EGY ÖLTÖNYRŐL

Nyári, fülleteg kánikula tombolt, ami nem volna éppen baj, ha az ember a Balatonon, vagy éppen egy kellemes, homokos, nem agyonzsúfolt tengerparton süttethetné magát, és nem az esedékes szeptemberi hónapban azon törné a fejét, hogy hogyan lehet annyira szerencsétlen matekból, hogy egy nyomorult elégséges jegyet ne tudjon összekaparni.

Már azokra a jellegzetes koppanásokra is felkapta szinte mindenki a fülét. Úgy hatoltak át az izgatott, duruzsoló csöndön, mintha egy megfejthető morze-jelei lennének egy új kezdetnek, mely a bizonytalanság hátborzongató mivoltával kecsegtet…

A tanár úr akkor az ötvenes éveiben járhatott. Fess volt és roppant elegáns. Szálfaegyenes testtartását nem görbítette meg a gyorsuló idő. Mégis amit az ember szinte azonnal észrevett, amint belépett az osztályterembe az hamísíthatatlan marhabőrből készült cowboycsizmája volt, és páratlan ritkaságnak számító rózsaszín öltönye.

Később meglehetősen sokat törte a fejét szinte mindenki egész nap, hogy ki vesz és hord rózsaszín öltönyt? Elégre a tantestület formális ruhája általában a sötét, vagy szürke öltöny, és ezt a tradíciót a legkevésbé sem szerették volna sem megtörni, sem kockáztatni, még egy olyan rendkívüli koponya kedvéért sem, mint amilyen Dr. Hódos János tanár úr volt.
Már a legelső – afféle bemutatkozós órán -, amikor rendszerint a lelkes, élénken csillogó szemű, kamaszos diáksereg köteles kartonpapírból, vagy rendes rajzlapból névtáblát készíteni, hogy az adott tanár könnyebben jegyezhesse meg a nehezebb, vagy bonyolultabb neveket sikerült kihúznom a gyufát, hiszen szinte semmit sem tudtam a prím számokról, legfeljebb csak annyit, hogy önmagukkal oszthatóak egyedül.
A tanár úr méltóságteljes komolysággal beírta az aznapi naplóoldalakat, majd kicsit ideges türelmetlenséggel, mintha bolha, vagy szúnyog csípte volna meg máris föl-alá kezdett járkálni a tágas teremben, és mindenki asztala előtt elidőzött annyi ideig, míg az illető egy kis segítséggel, vagy anélkül be nem mondta számára a helyes prímszámokat. Mivel akkoriban a középső padsor legelső padjában üldögéltem, és szánalmas eminensnek csúfoltak, hiszen szerettem tanulni, csupán a reál tantárgyakat utáltam abban a pillanatban, hogy Hódos tanár úr fenyegető cowboycsizma koppanása hozzám is elért öntudatban igyekeztem felkészülni az elkerülhetetlen apokaliptikus katasztrófára.

– Sorold fel a prím számokat! – kérte erélyesen, követelőző hangnemben, mégis barátságosan.

– Ö… ö… hát… - zavaró, idegesítő csend keletkezett, mint amikor a rossz tanuló felelne is meg nem is, bár bizonygatja, hogy készült az aznapi órára. – Nyolc, tíz? – kérdeztem.

– Ki tudná megmondani ennek az úriembernek, hogy mik azok a prím számok? – fordult most egyenesen a teljes osztály felé, mintha én már járulékos veszteség volnék, akiből egy tucat létezik. Valaki hátulról benyögte, hogy az önmagukkal osztható számokat nevezzük így!

A tanár úr megint felém fordult, és élésen villogó mogyoróbarna szemeivel szinte követelte a helyes megfejtést. Torkom elszorult. Mintha egyszerre túlságosan sok csokifagyit, vagy fahéjas túró gombócot szeretem volna leerőszakolni tokás nyelőcsövemen. Utána heves köhögési roham fogott el. Önmagamban abban bizakodtam, hogy ez minden bizonnyal hatásos lehet, mert hátha eltereli a figyelmét, amíg én egy titkos könyvből kilesem a jó megoldást. Homlokomon liftezni indultak a kövérre duzzadó, tartósan sós verejtékcseppek.
„Mi szükség van rá, hogy minden áldott nap kisebb-nagyobb formában meg legyek szégyenítve?!” – gondoltam végig. Mivel a tanár úr választ nem kapott ezért megint hátat fordított nekem, és az egész osztállyal skandálni kezdte a nullától legalább ötven számjegyen át, hogy mik is lehetnek valójában azok az átkozott prímszámok?

– Hogy hívnak? – kérdezte, ezúttal már korántsem barátságosan. Sőt! Meglehetősen kihívóan, és sértetten, mintha sérelem érte volna a matematika szent tudományát, és most ő volna a hóhér, aki bosszút áll.

