MEGTALÁLT FELISMERÉS

A szokásos ismerkedéstől szerintem nyugodtan eltekinthetünk. Különben is. Állítólag már az óvodában egészen pontosan a kiscsoportban ismerhettük egymást. Csupán arra kellett volna koncentrálni, hogy az adott kislány vélhetőleg azért tette tönkre és rongálta meg mind egy szálig méregdrága Transformers-robotjaim, és színváltós autóim arzenáljait, mert képtelen volt beletörődni, és elfogadni az egyszerű tényt, hogy egyáltalán észre vegyem, mint egy konkurens, tehát bizonyos tekintetben vetélytársat jelentő másik gyereket, és nem pedig szerelmes partnert, akire esetleg még kíváncsi is lehetek.

Így tizenöt év távlatából az idő is mintha egyetlen szempillantást jelentene az emberi történések hosszú sorozatából. Az illető hölgy külsőre rendkívül megváltozott. Hiszen hol is volt már a jól megszokott szépen kifésült szőke haj benne a kissé ronda rózsaszín masni, amit csupán az aggodalmaskodó anyuka erőltetett, csupán csak azért, mert lánya mellett sokkalta jobban vágyott a hírnév szánalmas morzsáira. Hol volt már a fogszabályozó, mely mindannyiszor ha valaki alattomosan lekapcsolta a villanyt szikrát vetett, ha esetleg valaki megakarta csókolni. Hol volt már a renyhe, kissé gusztustalan úszógumi, és pattanásos, mitesszeres bőr, amit akárhogyan is próbáltak a legméregdrágább kozmetikai csodaszerekkel eltüntetni valami miatt szinte rendre hiba csúszott a számításba. És végezetül valahol az időben – szerencsére -, lemaradt a szódásszifonos, szárú keretes, pápaszemes szemüveg, mellyel nemcsak idétlen okostónira, de vasorrú bábára is hasonlított az illető személy, aki viselte.

Ezek most mind hiányoztak. Az ismerkedős esten elém állt egy csúcs szuper, főnyeremény, szupermodell bombázó, aki azt mondta magáról régóta ismer, és már kislány korában is rendkívül nagy hatást gyakoroltam rá, pusztán furcsa különcködő sirámommal, bármit is jelentsen az utóbbi kifejezés.

– Szia! Ne haragudj, hogy megszólítalak! Már egész biztosan nem emlékszel rám! – kezdte elragadó millió forintos bájmosollyal. Csak azt tudnám, hogy hogyan képesek a nők azonnal elérni, hogy valaki szimpatikus legyen a körükben?

– Én kérek elnézést… - nyögtem, mert sajnos az évek múlásával talán jobb lett volna, ha valamicskét adok magamra, és megpróbálok konditerembe menni, hogy gusztustalan, és cseppet sem vonzó húspogácsáimtól a hasamon végérvényesen megszabaduljak. Most viszont kisebb önbizalomra is szert tehettem volna egészen nyugodtam, hiszen lám csak! Valakinek még így is bejövök!

– Én viszont nagyon is emlékszem terád! Te voltál az a furcsa kisfiú, aki mindentől megijedt, és mindig elbőgte magát. Sokszor bepisilt! – furcsa, kellemes nevetéssel igyekezett leplezni zavarát. Nem is tudtam, hogy a sikeres, modern nők is zavarba tudnak jönni, bár ügyesen, és körmönfontan leplezik. Úgy elpirultam, mint a vadalma. Nem szoktak máris a legelső alkalommal a tragikomikus gyerekkor tiltott tabunak minősülő emlékeivel előhozakodni.

– Hogy te milyen édi cukorfalat vagy! – mosolygott legalább ötszázezer forintot kóstáló, vadonatúj ragyogó hófehér fogsorával, mely makulátlan tökéletességgel díszítette száját, és a tökéletesség professzionalizmusával ruházta fel viselőjét.

Olyan megalkudott, olcsó, kisstílű csalinak éreztem magam, aki mellett a legtöbb nő csupán elmegy szó, vagy köszönés nélkül. A másik véglet pedig, hogy olyan kihasznált játékszer vagyok, akit a nők kedvükre kihasználnak, és amikor már jócskán kifacsarták, akár egy szaftos citromot azonnal elhajítják, mint a szánalmas balek idióták többségét.

