MAGYAR MÓDSZER



Dömper afféle csúf, vagy ragadványnév. A fővárosi vásárcsarnok áruszállító kisiparosáról van szó. Harmincöt éves már rég elmúlt, tehát ezt azt jelenti, hogy már soha többet nem fog megváltozni. Azaz teljességgel javíthatatlan marad. Termetre egyszerre alacsony, mégis tagbaszakadt, mokány ember hírében állt, és szinte mindenféle élelmiszerrel kereskedik, ami a váráscsarnokban rendre előfordul. Egy fia van. Mint minden gyerek okos, és intelligens. Ám többször előfordult már, hogy Dömper – mert vagy kijött a sodrából, vagy csupán csak borzasztóan rossz napja volt aznap -, előszeretettel pofon üti kétszer a gyereket. A gyerek ilyenkor keservesen sír, nyüszít, ordít, és csupán csak késő este felé nyugszik meg, amikor édesanyja holtfáradtan hazaesik a munkából.
Viszontagságosra sikeredett gyermekkoromtól kezdve pontosan tisztában vagyok vele milyen is az, amikor egy nagy parasztos kéz, mint valami sújtó ököl egyszerre csak kinyúlik, és szabályos  égető ostorcsapások egész sorozataként ütéseket mér a gyermeki test bármely roppant sebezhető, és érzékeny pontjára. Később már a lelki sebek szégyenfoltjait sem lehet eltávolítani. Mintha egyenesen hozzáragadtak volna az emberi szervezethez. A tehetetlenség és a szégyen egyetemesen gyomorforgató, és kíméletlen érzete – akárcsak egy jól irányzott orkán, vagy tornádócsapás szinte azonnal halálfélelemre sarkallja emberi áldozatait.
Egyszer már nem bírok magammal. Egy feltűnően dívaszerű, kicsit sznobos, fiatal, egzotikus anyuka ráncigálja imádni való, angyali kislányát az óvóda épület elé, mely közvetlenül a buszvégállomás mellett van, szinte alig pár méteres a különbség.
– Bocsásson meg kedves asszonyom! Miért kell vernie a kislányát? – kérdezem visszafojtott remegéssel, mert legszívesebben móresre tanítanám ezt a beképzelt, arrogáns, szemüveges, szőke ciklont.
– Mi köze hozzá?! Takarodjon vagy zsarut hívok! – förmed rám, mintha minden aznapi hibájának egyes egyedül én volnék az okozója.
– Nézze! Nem szeretnék bajt! De nem szabadna veréssel kényszeríteni valakit, aki még csak gyerek! Önt talán verték a szülei? – kockáztatok meg egy ártatlannak látszó kérdést; lehet hogy sikerül kiugrasztanom a nyulat a bokorból.
– Mi köze hozzá! Tűnjön innen a fenébe! – kiabál, de úgy, mintha fogát húznák. Egyenesen az arcomba.
Igyekszem nem törődni vele! Belenyúlok óvatosan az aktatáskámba, és kibontom a Haribos gumimaci csomagot. Lehajolok a megszeppent, kisírt, őzikeszemű kis angyalhoz, és gyöngéden szólok hozzá:
– Szia! Szereted a gumicukrot? Tessék vegyél bátran! – nyújtom feléje a zacskót.
A gusztustalanul alpári, és tahó anyuka az irdatlanul magas, krokodil műbőr csizmájában, melyről úgy hiszi stílusos most szándékosan fenyegető mozdulatot tesz. Mintha még nem döntötte volna el, hogy megakar-e ütni, vagy későbbre halasztja. Máris rángatni, huzigálni kezdi a kislányt egyenesen az óvoda felé, és meg se várja, hogy a kislány szóljon, vagy csináljon valamit.
– Asszonyom! Kérem! – próbálom figyelmeztetni, de semmi haszna. Szinte lemondóan, és megsemmisülten kullogok otthonom irányába, és folyton azon tőröm a fejem, hogy mi lenne a legjobb szülő nevelési módszer a testi fenyítés helyett, hogy a gyerekeknek boldogabb gyerekkora lehessen.
Kicsivel később már rá is döbbenek, hogy odahaza sincs minden rendben. A szomszédban laknak Dömperék, és eget rengető a gyerekzsivaj – főként a kora reggeli órákban -, amikor kín keservesen elkezdődne a mindennapi élet.
Később kiderül, hogy Dömper – mivel jó kereskedőnek, és iparosnak tartja magát -, előszeretettel ad el olyan árucikkeket, és élelmiszereket, melyeket nagykereskedelmi áron vett, és később rápakolta a saját hasznát. Elvégre a mostani világban szinte sohasem árt, ha valaki keres is a bolton, mindegy hogyan.
Dömperék egymást túllicitálva veszekednek, ordibálnak de úgy, hogy az egész társas házi hatodik emelet zeng a szavuktól. Már több szomszéd lakó is panaszkodott a közös képviselőnek, és a gondnok megbízottnak, hogy próbáljon meg beszélni Dömperrel, mert a totális ricsajozás túlságosan is hamar kikezdi a nyugdíjasok ingatag, és meglehetősen érzékeny idegrendszerét. Mint később kiderült a közös képviselő is hetet-havat megígért, de valójában nem csinált semmit, hiszen a lakók szavazatai csak arra kellettek, hogy szavatolják újraválasztási kampányát.
Pár perccel nyolc óra után hallom, hogy Dömper kisfia veszettül sikongat, sírdogál, és a kétségbeesett anyuka próbálja megnyugtatni – látszólag totálisan sikertelenül -, míg végül nem bírja tovább felemeli a hangját, kijön a béketűrésből, és úgy pofon vágja a semmiről sem tehető gyereket, hogy abból megint csak nagy családi perpatvarok csatája lesz.
Az éktelen bőgésre egyszerre több – főnét nyugdíjas nagymama kezd el kíváncsian szemlélődni, majd amikor mindannyian hallják, hogy Dömper is torka szakadtából üvöltözik immáron egész kis családtagjaival az összes, megmaradt bátorságomat összegyűjtöm, és előbb becsöngetek hármat, majd amikor ez sem használ erőteljesen kopogtatok, mire Dömper ajtót nyit. Akár egy felbőszült bika.
– Mi kell faszikám? – förmed rám vérben forgó szemeivel, miközben látom, hogy elhanyagolt, fekete fogsorából egy meglehetősen büdös cigarettavég, és hamuja kandikál ki. Ezt az embert valószínűleg egy csöppet sem zavarja, ha piszkos lesz a szőnyege az előszobában.
– Bocsásson meg, hogy zavarom… - nyögöm ki bátortalanul. – Talán valami baj történt?
– Mér’ ki a franc vagy te? – kérdez vissza tahók módján, akikből tökéletesen hiányzik a társalgáshoz illő jó modor.
– A szomszéd lakó vagyok, és csupán érdeklődni szeretnék, hogy minden rendben van-e? A kisfiú sokat sír, igaz?! – végre kijön a torkomon, amiért jöttem.
– Aztán mi közöd hozzá te köcsög? – néz rám kérdőn, de egyben fenyegetően is a kisiparos.
– Ne haragudjon, de a gyereket nem volna szabad büntetni! – most már nekem is ökölbe szorul a kezem, és csak igen-igen nagy erőfeszítések árán vagyok képes megőrizni hidegvérűségemet.
– Én meg azt mondom neked csórikám, hogy húzza vissza a lakásodba, aztán takarodó! Világos?! – A gusztustalanul irritáló, és hányingert keltő cigifüstöt egyenesen a két szemem közé fúja, mint aki máris kiásta a csatabárdot, vagy egyenesen háborúra készülődik.
A többi idős szomszéd szemlátomást mellém áll, mert egyre többen és többen tűnnek fel, és jelennek meg a szűkös lépcsőházban, és persze mindenki arra a szenzációra kíváncsi, hogy vajon most ki fog történni kettőnk között.
Dömpernek kicsit inába száll a bátorsága, mikor néhány perc múltán megjelenik a gondnok, és a közös képviselő is. Nem baj! Így legalább kapott az egész egyfajta különleges, hivatalos eljárásfélét, és legalább lesznek tanúk, ha erőszakoskodni kezd.
– Legyen szíves, és ne veszekedjenek többet! A kisfiút pedig ne bántsa! – mintha megeredt volna a hangom. Egyszerre bátrabban, elszántabban, és határozottan kezdett csengeni.
Dömper tesz pár keresetlen, tétova lépést hátrafelé saját előszobájába. A síró kisfiú most kirohan, az anyuka sikertelenül iramodik a nyomába, próbálja kézre keríteni. Meglát engem, és szinte a karjaim közé fut.
Azonnal óvó, védő mozdulattal átölelem, és megpróbálom nyüszítő sírását megvigasztalni. A lakóktól máris előkerül némi bespájzolt sütemény, csokoládé, és kekszdarabka is. Adok egy kis csokoládét a fiúcskának, és folyton azt hajtogatom, mintha önmagamat is szeretném megnyugtatni:
– Nem lesz semmi baj kisöreg! Fel a fejjel!
Dömper most úgy mered rám szemlátomást ellenségesen, ádázul, gonoszul, akár azok a vesztes hadvezérek, akik talán sohasem fogják elfogadni, hogy bizonyos csatákat nem nyerhetnek meg, mert mindig lesz egy valaki, aki megakadályozza őket, hogy akaratuk érvényesüljön.
Az ideges anyuka is kidugja fejét hálóköntösben, és melltartóban, mely kisebb irritáló pőreséggel párosul nála. Látja, hogy a gyerek nyugodtabb, és kezd visszatérni arcára az élet.
– Adja ide de rögtön a fiamat! Hozzá ne merjen nyúlni többet! Maga vadállat! – szinte kiragadja babusgató karjaimból a kisfiút, aki megint torka szakadtából rikoltozni, visítani, és bömbölni kezd. Kis teste rázkódik minden egyes mozdulatra. Majd Dömperék becsukják a bejárati ajtót, látván, hogy a közös képviselő, és a gondnok is közösen értetlenkedve csóválják a fejüket, mint akik semmit sem értenek.
Többször felteszem magamnak a kérdést miközben visszamegyek lakásomba. Vajon végig gondolták-e a szülők a fenyegetések, ordítozások, fizikai fenyítések következményeit a jövőre nézve? Aligha. Odakint autók dudálnak, és két autós máris torka szakadtából szidni, pocskondiázni, szapulni kezdi egymást közös nemzetközi kézjelzések használatával. Sajátságosan magyar módszer! Hiába!   