– Tokodi Róbert – feleltem, de olyan halk motyogással, melyhez képest a süketek is jobban hallanak.

– No, akkor Róbert kedves! Mik azok a prím számok?

– Melyek önmagukkal oszthatóak egyedül! – a tiszavirágéletű bátorság apró lángocskáját megpróbáltam magamra erőltetni, változó eredménnyel, mert amint lesütöttem zöldes szemem magamon éreztem folyamatosan bíráló, kritizáló tekintetét. Mintha egy zsákmányállat lennék, akit mindenáron el kell pusztítani, vagy fogságba ejteni, hogy meg ne szükhessen sohasem.
– Ez így helyes válasz! De mondj példát is! – követelte. Ekkor meglátta hajótörött, szánalmasan meggyötört arcomon, hogy kis híja csak és az a bizonyos mécses gyorsabban eltörhet, így nem egzecírozott, és szekírozott többet, hanem komótos kedvvel tovább ballagott.

Később sokszor visszagondoltam erre a kis kalandra. Mintha mindenkit tesztelt volna aszerint, hogy kik az agyas kockák és kik a fejletlen elméjűek. Az igazság pedig egyértelműen kiderült. Nem voltam, és sajnos soha nem is lesz már belőlem matekzseni.

A valóban kiábrándító, és mindenki számára megsemmisítő, tragikus felismerést a próbaérettségi hozta meg. Ugyanis bármennyire is rendesek, tüneményesek voltak az adott felügyelő tanárok – valaki titkos, megfejthetetlen okból, melyre azóta sem derült fény bizonyos matek tételsorok az istennek se rögzültek fejemben, így az egész feladatlap gyakorlatilag kisebb zsivalygó hangyák szorgos kis közösségére bomlott, melyek kedvükre mászkálhattak, legelészhettek hófehér lapomon, melyre igyekeztem legalább annyi bődületesen sok marhaságot és sületlenséget ráfirkálni, amennyit csak az adott felügyelőtanárok mondogattak. Imádott magyartanárnőm volt az egyik helyettesítő tanár, aki – annak ellenére, hogy szigorú szabályok vonatkoztak az érettségizőkre -, zokszó nélkül leült mellém, és máris szorgalmasan számolgatni kezdte az egy és kétismeretlenes egyenletek megoldásait, és gyököt is vont, bár a többi osztálytársam igyekezett mindig szólni, ha egy másik fenyegető tanár a közelben feltűnik. Ilyenkor a magyartanárnő amilyen gyorsan csak tudott felugrott hirtelen, megigazítva ruháját, és gyorsan a táblához rohant, mintha ottfelejtett volna valamit, vagy éppen valami fontos információt próbálna a táblára felírni! Végül a próbaérettségi csúfos vereséggel záródott, mely rám nézve azzal a kissé groteszk, és bizarr következménnyel járt, hogy szóbeli vizsgát kellett tennem matekból, méghozzá az elnöknő személyes jelenlétében, aki viszont – mint később kiderült -, valósággal rajongott a szépirodalomért, és így könnyebb volt elhitetni vele, hogy Tokodi Róbert valóban egy rendkívüli karizmatikus diák, aki úgy tudod verset mondani, mint a legendás színészóriások, és ha megússza épp bőrrel az érettségit meg sem áll a Színművészeti Egyetem kapujáig, vagy valamelyik jobb nevű színitanoda oszlopos, és megbecsült társulati tagja lesz!

– Hát, hát… Róbert kedves! Nem fogok hazudni neked! A szénád… meglehetősen rosszul áll! – vizslatott nagy barna gülü szemeivel az igen tisztelt tanár úr.

Lehajtott nagy zihált fejemet, mint aki már valósággal azt is megbánta, hogy a világra jött, és hogy nem vihette el egy álomrandira azt, akibe fülig beleszerelmesedett, csak nem merte bevallani érzéseit. Szemeimet vastag pára, majd könnyzápor lepte be. Mintha az ember a valóban rázós, rizikós élethelyzetekben parancsszóra is képes volna sírva fakadni.

– Enyje no! Nézze meg az ember! Húzd ki magad! Ne itasd itt az egereket, mert a végén még megszólnak! – mondta kedvesen, de erélyesen. – Nem lesz semmi baj! Átvesszük együtt a feladatokat, és a vizsgán is segíteni fogok majd neked! – alkut ajánlott, és mivel más ötletem nekem sem igen volt kezet ráztam vele – mondván bízhatok majd benne.

