TÁRSKERESÉS


Ezen az ernyedt őszies, napsütéses napon valahogy különlegesen megdobbant a szíve. Az internetes randihirdetés melyet olvasott, roppant romantikus volt, és kissé – úgy érezte -, és régimódi. Így hangzott: „Fix jövedelemmel rendelkező, nőtlen harmincas éveiben járó, romantikus álmodozó, független férfi keresi lelki társát. Őszinte és kedves társat keresek komoly párkapcsolat céljából harmincon belül.”
A hirdetést szinte pontosan megtanulta akárcsak egy verset. Amikor már vagy hússzor átfutotta mintha pontosan felmérte volna a titkos körülményeket, melyek az ismeretlen férfi körül kialakulóban voltak. Önmaga sem értette, hogy mi lehetett az a titokzatos vonzalom, mely mélyen megérintette. Volt valamilyen gyerekesen naiv ebben a papírforma hirdetésben. A férfi aki minden bizonnyal megfogalmazta elvárásait a gyengébbik nemmel kapcsolatban még híven hihetett a romantikus tündérmesékben, és az igaz, és őszinte szerelemben.
Irisz eddig pontosan tudta, hogy mindig is a karizmatikus, tehát hatalmaskodni vágyó, és határozott férfiakat kedvelte leginkább. Egészen egyszerűen azok voltak a zsánerei. S ha még ehhez jött egy-két szépen kidolgozott, atletikus, sportos felső testrész, az maga a mámor és az extázist jelentette egy a nap huszonnégy órájában robotoló, modern, extravagáns, csöppet sem szégyenlős nő számára. De most valójában arra gondolt, hogy ez a különös, számára még tökéletesen ismeretlen férfi igazából talán adott korát, és világát sem ismerheti, ha csakugyan ennyire gyerekesen naiv, és szende. Bizonyos, hogy egy olyan férfi szólt hozzá ezekből a sorokból, aki tökéletesen ismerte önmagát, és nem félt kimutatni sebezhetőségét, még akkor sem, ha ezért a külső világ szinte naponta ledarálta, vagy éppen eltaposta. Megnyugtatónak találta, hogy a férfi „romantikus” szót hajszál, különösképp egy olyan karrierista, anyagiasult világban, ahol az őszinte emberi érzelmek jóformán szinte semmit sem számítanak. Ki tudja? Talán éppen emiatt volt érdekes és vonzó! Úgy érezte, hogy kissé elnyújtott rohanó életébe nem árt egy kis harmonikusság és nyugalom. A feltételeknek első olvasására is megfelelt.
Este felé aludt el. De jóformán csak hánykolódni tudott ide-oda nagyméretű háromszemélyes ágyában. Ide-oda dobálta magát, és persze jócskán összegyűrte maga alatt az ágyneműt, vagy megpróbálkozott párna nélkül aludni, lesz ami lesz. Hátha megússza másnap nyakzsibbadás nélkül. Gimis kora óta nem izgult ennyire. Mintha újra szerelmes lenne. Egzotikus arca kipirult, és most először érezte azt nagyméretű tükre előtt álldogálva, hogy nincs miért bocsánatot kérnie, sem szégyenkeznie. Talán az igazi nők akkor a legszebbek mikor várandós kismamák, és mikor szerelmesek lesznek! Azonnal leült a laptopja elé, és máris gépelni kezdett és egy kicsit bemutatkozott. Majd fényképet kért, és hogy a bizalmat fenntarthassa kiválasztott önmagára nem túl hivalkodó, mégis stílusosan csinos fényképet, mely pontosan illusztrálta társadalmi berendezkedését, mégis inkább a megközelíthetőséget részesítette előnyben.
Két napig egyetlen email sem érkezett. Majd meghalt az izgatottságtól, és a nyughatatlan szíve valósággal úgy kalapált mellkasában akár a bolondóra. „Csak nem hibázott? Talán túlzottan is nyomulós, vagy éppen rámenős volt, és a férfiak sohasem szeretik, ha egy nő legalább olyan talpraesett, és karakán, mint ők maguk!” Mígnem a harmadik nap reggelén mikor kávézgatás közben kinyitotta számítógépét, és megnézte üzeneteit levelet vélt felfedezni üzenetei között.