FÖLDI KÁLVÁRIA




Azután, hogy elbocsátották a szerkesztőségből kezdett másként tekinteni önmagára. Egy optimista ember erre valószínűleg megrázná, vagy éppen leporolná magát, mondván: kit érdekel? Ha a vezetőség úgy látta jónak, hogy nem jól végzi a munkáját ám legyen!
A férfi sápadt volt, és meglehetősen kimerült. Éjjelente volt talán a legnehezebb, amikor muszáj lett volna kicsit megnyugodnia, ellazulnia, hogy a mély alvás újra regenerálhassa egész törődött testét, és elhasznált idegrendszerét. Emberek, vagy társaságba csak igen-igen ritkán mentek feleségével. Imádott kislányával is igyekezte megértetni magát, de gyakorta előfordult, ha a gyerek játszott a földön kedvenc játékaival, és mindent össze-vissza hagyott, és nem uralkodott rend a tágasnak mondható nappaliban a férfi gyakorta kijött a béketűrésből, és zaklatott állapotában dühös, ideges haraggal valósággal ráförmedt álomszép angyalka lányára.
– Hát nézze meg az ember! Nézd meg kislányom! Szabad ezt?! Csupa rendetlenség minden! Tessék azonnal rendet tenni, ha már nincs kedved játszani!
A mécses többször is könnyedén eltörött, mint kellett volna. A lenszőkehajú kis angyalka előbb pityeregni kezdett, majd torka szakadtából üvöltve sírdogált, akár a záporeső. Az apja ilyenkor még keményebben, még erélyesebben rászólt, és meg is fenyegette, ha nem viselkedik rendesen kimossa szappannal a száját, vagy elporolja a fenekét.
– Íriszke! Hányszor mondtam el neked?! Jó párszor, az Isten áldjon meg! Miért nem tudsz olyan lenni, mint a többi normális gyerek, akik csöndben vannak, és hagyják dolgozni a szüleiket!
Amikor felesége holtfáradtan hazatévedt, és meglátta a kisírt szemű, árva, és megriadt kislányt, aki a gyerekszobában bebújt kiságya alá, ahol apja fölbőszült haragja már nem érhette el folyamatosan kérdőre vonta szeretet férjét, aki viszont duzzogva elhallgatott, és örökösen kezdte megjátszani a sértettet.
Egyre kevesebbet foglalkozott kis családtagjaival. Szokásává lett a gyanúsítgatás, és a nyílt provokáció melletti vitatkozás, főként azokban az esetekben, amikor felesége hosszabb ideig kimaradt otthonról, vagy sürgős, felelősségteljes munkája miatt túlóráznia kellett.
–Hol voltál? – förmedt rá rendszerint akkor, amikor az asszony kinyitotta a biztonsági ajtót, mely közvetlenül a bejárati ajtajukat választotta el a külvilágtól.
– Sajnos bent kellett maradnom szívem! Tudod rengeteg a munka odabent! – szabadkozott őszintén az asszony.
– Nekem te nem fogsz hazudni! Megértetted?! – fájdalmas ostorcsattanásra hasonlított a pofon, mely az egzotikus arcot érte. Az asszony ajka rögtön felrepedt, és kisebb vér serkent rajta.
– Te normális vagy??? Hogy merészeltél kezet emelni rám, te állat?! – tajtékozott a forrongó dühtől az asszony, és legszívesebben kikaparta volna férjének a szemét.
– Nem lehet megbízni benned! Most pedig befogod a szádat, különben kaphatsz még egyet! – öklével fenyegette.
Vajon mi történhetett? Azelőtt még csak legrosszabb rémálmaiban sem gondolt rá, hogy imádott férje akárcsak őt, vagy kislányukat is bántotta volna. Most meg!
A kis családi ház, ahol éltek szinte a tunya közönyösség nyugalmával terpeszkedett. A szomszédok csupán csak annyit vehettek észre az egészből, hogy az egykori hercegnőarcú, gyönyörűséges fiatalasszony arcán egyre gyakrabban jelentek meg kék-zöld-lila stigma-zúzódások nyomai, melyeket bárhogyan is szeretett volna púderekkel, vagy kozmetikumokkal eltűntetni, hogy nyomuk se maradhasson az égő sebek pár hónap múlva is ugyanúgy virítottak, mintha mindig is ott lettek volna.
– Ne haragudjon szomszédasszonyka! Csak egy pillanatra! – szólt neki az egyik idősebb nénike, aki szívébe zárta a hatéves kislányt, és gyakorta óvoda után vigyázott is rá néhány órát. – Valami baja van kedveském? – alaposan megnézte felduzzadt, megpüffedt arcát. Hol volt már az egykori bájos angyaliság, mellyel mindenkit elkápráztatott.
– Ne tessék semmi miatt aggódni Szabó néni kérem! Mi jól vagyunk! Az arcom csak azért ilyen, mert nemrég ki kellett húzni a bölcsességfogamat, ami aztán keserves fájdalommal újra begyulladt, de már javul! – megpróbált egy mosolyféleséget kipréselni irtózatosan nagy fájdalmak árán a szájából, de valami miatt nem ment. Kislánya kisírt szemekkel édesanyja ruhájába csimpaszkodott görcsösen, akár egy megriadt kis állatka.
– Íriszke! Nahát! Te igazi nagy kislány lettél! Hogy vagy? – kérdezte a kislányt, aki egykor olyan pajkos, bájos volt, hogy nagyon szeretett beszélni, most viszont egy hang nem jött ki a torkán. Megérezte ezt az idős nénike.
– Kedves szomszédasszony! Látom, hogy sok lehet a gondja! Kérem tessen nyugodtan szólni, ha bármiben segíthetünk a férjemmel! Ne tessék szabadkozni! Rendben?!
– Köszönöm igazán kedves! – a fiatalasszony meg se várta mit felel erre a nénike úgy megindult, hogy imádott kislányát is húzta, ráncigálta maga után.
A férfi folyamatosan úgy érezze magát, mint akinek súlyos, gyomorforgató álmaiból egyszer csak hóhérkötelet tekernek nyakára, és kivégzik. Pár hónapja járt bent a kerületi bíróságon, mert mint tanút beidézték, hogy vallomást tegyen. Az idegei valósággal a plafonon voltak, hogy miért pont őt kell állandó jelleggel ilyesmikkel zaklatni. Amikor aztán hazaért a bíróságról újabb pofonosztás következett. Íriszke is kapott egy-két kiadós nyaklevest, mert sohasem szerette a spenótfőzeléket tojással.
Amikor kitombolta magát olyan volt mint egy maga elé bámuló, bamba állat, aki nem tudja, hogy hol van, és arra sem igen emlékszik, hogy hogy fordulhatott elő ilyesmi!
Barátja arcát látta, aki tőzsdézni kezdett, és egy óvatlan pillanatban, mert házát jelzálog, és egyéb kiadások terhelték Szolnok melletti kis tanyán egy pajtában felakasztotta magát. Egész testében megrázkódott, és sokáig ismételte magában a hallott szavakat, melyeket barátja felesége mondogatott neki: „Miért nem segítettél nekünk Józsi? Miért kellett hagynod, hogy szegény Árpi igya meg mindennek a levét? Most hogy fogok egyedül gondoskodni két kislányomról?” – egész teste görcsösen megrándult, és úgy hatottak a vádló, ítélkező szavak, mint jókora, heges arculcsapások magától a valódi élettől.
„Így végzed majd te is!” – járt az agyában valami újra ismétlődő gép, vagy műszer, mely mindig ezt suttogta. Délelőtt tíz órakor ébredt csapzottan, borostásan. Mikor a fürdőszobatükörbe meglátta csapzott, hajótörött tükörképét, és megfogta a borotvát, és borotvahabbal bekente arcát, és kezdte magáról lehúzni a vastag fekete, szurok sörtét sokszor eljátszott a gondolattal: „Hogy szeretnéd, hogy vágjam fel a torkodat?” – Egész lusta tohonyaságról árulkodó, kövér testével nem volt kibékülve. Gusztustalannak, és undorítónak találta. Pedig hajdanán húszas éveiben még volt hasizma, és nem akadt nő, aki meg ne nézte volna magának, és viszont. Elálló, hegyes fülivel sohasem volt kibékülve. Úgy érezte mindig titkolni, vagy takargatni illene. Két, komisz, ravasz, világító zöld macskaszemét apjától örökölte. Ezek a vadállat szemek képesek voltak a pillantással is gyilkolni, vagy éppen szeretni. Mikor mit hozott a rongyos élet.
Kezeit vette szemügyre. Ormótlan, nagydarab, idomtalan, parasztkezek voltak ezek. A hajszálerek kidagadtak rajtuk, és mint egy hegy-vízrajzi térkép kék vonalakkal rajzolták körbe egész kézfejét. Ez a két ütve fegyelmezett. Miért bántott annyi szívének fontos embert. Mostanában csak az erőszakossága az, mely kezeit juttatta eszébe. Pedig hajdanán ezekkel a kezekkel becézgette, simogatta kedvesét, mikor leszállt az alkony a dombok mögött, és szerelem érződött a levegőben…
Igen! Talán az volt a hiba, hogy több érzelemre lett volna szüksége szüleitől is! Nem csak állandóan a tányér-tőrőgetős, családi, fékevesztett perpatvarok. Annyira jó lett volna, ha apja is ki meri mondani: „Nagyon büszke vagyok rád édes fiam!” – szívinfarktus vitte el, és persze a temetés költségeit is nekik kellett kifizetni, mert a többi galád rokonnak ez eszébe se jutott, csupán feltűntek, majd el is mentek a temetésről.
Egyre inkább úgy bántak vele egykori munkatársai is, mintha nagybeteg volna, akinek még véletlenül sem szabad megtudnia, hogy megváltoztak a sorsfordító körülmények.
 Egy kis ideig még hitegették is, hogy nemsokára újra munkába állhat, mert újra megürült egy fontos pozíció a szerkesztőségben, de később kiderült, hogy rendre más kapta a fontosabb megbízásokat. Mindenki úgy kezdett beszélni vele, hogy egyre inkább távolságot tartottak tőle, mintha fertőző lenne, vagy olyas valaki, akinek még a jelenléte is nemkívánatos. Nem csoda, ha egy kis idő után már maga is elhitte, hogy személye, és a világ körül sincsen semmi rendben. Úgy érezte becsapták, és elárulták, vagy éppen összeesküdtek ellene, és mindenki rosszat akar neki.
Íriszke az utóbbi időben már annyira megijedt tőle, hogyha egyik nap ajándékokkal megrakodva tért haza az angyalarcú kislány rögtön sírva fakadt, és nem lehetett semmivel se megvigasztalni; szinte beleivódott, részévé vált a félelemnek. A férfi is jól tudta, hogy hatalmasat hibázott. De hogyan kellene mindezt rendbe hoznia?! Egyre kevesebbet aludt, és rászokott az altatókra. Felesége visszaköltözött a szüleihez, akik – mint most is -, szerető, és gyöngéd megértéssel fogadták, és biztosították róla, hogy unokájuknak is kijár a szerető család.
A férfi minden cselekedetében – melyet valaha is mások ellen elkövetett -, önigazolást, és jogos felmentést keresett. Szaggatott, megkurtított szavakkal kommunikált többnyire. Egy kis idő múltán a házban lakók vagy nem látták, vagy nem találkoztak vele. Persze rögtön elkezdődött a szenzációhajhász találgatás, hogy vajon mi történhetett az egykori sugárzóan boldog családapával, és kis családtagjaival?
Az idősebbek máris találgatásokba kezdtek, és mindenféle bűnügyi történeteket kezdtek kitalálni arról, hogy ez az ember igazából csak egy gonosz hasonmás, aki átvette annak a másik jóravalóbbnak, és becsületesebbnek a helyét, és hogy a családját folyamatosan terrorizálta és sakkban tartotta.
Az életre egyre inkább úgy kezdett gondolni, mint valami kíméletlen, gyilkos hajszára, ahol csak az erősebbek, rafináltabbak, vagy ha tetszik a talpraesettebbek maradnak életben, ezért kicsit semmirekellő féregnek is érezte magát, mert megütötte, és felpofozta azt a felbecsülhetetlenül gyönyörű, és aranyszívű asszonyt, aki felesége volt, és aki gyermekkel ajándékozta meg! Talán önmagának is hazudott akkor, amikor szándékosan eltitkolta az igazságot legjobb barátja öngyilkosságáról.
Nyárias, roppant fülleteg, barátságtalan napok következtek. Jobbára egyedül üldögélt kedvenc foteljában, és könyveket bújt. Mivel feleségének is voltak szakkönyvei megpróbált eligazodni a pszichológia és az emberi lélektan határmezsgyéjén. Nem sokkal később már kisebb analízissel is megpróbálkozott, és mindenáron szerette volna kideríteni, hogy barátja miért vetett véget az életének?! Tollat és papírt vett magához, és szorgalmasan körmölni kezdett. Valósággal füstölt a keze alatt a papíros. Nem sokkal később két civil ruhás nyomozó jelent meg estefelé a lakásán. Először azt sem tudta, hogy valójában mit is akarnak.
Mint elmondták azért jöttek, mert bejelentést kaptak a többi lakótól, hogy már jó ideje nem mutatkozik emberek előtt, és csupán néhány kérdés erejéig szeretnének vele elbeszélgetni. Nagy nehezen beengedte őket.
A nyomozók alaposan megfigyeltek minden apró, és jelentéktelennek tűnő bagatell részletet, mely a kissé elhanyagolt szobák állapotát illette. Majd nem sokkal később rátértek a lényegre.
– Mondja csak kedves Uram? Tud esetleg valamit arról az öngyilkosságról, amiben egy férfi felakasztotta magát egy Szolnokhoz közeli pajtában, mert állítólag anyagi gondjai voltak? – kérdezte érdeklődve az egyik.
– Igen… sajnos nagyon jó barátom volt, és ismertem a családját is… - hangja kibicsaklott, és reszketőssé vált. „Talán nem lett volna szabad ezt ennyire közvetlenül, és segítőkészen elmondania, mert a végén még börtönbe dugják, mint a legtöbb ártatlan embert, akik csupán rossz helyen voltak a legrosszabb időben.”
Ezt követően máris számos keresztkérdést intéztek hozzá felváltva. A férfi pedig egyre fáradtabb, sápadtabb, izgatottabb, és kába lett, mint akit valósággal begyógyszereztek. Végül kibukott belőle:
– Annyira sajnálom, hogy bántottam a kislányomat és a feleségemet… Nagyon sajnálom… - keservesen sírni kezdett, majd magába roskadt.
A két nyomozó felvette a vallomást, majd kissé hitetlenkedve, fejüket csóválva csöndesen távoztak a nyitva felejtett bejárati ajtón...

AKÁRMELYIK ÚT


Mert mostanában a vigasztaló, jó szó szinte semmit sem érhet. Csontos megszokás ágaskodik, veszi át helyét az itteni partokon. Jobb volna már ha szerelmes ujjaim végre az Egy-Valakit dédelgetnék s simogatnák. Már jó előre hallom is: Randizni miért nem csekkoltam s regisztráltam – mikor már a második alkalom ingyenesen kedvezményesebb?!

