MEGLEPETÉS



Úgy ment mellette, mintha fülig szerelmes volna bele; mégis tartózkodóan, hogy valaki meg ne láthassa almavirág színű pirulását, mely jellegzetesen kiült mélyen érző, hamvas, kicsit Kleopátra-arcára. A fülig szerelmes embereket ragaszkodó pincsikutyusokhoz is szokták hasonlítani, hiszen ebben a jellegzetes percben, és órában valószínűleg nem volt olyan kérés, vágy, vagy álom, melyet a stílusosan csinos hölgy ne tett volna meg túlsúlyos barátja kedvéért.
A termetes embernek szándékosan illett magát figyelmeztetnie, mert szokásává lett, hogy mindenhova loholva, vagy éppen rohanva közlekedik, következésképpen a sétáláshoz fogalma sincs. Nem szokott még hozzá, hogy fantasztikusan gyönyörűséges nők a karjába karoljanak és lépésekbe haladjanak, hiszen világ életében vagy kihasználták, vagy sárba tiporták a gyengébbik nem képviselői.
A hölgy éppen a munkájáról kezdett ódákat zengeni: hogy mennyire rokonszenves neki az új állása, melyre alig három hónap alatt sikeredett szert tennie, és hogy mennyire izgatott és kíváncsi is amiatt, hogy vajon újdonsült főnökeinek mennyire nyerheti majd el a tetszését az új irodalmi műsora az egyik kicsinyített rádióállomásnál. Aztán arról kezdett mesélni, hogy öccse a mezőgazdasági mérnök még mindig miért nem talál magának állást, amikor teherbe ejtett egy nőt, aki szerinte csupán csak azért van mellette, hogy tetemesen kihasználhassa.
A férfi ezen az utóbbi kijelentésen bizony hosszan elgondolkozott. Főként néhai apjától halhatott szokásosan zengő szónoklatokat, és intelmeket arról, hogy belőle aztán semmi sem lesz, hiszen a mai világban egyáltalán mi szükség van szabadgondolkodó értelmiségiekre, no meg finnyás irodalmárokra, akik egész nap csak lóbázzák a lábukat, és arról filozofálgatnak egymás között, hogy valakinek egyszer valamikor meg kellene váltania szükségképpen ezt az egész nagy kócerájt.
A hölgy úgy viselkedett, mint aki egy kissé spicces, vagy fejébe szállt volna a jóminőségű Sangria. Sohasem tagadta, hogy annak idején a nagyapja nyolcvanöt százalékos tiszta diópálinkát kotyvasztott a házi sufniban, aminek aztán jócskán a végére is jártak a közelebbi pityókás szomszédok. Valami jóleső, ösztönszerű, delejes csillagos ragyogás szállta meg egész bizsergő lényét, és amikor csak ragyogó őzikeszemeivel erre a férfira nézett szinte rögtön szerelmi vágyakozás támadt csilingelő aranyszívében.
A férfi nem mert farkasszemet nézni a hölggyel. Azt is mondhatjuk, hogy, mintha szándékosan is kerülte volna a szemkontaktust, mely egy párbeszédben szinte magától értetődik. Mintha félt volna attól, hogy valami hibát, vagy kisebbfajta vétséget követ el, melyet aztán később már aligha tudna orvosolni. Valójában a szexuális kapcsolattól rettegett, és nem mert előhozakodni vele. Hiszen ki látott még egy olyan harmincas éveiben tengődő felnőtt embert, aki komoly, felelősségteljes, és mégis a testi kapcsolatok terén annyi esze sincs, mint egy fókabébinek.
Aztán lehet, hogyha egyszer úgy isten igazán nekidurálja magát, elegendő bátorságot gyűjt, és ránéz a nőre, akkor talán elmesélheti neki nehéz, hányatott, viszontagságos gyermekkora egész történetét. Hogy milyen alantos módszerekkel szégyenítette meg őt a saját narcisztikus apja, hogy milyen sokat sírdogált egyedül a sötétben, mert valósággal rettegett a villámoktól, és a szörnyektől, akik mindig megették a cipőit miközben a szülei odaát a saját szobájukban az igazak szelíd álmát aludták.
Furcsán érezte magát, már-már talán nevetségesen, hogy ő mint városi, kissé elkényeztetett, de szigorúan nem beképzelt férfi egy ilyen fantasztikusan karakán, és talpraesett nővel töltheti az idejét, és talán a kölcsönös szimpátia és a bizalom kötelékein túl még a szerelem is sikeresen kezd kifejlődni kettejük között.
