SZUPERHŐSÖK AZ ÉLETBEN

A nagy Csendes-óceán partvidékén Kalifornia államban szinte mindig nagy volt a nyüzsgés, és attrakció, ha egy-egy Hollywoodi szupersztár, vagy filmcsillag feltűnt akár csak egy ötcsillagos étteremben, vagy egy méregdrága üzletből lépett ki sietős, ideges léptekkel, hogy a mindenre éhes, és mohó paparazzi-hiénák elől biztos menedéket találhasson – általában -, szándékosan sötétített üvegű Chevrolet luxus terepjárójában.

Most viszont mivel meglehetősen nagy költségvetésű szuperprodukcióról volt szó, melyben Oscar-díjas legendák is fel-feltünedeztek a legtöbb arrogáns, kötözködő, spanyolviasz gyáros filmcsillag egészen egyszerűen nem lehetett meg, hogy bizonyos rájuk nézve kínzó, és fölöttébb kellemetlen kötelezettségeknek ne tegyen eleget. Néhányan éppen ezért maradtak távol az összes feleslegesség számba menő felhajtástól, és inkább zárkóztak be a lakókocsijukba.

Egy alig hat éves fantasztikusan talpraesett kislány saját szuperhős jelmezbe öltözött, és minden vágya az volt, hogy élőben találkozhasson nagy kedvenc szereplőivel, mert éppen válófélben lévő apja megígérte neki, hogy láthatja kedvenceit, és – feltéve persze -, ha a szerencse is melléjük szegődik bátran kaphat még akár autogramot, és közös selfie is, amit később színes nyomtatóval kinagyíttatnak, és kiakaszthat gyerekszobája falára.

– Apu! Ugye elviszel oda! Légy szi! megígérem, hogy nagyon jó kislány leszek! – kérlelte gyönyörűséges bociszemekkel a rendszerint szófogadó kislány kissé idegeskedő, és most stresszes apát, akinek látszólag egészen máshol járt az esze. Hiszen, ha neki kell a gyerektartás mellett az asszonytartást és egyéb anyagi természetű dolgokat is fizetnie akkor félő, hogy másra már nem igen fogja futni szerény fizetéséből. De valahogy csak megoldja! Elvégre az élet és a világ nem áll meg. Legfeljebb csak más összefüggéseket, fordulatokat vesz ez az egész összerendezett egész, melyről mindenki a legjobbat feltételezte.

– Igen! Drágaságom! Megígértem! Apunak még van egy kis dolga, de utána esküszöm mindenre, ami szent, hogy elviszlek! – ígérte, fogadkozott, csakhogy tüneményes angyalkája végre már hagyja békén, mert időközben egyre hasogatóbb, é pokoli fejfájás kezdte hasogatni agyát. Valósággal úgy érezte, mintha feje menten ketté akarna hasadni. Talán ő tehet egyedül arról, hogy felesége boldogtalan lett? A belét is kidolgozta egész álló nap az építkezéseken. Ha valamelyik gazdag embernek palotaméretű luxusingatlan kellett akkor mindig ő volt az, aki – ha kellett -, melósokat szervezett, maltert, cementet kevert, vagy aszfaltozott, hogy a határidőre haladéktalanul minden a legnagyobb rendben legyen. És akkor tessék! Most még ez is! Micsoda érthetetlen baromság! Az asszony egyszer csak úgy dönt, hogy pár hónapra visszaköltöznek az anyósa kertes házába a kislányával, őt pedig senkiházinak tekintik. Később már odáig fajult ez z egész, hogy valósággal notórius üldözési gondolatok jártak a fejében. „Mi van, ha ez az egész csak látszat? És tulajdonképpen a felesége csak azért találta ki ezt az egészet, mert valójában egy másik férfival csalja meg őt kellő rendszerességgel?” Hogy lehet ennyire képmutató, és szívtelen?

