az igazat.
- Még hogy az apját, azt a szemétláda senkiházi alkoholista férget! Remélem valamelyik kapualjban már halálra itta magát, mert nem fizeti a gyerektartást, a pénzre meg szükségünk volna! Nézzék csak meg milyen állapotban van ez a rozzant szegényes viskó, és gazos a konyhakert is! Ilyen körülmények között kell nekem a lányomat nevelnem?! - kérdezte talán inkább csak önmagától az önsajnálatban lévő asszonyság.
- Ezt őszintén sajnáljuk kedves asszonyom! Mi csupán érdeklődni szeretnénk, hogy nem járt-e itt bárki az elmúlt napokban, hogy az Ön lányával kapcsolatban kérdéseket tegyen fel?
- Hát, amennyire tudom eddig maguk kérdezgetnek itt már vagy fél órája! Aztán pénzt hoztak-e, mert ha nincs pénz, akkor válaszok sincsenek?! - fordította meg logikai érveit a fifikás asszony, hátha csurran-cseppen valami kis anyagi haszon a számára is.
- Elnézését kérjük kedves asszonyom, hogy raboljuk az idejét, de ha megengedi szeretnénk pár szót a lányával is váltani!
- Mit akarnak maguk a lányomtól?! - förmedt rájuk váratlanul az asszony. - Hordják el innét magukat, amíg szépen mondom! Idejönnek, mert kell valami, és ha nem kapják meg, akkor meg hepciáskodnak! Takarodjanak innét de nyomban! - fenyegette meg őket.
A férfi köpni-nyelni sem tudott valósággal annyira megrémült, hogy földbe gyökerezett a lába. Határozott és mindig talpraesett, gyönyörű barátnője mentette most is meg.
- Asszonyom! Nem szeretnénk semmi felesleges bajt! Csupán néhány kérdésünk lenne a lányához! De ha nem akarja nem erőszak a disznótor! Viszont látásra! - a barátnő azzal fogta magát a férfiba karolt, és úgy tett, mintha elmennének onnét a kis utcácskából. Még szerencse, hogy az autóval egy kicsit távolabb parkoltak le, így legalább nem lesznek olyan feltűnők. Most mindketten visszafelé mentek az autójukhoz.
- Mondd csak, drágám? Felismerted ezt az asszonyt?! - kérdezte bizalmasan megszeppent barátjától, akit szabályos sokként ért ennek a lestrapált, és cinikussá lett asszonyságnak a külseje.
- Hát... hogy őszinte legyek... egyáltalán nem volt ismerős... - töprengett fennhangon.
- Tudod édesem az emberek sokat változnak huszonkét év távlatából.
- az egyszer már biztos! - hajtotta le szomorkásan a fejét, mint aki nagyot csalódott egy újabb élethelyzetben.
- Ugyan már életem! Nem szabadna ennyire magadra venned a dolgokat! Meglásd még előttünk áll az egész nap! Mit szólnál, ha kicsit kirúgnánk a hámból, és elmennék valahová? A férfi erre nem szólt semmit, csak továbbra is merengőn a cipője talpát nézte.
Alig vették észre, amikor a kamaszlány, aki még az imént a nagy harcias kutyájával volt elfoglalva utánuk szaladt:
- Kérem szépen várjanak egy percet... - kimelegedett a futásban, de látszott rajta, hogy jó kondiban lehet.
Előbb a férfi lassított le, és csak azután barátnője.
- Valamit elfelejtettél...? - kérdezte a megilletődött barátnő.
- Elnézést kérek az anyám viselkedése miatt! Ő egy nehéz természetű ember! Előbb mindig támad és csak azután barátkozik. - fújta ki a futás utáni levegőt a talpig feketébe öltözött, lázadó kamasz. - Tudnák esetleg valahol dumálni egy kicsit?! - érdeklődött a remény legapróbb szikrájába kapaszkodva.