–Bocsáss meg… de sajnos nem ugrik be, hogy honnan vagy ennyire… ismerős! – vonzót akartam volna mondani, hiszen már egész fizikai megjelenése, sötét színű, csipkés, romantikus koktélruhája is azonnal felébresztette legősibb, vérforraló ösztöneimet. Talán jobb lett volna egy közismert költő szerelmes verse, ami közismert. Ám ha belegondolok, hogy a legtöbb XXI. századi közösségi médiához hozzászokott nő valósággal utálja, ha valaki versekkel kábítja őket, inkább bamba mód hallgattam, és megpróbáltam kitalálni sakklépéseit…

– Jaj, te kis hóbortos butuska! – cirógatta meg hosszú, kirúzsozott körmeivel pufók arcomat. Körmeivel bátran apríthatott volna jeget is, vagy szétkaszabolhatta volna hajótörött testemet. képzelem mit művelhet egy ilyen bestiális nőstény az ágyban. –Piroska vagyok! A Halász Piri! Így már azért remélem beugrik valami?! – érdeklődött mohón, kíváncsian. Mintha folyton egyre közelebb szeretett volna jönni, hogy beavatkozzon személyes életembe, megsértve ezzel a magánélet szentségét.

– Oh! Hát… bocsáss meg kérlek… ezt a meglepetést… - mint akit hosszan tartón a víz alá nyomnak, és aztán hosszú ideig megszólalni sem bír. Arcomat megint kellemes, pirospozsgás pír futotta el. Elvégre csak nem lesz ez az istennő olyan gyerekesen galád, hogy megint kekedzkedni, vagy heccelődni akarjon velem? Vagy mégis?!

–Látom, te semmi se változtál! – máris a hátam mögé került orvul, és könnyedén, szeretni valóan megpaskolta ellustult, zsírosodásnak indult hasizmomat. Már ha egyáltalán létezett! –Még mindig ugyanaz a gyerekes karizmatikusság sugárzik belőled! Ez nagyon bejön! – vallotta meg szégyenlősen. Úgy éreztem magam, mint akivel ténylegesen gyerekes, bosszútréfát játszanak, vagy már megint hét éves vagyok, és végig kell szenvednem a még rám váró megaláztatások, és kicsinyes gazemberségek egész sorozatait. Ez lehet, hogy meg is látszódott arcomon, mert ő észrevette, és hirtelen hangnemet váltott. Akinek füle van a hallásra megérezhette szavainak árnyaltabb, összetett árnyékait.

– Jaj, meg ne sértődj nekem édesem! Csak vicceltem! Megpróbálom oldani ezt a nagyon stresszes hangulatot! Kérsz egy koktélt, vagy valami erősebbet? Én meginnék most egy Manhattan-koktélt, vagy egy kis Kozmót! Te mit innál? – ajánlkozott, akár egy főpincér. Mivel nem iszom alkoholt, kissé feszélyezve éreztem magamat, de aztán gátlásosságomat félretéve kértem egy kólát.
– Csak kólát citrommal, vagy whiskyvel? – tréfálkozott miközben ravaszkás fény csillogott nagyalakú barna szemeiben.

– Csak simán! Köszönöm szépen! – tétován, földbegyökerezett megsemmisüléssel vártam rá, amíg oda galoppozik könnyed, rugalmas, sportos gazellaléptekkel az önkiszolgáló asztalhoz, és tölt mindkettőnknek. Mintha az összezsúfolt, ricsajozó randizó társaság macsó Alfa-hímei is mind begerjedtek volna már arra a lassított felvételre, amit az én agyam is képkockák sorozataként közvetített. „Basszus! El a kezekkel Uraim! Ő az én barátnőm!” – jó lett volna most ordítani.

–Itt vagyok mucuska! De szívecske miért nem ültél le?! Itt álldogálsz! A végén még a biztonságiak érzik magukat fenyegetve! – „már megint egy olcsó vicc!” – gondoltam, és megpróbáltam mosolyt erőltetni savanyó, fakó fehér arcomra, de valahogy megint nem sikerült.

–Tessék a kólád! – adta oda a kissé sablonos, papírpoharat, melyből varázslatos módon megmaradt az üdítő minden cseppje, míg magának koktélt készített napernyővel igazi karibi stílusban. Ha egy ilyen nő feszít az ember mellett bikiniben a Karibi-térségben mindenkit megevett a sárga irigység.

