FANTÁZIA-MÁMOR

Nagytakarítást tartott az egyik unokabátyám, és mint ilyen esetekben azért nekem is csurrant-cseppet valami igazán,,felnőttes dolog” titkosított magángyűjteményéből. Ez lehetett egy régi bélyeggyűjtemény, melynek nagyon örültem, mert a kilencvenes években ez ritka nagy kincsnek számított, vagy a régen nem használt sörétes puska, melybe még mindig beleillettek a patronok, csak kicsit félre hordott, vagy a nagyon titkos férfi magazinok egész sorozata, melyen feltűnően egzotikus, stílusosan csinos, és rendszerint meztelen hölgyek kellették magukat csábosan a kíváncsi kamerák kereszttüzében, és szinte minden képről ordított, hogy ezek a nők mindig megkapják azt, amit éppen akarnak!

Engem egyetlen tökéletesen kidolgozott fénykép fogott meg. Piros bikinis fiatal hölgyet ábrázolt. Nem lehetett több mint húsz egy nehány éves. Mintha egy örökké gyerekes, játékosan bájos, és szívet megható, nemes arc nézett volna rám, azokkal a semmivel össze nem téveszthető nagyalakú, egyiptomi hercegnőkre hasonlító mélyen érző őzikeszemeivel, melybe – fényhatástól függően -, néhány arany borostyánpötty is vegyült. Ez a fénykép szinte kívánta azt, hogy egy magamfajta szerencsétlen csóró, kisstílű kis senkiházi nem csupán a nyálát csorgassa egész nap utána, de mint kulturált fiatalember egyszersmind a képzelet segítségével bátran szóba elegyedjék vele.

Még szerencse, hogy rajtam kívül nem tartózkodott senki az unokabátyám régi szobájában, ahol csupán egy-két Guns and Roses poszter és néhány rockbanda fenegyerek emlékeztetett a kilencvenes évek lázadó dicső korszakaira.
Ahogyan azt az unokabátyám kérte kitakarítottam minden négyzet centimétert a szobájában, és miután végeztem ellenállhatatlan mágneses késztetés lett úrrá ösztöneim felett, hogy csak még egyszer láthassam ezt a valódi földre szállt angyali arcot. Azonnal kinyitottam a férfimagazin megfelelő oldalát és kedvesen csacsogni kezdtem vele.
– Szia, üdvözöllek! Az én nevem Robi, és bár sajnos mindig elkerültük egymást nagyon örülök, hogy végre életnagyságban is megismerkedhettem veled! – persze a gyönyörű fénykép szinte sohasem válaszolt, én mégis szilárdul elhitettem magammal, hogy az a milliókat érő, varázslatos mennyországmosoly egyedül csakis nekem szól!
– Tudom, hogy sokan a gyerekkoruknál kezdik a bemutatkozást! Tudom mit szeretnél mondani! Hogy nehéz, szomorú gyerekkorom miatt meglehetősen félszeg, kishitű, és roppant gátlásos lettem a gyengébbik nem képviselőivel szemben. – volt egy lehajlós fényképe, ahol meglehetősen provokatív, pikáns, fekete csipkés ruhácskában pózol, miközben bájos mosolya mögött komoly emberi érzelmeket vélt felfedezni az, aki igazán megnézte arcának hamvas kontúrjait.

– Tudod kedves hölgy én nem voltam ám mindig ilyen! Persze most valószínűleg azt hiszed, hogy dehogynem! De tény és való, hogy sokat sírdogáltam, mert az összes Tini Ninja Teknőc figurámat és Batmanes autómat tönkretették az óvodában, és ez nagyon megviselt! Várjál még! Kérlek szépen… Adj nekem egy pár percet, hogy elmagyarázhassam… - itt úgy nézett rám egy másik fényképéről akár egy bosszút esküdött, elszánt istennő, akit azért küldtek az emberek világába, hogy találhasson egy balekot, akin jótékony bűnbakként elégtételt vehet.

– Tudod, amint látod már legalább száztíz kiló vagyok, és úgy érzem százkilencvennyolc centis magasságomhoz legalább kilencvenöt kilós testsúly dukálna, ha megszeretném élni saját nyugdíjas éveimet, ami innen nézve meglehetősen távolinak tűnik! – itt olyan részvéttelessé vált az arca, és alsó teltebb alkonyvörös ajka, hogy úgy éreztem, mintha ténylegesen is megsajnált volna, és legszívesebben kilépne a magazin lapjai közül, hogy őszintén megvigasztaljon.