- Persze! Gyere velünk! - a barátnő tüstént karon fogta a kissé idegeskedő kamaszlányt és megindultak hármasban a parkoló irányába.
- Tehát? Miben segíthetünk neked?! - tette keresztbe mindkét kezét a barátnő, míg a férfi kíváncsian szemlélte mi történik.
- Nehéz erről beszélni, de megpróbálom... - ismét nagy levegő következett, majd részletesen elmesélte élete történetét kezdve azzal, hogy alig volt három-négy éves, amikor apja egyszer csak úgy döntött, hogy nem jön haza, és lelépett tőlük, majd anyjának három állást is vállalnia kellett, hogy valahogy megtudjanak élni, mert egy sima általános iskolai bizonyítvánnyal elég nehéz boldogulni.
- az igazság sajnos az, hogy valahogy mindig is hiányzott az életemből az apafigura.
- Már megbocsáss, de akkor itt valaki vagy nem mondd igazat, vagy hazudik. - vonta fel a szemöldökét kissé szemre hagyón a nő.
- Tudom mire gondolnak! Anyámnak pénzre lenne szüksége, mert sajnos le vagyunk égve, de ezt még őtőle se gondoltam volna... A lényeg, hogy szerettem volna kicsit úgy érezni, mintha nekem is volna egy igazi apám... - elakadt a hangja, és vigyáznia kellett, mert egyszerre heves érzések rohanták meg.
- Nyugodj meg! Nem történt semmi baj! - adott egy papírzsebkendőt, hogy felitassa fekete tussal kihúzott szeme alatt a nedvességet.
- Tudod mit? Hova szeretnél menni most?! - gondolt egy merészet a barátnő.
- Az egyik osztálytársam mesélte, hogy van egy kurva jó pizzázó a környéken, ahol elviekben még fagyit is lehet kapni! Tudom merre van! - jegyezte meg segítőkészen, és érződött rajta, hogy most nagyon szeretne maga mellé egy baráti jellegű társaságot.
- Akkor beszállás! Drágám, ugye nem baj, ha te a hátsó ülésre szállsz be? - kérdezte a férfit, mire az nemmel felelt, de azért az udvariassági sorrend kedvéért mind a két nőnek kinyitotta az ajtót. A kamaszlánynak ez fölöttébb szokatlan, de különleges élmény lehetett, mert később már az autóban ülve többször megjegyezte, hogy nagyon sok mindent hiányol ebből a mostani ultramodern, ugyanakkor faragatlan korszakból.
- Egyszer jártam egy nálam idősebb pasival, és ő viselkedett ennyire kifinomultan, és romantikusan... - jegyezte meg, miközben a két ülés között folyamatosan szóval tartotta őket.
- Na látod! Vannak még jófej, rendes emberek is a földön, csak nagyon nehéz őket megtalálni! - válaszolta a barátnő, miközben bekanyarodott a főútról az egyik szupermarket parkolójába, ahol az adott pizzázóval egybekötött fagyizó is volt.
- Megérkeztünk! Kiszállás!
Mindhárman kiszálltak, és együtt mentek be a hangulatos étterembe. A kamaszlány félt bevallani, ám később elárulta, hogy most életében először evett peperonis, szalámis pizzát, és csoki, vanília, és sztracsatella fagyit rendelt desszertnek.
A nap hátralévő részét békésen végig beszélgették, és mikor búcsúra került a sor hazavitték a kamaszlányt, aki kicsit újra embernek érezhette magát. Később sem tudhatták meg, hogy a kamaszlány valójában kinek lehetett a lánya, és vajon a házsártosan, és kiálhatatlan viselkedő asszonyság ténylegesen az a gimis szépségkirálynő lehetett, aki azt állította, hogy a lány Szücs Ároné.