A hatalmas, égimeszelős pálmafák hűsítő árnyékokkal csalogatták az összesereglett embertömegeket. Úgy tűnt, hogy valósággal a kontinens minden szegletéből ideözönlöttek csak azért, hogy élőben is megcsodálhassák kedven színészeiket. Mintha az embereket egyedül csak a minél nagyobb, és kolosszálisabb méretű, gigantikus felhajtások, parádék, sajtótájékoztatók nyűgöznék le, míg az élet hétköznapi, tehát egyszerű és átlagos dolgai elfelejtődnének, elsikkadnának az emlékezet számára.
Szinte már minden parkolóhely zsúfoltan foglalt volt, így kénytelen volt megállni egy tűzcsap mellett. Nem baj! Legfeljebb majd reklamálni fognak kicsit a közterület felügyelők, vagy a tűzoltók, ha tűz lesz. Meg kellett állnia, mert most ő a nagy felnőtt, a gondoskodó szülő, és nagyon szeretett volna valamiben kitűnni, hogy kislánya igenis büszke lehessen rá, ha már egész életében sohasem lehetett maximálisan szerencséje. Most ő a szuper apu!

– Apu! Szerinted találkozhatok Wonder womannal, és Batmannel? – a kislány hangja időnként megremegett. Mintha tudatosan is érezte volna, hogy apja mindig mindent megígér számára, de valójában sohasem képes megtartani fogadalmát, így nem lehet rá számítani.
– Nem tudom kicsim! Majd meglátjuk! De most muszáj gyalogolnunk, mert sajnos az összes parkolóhely betelt. – kiszálltak az autóból, és az idegeskedő apuka remegő, erős kezekkel szabályosan kivonszolta a gyenge csontú, szuperhős jelmezes kislányt, aki ebben a percben kicsit megijedt, mert nem tudta hova tenni apja hirtelen jött rigolyás, és érthetetlen viselkedését. Csak a fokozódó indulatot, és haragot érezte, mely fokozatosan tört elő a férfiból.
– Apu! Légy szi! Ne fogj olyan erősen, mert fáj a karom! – kérlelte apját a kis hercegnő.

– Most akarod őket látni, vagy sem! Mert tőlem vissza is fordulhatunk! – kérdezte hangosan, szinte már ordítva a megszeppent, félős kislánytól, majd egyszer csak meggondolta magát, mint aki máris észhez tért, és belátta, hogy kislánya még gyerek, és nagyon sok felnőtt dolgot nem ért. Óvatosan lehajolt hozzá:

– Életem! Ne haragudj! Tudod anyu meg apu most nagyon haragszik egymásra! Biztos te is szoktál haragudni az csoporttársaidra, vagy barátaidra. Ilyenkor tudod az ember nem a szeretteire mérges, sokkal inkább önmagára, mert annyira tehetetlennek érzi magát! Megérted ezt édesem?!
– Igen… meg! – felelte szinte tanácstalanul, majd máris eleredtek gyönyörű, nagy gombszemeiből a visszafordíthatatlan könnyek.
– Jaj, bogárkám! Ne sírj! Egy szuperhős sohasem sír, de mindig felveszi a harcot a szuper gonoszokkal szemben! – egy papír zsebkendővel megtörölte szemecskéit, majd ölbe kapta, és sietősebbre vette lépteit, mert időközben hatalmasra duzzadó, valóságos, minden oldalról hömpölygő tömeg kerítette hatalmába azt a nagyobbacska teret, ahol a színészek egy hatalmas összetolt asztal mellett autogramokat osztogattak, fényképezkedtek a rajongókkal, vagy csak a riporterek ügybuzgó, és túlzottan kíváncsi kérdéseire próbáltak meg velős, frappáns válaszokkal szolgálni.

– Ne izgulj kincsem! Mindjárt ott vagyunk! – letette a kislányt, amint célhoz közel értek. Még így is volt egynehány kellemetlenkedő fanatikus, akik szó szerint valósággal felöklelték a legtöbb embert, mert megszállottságuk oly mértéket öltött akár az euforikus őrület, ha szupersztárok közelébe juthatnak – akár csak másodpercekre is.

– Nézzék! Ott van Chris Pratt és Gal Godot! Vajon milyen lesz majd az új Wonder woman film? – hasonló kérdésekre voltak kíváncsiak a minden lében kanál sajtó munkatársai is, akik minél szaftosabb a szennyes történetekkel rendelkeztek annál több embert voltak képes megszólítani, és manipulálni. Az ember igazán csak ekkor döbbenhet rá a bulvármédia károsan befolyásoló tömegmanipulációira, melyek úgy terjedtek akár a fertőző betegségek, és sohasem lehetett őket kellő mértékben visszafojtani.

