SZAKÍTÓ-PRÓBA



– Lillával? Bocsáss meg, de nem értelek?! Hogy értetted azt, hogy megvolt-e már Lilla? Ez valami hülye vicc, amit az autóban találtatok ki te meg azok az elvesztett, narkós haverjaid?!
Nagyon sokáig meglehetősen felszínes, bagatell témákat hoztuk a felszínre szándékosan Lillával. Például, hogy ő mikor vesztette el a szüzességét, mint lány, és hogy isten igazából a konzervatív szülei tanácsa ellenére makacs, akaratos fejjel saját maga fedezte fel a gyönyörök testi extázisait. Általában mindig az volt az általános tétel, hogy ő arra kért masszírozzam meg a hátát, és később próbáljam meg úgy megcsókolni, hogy ne kapjak minden ötödik percben fulladási, szinte asztmatikus rohamokat, hiszen a levegővételt orron át kellett volna gyakorolnom. Úgy éreztem ilyenkor magamat, mint egy könnyűbúvár, aki nem tanulta meg a légzőpipa helyes használatát és ezért szüksége van rá, hogy mindig a tengerfelszín közelében maradjon, már ha levegőt is szeretne kapni.
Éppen ezért volt rendkívül különös, és furcsa szerelmünkről beszélgetni ismerőseinkkel, és közeli hozzátartozóikkal. Aztán következtek azon finomságuk, apró részletek; a zuhanyzó alatt hogyan szerelmeskedtünk? Vagy a konyhában miközben a tojásrántottából gyakorlatilag szénpuding lett. Szeretem-e akkor, amikor éppen nagyon rossz napja volt, és legszívesebben fölpofozott volna mindenkit a munkahelyén, és kiállhatatlan volt odahaza? Szeretni fogom őt akkor is, ha százhúsz kiló lesz, és a szülés után képtelen lesz visszanyerni bombázó bikinis alakját? Szeretném-e akkor, ha miután korán dolgozni mentem ő egy macsó, sportos, kigyúrt tesztoszterontitánnal osztaná meg azokat a titkosszerelmi örömöket, melyeket eredetileg nekem szánt.
Beleizzadtam jócskán egy-egy válaszadásba, és hidd csak el, hogy sok esetben szerintem csak azért csinálták ezt velem, mert pontosan tudták, hogy mennyire magamra veszem a dolgokat, és szükségtelenül sértődök meg kicsinyes, semmitmondó dolgokon is! Nem is tudom, hogy valójában hét-nyolc év is volt-e az, hogy egyáltalán annyira közel kerülhettünk egymáshoz, hogy szinte testvérek lettünk: egy testben két lélek? De hát akkor mi volt a baj, amiért szakítottunk?!
Több online randioldalra is regisztráltam magamat – kezdetben -, mert az a szent meggyőződés vezetett, hogyha más a hihetetlenül zsúfolt elfoglaltsága mellett párkapcsolatot képes kialakítani, akkor én is a leszázalékolt, és munkanélküli táppénzen sínylődő, egyszerű történelem tanár is vagyok annyira leleményes, hogy majdcsak találok valakit! Több helyen olvastam például, hogy főként pénzes, jólszituált vállalkozókat, üzletembereket, vagy ügyvédeket keresnek főként olyan hölgyek, akik gyakorlatilag azt szerették volna önmagukkal is elhitetni, hogy a könnyű pénzkeresési módszereket részesítettek előnyben. Gyorsan párkapcsolatba kezdtek, aztán szépen, fokozatosan legomboltak az illető emberről minden fillért, és mikor már az utolsó madzsettagombot is elvették tőle egyik napról a másikra megszabadultak tőle.
Közbe rájöttem, mert – a világgal ellentétben -, én sohasem tartottam magamat ostobának, hogy Lilla egy olyan felső középosztálybeli, finom hölgy volt, aki szinte felsőbb személyéből következően szinte már-már megkövetelte magának a különleges bánásmódokat, és a még több luxusszintű kiváltságokat. Nem foglalkozott sohasem a pénzzel, vagy azzal, hogy hónap végére, mikor a számlákat kellett befizetni hogyan fogunk élni! Mintha mindig is a pillanatok jótékony foglyaként gondolt volna önmagára…
Közben elmúlt felettem az idő. Gyermekkori autó balesetemből visszamaradt rozoga, és csetlő-botló jobb lábam állapota jócskán megromlott ezért vettem magamnak egy kevésbé feltűnő, kissé régimódi, ám nem giccses sétapálcát, és azzal bicegtem ide-oda. Mikor hova kellett mennem? Ha volt is dús fürtöm, mára az is teljesen eltűnt. „Nem gond! – gondoltam. Legalább nem csorog majd rólam a veríték a nyári kánikulában!” – Legalább ez az egyetlen haszna azt hiszem mégiscsak volt annak, aki kopasz.