A FAKÉPNÉL HAGYOTT ARA, AVAGY A MÁSODIK NÁSZÚT

Állt a tükör előtt, és alig akart hinni a szemének. Felnőtt, gyönyörű nő lett belőle. Már nem az a félénk, félszeg, dadogós, duci kislány volt, akit szinte mindenki kicsúfolt, és akire azt mondogatták a gonoszkodó fiúk, hogy ,,kakifejű” - de sokkal inkább egy olyan különleges, kivételes adottságokkal, nemes szívűséggel, emberi jóakarattal felvértezett hölgy, akivel szinte azonnal közös hullámhosszra lehetett kerülni, és akivel – idővel -, számos igazi barátja és barátnője lett.
Annyira jóképű volt Gábor. Nem is. Valóságos hérosz a maga nemében. Túlságosan is tökéletes, precíz, megfontolt. A komoly felnőtt élet díjnyertes mintapéldánya.
Persze az embert óhatatlanul is becsapja előbb a szeme, mely csupán csak legfeljebb az exhibicionista külsőségeket veszi észre, és csupán csak a kisugárzás, és a tulajdonképpeni szimpátia kialakulását követve tér át a fokozatos megismerés talajára.
Mégis, amikor először találkoztak azon a puccos díjátadó gálán, ahol az év üzletember cápáit ünnepelték Gábor annyira különös, kisfiúsan tartózkodó, és szerény maradt. Egyáltalán nem volt elszállva magától, mint akár a legtöbb törtető, arrogáns nárcisztikus seggfej, akikkel eddig volt dolga.
Később – igaz -, ő volt az, aki azonnal kezébe vette az irányítást, és kezdeményezett. Mobilján, ebédszünetben kért tőle személyes találkozót az egyik hangulatosan felújított, belvárosi kávéház teraszán, ahol – mint később kiderült -, Gábornak a barátja volt a tulajdonos, mint afféle üzleti partner, és ha lehet azt mondani kisebbfajta szívességekkel mindig kölcsönösen kisegíteték egymást.
- Te annyira... különleges vagy... - vallotta be már a legelső randijukon, amitől valósággal bizsergetőn átjárta a kellemes forróság. Még soha sem mondtak neki olyan dolgokat, hogy gyönyörű lenne, és sajnos gyerekkorától kezdve csupán csak egyetlen dolgot hallott unos-untalan, hogy soha semmire se fogja vinni az életben.
- Hát... nagyon köszönöm... - pirult el lesütött tekintettel. - Te is nagyon csinosan nézel ki. - ahogy egymásra tévedt tétova, mégis szerelmes tekintetük valósággal hallani lehetett, hogy kalapál szívük. Annyira laza, kötetlen, jóleső beszélgetést sikeredett folytatniuk, hogy érezte talán egy randi már nem is lesz elég. Ehhez további találkozásokra van szükség, hogy kívül-belül megismerhessék egymást. És ami rendkívül jólesett neki az az volt, hogy Gábor egyáltalán nem erőltette a szexet. Azt mondogatta, ha majd nagyon jól megismerték egymást, és eljön majd a kedvező alkalom annak minden szempontból különlegesnek kell lennie.
- Nem is tudod milyen sokat jelent nekem, hogy te is így gondolod... - válaszolta, és valósággal égett arc arca, amikor Gábor megpuszilta gyöngéden, majd fel is ajánlotta, hogy hazaviszi, elvégre egy igazi hölgy nem sétálhat éjnek évadján a sötét főváros utcán, ahol ki tudhatja kibe botlik az utcasarkokon az ember.
Az ötvenedik randi után történt, hogy először lefeküdtek egymással. Nagyon szégyellte magát, hogy nem vásárolt az alkalomhoz illő csipkés, szexis fehérneműt, ám szemmel láthatólag arra nem is volt semmi szükség, mert Gábort szinte azonnal levette a lábáról, amint óvatosan, tartózkodó késleltetés mellett vetkőzni kezdett. Mindig is úgy képzelte, hogy az első alkalomnak igenis muszáj különlegesnek lennie, és úgy hallotta később barátnőitől, hogy fantasztikus érzés, mely zsigerileg mozgatja át, és pezsdíti fel sejtjeit, és a legapróbb molekuláit.