A rejtélyes férfi nyugodtan, és legalább olyan gyönyörűen fogalmazott mintha író, vagy legalább is költő lenne, aki pontosan érzi mire is van szüksége a női léleknek. A levélben mindent igyekezett töredelmesen bevallani. Elmondta, hogy harminchat éves múlt, nőtlen, történelem tanár volt, de most internetes marketing managementtel foglakozik. Anyagi gondjai még nem voltak, de nemrégiben veszítette el édesanyját is, így gyakorlatilag családi hozzátartozók nélkül maradt. Írisz többször is átfutotta ezt az üzenetet, és minden esetben elgondolkozott.
„Mit akarhat?...” – tűnődött. Minden izében lángolt a belsejében, és olyasféle őszinte, és romantikus érzelem kerítette hatalmába, amit talán sohasem érzett igazán. Később megnézte a csatolt fájlt mely három fényképet is tartalmazott. Szinte mindegyiken jócskán meglátszott, hogy az adott férfi súlyproblémákkal küszködik, és bárhogyan is igyekszik szinte képtelenségnek mutatkozik megszabadulnia a fölös, plusz kilóktól. Pufók, barátságos, szinte már-már kisfiús arca mély lelki sebekről, és élettapasztalatokról árulkodott. Még akkor is, amikor megpróbált kissé idétlen, groteszk vigyorgással mosolyogni a kamerába, hogy szimpatikus benyomást kelthessen. Általában rövid tüskefrizurát viselt, és elvesztett, árva tekintettel meredt a világban, mint akit meg kell menteni, vagy legalább is illik pátyolgatni. Úgy érezte, ha elbeszélgetne vele az életről, vagy kacifántos gyerekkoráról sok mindent más színben láthatna, és az is elképzelhető, hogy szerezne magának egy új barátot. Egy igaz barátot, aki nem csak azért van vele, mert hátsó szándékok, homályos alkuk mozgatják, akár egy sakkfigurát. Mind a három fényképet szépen kirakta az ágya melletti éjjeli szekrényre, és elalvás előtt kicsit ábrándozott, hogy vajon most hogy nézhet ki ez a titokzatos férfi? Azonnal leírta az emailben, hogy személyes találkozást szeretne vele, és igyekezett több időpontot is megjelölni választási lehetőség gyanánt. Nem mondhassa később, hogy a nő nem adott a férfinak lehetőséget.
Volt az időpontok között egy nyugodt romkocsma is, melyet nemrégiben újítottak fel, és ahol remek volt a kiszolgálás, és gusztusos ételek fogadták a vendégeket. Már az ajtóban megpillantotta a férfit. Mivel kellemesen napsütéses volt az idő a férfin bermuda nadrág volt, és edzőcipő – talán, hogy kiemelhesse sportosságát -, frissen vasalt kockás ing, mely olyan tanáriasra varázsolta megjelenését, és természetesen a hóna alatt szorongatott közepes méretű, szürke színű csatos aktatáska, melyben valószínűleg titkos dokumentumok lapulhatnak. A férfi elveszetten, tétován álldogált közvetlenül egy nagyméretű fikuszerdő mellett, melynek bujasága rendkívül jól passzolt a romkocsma stílusához. Olyan portugálos lett tőle az egész hely hangulata. Egész pufók, kellemes alakját láthatta. Szíve egyre hevesebben kezdett dobogni. Írisz máris lángvörös lett, és úgy elpirult, mint az alkonyat vérvörös lángja, de egyáltalán nem zavarta, mert minden érzése őszinteséget árult el. A férfi is észrevehette őt, de hosszú percek teltek el mire Írisz volt az, aki kezdeményezett és kedvesen odament a fikuszerdő rengetegéhez és megszólította a férfit.
– Ez aztán az erdő, és dús növényzet! Mintha az Amazonas, vagy valamilyen trópusi esőerdő mentén volnánk, mely egész évben nyárias marad. Én volnék a hölgy, akinek üzenetet küldött. Dr. Csizmacsek Írisz vagyok! – nyújtotta habkönnyű, hosszú ujjú kacsóját. A férfi kissé bátortalanul, de rendkívül udvariasan, és figyelmesen kinyúlt érte és mackós szőrös mancsaival gyöngéd kézcsókot adott üdvözlete jeleként.
