A KOCKA EL VAN VETVE






– Kérsz egy kis csokit édesem? – kérdezte szórakozottan az egyik tehetős, módos feleség a másikat, amikor meglátogatta Rózsadombi luxusvillájában. A hölgy teátrális mozdulattal nemrég végzett az aznapi valóban kimerítő, és strapás kardió edzéssel, melyet szigorúan táplálkozási szakértője, és személyi edzője irányzott elő számára.

– Nem is tudom drága barátnőm, hogy hogy bírod? Én már biztos megbolondultam volna! Ráadásul két gyerkőc mellett is ennyire frankó, bombázó testtel! Hát… irigyellek, annyi szent! – vetett rá irigykedő pillantást a másik.

– Ugyan drágám! Semmi az egész! – legyintett előkészítve a törölközőt és a jeges teát, hiszen odakint a levegő hőmérséklete kis híján meghaladta a harminc fokot. Viszont a luxusingatlan helységeiben beépített, nagy teljesítményű légkondicionálók gondoskodtak róla, hogy az ember kellemesen lélegezhessen, és ne kelljen az afrikai típusú klímától szenvednie.

– Mostanában olyan boldogtalan vagyok! – folytatta történetét, mintha egész életét akarná egy bizalmas illetőnek kifecsegni, miután már éppen eleget volt pszichológusnál.
– Jaj, hát ez… borzasztó! – gyorsan helyet foglalt a másik rugalmas székben, és együtt érző tekintettel, kíváncsiskodva figyelt. – Mondd csak el nyugodtan mi történt? Elvégre a legjobb barinők vagyunk!
– Minden azzal kezdődött kérlek, hogy a férjem vett egy újabb hófehér jachtot valahol, és elhatározta, hogy körbe hajókázza az Atlanti-óceánt, és az összes egzotikus kikötőhelyet. Az ilyen alkalommal valósággal hemzsegni szoktak azok a feltörekvő, hisztis kis tyúkok, és libák, akik bármikor, bárkivel lefekszenek, csakhogy azonnal megkaphassák, amit akarnak, és hát… szóval… a férjem szerintem számos alkalommal megcsalt engem… - úrinőkhöz méltón megpróbálta visszafojtani keserű könnyeit, bár az ember feltöltött arca láttán sohasem tudhatta, hogy valójában mire is gondolhat legbelül.

– Jaj, te szegény kis drága! Még ilyet?! – csodálkozott nagyra meresztett Kleopátra-szemekkel a másik, és gyorsan át is öltözött valami kényelmesebb ruhadarabba annak a spanyolfalnak segítségével, ami elválasztotta az edzőtermet a lakás többi részétől.
– Pedig én mindig is azt feltételeztem, hogy harmonikus és kiegyensúlyozott a házasságokot! Annyira… szóval jó volt benneteket együtt látni! …És most mit akarsz csinálni?

–Hát… nem is tudom kérlek… az egész annyira… zavaros és ködös… már igazság szerint azt sem tudom, hogy lefogyjak-e vagy feltöltessem-e bármelyik testrészemet! Mintha kiábrándultam volna ebből az egész megtévesztő, felszínes világból, ahol minden csak a látszatról, meg az átkozott külsőségekről szól! Értetted te ezt?! – nézett rá segítségkérő szemekkel.
– Pontosan tudom miről beszélsz, és hidd el én is hasonló cipőben jártam! Az én édes, élhetetlen jó uram egy szőke kis csinibabával lépett le! Mégis a sztárügyvédem azt javasolta, hogyha rendes bosszút szeretnék, és jól megakarom koppasztani akkor egyelőre tűrjek, és várjak, aztán egy magánnyomozó segítségével mégiscsak kiugrattuk a nyuszit a bokorból!
– Ne mondd! Hogy csináltad??? Minden szaftos részlet érdekel! – mohó, nagy kortyokban kezdte inni az édesítőszerrel ellátott jeges teát.
–Tudod drágám ez is olyan, mint az az ókori tanmese! A skorpió megkéri a békát, hogy vigye át a vízen, de féluton megmarja és elsüllyednek. Mire a béka megkérdezi: „Ezt miért tetted?! Most mind a ketten meghalunk! Mire a másik: „Mert skorpió vagyok!”
– Bocsáss meg édesem, de nem tudom követni a logikádat! Arra célzol, hogy rendesen alázzam meg, és forgassam ki a vagyonából?! – nézett rá követelőző, árgus szemekkel a meglepett fiatalos asszony.
– Én nem fogalmaztam ennyire prolin édesem! Csupán igyekeztem számodra is megvilágítani az egyéb lehetőségeket! A döntés csupán csak rajtad áll!
– Akkor szerinted most mit csináljak? – nézett vele farkasszemet kissé fáradt, dühös tehetetlenségében a másik.
– Hát nem figyeltél semelyik szavamra sem?! Milyen tanuló voltál te az iskolában, istenem? – bosszankodott átmenetileg a másik, majd ő is kortyolt egyet a jeges hűsítőből. –Ha a válaszom érdekel kétféle út áll most előtted: 1. Vagy hazamész, és továbbra is kirakatként éled az életed, mintha mi sem történt volna. 2. Vagy egyelőre meglapulsz, mint a kígyó a sásban, hogy aztán kegyetlen bosszút állhass azon, akinek annak idején odaadtál mindent! Érted?! – magyarázott szájba rágósan.
– Á! Most már értem! De hát… én még ezek után is szeretem a férjemet! Még akkor is, ha negyven évvel idősebb, mint én!
A másik fiatalasszony most gazellaszökkenéssel fölkelt a székből, és visszakézből úgy pofon ütötte legjobb barátnőjét, hogy annak kis híján elmozdult lárvaszerű arca a helyéről.
– Auuu! Ezt miért kellett csinálni?
– Azért mert te egy ostoba, korlátolt felfogású nőcskévé váltál! Semmifajta önálló gondolattal nem rendelkezel! Mindig csak mások mondják meg, hogy mit csinál! Mióta is ismerjük már mi egymást?!
– Hát… - töprengett egy percre - , gyakorlatilag kislány korunk óta!
– Na ugye! Akkor most megrázod magad, és döntened kell!
– Jó, de… mi lesz…?
– Azt mondtam, hogy dönteni fogsz, mert ha nem örök harag, és nem vagy a barátnőm többé! – ez már valóságos, komoly fenyegetésnek hangzott egy olyan nő szájából, aki csupán csak most kezdett hozzászokni az unatkozó milliomosok életéhez.
A másik gazdag feleség hazament, bepakolta holmiját, gyerekeit leadta a nagyszülőknek, hátha ott jobb helyük lesz, mint nála volt, és egyelőre türelmesen meglapult, ahogyan azt legjobb barátnője tanácsolta neki.
Pár héttel később megint csak hatalmas luxus V.I.P. partit rendeztek a rózsadombi luxusvillában közvetlen szomszédságban a régi barátnő lakásával. Erre a félhivatalos, formális rendezvényre a felső elit krémjét hívták meg. Csupa arrogáns, hivalkodó, egoista, vagy éppen nárcisztikus emberszármazékot, akik felsőbbségi tudatuknál fogva abba a téveszmés hitbe ringatták magukat, hogy az élet egy olyan játszótér, ahol csupán csak azoknak van néminemű hatalma királykodni, akik ezt megtudják fizetni, és az átlagemberek mind ostobák, ha azt gondolják, hogy munkából megtudnak gazdagodni!
– Oh, milyen elegánsra vette a figurát valaki! – köszöntötte régi ismerőseit a barátnő, aki mint mindig hihetetlenül egzotikus, és elegáns volt abban a testhez simuló estélyi ruhában, mely többe került egy ember fizetésénél is.
– Jaj, drága barátnőm! Zavarba hozol! Csak felkaptam egy átlagos rongyot, amit éppen a szekrényben találtam! – a másik luxusnőnek – bár nem mondta ki -, mégis jócskán hízelgett ez a kisebb bók, mert mindig is önbizalomhiánnyal küszködött, és most legalább egyvalaki a társaságból őszintén megjegyezte, mennyire ellenállhatatlanul, és szemlátomást fantasztikusan néz ki. Hát azért ez is valami.
Később a gazdag, milliomos férfiak többsége átvonult a szigorúan elzárt klubszobába, ahol komoly tétekre menő pókercsaták vették azonnal kezdetüket, és úgy tűnt hajnalig elkártyázzák egész éves bevételüket is, hiszen akkor jó a kockázat, ha minél több veszéllyel, és haszonnal jár együtt.
A dívák hátra vonultak a társalgószobákba, és a legtöbbjük azzal múlatta az idejét, hogy márkás, francia pezsgőket kortyolgattak, és a lelhető legbanálisabb témákról fecsegtek. A két legjobb barátnő viszont hátra vonult az amerikai konyhába és bizalmas beszélgetésbe elegyedtek:
– Nos? Hogyan alakul a mi kis tervünk?! – kérdezte a rámenősebb nő.
– Hát… a gyerkőcöket fölpakoltam anyámhoz. Jó helyük lesz ott! Úgy döntöttem, hogy egyelőre lapítok, és várakozok!
A másik nő most a hátába került a legjobb barátnőnek, és úgy kezdte el ráncigálni gondosan megkomponált méregdrága frizuráját, hogy a másik szabályosan csillagokat látott.
– Jaj, jaj! Ne… kérlek… húzod a hajamat… Már megint mit csináltam…?
– Hát sajnos nem tetted meg, amit megbeszéltünk! Már régen ott kellett volna hagynod azt az idiótát! Erre te mit csinálsz?! Csendben lapítasz, és vársz! De mire??? Vedd már észre magadat, könyörgöm! Ez a való élet! Meddig akarod még játszani a hisztis királykisasszonyt? Amíg te is olyan botoxolt hárpiává nem vedlesz, mint azok ott kint, akik a pezsgődet vedelik, és vihognak, mint a  hülye kiscicák?!
–Jaj, kérlek… ereszd el a hajamat… megígérem, hogy jó kislány leszek… csak… engedj… el… - sosem tudta megállapítani, hogy adjon mikor könyörgött utoljára, de most valósággal térden állva kérlelt.
A másik nő szinte kéjes, bosszúszomjas élvezetet érzett, ha fájdalmat okozhatott. Egy olyan ember vált belőle, aki nem ismer se istent, se embert, ha tervei megvalósításáról van szó. Szándékosan lassan engedte el vergődő, kisstílű áldozatát.
– Akkor szépségem! Most az következik, hogy egyszer és mindenkorra megszabadulunk a férjedtől! – Hófehér kesztyűt húzott finom, vékony ujjaira. Elővett egy kristályszínű whiskey poharat és megtöltötte egy finom kis aperitiffel. Elvégre a jó házigazda mindig tudja mikor kell kényeztetni a vendégeket! Majd annyi hófehér port, és altatószármazékot kevert az alkoholos italba, amennyit csak tudott, és addig-addig kevergette, amíg a hófehér, nagy mennyiségű szerek teljesen egyneművé nem váltak az alkohollal.
– Ha ezt megissza pár percen belül már vége is! Nem fog szenvedni sokat! – negédes mosollyal adta oda a teletöltött poharat zaklatott, és hisztériás barátnőjének.
– De… de mi lesz… ha megtudja a rendőrség…? – kételkedett halálra vált tekintettel.
– Jaj, ugyan! Nem lehetsz ennyire szánalmas ostoba! Mit gondolsz, ki vagyok én? És ki az én nagy hatalmú férjem?! Most pedig bemész a klubszobába, és egy forró csók után leteszed a férjed elé az italát, majd kisétálsz! Ennyi a feladatod! Megtudod csinálni, vagy ezt is nekem kell elintézni?!
– Meg… megtudom… csinálni… - remegő, műkörmös kezeivel szorongatta a poharat mire a klubszoba ajtajához ért. Párat kopogtatott, mire beengedték, majd lerakta férje elé az italát, és egy csók kíséretében könnyedén kisétált az elszigetelt szobából.
Pár órával később a vendégek már szedelőzködtek. Mégse tűnt fel senkinek, hogy a milliomos házigazda már az utolsó lélegzetvételeit szívja, és haldoklik…
A rendőrség sürgős nyomozást indított – elvégre nagyon híres, és rendkívül befolyásos emberről volt szó -, akinek felsőbb körökben is megvoltak a maga nagyon komoly üzleti kapcsolatai. A nyomozás szinte eredmény nélkül zárult. A hivatalos bonctani jelentés annyit állapított meg, hogy a halál oka hirtelen szívmegállás, melyet nagy mennyiségű altató, és kábítószer együttes hatása okozhatott.  
 

