FÖLDI KÁLVÁRIA




Azután, hogy elbocsátották a szerkesztőségből kezdett másként tekinteni önmagára. Egy optimista ember erre valószínűleg megrázná, vagy éppen leporolná magát, mondván: kit érdekel? Ha a vezetőség úgy látta jónak, hogy nem jól végzi a munkáját ám legyen!
A férfi sápadt volt, és meglehetősen kimerült. Éjjelente volt talán a legnehezebb, amikor muszáj lett volna kicsit megnyugodnia, ellazulnia, hogy a mély alvás újra regenerálhassa egész törődött testét, és elhasznált idegrendszerét. Emberek, vagy társaságba csak igen-igen ritkán mentek feleségével. Imádott kislányával is igyekezte megértetni magát, de gyakorta előfordult, ha a gyerek játszott a földön kedvenc játékaival, és mindent össze-vissza hagyott, és nem uralkodott rend a tágasnak mondható nappaliban a férfi gyakorta kijött a béketűrésből, és zaklatott állapotában dühös, ideges haraggal valósággal ráförmedt álomszép angyalka lányára.
– Hát nézze meg az ember! Nézd meg kislányom! Szabad ezt?! Csupa rendetlenség minden! Tessék azonnal rendet tenni, ha már nincs kedved játszani!
A mécses többször is könnyedén eltörött, mint kellett volna. A lenszőkehajú kis angyalka előbb pityeregni kezdett, majd torka szakadtából üvöltve sírdogált, akár a záporeső. Az apja ilyenkor még keményebben, még erélyesebben rászólt, és meg is fenyegette, ha nem viselkedik rendesen kimossa szappannal a száját, vagy elporolja a fenekét.
– Íriszke! Hányszor mondtam el neked?! Jó párszor, az Isten áldjon meg! Miért nem tudsz olyan lenni, mint a többi normális gyerek, akik csöndben vannak, és hagyják dolgozni a szüleiket!
Amikor felesége holtfáradtan hazatévedt, és meglátta a kisírt szemű, árva, és megriadt kislányt, aki a gyerekszobában bebújt kiságya alá, ahol apja fölbőszült haragja már nem érhette el folyamatosan kérdőre vonta szeretet férjét, aki viszont duzzogva elhallgatott, és örökösen kezdte megjátszani a sértettet.
Egyre kevesebbet foglalkozott kis családtagjaival. Szokásává lett a gyanúsítgatás, és a nyílt provokáció melletti vitatkozás, főként azokban az esetekben, amikor felesége hosszabb ideig kimaradt otthonról, vagy sürgős, felelősségteljes munkája miatt túlóráznia kellett.
–Hol voltál? – förmedt rá rendszerint akkor, amikor az asszony kinyitotta a biztonsági ajtót, mely közvetlenül a bejárati ajtajukat választotta el a külvilágtól.
– Sajnos bent kellett maradnom szívem! Tudod rengeteg a munka odabent! – szabadkozott őszintén az asszony.
– Nekem te nem fogsz hazudni! Megértetted?! – fájdalmas ostorcsattanásra hasonlított a pofon, mely az egzotikus arcot érte. Az asszony ajka rögtön felrepedt, és kisebb vér serkent rajta.
– Te normális vagy??? Hogy merészeltél kezet emelni rám, te állat?! – tajtékozott a forrongó dühtől az asszony, és legszívesebben kikaparta volna férjének a szemét.
– Nem lehet megbízni benned! Most pedig befogod a szádat, különben kaphatsz még egyet! – öklével fenyegette.
Vajon mi történhetett? Azelőtt még csak legrosszabb rémálmaiban sem gondolt rá, hogy imádott férje akárcsak őt, vagy kislányukat is bántotta volna. Most meg!
A kis családi ház, ahol éltek szinte a tunya közönyösség nyugalmával terpeszkedett. A szomszédok csupán csak annyit vehettek észre az egészből, hogy az egykori hercegnőarcú, gyönyörűséges fiatalasszony arcán egyre gyakrabban jelentek meg kék-zöld-lila stigma-zúzódások nyomai, melyeket bárhogyan is szeretett volna púderekkel, vagy kozmetikumokkal eltűntetni, hogy nyomuk se maradhasson az égő sebek pár hónap múlva is ugyanúgy virítottak, mintha mindig is ott lettek volna.
– Ne haragudjon szomszédasszonyka! Csak egy pillanatra! – szólt neki az egyik idősebb nénike, aki szívébe zárta a hatéves kislányt, és gyakorta óvoda után vigyázott is rá néhány órát. – Valami baja van kedveském? – alaposan megnézte felduzzadt, megpüffedt arcát. Hol volt már az egykori bájos angyaliság, mellyel mindenkit elkápráztatott.
– Ne tessék semmi miatt aggódni Szabó néni kérem! Mi jól vagyunk! Az arcom csak azért ilyen, mert nemrég ki kellett húzni a bölcsességfogamat, ami aztán keserves fájdalommal újra begyulladt, de már javul! – megpróbált egy mosolyféleséget kipréselni irtózatosan nagy fájdalmak árán a szájából, de valami miatt nem ment. Kislánya kisírt szemekkel édesanyja ruhájába csimpaszkodott görcsösen, akár egy megriadt kis állatka.