A legtöbb hollywoodi filmcsillag közvetlen, jó fejnek mutatkozott. Robert Dawney még azt is megengedte, hogy két vasember kosztümbe bújt ismeretlen rajongó felkapja a levegőbe, és körbe hordozzák pár percre, mint valami győzelmi trófeát. Majd jött a gáláns jópofizgatás, autogram osztogatás, és közös selfizés, majd amikor úgy tűnt a rajongók kezdtek lekopni egy újabb telhetetlen, és mohó roham következett, és minden kezdődött elölről.

– Hogy érzed magad drágaságom? – kérdezte az apuka, aki már most úgy verejtékezett, akár egy vadállat, mert a déli órák környékén a levegő hőmérséklete drasztikusan, és provokatívan megemelkedett.
– Kicsit fáradt vagyok… - panaszkodott vékony, alig hallható egérhangján az angyalka, de kitartott. Elvégre hányszor az életben lehet alkalom igazi hősökkel, és hús-vér sztárokkal találkozni, akik – meglehet -, egyedül csak arra várakoznak, hogy szóba elegyedhessenek a kíváncsiságra éhes emberekkel, és minél több kérdésre válaszolhassanak.

– Édesem! Nyugodj meg! Mindjárt mi következünk! Fantasztikus lesz! Majd meglátod! Csak tarts még ki egy pár  percet! – igyekezett csekélyke lelkierőt csepegtetni elfáradt, elcsigázott kislánya szívébe az apuka, aki észre se vette, hogy kislánya előfordult, hogy napszúrásgyanús. Bár talán sokkal inkább a szuperhős jelmez lehetett a ludas, melyet már kora reggel óta viselt. Talán még abban is reggelizett.

Egy két méter magas izomkolosszus terelte a hatalmas emberáradatot a nagy asztalok irányába. Látszólag úgy festett, mint egy birkózó, vagy testépítő kidobó ember méretes bicepszekkel, melyek simán lazán kilapíthatnak egy buldózert is, ha valaki fel merné idegesíteni.

– KÖVETKEZŐT! – ordította bele a zsivalygó tömegbe, hátha bárki meghallja.

Az apuka számára most jött el a felkínált alkalom. Kislánya szemében végre olyan apukává válhat, akinek egyetlen fontos feladata van ezen a földön: hogy kislányát boldognak és elégedettnek láthassa, és ennek érdekében képes mindent megadni, és megtenni, hogy teljesülhessenek az álmai, és vágyai. Hiszen egyszer van z életben gyerekkor, nem igaz?!

Megint ölbe vette, és óvatosan, lépésekben haladva odasétált a sztárszínészek hosszú asztalához, ahol a legtöbb színész újabb végelláthatatlan autogramokat osztogatott jobbára semmitmondó fecnikre, néhol emlékkönyvekbe, és műmosollyal vigyorogva beálltak a szokásos selfizésekhez, hadd legyen meg mindenkinek az öröme.

– Üdvözölöm… kedves Uram… - köszöntötte személyesen Robert Dawney az most idegeskedő apukát. – Parancsol egy posztert, autogramot…? – széles, napszemüveges, piperkőc mosolyát szinte mindenki jól ismerhette a mozifilmekből.

– Kicsim! Kérlek ébredj fel! – suttogta kislánya fülébe. –Itt áll előttem a Vasember! – noszogatta szemlátomást nagyon fáradt kislányát. Beletelt pár percbe, mire a kislány kinyitotta szemeit, és hirtelen olyan élénk érdeklődésű lett, és olyan fitt, mint akibe húsz liter kólát diktáltak bele, csakhogy ébren maradjon.