– Üdvözlöm! Forgács Ervin! Bocsásson meg, hogy csak úgy… de nem szerettem volna… kellemetlenségeket okozni… - keze nagy volt, és ormótlan, de Írisz mégis megnyugtatóan, és kellemesnek találta. Volt valami a hangjában, mely bölcselkedő emberre vallott, aki legfeljebb csak akkor szólal meg, amikor sürgős mondanivalója van, de akkor igazán.
– Igazán örülök a találkozásnak! Mit szólna, ha leülnénk valahova? – kérdezte kedvesen. Azt hitte, hogy ennek az embernek valami baja van, mert senki sem állt volna be a búja, őserdei fikuszok közé, csupán csak azért, hogy a láthatatlanság illúziójával kérkedjen.
Helyet foglaltak egy kis félreeső zugban, melyet Írisz választott ki. Úgy vélte ettől a férfi majdcsak feloldódik, és már nem lesz annyira merev, és megpróbál kicsit fesztelenebbül viselkedni.
– Meséljen magáról? – kérlelte csillogó szemekkel.
A férfin meglátszott, hogy mintha csak szándékosan kerülné a szemkontaktust nem szívesen nézett Írisz őzikeszemébe. Pedig micsoda bűv erejű, mágikus szemek voltak azok. A nő ezt kisebb provokációnak vélte, és azt gondolhatta, hogy talán túlzottan is magabiztos fellépése válthatta ki a férfi különc viselkedését, de azért kérdőre vonta:
– Ne haragudjon, de… megenged egy kérdést?
– Tessék parancsolni! – nézett rá kissé értetlenkedve a másik.
– Észrevettem hogy Ön nem szeret a másik szemébe nézni! Mit gondol? Miért van ez így?! – kíváncsisága és egyre hevesebben dobogó szíve szinte egyszerre mutatott utat, de fel is csigázta emberi érdeklődését.
– Én kérek bocsánatot kedves… Írisz, ha megsértettem… - hangja érezhetően szomorkássá, csalódottá vált. Mint amikor az ember szakítás után szeretné kiönteni egy vadidegennek a szívét, mégis érzi, hogy bizonyos határokat, és korlátokat mindenképpen szükséges megőriznie, hogy tovább már ne sérülhessen.
– Nézze kedves Ervin! Tudnia kell, hogy én egy csöppet sem haragszom Önre! Sőt! Szerintem egyre jobban kedvelem magát, mert árad Önből valami nyughatatlan lelkierő, mely igen-igen ritka a legtöbb embernél, és engem ez kíváncsisággal tölt el! Másrészt, ha nem szeretne válaszolni a feltett kérdésemre akkor egyszerűen átugorjuk ezt az egészet, és témát váltunk. A döntés joga Önt illeti! – egyelőre elhatározta, hogy nem fog rohanni, vagy sietni sehova. Mindenképpen fokozatosan szeretne haladni. A legtöbb kapcsolat ilyenkor szokott zátonyra, vagy holtpontra jutni, mert vagy az egyik, vagy a másik fél nem hagy elegendő időt a másiknak a dolgok rendbetételére.
A férfi arcán különös szomorúság jelent meg. Ez más volt, mint amikor egy férfi igazán szomorú, vagy búskomor. Mintha ez az ember képtelen lett volna arra, hogy végképp lezárja önmagában a viszontagságos gyerekkort. Mint akinek még mindig nem sikeredett felnőnie, és éppen ezért sziklaszilárdan kénytelen megőrizni valami kisfiús imázst, ami rendkívüli mértékben vonzóvá teszi a hölgyek körében. Persze csak még maga sem tud róla.
– Bocsásson meg, hogy már az első alkalommal ilyen vagyok! Azt hiszem mindig is javíthatatlan leszek! Megpróbálok válaszolni kérdésére! Talán a gyerekkorral kezdődött minden, hiszen minden mindennel összefügg. Képzeljen el egy nagyon pufók, kövér gyereket, akinek gyakorlatilag egy szem barátja sem akad, és akit jóformán kiközösítenek, állandóan megaláznak, és gúnyolnak osztálytársai! – zöldszínű, kifejező szemeivel most fordult elő először, hogy Írisz szemeibe nézett. Mintha szándékosan azt akarta volna, hogy ő nézzen félre, hogy ne kelljen farkasszemet néznie saját múltjával. – Tehát van ez a sebezhető, túlérzékeny gyerkőc telis-tele lelki komplexusokkal és nyavalyákkal, és egy megfélemlített, rettegő helyzetből akarna egész életében szabadulni. De hát tudhatjuk, hogy valahonnét nincs kiút! – hangja érzelmes lett, de bölcs is.
