AKÁRMELYIK ÚT


Mert mostanában a vigasztaló, jó szó szinte semmit sem érhet. Csontos megszokás ágaskodik, veszi át helyét az itteni partokon. Jobb volna már ha szerelmes ujjaim végre az Egy-Valakit dédelgetnék s simogatnák. Már jó előre hallom is: Randizni miért nem csekkoltam s regisztráltam – mikor már a második alkalom ingyenesen kedvezményesebb?!

Nyugalmamból félig kivetve, békémben megrendülve nem is valódi személyem vonzza őket – de a nyílt örvény-titok: Mennyit is keresek? Régi gyermek indul, készülődik bennem, akire folyton rá kell parancsolni, ha elszeretne bármit is érni az életben. Mit titkon reméltem egyre kevésbé kivitelezhető magamba zárva! – Megfordított tükör-kalitkába szükséges belenéznie hosszan annak, ki még valóban érezni s látni szeretne!

Óvó fölöslegesség olcsó igénye egyelőre megvéd sebek fölszaggatása, újabb rikácsoló sisere-szavak kézdobálásával szemben. Volt-magamhoz egy-egy megkezdett szilárd úton mindig visszatérek, - de meg is torpanok. Nagy, dobbanó gát terpeszkedik szívemnek s sokszor érzem becsavarodottnak szervi billentyűimet.

Valahol tán kisodródhatott belőlem az újrakezdés távoli lehetősége. Bennem feltétlen megnő búsító, spleen-melankólia; önemésztő, senkiházi bánatok feneketlen kútja. Hibásan ötletelő iparkodásomét gyakorta fejemet vehetik. Ha ismételten jönne egy-egy nagyobbacska kőgörgeteg, mely mint gyámoltalan Sziszifusz kedvére agyonlapít, új bizakodóbb ösvények színpadára lépek s más kergeséget is méltóbban elkövetek!

A Lét bármily galád s ravasz tán majdcsak jobb lesz sakkjátszmákhoz mérni a felnőttes mércét, miközben még gyermeki valóm is ugyanaz!