TANÚSÁG ESKÜVŐRE





Mit is képzelt mikor megjelent az esküvőn? Elvégre őt, mint vadidegen embert, és legfeljebb csupán csak a menyasszonynak ismerős illetőt tulajdonképpen egyáltalán nem is hívták meg erre a nagyon szűk, zártkörű, ünnepi eseményre, melyet a koronavírus járvány miatt már egyébként is a szokásosnál zárt körűbbé kellett tenni, nehogy bárki is elkapjon valamit.
A bejutás szinte gyerekjátéknak látszott – szinte mindenki hivatalos, és előírásszerű maszkot viselt -, és mivel a násznép jócskán kis társaságán is arcot elfedő maszkok voltak, amíg kint tartózkodtak így gyakorlatilag fel sem tűnt senkinek sem, hogy egy jól szituált, magas, termetes, kicsit túlsúlyos, öltönybe öltözött ember próbál meg magának helyet szorítva átvergődni a legtöbb hozzátartozón.
Bárcsak apja kísérhette volna az oltárhoz. Ehelyett ezt is – szükségmegoldásként -, át kellett engednie kissé megbízhatatlan, és léhűtő testvérének, aki bár agrármérnöki pályát végzett mégsem tudott pénzt keresni, és így a nővéréből éldegélt már egy jó ideje.
A házasságkötő terem kisebb volt, mint a kultúrház, de még így is hogy letették a székeket, amennyiben az ember kicsit összébb húzta magát viszonylag komfortosan el lehetett férni benne.
Mikor felcsendült az ünnepi bevonulás Wagner zenéje a kissé túlsúlyos férfi úgy érezte, hogy majd kiszakad a szíve. Megdöbbenés, megsemmisülés, és rosszullét kerülgette vegyesen, hiszen pár hónappal ezelőtt – legalább is úgy tűnt -, hogy a menyasszony igenis beszélgetni fog vele a jövőről, és bár alig ismerhették a másikat mégis megbeszélték, hogy nem csinálnak semmi ostobaságot. És most tessék! Az ünnepi bevonulás és a jegyes pár első kézfogása valami hihetetlenül összeszokott, cinkos, és megalázó eltervezett műveletként hatott szemében.
– Ha bárkinek is tudomása van az itt jelenlévők közül arról, hogy az a házasság nem jöhet létre kérem mondja el most, vagy hallgasson mindörökre! – az anyakönyvvezető eldarálta a hivatalos szöveget, amit ki tudja aznap már hányadszor elmondott. A kis társaság összes tagján végighullámzott a szilárd, és felszabadult harmonikus sóhaj és egyetértés jól csengő hulláma, amikor a szándékosan hátsó sorban helyet foglaló, különös, termetes ember felemelt kézzel jelzett az anyakönyv vezetőnek mindenki legnagyobb megdöbbenésére, hogy mondandója lenne.
– Bocsánat kedves uram… Talán szólni szeretne?! -  hitetlen kifejezés jelent meg a hivatalos nőszemély arcán.
A vőlegény bosszúszomjas tekintetéből azonnal látszott, hogy legszívesebben lefejelné, vagy jól megverné ezt a senkiházi szerencsétlent, aki most arra készül, hogy tönkre tegye az ő nagy napjukat. Indulatait legfeljebb csak újdonsült menyasszonya volt képes némileg visszafogni azzal, hogy erősebben szorongatta a kezét, miközben mindvégig igyekezett fenntartani a szemkontaktust.
– Szeretettel Üdvözlök mindenkit! A menyasszonnyal szeretnék egy pár szót váltani négyszemközt, ha lehetséges! – szólalt fel a túlsúlyos férfi, majd nem zavartatva magát máris Átcsörtetett nagy sietve az egész termen, egyenesen a megszeppent sokaságon és anyakönyvvezetőn át míg el nem ért a menyasszonyig, akinek megilletődött tekintete rögtön elárulta, hogy nem is számított ekkora arcátlanságra. Megfogta enyhén remegő kezeit és maga után húzta csöppet sem erőszakosan, inkább gyöngéden.