–Szerintem ott üljünk le! Az ablak mellett! – már sietett is utat törve magának a zsúfolt emberek között, aki mintha hercegnő lenne zokszó nélkül félreálltak az útjából. Engem persze szóra sem méltattak. Még nekem kellett ügyetlenül zsonglőrködnöm közöttük mire sikerült megtalálnom a helyemet. Akár egy Benny Hill komédiajelenet, ám ezúttal kihagyták a gyorsítást.
Amikor odaértem az asztalhoz ő már a koktélját itta kacskaringós szívószállal, és kedvére játszadozott a napernyővel.
– Na végre valahára kis bocsom! Mi tartott ennyi ideig? – viccelt, ám én halálosan komolyan gondoltam szavait, és pechemre kicsit meg is sértődtem.

– Ne butáskodj szívem! Nem érzed, hogy viccelek! Istenem! – emelte égre mennyország-tekintetét. – Hogy te micsoda egy sótlan, begyepesedett alak lettél! Hallod-e?!
–Bocsáss meg… kérlek… nem úgy gondoltam… - már megint az idióta kisfiús sárm.

–Semmi gond! – kortyolt egy nagyot. –Hé! Ez a koktél valami isteni! Biztos nem kérsz egyet? nem tudod mit hagysz ki!

–Tudod már régóta nem ittam intenzíven, és nem szeretném elrontani a romantikus este hangulatát! – hiszen valamit mondanom kellett, bár biztosan észrevette, hogy nem szeretem az alkoholt.

– Hogy neked mindig mennyire igazad van cicukám! – kéjesen megnyalta enyhén telt alsó ajkát, melyet kislányként utált, mert a nagy fogai miatt úgy érezhette folyton őt bámulják. – De most aztán ne kertelj! Ki vele! Van barátnőd? Feleséged? Gyereked?

Mindent egyszerre! Ez nagyon tetszik! Nem vesztegeti bagatell semmiségekre az idejét.

– Hát… ami azt illeti volt valakim, de kiderült, hogy ő mást keresett ebben a párkapcsolatban… - már megint az örökös önsajnálati hangnem, amitől vagy fejre állnak, vagy a falat kaparják kínjukban az emberek, míg a többség valósággal máris megfojtana egy kanál vízben.

– Jaj kis drágám! Ez borzasztó! – ragadta meg védelmező anyatigrisként két szőrös kezemet. – Őszintén sajnálom! – máris csókolgatni, puszilgatta kezeimet, amitől a legtöbb helységben ücsörgő kiéhezett férfi máris ellenséges vetélytársként kezdett felém gyilkos, agresszív pillantásokat küldözgetni. – Beszéljünk róla szívem? Tudod nekem bármit elmondhatsz, nem adom tovább! A mi titkunk marad!

– Nem szeretnélek terhelni az én kálváriámmal, egészen biztos neked is voltak mélypontok a saját életedben! – próbáltam megsimogatni kezét, de mintha nem is rám figyelt volna, sokkal inkább szavaim értelme vonhatta el kíváncsi figyelmét.

– Ugyan már! Ez nem igaz kis csacsim! De… ahogy gondolod! – újabb hatalmas, mohó korty következett a megkezdett koktélból. Szinte hallani lehetett, amint a kellemes nedű végigszánkáz a nyelőcsőn, majd elér a mellkas és a dobogó szív pitvaráig.

– Mivel foglalkozol mostanság? – visszatért a rendes kerékvágásba.

– Hát… lássuk csak! Öt és fél évet tanítottam vegyesen törit, és irodalmat, de onnan elég hamar mennem kellett, mert az igazgató nem bírta a képemet. A gyerekek viszont nagyon megszerettek. Később online marketinggel, és szerzői könyvkiadással kezdtem próbálkozni. Egyik sem hozott sokat a konyhára, de mivel szívügyem az irodalom, és a versek nagyon szeretem csinálni. – Úgy hallgatta szavaimat, mintha – legalább is -, űrhajós, szuperhős, vagy akciófilmsztár lennék, akinek egyetlen küldetése van megmenteni ezt az egész elátkozott sárbolygót, és az emberiséget. Szinte minden szavam lenyűgözte, és nagyokat sóhajtott is hozzá elragadtatottan, mint akit máris valósággal felizgatnak a hallottak.