Nyugalmamból félig kivetve, békémben megrendülve nem is valódi személyem vonzza őket – de a nyílt örvény-titok: Mennyit is keresek? Régi gyermek indul, készülődik bennem, akire folyton rá kell parancsolni, ha elszeretne bármit is érni az életben. Mit titkon reméltem egyre kevésbé kivitelezhető magamba zárva! – Megfordított tükör-kalitkába szükséges belenéznie hosszan annak, ki még valóban érezni s látni szeretne!

Óvó fölöslegesség olcsó igénye egyelőre megvéd sebek fölszaggatása, újabb rikácsoló sisere-szavak kézdobálásával szemben. Volt-magamhoz egy-egy megkezdett szilárd úton mindig visszatérek, - de meg is torpanok. Nagy, dobbanó gát terpeszkedik szívemnek s sokszor érzem becsavarodottnak szervi billentyűimet.

Valahol tán kisodródhatott belőlem az újrakezdés távoli lehetősége. Bennem feltétlen megnő búsító, spleen-melankólia; önemésztő, senkiházi bánatok feneketlen kútja. Hibásan ötletelő iparkodásomét gyakorta fejemet vehetik. Ha ismételten jönne egy-egy nagyobbacska kőgörgeteg, mely mint gyámoltalan Sziszifusz kedvére agyonlapít, új bizakodóbb ösvények színpadára lépek s más kergeséget is méltóbban elkövetek!

A Lét bármily galád s ravasz tán majdcsak jobb lesz sakkjátszmákhoz mérni a felnőttes mércét, miközben még gyermeki valóm is ugyanaz!

MEGLEPETÉS



Úgy ment mellette, mintha fülig szerelmes volna bele; mégis tartózkodóan, hogy valaki meg ne láthassa almavirág színű pirulását, mely jellegzetesen kiült mélyen érző, hamvas, kicsit Kleopátra-arcára. A fülig szerelmes embereket ragaszkodó pincsikutyusokhoz is szokták hasonlítani, hiszen ebben a jellegzetes percben, és órában valószínűleg nem volt olyan kérés, vágy, vagy álom, melyet a stílusosan csinos hölgy ne tett volna meg túlsúlyos barátja kedvéért.
A termetes embernek szándékosan illett magát figyelmeztetnie, mert szokásává lett, hogy mindenhova loholva, vagy éppen rohanva közlekedik, következésképpen a sétáláshoz fogalma sincs. Nem szokott még hozzá, hogy fantasztikusan gyönyörűséges nők a karjába karoljanak és lépésekbe haladjanak, hiszen világ életében vagy kihasználták, vagy sárba tiporták a gyengébbik nem képviselői.
A hölgy éppen a munkájáról kezdett ódákat zengeni: hogy mennyire rokonszenves neki az új állása, melyre alig három hónap alatt sikeredett szert tennie, és hogy mennyire izgatott és kíváncsi is amiatt, hogy vajon újdonsült főnökeinek mennyire nyerheti majd el a tetszését az új irodalmi műsora az egyik kicsinyített rádióállomásnál. Aztán arról kezdett mesélni, hogy öccse a mezőgazdasági mérnök még mindig miért nem talál magának állást, amikor teherbe ejtett egy nőt, aki szerinte csupán csak azért van mellette, hogy tetemesen kihasználhassa.
A férfi ezen az utóbbi kijelentésen bizony hosszan elgondolkozott. Főként néhai apjától halhatott szokásosan zengő szónoklatokat, és intelmeket arról, hogy belőle aztán semmi sem lesz, hiszen a mai világban egyáltalán mi szükség van szabadgondolkodó értelmiségiekre, no meg finnyás irodalmárokra, akik egész nap csak lóbázzák a lábukat, és arról filozofálgatnak egymás között, hogy valakinek egyszer valamikor meg kellene váltania szükségképpen ezt az egész nagy kócerájt.
A hölgy úgy viselkedett, mint aki egy kissé spicces, vagy fejébe szállt volna a jóminőségű Sangria. Sohasem tagadta, hogy annak idején a nagyapja nyolcvanöt százalékos tiszta diópálinkát kotyvasztott a házi sufniban, aminek aztán jócskán a végére is jártak a közelebbi pityókás szomszédok. Valami jóleső, ösztönszerű, delejes csillagos ragyogás szállta meg egész bizsergő lényét, és amikor csak ragyogó őzikeszemeivel erre a férfira nézett szinte rögtön szerelmi vágyakozás támadt csilingelő aranyszívében.
A férfi nem mert farkasszemet nézni a hölggyel. Azt is mondhatjuk, hogy, mintha szándékosan is kerülte volna a szemkontaktust, mely egy párbeszédben szinte magától értetődik. Mintha félt volna attól, hogy valami hibát, vagy kisebbfajta vétséget követ el, melyet aztán később már aligha tudna orvosolni. Valójában a szexuális kapcsolattól rettegett, és nem mert előhozakodni vele. Hiszen ki látott még egy olyan harmincas éveiben tengődő felnőtt embert, aki komoly, felelősségteljes, és mégis a testi kapcsolatok terén annyi esze sincs, mint egy fókabébinek.
Aztán lehet, hogyha egyszer úgy isten igazán nekidurálja magát, elegendő bátorságot gyűjt, és ránéz a nőre, akkor talán elmesélheti neki nehéz, hányatott, viszontagságos gyermekkora egész történetét. Hogy milyen alantos módszerekkel szégyenítette meg őt a saját narcisztikus apja, hogy milyen sokat sírdogált egyedül a sötétben, mert valósággal rettegett a villámoktól, és a szörnyektől, akik mindig megették a cipőit miközben a szülei odaát a saját szobájukban az igazak szelíd álmát aludták.
Furcsán érezte magát, már-már talán nevetségesen, hogy ő mint városi, kissé elkényeztetett, de szigorúan nem beképzelt férfi egy ilyen fantasztikusan karakán, és talpraesett nővel töltheti az idejét, és talán a kölcsönös szimpátia és a bizalom kötelékein túl még a szerelem is sikeresen kezd kifejlődni kettejük között.
Mikor átértek a Gellért-hegy aljára, igyekeztek felkapaszkodni – persze gyalog sétálva -, a kissé meredek dombtetőn, hogy a befedett víztározók kupolás dombjai szomszédságába, és a buszmegállóba érhessenek a hölgy hirtelen elhallgatott. Erre eszmélt fel, miközben a langymeleg, nyári éjszaka még mindig a fejük felett parázslott.
A hölgyre nézett óvatosan, mint aki súlyos, megbocsáthatatlan dolgot művelt. A hölgy kíváncsian, majdhogynem számon kérőn bámult vissza rá, mint aki egy marslakóval, és nem egy emberrel beszélget:
– Mondd csak? Figyelsz te egyáltalán rám?! – kérdezte.
– Persze, persze… csak… - gyorsan felelt, majd ismét elhallgatott.
– Na jól van! Értem én! Mi a baj?
– Tényleg nincs semmi baj… - tétovaságát nem tudta meghazudtolni. Mintha a nő is megérezte volna a mozdulataiban rejlő merev hezitálást.
– Engem nem tudsz becsapni! Ismerem az emberek természetét! Na? Ki vele? Hadd halljam! – csimpaszkodott bele, mint egy kis fürge majomlány.
– Félek a… szextől… - bökte ki hosszas hallogatás után, mint egy megbántott kisgyerek.
– Hahaha! Ez most valami vicc akar lenni, ugye?! – kacagott az egész szívével jóízűen.
A férfi morcosan, látszólag megbántottan megint elhallgatott.
– Figyelj! Engem nem érdekel, hogy voltál-e már nővel, vagy hogy te vagy-e a híres Casanova! Szerintem nagyszerű pasi vagy, és minden vágyam az, hogy igazán melletted lehessek! – biztatta, majd kis idő múltán még egyszer megkérdezte: – Tényleg semmit se tudsz a szexről?!
– Nyolcadikos biológia órai tananyag! Egyébként láttam már több szexfilmet is, de sok rész valósággal megbotránkoztatott, és rettegek tőle, hogy nagy fájdalommal jár! – úgy érezte először nyílik meg olyasvalakinek, akit mindennél jobban szeret. Végre igazán beszélgettek, és nem csupán felszínes, vagy semmitmondó témákat érintettek az élet sűrűjéből.
Azt beszélték meg, hogy a férfi hazakíséri a hölgyet, de szigorúan csak ennyit. A többit – ahogy mondani szokás -, a sorsra bízzák, de mivel hirtelen kibukkant az igazság ez a fajta furcsa felállás most izgalmasabb volt, mint a szokásos randizás.
Újra megindultak a dombbal szemben, fel egészen a kaptatón. A termetes férfiről valósággal dőlt az izzadtság, míg a hölgy ezt felettébb vonzónak találta. „Most legalább dolgozik minden lustálkodni vágyó izomcsoport!” Sosem tudta megérteni azokat a negatív énképpel, vagy önmagukkal folyamatosan elégedetlen embereket, akik valósággal vagyonokat herdálnak el csakis azért, hogy valamelyik felkapottabb, vagy márkásabb edzőteremben izzadhassanak olyan több hasonló testalkatú emberekkel, akiknek igazából inkább hízniuk kellene egy kicsit, nem pedig drasztikusan fogyniuk, vagy diétázniuk. Hamar felértek a dombtetőn, és épp szerencséjük volt, mert jött a busz melyre mindketten felkapaszkodhattak.
A lány melléje ült, és kezébe vette a férfi reszkető kezét. Tipikusan úgy reszket a keze, mint akinek elvonási tünetei vannak. Ez azért eléggé idegesítő, és kellemetlen szokás tud lenni. A hölgy máris simogatni kezdte a kezeit, hogy nyugodjon már meg végre, és próbáljon lazítani. A szíve egyre hevesebben dübörgött. Akár egy ócskásodásnak induló, rozsdás mosógép.
Ha tudná, hogy milyen ember is valójában ő. Lelkiismeretes, túlságosan is udvarias, és reménytelen romantikus álmodozó, akit egyedül az tartana életben, ha végre elismernék a munkahelyén, és megbecsülnék a szakmai életében. Mert vele aztán vigyázni illett. Ha bárki megváltoztatta önkényesen a játékszabályokat, akkor attól kezdve azzal az illetővel a férfi többet már nem szívesen állt szóba, még ha nagyon is erősködött utólag.
A hölgy lassú, megfontolt, anyáskodó mozdulattal belenyúlt kis táskájába és kivett egy papír zsebkendőt, majd szó nélkül törölgetni kezdte a verejtéket a homlokáról, akár egy gondoskodó anyuka. Ez ismét felizgatta, de meg is nyugtatta. Úgy érezte ismét a megtalált biztonság alaphelyzetébe került.
Istenem! Ez a fantasztikus angyali teremtmény! Ilyet – meglehet -, csupán csak festők álmodnak a vászonra, hiszen a való életben egyre inkább képtelenségnek tetszett olyasvalakit randira hívni, aki az embert önmagáért, és nem anyagi megfontolásból szerette volna megismerni. És akkor tessék! Egyetlen pillanatban máris benne volt az egész élet értelme, és felbecsülhetetlen kincse.
Igen! Ez lehetett a sors kiszámítható rendelése! Bárcsak hamarabb, gyerekkorukban találkoztak volna. Akkor egy utcában laktak volna, egy iskolába jártak volna, és együtt játszottak volna, mint két jóbarát. Később aztán a barátságból igazi, mély szerelem lehetett volna, melyet nem tehet tönkre sem ártó irigység, vagy gyilkos féltékenység.
– Szerelmes vagyok beléd! – suttogta aprócska, csészealjnyi füleibe a férfi vékony hanggal.
– De édes vagy! – puszilta meg, mintha a bátya lenne a hölgy. Mintha nyilvános helyeken tiltott játék volna a romantikus csók.
– Tudom nehéz elhinni, amit mondok, de gyorsan menjünk a polgári terembe. Írjuk alá a papírokat. Tudom, hogy még nem tudok számodra méltó gyűrűt venni, de a szívem mindig tiéd marad!
A hölgy most lehajtotta fejét; egyszerre meghatódott, és pirult. Nem szokhatott hozzá senkitől még, hogy megkérik a kezét. Előbb talán jobb lett volna, ha az apjától kéri meg a férfi. De az apja korán meghalt infarktusban.
– Én… nem is tudom, hogy mit mondjak… nagyon fontos vagy nekem… mondta ki tétován, tanácstalanul, mégis szilárdan. – a hölgy magához húzta a férfi búsa, nagy fejét, és megcsókolta. Előbb csak szerelmesen becézgetve, pár pillanattal később már igazán, mélyen, és szenvedélyesen.
A férfi mintha ebben a percben megérezte volna azt, hogy nézik. Hogy nincs egyedül, és ez kissé kibillentette nyugalmi érzései közül. Muszáj volt visszatérnie sóvárgón a hölgy arcához. Most legalább minden részletet megfigyelhetett; kecses, hosszú tarkóját, puha nyakának ívét, enyhén telt cseresznyeízű ajkait, melyeket valami miatt mindig behúzott, mert szégyellte a felső fogsorában az első két fogát. Megtalálta magát emellett a hölgy mellett, mert azt akarta, hogy részévé váljon hajótörött, mindig kisiklással fenyegető életének.
– Na? Milyen volt a csókom? – kérdezte úgy, mintha egy gyerektől azt kérdeznék hogy ízlett a csokitorta, vagy a jégkrém.
– Fantasztikusan csinálod! – a férfi az orrán át próbált levegőt venni, mégis valami miatt mintha mindig is megszokta volna, hogy a szája szabad. Enyhén fulladt, de nem merte megmondani.
– Figyelj!  Szerintem haladjunk lépésről-lépésre! Semmit sem szabad elkapkodni! Mi már egymáshoz tartozunk!
Annyira jó volt ezt egy igazi nő szájából is hallani. Aki bízott benne, és elhitette vele azt, hogy talán mégiscsak van valami fontosabb, és magasztosabb értelme is ennek a szánalmas életnek, melyet minden nap tovább kell élnie. A hölgy végre megint beszélni kezdett; szaporábban, és olyan irtózatosan hadarva, hogy sokszor elvesztette a fonalat. Mégse bánta. Lélekben kiegyensúlyozottabbá vált, és valósággal sütkérezett a magabiztosságban.
Alig két héten belül már úgy sikeredett kiismerniük egymást, hogy titokban, meghitt, szemérmes alázattal szöktek meg a kíváncsi tekintetek elől a házasságkötő teremből.  
       