LEGENDA A SZERELEMRŐL





Bernát két örökkön kíváncsiskodó, naiv-gyerekes szempártól vált meg. Az egyetlen igazi, modern nőtől, aki képes volt elhitetni vele, hogy a világ összes nehéz, és könyörtelen gyarlósága ellenére azért talán mégsem olyan rossz hely. Később befelé fordulóbb, rigolyásabb lett. Tárgyakkal beszélgetett logikai alapon, és bár a legtöbb ismerős, barátja előtt szándékosan titkolnia kellett kedvére volt, hogy kedvenc bútorai mindig meghallgatják őt, és sohasem ítélkeznek felette. Képzelte is, mit szólnának legközelebbi unokatestvérei, vagy munkatársai. Az első kínálkozó alkalommal elfekvőbe, elmegyógyintézetbe, vagy akár még gumiszobába is rakatnák, csakhogy végre már megszabaduljanak örökös furcsa különcködéseitől, életidegenségétől.
A hölgyet Kamillának hívták, és Gárdonyban volt egy kisebb – amolyan hétvégi nyaralófélesége -, melyet, ha igazat beszélt még saját fizetéséből vett, és nagyon is büszke volt arra, hogy online marketinggel foglalkozó workshopos, internetes vállalkozása szépen hoz a konyhára. Legalább is sokkalta jobban, mint Bernát egyszerű, végletekig szimpla napközis tanári fizetése.
Főként Kamilla apja helytelenítette az összeköltözést, és szinte minden alkalommal, amikor csak egyetlen, felnőtt lánya hazalátogatott a szüli házhoz el nem mulasztotta volna megjegyezni, hogy: – Édes lányom! Ezzel a senkiházi, pipogya emberrel ideig-óráig el lehet játszadozni, de mi lesz veled aztán?! Anyáddal sem erre neveltünk! – és ez ment minden egyes alkalommal, amikor nagyobb ünnepnapok, vagy évfordulók következtek.

Amikor Kamilla és Bernát először megismerkedtek a nőnek azonnal Bernát furcsa, kisfiús természete ragadta meg a figyelmét. Külsőre – bár Bernát kissé jelentős, kellemetlen túlsúllyal rendelkezett, amolyan Anti Dávid típus csoportba tartozott -, viszont ahogy megszólalt, és filozófiai, töprengő nyelven beszélni kezdett szűk körben Kamilla is érezte, hogy azt azonnal fel kellett volna venni egy digitális magnetofonra, hogy nyoma maradjon az utókor számára. Amikor kissé nyegle bátortalansággal odaadta számára a neki szánt verset, olyannyira elpirult, hogy míg Kamilla ismerősei, és barátnői rendesen kinevették a szomorkás Bernátot, addig Kamilla még életében nem olvasott olyan romantikusan megírt szabad verset, melyben a mindenség ragyogása összekapcsolódott a nőiesség lélek erejével. Talán már ekkor belé szeretett, és még az sem zavarta különösképpen, amikor valóságos akrobatamutatványként, vagy egy nagyon mulatságos Benny Hill-utánzatként elcsattant kettejük között az első, megpecsételt csók. Mintha Bernát egy zamatos, lédús gyümölcsöt próbált volna meg úgy megérinteni puha, telt ajkaival, hogy abban a legaprocska sérülést ne tehesse. Egyszerre dédelgette, és felbecsülhetetlen kincsként vigyázott rá. A legtöbb macsó, latinos, kigyúrt agyú férfi – akikkel Kamilla rendre csúfos bukást szenvedett -, azonnal elakarta venni, amit akarnak, és egy, legfeljebb két éjszaka után már tovább is álltak. Kamilla kora értetten, diplomatikusan viselkedett mindannyiszor a dolgok nyitjára hamar rájött.
Kamillát rendkívüli mértékben zavarta, hogy elhagyván a problémás serdülőkori kríziseket, és testkép problémákat, hogy nem nőtt tovább mint százhatvannégy centi. Pedig annyira szeretett volna olyan magas lenni, mint a svéd szupermodellek többsége, és nem ilyen kis picike, szürke kis egérke – ahogyan magáról sokáig gondolkodott. Bernátra volt szüksége, hogy felnyissa a szemét. Azok a megható, szívet bizsergető, kincses bókok, melyekkel valósággal már az első percektől kezdve körbe udvarolta többet jelentettek a világ összes kincsénél.
– Bernát, édesem! – mikor már csókolóztak, és elmerültek egymás lelkében. – Annyira egynek érezlek magammal, hogy ideje volna kapcsolatunk következő szintjére lépnünk.

Akkor már legalább nyolc teljes hónapja és hatvanöt órája együtt voltak, és butuska gyerekek módján annyira szerelmesek voltak egymásba, hogy minden megbocsátható hibájukkal együtt mindent szerettek, és imádtak a másikban. Mivel Bernátnak tökéletesen megfelelt a fővárosi társas házi lakás ezért Kamilla úgy döntött, hogy párjához költözik. Elvégre lakva ismeri meg az ember a másikát, nemde?

Bernát szépen kimeszelte a legnagyobb szobát, mert Kamilla szeretett reggel kilenc-tíz óráig is az ágyban kedvére lustálkodni, ha nem kellett munkába mennie. Ilyenkor Bernát ezüsttálca utánzaton bevitte neki a tejeskávét, pirítóst, lekváros kenyeret, croissontot. Mikor mit kívánt gyönyörű, álomittas kedvese.

– Édesem! Annyira imádlak, hogy ennyire figyelmes vagy! Remélem nem haragszol, ha az ágyban reggelizek? – Kamilla – bár rendszerető volt, egyszer-egyszer hagyta magát kényeztetni, és kedvére falatozgatott az ágban párnák között. Az sem zavarta különösebben, ha pár, aprócska, jelentéktelen morzsa az ágyneműre hullik. Azért van a porszívó, hogy felszippantsa! Nem de?!

Bernát lelkiismeretfurdalást érzett. Nagyon szeretett volna már saját családot, és úgy érezte, minden feltétel adott, hogy készen álljon az apaságra, de mi lesz akkor, ha közbe jön valami? Mi lesz, ha azokkal a megoldhatatlannak tűnő problémákkal, melyeket a nagybetűs élet produkál végleg egyedül marad? „Micsoda ostobaság ez! Elvégre most ketten vannak! A pároknak pedig az a dolguk, hogy közösen oldják meg a gondjaikat!” – s minél összetettebben, összefüggéseben kezdte vizsgálgatni a valós élete gondjait annál jobban inába szállt a bátorsága. Érezte, hogy Kamilla nélkül egy kis senkiházi maradt volna szülei korai halála után. Akár el is mehetett volna remetének! Igaz ugyan, hogy rendkívül keveset fizet, de ott aztán véglegesen a magány lesz társa és börtöne.

Bernát egy egy kis arany medaliont vásárolt. Az ékszerész majdnem kinevette, amiért hosszasan, bölcsen vizsgálgatta az eléje tett huszonnégy karáttól tizennyolc karátig terjedő aranyékszereket, és érdeklődve kérdezte, hogy létezik-e olyan ékszer, ami nyitható és fényképeket, hajfürtöt lehet-e beléjük tenni?
– Kedves jó Uram! Nagyon vicces! Megkérném, ha vesz valamit akkor vegyen végre, ha viszont nem, akkor távozzék! – az ékszerésznek az idő pénz lehetett, mert ellenségesen, szúrós, barátságtalan szemekkel vizslatta a döntésképtelen, pufók férfit. Végül negyven perc múlva Bernát választása egy szív alakú, kedves medálra esett, aminek két szirmos levelét szét lehetett nyitni. Ebbe aztán Kamilla kedvére azt tehet majd, amit csak akar. Mivel óraadói fizetése nem volt túl sok, de maradt még egy kis spórolt pénze kifizette a teljes összeget.

Az ékszerész még kezet is fogott vele barátságosan, mintha a legjobb ügyfelei között tartaná számon, amikor sugárzóan vigyorin távozott az üzletből.

Gyönyörű volt naplemente a Budai-hegyek szomszédságában. Ahogy a tűzliliomok csöndes méltósággal bíborra festik az eget és a nap utolsó haldokolásával is üzen a megszépített végtelennek…

Kamilla romantikus vacsorával kedveskedett. Igényesen megterített, és bár nemigen tudott főzni-sütni az internetes receptek segítségével ezt is könnyedén megtanulta. Bernát félősen, tétován toppant be. Kamilla rögtön a nyakába ugrott és úgy fonta rá hattyú-karjait, mint egy szívós borostyáninda. Átérzékenyülten csókolóztak. Bernát mindig is udvariasan szemérmes és nagyon félénk volt, Kamilla viszont pontosan tudta mit akar. A nőnek mámorító illata volt. Mintha a szerelemhez is külön illatokat lehetne társítani. Virágillatokat javarészt. Kamilla kinyitott egy üveg Nutellás mogyoróvajat, és azt játszotta, hogy bekente két alkonyi ajkait a finom, ragacsos krémmel.

– Kérem egy csókot! – követelte. Bernát pedig leheletfinoman az utolsó cseppig lenyalogatta az édeskés csokis mogyoróvajat párja ajkairól, melyek egyre jobb ízűek lettek a csókok babonázó ízeivel. Később vacsoráztak is. Sült csirke volt krumplipürével, és csokitortával. Bernát legszívesebben a csokitortával kezdett volna, de ha már megadják a módját valaminek, akkor legalább tartsák rendben a játékszabályokat is.
– Fantasztikusan mennyi volt a vacsora! – közölte Bernát később, amikor már mindketten jóllakottan a kis, hangulatos nappaliban egymás karjaiban pihentek. Kamilla sugárzóan boldog volt, és pirulásában is volt valami egzotikus ragyogás. Mély, sötétbarna szemeivel úgy tudott mosolyogni, hogy attól Bernát sebezhető szíve is csak még hevesebben, és dorombolóan kalapált.
Kamilla megfogta busman-kezeit, melyek olyan szőrösek voltak, akár egy majomé, és simogatni, csókolgatni kezdte. Tekintete egyetlen dolgot üzent Bernát felé: „Számomra te vagy a Minden! Te vagy az Igazi!” – ebben mozdulatban is olyan adakozó, gyöngéd kedvesség lapult, amire csak a hölgyek képesek.

– Egy kis meglepetésem van a számodra kincsem! – suttogta szerelemtől részegen párja fülébe, mert Kamilla úgy szerette, ha a hangok megnyugtatják, és elringatják.
– Juj, de izgalmas! – sikongatott vidám örömében, majd azonnal felült a férfi öléből. – Vajon mi lehet az? Csak nem csináltál valami… rosszaságot kis életem…? – ravasz, mosolygós tekintete ellenállhatatlan, feltételen bizalomról árulkodott.
– Őszintén remélem, hogy tetszeni fog! – azzal ugrándozva, mint egy molett, de szeretni való ugrifüles kiviharzott a dolgozószobájába, majd nem sokkal később egy kis sötétkék színű dobozkával tért vissza, melyre kisebb ügyetlenül megkötött pirosas szalag volt kötve, jelezve, hogy ünnepi alkalomról van szó.

Kamilla szándékosan behunyta szemeit, és mikor érezte ölében, hogy egy kis tárgyat tettek bele kinyitotta szemeit, és máris a boldogság földöntúli érzése költözött szívébe.

– Édesem! Nem kellett volna! – romantikusan megcsókolta, majd kinyitotta a kis dobozkát. A kis aranymedalion ott ragyogott, fényeskedett, akár egy korallméretű aranylevél a dobozka belsejében.

Kamilla kinyitotta kíváncsian.

– Arra gondoltam talán, hogy ide majd azt teszel, amit éppen szeretnél! Lehet hajfürtöt, vagy fényképet! Bármit! – Bernát előbb megvárta, hogy kedvese engedélyt adjon, hogy a nyakába akassza az ékszert.

Bernát és Kamillának ez volt az eljegyzési ajándéka. Itt már nem volt helye annak, hogy az örökösen veszekedő szülők, és nagyszülők perpatvarra menjenek egymás ellen, hogy vajon ki az erősebb! Itt két egymásnak teremtett ember földi szív-esküje mondta ki az íratlan, érzelmi törvényt. Később biztos, ami biztos alapon vettek két jegygyűrűt, és egymás kezeire húzták, ha az újdonsült rokonok esetleg kérdezősködni, vagy kóstolgatni akarnák kapcsolatukat!   

ÁRTATLAN TISZTÁK


Sokszor már gyengélkedő prédaként tekintek magamra. Kire lecsaphatnak bármikor váratlan, s orvul. Kifinomult kegyetlenségek, álcázott alattomosságok titkom már mindenütt lappangva fertőznek. Felszín feletti életformánk gyakorta törtetőbb s alantosabb, akár férgek, és csúszómászók hitvány kis élete.