– Megígérem, hogy nemsokára visszakapják! Addig is szíves türelmüket kell kérnem! – azzal mindketten eltűntek a házasságkötő terem egyik félreeső, kisebb iroda helységében.
– Már megbocsáss, de legszívesebben agyonvágnálak! – járkál fel-alá gyönyörű menyasszonyi ruhájában az ara, miközben indulatai jóformán nem ismertek határokat. – Hogy képzelted ezt, hogy idejössz és tönkre teszed az esküvőmet, mi?! Ember normális vagy?!
– Először is! Ha megengeded, akkor előbb bocsánatot kérek minden vétkemért, amit valaha is elkövettem ellened! Sajnos két rossz hírem is van a számodra! – hangja titokzatossá vált.
– Igen? És mi lenne az?! – tette keresztbe maga előtt a kezét a hölgy.
– Őszinte részvétem az apád miatt! Sajnos az én apámat három évvel ezelőtt vitte el egy azonnali kétoldalú infarktus! Még csak nem is tudtunk tőle elbúcsúzni! – hangja hirtelen szomorú, megtörtséget árult el. Mint egy árva kisfiú úgy nézett most farkasszemet a nővel, akiért mindig is rajongott.
A menyasszony szúrós, szikrákat szóró tekintete pillanatokon belül megenyhülni látszott, és őszinte részvétről, és empátiáról kezdett árulkodni, miközben karjait leeresztette, és elgondolkodón lehajtotta tiarás fejét, hogy elgondolkozhasson a halottakon.
– Nos… hát… köszönöm… - felelte megszeppenten. –Bocsáss meg, de ha nincs több mondandód akkor mennék, mert várnak a vendégek, és a vőlegényem! – titokban már mindennél jobban arra készült, hogy itt hagyja ezt a hajótörött férfit.
– Ne haragudj, de még nem fejeztem be! Sajnos végig kell hallgatnod ha tetszik, ha nem! Kérlek ülj csak le valahova! – kihúzott egy kissé koszos, de megbízható széket. Hiába! Úriemberekre jellemző magatartás! Tudta, hogy ez mindig is imponált az arának.
– Rendben van! Hallgatlak! – helyet foglalt, miközben uszályos elrendezési ünnepi ruhája – mi tagadás -, egy kissé koszos lett.
–Bizonyára már emlékszel az édesanyámra, aki azért kísért el engem, hogy megkérjen egy szívességre, de amint láttuk, és tapasztaltuk te már csak azért sem akartál nekünk segíteni! Ehelyett szinte minden eszközt megragadtál, még a munkahelyeden is, hogy letagadd magadat a telefonba! Ha rosszat akarnék neked, akkor most azt mondanám, hogy ez egy oltári nagy szemétség volt a részedről, de mivel elmondom a történetemet így neked kell majd döntened! – a férfi úgy mesélt, akár egy igazi bölcselkedő filozófus. Szándékosan olyan kifejezéseket használt, amit nyugodtan fel lehetett volna venni egy digitális diktafonnal is, mert volt erkölcsi tanúsága.
A menyasszony nagy, barna szemeket meresztett rá, és hirtelen eszébe jutott az a kissé szerencsétlenül sikeredett hétvége, amikor meglátogatták munkahelyén őt a férfi és az édesanyja. A férfi édesanyja temperamentumos és talpraesett volt, és talán éppen ezért kezdetben valósággal veszélyben érezte magát, mert nem szokta meg, hogy az emberek valósággal letámadják.