PÉLDÁZAT




A drága, és világ életében parti királynőként kezelt Veca külföldre ment férjhez. Franciaországban élt, és férje afféle befolyásos vállalkozó üzletember, aki már azzal is pénzt keres magának, hogy egész nap sütteti hordóméretű, török pasa hasát St. Barth szigetén, vagy valamelyik luxusjachtja fedélzetén.
Sokáig senki sem sejtett semmi bizonyosat, csupán csak annyit, hogy Veca a húszas éveiben járt, még hamvas, árválkodó, egzotikus szépség volt, akit könnyedén tőrbe lehet csalni, és meg lehet vezetni a jólét kiváltságaival, míg újdonsült férje lassacskán belépett a nagypapakorúak népes táborába.
Veca egy fiataloknak rendezett partin ismerkedett össze későbbi férjével, melyet csupán csak a kiváltságosok számára rendeztek, de ha olyan hölgyeknek, mint Veca volt egy-egy jóakarójuk pár jól hangzó szóért bárhova bejuthattak, hiszen ki ne szeretné a gyönyörű, és egzotikus hölgyeket, pláne, ha ráadásként még el is szórakozhat velük! Valami mintha mindig is hiányzott volna a szerelemhez. Erre a párkapcsolatra mondják: halálos. Hiszen, ha az ember ideje korán változtat a játékszabályokon meglehet, hogy a későbbik folyamán már nem lesz szikrányi esélye sem, hogy épp bőrrel megússzon egy-egy kockázatosabb játszmát.
Végül a kölcsönös érdek, befolyás, kecsegtető luxus meghozta a várva várt hatást, és egy szép napon Veca már úgy mutatta be a jócskán meglepődött szüleinek az öreg aggastyánt, mint férjét, akivel családalapítást terveznek. A férfi azonban még újdonsült családja előtt sem fedte fel számító, ördögi szándékait. Ő nem akart családot, sem gyereket magának. Egy tucat gyereke született különböző nőktől, akiket csak azért szedett fel, hogy átmeneti gyönyört nyújthasson már egyébként is megkeseredett, keserűen tengődő életük számára, és ha elhintette a remény aprócska magvait egyszerűen megszabadult tőlük, és kihajította őket.
Veca és közte lévő titkos, hallgatólagos vonzalom feloldódott valamilyen cinkos szövetségben. Veca szolgálta a nagypapakorú férfit, és cserébe megkapott minden anyagi juttatást, amiről úgy gondolta, hogy egész életében nélkülöznie, vagy dolgoznia kellett volna. Vecának sem kellett több, és alig pár nappal később máris az Andrássy úton furikázott nyitható tetejű luxus sportkocsijában üldögélve, miközben az anyósülésen egy latin macsó suttogott a fülébe szerelmes, olaszos szavakat – persze tört angolság mellett. S mikor megállította a tilos jelzés figyelmen kívül hagyása miatt a rendőr Veca könnyed, elegáns, újgazdagokra jellemző testtartással kikönyökölt autójából, még csak kis sem szállt, és úgy csicseregte dallamos hangján:
– Mi a gond biztos úr?
– Jogosítványt, és forgalmit legyen szíves! – parancsolta a rendőr.
– Jaj, bocsásson meg… azt hittem, hogy a piros lámpa miatt állított meg! – pénztárcájáért nyúlt, és látványosan, hogy a rendőr is jól láthassa elővett egy húszezer forintos bankjegyet. Frisset, ropogósat. Olyat, amit az ember kedvére ropogtathat, és élvezheti, hogy a pénz csak az övé.
– Szabálysértést követett el kedves hölgyem, de… azt hiszem megtudunk egyezni! Huszezer forintot kérek szépen! – s már ott volt az akarat, hogy ténylegesen is felírja a rendszámot, és odaadja a bírságot, melyet később Vecának illő lett volna befizetnie.
Ehelyett a rendőrnek odaadott húszezer forint volt a Júdáspénz, azért, hogy szabadon hagyja tovább hajtani Vecát, akiben – meglehet -, csupán csak most kezdett derengeni, hogy valójában mekkora hatalom is van azoknak a kezében, akiknek vagyonuk van!
– Jaj, annyira köszönöm biztos úr! – szállt vissza repeső örömmel a kocsiba. – Megígérem, hogy legközelebb majd óvatosabb leszek! – s máris mint egy szuperszonikus rakéta csikorgó kerekekkel kilőtte az autót a forgalomba otthagyva a rendőrt, aki húszezer forinttal, és egy árulással lett gazdagabb.
Veca később sokszor mesélte változatos és számtalan formában ezt a történetet közeli barátainak, és ismerőseinek, és szinte sohasem mondta ugyanazt a sztorit. Hol itt vett, és faragott le belőle, hol ott toldott hozzá egy-két töltelékinformációt. A végére már őt ünnepelte szinte mindenki, hiszen bravúrosan, és mesteri eszközökkel szerelte le a fontoskodó, buzgómocsing közrendőrt.
Történt aztán, hogy az esküvő után cirka három-négy évvel később a dúsgazdag aggastyán öregember nagyon beteg lett és ágynak esett. Szakápolók, orvosok egész serege ügyelt éjjel-nappal betegágya mellett, melyet szándékosan tengerparti villájában rendezett be magának, mert semmilyen körülmények között nem volt hajlandó kórházba menni, hiszen mindenki tudta, hogy a magyar kórházak megbízhatatlanok, és most a kórházak többségébe csakis azért mennek a betegek, hogy meghaljanak. A nagypapa emberke viszont egyre jobban, foggal-körömmel élni szeretett volna, és szinte fájdalmasan sugárzó arccal üdvözölte mindig fiatal, és gyönyörű feleségét, amikor az hazajött a rendszeresített vásárlásaiból, és élménybeszámolót tartott, hogy éppen milyen méregdrága holmikat vásárolt férje nehezen megkeresett pénzén.
Nem sokkal később az aggastyán már olyan rosszul volt, mint akit ténylegesen is megérintett a halál előszele. Éppen ezért szándákosan két végrendeletet készíttetett mindenre kész sztárügyvédjeivel. Az első változatba éves járadékot állapítatott meg fiatal felesége számára, amit a fiatalasszony élete végéig megkap, és ha jól tudja beosztani a pénzét úgy élhet, akár egy módosabb középosztálybeli ember. Míg a második változatban már úgy szólt a végakarat, hogy minden vagyont különböző alapítványok, és karitatív szervezeteknek lesz elutalva az öregember halála után, és feleségének csupán csak annyija marad, amennyit ebbe a házasságba hozott. Mind a két végrendelet cirkalmas, kisbetűs záradékot is tartalmazott, mely újfent évjáradékokat állapított meg. Viszont volt egy bekezdés, mely szerint a fiatal feleségnek karitatív munkát kell végeznie egy szeretetotthonba, hogy jelleme jótékony változáson essen át, és megtanulja a legfontosabb empátia-toleranciát is, mely életéből hiányzott.
A fiatalasszony egyik luxus nyaralásából arra jött haza, hogy imádott férje örökre lehunyta szemét, és neki karitatív munkát kell végeznie, hogy megtanulja mi az emberség.
– Hogy micsoda??? – bosszankodott, és főtt a méregtől, amikor ezt saját ügyvédje számából meghallotta. – Ez meg mégis mit jelentsen?!
– Ez annyit tesz kedves asszonyom, hogy addig nem férhet hozzá a számláján szereplő jutalékhoz, ameddig nem végzi el az önre kiszabott karitatív munkát!
– De mégis! Ez mennyi időt is venne igénybe?! – fortyogott tovább, miközben egyre idegesebben járkálni kezdett csincsillájával kezében fel és alá.
– Nem több, és nem is kevesebb, mint tíz év! De ha szorgalmas lesz az idő az egyenes arányos munkavégzés idejével gondolom lecsökkenthető! – felelte az ügyvéd.
– Maga most viccel igazam van?! Még hogy én dolgozzak?! Hát mi vagyok én? Csak nem fogok dolgozni, amikor az imádott férjem dúsgazdag ember hírében állt! Micsoda szemtelenség! Szórakoznak itt az emberrel!
– Asszonyom! Kérem nyugodjon meg! Sajnos nem tehetünk semmit! A férje mindig is tudta, hogy mit csinál, ha üzletről volt szó! Két végrendeletet is készíttetett, és úgy tűnik, hogy Ön kénytelen lesz átgondolni jelenlegi helyzetét! – az ügyvéd minden szükséges információt megosztott ügyfelével, majd mint aki a dolgát elvégezte otthagyta az egymagában füstölgő Verát boldoguljon, ahogy tud.
Vera a keserű, kiábrándító napjai nagyobb részében gazdag ismerőseit, és barátait kereste fel, mert szentül megvolt róla győződve, hogy barátai gálánsak, figyelmesek lesznek majd vele, és előzékenyen kisegítik majd pénzügyi gondjaiból. Ám bárhogyan is ment egyikhez-másikhoz mindenütt azzal a keserű hírrel fogadták, hogy nagyon szerették, becsülték, tisztelték a férjét, de rajta nem tudnak segíteni!
Veca nem tehetett mást tíz hosszú, kemény évig beállt a munkasorba, és ha kellett hajnalban kelt, ágytálakat ürített, pelenkázta az idős embereket. Az ember azt hihette volna, hogy rendes ember vált belőle, de nem így lett. Amint letelt a tíz év már alig várta, hogy az ügyvéd végre valahára átadhassa neki jogos örökségét, és éves járadékát. Sajnos a világ minden pénze kevés lett volna hozzá, hogy Veca költséges életmódját továbbra is finanszírozni tudja. Így lett az egykori dúsgazdag, egzotikus szépségű, hamar megözvegyült fiatalasszonyból egy koldusszegény hajléktalan.

IDŐSEBB KOROMBA

Alig van már valami ami meggyógyítson. Napi rutinnal űznek az örömből, míg a többség lelkén átsuhan a hűség. Csönd-teremtette alamuszi béke a titkos fegyver, mely sokadszor megadásra kényszerít. Köröttem négy fal-magányban hallgat a kreativitás, harmónia. De önmagammal már én is elpusztíthatatlan falakat építettem szándékosan, hogy e gaz, alávaló Világ többet el ne érjen, tovább már ne sebezzen!

Szó-ostromolta ítéletek rákfenéje naponta megkísért, közelget. Talán végleg elástam immár szerteágazó extra-álmaim: filmforgatások elcsépelt forgatókönyve, s a csapó sem enyém. Üres számadat s egy újabb mihaszna név lett tanúja csupán újítani vágyó terveimnek. – Ingó-zöld kristály alatt smaragd-szemem gyakorta megtáncoltat: hétköznapi szent csodák is mutathatnak magukról hamis képeket!

Romantikus látomásom – melyhez élet-tartón ragaszkodtam -, lassan eltűnőben. Külső égzengésből  bizony gyakorta kihallik vad patáliák Morze, tányércsörömpölős, bacháns robaj-zenéje. De mindig sajgón fájó sebek lüktetnek bennem. Ha lehetne addig megismételni egy-egy ünnep, varázsnapot, mikor pillantások mézédes bájából halhatatlan szerelmek szövődhetnek oh, én megtenném! S ha ezen a semmis, kis apróságon pirulni lehetne a Világ legszebb kincsét nyerhetném el bizalmul, hogy önmagam maradhattam!