Mintha minden tett-mozdulat egy-egy kiszámítható, groteszk-tükör volna, mely kristálycserepei között féltőn védelmezi a hamisíthatatlan morált s az Ént. – Vadállatok sunyi szemeiben lángcsóvákat ölt magára zsákmányszerző ösztön s azonmód máris beférkőzött a tudat mélyrétegei közé, ahol csak kevesen járkálhatnak.

Hogy már megvalósulhasson végre az elérhetetlen végtelen: múlt emlékeiből mindenki számítón máris emlékeket rakosgat; mi mindent tartogathat egy-egy Lego, vagy puzzle játékdarabka. Töredékesen hézagos igazságok objektív tanúja. Őszinteséggel már egyre kevesebbszer sikerülhet tartania önmagát annak, ki már úgy érezheti végképp feladta.

Az Élet könyörtelen tartozékain át mégiscsak a Halál s a szerelmi szakítás a legnehezebb! Eloszthatatlan árnyak pislákolnak mindenki feje felett, s mégis azok a legboldogtalanabb túlélői e nagy egésznek, akik meg-nem-élik csupán elszenvedik a Lét stációit. Abban a pillanatban, hogy kéjsóvár karrier-gyűrűkben megszületik a terv: ,,Vajon ki tudhat harácsolni többet?!” – eladnak valami mindig halhatatlanul fontosat, különlegest.

Útkereszteződések vándoraként sok mindent kibír a vándorló, sokat szenvedett emberi szív. Mi értelme is lehet mindig meglesni egymás méregfogát? – Félő, már késő visszaidézni elsuhant pillanatok lábnyomát. Hiszékenységünkben is szánalmasak lettünk. Maradtunk ártatlan tiszták!    

JÖVŐBE LÁTÁS

A jósnő Új Lipótvárosban egy Hollán Ernő utcai lepusztult, kellőképpen barátságtalan, gangos bérházban lakott, melyet totálisan lepusztított az idők történelmi vihara, és szinte senki sem törte magát azért, hogy a ház formája hasonlíthasson egy igazi barátságos környezethez, ahol – kivételes -, az ember otthon érezheti magát. A nagy, tágas lakás mely a földszinten helyezkedett el közvetlenül a kovácsoltvassal ellátott lift mellett már annál inkább egy felső középosztálybeli kifinomult ízlésről, és igényes berendezésről árulkodott.

Amikor az ember kicsit tüzetesebben szemügyre vette azonnal szembe tűnt az a rengeteg sok kisebb-nagyobb Buddha-szobor, melyet szinte a tágasan, komfortosan berendezett nappali szobától kezdve a kisebb étkezőhelységekig mindenütt úgy üldögélt sztoikus békességgel mintha egy ókori filozófus bölcs, aki minden emberről tudja, hogy kérdései vannak a jövő titkaira nézve.

Kora délutánra járt már, amikor három óra körül Görbe Arthúr egy harmincas éveiben járó, volt emberes, termetes tanárember megjelent nála.

– Madame Sírina megmondja Önnek a jövőt! Csupán húszezer forintért! – ajánlotta magát mézes-mázos hangon a hölgy. Sokkal inkább olyan volt az az unalomig elismételt szöveg, mintha egy automata papagáj mondaná végestelen végig a maga körmönfont rikácsolásait. A jósnő szívélyes bájossággal mosolygott, mint akinek ez is a munkaköri leírása közé tartozik.

Arthúr alig volt képes leülni a kis faszékre, melyet nem béleltek ki, és semmifajta kényelmi funkcióval nem láttak el. Bár az is nagyon igaz, hogy közepes, vagy kis emberek számára készülhetett. A jósnő először teljesen megdöbbent, hogy egy ekkora tagbaszakadt ember vajon mit is akarhat igazán tőle?
– Miben segíthetek magának kedves Uram? – gyanakodva emelte rá róka, sunyi tekintetét, mint általában azokra, akik még nem fizettek neki, de amint Arthúr elővette fekete műbőr pénztárcájából a ropogós húsz ezrest rögtön még szívélyesebb mosoly terült el kissé fonnyadófélben lévő múmiaarcán.

– Kérem szépen… bár tudom, hogy valószínűleg semmi esélyem rá… de szeretném megkérdezni, hogy lesz-e családom a közeljövőben, és vajon hogyan fog alakulni az életem, mert most valósággal a mélyponton vagyok… - felelte tétován, hezitálva, remegve, e ahhoz eléggé hangosan, és egyértelműen, hogy a jósnő megnyalja mind a tíz görbe, bütykös ujját a kecsegtető fizetség reményében.

– No, de hát kedves Uram! Honnét kellene nekem azt tudni?! – emelte a málló vakolatú mennyezet felé mind a két tekintetét. Úgy festett, mint aki Szűz Máriához, vagy a mindenszentekhez fohászkodik. Már jócskán elmúlhatott hatvan éves, és látszott, hogy vizenyős, ödémás lábát sántikálva használja, és megkeseredett az egész világtól. Talán ezért maradt mindig is távolságtartó az emberektől, és vonult önkéntes remeteségbe. Nem akarta magát teljesen alárendelni egy felsőbbséges akaratnak, mely felelős az emberek szeszélyes érzelmeiért.

Különféle színű, ócska kártyalapokat kezdett sorrendben kiteríteni a viaszosvásznas asztalkára. Olyan részletesen, és precízen dolgozott, akár egy mérnök, aki valamilyen ünnepi, díszes műalkotást készít, mely valószínűleg még hosszú évszázadokig fennmarad az emberiség emlékezetében.
– Oh! Ajjaj! Kedves Uram! A kártyák nem hazudnak! – recsegő, vénasszonyos hangja riadtan, baljóslatúan csengett. – Sajnos nagyon sok mindent látok a maga jövőjében. Mintha maga mindig is hajótörött lett volna, és roppant sebezhető! Talán a boldogság azért kerülte ki, mert nem volt hajlandó hallgatni a szavára. Milyen a csillagjegye? – hajolt közelebb megvillogtatva műfogsoros, gusztustalan mosolyát a fiatalember előtt.

– Nyilas vagyok, kérem… - Arthúr hatalmas kortyokkal lenyelte a posványos levegőt; az izgalom, és rettenet hamar verejtéket csalt egész arcára.

– Volt-e kapcsolata nőkkel…? – kérdezte pár másodperc múlva vallatón, és szigorúan.
– Bocsásson meg asszonyom, de úgy gondolom, hogy ez… magánügy! – maga sem tudta, hogy fordulhatott elő vele, de menten elpirult szégyenében. Az utolsó randija még végzős gimnazista korában volt. Azóta sajnos elkerülte a szerelem.

– A kártyák nem hazudnak kedves Uram! – bütykös ujjaival körkörös mozdulatokat tett egy-két kártyalap felett, és valami varázsigét is mormolgatott, mire ujjai egyszerre csak megakadtak a szerencse kereke lapja felett. A magasba emelte a kártyát, hogy a fiatalember is jól megnézhesse.
– Látja ezt a kártyát! A szerencse kereke! Maga egész életében a balszerencse foglya volt! Igazam van?

Arthúr félősen csak bólogatni volt képes, mert úgy ítélte meg, ha az öregasszony egyszer már ennyire belelovalta magát tán még veszélyes is lehet.
Az öregasszony most egy hatalmasat köpött az egyik eltört porcelántányérba, melybe aprócska gyógyfüveket, és tömjént tett, melyet később meggyújtott, mire szegény fiatalemberre azonnal rátört a barátságtalan, és kíméletlen öklendezés a nyálkahártyát irritáló füsttől. A vénasszony velőtrázó, élés nevetést hallatott, melybe a teljes idegrendszer is megborzongott…

A magány, az öregedés, és a feleslegessé válás mérgező elixírje áradt el körülötte. Okos, és ravasz tanácsaival bárkit manipulálni tudott, és – ha úgy hozta a szükség -, nyugodt szívvel szedett rá, vagy használt ki embereket.
– A maga élete átlagos és semmitmondó! Vigyázzon! – már megint gyanakodva nézett farkasszemet a hezitáló fiatalemberrel.
– Hisz ön az akaraterő hatalmában? – kérdezte kissé tanácstalanul. – Mert ha nem hisz az sem baj, de így azonnal megfosztja magát minden további lehetőségtől! – hangja úgy csengett, mintha egy női Theirésziász akarná figyelmeztetni a kíváncsiskodó Odüsszeuszt a világvégére. – Maga még soha ez életben nem állt ki önmagáért sem! Minden helyzetben mások mondták meg magának mit tegyen! – kinyújtotta kérges, pergamentekercsszerű, fonnyadt bőrét és habozás nélkül elvette a húszezer forintot.
– Bocsásson meg asszonyom, de Ön nem ismerhet engem… - emelte fel valamivel hangosabban a hangját Arthúr, aki sértve érezte magát, hogy a legelső találkozáskor valaki máris véleményt mondott róla.

– Mikor is született? Ha Nyilas a csillagjegye feltételezem, hogy a téli napforduló környékén? – kérdő tekintete mintha máris megérezte volna a választ.
– November végi születésű vagyok asszonyom! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel.

– Á, vagy úgy! – lepődött meg színlelve az öregasszony. –Egy kötekedő Nyilas, aki azt képzeli mindenre tudhatja a válaszokat. Maguk mind egyformák! Hirtelen haragúak, de a lénynek sem képesek ártani, és nagyon tudnak ragaszkodni az emberekhez, bár jócskán emberkerülő hírében állnak. A túlzásba vitt munkavégzés, és stressz határozottan káros magának. A túlzott érzelmeket is kerülje el. Vegyen magának egy kismacskát. Maga fájdalommentesen fog meghalni, pontosan a hatvanadik születésnapja körül. Egyszer csak elalszik egy könyvvel a kezében, miután megírta végrendeletét… Remélem elhiszi, amiket most mondtam.

– Elhiszem… - felelte Arthúr hitetlenkedve, csöndesen.

Arthúr a legtöbb dolgot, mely az életére vonatkozott nem hitt el. Mégis, életében már nagyon fiatalon szembesülnie kellett a halál gondolatával, hiszen alig múlt tizenegy éves, amikor szerető nagyapja váratlanul meghalt, és ezt követte sorrendben szinte mindig téli időszakban családja és szerettei halála.

– Az új évben -, mondotta a jósasszony -, megtalálhatja az életben amit keres. Ki tudja? Talán még igazi barátokra és lelki társra is szert tehet! A legfontosabb, hogy próbáljon meg megbízni az emberekben, és bár ez mostanság fölöttébb nehézkes és rizikós feladatnak ígérkezik egy bizonyos hölgynek, aki majd két éven belül felkeresi, és kopogtatni fog az ajtaján mondja meg neki, hogy szereti, és ne hagyja kiszállni az életéből, különben örök magány és kárhozat lehet osztályrésze! – felelte fáradtan, kimerülten. Most olyan volt múmia arca, mint aki borzasztóan hatalmas varázslatokat, és lélektani energiákat mozgatott meg másodpercek alatt, és ez együltő helyében is kivette jóformán az összes energiáit.
– Sorsa mindenkinek meg vagyon írva a csillagok törvényeiben! – mondotta ítélet szerűen, akárcsak egy próféta -, de azért nem árt, ha az ember irányítja a saját életét… - sokat sejtetően lehajtotta fejét és újabb fohász következett valószínűleg az égi hatalmakhoz, akikkel összeköttetésben lehetett.
Görbe Arthúr óvatosan, nagy termetét egyensúlyozva felállt a recsegő székről, majd óvatosan aktatáskáját hóna alá csapva megtörölte verejtékező homlokát egy zsebkendővel, és halk búcsúzást mondva kisétált az ajtón. – Vajon milyen jövőt rendelt számomra az élet? – töprengett fennhangon, és most az sem érdekelte különösképpen, hogy a buszmegállóban álló emberek többsége őrültnek nézi, amiért magában motyogott.

SZUPERHŐSÖK AZ ÉLETBEN

A nagy Csendes-óceán partvidékén Kalifornia államban szinte mindig nagy volt a nyüzsgés, és attrakció, ha egy-egy Hollywoodi szupersztár, vagy filmcsillag feltűnt akár csak egy ötcsillagos étteremben, vagy egy méregdrága üzletből lépett ki sietős, ideges léptekkel, hogy a mindenre éhes, és mohó paparazzi-hiénák elől biztos menedéket találhasson – általában -, szándékosan sötétített üvegű Chevrolet luxus terepjárójában.

