A FAKÉPNÉL HAGYOTT ARA, AVAGY A MÁSODIK NÁSZÚT

Állt a tükör előtt, és alig akart hinni a szemének. Felnőtt, gyönyörű nő lett belőle. Már nem az a félénk, félszeg, dadogós, duci kislány volt, akit szinte mindenki kicsúfolt, és akire azt mondogatták a gonoszkodó fiúk, hogy ,,kakifejű” - de sokkal inkább egy olyan különleges, kivételes adottságokkal, nemes szívűséggel, emberi jóakarattal felvértezett hölgy, akivel szinte azonnal közös hullámhosszra lehetett kerülni, és akivel – idővel -, számos igazi barátja és barátnője lett.
Annyira jóképű volt Gábor. Nem is. Valóságos hérosz a maga nemében. Túlságosan is tökéletes, precíz, megfontolt. A komoly felnőtt élet díjnyertes mintapéldánya.
Persze az embert óhatatlanul is becsapja előbb a szeme, mely csupán csak legfeljebb az exhibicionista külsőségeket veszi észre, és csupán csak a kisugárzás, és a tulajdonképpeni szimpátia kialakulását követve tér át a fokozatos megismerés talajára.
Mégis, amikor először találkoztak azon a puccos díjátadó gálán, ahol az év üzletember cápáit ünnepelték Gábor annyira különös, kisfiúsan tartózkodó, és szerény maradt. Egyáltalán nem volt elszállva magától, mint akár a legtöbb törtető, arrogáns nárcisztikus seggfej, akikkel eddig volt dolga.
Később – igaz -, ő volt az, aki azonnal kezébe vette az irányítást, és kezdeményezett. Mobilján, ebédszünetben kért tőle személyes találkozót az egyik hangulatosan felújított, belvárosi kávéház teraszán, ahol – mint később kiderült -, Gábornak a barátja volt a tulajdonos, mint afféle üzleti partner, és ha lehet azt mondani kisebbfajta szívességekkel mindig kölcsönösen kisegíteték egymást.
- Te annyira... különleges vagy... - vallotta be már a legelső randijukon, amitől valósággal bizsergetőn átjárta a kellemes forróság. Még soha sem mondtak neki olyan dolgokat, hogy gyönyörű lenne, és sajnos gyerekkorától kezdve csupán csak egyetlen dolgot hallott unos-untalan, hogy soha semmire se fogja vinni az életben.
- Hát... nagyon köszönöm... - pirult el lesütött tekintettel. - Te is nagyon csinosan nézel ki. - ahogy egymásra tévedt tétova, mégis szerelmes tekintetük valósággal hallani lehetett, hogy kalapál szívük. Annyira laza, kötetlen, jóleső beszélgetést sikeredett folytatniuk, hogy érezte talán egy randi már nem is lesz elég. Ehhez további találkozásokra van szükség, hogy kívül-belül megismerhessék egymást. És ami rendkívül jólesett neki az az volt, hogy Gábor egyáltalán nem erőltette a szexet. Azt mondogatta, ha majd nagyon jól megismerték egymást, és eljön majd a kedvező alkalom annak minden szempontból különlegesnek kell lennie.
- Nem is tudod milyen sokat jelent nekem, hogy te is így gondolod... - válaszolta, és valósággal égett arc arca, amikor Gábor megpuszilta gyöngéden, majd fel is ajánlotta, hogy hazaviszi, elvégre egy igazi hölgy nem sétálhat éjnek évadján a sötét főváros utcán, ahol ki tudhatja kibe botlik az utcasarkokon az ember.
Az ötvenedik randi után történt, hogy először lefeküdtek egymással. Nagyon szégyellte magát, hogy nem vásárolt az alkalomhoz illő csipkés, szexis fehérneműt, ám szemmel láthatólag arra nem is volt semmi szükség, mert Gábort szinte azonnal levette a lábáról, amint óvatosan, tartózkodó késleltetés mellett vetkőzni kezdett. Mindig is úgy képzelte, hogy az első alkalomnak igenis muszáj különlegesnek lennie, és úgy hallotta később barátnőitől, hogy fantasztikus érzés, mely zsigerileg mozgatja át, és pezsdíti fel sejtjeit, és a legapróbb molekuláit.