Írisz kinyújtotta kezét, és miután úgy értelmezte, hogy Ervin még nem döntötte el, hogy megfogja-e a kezét valósággal belecsimpaszkodott, és határozottan megszorította, hogy érezze a támogatást, és empátiát.
„Annyira szeretném ezt az embert őszintén, igazán megvigasztalni!” – döntötte el magában Írisz, és bár most még úgy érezte hogy fényévekre van a megvalósítástól, azért már elkezdtek közösen valamit, amiből nagyon sok minden kiderülhet. Továbbra is türelmesen hallgatta a férfi személyes történetét.
Észre se vették, hogy elrepült az idő. A kellemes, nyárias jellegű őszben hamar lett nappalból este. A romkocsmában felkapcsolták a világítást. Ez az aprócska mozzanat mintha mind a két ember számára jelentőséggel bírt volna. Személyiségük belül nem változott, legfeljebb csak tisztábban kivehetőekké váltak arcuk metszetének vonásai. Írisz határozottsága, eltökélt karakánsága, és ambiciózussága fokozatosan kezdett leomlani, de egy csöppet sem bánta, míg Ervin határozatlan, kissé szomorkás személyisége kezdett önbizalommal, és bátorsággal megtelni, hogy egy ennyire rendkívüli, és szépséges nővel sokat beszélhet.
– Gondolkodott már azon, hogy életünk során nagyon sok emberrel találkozunk, és állunk összeköttetésben, mégis előbb-utóbb tudatosan felismerjük, és tudatosan keressük azok társaságát, akik mellett tökéletesen harmóniában élhetünk önmagunkkal, akikkel szavak nélkül is megtalálhatjuk önmagunkat anélkül, hogy bármiben változunk, vagy változtatnunk kellene?
Kérdése konkrét volt, és rendkívül érdekes, kulturális. A férfi ezt vonzónak találta a hölgyekben. Az intelligencia és a humor szinte megkerülhetetlenül az élet részét képezi, és aki felismerni ennek jelentőségét rossz ember nem is lehet.
– Igen, magam is hasonlóképpen gondolom! – arca már nem is tűnt pufóknak, és elveszettnek. Mintha fokozatosan hagyta volna magát megismerni, annak ellenére, hogy életük során csak most találkoztak először egymással, és ugyanakkor ez is elégnek bizonyult, hogy megtalálhassák egymást.

VÉGSŐ ÁLLOMÁS: BEFEJEZÉS!

Kinyúlnak felettünk az aggódás masszív-szilárd polipcsápjai. Hold-sárga vészterhes csillagokkal fenyeget bennünket a koromsötét éj. Cécós öröm, vagy tompított bánat-kollázs egyre megy – visszavágyott emlékeket nem hagy nyugodni. Mindenütt ott szunnyad a félelem. Az ember sejt-rostjaiban gubancos világunk kötelmeiből sokszor nincs biztosított kiút.

Többfajta fájdalmak hét tornyába bezárva nem tartozhat senki a másikhoz. Mélytengeri gyermekkorból nagy nehezen felszínre bukva ritka-oázisú sivataggá lett szépreményű felnőttkor. Lecsavart lánggal, takarékosan égetett életekben baklövések termelték ki másoknak túlélések receptjét. Emlékek komisz szele túláradón szívbillentyűk hangján átcsap.

Időeltolódásban méricskélt irigységek, erőszakosan törtető karrierista ígéretek avatatlanul gyanútlan embereknek már régen rosszak: rossz helyen, rossz időben rendre megismétlődő alapképlete túlmutat egy-egy érettségin, nehezen megszerezhető, felsőfokú diplomán – rosszalkodó álmok, vad ébrenlétek álmatlansággal edzett másnapok közé rekedt örök gyereklelkűek tábora képzeletben hozzászokva lemond az élhetőség szabályairól. Bútorokat, börtönfalakat emel önmaga köré.