Akárhogy is gúnyolódnak, fricskázzák a lovagias etűdöket hölgyek előtt a széket kihúzom, s ha bemutatásra kerülne sor mélyebben – akár a japánok -, meghajlok! – Át kell még mennem milliónyi átélt sereg-hiányon. Ha valaki mellett szabad lehetnék talán önző, belső magányommal is békét, új egyezséget köthetnék!

TANÚSÁG ESKÜVŐRE





Mit is képzelt mikor megjelent az esküvőn? Elvégre őt, mint vadidegen embert, és legfeljebb csupán csak a menyasszonynak ismerős illetőt tulajdonképpen egyáltalán nem is hívták meg erre a nagyon szűk, zártkörű, ünnepi eseményre, melyet a koronavírus járvány miatt már egyébként is a szokásosnál zárt körűbbé kellett tenni, nehogy bárki is elkapjon valamit.
A bejutás szinte gyerekjátéknak látszott – szinte mindenki hivatalos, és előírásszerű maszkot viselt -, és mivel a násznép jócskán kis társaságán is arcot elfedő maszkok voltak, amíg kint tartózkodtak így gyakorlatilag fel sem tűnt senkinek sem, hogy egy jól szituált, magas, termetes, kicsit túlsúlyos, öltönybe öltözött ember próbál meg magának helyet szorítva átvergődni a legtöbb hozzátartozón.
Bárcsak apja kísérhette volna az oltárhoz. Ehelyett ezt is – szükségmegoldásként -, át kellett engednie kissé megbízhatatlan, és léhűtő testvérének, aki bár agrármérnöki pályát végzett mégsem tudott pénzt keresni, és így a nővéréből éldegélt már egy jó ideje.
A házasságkötő terem kisebb volt, mint a kultúrház, de még így is hogy letették a székeket, amennyiben az ember kicsit összébb húzta magát viszonylag komfortosan el lehetett férni benne.
Mikor felcsendült az ünnepi bevonulás Wagner zenéje a kissé túlsúlyos férfi úgy érezte, hogy majd kiszakad a szíve. Megdöbbenés, megsemmisülés, és rosszullét kerülgette vegyesen, hiszen pár hónappal ezelőtt – legalább is úgy tűnt -, hogy a menyasszony igenis beszélgetni fog vele a jövőről, és bár alig ismerhették a másikat mégis megbeszélték, hogy nem csinálnak semmi ostobaságot. És most tessék! Az ünnepi bevonulás és a jegyes pár első kézfogása valami hihetetlenül összeszokott, cinkos, és megalázó eltervezett műveletként hatott szemében.
– Ha bárkinek is tudomása van az itt jelenlévők közül arról, hogy az a házasság nem jöhet létre kérem mondja el most, vagy hallgasson mindörökre! – az anyakönyvvezető eldarálta a hivatalos szöveget, amit ki tudja aznap már hányadszor elmondott. A kis társaság összes tagján végighullámzott a szilárd, és felszabadult harmonikus sóhaj és egyetértés jól csengő hulláma, amikor a szándékosan hátsó sorban helyet foglaló, különös, termetes ember felemelt kézzel jelzett az anyakönyv vezetőnek mindenki legnagyobb megdöbbenésére, hogy mondandója lenne.
– Bocsánat kedves uram… Talán szólni szeretne?! -  hitetlen kifejezés jelent meg a hivatalos nőszemély arcán.
A vőlegény bosszúszomjas tekintetéből azonnal látszott, hogy legszívesebben lefejelné, vagy jól megverné ezt a senkiházi szerencsétlent, aki most arra készül, hogy tönkre tegye az ő nagy napjukat. Indulatait legfeljebb csak újdonsült menyasszonya volt képes némileg visszafogni azzal, hogy erősebben szorongatta a kezét, miközben mindvégig igyekezett fenntartani a szemkontaktust.
– Szeretettel Üdvözlök mindenkit! A menyasszonnyal szeretnék egy pár szót váltani négyszemközt, ha lehetséges! – szólalt fel a túlsúlyos férfi, majd nem zavartatva magát máris Átcsörtetett nagy sietve az egész termen, egyenesen a megszeppent sokaságon és anyakönyvvezetőn át míg el nem ért a menyasszonyig, akinek megilletődött tekintete rögtön elárulta, hogy nem is számított ekkora arcátlanságra. Megfogta enyhén remegő kezeit és maga után húzta csöppet sem erőszakosan, inkább gyöngéden.
– Megígérem, hogy nemsokára visszakapják! Addig is szíves türelmüket kell kérnem! – azzal mindketten eltűntek a házasságkötő terem egyik félreeső, kisebb iroda helységében.
– Már megbocsáss, de legszívesebben agyonvágnálak! – járkál fel-alá gyönyörű menyasszonyi ruhájában az ara, miközben indulatai jóformán nem ismertek határokat. – Hogy képzelted ezt, hogy idejössz és tönkre teszed az esküvőmet, mi?! Ember normális vagy?!
– Először is! Ha megengeded, akkor előbb bocsánatot kérek minden vétkemért, amit valaha is elkövettem ellened! Sajnos két rossz hírem is van a számodra! – hangja titokzatossá vált.
– Igen? És mi lenne az?! – tette keresztbe maga előtt a kezét a hölgy.
– Őszinte részvétem az apád miatt! Sajnos az én apámat három évvel ezelőtt vitte el egy azonnali kétoldalú infarktus! Még csak nem is tudtunk tőle elbúcsúzni! – hangja hirtelen szomorú, megtörtséget árult el. Mint egy árva kisfiú úgy nézett most farkasszemet a nővel, akiért mindig is rajongott.
A menyasszony szúrós, szikrákat szóró tekintete pillanatokon belül megenyhülni látszott, és őszinte részvétről, és empátiáról kezdett árulkodni, miközben karjait leeresztette, és elgondolkodón lehajtotta tiarás fejét, hogy elgondolkozhasson a halottakon.
– Nos… hát… köszönöm… - felelte megszeppenten. –Bocsáss meg, de ha nincs több mondandód akkor mennék, mert várnak a vendégek, és a vőlegényem! – titokban már mindennél jobban arra készült, hogy itt hagyja ezt a hajótörött férfit.
– Ne haragudj, de még nem fejeztem be! Sajnos végig kell hallgatnod ha tetszik, ha nem! Kérlek ülj csak le valahova! – kihúzott egy kissé koszos, de megbízható széket. Hiába! Úriemberekre jellemző magatartás! Tudta, hogy ez mindig is imponált az arának.
– Rendben van! Hallgatlak! – helyet foglalt, miközben uszályos elrendezési ünnepi ruhája – mi tagadás -, egy kissé koszos lett.
–Bizonyára már emlékszel az édesanyámra, aki azért kísért el engem, hogy megkérjen egy szívességre, de amint láttuk, és tapasztaltuk te már csak azért sem akartál nekünk segíteni! Ehelyett szinte minden eszközt megragadtál, még a munkahelyeden is, hogy letagadd magadat a telefonba! Ha rosszat akarnék neked, akkor most azt mondanám, hogy ez egy oltári nagy szemétség volt a részedről, de mivel elmondom a történetemet így neked kell majd döntened! – a férfi úgy mesélt, akár egy igazi bölcselkedő filozófus. Szándékosan olyan kifejezéseket használt, amit nyugodtan fel lehetett volna venni egy digitális diktafonnal is, mert volt erkölcsi tanúsága.
A menyasszony nagy, barna szemeket meresztett rá, és hirtelen eszébe jutott az a kissé szerencsétlenül sikeredett hétvége, amikor meglátogatták munkahelyén őt a férfi és az édesanyja. A férfi édesanyja temperamentumos és talpraesett volt, és talán éppen ezért kezdetben valósággal veszélyben érezte magát, mert nem szokta meg, hogy az emberek valósággal letámadják.
– Figyelj ide! – sóhajtott egy nagyot. – Őszintén sajnálom, hogy annak idején félreértettem a közeledésedet, és nagyon sajnálom, ha te ezt úgy élted meg, hogy kellemetlen volt számodra, de nekem sajnos a karrieremmel kellett foglalkoznom! – megpróbált elfogadható, észérvekbe belekapaszkodni, de megérezte, hogy a férfival szemben ezek mind hatástalan eszközöknek bizonyulnak. – Nézd! Elolvastam a leveleidet, és a verseidet, és fantasztikusan tehetséges vagy! Nem is értem, hogy miért nem sikerült egy irodalmi folyóiratnál legalább elhelyezkedned!
– Köszönöm! Tudod lehet, hogy meglepetést okozok majd, de ebben a mostani országban egyedül csak azok érvényesülnek, akiknek megfelelő kapcsolataik vannak! A végzettség és a diploma jóformán semmit sem jelent! Sajnos kiábrándító tapasztalataim vannak e téren! – most a férfin volt a sor, hogy egy nagyot sóhajtson, és megpróbálja lelkéből kifújni a negatív, stresszfaktorokat.
– Már megbocsáss, de ez egy nagyon felületes megközelítés! Továbbra is próbálkozni kellene, előbb-utóbb csak horogra akad valami munka! – annyira könnyelmű egyszerűséggel mondta ki a szavakat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy létezik munkanélküliség.
– Nem azért jöttem ide, hogy vitatkozzak! – most már komoly és parancsoló hangnemre váltott szándékosan, mert azt érezte, hogy bolondnak nézi a hölgy. –Mivel te az interneten sem álltál szóba velem, és nem jöttél el jóformán egyetlen találkozóra sem sajnos kénytelen voltam idejönni!
– … És most mit vársz, mi?! Essek hasra előtted, vagy boruljak térdre?! – már megint kezdődik. Ellenséges hangnemre viszont támadás a válasz.
– Azt szeretném kérni, hogy édesanyámtól kérjél bocsánatot a közösségi médiában, és ha időd engedi akkor írjál mindig pár üzenetet számomra! – nagy lelki felelősséggel mondta el ezeket az egyszerű szavakat. Mintha verset szavalt volna, mint diákkorában. Hangja alázatos volt, és mégis volt benne valami, amitől minden ember lelkében megmozdult valami.
– Csak ennyi lenne, vagy akarsz esetleg még valamit? Csokis fánkot?! – iróniája egyszerre volt mérgező, és indulatos.
– Nagyon fontos volna, hogy megértsd az összefüggéseket! Egyszerű példával igazolva! Ha két ember állna itt ma előtted és az egyik szegény volna te melyiket választanád? Nem tudsz hazudni! Legalább is nekem nem!
– Hát… az szinte már biztos, hogy előbb utána néznék az illető anyagi egzisztenciáinak mielőtt döntést hozok!
– Látod! Máris leleplezted saját magadat!
–Miért is?! – kapta fel a fejét.
– Azért, mert a szívedre kellett volna hallgatnod, és nem az anyagi haszonra!
–Jaj, ne gyere már nekem ezzel a süket dumával, hogy a szerelem, meg az érzelmek fontosabbak, mint a pénz, és a jólét!
– Pedig nem fogod elhinni talán a legfontosabb dolgok az egész ember élete során! – válaszolta lemondóan, kiábrándultsággal hangjában. –Sajnos azt kell látnom, hogy neked ennyit sem kellett volna mondani, mert már jó előre eldöntötted magadban, hogy csakis megfelelő emberekkel ismerkedsz meg, akik elősegíthetik boldogulásodat! Lehetséges, hogy a későbbiekben mindened meglesz, és majd gyermekeid születnek, de a szíved mélyén mindig tudni fogod, hogy boldogtalan leszel, mert saját magadat árultad el, akkor, amikor olyasvalakihez mentél, akit nem önmagáért szerettél! – amikor a férfi kimondta az utolsó mondatokat kinyitotta az ajtót, hogy egy kis levegőhöz is juthassanak, majd az összeverődött társaság szeme láttára kisétált az ajtón, miközben mindenki csak találgathatta, hogy vajon ki is lehetett ez az igen-igen különös, és rejtélyes ember!