Most viszont mivel meglehetősen nagy költségvetésű szuperprodukcióról volt szó, melyben Oscar-díjas legendák is fel-feltünedeztek a legtöbb arrogáns, kötözködő, spanyolviasz gyáros filmcsillag egészen egyszerűen nem lehetett meg, hogy bizonyos rájuk nézve kínzó, és fölöttébb kellemetlen kötelezettségeknek ne tegyen eleget. Néhányan éppen ezért maradtak távol az összes feleslegesség számba menő felhajtástól, és inkább zárkóztak be a lakókocsijukba.

Egy alig hat éves fantasztikusan talpraesett kislány saját szuperhős jelmezbe öltözött, és minden vágya az volt, hogy élőben találkozhasson nagy kedvenc szereplőivel, mert éppen válófélben lévő apja megígérte neki, hogy láthatja kedvenceit, és – feltéve persze -, ha a szerencse is melléjük szegődik bátran kaphat még akár autogramot, és közös selfie is, amit később színes nyomtatóval kinagyíttatnak, és kiakaszthat gyerekszobája falára.

– Apu! Ugye elviszel oda! Légy szi! megígérem, hogy nagyon jó kislány leszek! – kérlelte gyönyörűséges bociszemekkel a rendszerint szófogadó kislány kissé idegeskedő, és most stresszes apát, akinek látszólag egészen máshol járt az esze. Hiszen, ha neki kell a gyerektartás mellett az asszonytartást és egyéb anyagi természetű dolgokat is fizetnie akkor félő, hogy másra már nem igen fogja futni szerény fizetéséből. De valahogy csak megoldja! Elvégre az élet és a világ nem áll meg. Legfeljebb csak más összefüggéseket, fordulatokat vesz ez az egész összerendezett egész, melyről mindenki a legjobbat feltételezte.

– Igen! Drágaságom! Megígértem! Apunak még van egy kis dolga, de utána esküszöm mindenre, ami szent, hogy elviszlek! – ígérte, fogadkozott, csakhogy tüneményes angyalkája végre már hagyja békén, mert időközben egyre hasogatóbb, é pokoli fejfájás kezdte hasogatni agyát. Valósággal úgy érezte, mintha feje menten ketté akarna hasadni. Talán ő tehet egyedül arról, hogy felesége boldogtalan lett? A belét is kidolgozta egész álló nap az építkezéseken. Ha valamelyik gazdag embernek palotaméretű luxusingatlan kellett akkor mindig ő volt az, aki – ha kellett -, melósokat szervezett, maltert, cementet kevert, vagy aszfaltozott, hogy a határidőre haladéktalanul minden a legnagyobb rendben legyen. És akkor tessék! Most még ez is! Micsoda érthetetlen baromság! Az asszony egyszer csak úgy dönt, hogy pár hónapra visszaköltöznek az anyósa kertes házába a kislányával, őt pedig senkiházinak tekintik. Később már odáig fajult ez z egész, hogy valósággal notórius üldözési gondolatok jártak a fejében. „Mi van, ha ez az egész csak látszat? És tulajdonképpen a felesége csak azért találta ki ezt az egészet, mert valójában egy másik férfival csalja meg őt kellő rendszerességgel?” Hogy lehet ennyire képmutató, és szívtelen?

A hatalmas, égimeszelős pálmafák hűsítő árnyékokkal csalogatták az összesereglett embertömegeket. Úgy tűnt, hogy valósággal a kontinens minden szegletéből ideözönlöttek csak azért, hogy élőben is megcsodálhassák kedven színészeiket. Mintha az embereket egyedül csak a minél nagyobb, és kolosszálisabb méretű, gigantikus felhajtások, parádék, sajtótájékoztatók nyűgöznék le, míg az élet hétköznapi, tehát egyszerű és átlagos dolgai elfelejtődnének, elsikkadnának az emlékezet számára.
Szinte már minden parkolóhely zsúfoltan foglalt volt, így kénytelen volt megállni egy tűzcsap mellett. Nem baj! Legfeljebb majd reklamálni fognak kicsit a közterület felügyelők, vagy a tűzoltók, ha tűz lesz. Meg kellett állnia, mert most ő a nagy felnőtt, a gondoskodó szülő, és nagyon szeretett volna valamiben kitűnni, hogy kislánya igenis büszke lehessen rá, ha már egész életében sohasem lehetett maximálisan szerencséje. Most ő a szuper apu!

– Apu! Szerinted találkozhatok Wonder womannal, és Batmannel? – a kislány hangja időnként megremegett. Mintha tudatosan is érezte volna, hogy apja mindig mindent megígér számára, de valójában sohasem képes megtartani fogadalmát, így nem lehet rá számítani.
– Nem tudom kicsim! Majd meglátjuk! De most muszáj gyalogolnunk, mert sajnos az összes parkolóhely betelt. – kiszálltak az autóból, és az idegeskedő apuka remegő, erős kezekkel szabályosan kivonszolta a gyenge csontú, szuperhős jelmezes kislányt, aki ebben a percben kicsit megijedt, mert nem tudta hova tenni apja hirtelen jött rigolyás, és érthetetlen viselkedését. Csak a fokozódó indulatot, és haragot érezte, mely fokozatosan tört elő a férfiból.
– Apu! Légy szi! Ne fogj olyan erősen, mert fáj a karom! – kérlelte apját a kis hercegnő.

– Most akarod őket látni, vagy sem! Mert tőlem vissza is fordulhatunk! – kérdezte hangosan, szinte már ordítva a megszeppent, félős kislánytól, majd egyszer csak meggondolta magát, mint aki máris észhez tért, és belátta, hogy kislánya még gyerek, és nagyon sok felnőtt dolgot nem ért. Óvatosan lehajolt hozzá:

– Életem! Ne haragudj! Tudod anyu meg apu most nagyon haragszik egymásra! Biztos te is szoktál haragudni az csoporttársaidra, vagy barátaidra. Ilyenkor tudod az ember nem a szeretteire mérges, sokkal inkább önmagára, mert annyira tehetetlennek érzi magát! Megérted ezt édesem?!
– Igen… meg! – felelte szinte tanácstalanul, majd máris eleredtek gyönyörű, nagy gombszemeiből a visszafordíthatatlan könnyek.
– Jaj, bogárkám! Ne sírj! Egy szuperhős sohasem sír, de mindig felveszi a harcot a szuper gonoszokkal szemben! – egy papír zsebkendővel megtörölte szemecskéit, majd ölbe kapta, és sietősebbre vette lépteit, mert időközben hatalmasra duzzadó, valóságos, minden oldalról hömpölygő tömeg kerítette hatalmába azt a nagyobbacska teret, ahol a színészek egy hatalmas összetolt asztal mellett autogramokat osztogattak, fényképezkedtek a rajongókkal, vagy csak a riporterek ügybuzgó, és túlzottan kíváncsi kérdéseire próbáltak meg velős, frappáns válaszokkal szolgálni.

– Ne izgulj kincsem! Mindjárt ott vagyunk! – letette a kislányt, amint célhoz közel értek. Még így is volt egynehány kellemetlenkedő fanatikus, akik szó szerint valósággal felöklelték a legtöbb embert, mert megszállottságuk oly mértéket öltött akár az euforikus őrület, ha szupersztárok közelébe juthatnak – akár csak másodpercekre is.

– Nézzék! Ott van Chris Pratt és Gal Godot! Vajon milyen lesz majd az új Wonder woman film? – hasonló kérdésekre voltak kíváncsiak a minden lében kanál sajtó munkatársai is, akik minél szaftosabb a szennyes történetekkel rendelkeztek annál több embert voltak képes megszólítani, és manipulálni. Az ember igazán csak ekkor döbbenhet rá a bulvármédia károsan befolyásoló tömegmanipulációira, melyek úgy terjedtek akár a fertőző betegségek, és sohasem lehetett őket kellő mértékben visszafojtani.

A legtöbb hollywoodi filmcsillag közvetlen, jó fejnek mutatkozott. Robert Dawney még azt is megengedte, hogy két vasember kosztümbe bújt ismeretlen rajongó felkapja a levegőbe, és körbe hordozzák pár percre, mint valami győzelmi trófeát. Majd jött a gáláns jópofizgatás, autogram osztogatás, és közös selfizés, majd amikor úgy tűnt a rajongók kezdtek lekopni egy újabb telhetetlen, és mohó roham következett, és minden kezdődött elölről.

– Hogy érzed magad drágaságom? – kérdezte az apuka, aki már most úgy verejtékezett, akár egy vadállat, mert a déli órák környékén a levegő hőmérséklete drasztikusan, és provokatívan megemelkedett.
– Kicsit fáradt vagyok… - panaszkodott vékony, alig hallható egérhangján az angyalka, de kitartott. Elvégre hányszor az életben lehet alkalom igazi hősökkel, és hús-vér sztárokkal találkozni, akik – meglehet -, egyedül csak arra várakoznak, hogy szóba elegyedhessenek a kíváncsiságra éhes emberekkel, és minél több kérdésre válaszolhassanak.

– Édesem! Nyugodj meg! Mindjárt mi következünk! Fantasztikus lesz! Majd meglátod! Csak tarts még ki egy pár  percet! – igyekezett csekélyke lelkierőt csepegtetni elfáradt, elcsigázott kislánya szívébe az apuka, aki észre se vette, hogy kislánya előfordult, hogy napszúrásgyanús. Bár talán sokkal inkább a szuperhős jelmez lehetett a ludas, melyet már kora reggel óta viselt. Talán még abban is reggelizett.

Egy két méter magas izomkolosszus terelte a hatalmas emberáradatot a nagy asztalok irányába. Látszólag úgy festett, mint egy birkózó, vagy testépítő kidobó ember méretes bicepszekkel, melyek simán lazán kilapíthatnak egy buldózert is, ha valaki fel merné idegesíteni.

– KÖVETKEZŐT! – ordította bele a zsivalygó tömegbe, hátha bárki meghallja.

Az apuka számára most jött el a felkínált alkalom. Kislánya szemében végre olyan apukává válhat, akinek egyetlen fontos feladata van ezen a földön: hogy kislányát boldognak és elégedettnek láthassa, és ennek érdekében képes mindent megadni, és megtenni, hogy teljesülhessenek az álmai, és vágyai. Hiszen egyszer van z életben gyerekkor, nem igaz?!

Megint ölbe vette, és óvatosan, lépésekben haladva odasétált a sztárszínészek hosszú asztalához, ahol a legtöbb színész újabb végelláthatatlan autogramokat osztogatott jobbára semmitmondó fecnikre, néhol emlékkönyvekbe, és műmosollyal vigyorogva beálltak a szokásos selfizésekhez, hadd legyen meg mindenkinek az öröme.

– Üdvözölöm… kedves Uram… - köszöntötte személyesen Robert Dawney az most idegeskedő apukát. – Parancsol egy posztert, autogramot…? – széles, napszemüveges, piperkőc mosolyát szinte mindenki jól ismerhette a mozifilmekből.

– Kicsim! Kérlek ébredj fel! – suttogta kislánya fülébe. –Itt áll előttem a Vasember! – noszogatta szemlátomást nagyon fáradt kislányát. Beletelt pár percbe, mire a kislány kinyitotta szemeit, és hirtelen olyan élénk érdeklődésű lett, és olyan fitt, mint akibe húsz liter kólát diktáltak bele, csakhogy ébren maradjon.

– Nézzenek oda! Ifjú hölgy! Fantasztikus a jelmezed! – nézett oda Gal Godot, és megsimogatta a kislány haját, mintha csak szerető anyukája lenne. –Én is szeretnék egy ilyen jelmezt, de sajnos az enyémet vissza kellett adnom a stúdiónak, amikor befejeztük a forgatást. – máris következett az aláírás, és a poszterosztás.
Egy valaki azonban hiányzott a bosszúállók csapatából. A Lokit alakító angol, shakespeare-i színész. Az ember nyugodtan mondhatná, hogy angolosan távozott, feltűnés nélkül, ám ha az emberre számítanak, akkor ez nem tűnik elfogadható mentségnek.

Valaki máris elejtette a kérdést, hogy hol lehet a felkapott színész?

– Szerintem egész nap abban a tetves lakókocsijában kuksol, és esze ágában sincs, hogy a rajongói elé dugja a tetves orrocskáját. – jegyezte meg valaki a tömegből szarkasztikusan.
A kislány vigyorgó, mosolygó arcára hirtelen a tartós, lemondó szomorúság vont viharfelhőket. Amikor annyira szeretett volna Lokival is találkozni. Lehet, hogy a való életben nem is annyira gonosz, mint a filmeken, és az is lehet, hogy talán ő is szereti a csokifagyit, mint ő? Hát akkor mi történhetett? Miért nincs itt, amikor mindenki számít rá?