Titkon már megérezi mindazt, mit elmulasztott, vagy megtehetett volna máról-holnapra már a rokonszenves múlt akiket kínzón szorongatnak anyagi-emberi létszükségletek beletörődött sztoikussággal búcsút mondanak e világnak, hogy ne maradhassanak fölösleges terhek sem önmaguknak, sem senkinek! – Bunkósított társadalom gigoló-bunkókat gyárt, nevel. Etikett-nélküliségben földig tiporják meglett árváit jelenkorunk vad pribékjei!

TÁMADÁS


Aznap mintha minden kicsit furcsábban alakult volna annál minthogy tervezte. Beugrós műszkban volt, és úgy hiányzott neki a folyamatos, szüntelen ingázás, akár a hátára a púp. Mégis Fecskés Mihályról el lehetett mondani, hogy állását, és szakmai kötelezettségeit maradéktalanul, és felelősségteljesen teljesítette, és megállta a helyét, ha úgy kívánta meg az erkölcsi etikett.
A Feneketlen-tó környéke, és a Kosztolányi Dezső-tér sarkán egy kis zsákutcában hagyta régebbi típusú Dácia autóját, mert itt mindig tudható volt, hogy nem kell a parkolásért fizetni, és az ember – ha szerencséje volt -, olcsóbban megúszhatta a dolgot.
A gyémántként ragyogó, holtsápadt holdvilág szinte belenevetett a Feneketlen-tó nyugodt, és csillogó tükrébe; mintha csak egyetlen nagy torz szerű arc, vagy éppen kísértő mimika lett volna, aki így akarhat elégtételt venni az emberek gyávasága és hanyagsága miatt, hogy „egyesek” a kis parktóba szemetelnek.
Fecskés Átvágott a hangulatos kis sétálóparkon, mely a tavat kerítette és fogta közre. Hamisítatlan szokásához híven rágyújtott kedvenc cigarettájára, és olyan mohó, és zsigeri szomjúsággal szívta a drága dohányt, mintha az élete függne rajta. Élvezte, ha irritáló hatása miatt előbb-utóbb hányingere támad, vagy úgy kezd el krákogva köhécselni, akár egy tüdőbeteg. Titkos, mondhatni egészen ünnepélyes szertartásához ez is hozzátartozott.
„Mit keresek én itt?! – tette fel már több alkalommal is önmagának a megkerülhetetlen kérdést. Otthon a legédesebb álmát alussza gyönyörű kis feleségem, és a fiam is egészen rendben van! Persze csúfolják, meg megütik gyakorta a suliban, de mégiscsak az én gyerekem!” – töprengett, és mintha csak önmagát szerette volna meggyőzni, vagy csupán csak folyamatos önigazolást szeretett volna lelkiismeretéttől kicsikarni egyre inkább szöget ütött a fejében, hogy szánalmasan egyhangú, monótón, és megrögzötten gépes életében valami sehogy sincs rendben.
Mintha üldözné, vagy legalább is figyelné valaki. Félve, aggódva párszor körbetekintett, mert bár mindenkinek nagy mellénnyel igyekezte bebizonyítani, hogy ő semmitől és senkitől se fél, ám valójában megesett, hogy gyakorta elszorult a torka a sötétség szinte masszív, sziruposan szurkos masszaszerűségétől. Amikor az ember eggyé válik a sötétséggel, mintha megszűnne önállón gondolkodó indiviiumnak lenni. Ezt viszont nem akarta. Érezte ebbe nem egyezhet bele, még ha kényszeríti is rá a külső, fenyegető világ.
A Feneketlen-tó melletti kis zsákutcában – ahol műszakja kezdetén -, kocsiját hagyta most a kilátástalan vakság állapotába merült. Sehol se marad egy maradék világító, pisla fény, mely némileg eloszlathatta volna a novemberi barátságtalanul hűvös, és kedvetlen éjjel mellékhangulatait. Elhatározta, hogy megpróbálja az élet derűsebb oldalát nézni. Elvégre nemsokára lejár a műszakja, és újra otthon lehet kedvenc sörével, és kedvenc tévé-műsoraival. S míg kis családja az igazak álmát alussza addig ő a jó melegben kényelmes foteljában ücsörögve bámul ki a fejéből, és megpróbál lazítani, és nem gondolni többet az eseménytelen szürke hétköznapok terheivel.