Egész éjjel jóformán alig jött álom a szememre. Folyamatosan őrült, és gyúrta tagjait agyam diódái között a nagy malomkerék, ha a holnapi nap megbukom a szóbeli matek érettségin, akkor a teljes továbbtanulási lehetőség is ugrott, és persze apám mindenkinek elkürtöli a maga szarkasztikus, nyers módján, hogy mekkora egy eget rengető idióta az egy szem fiacskája!

A legtöbb humán tantárggyal olyan gyorsan végeztem, hogy meg se kottyant. Kedvenceim közé tartoztak az irodalom, történelem, rajz, és földrajz. És végül következett a rettegett, legutolsó mumusvizsga a matek!

Mintha folyton azt éreztem volna, hogy én vagyok az Aranysárkány című Kosztolányi regényből Novák Antal tanár úr ellenlábas diákja, aki nem tudja a matekpéldát, bár Novák tanár úr minden igyekezetével azon van, hogy segítsen amiben csak tud!

Felálltam a kissé idiótán feszülő fekete öltönyömben, és vörös ingemben, melyet egy szabó csinált a Nefelejcs utcában az egész osztálynak. Kicsit idétlenül festhettem a tablóképen is, mert egyedül csak rajtam volt póló, miután elfelejtettem, hogy az érettségi előtti napokban lesz az osztályfotózás.

– Hát akkor kedves Róbert! Milyen tételt húztál? – kérdezett kíváncsi türelemmel Hódos tanár úr.

– A hanghullámok változásait! – válaszoltam kimérten, és halotthalványan. Úgy festhettem, mint szegény Nyilas Misi, akit mindenki piszkált, mert a legjobb tanuló volt. Valóságos mintadiák.

Később magam is meglepődtem, mert matekból nem szoktak, vagy csupán csak elvétve foglalkozni a hanghullámokkal. Ez sokkal inkább a fizika tárgyköréhez tartozott. „Lehet, hogy az éj leple alatt támadt egy jóakaróm, aki jóindulatúan kicserélte a tételsort?” – gondoltam, de nem tudtam meg.

– Fáradj kérlek a táblához, és vezesd le szépen a példát!

A legtöbben – akik az összetolt, hosszú asztalnál foglaltak helyet középpontban a folyamatosan vizslató elnöknővel, és az osztályfőnökkel -, mintha kicsinyes gonoszságukban tobzódtak volna, és arcukra máris kiült a kaján, vigyori öröm, hogy lám csak! Ez a nagy melák marha most fog egy irdatlanul keményet taknyolni matekból. Az elnöknő inkább érdeklődő arckifejezéssel engem kezdett vizsgálgatni. Mintha minden porcikámat precízen szemügyre vette volna.

– Nohát akkor! Róbert kedves! Rajzold fel a hanghullámokat első lépésként.

Még szerencse, hogy beszédhangok fekete-fehér felvételeit megmutatták már nekünk ének-zene órán, így két hullámos vonal húzása nem okozott nagy fejtörést.
– Remek! Most jelöld meg a szinusz, koszinuszt, majd a tangenst és a kotangenst!

„Már megint ez a sok baromság! Hol fogom én ezt valaha is használni életem során?!” – méláztam a bizonytalan jövőmről, de felrajzoltam, és egy percre kisebb büszkeséget láttam csillogni az öreg arcán, mint Matula bácsiján.

– Nagyszerű! Nemsokára készen vagy! Írd föl a megfelelő számokat, és helyettesítsd be az egyenletet! Nem kell sietni! Időnk van bőven! Tudod, ahogyan gyakoroltuk!

Már megint ez a lekicsinylés. „Tudod, hogy gyakoroltuk” – hát persze, hogy tudom! Mást se csináltunk az elmúlt két hónap során, mint töviről-hegyire újra átvettük a teljes könyv minden anyagát, úgy hogy a végére már a fejem is jócskán megfájdult.

Gondosan felírtam az egyenleteket is a táblára, és igyekeztem olyan magabiztos bátorsággal helytállni, akár egy vesztes hadvezér, aki katonáinak nem meri megmondani, hogy a csatát elvesztették, és az életben maradás is körülményes.

Közel fél órát voltam kint a tábla előtt, mire megszületett a döntés és az elégséges érdemjegy nagy nehezen belekerült a hivatalos érettségi bizonyítványomban egy szóbeli értékelés kíséretében, miszerint: „Az adott hallgató elkövetett mindent, ami emberileg lehetséges volt, hogy a humán kultúrát megőrizhesse és átörökíthesse az emberek felé!” – később is mindannyiszor újra és újra elolvastam ezt a mondatot mindig meglepett, hogy mennyire körülményesen lett megírva.

A végső finálé zárása képpen pedig elszavaltam Tóth Árpád: Arany tó az égen, és Arany János tengeri hántás című költeményeit hatalmas tapsvihart, és zajos sikert teremtve a patinás teremben.