- De ugye nem fog fájni...? - kérdezte félős kislányhangon Gábortól, aki megígérte neki, hogy nagyon fog rá vigyázni. Mikor egymás karjaiban feküdtek, és a férfi cirógatta a végén mézszőkés haját mintha minden bizonytalanság, frusztráció, és gyanakvás örökre távozott volna a lelkéből. Mintha egy új ember lett volna azáltal, hogy megtörtént az aktus. Sokkal kiegyensúlyozottabb, és egészségesebb önbizalmat sikerült ezentúl elfogadnia és birtokolnia elsősorban önmagával szemben. Az igazán nagy durranás még azon a héten következett be, amikor Gábor a munkaideje után elvitte egy jó nevű ékszerboltba, és kérte, hogy méretet vehessenek az ujjáról. El sem akarta hinni, amikor a bal keze gyűrűs ujjára a nagyon mutatós, és egy kisebb vagyont is megérő fehérgyémánt gyűrű felkerült. Semmivel sem törődve azonnal elsírta magát a meghatottságból, és élvezte, hogy az imádott férfi vállain vigasztalódhat. Repdeső boldogsággal mondott igent.
Nem akartak nagy esküvőt. Csupán csak néhány barát, és az a szülők közül voltak jelen a meghitt, harmonikus ceremónián, melyet egy kis tó partján hófehér sátoros pavilonokkal kívántak megvalósítani. Annyira álomszerőnek tűnt az egész. A kis tóban egy hattyúpár is éppen akkor évődött egymással. Hiszen a hattyúmadarak egy életre választanak maguknak párt, akárcsak a sasok, vagy a pingvinek. Az emberek vajon miért gondolják meg magukat unos-untalan?!
- Fiona! Készen vagy már csajszi?! Mindenki csak rád vár! - jött el érte az egyik legjobb barátnője, akit most az a megtiszteltetés ért, hogy egyben tiszteletbeni koszorúslány lehetett.
- Ö... mindjárt megyek... - válaszolta. Fátyol helyett hófehér liliomszerű virágot tűzött makulátlan frizurájába, és mikor egy végső pillantást vetett a tükörbe valósággal meghökkent, hogy ennyire sugárzik a boldogságtól. Kinyitotta az ajtót, és intett, hogy kezdődhet a szertartás.
A meghívottak között főként az ő legjobb barátnői, és a vőlegény néhány barátja vett részt. Az anyakönyvvezetőnő is hófehér, kicsit hivatalos kosztümben feszített egy asztalnál, és alig várta, hogy kezdetét vegye a ceremónia.
Kinga anyukája kísérte az anyakönyvvezető elé, mert apját hat éve elvesztette. A percek talán még sosem teltek ennyire lassított ütemben, mint ekkor. A vendégek többsége talán türelmetlenebb volt, mint maga a sugárzó ara, aki csak arra tudott gondolni, hogy a boldogító ,,Igenek” után ő lesz a világ legszerencsésebb, és – remélhetően -, legboldogabb ifjú asszonya. De hát akkor mégis hol késik ennyi ideig a vőlegény?! Csak nem történt valami komoly baja?” - kavarogtak a gondolatai, hiszen ha Gáborral esetleg súlyos baleset vagy egyéb katasztrófa történhetett, akkor azt ő soha az életben nem bocsátaná meg magának.
Elindult az anyakönyvvezetőhöz édesanyjával az oldalán, majd az örömszülő rögtön helyet is foglalt az egyik széken; megpróbálta palástolni kicsordulni készülő örömkönnyeit.
Néhány perccel később jött az egyik koszorúslány, aki egyben az egyik legjobb barátnője volt. Csöndben várta mi fog történni.
- Figyelj csak csajszim! Helyzet van! Egy kisebb gond adódott... - kezdett titokzatoskodni a barátnő.