– Nos… Kedves Uram és ifjú Hölgyem! Nagyon örültem a találkozásnak! – villantotta meg mosolyát az élő Tony Stark előttük, és mintha csak egy élőszereplős filmben lenne megint kecsesen végig galopozott az asztal mellett, és visszatért eredeti helyére.

A kislány most vigasztalhatatlanul sírva fakadt. Gal Godot hatodik érzékkel megérezte az ilyesmit, elvégre a való életben is büszke édesanya volt, és az anyai ösztön műszere hamisíthatatlan vészjelzéseket küld a szívnek, és az agynak.

– Kislány? Mi baj van? No, te szegény kis drága? Az a fránya, csúnya Loki elvette a jó kedvedet? – simogatta meg újra fejecskéjét.

– Oh! Elnézést kérek… - kezdett mentegetőzésbe a feszült apuka. – Tudják az a helyzet, hogy a feleségemmel mi most nagyon haragszunk egymásra, és úgy tűnik, hogy ez a gyereken csapódik le! Mintha barátaihoz, és nem ismeretlen, vadidegen filmsztárokhoz beszélt volna.

– Semmi probléma kedves Uram! Én is szülő vagyok! – az igazi Wonder woman máris benyúlt méregdrága retiküljébe és kihalászott egy nagyméretű szívecskés nyalókát és egy ártalmatlan plüssállatkát. Felállt az asztaltól, és odahajolt a szomorkodó, apja kezét szorongató kislányhoz, aki most roppant elveszettnek, sebezhetőnek, és sérültnek látszott.
– Figyelj csak édesem! Ez itt Picúr Úrfi! Egyik kedves barátom! Az utóbbi időben nagyon kevés időm volt foglalkozni vele, ha megkérnélek vigyáznál, és gondoskodnál róla! Hidd csak el, nagyon hálás lesz érte! – kis pöttöm, pufók kezei közé rakta óvatosan a plüssállatot, a megszeppent, leesett állú apukának jutott a nyalóka.

A kislány kisírt szemekkel, és egy fájdalmas mosollyal megköszönte, hogy ennyire kedves volt az igazi Wonder Woman, majd apukájával együtt tovább sétáltak, ki a tömegből.

Amikor az apuka és kislánya eltűntek a tömegből Gal Godot kénytelen volt megigazítani mindig makulátlanul tökéletes sminkjét, mert időközben őt is valósággal elöntötték a valódi, hamisíthatatlan érzelmek, és az elmaszatolódott szemfesték korántsem fest olyan jól az magazinok címoldalán. Mégis, akik szemtanúi voltak az esetnek, illetve okos telefonjaikkal videóztak máris serénykedő szorgalommal töltötték fel a közösségi média oldalakra a legújabb Wonder womanos hőstettet a síró kislányról, hatalmas rajongótábort, és gratulációkat szerezve a sztárszínésznő és követőik számára.

– Mondjátok meg Lokinak, ha nem akar Thorral összeakaszkodni legközelebb legyen itt időben, és elégítse ki a közönségét! – jegyezte meg epésen, és jogos haraggal Robert Dawney.

VENDÉGTERMŐ IDŐSZÁMÍTÁS


Minden ütéssel könnyedén megtorpan majd el is pattan az Idő. Hajtűkanyarok, baklövések elátkozott keresztútjain át szállítja életadó oxigén-nedveit vérem nyughatatlan létem pesszimista óráján. Mélyre vágott, bújócskázó sebek, alábecsült, gyilkos-tréfás ecsetvonások tarkítják arcom felszín alatti rétegeit; kóborló, vándor lelkemet.

Hol marad vigasztaló Kedvesem, ki egyetlen Mindenség-pillantásával  sebeimet begyógyítaná s új nappalok romjain a remény Phoenix-üstökösével felköszöntene?! – Jaj, mert minden egyes téveteg, kisiklatott nap már hibádzik valami, s könnyen romba dőlhet a nehezen kiérdemelt bizalom. – Libegő kanyarokból elegem lett rég! Harmonikus békét már inkább választanám. Fölösleges tetszelgés már minden adrenalinfüggő challange-day, maga-puffogtatás.

Erőpróbát mindig is a nemesebb szív s moralitás teszen. Sorstragédiák összekuszált láncolatain nem szabadna bűnbak-bűnösök után kutatni. Útmutató zuhanásokban a túlélések maroknyi lehetősége is felértékelődik. Elhalasztott ötletekből még nem születhetett méltó karrier, sem tudós szamárlétra-vágy!

Minden pillantás egyszerre elgondolkodtat s tükröztet is valamit. Lényegek alkímiája, mint érzelmek széles hálója fokozatokban megmutatkozik s felszínek peremein megtapadó büszkén-viselt könnycseppek igazgyöngyeiből hirtelen egy-egy, őszintébb Én keletkezik. – Valami mindig ütközési pontokat feszít teremtő életek útjaiba. Hol lángoló, örökkévaló boldogságokat teremt egy-egy hűséges mozdulat, vagy csókok dédelgetett, titkos párbeszéde ahová mindig önfeledten, kiegyensúlyozottabban visszatérhetnek egymásból táplálkozó szerelmes szívek…

MEGTALÁLT FELISMERÉS

A szokásos ismerkedéstől szerintem nyugodtan eltekinthetünk. Különben is. Állítólag már az óvodában egészen pontosan a kiscsoportban ismerhettük egymást. Csupán arra kellett volna koncentrálni, hogy az adott kislány vélhetőleg azért tette tönkre és rongálta meg mind egy szálig méregdrága Transformers-robotjaim, és színváltós autóim arzenáljait, mert képtelen volt beletörődni, és elfogadni az egyszerű tényt, hogy egyáltalán észre vegyem, mint egy konkurens, tehát bizonyos tekintetben vetélytársat jelentő másik gyereket, és nem pedig szerelmes partnert, akire esetleg még kíváncsi is lehetek.

Így tizenöt év távlatából az idő is mintha egyetlen szempillantást jelentene az emberi történések hosszú sorozatából. Az illető hölgy külsőre rendkívül megváltozott. Hiszen hol is volt már a jól megszokott szépen kifésült szőke haj benne a kissé ronda rózsaszín masni, amit csupán az aggodalmaskodó anyuka erőltetett, csupán csak azért, mert lánya mellett sokkalta jobban vágyott a hírnév szánalmas morzsáira. Hol volt már a fogszabályozó, mely mindannyiszor ha valaki alattomosan lekapcsolta a villanyt szikrát vetett, ha esetleg valaki megakarta csókolni. Hol volt már a renyhe, kissé gusztustalan úszógumi, és pattanásos, mitesszeres bőr, amit akárhogyan is próbáltak a legméregdrágább kozmetikai csodaszerekkel eltüntetni valami miatt szinte rendre hiba csúszott a számításba. És végezetül valahol az időben – szerencsére -, lemaradt a szódásszifonos, szárú keretes, pápaszemes szemüveg, mellyel nemcsak idétlen okostónira, de vasorrú bábára is hasonlított az illető személy, aki viselte.

Ezek most mind hiányoztak. Az ismerkedős esten elém állt egy csúcs szuper, főnyeremény, szupermodell bombázó, aki azt mondta magáról régóta ismer, és már kislány korában is rendkívül nagy hatást gyakoroltam rá, pusztán furcsa különcködő sirámommal, bármit is jelentsen az utóbbi kifejezés.

– Szia! Ne haragudj, hogy megszólítalak! Már egész biztosan nem emlékszel rám! – kezdte elragadó millió forintos bájmosollyal. Csak azt tudnám, hogy hogyan képesek a nők azonnal elérni, hogy valaki szimpatikus legyen a körükben?

– Én kérek elnézést… - nyögtem, mert sajnos az évek múlásával talán jobb lett volna, ha valamicskét adok magamra, és megpróbálok konditerembe menni, hogy gusztustalan, és cseppet sem vonzó húspogácsáimtól a hasamon végérvényesen megszabaduljak. Most viszont kisebb önbizalomra is szert tehettem volna egészen nyugodtam, hiszen lám csak! Valakinek még így is bejövök!

– Én viszont nagyon is emlékszem terád! Te voltál az a furcsa kisfiú, aki mindentől megijedt, és mindig elbőgte magát. Sokszor bepisilt! – furcsa, kellemes nevetéssel igyekezett leplezni zavarát. Nem is tudtam, hogy a sikeres, modern nők is zavarba tudnak jönni, bár ügyesen, és körmönfontan leplezik. Úgy elpirultam, mint a vadalma. Nem szoktak máris a legelső alkalommal a tragikomikus gyerekkor tiltott tabunak minősülő emlékeivel előhozakodni.

– Hogy te milyen édi cukorfalat vagy! – mosolygott legalább ötszázezer forintot kóstáló, vadonatúj ragyogó hófehér fogsorával, mely makulátlan tökéletességgel díszítette száját, és a tökéletesség professzionalizmusával ruházta fel viselőjét.

Olyan megalkudott, olcsó, kisstílű csalinak éreztem magam, aki mellett a legtöbb nő csupán elmegy szó, vagy köszönés nélkül. A másik véglet pedig, hogy olyan kihasznált játékszer vagyok, akit a nők kedvükre kihasználnak, és amikor már jócskán kifacsarták, akár egy szaftos citromot azonnal elhajítják, mint a szánalmas balek idióták többségét.

–Bocsáss meg… de sajnos nem ugrik be, hogy honnan vagy ennyire… ismerős! – vonzót akartam volna mondani, hiszen már egész fizikai megjelenése, sötét színű, csipkés, romantikus koktélruhája is azonnal felébresztette legősibb, vérforraló ösztöneimet. Talán jobb lett volna egy közismert költő szerelmes verse, ami közismert. Ám ha belegondolok, hogy a legtöbb XXI. századi közösségi médiához hozzászokott nő valósággal utálja, ha valaki versekkel kábítja őket, inkább bamba mód hallgattam, és megpróbáltam kitalálni sakklépéseit…

– Jaj, te kis hóbortos butuska! – cirógatta meg hosszú, kirúzsozott körmeivel pufók arcomat. Körmeivel bátran apríthatott volna jeget is, vagy szétkaszabolhatta volna hajótörött testemet. képzelem mit művelhet egy ilyen bestiális nőstény az ágyban. –Piroska vagyok! A Halász Piri! Így már azért remélem beugrik valami?! – érdeklődött mohón, kíváncsian. Mintha folyton egyre közelebb szeretett volna jönni, hogy beavatkozzon személyes életembe, megsértve ezzel a magánélet szentségét.

– Oh! Hát… bocsáss meg kérlek… ezt a meglepetést… - mint akit hosszan tartón a víz alá nyomnak, és aztán hosszú ideig megszólalni sem bír. Arcomat megint kellemes, pirospozsgás pír futotta el. Elvégre csak nem lesz ez az istennő olyan gyerekesen galád, hogy megint kekedzkedni, vagy heccelődni akarjon velem? Vagy mégis?!

–Látom, te semmi se változtál! – máris a hátam mögé került orvul, és könnyedén, szeretni valóan megpaskolta ellustult, zsírosodásnak indult hasizmomat. Már ha egyáltalán létezett! –Még mindig ugyanaz a gyerekes karizmatikusság sugárzik belőled! Ez nagyon bejön! – vallotta meg szégyenlősen. Úgy éreztem magam, mint akivel ténylegesen gyerekes, bosszútréfát játszanak, vagy már megint hét éves vagyok, és végig kell szenvednem a még rám váró megaláztatások, és kicsinyes gazemberségek egész sorozatait. Ez lehet, hogy meg is látszódott arcomon, mert ő észrevette, és hirtelen hangnemet váltott. Akinek füle van a hallásra megérezhette szavainak árnyaltabb, összetett árnyékait.

– Jaj, meg ne sértődj nekem édesem! Csak vicceltem! Megpróbálom oldani ezt a nagyon stresszes hangulatot! Kérsz egy koktélt, vagy valami erősebbet? Én meginnék most egy Manhattan-koktélt, vagy egy kis Kozmót! Te mit innál? – ajánlkozott, akár egy főpincér. Mivel nem iszom alkoholt, kissé feszélyezve éreztem magamat, de aztán gátlásosságomat félretéve kértem egy kólát.
– Csak kólát citrommal, vagy whiskyvel? – tréfálkozott miközben ravaszkás fény csillogott nagyalakú barna szemeiben.

– Csak simán! Köszönöm szépen! – tétován, földbegyökerezett megsemmisüléssel vártam rá, amíg oda galoppozik könnyed, rugalmas, sportos gazellaléptekkel az önkiszolgáló asztalhoz, és tölt mindkettőnknek. Mintha az összezsúfolt, ricsajozó randizó társaság macsó Alfa-hímei is mind begerjedtek volna már arra a lassított felvételre, amit az én agyam is képkockák sorozataként közvetített. „Basszus! El a kezekkel Uraim! Ő az én barátnőm!” – jó lett volna most ordítani.