Mikor átértek a Gellért-hegy aljára, igyekeztek felkapaszkodni – persze gyalog sétálva -, a kissé meredek dombtetőn, hogy a befedett víztározók kupolás dombjai szomszédságába, és a buszmegállóba érhessenek a hölgy hirtelen elhallgatott. Erre eszmélt fel, miközben a langymeleg, nyári éjszaka még mindig a fejük felett parázslott.
A hölgyre nézett óvatosan, mint aki súlyos, megbocsáthatatlan dolgot művelt. A hölgy kíváncsian, majdhogynem számon kérőn bámult vissza rá, mint aki egy marslakóval, és nem egy emberrel beszélget:
– Mondd csak? Figyelsz te egyáltalán rám?! – kérdezte.
– Persze, persze… csak… - gyorsan felelt, majd ismét elhallgatott.
– Na jól van! Értem én! Mi a baj?
– Tényleg nincs semmi baj… - tétovaságát nem tudta meghazudtolni. Mintha a nő is megérezte volna a mozdulataiban rejlő merev hezitálást.
– Engem nem tudsz becsapni! Ismerem az emberek természetét! Na? Ki vele? Hadd halljam! – csimpaszkodott bele, mint egy kis fürge majomlány.
– Félek a… szextől… - bökte ki hosszas hallogatás után, mint egy megbántott kisgyerek.
– Hahaha! Ez most valami vicc akar lenni, ugye?! – kacagott az egész szívével jóízűen.
A férfi morcosan, látszólag megbántottan megint elhallgatott.
– Figyelj! Engem nem érdekel, hogy voltál-e már nővel, vagy hogy te vagy-e a híres Casanova! Szerintem nagyszerű pasi vagy, és minden vágyam az, hogy igazán melletted lehessek! – biztatta, majd kis idő múltán még egyszer megkérdezte: – Tényleg semmit se tudsz a szexről?!
– Nyolcadikos biológia órai tananyag! Egyébként láttam már több szexfilmet is, de sok rész valósággal megbotránkoztatott, és rettegek tőle, hogy nagy fájdalommal jár! – úgy érezte először nyílik meg olyasvalakinek, akit mindennél jobban szeret. Végre igazán beszélgettek, és nem csupán felszínes, vagy semmitmondó témákat érintettek az élet sűrűjéből.
Azt beszélték meg, hogy a férfi hazakíséri a hölgyet, de szigorúan csak ennyit. A többit – ahogy mondani szokás -, a sorsra bízzák, de mivel hirtelen kibukkant az igazság ez a fajta furcsa felállás most izgalmasabb volt, mint a szokásos randizás.
Újra megindultak a dombbal szemben, fel egészen a kaptatón. A termetes férfiről valósággal dőlt az izzadtság, míg a hölgy ezt felettébb vonzónak találta. „Most legalább dolgozik minden lustálkodni vágyó izomcsoport!” Sosem tudta megérteni azokat a negatív énképpel, vagy önmagukkal folyamatosan elégedetlen embereket, akik valósággal vagyonokat herdálnak el csakis azért, hogy valamelyik felkapottabb, vagy márkásabb edzőteremben izzadhassanak olyan több hasonló testalkatú emberekkel, akiknek igazából inkább hízniuk kellene egy kicsit, nem pedig drasztikusan fogyniuk, vagy diétázniuk. Hamar felértek a dombtetőn, és épp szerencséjük volt, mert jött a busz melyre mindketten felkapaszkodhattak.
A lány melléje ült, és kezébe vette a férfi reszkető kezét. Tipikusan úgy reszket a keze, mint akinek elvonási tünetei vannak. Ez azért eléggé idegesítő, és kellemetlen szokás tud lenni. A hölgy máris simogatni kezdte a kezeit, hogy nyugodjon már meg végre, és próbáljon lazítani. A szíve egyre hevesebben dübörgött. Akár egy ócskásodásnak induló, rozsdás mosógép.
Ha tudná, hogy milyen ember is valójában ő. Lelkiismeretes, túlságosan is udvarias, és reménytelen romantikus álmodozó, akit egyedül az tartana életben, ha végre elismernék a munkahelyén, és megbecsülnék a szakmai életében. Mert vele aztán vigyázni illett. Ha bárki megváltoztatta önkényesen a játékszabályokat, akkor attól kezdve azzal az illetővel a férfi többet már nem szívesen állt szóba, még ha nagyon is erősködött utólag.