A sötét fickó – mintha csak egy udvarias vendég volna -, szinte a semmiből bukkant elő. Úgy jelent meg hangtalanul, észrevétlenül mellette, akár egy orvgyilkos, aki tudja, hogy minden esetben ővé lesz a trófea, mert megérdemli a kikényszerített győzelmet.
– Jó estét kedves Uram! – köszönt illedelmesen. – Ne haragudjon, hogy ilyenkor zavarom csupán csak a pontos időre volnék kíváncsi! – közelebb lépett, és minden gesztusával, és mozdulatával valamiféle jótékony, és barátkozós manipulatív kedvet akart Fecskés Mihályra erőltetni, holott Fecskés sohasem barátkozott önként, mert megkerülhetetlenül rászokott arra, hogy kategóriákba sorolja embertársait.
A sötét alak óvatosan közelebb lépett, mintha csak barát volna, és egyetlen óvatlan perc elég volt számára, hogy bevihesse aljas, számító gonosz tettét. Zsebéből paprikaspré-szerű kotyvalékot spirccelt egyenesen a védtelen, és tehetetlen Fecskés szeme közé, amitől az óvatlan buszvezető előbb homályos, sötétlő foltokat kezdett maga előtt viziónálni, mintha sajátságos szellemalakok lettek volna, majd fokozatosan totális sötétség kerítette hatalmába kívül is, belül is. A most már támadó férfit a legkevésbé sem érdekelték az idő folyamatosan ketyegő, teremtő percei – annál inkább Fecskés pénztárcája, és személyesnek nevezhető, becses értékei. Pénztárcáját azonnal elvette, és személyes tárgyai közül sikerült azt a kis gyurmaszobrot is zsákmányolnia, melyet fia készített Fecskésnek valamelyik iskolai technika órán. Bár sohase mondta a fiának, hogy mennyire büszke rá, mégis ez a kis, szinte jelentéktelen szoborszerűség volt rá az ékes bizonyíték, hogy a marcona, mogorva külső alatt érző, és gondoskodó szív lapul. A sötét alak egy hatalmasat boxolt a védtelen Fecskés hasába, amitől azonnal térdre rogyott. Utoljára katona korában verekedett egy nagyot még a szomathelyi laktanyában, és bár az a kisebb mérkőzés döntetlennel zárult sok barátot szerzett, hiszen megelőzte hírneve.
– Hé… Várjon… kérem… - tompa hangokat kezdett orra alatt motyogni a most már tökéletesen ismeretlen környezetének. Az egykori ismerős környék hirtelen annyira megváltozott, mintha egy marslakó próbálna eligazodni az egyik legnagyobb fővárosi kerületben iránytű, és valamirevaló térkép útmutatása nélkül.
Fecskés nagy nehezen két karjára támaszkodva felállt, és máris tapogatni kezdett. Meglehetősen nehéz volt a dolga, mert eddig sohasem kellett a vaksággal megküzdenie. Egyszer olvasott róla, hogy akik farkasvakságban szenvednek olyanokká válnak a sötét éjszakában, akár a vaksi vakondokok, az orruk hegyéig sem látnak. Villámgyorsan jött a további felismerés: átmenetileg teljesen megvakult. Ha továbbra is ennyire kétségbeejtő lesz a helyzet hogyan fog majd buszt vezetni? Mi lesz az állásával, és a további karrierlehetőségével? A családja mindennapi megélhetéséről már nem is beszélve?
Agya szinte fotografikus memóriával lefényképezte és eléje vetítette gondolataiban a szomorú, és lehangoló jövő rémképeit. Apját Idősebb Fecskést alig egy éve temették el. Az öreg ivott mint a kefekötő, mégse merte senki sem szóvá tenni, hogy alkoholista. Legfeljebb csupán csak annyit mondtak, hogy jól bírja az italt.