- De ugye nem fog fájni...? - kérdezte félős kislányhangon Gábortól, aki megígérte neki, hogy nagyon fog rá vigyázni. Mikor egymás karjaiban feküdtek, és a férfi cirógatta a végén mézszőkés haját mintha minden bizonytalanság, frusztráció, és gyanakvás örökre távozott volna a lelkéből. Mintha egy új ember lett volna azáltal, hogy megtörtént az aktus. Sokkal kiegyensúlyozottabb, és egészségesebb önbizalmat sikerült ezentúl elfogadnia és birtokolnia elsősorban önmagával szemben. Az igazán nagy durranás még azon a héten következett be, amikor Gábor a munkaideje után elvitte egy jó nevű ékszerboltba, és kérte, hogy méretet vehessenek az ujjáról. El sem akarta hinni, amikor a bal keze gyűrűs ujjára a nagyon mutatós, és egy kisebb vagyont is megérő fehérgyémánt gyűrű felkerült. Semmivel sem törődve azonnal elsírta magát a meghatottságból, és élvezte, hogy az imádott férfi vállain vigasztalódhat. Repdeső boldogsággal mondott igent.
Nem akartak nagy esküvőt. Csupán csak néhány barát, és az a szülők közül voltak jelen a meghitt, harmonikus ceremónián, melyet egy kis tó partján hófehér sátoros pavilonokkal kívántak megvalósítani. Annyira álomszerőnek tűnt az egész. A kis tóban egy hattyúpár is éppen akkor évődött egymással. Hiszen a hattyúmadarak egy életre választanak maguknak párt, akárcsak a sasok, vagy a pingvinek. Az emberek vajon miért gondolják meg magukat unos-untalan?!
- Fiona! Készen vagy már csajszi?! Mindenki csak rád vár! - jött el érte az egyik legjobb barátnője, akit most az a megtiszteltetés ért, hogy egyben tiszteletbeni koszorúslány lehetett.
- Ö... mindjárt megyek... - válaszolta. Fátyol helyett hófehér liliomszerű virágot tűzött makulátlan frizurájába, és mikor egy végső pillantást vetett a tükörbe valósággal meghökkent, hogy ennyire sugárzik a boldogságtól. Kinyitotta az ajtót, és intett, hogy kezdődhet a szertartás.
A meghívottak között főként az ő legjobb barátnői, és a vőlegény néhány barátja vett részt. Az anyakönyvvezetőnő is hófehér, kicsit hivatalos kosztümben feszített egy asztalnál, és alig várta, hogy kezdetét vegye a ceremónia.
Kinga anyukája kísérte az anyakönyvvezető elé, mert apját hat éve elvesztette. A percek talán még sosem teltek ennyire lassított ütemben, mint ekkor. A vendégek többsége talán türelmetlenebb volt, mint maga a sugárzó ara, aki csak arra tudott gondolni, hogy a boldogító ,,Igenek” után ő lesz a világ legszerencsésebb, és – remélhetően -, legboldogabb ifjú asszonya. De hát akkor mégis hol késik ennyi ideig a vőlegény?! Csak nem történt valami komoly baja?” - kavarogtak a gondolatai, hiszen ha Gáborral esetleg súlyos baleset vagy egyéb katasztrófa történhetett, akkor azt ő soha az életben nem bocsátaná meg magának.
Elindult az anyakönyvvezetőhöz édesanyjával az oldalán, majd az örömszülő rögtön helyet is foglalt az egyik széken; megpróbálta palástolni kicsordulni készülő örömkönnyeit.
Néhány perccel később jött az egyik koszorúslány, aki egyben az egyik legjobb barátnője volt. Csöndben várta mi fog történni.
- Figyelj csak csajszim! Helyzet van! Egy kisebb gond adódott... - kezdett titokzatoskodni a barátnő.
- Valami baj történt Gáborral...?! - annyira megijedt, hogy föl-le száguldozott dübörgő, kalapáló szívverése, és veszettül kínozni kezdte makacs gyomoridege.
- Hát... szóval... hogy is fogalmazzam... Gábor lelépett... annyira sajnálom... - vallotta be, majd s megpróbálta vigasztalón átölelni a mennyasszonyt, de az most nem kért a vigasztalásból.
- Hogy? Hogy micsoda??? - döbbent meg. Tehát mégiscsak igaz! Faképnél hagyták egyenesen az anyakönyvvezető, és a díszes vendégsereg szeme láttára. Ez nem lehet igaz! Ez biztos csak valami olcsó, szánalmas, gyerekes vicc lehet! Méghogy lelépett a vőlegénye?! Fokozatosan öntötte el a harag, indulat, a meg-nem-értettség, a frusztráció, idegesség, és az összes zsigerileg valódi érzelem, amit ekkora szemétség csak szülhet. Annyira szeretett volna sírni, jajveszékelni, ordítani, dühöngeni, ám nagymamája mindig azt mondogatta neki, hogy egy finom úrihölgy minden helyzetben meg kell hogy őrizze nemességét és tartását, az ún. női erényeket.