– Íriszke! Nahát! Te igazi nagy kislány lettél! Hogy vagy? – kérdezte a kislányt, aki egykor olyan pajkos, bájos volt, hogy nagyon szeretett beszélni, most viszont egy hang nem jött ki a torkán. Megérezte ezt az idős nénike.
– Kedves szomszédasszony! Látom, hogy sok lehet a gondja! Kérem tessen nyugodtan szólni, ha bármiben segíthetünk a férjemmel! Ne tessék szabadkozni! Rendben?!
– Köszönöm igazán kedves! – a fiatalasszony meg se várta mit felel erre a nénike úgy megindult, hogy imádott kislányát is húzta, ráncigálta maga után.
A férfi folyamatosan úgy érezze magát, mint akinek súlyos, gyomorforgató álmaiból egyszer csak hóhérkötelet tekernek nyakára, és kivégzik. Pár hónapja járt bent a kerületi bíróságon, mert mint tanút beidézték, hogy vallomást tegyen. Az idegei valósággal a plafonon voltak, hogy miért pont őt kell állandó jelleggel ilyesmikkel zaklatni. Amikor aztán hazaért a bíróságról újabb pofonosztás következett. Íriszke is kapott egy-két kiadós nyaklevest, mert sohasem szerette a spenótfőzeléket tojással.
Amikor kitombolta magát olyan volt mint egy maga elé bámuló, bamba állat, aki nem tudja, hogy hol van, és arra sem igen emlékszik, hogy hogy fordulhatott elő ilyesmi!
Barátja arcát látta, aki tőzsdézni kezdett, és egy óvatlan pillanatban, mert házát jelzálog, és egyéb kiadások terhelték Szolnok melletti kis tanyán egy pajtában felakasztotta magát. Egész testében megrázkódott, és sokáig ismételte magában a hallott szavakat, melyeket barátja felesége mondogatott neki: „Miért nem segítettél nekünk Józsi? Miért kellett hagynod, hogy szegény Árpi igya meg mindennek a levét? Most hogy fogok egyedül gondoskodni két kislányomról?” – egész teste görcsösen megrándult, és úgy hatottak a vádló, ítélkező szavak, mint jókora, heges arculcsapások magától a valódi élettől.
„Így végzed majd te is!” – járt az agyában valami újra ismétlődő gép, vagy műszer, mely mindig ezt suttogta. Délelőtt tíz órakor ébredt csapzottan, borostásan. Mikor a fürdőszobatükörbe meglátta csapzott, hajótörött tükörképét, és megfogta a borotvát, és borotvahabbal bekente arcát, és kezdte magáról lehúzni a vastag fekete, szurok sörtét sokszor eljátszott a gondolattal: „Hogy szeretnéd, hogy vágjam fel a torkodat?” – Egész lusta tohonyaságról árulkodó, kövér testével nem volt kibékülve. Gusztustalannak, és undorítónak találta. Pedig hajdanán húszas éveiben még volt hasizma, és nem akadt nő, aki meg ne nézte volna magának, és viszont. Elálló, hegyes fülivel sohasem volt kibékülve. Úgy érezte mindig titkolni, vagy takargatni illene. Két, komisz, ravasz, világító zöld macskaszemét apjától örökölte. Ezek a vadállat szemek képesek voltak a pillantással is gyilkolni, vagy éppen szeretni. Mikor mit hozott a rongyos élet.
Kezeit vette szemügyre. Ormótlan, nagydarab, idomtalan, parasztkezek voltak ezek. A hajszálerek kidagadtak rajtuk, és mint egy hegy-vízrajzi térkép kék vonalakkal rajzolták körbe egész kézfejét. Ez a két ütve fegyelmezett. Miért bántott annyi szívének fontos embert. Mostanában csak az erőszakossága az, mely kezeit juttatta eszébe. Pedig hajdanán ezekkel a kezekkel becézgette, simogatta kedvesét, mikor leszállt az alkony a dombok mögött, és szerelem érződött a levegőben…
Igen! Talán az volt a hiba, hogy több érzelemre lett volna szüksége szüleitől is! Nem csak állandóan a tányér-tőrőgetős, családi, fékevesztett perpatvarok. Annyira jó lett volna, ha apja is ki meri mondani: „Nagyon büszke vagyok rád édes fiam!” – szívinfarktus vitte el, és persze a temetés költségeit is nekik kellett kifizetni, mert a többi galád rokonnak ez eszébe se jutott, csupán feltűntek, majd el is mentek a temetésről.
Egyre inkább úgy bántak vele egykori munkatársai is, mintha nagybeteg volna, akinek még véletlenül sem szabad megtudnia, hogy megváltoztak a sorsfordító körülmények.