–Itt vagyok mucuska! De szívecske miért nem ültél le?! Itt álldogálsz! A végén még a biztonságiak érzik magukat fenyegetve! – „már megint egy olcsó vicc!” – gondoltam, és megpróbáltam mosolyt erőltetni savanyó, fakó fehér arcomra, de valahogy megint nem sikerült.

–Tessék a kólád! – adta oda a kissé sablonos, papírpoharat, melyből varázslatos módon megmaradt az üdítő minden cseppje, míg magának koktélt készített napernyővel igazi karibi stílusban. Ha egy ilyen nő feszít az ember mellett bikiniben a Karibi-térségben mindenkit megevett a sárga irigység.

–Szerintem ott üljünk le! Az ablak mellett! – már sietett is utat törve magának a zsúfolt emberek között, aki mintha hercegnő lenne zokszó nélkül félreálltak az útjából. Engem persze szóra sem méltattak. Még nekem kellett ügyetlenül zsonglőrködnöm közöttük mire sikerült megtalálnom a helyemet. Akár egy Benny Hill komédiajelenet, ám ezúttal kihagyták a gyorsítást.
Amikor odaértem az asztalhoz ő már a koktélját itta kacskaringós szívószállal, és kedvére játszadozott a napernyővel.
– Na végre valahára kis bocsom! Mi tartott ennyi ideig? – viccelt, ám én halálosan komolyan gondoltam szavait, és pechemre kicsit meg is sértődtem.

– Ne butáskodj szívem! Nem érzed, hogy viccelek! Istenem! – emelte égre mennyország-tekintetét. – Hogy te micsoda egy sótlan, begyepesedett alak lettél! Hallod-e?!
–Bocsáss meg… kérlek… nem úgy gondoltam… - már megint az idióta kisfiús sárm.

–Semmi gond! – kortyolt egy nagyot. –Hé! Ez a koktél valami isteni! Biztos nem kérsz egyet? nem tudod mit hagysz ki!

–Tudod már régóta nem ittam intenzíven, és nem szeretném elrontani a romantikus este hangulatát! – hiszen valamit mondanom kellett, bár biztosan észrevette, hogy nem szeretem az alkoholt.

– Hogy neked mindig mennyire igazad van cicukám! – kéjesen megnyalta enyhén telt alsó ajkát, melyet kislányként utált, mert a nagy fogai miatt úgy érezhette folyton őt bámulják. – De most aztán ne kertelj! Ki vele! Van barátnőd? Feleséged? Gyereked?

Mindent egyszerre! Ez nagyon tetszik! Nem vesztegeti bagatell semmiségekre az idejét.

– Hát… ami azt illeti volt valakim, de kiderült, hogy ő mást keresett ebben a párkapcsolatban… - már megint az örökös önsajnálati hangnem, amitől vagy fejre állnak, vagy a falat kaparják kínjukban az emberek, míg a többség valósággal máris megfojtana egy kanál vízben.

– Jaj kis drágám! Ez borzasztó! – ragadta meg védelmező anyatigrisként két szőrös kezemet. – Őszintén sajnálom! – máris csókolgatni, puszilgatta kezeimet, amitől a legtöbb helységben ücsörgő kiéhezett férfi máris ellenséges vetélytársként kezdett felém gyilkos, agresszív pillantásokat küldözgetni. – Beszéljünk róla szívem? Tudod nekem bármit elmondhatsz, nem adom tovább! A mi titkunk marad!

– Nem szeretnélek terhelni az én kálváriámmal, egészen biztos neked is voltak mélypontok a saját életedben! – próbáltam megsimogatni kezét, de mintha nem is rám figyelt volna, sokkal inkább szavaim értelme vonhatta el kíváncsi figyelmét.

– Ugyan már! Ez nem igaz kis csacsim! De… ahogy gondolod! – újabb hatalmas, mohó korty következett a megkezdett koktélból. Szinte hallani lehetett, amint a kellemes nedű végigszánkáz a nyelőcsőn, majd elér a mellkas és a dobogó szív pitvaráig.

– Mivel foglalkozol mostanság? – visszatért a rendes kerékvágásba.

– Hát… lássuk csak! Öt és fél évet tanítottam vegyesen törit, és irodalmat, de onnan elég hamar mennem kellett, mert az igazgató nem bírta a képemet. A gyerekek viszont nagyon megszerettek. Később online marketinggel, és szerzői könyvkiadással kezdtem próbálkozni. Egyik sem hozott sokat a konyhára, de mivel szívügyem az irodalom, és a versek nagyon szeretem csinálni. – Úgy hallgatta szavaimat, mintha – legalább is -, űrhajós, szuperhős, vagy akciófilmsztár lennék, akinek egyetlen küldetése van megmenteni ezt az egész elátkozott sárbolygót, és az emberiséget. Szinte minden szavam lenyűgözte, és nagyokat sóhajtott is hozzá elragadtatottan, mint akit máris valósággal felizgatnak a hallottak.

– Ez fantasztikus! Bámulatos! – közelebb hajolt úgy, hogy szinte egész porcikája érezhetően hevült. Előbb pufók arcomat puszilta meg, majd amikor már elég közel volt hozzá hosszan megcsókolt. – Ne haragudj, de ezt muszáj volt! Ki tudja mikor lesz alkalmunk ismét összejönni, nem igaz?! – s visszahuppant a helyére.

– Nahát! Ezt nevezem! – böktem ki spontán. Pedig mindig megszoktam már jó előre gondolni, hogy mit is fogok mondani. Most mégis nem találtam a szavakat.

– Megint meglepődtél! Csak nem azt akarod mondani kis hörcsögöm, hogy még életedben nem csókoltál meg egyetlen nőt sem persze az anyukádon kívül?! – játszotta a meglepettet.

– Hát… a jelek szerint… - kisfiús tétovaságom valósággal máris beindította anyai ösztöneit, mert most szabályosan majdnem kirúgta maga alól a széket, felállt, és megint megcsókolt. De ezúttal valósággal magához húzta arcomat, és két kezével védelmezően átkarolt miközben mélyítette csókját. Miért éreztem úgy, mintha én lennék a préda, ő pedig a fekete özvegy személyesen?! Fogas kérdés.
–Hu! – sóhajtott. – Ez már sokkal jobb volt! – húzódott vissza székére.

Én hosszú percekig szinte kábultan meg voltam babonázva. Mintha ajkait, és csókját valami kellemes, szerelmes masszával vonták volna be, mely felszabadítja a boldogsághormonokat az agyban, ami aztán a későbbi szervekre is hatással van.

– Hahó! Itt vagy még drágám? – kezeivel körkörös mozdulatokat írt le megbabonázott, bamba szemeim előtt.

– Tessék? Igen… hogy vagy? – értem magamhoz.

– Remekül vagyok! És látom te is! Mit szeretnél? Mit csináljunk? – ez volt az egyik döntő lépés. Most megadta magát.
– Nem is tudom! Beszélgessünk még!

– Nyugodtan! Mire vagy kíváncsi? – kérdése meglepett, mert sokkalta őszintébben és közvetlenebbül hangzott, mint az én saját válaszaim többsége.
– Nem is tudom! Neked vannak gyerekeid? Családod? – bukott ki belőlem a kritikus hetedik percben.

– Jó kérdés! – fújt egy nagyot. – Volt egy fantasztikus szeretőm, aki megcsalt, és amikor én gyereket szerettem volna zokszó nélkül faképnél hagyott! Hát ennyi a történet! – annyira sebezhető, és törékeny volt ebben a percben, hogy rendszerint most szokott következni a filmekben az átkarolós, vigasztaló jelenet. De jó lett volna most őszintén megvigasztalni.

– Őszintén sajnálom! Én… nem is tudom, hogy mit mondjak… - zsebkendőt készítettem elő, és már éppen arra készültem, hogy átadom neki, amikor már megint megelőzött. Felállt, és szó nélkül az ölembe ült, majd zakós vállaimra hajtotta fejét. Olyan volt ekkor, mint egy sebezhető virágszál, akinek erőszakkal szakították le a szirmait.

– Ne szólj semmit, kérlek, csak ölelj át! – hallottam sportos, egzotikus testének rázkódását, és megviseltségét ruhája alatt. Ahogy a karomban tarthattam ezt az angyali csodát arra nem voltak szavak. Talán harminchat évem alatt egyszer sem történt meg velem ekkora meglepetésszerű csoda. És tessék! Itt ücsörgött az ölemben, miközben szabályosan kiöntötte nekem aranyszíve minden titkát.

Hosszú percek után bontakozott ki az ölelésből, és csillogó, könny-fátyolos szemeivel rendkívül hálásnak, és boldognak látszott, hogy ennyire áttudom érezni azt, ami vele történt.

– Nem tudom mondták-e már neked életem, de SZERETLEK!

Kijelentése váratlanul, meglepetésszerűn zuhant rám, mégis ez volt a leggyönyörűbb, amit egy igazi nő valaha is mondhatott nekem.

– Számomra is nagyon fontos vagy! – óvatosan simogatni kezdtem a hátát, mint a kisbabáknál, hogy biztosan megnyugodjon.
Megszűnt az idő, és a tér. Már csak mi voltunk, és mintha közösen, szerelmesen turbékolva lebegtünk volna a mindenségben, mely megszólította lelkiismereteinket…
  

EGY ÖLTÖNYRŐL

Nyári, fülleteg kánikula tombolt, ami nem volna éppen baj, ha az ember a Balatonon, vagy éppen egy kellemes, homokos, nem agyonzsúfolt tengerparton süttethetné magát, és nem az esedékes szeptemberi hónapban azon törné a fejét, hogy hogyan lehet annyira szerencsétlen matekból, hogy egy nyomorult elégséges jegyet ne tudjon összekaparni.

Már azokra a jellegzetes koppanásokra is felkapta szinte mindenki a fülét. Úgy hatoltak át az izgatott, duruzsoló csöndön, mintha egy megfejthető morze-jelei lennének egy új kezdetnek, mely a bizonytalanság hátborzongató mivoltával kecsegtet…

A tanár úr akkor az ötvenes éveiben járhatott. Fess volt és roppant elegáns. Szálfaegyenes testtartását nem görbítette meg a gyorsuló idő. Mégis amit az ember szinte azonnal észrevett, amint belépett az osztályterembe az hamísíthatatlan marhabőrből készült cowboycsizmája volt, és páratlan ritkaságnak számító rózsaszín öltönye.

Később meglehetősen sokat törte a fejét szinte mindenki egész nap, hogy ki vesz és hord rózsaszín öltönyt? Elégre a tantestület formális ruhája általában a sötét, vagy szürke öltöny, és ezt a tradíciót a legkevésbé sem szerették volna sem megtörni, sem kockáztatni, még egy olyan rendkívüli koponya kedvéért sem, mint amilyen Dr. Hódos János tanár úr volt.
Már a legelső – afféle bemutatkozós órán -, amikor rendszerint a lelkes, élénken csillogó szemű, kamaszos diáksereg köteles kartonpapírból, vagy rendes rajzlapból névtáblát készíteni, hogy az adott tanár könnyebben jegyezhesse meg a nehezebb, vagy bonyolultabb neveket sikerült kihúznom a gyufát, hiszen szinte semmit sem tudtam a prím számokról, legfeljebb csak annyit, hogy önmagukkal oszthatóak egyedül.
A tanár úr méltóságteljes komolysággal beírta az aznapi naplóoldalakat, majd kicsit ideges türelmetlenséggel, mintha bolha, vagy szúnyog csípte volna meg máris föl-alá kezdett járkálni a tágas teremben, és mindenki asztala előtt elidőzött annyi ideig, míg az illető egy kis segítséggel, vagy anélkül be nem mondta számára a helyes prímszámokat. Mivel akkoriban a középső padsor legelső padjában üldögéltem, és szánalmas eminensnek csúfoltak, hiszen szerettem tanulni, csupán a reál tantárgyakat utáltam abban a pillanatban, hogy Hódos tanár úr fenyegető cowboycsizma koppanása hozzám is elért öntudatban igyekeztem felkészülni az elkerülhetetlen apokaliptikus katasztrófára.

– Sorold fel a prím számokat! – kérte erélyesen, követelőző hangnemben, mégis barátságosan.

– Ö… ö… hát… - zavaró, idegesítő csend keletkezett, mint amikor a rossz tanuló felelne is meg nem is, bár bizonygatja, hogy készült az aznapi órára. – Nyolc, tíz? – kérdeztem.