SZAKÍTÓ-PRÓBA



– Lillával? Bocsáss meg, de nem értelek?! Hogy értetted azt, hogy megvolt-e már Lilla? Ez valami hülye vicc, amit az autóban találtatok ki te meg azok az elvesztett, narkós haverjaid?!
Nagyon sokáig meglehetősen felszínes, bagatell témákat hoztuk a felszínre szándékosan Lillával. Például, hogy ő mikor vesztette el a szüzességét, mint lány, és hogy isten igazából a konzervatív szülei tanácsa ellenére makacs, akaratos fejjel saját maga fedezte fel a gyönyörök testi extázisait. Általában mindig az volt az általános tétel, hogy ő arra kért masszírozzam meg a hátát, és később próbáljam meg úgy megcsókolni, hogy ne kapjak minden ötödik percben fulladási, szinte asztmatikus rohamokat, hiszen a levegővételt orron át kellett volna gyakorolnom. Úgy éreztem ilyenkor magamat, mint egy könnyűbúvár, aki nem tanulta meg a légzőpipa helyes használatát és ezért szüksége van rá, hogy mindig a tengerfelszín közelében maradjon, már ha levegőt is szeretne kapni.
Éppen ezért volt rendkívül különös, és furcsa szerelmünkről beszélgetni ismerőseinkkel, és közeli hozzátartozóikkal. Aztán következtek azon finomságuk, apró részletek; a zuhanyzó alatt hogyan szerelmeskedtünk? Vagy a konyhában miközben a tojásrántottából gyakorlatilag szénpuding lett. Szeretem-e akkor, amikor éppen nagyon rossz napja volt, és legszívesebben fölpofozott volna mindenkit a munkahelyén, és kiállhatatlan volt odahaza? Szeretni fogom őt akkor is, ha százhúsz kiló lesz, és a szülés után képtelen lesz visszanyerni bombázó bikinis alakját? Szeretném-e akkor, ha miután korán dolgozni mentem ő egy macsó, sportos, kigyúrt tesztoszterontitánnal osztaná meg azokat a titkosszerelmi örömöket, melyeket eredetileg nekem szánt.
Beleizzadtam jócskán egy-egy válaszadásba, és hidd csak el, hogy sok esetben szerintem csak azért csinálták ezt velem, mert pontosan tudták, hogy mennyire magamra veszem a dolgokat, és szükségtelenül sértődök meg kicsinyes, semmitmondó dolgokon is! Nem is tudom, hogy valójában hét-nyolc év is volt-e az, hogy egyáltalán annyira közel kerülhettünk egymáshoz, hogy szinte testvérek lettünk: egy testben két lélek? De hát akkor mi volt a baj, amiért szakítottunk?!
Több online randioldalra is regisztráltam magamat – kezdetben -, mert az a szent meggyőződés vezetett, hogyha más a hihetetlenül zsúfolt elfoglaltsága mellett párkapcsolatot képes kialakítani, akkor én is a leszázalékolt, és munkanélküli táppénzen sínylődő, egyszerű történelem tanár is vagyok annyira leleményes, hogy majdcsak találok valakit! Több helyen olvastam például, hogy főként pénzes, jólszituált vállalkozókat, üzletembereket, vagy ügyvédeket keresnek főként olyan hölgyek, akik gyakorlatilag azt szerették volna önmagukkal is elhitetni, hogy a könnyű pénzkeresési módszereket részesítettek előnyben. Gyorsan párkapcsolatba kezdtek, aztán szépen, fokozatosan legomboltak az illető emberről minden fillért, és mikor már az utolsó madzsettagombot is elvették tőle egyik napról a másikra megszabadultak tőle.
Közbe rájöttem, mert – a világgal ellentétben -, én sohasem tartottam magamat ostobának, hogy Lilla egy olyan felső középosztálybeli, finom hölgy volt, aki szinte felsőbb személyéből következően szinte már-már megkövetelte magának a különleges bánásmódokat, és a még több luxusszintű kiváltságokat. Nem foglalkozott sohasem a pénzzel, vagy azzal, hogy hónap végére, mikor a számlákat kellett befizetni hogyan fogunk élni! Mintha mindig is a pillanatok jótékony foglyaként gondolt volna önmagára…
Közben elmúlt felettem az idő. Gyermekkori autó balesetemből visszamaradt rozoga, és csetlő-botló jobb lábam állapota jócskán megromlott ezért vettem magamnak egy kevésbé feltűnő, kissé régimódi, ám nem giccses sétapálcát, és azzal bicegtem ide-oda. Mikor hova kellett mennem? Ha volt is dús fürtöm, mára az is teljesen eltűnt. „Nem gond! – gondoltam. Legalább nem csorog majd rólam a veríték a nyári kánikulában!” – Legalább ez az egyetlen haszna azt hiszem mégiscsak volt annak, aki kopasz.
Lilla érdekes módon sokkalta gyönyörűbb lett, még az évek érett múlásával is. Hamvas, őszibarack arcán egyetlen szarkaláb, vagy barátságtalan ránc sem látszott. Míg a külvilág minden gazdag asszonynak azt üzente, hogy arcplasztikával őrizheti meg az örök fiatalság varázsát – addig Lilla aszimmetrikus, Kleopátra-arcával egyszerre volt az ember vágyainak netovábbja, és egyszersmind egzotikus hercegnő is! Több regénytervemet el kellett halasztanom, mert az egyik súlyos évben az én édesanyám, a másikban Lilla apja halt meg. Egy-egy haláleset annyira megviselt bennünket, hogy nemhogy támogattuk, vigasztaltuk volna egymást a nehéz időkben eltávolodtunk egymástól, mintha fertőző betegségben szenvednének, és már csupán telefonon, emailen, vagy a közösségi médián keresztül váltottunk néha egy-egy keresetlen, barátságos szót.
Lilla egyszer rosszul esett, mert feltétlenül ki kellett próbálnia a skyszörf nevezetű vízi alkalmatosságot, mely egyetlen parányi deszkából áll, mely siklik a vízen. És hát Lilla meg is mutatta, hogy ő aztán belevaló, talpraesett, amazonnő, én pedig ennek homlokegyenest ellentéte vagyok.
– Mondd csak édes szívem? Miért nem tudsz úgy viselkedni, mint a legtöbb korod béli pasi?! – vágta több alkalommal a fejemhez, s mikor nem kapott választ mérgében rendszerint összetört valami könnyedén törhető tárgyat.
A szerelemmel az a legfőbb baj, hogy úgy kezdődik, mint egy forrongó vulkánkitörés. Ha az ember szerencsés, és tételezzük fel róla a legjobbakat, akkor a folyamat pillanatok alatt átlényegül a vonzalom, szeretet kölcsönös harmonikus megállapodásává, melyet már nem szakíthat és bonthat fel semmi. De sajnos, amint azt magad is láthatod csak elváltak útjaink. Talán mindketten görcsösen ragaszkodtunk olyan elvekhez, melyekben azelőtt talán magunk is körömszakadtáig hittünk. Elhitettük önmagunkkal azt a naiv ábrándot, hogy a mi kapcsolatunk olyannyira sziklaszilárd és tartós lesz, hogy mindent túlél, és ettől lesz olyannyira egyedi, különleges, és nagyszerű. De amint látod tizenkét évünkbe került, hogy elváljunk.
Hogy miért is válnak el az emberek, amikor minden a lehető legjobban halad?! Igazad lehet! Meglehetősen furcsa kérdés. A válóok legtöbb esetben valami homályos, cinkos alku tárgyát képezi, melyben kölcsönös hazugságok éppen úgy felmerülnek, mint akár a meg nem értettség szimptómás megkülönböztető jelei. Ballépés? Félrelépés, megcsalás? Hűtlenség? Lillát soha az életemben nem csaltam meg! Sőt! Amikor társasági rendezvényre, könnyűzenei koncertre, vagy éppen színházba mentünk, ami a testek valóságos Mekkája, akkor szándékosan nem néztem meg más hölgyeket, csak őt néztem, vagy a ruháját, mert szokásommá lett egy időben, hogy elkerüljem a szemkontaktust! Ha a túlzásba vitt féltékenység is válóok lehetne már az első hét hónap után kölcsönösen búcsút mondtunk volna egymásnak.
A legfőbb ok, hogy a legtöbben rutinokkal, sémákkal kombinálnak. Értsd ezt úgy, hogyha egy embernek gyerekkorában elválnak szülei, akkor kvázi csonka családban kénytelen felnőni, mely nagyban meghatározza további felnőtt életét. Ugyanakkor az sem mindig célravezető, ha egyik-másik szülő a szőnyeg alatt lappangó, fortyogó mindennapos veszekedéseket egy-egy ünnep, vagy születésnappal igyekszik kompenzálni. A gyerekek ugyanis rendkívül érzékenyen reagálnak az őszinteségre, és a jótékony hazugságra.
Férfi és nő viszonyát általában hajlamosak leönteni egy összetett, kommersz szóval: párterápiára kell sürgősen menni! Nagy általánosságban ezt ajánlják mind a férfi cimborái, haverjai, mind a nő szándékosan kíváncsi, kotnyeles barátnői. Ugyanakkor amikor már sem a romantika, sem az izzó egzotikum sem segít a lusta tunyaság veszi át a helyét a szerelmeskedések is könnyedén vonzalmukat veszthetik, hiszen átalakulnak egy már begyakorlott, tehát rögzített folyamattá.
Kedves Barátom! Az a nagy büdös helyzet, hogy egyre könnyelműbben, egyre trehányabban, és egyre semmitmondóbban él a XXI. század agymosott, tömegkultúrát szippantó, trágárkodásban színjeles embere! A romantika, akárcsak az udvariaskodó bókolás, és versírás olyan őskövületekké lettek, mint a kihalt dinoszauruszok, vagy az ókori ppíruztekercsek, melyeket már vagy megfejtettek, vagy réges rég elfeledtek.
Lillával egészen biztosan történt valami, hiszen ha az ember már több éve együtt él valakivel szinte egyetlen mozdulatból, vagy tekintete titkos Morze-jeléből képes érzékelni az intő jeleket. Megtehettem volna, hogy akkor és ott jócskán megsértődőm, és játszom a sértett pasit, és dühöngök, szitkozódom, hogy vetélytársamnak, rivális ellenfelemnek betörőm a fejét, ha a színem elé kerül, de mit értem volna el vele? Az imádott nő már foglalt lett, mert időközben megszakadhatott valami lényeges, melyről eddig tudomást sem vettem.
Ott üldögélt mellettem Lilla. Kedvenc tejeskávéját, és croissantját eszegetve, csipetegve mint egy édes kis csipegő kismadár, akinek éppen akkor beteg volt a szárnya. Hogy nagyon keveset foglalkoztam vele? Meglehet! Nézd! Rengeteget dolgoztunk, és mint minden különösen elfoglalt ember, a pihenésre, vakációra egészen egyszerűen – sok esetben – már aligha maradhatott időnk.
– Miért csinálod ezt drágám? – nézett rám szomorú, megjátszott bociszemekkel, mert érezte, hogy ezzel mindig kicsikarható a részvét és a szánalom.
– Őszintén sajnálom, hogy most annyi személyes probléma akadt! – bukott ki belőlem. Vizenyős, gyenge zöld szemeim nagy érzelmek hatására rendszerint mindig felmondták a szolgálatot. – Nem szeretek ígérgetni, de nagyon szívesen elutaznék veled egy tengerparti helyre! Na? Volna kedved hozzá…?
Úgy tűnt, hogy benne is megindultak a lelkiismeret-furdalás ősi, visszavonhatatlan, érzelmi folyamatai, mert két aprócska hattyú kezecskéit arcához emelte, és pityergett:
– Lefeküdtem Tibivel! Istenem, édesem… ne haragudj rám… - s már zokogott hangosan, kétségbeesetten, mint egy kis árva hercegnő, akitől elvették kedvenc játékparipáját.
– Miért?! Miért kellett ezt?! Nem voltam úriember? Nem hordoztalak a tenyeremen? Igyekeztem mindent megadni neked! – szavaim sebeket ejtettek érzékeny, kislányos szívén, mégis az őszinteség volt az, mely különösen fájthatott neki.
– Édes! Nem tudom mi ütött belém… kérlek higgyj nekem… egyszer csak megtörtént a liftben… - kétségbeesett hajótöröttként szeretett volna már kapaszkodni szőrös, Enkidu-kezem után, de én elhúztam tőle. Ő a földre rogyott, és hosszú percekig a térdein ücsörögve hullatta könnyeit.
Annak ellenére, hogy bevallotta tettét képtelen voltam rá, hogy gyűlöljem, vagy hogy haragudjak rá! Gyöngéden lehajoltam, földre kuporodtam műtött lábammal, és adtam neki egy tiszta zsebkendőt, hogy felitassa elhagyott könnyeit.
– Lehet, hogy ostoba, és hülye vagyok, de még mindig nagyon szeretlek! Ha sokszor nem tudtam kimutatni az érzelmeimet az azért volt, mert a mi családunkban se mutatta ki senki! – majd néhány perccel később, amikor megnyugodni látszott: – Akkor most mit szeretnél csinálni?
– Szerintem ne találkozzunk többet! Mindketten próbáljunk meg külön-külön, aztán majd a sors eldönti, hogy van-e még együtt jövőnk! – próbáltam óvatosan, részrehajlón neki segíteni felállni, de most ő volt a makacs, és engesztelhetetlen istennő. Félrelökte kezemet, melyek erőtlenül lecsüngtek testem mellett.
Szó nélkül fogta magát összecsomagolt jó vaskos utazóbőröndökkel, és szó nélkül kilépett egy több mint tizenkét évig tartó párkapcsolatból. Ha jól tudom, hogy már három gyereke is van, és egy stabil, és kiegyensúlyozott párkapcsolatban éldegél újdonsült férjével.
Annyira szerettem volna később is megtudni, hogy hol rontottuk el a kettőnk dolgát? Hol hibáztunk?! Nagykarakítás közben kezembe akadt egy régi fénykép, melyet még digitális fényképezővel készített egy turista, és melyen egy pálmafa alatt sugárzó boldogsággal a kamerába vigyorgunk a naplementében. Fiatalság, bolondság…  

A KOCKA EL VAN VETVE






– Kérsz egy kis csokit édesem? – kérdezte szórakozottan az egyik tehetős, módos feleség a másikat, amikor meglátogatta Rózsadombi luxusvillájában. A hölgy teátrális mozdulattal nemrég végzett az aznapi valóban kimerítő, és strapás kardió edzéssel, melyet szigorúan táplálkozási szakértője, és személyi edzője irányzott elő számára.