 Egy kis ideig még hitegették is, hogy nemsokára újra munkába állhat, mert újra megürült egy fontos pozíció a szerkesztőségben, de később kiderült, hogy rendre más kapta a fontosabb megbízásokat. Mindenki úgy kezdett beszélni vele, hogy egyre inkább távolságot tartottak tőle, mintha fertőző lenne, vagy olyas valaki, akinek még a jelenléte is nemkívánatos. Nem csoda, ha egy kis idő után már maga is elhitte, hogy személye, és a világ körül sincsen semmi rendben. Úgy érezte becsapták, és elárulták, vagy éppen összeesküdtek ellene, és mindenki rosszat akar neki.
Íriszke az utóbbi időben már annyira megijedt tőle, hogyha egyik nap ajándékokkal megrakodva tért haza az angyalarcú kislány rögtön sírva fakadt, és nem lehetett semmivel se megvigasztalni; szinte beleivódott, részévé vált a félelemnek. A férfi is jól tudta, hogy hatalmasat hibázott. De hogyan kellene mindezt rendbe hoznia?! Egyre kevesebbet aludt, és rászokott az altatókra. Felesége visszaköltözött a szüleihez, akik – mint most is -, szerető, és gyöngéd megértéssel fogadták, és biztosították róla, hogy unokájuknak is kijár a szerető család.
A férfi minden cselekedetében – melyet valaha is mások ellen elkövetett -, önigazolást, és jogos felmentést keresett. Szaggatott, megkurtított szavakkal kommunikált többnyire. Egy kis idő múltán a házban lakók vagy nem látták, vagy nem találkoztak vele. Persze rögtön elkezdődött a szenzációhajhász találgatás, hogy vajon mi történhetett az egykori sugárzóan boldog családapával, és kis családtagjaival?
Az idősebbek máris találgatásokba kezdtek, és mindenféle bűnügyi történeteket kezdtek kitalálni arról, hogy ez az ember igazából csak egy gonosz hasonmás, aki átvette annak a másik jóravalóbbnak, és becsületesebbnek a helyét, és hogy a családját folyamatosan terrorizálta és sakkban tartotta.
Az életre egyre inkább úgy kezdett gondolni, mint valami kíméletlen, gyilkos hajszára, ahol csak az erősebbek, rafináltabbak, vagy ha tetszik a talpraesettebbek maradnak életben, ezért kicsit semmirekellő féregnek is érezte magát, mert megütötte, és felpofozta azt a felbecsülhetetlenül gyönyörű, és aranyszívű asszonyt, aki felesége volt, és aki gyermekkel ajándékozta meg! Talán önmagának is hazudott akkor, amikor szándékosan eltitkolta az igazságot legjobb barátja öngyilkosságáról.
Nyárias, roppant fülleteg, barátságtalan napok következtek. Jobbára egyedül üldögélt kedvenc foteljában, és könyveket bújt. Mivel feleségének is voltak szakkönyvei megpróbált eligazodni a pszichológia és az emberi lélektan határmezsgyéjén. Nem sokkal később már kisebb analízissel is megpróbálkozott, és mindenáron szerette volna kideríteni, hogy barátja miért vetett véget az életének?! Tollat és papírt vett magához, és szorgalmasan körmölni kezdett. Valósággal füstölt a keze alatt a papíros. Nem sokkal később két civil ruhás nyomozó jelent meg estefelé a lakásán. Először azt sem tudta, hogy valójában mit is akarnak.
Mint elmondták azért jöttek, mert bejelentést kaptak a többi lakótól, hogy már jó ideje nem mutatkozik emberek előtt, és csupán néhány kérdés erejéig szeretnének vele elbeszélgetni. Nagy nehezen beengedte őket.
A nyomozók alaposan megfigyeltek minden apró, és jelentéktelennek tűnő bagatell részletet, mely a kissé elhanyagolt szobák állapotát illette. Majd nem sokkal később rátértek a lényegre.
– Mondja csak kedves Uram? Tud esetleg valamit arról az öngyilkosságról, amiben egy férfi felakasztotta magát egy Szolnokhoz közeli pajtában, mert állítólag anyagi gondjai voltak? – kérdezte érdeklődve az egyik.
– Igen… sajnos nagyon jó barátom volt, és ismertem a családját is… - hangja kibicsaklott, és reszketőssé vált. „Talán nem lett volna szabad ezt ennyire közvetlenül, és segítőkészen elmondania, mert a végén még börtönbe dugják, mint a legtöbb ártatlan embert, akik csupán rossz helyen voltak a legrosszabb időben.”
Ezt követően máris számos keresztkérdést intéztek hozzá felváltva. A férfi pedig egyre fáradtabb, sápadtabb, izgatottabb, és kába lett, mint akit valósággal begyógyszereztek. Végül kibukott belőle:
– Annyira sajnálom, hogy bántottam a kislányomat és a feleségemet… Nagyon sajnálom… - keservesen sírni kezdett, majd magába roskadt.
A két nyomozó felvette a vallomást, majd kissé hitetlenkedve, fejüket csóválva csöndesen távoztak a nyitva felejtett bejárati ajtón...