- Kedves Vendégek! - fordult egy váratlan fordulattal a vendégekhez. - Úgy tűnik, hogy a vőlegény valószínűleg már nem jön, így nyugodtan egyenek, igyanak, vagy haza is mehetnek! Köszönöm, hogy megtiszteltek! - úgy beszélt akár egy hivatásos szónok, vagy versmondó, akinek mindig lapul a tarsolyában egy afféle kiegészítő terv, ám most sajnos semmi kézzelfogható sem jutott az eszébe. Az örömanya odament hozzá közel, hogy megpróbálja megvigasztalni, és valósággal értetlenkedve állt az egész helyzethez:
- De hát kicsim, mi történt? Gábor miért nem jött?!
- Látod drága anyukám, ez egy nagyon jó kérdés! - csillagokat látott jojózni a szemei előtt, és valósággal majd fölrobbant volna a tehetetlen haragtól. Most legszívesebben jól tökön rúgta volna vőlegényét. A vendégek többsége együttérzését, és sajnálatát fejezte ki, majd többen fogták magukat és csöndes angolosággal távoztak is a helyszínről, míg végül csupán négy koszorúslány maradt, és az anyuka a hoppon maradt arával, akinek muszáj volt leülnie a smaragdszínű, gondosan nyírt pázsitra, hogy képes legyen átgondolni a dolgokat.
Néhány perccel később előkapta a mobilját, és felhívta Gábor privát számát. Várt legalább pár percet, mire kicsöngött.
- Halló... Tessék... Gáborka telója. Ki vagy? - csicsergő, fiatalos bakfishang szólt bele nevetgélve a mobilba. Érződött, hogy valószínűleg nincs egyedül, és nagyon jól érezi magát.
- Ö... szia! Kinga vagyok, és szeretném megkérdezni, hogy Gábor ott van-e?!
Dermedt, megfagyott csend fogadta kérdését, majd pár pillanattal később maga a vőlegény szólt bele a mobilba:
- Szia drágám! Mi újság? Hogy ment az esküvő? Remélem nem okoztam nagy meglepetést?! - kérdezte jókedélyen, mondhatni átlagosan, mintha mi sem történt volna.
- Te rohadék szarházi szemétláda! - tört ki belőle a felgyülemlett vulkáni indulat. - Még van pofád viccelődni! Ha nem tudnád lefújtam miattad az esküvőmet?! - annyira üvöltött, amire talán kislánykora óta nem volt példa.
- Édesem, kérlek szépen nyugodj meg... - igyekezett csitítani, vigasztalni. - Meglátod, hogy sokkal jobb lesz neked nélkülem! Tudod az elmúlt pár napban átgondoltam jócskán a mi kettőnk dolgát, és szerintem sajnos mi nem illünk össze! Hát ez van! De ettől még te fantasztikus és különleges nő vagy, és kívánom, hogy találd meg a boldogságot!
- Csak ennyit tudsz mondani Gábor...?! Tönkrement miattad az életem, és akkor te ilyen sablonszöveggel kábítasz?! Hát tudod mit! Légy elégedett és boldog a jelenlegi pároddal, de szerintem őt sem lesz elég neked! - úgy kapcsolta ki a mobilt, hogy amikor már a földön volt hófehér cipőjével akkorát taposott a vétlen készülékre, hogy az jóformán azonnal ripityára tört.
- Kicsim, édesem? Minden rendben van?! - szaladt oda hozzá gyönyörű, ünnepli ruhájában a nagyon aggódó anyuka, akinek meggyőződése volt, hogy felnőtt lánya kisebb idegösszeomlást élhet át a jelen helyzetben.
- Köszi anyu! Pompásan vagyok! - jelentette ki, miközben mély levegőt vett. - Én akkor elutazom legalább két hétre, de most szeretnék hazamenni egyedül... - azzal megfogta gyönyörű csipkés ruhakölteményét és beszállt egyik barátnője autójába, aki hazafuvarozta.