– Ki tudná megmondani ennek az úriembernek, hogy mik azok a prím számok? – fordult most egyenesen a teljes osztály felé, mintha én már járulékos veszteség volnék, akiből egy tucat létezik. Valaki hátulról benyögte, hogy az önmagukkal osztható számokat nevezzük így!

A tanár úr megint felém fordult, és élésen villogó mogyoróbarna szemeivel szinte követelte a helyes megfejtést. Torkom elszorult. Mintha egyszerre túlságosan sok csokifagyit, vagy fahéjas túró gombócot szeretem volna leerőszakolni tokás nyelőcsövemen. Utána heves köhögési roham fogott el. Önmagamban abban bizakodtam, hogy ez minden bizonnyal hatásos lehet, mert hátha eltereli a figyelmét, amíg én egy titkos könyvből kilesem a jó megoldást. Homlokomon liftezni indultak a kövérre duzzadó, tartósan sós verejtékcseppek.
„Mi szükség van rá, hogy minden áldott nap kisebb-nagyobb formában meg legyek szégyenítve?!” – gondoltam végig. Mivel a tanár úr választ nem kapott ezért megint hátat fordított nekem, és az egész osztállyal skandálni kezdte a nullától legalább ötven számjegyen át, hogy mik is lehetnek valójában azok az átkozott prímszámok?

– Hogy hívnak? – kérdezte, ezúttal már korántsem barátságosan. Sőt! Meglehetősen kihívóan, és sértetten, mintha sérelem érte volna a matematika szent tudományát, és most ő volna a hóhér, aki bosszút áll.

– Tokodi Róbert – feleltem, de olyan halk motyogással, melyhez képest a süketek is jobban hallanak.

– No, akkor Róbert kedves! Mik azok a prím számok?

– Melyek önmagukkal oszthatóak egyedül! – a tiszavirágéletű bátorság apró lángocskáját megpróbáltam magamra erőltetni, változó eredménnyel, mert amint lesütöttem zöldes szemem magamon éreztem folyamatosan bíráló, kritizáló tekintetét. Mintha egy zsákmányállat lennék, akit mindenáron el kell pusztítani, vagy fogságba ejteni, hogy meg ne szükhessen sohasem.
– Ez így helyes válasz! De mondj példát is! – követelte. Ekkor meglátta hajótörött, szánalmasan meggyötört arcomon, hogy kis híja csak és az a bizonyos mécses gyorsabban eltörhet, így nem egzecírozott, és szekírozott többet, hanem komótos kedvvel tovább ballagott.

Később sokszor visszagondoltam erre a kis kalandra. Mintha mindenkit tesztelt volna aszerint, hogy kik az agyas kockák és kik a fejletlen elméjűek. Az igazság pedig egyértelműen kiderült. Nem voltam, és sajnos soha nem is lesz már belőlem matekzseni.

A valóban kiábrándító, és mindenki számára megsemmisítő, tragikus felismerést a próbaérettségi hozta meg. Ugyanis bármennyire is rendesek, tüneményesek voltak az adott felügyelő tanárok – valaki titkos, megfejthetetlen okból, melyre azóta sem derült fény bizonyos matek tételsorok az istennek se rögzültek fejemben, így az egész feladatlap gyakorlatilag kisebb zsivalygó hangyák szorgos kis közösségére bomlott, melyek kedvükre mászkálhattak, legelészhettek hófehér lapomon, melyre igyekeztem legalább annyi bődületesen sok marhaságot és sületlenséget ráfirkálni, amennyit csak az adott felügyelőtanárok mondogattak. Imádott magyartanárnőm volt az egyik helyettesítő tanár, aki – annak ellenére, hogy szigorú szabályok vonatkoztak az érettségizőkre -, zokszó nélkül leült mellém, és máris szorgalmasan számolgatni kezdte az egy és kétismeretlenes egyenletek megoldásait, és gyököt is vont, bár a többi osztálytársam igyekezett mindig szólni, ha egy másik fenyegető tanár a közelben feltűnik. Ilyenkor a magyartanárnő amilyen gyorsan csak tudott felugrott hirtelen, megigazítva ruháját, és gyorsan a táblához rohant, mintha ottfelejtett volna valamit, vagy éppen valami fontos információt próbálna a táblára felírni! Végül a próbaérettségi csúfos vereséggel záródott, mely rám nézve azzal a kissé groteszk, és bizarr következménnyel járt, hogy szóbeli vizsgát kellett tennem matekból, méghozzá az elnöknő személyes jelenlétében, aki viszont – mint később kiderült -, valósággal rajongott a szépirodalomért, és így könnyebb volt elhitetni vele, hogy Tokodi Róbert valóban egy rendkívüli karizmatikus diák, aki úgy tudod verset mondani, mint a legendás színészóriások, és ha megússza épp bőrrel az érettségit meg sem áll a Színművészeti Egyetem kapujáig, vagy valamelyik jobb nevű színitanoda oszlopos, és megbecsült társulati tagja lesz!

– Hát, hát… Róbert kedves! Nem fogok hazudni neked! A szénád… meglehetősen rosszul áll! – vizslatott nagy barna gülü szemeivel az igen tisztelt tanár úr.

Lehajtott nagy zihált fejemet, mint aki már valósággal azt is megbánta, hogy a világra jött, és hogy nem vihette el egy álomrandira azt, akibe fülig beleszerelmesedett, csak nem merte bevallani érzéseit. Szemeimet vastag pára, majd könnyzápor lepte be. Mintha az ember a valóban rázós, rizikós élethelyzetekben parancsszóra is képes volna sírva fakadni.

– Enyje no! Nézze meg az ember! Húzd ki magad! Ne itasd itt az egereket, mert a végén még megszólnak! – mondta kedvesen, de erélyesen. – Nem lesz semmi baj! Átvesszük együtt a feladatokat, és a vizsgán is segíteni fogok majd neked! – alkut ajánlott, és mivel más ötletem nekem sem igen volt kezet ráztam vele – mondván bízhatok majd benne.

Egész éjjel jóformán alig jött álom a szememre. Folyamatosan őrült, és gyúrta tagjait agyam diódái között a nagy malomkerék, ha a holnapi nap megbukom a szóbeli matek érettségin, akkor a teljes továbbtanulási lehetőség is ugrott, és persze apám mindenkinek elkürtöli a maga szarkasztikus, nyers módján, hogy mekkora egy eget rengető idióta az egy szem fiacskája!

A legtöbb humán tantárggyal olyan gyorsan végeztem, hogy meg se kottyant. Kedvenceim közé tartoztak az irodalom, történelem, rajz, és földrajz. És végül következett a rettegett, legutolsó mumusvizsga a matek!

Mintha folyton azt éreztem volna, hogy én vagyok az Aranysárkány című Kosztolányi regényből Novák Antal tanár úr ellenlábas diákja, aki nem tudja a matekpéldát, bár Novák tanár úr minden igyekezetével azon van, hogy segítsen amiben csak tud!

Felálltam a kissé idiótán feszülő fekete öltönyömben, és vörös ingemben, melyet egy szabó csinált a Nefelejcs utcában az egész osztálynak. Kicsit idétlenül festhettem a tablóképen is, mert egyedül csak rajtam volt póló, miután elfelejtettem, hogy az érettségi előtti napokban lesz az osztályfotózás.

– Hát akkor kedves Róbert! Milyen tételt húztál? – kérdezett kíváncsi türelemmel Hódos tanár úr.

– A hanghullámok változásait! – válaszoltam kimérten, és halotthalványan. Úgy festhettem, mint szegény Nyilas Misi, akit mindenki piszkált, mert a legjobb tanuló volt. Valóságos mintadiák.

Később magam is meglepődtem, mert matekból nem szoktak, vagy csupán csak elvétve foglalkozni a hanghullámokkal. Ez sokkal inkább a fizika tárgyköréhez tartozott. „Lehet, hogy az éj leple alatt támadt egy jóakaróm, aki jóindulatúan kicserélte a tételsort?” – gondoltam, de nem tudtam meg.

– Fáradj kérlek a táblához, és vezesd le szépen a példát!

A legtöbben – akik az összetolt, hosszú asztalnál foglaltak helyet középpontban a folyamatosan vizslató elnöknővel, és az osztályfőnökkel -, mintha kicsinyes gonoszságukban tobzódtak volna, és arcukra máris kiült a kaján, vigyori öröm, hogy lám csak! Ez a nagy melák marha most fog egy irdatlanul keményet taknyolni matekból. Az elnöknő inkább érdeklődő arckifejezéssel engem kezdett vizsgálgatni. Mintha minden porcikámat precízen szemügyre vette volna.

– Nohát akkor! Róbert kedves! Rajzold fel a hanghullámokat első lépésként.

Még szerencse, hogy beszédhangok fekete-fehér felvételeit megmutatták már nekünk ének-zene órán, így két hullámos vonal húzása nem okozott nagy fejtörést.
– Remek! Most jelöld meg a szinusz, koszinuszt, majd a tangenst és a kotangenst!

„Már megint ez a sok baromság! Hol fogom én ezt valaha is használni életem során?!” – méláztam a bizonytalan jövőmről, de felrajzoltam, és egy percre kisebb büszkeséget láttam csillogni az öreg arcán, mint Matula bácsiján.

– Nagyszerű! Nemsokára készen vagy! Írd föl a megfelelő számokat, és helyettesítsd be az egyenletet! Nem kell sietni! Időnk van bőven! Tudod, ahogyan gyakoroltuk!

Már megint ez a lekicsinylés. „Tudod, hogy gyakoroltuk” – hát persze, hogy tudom! Mást se csináltunk az elmúlt két hónap során, mint töviről-hegyire újra átvettük a teljes könyv minden anyagát, úgy hogy a végére már a fejem is jócskán megfájdult.

Gondosan felírtam az egyenleteket is a táblára, és igyekeztem olyan magabiztos bátorsággal helytállni, akár egy vesztes hadvezér, aki katonáinak nem meri megmondani, hogy a csatát elvesztették, és az életben maradás is körülményes.

Közel fél órát voltam kint a tábla előtt, mire megszületett a döntés és az elégséges érdemjegy nagy nehezen belekerült a hivatalos érettségi bizonyítványomban egy szóbeli értékelés kíséretében, miszerint: „Az adott hallgató elkövetett mindent, ami emberileg lehetséges volt, hogy a humán kultúrát megőrizhesse és átörökíthesse az emberek felé!” – később is mindannyiszor újra és újra elolvastam ezt a mondatot mindig meglepett, hogy mennyire körülményesen lett megírva.

A végső finálé zárása képpen pedig elszavaltam Tóth Árpád: Arany tó az égen, és Arany János tengeri hántás című költeményeit hatalmas tapsvihart, és zajos sikert teremtve a patinás teremben.    
  

RANG-SOROLÁS

Már fölösleges sebeket szaggatott bőrünk, dobbanó szíveink köré a Mindenség kiszámított matematikája. Sohasem értett egyenletekké, érzelmek hazug, kisstílű manipulációjává degradálja magát a hős romantika s csók-pátosz. Szerveiden keresztül szokod meg a kozmoszzerű Hiányt s a kitöltött árvaságot.

Megszépített emlékeiden is fel-felsejlik egy-két tudatosan kellemetlenkedő bogár; féreg, bolha vagy tetű – ha nem figyelsz -, könnyen összerág. – E mostani hibernált, senkiházi élet csupán csak arra jó, hogy vegetálj, s bármi áron túlélhesd a rád váró sorscsapásokat.

Megkövült borostyán-könnycseppeket már aligha szorít magához a Kedves, vagy becézgeti sírva: „Mennyire nagyon szeretlek téged!” – Hajnalok pirkadó vöröslő martján talán még valahol feltűnni látszik esthajnalok üstököse, mely száguldó bolygók kontinenseként örök szerelmes reményt ír a sebzett szívekbe. Meteor-zápor köszöntést hallgat, ki setétlő szemek tavában még észreveszi az őszinteség lángoló, pöttyalakú csipkebokrait.

Idegen földön idegenként vagy elhajtanak, vagy baráti kézfogással üdvözölnek. A barátság s megbékélés határai néma egyetértésben s ritmusra mozognak. Az elmúlás tompa, telt zörejhangjai, akár egy-egy tachikardiás ritmuszavar sokszor megkísértenek s mégis – évtizedek méla múlása irányjelzőként figyelmeztet téged csináljon bár belőled díjnyertes hatökröt, vagy kényeskedő udvari bolondot e mostani becstelen, bitang nagyvilág – te most is megmaradsz Emberhez méltón még akkor is ha sárgaföldig sújtják érzelmeid! – Érezni fogod magadban tudatosan, mikor mágneses varázsként kinyújtod kezeidet Valaki titkon csak terád várakozik!

