ÁRTATLAN TISZTÁK


Sokszor már gyengélkedő prédaként tekintek magamra. Kire lecsaphatnak bármikor váratlan, s orvul. Kifinomult kegyetlenségek, álcázott alattomosságok titkom már mindenütt lappangva fertőznek. Felszín feletti életformánk gyakorta törtetőbb s alantosabb, akár férgek, és csúszómászók hitvány kis élete.

Mintha minden tett-mozdulat egy-egy kiszámítható, groteszk-tükör volna, mely kristálycserepei között féltőn védelmezi a hamisíthatatlan morált s az Ént. – Vadállatok sunyi szemeiben lángcsóvákat ölt magára zsákmányszerző ösztön s azonmód máris beférkőzött a tudat mélyrétegei közé, ahol csak kevesen járkálhatnak.

Hogy már megvalósulhasson végre az elérhetetlen végtelen: múlt emlékeiből mindenki számítón máris emlékeket rakosgat; mi mindent tartogathat egy-egy Lego, vagy puzzle játékdarabka. Töredékesen hézagos igazságok objektív tanúja. Őszinteséggel már egyre kevesebbszer sikerülhet tartania önmagát annak, ki már úgy érezheti végképp feladta.

Az Élet könyörtelen tartozékain át mégiscsak a Halál s a szerelmi szakítás a legnehezebb! Eloszthatatlan árnyak pislákolnak mindenki feje felett, s mégis azok a legboldogtalanabb túlélői e nagy egésznek, akik meg-nem-élik csupán elszenvedik a Lét stációit. Abban a pillanatban, hogy kéjsóvár karrier-gyűrűkben megszületik a terv: ,,Vajon ki tudhat harácsolni többet?!” – eladnak valami mindig halhatatlanul fontosat, különlegest.

Útkereszteződések vándoraként sok mindent kibír a vándorló, sokat szenvedett emberi szív. Mi értelme is lehet mindig meglesni egymás méregfogát? – Félő, már késő visszaidézni elsuhant pillanatok lábnyomát. Hiszékenységünkben is szánalmasak lettünk. Maradtunk ártatlan tiszták!