– Ez fantasztikus! Bámulatos! – közelebb hajolt úgy, hogy szinte egész porcikája érezhetően hevült. Előbb pufók arcomat puszilta meg, majd amikor már elég közel volt hozzá hosszan megcsókolt. – Ne haragudj, de ezt muszáj volt! Ki tudja mikor lesz alkalmunk ismét összejönni, nem igaz?! – s visszahuppant a helyére.

– Nahát! Ezt nevezem! – böktem ki spontán. Pedig mindig megszoktam már jó előre gondolni, hogy mit is fogok mondani. Most mégis nem találtam a szavakat.

– Megint meglepődtél! Csak nem azt akarod mondani kis hörcsögöm, hogy még életedben nem csókoltál meg egyetlen nőt sem persze az anyukádon kívül?! – játszotta a meglepettet.

– Hát… a jelek szerint… - kisfiús tétovaságom valósággal máris beindította anyai ösztöneit, mert most szabályosan majdnem kirúgta maga alól a széket, felállt, és megint megcsókolt. De ezúttal valósággal magához húzta arcomat, és két kezével védelmezően átkarolt miközben mélyítette csókját. Miért éreztem úgy, mintha én lennék a préda, ő pedig a fekete özvegy személyesen?! Fogas kérdés.
–Hu! – sóhajtott. – Ez már sokkal jobb volt! – húzódott vissza székére.

Én hosszú percekig szinte kábultan meg voltam babonázva. Mintha ajkait, és csókját valami kellemes, szerelmes masszával vonták volna be, mely felszabadítja a boldogsághormonokat az agyban, ami aztán a későbbi szervekre is hatással van.

– Hahó! Itt vagy még drágám? – kezeivel körkörös mozdulatokat írt le megbabonázott, bamba szemeim előtt.

– Tessék? Igen… hogy vagy? – értem magamhoz.

– Remekül vagyok! És látom te is! Mit szeretnél? Mit csináljunk? – ez volt az egyik döntő lépés. Most megadta magát.
– Nem is tudom! Beszélgessünk még!

– Nyugodtan! Mire vagy kíváncsi? – kérdése meglepett, mert sokkalta őszintébben és közvetlenebbül hangzott, mint az én saját válaszaim többsége.
– Nem is tudom! Neked vannak gyerekeid? Családod? – bukott ki belőlem a kritikus hetedik percben.

– Jó kérdés! – fújt egy nagyot. – Volt egy fantasztikus szeretőm, aki megcsalt, és amikor én gyereket szerettem volna zokszó nélkül faképnél hagyott! Hát ennyi a történet! – annyira sebezhető, és törékeny volt ebben a percben, hogy rendszerint most szokott következni a filmekben az átkarolós, vigasztaló jelenet. De jó lett volna most őszintén megvigasztalni.

– Őszintén sajnálom! Én… nem is tudom, hogy mit mondjak… - zsebkendőt készítettem elő, és már éppen arra készültem, hogy átadom neki, amikor már megint megelőzött. Felállt, és szó nélkül az ölembe ült, majd zakós vállaimra hajtotta fejét. Olyan volt ekkor, mint egy sebezhető virágszál, akinek erőszakkal szakították le a szirmait.

– Ne szólj semmit, kérlek, csak ölelj át! – hallottam sportos, egzotikus testének rázkódását, és megviseltségét ruhája alatt. Ahogy a karomban tarthattam ezt az angyali csodát arra nem voltak szavak. Talán harminchat évem alatt egyszer sem történt meg velem ekkora meglepetésszerű csoda. És tessék! Itt ücsörgött az ölemben, miközben szabályosan kiöntötte nekem aranyszíve minden titkát.

Hosszú percek után bontakozott ki az ölelésből, és csillogó, könny-fátyolos szemeivel rendkívül hálásnak, és boldognak látszott, hogy ennyire áttudom érezni azt, ami vele történt.

– Nem tudom mondták-e már neked életem, de SZERETLEK!

Kijelentése váratlanul, meglepetésszerűn zuhant rám, mégis ez volt a leggyönyörűbb, amit egy igazi nő valaha is mondhatott nekem.

– Számomra is nagyon fontos vagy! – óvatosan simogatni kezdtem a hátát, mint a kisbabáknál, hogy biztosan megnyugodjon.
Megszűnt az idő, és a tér. Már csak mi voltunk, és mintha közösen, szerelmesen turbékolva lebegtünk volna a mindenségben, mely megszólította lelkiismereteinket…