FANTÁZIA-MÁMOR

Nagytakarítást tartott az egyik unokabátyám, és mint ilyen esetekben azért nekem is csurrant-cseppet valami igazán,,felnőttes dolog” titkosított magángyűjteményéből. Ez lehetett egy régi bélyeggyűjtemény, melynek nagyon örültem, mert a kilencvenes években ez ritka nagy kincsnek számított, vagy a régen nem használt sörétes puska, melybe még mindig beleillettek a patronok, csak kicsit félre hordott, vagy a nagyon titkos férfi magazinok egész sorozata, melyen feltűnően egzotikus, stílusosan csinos, és rendszerint meztelen hölgyek kellették magukat csábosan a kíváncsi kamerák kereszttüzében, és szinte minden képről ordított, hogy ezek a nők mindig megkapják azt, amit éppen akarnak!

Engem egyetlen tökéletesen kidolgozott fénykép fogott meg. Piros bikinis fiatal hölgyet ábrázolt. Nem lehetett több mint húsz egy nehány éves. Mintha egy örökké gyerekes, játékosan bájos, és szívet megható, nemes arc nézett volna rám, azokkal a semmivel össze nem téveszthető nagyalakú, egyiptomi hercegnőkre hasonlító mélyen érző őzikeszemeivel, melybe – fényhatástól függően -, néhány arany borostyánpötty is vegyült. Ez a fénykép szinte kívánta azt, hogy egy magamfajta szerencsétlen csóró, kisstílű kis senkiházi nem csupán a nyálát csorgassa egész nap utána, de mint kulturált fiatalember egyszersmind a képzelet segítségével bátran szóba elegyedjék vele.

Még szerencse, hogy rajtam kívül nem tartózkodott senki az unokabátyám régi szobájában, ahol csupán egy-két Guns and Roses poszter és néhány rockbanda fenegyerek emlékeztetett a kilencvenes évek lázadó dicső korszakaira.
Ahogyan azt az unokabátyám kérte kitakarítottam minden négyzet centimétert a szobájában, és miután végeztem ellenállhatatlan mágneses késztetés lett úrrá ösztöneim felett, hogy csak még egyszer láthassam ezt a valódi földre szállt angyali arcot. Azonnal kinyitottam a férfimagazin megfelelő oldalát és kedvesen csacsogni kezdtem vele.
– Szia, üdvözöllek! Az én nevem Robi, és bár sajnos mindig elkerültük egymást nagyon örülök, hogy végre életnagyságban is megismerkedhettem veled! – persze a gyönyörű fénykép szinte sohasem válaszolt, én mégis szilárdul elhitettem magammal, hogy az a milliókat érő, varázslatos mennyországmosoly egyedül csakis nekem szól!
– Tudom, hogy sokan a gyerekkoruknál kezdik a bemutatkozást! Tudom mit szeretnél mondani! Hogy nehéz, szomorú gyerekkorom miatt meglehetősen félszeg, kishitű, és roppant gátlásos lettem a gyengébbik nem képviselőivel szemben. – volt egy lehajlós fényképe, ahol meglehetősen provokatív, pikáns, fekete csipkés ruhácskában pózol, miközben bájos mosolya mögött komoly emberi érzelmeket vélt felfedezni az, aki igazán megnézte arcának hamvas kontúrjait.

– Tudod kedves hölgy én nem voltam ám mindig ilyen! Persze most valószínűleg azt hiszed, hogy dehogynem! De tény és való, hogy sokat sírdogáltam, mert az összes Tini Ninja Teknőc figurámat és Batmanes autómat tönkretették az óvodában, és ez nagyon megviselt! Várjál még! Kérlek szépen… Adj nekem egy pár percet, hogy elmagyarázhassam… - itt úgy nézett rám egy másik fényképéről akár egy bosszút esküdött, elszánt istennő, akit azért küldtek az emberek világába, hogy találhasson egy balekot, akin jótékony bűnbakként elégtételt vehet.

– Tudod, amint látod már legalább száztíz kiló vagyok, és úgy érzem százkilencvennyolc centis magasságomhoz legalább kilencvenöt kilós testsúly dukálna, ha megszeretném élni saját nyugdíjas éveimet, ami innen nézve meglehetősen távolinak tűnik! – itt olyan részvéttelessé vált az arca, és alsó teltebb alkonyvörös ajka, hogy úgy éreztem, mintha ténylegesen is megsajnált volna, és legszívesebben kilépne a magazin lapjai közül, hogy őszintén megvigasztaljon.

– Tudod jobb lett volna, ha be iratkozom egy önvédelmi tanfolyamra, hogy kevesebbet piszkáljanak! Ki nem állhattam, hogy minden pokoli napon megszégyenítettek! Tudod egy kis idő után nem is az volt a baj, hogy megvertek, és püföltek, ahol értek – sokkal inkább az, hogy vannak olyan emberek, akik akkor érzik jól magukat, ha másikat gyötörhetnek, és kínozhatnak! Micsoda pokoli egy bagázs! – élénken barna csillagokként ragyogó szemeiből, mintha könnycseppek szivárogtak volna a következő fényképen, ahol a magazin soron következő lapjait lapozgattam.

– Tudod… amikor még abban az idétlen, gyerekes sorozatban szerepetél én is ott voltam a szereplőválogatáson, és te is az édesanyáddal jöttél, és én is az enyémmel! Gondolhatod máris egy közös pont van az életünkben! Sokszor olyan jó volna, ha az emberek szavak nélkül is tökéletes pontossággal éreznék, és tudnák, hogy mit gondol róluk a másik. Akár a Jing és a Jang mint az ellentétek harmóniája! Már ha te hiszel az ilyesmiben! – a könnyed, nyárias szellő hirtelen meglebbentette a kinyitott ablakon keresztül a koszos függönyök néhány maradékait, és a maradék port is annyira felkavarta a fapadlón, hogy tüsszögni kényszerültem meglehetősen sokat.
– Bocsáss meg kérlek… csak egy percet adj… muszáj kifújnom az orromat! – s most ebben a percben ez annyira jól esett, hogy betarthattam az udvarias társalgás szabályait, hogy kicsit talán büszke is voltam magamra. Ő türelmesen megvárt. Szinte magamon éreztem jólesőn kíváncsi, játékos tekintetét, és bár nem szeretem ha figyelnek, vagy követnek – jelenléte biztonságérzettel töltött el.

– Nem fogod elhinni! – büszkélkedtem egy idő után. – A szalagavatónkon négy táncban is szerepeltem! Volt ott fantáziakeringő, csárdás, no meg igazi cigány tánc! Még verset is mondtam egy visszhangzó mikrofonba.

Kislányos, ám annál érettebb, és talán tapasztaltabb arcán most láthattam elsőként a meghökkent döbbenet csodálkozó kifejezését. Mintha egyszerre azt akarta üzenni, hogy ,,Menj már! Te és a tánc? Ez most valami hülye vicc?!” – Pedig nem! Emlékeimmel sohasem hazudtam sem magamnak, sem másoknak. Persze megtörtént, hogy a szükséges konfliktusok elkerülése érdekében helyenként kikanyarítottam az igazságot, hogy mások kevésbé sérülhessenek. Ez csak nem bűn! Vagy igen!

Vajon mi késztethetett arra egy roppant csinos, fiatal lányt, hogy pózoljon kedvére egy nívós férfi magazinnak? Persze a pénzen túl? Vajon a nyers karriervágy és ambíció hívó szava mégiscsak előnyösebb, és csalogatóbbnak bizonyult mint bármi más? A magazin színes fényképei mellett mindig volt egy – másfél hasábos cikkszöveg, melyben az illető hölgyemény egy kicsit mesélt magáról, - persze erősen cenzúrázva. Kiderült, hogy a hölgy már legalább tizenhét éves kora óta masszívan benne van a showbusiness világában, mintha csak oda teremtették volna, vagy éppen bebetonozták volna egy olyan ragacsos, gusztustalanul felszínes, rózsaszínszínű masszába, mely fokozatosan terjed, de szabadulni belőle merő képtelenség. Szerintem legbelül ez a törékeny és sebezhető hölgy valójában rendkívül kiszolgáltatott, és magányos. Mint mindenki más ő is arra vágyik, hogy szeressen, és szeretve legyen ugyanakkor az örökké hajszolt biztonságnak is megvannak a maga árny oldalai.

Unokabátyám nem sokkal ebédidőben ismét megjelent. Felmérte, hogy hogy haladok a takarítási munkálatokkal, és mintha csak egy művezető, vagy igazgató lenne zsebéből pár darab papírpénzt dobott nekem, mintha éhező kutya lennék, akinek néha nem árt csontot is dobni, hogy éberen tartsuk érdeklődését.
– No, mi a helyzet édes öregem? Hogy boldogulsz? Ha készen vagy mindennel már mehetsz is! – felelte, majd máris tovább ment, mert akinek egy nap több mint huszonnégy óra, annak nincs ideje sem, hogy olyan bagatell dolgokkal foglalkozzék, mint a takarítás, vagy porolás.

– Igen, minden rendben! – bár ez utóbbit már magam sem hittem. Idegesen levettem az időközben alaposan lesuvickolt polcról a régi az alig pár éves magazint. Most már biztos, hogy nem találkozhatok ezzel a rendkívüli lánnyal, aki idő közben – több mint valószínű -, hogy büszke, házsártos feleség lett, szült egy rakás gyereket, és dúsgazdag üzletember férjével valószínűleg a Bahamákra mennek nyárra vakációzni, és a foglalkozására is úgy tekint, mint egy szükséges vállalkozásra, mely hasznot termel. Talán már semmi köze azokhoz az egyszerű, átlagos kisemberekhez, akikkel hajdanán olyan jól kijött, akikkel egy-egy közönségtalálkozó erejéig közösen selfizett, vagy elbeszélgetett, mert most minden idejét a bulvárvilágban kicsinyes kapzsisággal előteremtett megfelelési szándék foglalja le, ami – meglehet -, egy kis ideig vonzza az érdekkapcsolatokat, ám a valódi barátságokat azonnal tönkreteszi.
Néhány évvel később egy viharosra sikeredett esős közönségtalálkozón megláttam, amint éj barna haját kiengedve, csapzottan, és vadóc amazon stílusban siet a színfalak mögé, és miután egyik gyerekes fogyatékosságom volt, hogy a valódi szardínia konzerves tömegnyomort nem különösebben kedveltem elbújtam a vastag, skarlátvörös színben pompázó színpadi függöny mögé és ő pedig kissé morcos, csodálkozó arccal rám nézett. Egyetlen pillanat is elégnek bizonyult, hogy barátságos rokonszenvét elnyerhessem. Még szerencse, hogy abban az időben számos határidőnaplómat firkáltam össze saját szabad versekkel, és dalszövegekkel, melyeket a kutya sem olvasott. Lévén nem mutattam meg senkinek!

– Üdvözlöm kedves Hölgy! Már nagyon vártam ezt a találkozást… - olyan idétlenül, sután, és szerencsétlenül hangzott el ez az egy mondat, hogy valószínű ennél nagyobb örökséget valószínűleg senki se mondott volna.
– Én is örülök! Bocsásson meg, de Ön mit keres itt?! – tétova, kíváncsiságra éhes, élénken lobogó barna szemeiben különös fények támadtak, melyekről az ember képtelen lett volna eldönteni, hogy jóindulatról, vagy kicsinyességről árulkodnak.
– Kicsit nehezen mozgok az emberek világában… Sok mindenről jó lett volna beszélgetni… hoztam Kegyének valamit… - alázatosan meghajoltam, miközben szőrös, bumfordi két kezem szürkésre kopott aktatáskámban motozott határidőnaplóm után, és mire sikerült előhalásznom ő már ment is volna.

– Bocsásson meg csak még egy percre… -  loholtam utána, és már nyomtam is megilletődött finom, hattyúkezeibe két teleírt versnaplómat. – Olvastam, hogy szereti a kortárs verseket! Elhoztam az enyémeket. Őszintén remélem tetszeni fognak!

Ezt az örök érvényű szent pillanatot kellett volna a halhatatlanság számára megörökíteni, mert ahogyan rám nézett egyetlen álomszerű, mennyország-pillantásában benne volt a válasz, hogy szívesen adhat ismeretségünknek egy új esélyt.

– Oh! Hát ez igazán… nagyon köszönöm… kedves uram… fönt vagyok a közösségi médiában… ott nyugodtan levelezhetünk… bocsásson meg, de most már tényleg ideje mennem… - arcán sokatmondó, különleges, egzotikus mosoly jelent meg.

Így kezdődött egy sokat ígérő barátság kezdete, és csak remélhettem, hogy az átkozott nehéz, rohanós és kemény hétköznapokon mindketten felül tudunk emelkedni, legalább annyira, hogy egymásra is juthasson elegendő időnk.