– Tudod jobb lett volna, ha be iratkozom egy önvédelmi tanfolyamra, hogy kevesebbet piszkáljanak! Ki nem állhattam, hogy minden pokoli napon megszégyenítettek! Tudod egy kis idő után nem is az volt a baj, hogy megvertek, és püföltek, ahol értek – sokkal inkább az, hogy vannak olyan emberek, akik akkor érzik jól magukat, ha másikat gyötörhetnek, és kínozhatnak! Micsoda pokoli egy bagázs! – élénken barna csillagokként ragyogó szemeiből, mintha könnycseppek szivárogtak volna a következő fényképen, ahol a magazin soron következő lapjait lapozgattam.

– Tudod… amikor még abban az idétlen, gyerekes sorozatban szerepetél én is ott voltam a szereplőválogatáson, és te is az édesanyáddal jöttél, és én is az enyémmel! Gondolhatod máris egy közös pont van az életünkben! Sokszor olyan jó volna, ha az emberek szavak nélkül is tökéletes pontossággal éreznék, és tudnák, hogy mit gondol róluk a másik. Akár a Jing és a Jang mint az ellentétek harmóniája! Már ha te hiszel az ilyesmiben! – a könnyed, nyárias szellő hirtelen meglebbentette a kinyitott ablakon keresztül a koszos függönyök néhány maradékait, és a maradék port is annyira felkavarta a fapadlón, hogy tüsszögni kényszerültem meglehetősen sokat.
– Bocsáss meg kérlek… csak egy percet adj… muszáj kifújnom az orromat! – s most ebben a percben ez annyira jól esett, hogy betarthattam az udvarias társalgás szabályait, hogy kicsit talán büszke is voltam magamra. Ő türelmesen megvárt. Szinte magamon éreztem jólesőn kíváncsi, játékos tekintetét, és bár nem szeretem ha figyelnek, vagy követnek – jelenléte biztonságérzettel töltött el.

– Nem fogod elhinni! – büszkélkedtem egy idő után. – A szalagavatónkon négy táncban is szerepeltem! Volt ott fantáziakeringő, csárdás, no meg igazi cigány tánc! Még verset is mondtam egy visszhangzó mikrofonba.

Kislányos, ám annál érettebb, és talán tapasztaltabb arcán most láthattam elsőként a meghökkent döbbenet csodálkozó kifejezését. Mintha egyszerre azt akarta üzenni, hogy ,,Menj már! Te és a tánc? Ez most valami hülye vicc?!” – Pedig nem! Emlékeimmel sohasem hazudtam sem magamnak, sem másoknak. Persze megtörtént, hogy a szükséges konfliktusok elkerülése érdekében helyenként kikanyarítottam az igazságot, hogy mások kevésbé sérülhessenek. Ez csak nem bűn! Vagy igen!

Vajon mi késztethetett arra egy roppant csinos, fiatal lányt, hogy pózoljon kedvére egy nívós férfi magazinnak? Persze a pénzen túl? Vajon a nyers karriervágy és ambíció hívó szava mégiscsak előnyösebb, és csalogatóbbnak bizonyult mint bármi más? A magazin színes fényképei mellett mindig volt egy – másfél hasábos cikkszöveg, melyben az illető hölgyemény egy kicsit mesélt magáról, - persze erősen cenzúrázva. Kiderült, hogy a hölgy már legalább tizenhét éves kora óta masszívan benne van a showbusiness világában, mintha csak oda teremtették volna, vagy éppen bebetonozták volna egy olyan ragacsos, gusztustalanul felszínes, rózsaszínszínű masszába, mely fokozatosan terjed, de szabadulni belőle merő képtelenség. Szerintem legbelül ez a törékeny és sebezhető hölgy valójában rendkívül kiszolgáltatott, és magányos. Mint mindenki más ő is arra vágyik, hogy szeressen, és szeretve legyen ugyanakkor az örökké hajszolt biztonságnak is megvannak a maga árny oldalai.