Lilla érdekes módon sokkalta gyönyörűbb lett, még az évek érett múlásával is. Hamvas, őszibarack arcán egyetlen szarkaláb, vagy barátságtalan ránc sem látszott. Míg a külvilág minden gazdag asszonynak azt üzente, hogy arcplasztikával őrizheti meg az örök fiatalság varázsát – addig Lilla aszimmetrikus, Kleopátra-arcával egyszerre volt az ember vágyainak netovábbja, és egyszersmind egzotikus hercegnő is! Több regénytervemet el kellett halasztanom, mert az egyik súlyos évben az én édesanyám, a másikban Lilla apja halt meg. Egy-egy haláleset annyira megviselt bennünket, hogy nemhogy támogattuk, vigasztaltuk volna egymást a nehéz időkben eltávolodtunk egymástól, mintha fertőző betegségben szenvednének, és már csupán telefonon, emailen, vagy a közösségi médián keresztül váltottunk néha egy-egy keresetlen, barátságos szót.
Lilla egyszer rosszul esett, mert feltétlenül ki kellett próbálnia a skyszörf nevezetű vízi alkalmatosságot, mely egyetlen parányi deszkából áll, mely siklik a vízen. És hát Lilla meg is mutatta, hogy ő aztán belevaló, talpraesett, amazonnő, én pedig ennek homlokegyenest ellentéte vagyok.
– Mondd csak édes szívem? Miért nem tudsz úgy viselkedni, mint a legtöbb korod béli pasi?! – vágta több alkalommal a fejemhez, s mikor nem kapott választ mérgében rendszerint összetört valami könnyedén törhető tárgyat.
A szerelemmel az a legfőbb baj, hogy úgy kezdődik, mint egy forrongó vulkánkitörés. Ha az ember szerencsés, és tételezzük fel róla a legjobbakat, akkor a folyamat pillanatok alatt átlényegül a vonzalom, szeretet kölcsönös harmonikus megállapodásává, melyet már nem szakíthat és bonthat fel semmi. De sajnos, amint azt magad is láthatod csak elváltak útjaink. Talán mindketten görcsösen ragaszkodtunk olyan elvekhez, melyekben azelőtt talán magunk is körömszakadtáig hittünk. Elhitettük önmagunkkal azt a naiv ábrándot, hogy a mi kapcsolatunk olyannyira sziklaszilárd és tartós lesz, hogy mindent túlél, és ettől lesz olyannyira egyedi, különleges, és nagyszerű. De amint látod tizenkét évünkbe került, hogy elváljunk.
Hogy miért is válnak el az emberek, amikor minden a lehető legjobban halad?! Igazad lehet! Meglehetősen furcsa kérdés. A válóok legtöbb esetben valami homályos, cinkos alku tárgyát képezi, melyben kölcsönös hazugságok éppen úgy felmerülnek, mint akár a meg nem értettség szimptómás megkülönböztető jelei. Ballépés? Félrelépés, megcsalás? Hűtlenség? Lillát soha az életemben nem csaltam meg! Sőt! Amikor társasági rendezvényre, könnyűzenei koncertre, vagy éppen színházba mentünk, ami a testek valóságos Mekkája, akkor szándékosan nem néztem meg más hölgyeket, csak őt néztem, vagy a ruháját, mert szokásommá lett egy időben, hogy elkerüljem a szemkontaktust! Ha a túlzásba vitt féltékenység is válóok lehetne már az első hét hónap után kölcsönösen búcsút mondtunk volna egymásnak.
A legfőbb ok, hogy a legtöbben rutinokkal, sémákkal kombinálnak. Értsd ezt úgy, hogyha egy embernek gyerekkorában elválnak szülei, akkor kvázi csonka családban kénytelen felnőni, mely nagyban meghatározza további felnőtt életét. Ugyanakkor az sem mindig célravezető, ha egyik-másik szülő a szőnyeg alatt lappangó, fortyogó mindennapos veszekedéseket egy-egy ünnep, vagy születésnappal igyekszik kompenzálni. A gyerekek ugyanis rendkívül érzékenyen reagálnak az őszinteségre, és a jótékony hazugságra.
Férfi és nő viszonyát általában hajlamosak leönteni egy összetett, kommersz szóval: párterápiára kell sürgősen menni! Nagy általánosságban ezt ajánlják mind a férfi cimborái, haverjai, mind a nő szándékosan kíváncsi, kotnyeles barátnői. Ugyanakkor amikor már sem a romantika, sem az izzó egzotikum sem segít a lusta tunyaság veszi át a helyét a szerelmeskedések is könnyedén vonzalmukat veszthetik, hiszen átalakulnak egy már begyakorlott, tehát rögzített folyamattá.