- Valami baj történt Gáborral...?! - annyira megijedt, hogy föl-le száguldozott dübörgő, kalapáló szívverése, és veszettül kínozni kezdte makacs gyomoridege.
- Hát... szóval... hogy is fogalmazzam... Gábor lelépett... annyira sajnálom... - vallotta be, majd s megpróbálta vigasztalón átölelni a mennyasszonyt, de az most nem kért a vigasztalásból.
- Hogy? Hogy micsoda??? - döbbent meg. Tehát mégiscsak igaz! Faképnél hagyták egyenesen az anyakönyvvezető, és a díszes vendégsereg szeme láttára. Ez nem lehet igaz! Ez biztos csak valami olcsó, szánalmas, gyerekes vicc lehet! Méghogy lelépett a vőlegénye?! Fokozatosan öntötte el a harag, indulat, a meg-nem-értettség, a frusztráció, idegesség, és az összes zsigerileg valódi érzelem, amit ekkora szemétség csak szülhet. Annyira szeretett volna sírni, jajveszékelni, ordítani, dühöngeni, ám nagymamája mindig azt mondogatta neki, hogy egy finom úrihölgy minden helyzetben meg kell hogy őrizze nemességét és tartását, az ún. női erényeket.
- Kedves Vendégek! - fordult egy váratlan fordulattal a vendégekhez. - Úgy tűnik, hogy a vőlegény valószínűleg már nem jön, így nyugodtan egyenek, igyanak, vagy haza is mehetnek! Köszönöm, hogy megtiszteltek! - úgy beszélt akár egy hivatásos szónok, vagy versmondó, akinek mindig lapul a tarsolyában egy afféle kiegészítő terv, ám most sajnos semmi kézzelfogható sem jutott az eszébe. Az örömanya odament hozzá közel, hogy megpróbálja megvigasztalni, és valósággal értetlenkedve állt az egész helyzethez:
- De hát kicsim, mi történt? Gábor miért nem jött?!
- Látod drága anyukám, ez egy nagyon jó kérdés! - csillagokat látott jojózni a szemei előtt, és valósággal majd fölrobbant volna a tehetetlen haragtól. Most legszívesebben jól tökön rúgta volna vőlegényét. A vendégek többsége együttérzését, és sajnálatát fejezte ki, majd többen fogták magukat és csöndes angolosággal távoztak is a helyszínről, míg végül csupán négy koszorúslány maradt, és az anyuka a hoppon maradt arával, akinek muszáj volt leülnie a smaragdszínű, gondosan nyírt pázsitra, hogy képes legyen átgondolni a dolgokat.
Néhány perccel később előkapta a mobilját, és felhívta Gábor privát számát. Várt legalább pár percet, mire kicsöngött.
- Halló... Tessék... Gáborka telója. Ki vagy? - csicsergő, fiatalos bakfishang szólt bele nevetgélve a mobilba. Érződött, hogy valószínűleg nincs egyedül, és nagyon jól érezi magát.
- Ö... szia! Kinga vagyok, és szeretném megkérdezni, hogy Gábor ott van-e?!
Dermedt, megfagyott csend fogadta kérdését, majd pár pillanattal később maga a vőlegény szólt bele a mobilba:
- Szia drágám! Mi újság? Hogy ment az esküvő? Remélem nem okoztam nagy meglepetést?! - kérdezte jókedélyen, mondhatni átlagosan, mintha mi sem történt volna.
- Te rohadék szarházi szemétláda! - tört ki belőle a felgyülemlett vulkáni indulat. - Még van pofád viccelődni! Ha nem tudnád lefújtam miattad az esküvőmet?! - annyira üvöltött, amire talán kislánykora óta nem volt példa.
- Édesem, kérlek szépen nyugodj meg... - igyekezett csitítani, vigasztalni. - Meglátod, hogy sokkal jobb lesz neked nélkülem! Tudod az elmúlt pár napban átgondoltam jócskán a mi kettőnk dolgát, és szerintem sajnos mi nem illünk össze! Hát ez van! De ettől még te fantasztikus és különleges nő vagy, és kívánom, hogy találd meg a boldogságot!