A hölgy lassú, megfontolt, anyáskodó mozdulattal belenyúlt kis táskájába és kivett egy papír zsebkendőt, majd szó nélkül törölgetni kezdte a verejtéket a homlokáról, akár egy gondoskodó anyuka. Ez ismét felizgatta, de meg is nyugtatta. Úgy érezte ismét a megtalált biztonság alaphelyzetébe került.
Istenem! Ez a fantasztikus angyali teremtmény! Ilyet – meglehet -, csupán csak festők álmodnak a vászonra, hiszen a való életben egyre inkább képtelenségnek tetszett olyasvalakit randira hívni, aki az embert önmagáért, és nem anyagi megfontolásból szerette volna megismerni. És akkor tessék! Egyetlen pillanatban máris benne volt az egész élet értelme, és felbecsülhetetlen kincse.
Igen! Ez lehetett a sors kiszámítható rendelése! Bárcsak hamarabb, gyerekkorukban találkoztak volna. Akkor egy utcában laktak volna, egy iskolába jártak volna, és együtt játszottak volna, mint két jóbarát. Később aztán a barátságból igazi, mély szerelem lehetett volna, melyet nem tehet tönkre sem ártó irigység, vagy gyilkos féltékenység.
– Szerelmes vagyok beléd! – suttogta aprócska, csészealjnyi füleibe a férfi vékony hanggal.
– De édes vagy! – puszilta meg, mintha a bátya lenne a hölgy. Mintha nyilvános helyeken tiltott játék volna a romantikus csók.
– Tudom nehéz elhinni, amit mondok, de gyorsan menjünk a polgári terembe. Írjuk alá a papírokat. Tudom, hogy még nem tudok számodra méltó gyűrűt venni, de a szívem mindig tiéd marad!
A hölgy most lehajtotta fejét; egyszerre meghatódott, és pirult. Nem szokhatott hozzá senkitől még, hogy megkérik a kezét. Előbb talán jobb lett volna, ha az apjától kéri meg a férfi. De az apja korán meghalt infarktusban.
– Én… nem is tudom, hogy mit mondjak… nagyon fontos vagy nekem… mondta ki tétován, tanácstalanul, mégis szilárdan. – a hölgy magához húzta a férfi búsa, nagy fejét, és megcsókolta. Előbb csak szerelmesen becézgetve, pár pillanattal később már igazán, mélyen, és szenvedélyesen.
A férfi mintha ebben a percben megérezte volna azt, hogy nézik. Hogy nincs egyedül, és ez kissé kibillentette nyugalmi érzései közül. Muszáj volt visszatérnie sóvárgón a hölgy arcához. Most legalább minden részletet megfigyelhetett; kecses, hosszú tarkóját, puha nyakának ívét, enyhén telt cseresznyeízű ajkait, melyeket valami miatt mindig behúzott, mert szégyellte a felső fogsorában az első két fogát. Megtalálta magát emellett a hölgy mellett, mert azt akarta, hogy részévé váljon hajótörött, mindig kisiklással fenyegető életének.
– Na? Milyen volt a csókom? – kérdezte úgy, mintha egy gyerektől azt kérdeznék hogy ízlett a csokitorta, vagy a jégkrém.
– Fantasztikusan csinálod! – a férfi az orrán át próbált levegőt venni, mégis valami miatt mintha mindig is megszokta volna, hogy a szája szabad. Enyhén fulladt, de nem merte megmondani.
– Figyelj!  Szerintem haladjunk lépésről-lépésre! Semmit sem szabad elkapkodni! Mi már egymáshoz tartozunk!
Annyira jó volt ezt egy igazi nő szájából is hallani. Aki bízott benne, és elhitette vele azt, hogy talán mégiscsak van valami fontosabb, és magasztosabb értelme is ennek a szánalmas életnek, melyet minden nap tovább kell élnie. A hölgy végre megint beszélni kezdett; szaporábban, és olyan irtózatosan hadarva, hogy sokszor elvesztette a fonalat. Mégse bánta. Lélekben kiegyensúlyozottabbá vált, és valósággal sütkérezett a magabiztosságban.
Alig két héten belül már úgy sikeredett kiismerniük egymást, hogy titokban, meghitt, szemérmes alázattal szöktek meg a kíváncsi tekintetek elől a házasságkötő teremből.