Kedves Barátom! Az a nagy büdös helyzet, hogy egyre könnyelműbben, egyre trehányabban, és egyre semmitmondóbban él a XXI. század agymosott, tömegkultúrát szippantó, trágárkodásban színjeles embere! A romantika, akárcsak az udvariaskodó bókolás, és versírás olyan őskövületekké lettek, mint a kihalt dinoszauruszok, vagy az ókori ppíruztekercsek, melyeket már vagy megfejtettek, vagy réges rég elfeledtek.
Lillával egészen biztosan történt valami, hiszen ha az ember már több éve együtt él valakivel szinte egyetlen mozdulatból, vagy tekintete titkos Morze-jeléből képes érzékelni az intő jeleket. Megtehettem volna, hogy akkor és ott jócskán megsértődőm, és játszom a sértett pasit, és dühöngök, szitkozódom, hogy vetélytársamnak, rivális ellenfelemnek betörőm a fejét, ha a színem elé kerül, de mit értem volna el vele? Az imádott nő már foglalt lett, mert időközben megszakadhatott valami lényeges, melyről eddig tudomást sem vettem.
Ott üldögélt mellettem Lilla. Kedvenc tejeskávéját, és croissantját eszegetve, csipetegve mint egy édes kis csipegő kismadár, akinek éppen akkor beteg volt a szárnya. Hogy nagyon keveset foglalkoztam vele? Meglehet! Nézd! Rengeteget dolgoztunk, és mint minden különösen elfoglalt ember, a pihenésre, vakációra egészen egyszerűen – sok esetben – már aligha maradhatott időnk.
– Miért csinálod ezt drágám? – nézett rám szomorú, megjátszott bociszemekkel, mert érezte, hogy ezzel mindig kicsikarható a részvét és a szánalom.
– Őszintén sajnálom, hogy most annyi személyes probléma akadt! – bukott ki belőlem. Vizenyős, gyenge zöld szemeim nagy érzelmek hatására rendszerint mindig felmondták a szolgálatot. – Nem szeretek ígérgetni, de nagyon szívesen elutaznék veled egy tengerparti helyre! Na? Volna kedved hozzá…?
Úgy tűnt, hogy benne is megindultak a lelkiismeret-furdalás ősi, visszavonhatatlan, érzelmi folyamatai, mert két aprócska hattyú kezecskéit arcához emelte, és pityergett:
– Lefeküdtem Tibivel! Istenem, édesem… ne haragudj rám… - s már zokogott hangosan, kétségbeesetten, mint egy kis árva hercegnő, akitől elvették kedvenc játékparipáját.
– Miért?! Miért kellett ezt?! Nem voltam úriember? Nem hordoztalak a tenyeremen? Igyekeztem mindent megadni neked! – szavaim sebeket ejtettek érzékeny, kislányos szívén, mégis az őszinteség volt az, mely különösen fájthatott neki.
– Édes! Nem tudom mi ütött belém… kérlek higgyj nekem… egyszer csak megtörtént a liftben… - kétségbeesett hajótöröttként szeretett volna már kapaszkodni szőrös, Enkidu-kezem után, de én elhúztam tőle. Ő a földre rogyott, és hosszú percekig a térdein ücsörögve hullatta könnyeit.
Annak ellenére, hogy bevallotta tettét képtelen voltam rá, hogy gyűlöljem, vagy hogy haragudjak rá! Gyöngéden lehajoltam, földre kuporodtam műtött lábammal, és adtam neki egy tiszta zsebkendőt, hogy felitassa elhagyott könnyeit.
– Lehet, hogy ostoba, és hülye vagyok, de még mindig nagyon szeretlek! Ha sokszor nem tudtam kimutatni az érzelmeimet az azért volt, mert a mi családunkban se mutatta ki senki! – majd néhány perccel később, amikor megnyugodni látszott: – Akkor most mit szeretnél csinálni?
– Szerintem ne találkozzunk többet! Mindketten próbáljunk meg külön-külön, aztán majd a sors eldönti, hogy van-e még együtt jövőnk! – próbáltam óvatosan, részrehajlón neki segíteni felállni, de most ő volt a makacs, és engesztelhetetlen istennő. Félrelökte kezemet, melyek erőtlenül lecsüngtek testem mellett.
Szó nélkül fogta magát összecsomagolt jó vaskos utazóbőröndökkel, és szó nélkül kilépett egy több mint tizenkét évig tartó párkapcsolatból. Ha jól tudom, hogy már három gyereke is van, és egy stabil, és kiegyensúlyozott párkapcsolatban éldegél újdonsült férjével.
Annyira szerettem volna később is megtudni, hogy hol rontottuk el a kettőnk dolgát? Hol hibáztunk?! Nagykarakítás közben kezembe akadt egy régi fénykép, melyet még digitális fényképezővel készített egy turista, és melyen egy pálmafa alatt sugárzó boldogsággal a kamerába vigyorgunk a naplementében. Fiatalság, bolondság…