- Csak ennyit tudsz mondani Gábor...?! Tönkrement miattad az életem, és akkor te ilyen sablonszöveggel kábítasz?! Hát tudod mit! Légy elégedett és boldog a jelenlegi pároddal, de szerintem őt sem lesz elég neked! - úgy kapcsolta ki a mobilt, hogy amikor már a földön volt hófehér cipőjével akkorát taposott a vétlen készülékre, hogy az jóformán azonnal ripityára tört.
- Kicsim, édesem? Minden rendben van?! - szaladt oda hozzá gyönyörű, ünnepli ruhájában a nagyon aggódó anyuka, akinek meggyőződése volt, hogy felnőtt lánya kisebb idegösszeomlást élhet át a jelen helyzetben.
- Köszi anyu! Pompásan vagyok! - jelentette ki, miközben mély levegőt vett. - Én akkor elutazom legalább két hétre, de most szeretnék hazamenni egyedül... - azzal megfogta gyönyörű csipkés ruhakölteményét és beszállt egyik barátnője autójába, aki hazafuvarozta.
Otthon valósággal kongott a visszhangzó csönd. Az üresség már-már olyan fojtogató, és elviselhetetlennek tűnt, hogy muszáj volt valamivel elfoglalnia magát, így hát lázas pakolásba kezdett. Kinyitotta gurulós, markáns bőröndjét és minden tengerparti nyaraláshoz elengedhetetlen, szükséges holmit bepakolt, még azt a vadítóan szexis bikinit is eltette, amit Gábor csak azért vásárolt, hogy a mézesheteket majd abban szerelmeskedjék át romantikus naplemente és aranyló homokkal egy egzotikus, óceáni szigeten.
Másnap felhívta a barátnéját és megkérdezte, hogy volna-e kedve elutazni vele egy álomnyaralásra valahova Új-Zéland és Fidzsi szomszédságába, mire a barátnő visítva, ujjongva mondott igent.
- Te viccelsz velem csajszi?! Hát még szép hogy!
- Akkor ezt megbeszéltük!
Anyját is felcsörgette, és igyekezett megnyugtatni, hogy lenyugodott, és volt ideje kicsit lecsillapodni, és ne izgassa magát, mert a legjobb barátnőjével utazik, így nem lesz teljesen egyedül.
A repülőtéren aztán váratlan dolog történt.
Miközben barátnőjével éppen becsekkoltak és vaskos bőröndjeiket igyekeztek a pult automata önmozgó fekete szalagjára helyezni egy nagyon ismerős férfi lépett oda Kingához és szó nélkül kivette a súlyos bőröndjét a kezéből, miközben segített a pakolásnál is.
- Bocsásson meg kedves Uram, de egyedül is menni fog... - meglehet kissé nyers volt, és tüskés, de ami a következő pillanatban történt kárpótolta mindenért, mert vagy tizenöt éve nem látott gimis osztálytársa mosolygott rá huncut, kisfiús vigyorral szája szegletében.
- Szia Kinga! Hú! Istenien nézel ki... - bökte ki.
- Ö... szóval... szia... Roland... - Hogy kerülsz ide?!
- Hát, úgy néz ki, hogy utazni fogok! Ti hova mentek? - érdeklődött.
- Hát Új-Zéland és Fidzsi között van egy romantikus sziget. Csak kikapcsolódunk, és feltöltődünk a barátnőmmel. - hangjában azért még mindig ott bujkált a rejtett szomorúság. Legszívesebben mindent bevallott volna nagyon régen nem látott, volt osztálytársának, akivel nagyon jól megértették egymást a gimiben, de hát akkor még csupán kamaszok voltak, és elhamarkodott döntés lett volna egy igazi párkapcsolat. Ez a helyzet azonban már más volt.