– Nem is tudom drága barátnőm, hogy hogy bírod? Én már biztos megbolondultam volna! Ráadásul két gyerkőc mellett is ennyire frankó, bombázó testtel! Hát… irigyellek, annyi szent! – vetett rá irigykedő pillantást a másik.

– Ugyan drágám! Semmi az egész! – legyintett előkészítve a törölközőt és a jeges teát, hiszen odakint a levegő hőmérséklete kis híján meghaladta a harminc fokot. Viszont a luxusingatlan helységeiben beépített, nagy teljesítményű légkondicionálók gondoskodtak róla, hogy az ember kellemesen lélegezhessen, és ne kelljen az afrikai típusú klímától szenvednie.

– Mostanában olyan boldogtalan vagyok! – folytatta történetét, mintha egész életét akarná egy bizalmas illetőnek kifecsegni, miután már éppen eleget volt pszichológusnál.
– Jaj, hát ez… borzasztó! – gyorsan helyet foglalt a másik rugalmas székben, és együtt érző tekintettel, kíváncsiskodva figyelt. – Mondd csak el nyugodtan mi történt? Elvégre a legjobb barinők vagyunk!
– Minden azzal kezdődött kérlek, hogy a férjem vett egy újabb hófehér jachtot valahol, és elhatározta, hogy körbe hajókázza az Atlanti-óceánt, és az összes egzotikus kikötőhelyet. Az ilyen alkalommal valósággal hemzsegni szoktak azok a feltörekvő, hisztis kis tyúkok, és libák, akik bármikor, bárkivel lefekszenek, csakhogy azonnal megkaphassák, amit akarnak, és hát… szóval… a férjem szerintem számos alkalommal megcsalt engem… - úrinőkhöz méltón megpróbálta visszafojtani keserű könnyeit, bár az ember feltöltött arca láttán sohasem tudhatta, hogy valójában mire is gondolhat legbelül.

– Jaj, te szegény kis drága! Még ilyet?! – csodálkozott nagyra meresztett Kleopátra-szemekkel a másik, és gyorsan át is öltözött valami kényelmesebb ruhadarabba annak a spanyolfalnak segítségével, ami elválasztotta az edzőtermet a lakás többi részétől.
– Pedig én mindig is azt feltételeztem, hogy harmonikus és kiegyensúlyozott a házasságokot! Annyira… szóval jó volt benneteket együtt látni! …És most mit akarsz csinálni?

–Hát… nem is tudom kérlek… az egész annyira… zavaros és ködös… már igazság szerint azt sem tudom, hogy lefogyjak-e vagy feltöltessem-e bármelyik testrészemet! Mintha kiábrándultam volna ebből az egész megtévesztő, felszínes világból, ahol minden csak a látszatról, meg az átkozott külsőségekről szól! Értetted te ezt?! – nézett rá segítségkérő szemekkel.
– Pontosan tudom miről beszélsz, és hidd el én is hasonló cipőben jártam! Az én édes, élhetetlen jó uram egy szőke kis csinibabával lépett le! Mégis a sztárügyvédem azt javasolta, hogyha rendes bosszút szeretnék, és jól megakarom koppasztani akkor egyelőre tűrjek, és várjak, aztán egy magánnyomozó segítségével mégiscsak kiugrattuk a nyuszit a bokorból!
– Ne mondd! Hogy csináltad??? Minden szaftos részlet érdekel! – mohó, nagy kortyokban kezdte inni az édesítőszerrel ellátott jeges teát.
–Tudod drágám ez is olyan, mint az az ókori tanmese! A skorpió megkéri a békát, hogy vigye át a vízen, de féluton megmarja és elsüllyednek. Mire a béka megkérdezi: „Ezt miért tetted?! Most mind a ketten meghalunk! Mire a másik: „Mert skorpió vagyok!”
– Bocsáss meg édesem, de nem tudom követni a logikádat! Arra célzol, hogy rendesen alázzam meg, és forgassam ki a vagyonából?! – nézett rá követelőző, árgus szemekkel a meglepett fiatalos asszony.
– Én nem fogalmaztam ennyire prolin édesem! Csupán igyekeztem számodra is megvilágítani az egyéb lehetőségeket! A döntés csupán csak rajtad áll!
– Akkor szerinted most mit csináljak? – nézett vele farkasszemet kissé fáradt, dühös tehetetlenségében a másik.
– Hát nem figyeltél semelyik szavamra sem?! Milyen tanuló voltál te az iskolában, istenem? – bosszankodott átmenetileg a másik, majd ő is kortyolt egyet a jeges hűsítőből. –Ha a válaszom érdekel kétféle út áll most előtted: 1. Vagy hazamész, és továbbra is kirakatként éled az életed, mintha mi sem történt volna. 2. Vagy egyelőre meglapulsz, mint a kígyó a sásban, hogy aztán kegyetlen bosszút állhass azon, akinek annak idején odaadtál mindent! Érted?! – magyarázott szájba rágósan.
– Á! Most már értem! De hát… én még ezek után is szeretem a férjemet! Még akkor is, ha negyven évvel idősebb, mint én!
A másik fiatalasszony most gazellaszökkenéssel fölkelt a székből, és visszakézből úgy pofon ütötte legjobb barátnőjét, hogy annak kis híján elmozdult lárvaszerű arca a helyéről.
– Auuu! Ezt miért kellett csinálni?
– Azért mert te egy ostoba, korlátolt felfogású nőcskévé váltál! Semmifajta önálló gondolattal nem rendelkezel! Mindig csak mások mondják meg, hogy mit csinál! Mióta is ismerjük már mi egymást?!
– Hát… - töprengett egy percre - , gyakorlatilag kislány korunk óta!
– Na ugye! Akkor most megrázod magad, és döntened kell!
– Jó, de… mi lesz…?
– Azt mondtam, hogy dönteni fogsz, mert ha nem örök harag, és nem vagy a barátnőm többé! – ez már valóságos, komoly fenyegetésnek hangzott egy olyan nő szájából, aki csupán csak most kezdett hozzászokni az unatkozó milliomosok életéhez.
A másik gazdag feleség hazament, bepakolta holmiját, gyerekeit leadta a nagyszülőknek, hátha ott jobb helyük lesz, mint nála volt, és egyelőre türelmesen meglapult, ahogyan azt legjobb barátnője tanácsolta neki.
Pár héttel később megint csak hatalmas luxus V.I.P. partit rendeztek a rózsadombi luxusvillában közvetlen szomszédságban a régi barátnő lakásával. Erre a félhivatalos, formális rendezvényre a felső elit krémjét hívták meg. Csupa arrogáns, hivalkodó, egoista, vagy éppen nárcisztikus emberszármazékot, akik felsőbbségi tudatuknál fogva abba a téveszmés hitbe ringatták magukat, hogy az élet egy olyan játszótér, ahol csupán csak azoknak van néminemű hatalma királykodni, akik ezt megtudják fizetni, és az átlagemberek mind ostobák, ha azt gondolják, hogy munkából megtudnak gazdagodni!
– Oh, milyen elegánsra vette a figurát valaki! – köszöntötte régi ismerőseit a barátnő, aki mint mindig hihetetlenül egzotikus, és elegáns volt abban a testhez simuló estélyi ruhában, mely többe került egy ember fizetésénél is.
– Jaj, drága barátnőm! Zavarba hozol! Csak felkaptam egy átlagos rongyot, amit éppen a szekrényben találtam! – a másik luxusnőnek – bár nem mondta ki -, mégis jócskán hízelgett ez a kisebb bók, mert mindig is önbizalomhiánnyal küszködött, és most legalább egyvalaki a társaságból őszintén megjegyezte, mennyire ellenállhatatlanul, és szemlátomást fantasztikusan néz ki. Hát azért ez is valami.
Később a gazdag, milliomos férfiak többsége átvonult a szigorúan elzárt klubszobába, ahol komoly tétekre menő pókercsaták vették azonnal kezdetüket, és úgy tűnt hajnalig elkártyázzák egész éves bevételüket is, hiszen akkor jó a kockázat, ha minél több veszéllyel, és haszonnal jár együtt.
A dívák hátra vonultak a társalgószobákba, és a legtöbbjük azzal múlatta az idejét, hogy márkás, francia pezsgőket kortyolgattak, és a lelhető legbanálisabb témákról fecsegtek. A két legjobb barátnő viszont hátra vonult az amerikai konyhába és bizalmas beszélgetésbe elegyedtek:
– Nos? Hogyan alakul a mi kis tervünk?! – kérdezte a rámenősebb nő.
– Hát… a gyerkőcöket fölpakoltam anyámhoz. Jó helyük lesz ott! Úgy döntöttem, hogy egyelőre lapítok, és várakozok!
A másik nő most a hátába került a legjobb barátnőnek, és úgy kezdte el ráncigálni gondosan megkomponált méregdrága frizuráját, hogy a másik szabályosan csillagokat látott.
– Jaj, jaj! Ne… kérlek… húzod a hajamat… Már megint mit csináltam…?
– Hát sajnos nem tetted meg, amit megbeszéltünk! Már régen ott kellett volna hagynod azt az idiótát! Erre te mit csinálsz?! Csendben lapítasz, és vársz! De mire??? Vedd már észre magadat, könyörgöm! Ez a való élet! Meddig akarod még játszani a hisztis királykisasszonyt? Amíg te is olyan botoxolt hárpiává nem vedlesz, mint azok ott kint, akik a pezsgődet vedelik, és vihognak, mint a  hülye kiscicák?!
–Jaj, kérlek… ereszd el a hajamat… megígérem, hogy jó kislány leszek… csak… engedj… el… - sosem tudta megállapítani, hogy adjon mikor könyörgött utoljára, de most valósággal térden állva kérlelt.
A másik nő szinte kéjes, bosszúszomjas élvezetet érzett, ha fájdalmat okozhatott. Egy olyan ember vált belőle, aki nem ismer se istent, se embert, ha tervei megvalósításáról van szó. Szándékosan lassan engedte el vergődő, kisstílű áldozatát.
– Akkor szépségem! Most az következik, hogy egyszer és mindenkorra megszabadulunk a férjedtől! – Hófehér kesztyűt húzott finom, vékony ujjaira. Elővett egy kristályszínű whiskey poharat és megtöltötte egy finom kis aperitiffel. Elvégre a jó házigazda mindig tudja mikor kell kényeztetni a vendégeket! Majd annyi hófehér port, és altatószármazékot kevert az alkoholos italba, amennyit csak tudott, és addig-addig kevergette, amíg a hófehér, nagy mennyiségű szerek teljesen egyneművé nem váltak az alkohollal.
– Ha ezt megissza pár percen belül már vége is! Nem fog szenvedni sokat! – negédes mosollyal adta oda a teletöltött poharat zaklatott, és hisztériás barátnőjének.
– De… de mi lesz… ha megtudja a rendőrség…? – kételkedett halálra vált tekintettel.
– Jaj, ugyan! Nem lehetsz ennyire szánalmas ostoba! Mit gondolsz, ki vagyok én? És ki az én nagy hatalmú férjem?! Most pedig bemész a klubszobába, és egy forró csók után leteszed a férjed elé az italát, majd kisétálsz! Ennyi a feladatod! Megtudod csinálni, vagy ezt is nekem kell elintézni?!
– Meg… megtudom… csinálni… - remegő, műkörmös kezeivel szorongatta a poharat mire a klubszoba ajtajához ért. Párat kopogtatott, mire beengedték, majd lerakta férje elé az italát, és egy csók kíséretében könnyedén kisétált az elszigetelt szobából.
Pár órával később a vendégek már szedelőzködtek. Mégse tűnt fel senkinek, hogy a milliomos házigazda már az utolsó lélegzetvételeit szívja, és haldoklik…
A rendőrség sürgős nyomozást indított – elvégre nagyon híres, és rendkívül befolyásos emberről volt szó -, akinek felsőbb körökben is megvoltak a maga nagyon komoly üzleti kapcsolatai. A nyomozás szinte eredmény nélkül zárult. A hivatalos bonctani jelentés annyit állapított meg, hogy a halál oka hirtelen szívmegállás, melyet nagy mennyiségű altató, és kábítószer együttes hatása okozhatott.  
 