– Figyelj ide! – sóhajtott egy nagyot. – Őszintén sajnálom, hogy annak idején félreértettem a közeledésedet, és nagyon sajnálom, ha te ezt úgy élted meg, hogy kellemetlen volt számodra, de nekem sajnos a karrieremmel kellett foglalkoznom! – megpróbált elfogadható, észérvekbe belekapaszkodni, de megérezte, hogy a férfival szemben ezek mind hatástalan eszközöknek bizonyulnak. – Nézd! Elolvastam a leveleidet, és a verseidet, és fantasztikusan tehetséges vagy! Nem is értem, hogy miért nem sikerült egy irodalmi folyóiratnál legalább elhelyezkedned!
– Köszönöm! Tudod lehet, hogy meglepetést okozok majd, de ebben a mostani országban egyedül csak azok érvényesülnek, akiknek megfelelő kapcsolataik vannak! A végzettség és a diploma jóformán semmit sem jelent! Sajnos kiábrándító tapasztalataim vannak e téren! – most a férfin volt a sor, hogy egy nagyot sóhajtson, és megpróbálja lelkéből kifújni a negatív, stresszfaktorokat.
– Már megbocsáss, de ez egy nagyon felületes megközelítés! Továbbra is próbálkozni kellene, előbb-utóbb csak horogra akad valami munka! – annyira könnyelmű egyszerűséggel mondta ki a szavakat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy létezik munkanélküliség.
– Nem azért jöttem ide, hogy vitatkozzak! – most már komoly és parancsoló hangnemre váltott szándékosan, mert azt érezte, hogy bolondnak nézi a hölgy. –Mivel te az interneten sem álltál szóba velem, és nem jöttél el jóformán egyetlen találkozóra sem sajnos kénytelen voltam idejönni!
– … És most mit vársz, mi?! Essek hasra előtted, vagy boruljak térdre?! – már megint kezdődik. Ellenséges hangnemre viszont támadás a válasz.
– Azt szeretném kérni, hogy édesanyámtól kérjél bocsánatot a közösségi médiában, és ha időd engedi akkor írjál mindig pár üzenetet számomra! – nagy lelki felelősséggel mondta el ezeket az egyszerű szavakat. Mintha verset szavalt volna, mint diákkorában. Hangja alázatos volt, és mégis volt benne valami, amitől minden ember lelkében megmozdult valami.
– Csak ennyi lenne, vagy akarsz esetleg még valamit? Csokis fánkot?! – iróniája egyszerre volt mérgező, és indulatos.
– Nagyon fontos volna, hogy megértsd az összefüggéseket! Egyszerű példával igazolva! Ha két ember állna itt ma előtted és az egyik szegény volna te melyiket választanád? Nem tudsz hazudni! Legalább is nekem nem!
– Hát… az szinte már biztos, hogy előbb utána néznék az illető anyagi egzisztenciáinak mielőtt döntést hozok!
– Látod! Máris leleplezted saját magadat!
–Miért is?! – kapta fel a fejét.
– Azért, mert a szívedre kellett volna hallgatnod, és nem az anyagi haszonra!
–Jaj, ne gyere már nekem ezzel a süket dumával, hogy a szerelem, meg az érzelmek fontosabbak, mint a pénz, és a jólét!
– Pedig nem fogod elhinni talán a legfontosabb dolgok az egész ember élete során! – válaszolta lemondóan, kiábrándultsággal hangjában. –Sajnos azt kell látnom, hogy neked ennyit sem kellett volna mondani, mert már jó előre eldöntötted magadban, hogy csakis megfelelő emberekkel ismerkedsz meg, akik elősegíthetik boldogulásodat! Lehetséges, hogy a későbbiekben mindened meglesz, és majd gyermekeid születnek, de a szíved mélyén mindig tudni fogod, hogy boldogtalan leszel, mert saját magadat árultad el, akkor, amikor olyasvalakihez mentél, akit nem önmagáért szerettél! – amikor a férfi kimondta az utolsó mondatokat kinyitotta az ajtót, hogy egy kis levegőhöz is juthassanak, majd az összeverődött társaság szeme láttára kisétált az ajtón, miközben mindenki csak találgathatta, hogy vajon ki is lehetett ez az igen-igen különös, és rejtélyes ember!