Unokabátyám nem sokkal ebédidőben ismét megjelent. Felmérte, hogy hogy haladok a takarítási munkálatokkal, és mintha csak egy művezető, vagy igazgató lenne zsebéből pár darab papírpénzt dobott nekem, mintha éhező kutya lennék, akinek néha nem árt csontot is dobni, hogy éberen tartsuk érdeklődését.
– No, mi a helyzet édes öregem? Hogy boldogulsz? Ha készen vagy mindennel már mehetsz is! – felelte, majd máris tovább ment, mert akinek egy nap több mint huszonnégy óra, annak nincs ideje sem, hogy olyan bagatell dolgokkal foglalkozzék, mint a takarítás, vagy porolás.

– Igen, minden rendben! – bár ez utóbbit már magam sem hittem. Idegesen levettem az időközben alaposan lesuvickolt polcról a régi az alig pár éves magazint. Most már biztos, hogy nem találkozhatok ezzel a rendkívüli lánnyal, aki idő közben – több mint valószínű -, hogy büszke, házsártos feleség lett, szült egy rakás gyereket, és dúsgazdag üzletember férjével valószínűleg a Bahamákra mennek nyárra vakációzni, és a foglalkozására is úgy tekint, mint egy szükséges vállalkozásra, mely hasznot termel. Talán már semmi köze azokhoz az egyszerű, átlagos kisemberekhez, akikkel hajdanán olyan jól kijött, akikkel egy-egy közönségtalálkozó erejéig közösen selfizett, vagy elbeszélgetett, mert most minden idejét a bulvárvilágban kicsinyes kapzsisággal előteremtett megfelelési szándék foglalja le, ami – meglehet -, egy kis ideig vonzza az érdekkapcsolatokat, ám a valódi barátságokat azonnal tönkreteszi.
Néhány évvel később egy viharosra sikeredett esős közönségtalálkozón megláttam, amint éj barna haját kiengedve, csapzottan, és vadóc amazon stílusban siet a színfalak mögé, és miután egyik gyerekes fogyatékosságom volt, hogy a valódi szardínia konzerves tömegnyomort nem különösebben kedveltem elbújtam a vastag, skarlátvörös színben pompázó színpadi függöny mögé és ő pedig kissé morcos, csodálkozó arccal rám nézett. Egyetlen pillanat is elégnek bizonyult, hogy barátságos rokonszenvét elnyerhessem. Még szerencse, hogy abban az időben számos határidőnaplómat firkáltam össze saját szabad versekkel, és dalszövegekkel, melyeket a kutya sem olvasott. Lévén nem mutattam meg senkinek!

– Üdvözlöm kedves Hölgy! Már nagyon vártam ezt a találkozást… - olyan idétlenül, sután, és szerencsétlenül hangzott el ez az egy mondat, hogy valószínű ennél nagyobb örökséget valószínűleg senki se mondott volna.
– Én is örülök! Bocsásson meg, de Ön mit keres itt?! – tétova, kíváncsiságra éhes, élénken lobogó barna szemeiben különös fények támadtak, melyekről az ember képtelen lett volna eldönteni, hogy jóindulatról, vagy kicsinyességről árulkodnak.
– Kicsit nehezen mozgok az emberek világában… Sok mindenről jó lett volna beszélgetni… hoztam Kegyének valamit… - alázatosan meghajoltam, miközben szőrös, bumfordi két kezem szürkésre kopott aktatáskámban motozott határidőnaplóm után, és mire sikerült előhalásznom ő már ment is volna.

– Bocsásson meg csak még egy percre… -  loholtam utána, és már nyomtam is megilletődött finom, hattyúkezeibe két teleírt versnaplómat. – Olvastam, hogy szereti a kortárs verseket! Elhoztam az enyémeket. Őszintén remélem tetszeni fognak!

Ezt az örök érvényű szent pillanatot kellett volna a halhatatlanság számára megörökíteni, mert ahogyan rám nézett egyetlen álomszerű, mennyország-pillantásában benne volt a válasz, hogy szívesen adhat ismeretségünknek egy új esélyt.

– Oh! Hát ez igazán… nagyon köszönöm… kedves uram… fönt vagyok a közösségi médiában… ott nyugodtan levelezhetünk… bocsásson meg, de most már tényleg ideje mennem… - arcán sokatmondó, különleges, egzotikus mosoly jelent meg.

Így kezdődött egy sokat ígérő barátság kezdete, és csak remélhettem, hogy az átkozott nehéz, rohanós és kemény hétköznapokon mindketten felül tudunk emelkedni, legalább annyira, hogy egymásra is juthasson elegendő időnk.