– Nézzenek oda! Ifjú hölgy! Fantasztikus a jelmezed! – nézett oda Gal Godot, és megsimogatta a kislány haját, mintha csak szerető anyukája lenne. –Én is szeretnék egy ilyen jelmezt, de sajnos az enyémet vissza kellett adnom a stúdiónak, amikor befejeztük a forgatást. – máris következett az aláírás, és a poszterosztás.
Egy valaki azonban hiányzott a bosszúállók csapatából. A Lokit alakító angol, shakespeare-i színész. Az ember nyugodtan mondhatná, hogy angolosan távozott, feltűnés nélkül, ám ha az emberre számítanak, akkor ez nem tűnik elfogadható mentségnek.

Valaki máris elejtette a kérdést, hogy hol lehet a felkapott színész?

– Szerintem egész nap abban a tetves lakókocsijában kuksol, és esze ágában sincs, hogy a rajongói elé dugja a tetves orrocskáját. – jegyezte meg valaki a tömegből szarkasztikusan.
A kislány vigyorgó, mosolygó arcára hirtelen a tartós, lemondó szomorúság vont viharfelhőket. Amikor annyira szeretett volna Lokival is találkozni. Lehet, hogy a való életben nem is annyira gonosz, mint a filmeken, és az is lehet, hogy talán ő is szereti a csokifagyit, mint ő? Hát akkor mi történhetett? Miért nincs itt, amikor mindenki számít rá?

– Nos… Kedves Uram és ifjú Hölgyem! Nagyon örültem a találkozásnak! – villantotta meg mosolyát az élő Tony Stark előttük, és mintha csak egy élőszereplős filmben lenne megint kecsesen végig galopozott az asztal mellett, és visszatért eredeti helyére.

A kislány most vigasztalhatatlanul sírva fakadt. Gal Godot hatodik érzékkel megérezte az ilyesmit, elvégre a való életben is büszke édesanya volt, és az anyai ösztön műszere hamisíthatatlan vészjelzéseket küld a szívnek, és az agynak.

– Kislány? Mi baj van? No, te szegény kis drága? Az a fránya, csúnya Loki elvette a jó kedvedet? – simogatta meg újra fejecskéjét.

– Oh! Elnézést kérek… - kezdett mentegetőzésbe a feszült apuka. – Tudják az a helyzet, hogy a feleségemmel mi most nagyon haragszunk egymásra, és úgy tűnik, hogy ez a gyereken csapódik le! Mintha barátaihoz, és nem ismeretlen, vadidegen filmsztárokhoz beszélt volna.

– Semmi probléma kedves Uram! Én is szülő vagyok! – az igazi Wonder woman máris benyúlt méregdrága retiküljébe és kihalászott egy nagyméretű szívecskés nyalókát és egy ártalmatlan plüssállatkát. Felállt az asztaltól, és odahajolt a szomorkodó, apja kezét szorongató kislányhoz, aki most roppant elveszettnek, sebezhetőnek, és sérültnek látszott.
– Figyelj csak édesem! Ez itt Picúr Úrfi! Egyik kedves barátom! Az utóbbi időben nagyon kevés időm volt foglalkozni vele, ha megkérnélek vigyáznál, és gondoskodnál róla! Hidd csak el, nagyon hálás lesz érte! – kis pöttöm, pufók kezei közé rakta óvatosan a plüssállatot, a megszeppent, leesett állú apukának jutott a nyalóka.

A kislány kisírt szemekkel, és egy fájdalmas mosollyal megköszönte, hogy ennyire kedves volt az igazi Wonder Woman, majd apukájával együtt tovább sétáltak, ki a tömegből.

Amikor az apuka és kislánya eltűntek a tömegből Gal Godot kénytelen volt megigazítani mindig makulátlanul tökéletes sminkjét, mert időközben őt is valósággal elöntötték a valódi, hamisíthatatlan érzelmek, és az elmaszatolódott szemfesték korántsem fest olyan jól az magazinok címoldalán. Mégis, akik szemtanúi voltak az esetnek, illetve okos telefonjaikkal videóztak máris serénykedő szorgalommal töltötték fel a közösségi média oldalakra a legújabb Wonder womanos hőstettet a síró kislányról, hatalmas rajongótábort, és gratulációkat szerezve a sztárszínésznő és követőik számára.

– Mondjátok meg Lokinak, ha nem akar Thorral összeakaszkodni legközelebb legyen itt időben, és elégítse ki a közönségét! – jegyezte meg epésen, és jogos haraggal Robert Dawney.