LEGENDA A SZERELEMRŐL





Bernát két örökkön kíváncsiskodó, naiv-gyerekes szempártól vált meg. Az egyetlen igazi, modern nőtől, aki képes volt elhitetni vele, hogy a világ összes nehéz, és könyörtelen gyarlósága ellenére azért talán mégsem olyan rossz hely. Később befelé fordulóbb, rigolyásabb lett. Tárgyakkal beszélgetett logikai alapon, és bár a legtöbb ismerős, barátja előtt szándékosan titkolnia kellett kedvére volt, hogy kedvenc bútorai mindig meghallgatják őt, és sohasem ítélkeznek felette. Képzelte is, mit szólnának legközelebbi unokatestvérei, vagy munkatársai. Az első kínálkozó alkalommal elfekvőbe, elmegyógyintézetbe, vagy akár még gumiszobába is rakatnák, csakhogy végre már megszabaduljanak örökös furcsa különcködéseitől, életidegenségétől.
A hölgyet Kamillának hívták, és Gárdonyban volt egy kisebb – amolyan hétvégi nyaralófélesége -, melyet, ha igazat beszélt még saját fizetéséből vett, és nagyon is büszke volt arra, hogy online marketinggel foglalkozó workshopos, internetes vállalkozása szépen hoz a konyhára. Legalább is sokkalta jobban, mint Bernát egyszerű, végletekig szimpla napközis tanári fizetése.
Főként Kamilla apja helytelenítette az összeköltözést, és szinte minden alkalommal, amikor csak egyetlen, felnőtt lánya hazalátogatott a szüli házhoz el nem mulasztotta volna megjegyezni, hogy: – Édes lányom! Ezzel a senkiházi, pipogya emberrel ideig-óráig el lehet játszadozni, de mi lesz veled aztán?! Anyáddal sem erre neveltünk! – és ez ment minden egyes alkalommal, amikor nagyobb ünnepnapok, vagy évfordulók következtek.

Amikor Kamilla és Bernát először megismerkedtek a nőnek azonnal Bernát furcsa, kisfiús természete ragadta meg a figyelmét. Külsőre – bár Bernát kissé jelentős, kellemetlen túlsúllyal rendelkezett, amolyan Anti Dávid típus csoportba tartozott -, viszont ahogy megszólalt, és filozófiai, töprengő nyelven beszélni kezdett szűk körben Kamilla is érezte, hogy azt azonnal fel kellett volna venni egy digitális magnetofonra, hogy nyoma maradjon az utókor számára. Amikor kissé nyegle bátortalansággal odaadta számára a neki szánt verset, olyannyira elpirult, hogy míg Kamilla ismerősei, és barátnői rendesen kinevették a szomorkás Bernátot, addig Kamilla még életében nem olvasott olyan romantikusan megírt szabad verset, melyben a mindenség ragyogása összekapcsolódott a nőiesség lélek erejével. Talán már ekkor belé szeretett, és még az sem zavarta különösképpen, amikor valóságos akrobatamutatványként, vagy egy nagyon mulatságos Benny Hill-utánzatként elcsattant kettejük között az első, megpecsételt csók. Mintha Bernát egy zamatos, lédús gyümölcsöt próbált volna meg úgy megérinteni puha, telt ajkaival, hogy abban a legaprocska sérülést ne tehesse. Egyszerre dédelgette, és felbecsülhetetlen kincsként vigyázott rá. A legtöbb macsó, latinos, kigyúrt agyú férfi – akikkel Kamilla rendre csúfos bukást szenvedett -, azonnal elakarta venni, amit akarnak, és egy, legfeljebb két éjszaka után már tovább is álltak. Kamilla kora értetten, diplomatikusan viselkedett mindannyiszor a dolgok nyitjára hamar rájött.
Kamillát rendkívüli mértékben zavarta, hogy elhagyván a problémás serdülőkori kríziseket, és testkép problémákat, hogy nem nőtt tovább mint százhatvannégy centi. Pedig annyira szeretett volna olyan magas lenni, mint a svéd szupermodellek többsége, és nem ilyen kis picike, szürke kis egérke – ahogyan magáról sokáig gondolkodott. Bernátra volt szüksége, hogy felnyissa a szemét. Azok a megható, szívet bizsergető, kincses bókok, melyekkel valósággal már az első percektől kezdve körbe udvarolta többet jelentettek a világ összes kincsénél.
– Bernát, édesem! – mikor már csókolóztak, és elmerültek egymás lelkében. – Annyira egynek érezlek magammal, hogy ideje volna kapcsolatunk következő szintjére lépnünk.

Akkor már legalább nyolc teljes hónapja és hatvanöt órája együtt voltak, és butuska gyerekek módján annyira szerelmesek voltak egymásba, hogy minden megbocsátható hibájukkal együtt mindent szerettek, és imádtak a másikban. Mivel Bernátnak tökéletesen megfelelt a fővárosi társas házi lakás ezért Kamilla úgy döntött, hogy párjához költözik. Elvégre lakva ismeri meg az ember a másikát, nemde?

Bernát szépen kimeszelte a legnagyobb szobát, mert Kamilla szeretett reggel kilenc-tíz óráig is az ágyban kedvére lustálkodni, ha nem kellett munkába mennie. Ilyenkor Bernát ezüsttálca utánzaton bevitte neki a tejeskávét, pirítóst, lekváros kenyeret, croissontot. Mikor mit kívánt gyönyörű, álomittas kedvese.

– Édesem! Annyira imádlak, hogy ennyire figyelmes vagy! Remélem nem haragszol, ha az ágyban reggelizek? – Kamilla – bár rendszerető volt, egyszer-egyszer hagyta magát kényeztetni, és kedvére falatozgatott az ágban párnák között. Az sem zavarta különösebben, ha pár, aprócska, jelentéktelen morzsa az ágyneműre hullik. Azért van a porszívó, hogy felszippantsa! Nem de?!

Bernát lelkiismeretfurdalást érzett. Nagyon szeretett volna már saját családot, és úgy érezte, minden feltétel adott, hogy készen álljon az apaságra, de mi lesz akkor, ha közbe jön valami? Mi lesz, ha azokkal a megoldhatatlannak tűnő problémákkal, melyeket a nagybetűs élet produkál végleg egyedül marad? „Micsoda ostobaság ez! Elvégre most ketten vannak! A pároknak pedig az a dolguk, hogy közösen oldják meg a gondjaikat!” – s minél összetettebben, összefüggéseben kezdte vizsgálgatni a valós élete gondjait annál jobban inába szállt a bátorsága. Érezte, hogy Kamilla nélkül egy kis senkiházi maradt volna szülei korai halála után. Akár el is mehetett volna remetének! Igaz ugyan, hogy rendkívül keveset fizet, de ott aztán véglegesen a magány lesz társa és börtöne.

Bernát egy egy kis arany medaliont vásárolt. Az ékszerész majdnem kinevette, amiért hosszasan, bölcsen vizsgálgatta az eléje tett huszonnégy karáttól tizennyolc karátig terjedő aranyékszereket, és érdeklődve kérdezte, hogy létezik-e olyan ékszer, ami nyitható és fényképeket, hajfürtöt lehet-e beléjük tenni?
– Kedves jó Uram! Nagyon vicces! Megkérném, ha vesz valamit akkor vegyen végre, ha viszont nem, akkor távozzék! – az ékszerésznek az idő pénz lehetett, mert ellenségesen, szúrós, barátságtalan szemekkel vizslatta a döntésképtelen, pufók férfit. Végül negyven perc múlva Bernát választása egy szív alakú, kedves medálra esett, aminek két szirmos levelét szét lehetett nyitni. Ebbe aztán Kamilla kedvére azt tehet majd, amit csak akar. Mivel óraadói fizetése nem volt túl sok, de maradt még egy kis spórolt pénze kifizette a teljes összeget.

Az ékszerész még kezet is fogott vele barátságosan, mintha a legjobb ügyfelei között tartaná számon, amikor sugárzóan vigyorin távozott az üzletből.

Gyönyörű volt naplemente a Budai-hegyek szomszédságában. Ahogy a tűzliliomok csöndes méltósággal bíborra festik az eget és a nap utolsó haldokolásával is üzen a megszépített végtelennek…

Kamilla romantikus vacsorával kedveskedett. Igényesen megterített, és bár nemigen tudott főzni-sütni az internetes receptek segítségével ezt is könnyedén megtanulta. Bernát félősen, tétován toppant be. Kamilla rögtön a nyakába ugrott és úgy fonta rá hattyú-karjait, mint egy szívós borostyáninda. Átérzékenyülten csókolóztak. Bernát mindig is udvariasan szemérmes és nagyon félénk volt, Kamilla viszont pontosan tudta mit akar. A nőnek mámorító illata volt. Mintha a szerelemhez is külön illatokat lehetne társítani. Virágillatokat javarészt. Kamilla kinyitott egy üveg Nutellás mogyoróvajat, és azt játszotta, hogy bekente két alkonyi ajkait a finom, ragacsos krémmel.

– Kérem egy csókot! – követelte. Bernát pedig leheletfinoman az utolsó cseppig lenyalogatta az édeskés csokis mogyoróvajat párja ajkairól, melyek egyre jobb ízűek lettek a csókok babonázó ízeivel. Később vacsoráztak is. Sült csirke volt krumplipürével, és csokitortával. Bernát legszívesebben a csokitortával kezdett volna, de ha már megadják a módját valaminek, akkor legalább tartsák rendben a játékszabályokat is.
– Fantasztikusan mennyi volt a vacsora! – közölte Bernát később, amikor már mindketten jóllakottan a kis, hangulatos nappaliban egymás karjaiban pihentek. Kamilla sugárzóan boldog volt, és pirulásában is volt valami egzotikus ragyogás. Mély, sötétbarna szemeivel úgy tudott mosolyogni, hogy attól Bernát sebezhető szíve is csak még hevesebben, és dorombolóan kalapált.
Kamilla megfogta busman-kezeit, melyek olyan szőrösek voltak, akár egy majomé, és simogatni, csókolgatni kezdte. Tekintete egyetlen dolgot üzent Bernát felé: „Számomra te vagy a Minden! Te vagy az Igazi!” – ebben mozdulatban is olyan adakozó, gyöngéd kedvesség lapult, amire csak a hölgyek képesek.

– Egy kis meglepetésem van a számodra kincsem! – suttogta szerelemtől részegen párja fülébe, mert Kamilla úgy szerette, ha a hangok megnyugtatják, és elringatják.
– Juj, de izgalmas! – sikongatott vidám örömében, majd azonnal felült a férfi öléből. – Vajon mi lehet az? Csak nem csináltál valami… rosszaságot kis életem…? – ravasz, mosolygós tekintete ellenállhatatlan, feltételen bizalomról árulkodott.
– Őszintén remélem, hogy tetszeni fog! – azzal ugrándozva, mint egy molett, de szeretni való ugrifüles kiviharzott a dolgozószobájába, majd nem sokkal később egy kis sötétkék színű dobozkával tért vissza, melyre kisebb ügyetlenül megkötött pirosas szalag volt kötve, jelezve, hogy ünnepi alkalomról van szó.

Kamilla szándékosan behunyta szemeit, és mikor érezte ölében, hogy egy kis tárgyat tettek bele kinyitotta szemeit, és máris a boldogság földöntúli érzése költözött szívébe.

– Édesem! Nem kellett volna! – romantikusan megcsókolta, majd kinyitotta a kis dobozkát. A kis aranymedalion ott ragyogott, fényeskedett, akár egy korallméretű aranylevél a dobozka belsejében.

Kamilla kinyitotta kíváncsian.

– Arra gondoltam talán, hogy ide majd azt teszel, amit éppen szeretnél! Lehet hajfürtöt, vagy fényképet! Bármit! – Bernát előbb megvárta, hogy kedvese engedélyt adjon, hogy a nyakába akassza az ékszert.

Bernát és Kamillának ez volt az eljegyzési ajándéka. Itt már nem volt helye annak, hogy az örökösen veszekedő szülők, és nagyszülők perpatvarra menjenek egymás ellen, hogy vajon ki az erősebb! Itt két egymásnak teremtett ember földi szív-esküje mondta ki az íratlan, érzelmi törvényt. Később biztos, ami biztos alapon vettek két jegygyűrűt, és egymás kezeire húzták, ha az újdonsült rokonok esetleg kérdezősködni, vagy kóstolgatni akarnák kapcsolatukat!