Otthon valósággal kongott a visszhangzó csönd. Az üresség már-már olyan fojtogató, és elviselhetetlennek tűnt, hogy muszáj volt valamivel elfoglalnia magát, így hát lázas pakolásba kezdett. Kinyitotta gurulós, markáns bőröndjét és minden tengerparti nyaraláshoz elengedhetetlen, szükséges holmit bepakolt, még azt a vadítóan szexis bikinit is eltette, amit Gábor csak azért vásárolt, hogy a mézesheteket majd abban szerelmeskedjék át romantikus naplemente és aranyló homokkal egy egzotikus, óceáni szigeten.
Másnap felhívta a barátnéját és megkérdezte, hogy volna-e kedve elutazni vele egy álomnyaralásra valahova Új-Zéland és Fidzsi szomszédságába, mire a barátnő visítva, ujjongva mondott igent.
- Te viccelsz velem csajszi?! Hát még szép hogy!
- Akkor ezt megbeszéltük!
Anyját is felcsörgette, és igyekezett megnyugtatni, hogy lenyugodott, és volt ideje kicsit lecsillapodni, és ne izgassa magát, mert a legjobb barátnőjével utazik, így nem lesz teljesen egyedül.
A repülőtéren aztán váratlan dolog történt.
Miközben barátnőjével éppen becsekkoltak és vaskos bőröndjeiket igyekeztek a pult automata önmozgó fekete szalagjára helyezni egy nagyon ismerős férfi lépett oda Kingához és szó nélkül kivette a súlyos bőröndjét a kezéből, miközben segített a pakolásnál is.
- Bocsásson meg kedves Uram, de egyedül is menni fog... - meglehet kissé nyers volt, és tüskés, de ami a következő pillanatban történt kárpótolta mindenért, mert vagy tizenöt éve nem látott gimis osztálytársa mosolygott rá huncut, kisfiús vigyorral szája szegletében.
- Szia Kinga! Hú! Istenien nézel ki... - bökte ki.
- Ö... szóval... szia... Roland... - Hogy kerülsz ide?!
- Hát, úgy néz ki, hogy utazni fogok! Ti hova mentek? - érdeklődött.
- Hát Új-Zéland és Fidzsi között van egy romantikus sziget. Csak kikapcsolódunk, és feltöltődünk a barátnőmmel. - hangjában azért még mindig ott bujkált a rejtett szomorúság. Legszívesebben mindent bevallott volna nagyon régen nem látott, volt osztálytársának, akivel nagyon jól megértették egymást a gimiben, de hát akkor még csupán kamaszok voltak, és elhamarkodott döntés lett volna egy igazi párkapcsolat. Ez a helyzet azonban már más volt.
- Figyelj csak Kinga! Arra gondoltam, hogy mit szólnátok, ha egy darabig elkísérnélek benneteket? - ajánlotta fel. Kinga a barátnőjére nézett megerősítés gyanánt, aki bólogatott egyetértően, miszerint ez a pasi is biztató főnyereménynek tűnik, így Kinga adott egy újabb lehetőséget a sorsnak, és beleegyezett, hogy együtt szálljanak fel a repülőgépre.
- Hát... nem bánom... Legalább dumcsizunk egy tartalmasat, s miközben barátnője valósággal rohant, hogy a legjobb – remélhetőleg -, ablak melletti helyet lestoppolhassa magának, addig Kinga és Roland kéz a kézben úgy beszélgettek, évődtek, turbékoltak egymással, mint két látszólag csintalan gyerek, akik fülig belezúgtak egymásba.
Miközben a gép a magasba emelkedett, és kicsit liftezve émelygett a gyomra arra gondolt, hogy az élet talán mindig tartogat egy kellemes meglepetést, amire az ember nem is muszáj, ha nem készíti fel magát, mert ez már a velejárója a szerencsés dolgoknak. Kinyújtotta a kezét és hagyta, hogy a férfi gyöngéden megszorítsa, amikor a gép enyhén megrázkódott néhány kósza légköri fuvallattól. S miközben egymás szavába vágva mesélték el életük történetét a szalagavató óta, úgy érezték magukat, mintha mindig közel álltak volna egymáshoz, amit az évtizedek sem téphetnek szét.
Alig tizennyolc órás repülőút után, mikor végre megérkeztek már olyanok voltak, akár a friss házasok, akik a legapróbb titkokat is pontosan tudják a másikkal kapcsolatosan és amikor két őslakos hölgyemény a nyakukba tette a tetszetős virágkoszorús füzért, és puszikkal köszöntötte őket Kinga végre úgy érezhette, hogy megtalálta azt, amit mindig is keresett.