- Figyelj csak Kinga! Arra gondoltam, hogy mit szólnátok, ha egy darabig elkísérnélek benneteket? - ajánlotta fel. Kinga a barátnőjére nézett megerősítés gyanánt, aki bólogatott egyetértően, miszerint ez a pasi is biztató főnyereménynek tűnik, így Kinga adott egy újabb lehetőséget a sorsnak, és beleegyezett, hogy együtt szálljanak fel a repülőgépre.
- Hát... nem bánom... Legalább dumcsizunk egy tartalmasat, s miközben barátnője valósággal rohant, hogy a legjobb – remélhetőleg -, ablak melletti helyet lestoppolhassa magának, addig Kinga és Roland kéz a kézben úgy beszélgettek, évődtek, turbékoltak egymással, mint két látszólag csintalan gyerek, akik fülig belezúgtak egymásba.
Miközben a gép a magasba emelkedett, és kicsit liftezve émelygett a gyomra arra gondolt, hogy az élet talán mindig tartogat egy kellemes meglepetést, amire az ember nem is muszáj, ha nem készíti fel magát, mert ez már a velejárója a szerencsés dolgoknak. Kinyújtotta a kezét és hagyta, hogy a férfi gyöngéden megszorítsa, amikor a gép enyhén megrázkódott néhány kósza légköri fuvallattól. S miközben egymás szavába vágva mesélték el életük történetét a szalagavató óta, úgy érezték magukat, mintha mindig közel álltak volna egymáshoz, amit az évtizedek sem téphetnek szét.
Alig tizennyolc órás repülőút után, mikor végre megérkeztek már olyanok voltak, akár a friss házasok, akik a legapróbb titkokat is pontosan tudják a másikkal kapcsolatosan és amikor két őslakos hölgyemény a nyakukba tette a tetszetős virágkoszorús füzért, és puszikkal köszöntötte őket Kinga végre úgy érezhette, hogy megtalálta azt, amit mindig is keresett.

HALDOKLÓ HOLT-IDÉNY


Megalázó ököl-jog karrier helyzetekben
áskálódó alattomos szerepek
kicsinyes kifeszített csapdáiban
Janus-álarc torzítja el mindannyiunk emberi vonásait.
Cselekvések ördögi bugyra indítéka
már mindenképpen megszületett
aki valaha is érvényesülni akart
a felszínes groteszk-Lét
kiváltságos lehetőségei között.

 Nyerészkedő hazugságok
piszkos kis üzelmeiből csupán
a nagy halak befolyásos strómanuk
távozhatnak patyolat tisztán.
Engedelmes ostoba végető birkáknak
már bárki beállhatott mosolygó idióták táborába.
 Itt kell hogy ténylegesen tartsunk
most a biztos vegetáció gyorsan
leépülő agymosott korában?

 A jelen és bizonytalanított jövőidő
aládúszolt ingatok szerkezeti
egyetlen pillanat alatt végképp összeomlik.
Közveszélyes vadbarmok
elvetemült próféták között
rendre elsüllyednek
a szabadgondolkodók kistérű papolók.

Az emberi érintkezés biztos formái
adott korunkban elviselhetetlenek.
Tolvaj és ragasztott zsargon nyelvekből
összetákolt tahó stílusú beszéd dívik
s még a szép tevés
és átmeheti belső romantika
sajna még rég kiment a divatból;
az egymást kihasználni szándékozók
bájologva s rátartin érvényesülhetnek.

 Szopródnak már egyre
a provokativ-pikáncs visszaugrató jelenetek
még szét roncsolódtak
a kedveskedő közvetlenség udvarias gesztusai.
Barbár szakadékok arrogáns
obszín leleplezése lett őszinte,
igaz szó.
Sakálokként ordibáló néző közönség
előtt folyik zavartalanul
a gyatra huszadrangú színjáték,
a megtévesztések látszata.

 Párbeszédek busáson megfizetett
látszata áldatlan állapotok között
szándékosan lassított haldokló holt idény.