Megpróbált elbotorkálni egy házfalba megkapaszkodva a közelben lévő zárva tartó újságosbódéig, mert ott még volt egy nyilvános telefonfülke. Ha sikerülne bepötyögnie a számot, talán hívhatna segítséget. Vagy inkább a rendőrséget kellene hívnia? Elvégre esetét úgy is minősíthetné, hogy rablótámadás áldozata lett, akit – átmenetileg -, meg is vakítottak.
Érezte, hogy a fokozatos idegesség, és szüntelen őrlődő aggodalom akár a hínár körbekeríti, és lehúzza mélyre; lélekenergiái vészesen merülni kezdtek. Mégsem adhatja fel ilyen kilátástalannak tűnő helyzetben. Annak idején a szomszéd gyerekekkel nőtt fel, mint utcagyerek, hiszen szülei folyton dolgoztak, mert úgy hitték építhetik a szocializmust, és a gyarapodást, amiből végül senki se kapott semmit. Az egyik utcájukban lakó komiszabb gyerek addig-addig idegesítette, míg a gyerek Fecskés megfogta apja trágyahordó vasvilláját, és beledöfnie lábába az enyhén rozsdás vasat. A másik fiút azonnal kórházba kellett vinni, és elefántrúgásnyi tetanusz injeckciót kellett kapnia, hogy nem akart vérmérgezést kapni. Ebből is látszik, hogy Fecskést hamar ki lehetett hozni a szilárdnak vélt béketűrésből.
Elért az utca végéhez, és kicsit szomorúan vette tudomásul, hogy aprópénze híján nem fog tudni telefonálni. Így fogta magát, és mivel elég közelnek találta a Bocskai utat máris tervbe vette, hogy ha törik, ha szakad elbotorkál addig, aztán lesz, ami lesz. Valaki majd csak segít.
Szerencséjére a Bocskai úton szinte mindig akadt egy-két kivilágított épület, így a közvilágítás sem volt annyira siralmas állapotban, mint a Feneketlen tónál. Talált egy kis ivókutat, melyből csöpögött a hűs víz. „Legalább egy kicsit megmosakodhat! Hátha visszatér látása!” – vélte. S máris paskolni kezdte arcába a hűsítő permetvizet, mely egyszerre megnyugtatta, és segített kitisztítani józan gondolkodását.
Az utca egyik sarkán lévő épületből egy házmester, vagy portásforma kis emberke jött ki. Fecskésnek mintha felerősödtek volna érzései, így hallása is egyre élesebbé vált. Olyan hangokat is meghallott, melyeket eddig szándékosan elkerült.
– Halló… Jó estét… Valaki… - köszönt, bár fogalma sem volt, hogy viszonozzák-e?
– Jó estét kívánok! Segíthetek valamiben? – a kis emberke ekkor vette észre, hogy valami nem stimmel a másik ember szemével. – Hát magával meg mi történt? – lepődött meg.
– Sajnos rablótámadás ért, és szeretnék eljutni a kerületi rendőrőrsre! Ha lenne olyan szíves és elkísérne addig! Ha jól tudom a Bocskai úton van! – észre se vette, és rettegő, belső félelme, mintha máris csillapodott volna.
– Persze, hogy segítek magának! Ez természetes! – Karolja át a vállamat! – a kis emberkéből senki se nézte volna ki az erőt, és lélekjelenlétet, de hát kicsi a bors, de erős!
Fecskés átkarolta a kis embert, és együtt lépésben tették meg a távot a kerületi rendőrőrsig, ahol a házmester bekísérte, és szólt a recepciónál posztoló rendőrnek, hogy ezt az embert támadás érte.
Fecskést azonnal bekísérték egy kihallgató szobába. Leültették, igyekeztek megnyugtatni, hoztak neki egy pohár vizet, majd részletesen kikérdezték, és megkérték, hogy pontosan mesélje el szomorú történetét. Mikor végeztek a tanúvallomással Fecskés megkérte az egyik rendesebbnek gondolt rendőrt, hogy hívja fel a feleségét, és mondja meg neki, hogy beszállítják a Szent János Kórházba. A rendőr felhívta Fecskés feleségét, akit a legmeghittebb álmából riasztott a házi telefon kellemetlen csörgő hangja.
Fecskés Mihályt beszállították a sürgősségi ügyeletre a János kórházba. Fecskésnének így is legalább háromnegyed órába telt mire sikerült megnyugtatnia akkor tizenegy éves fiát, hogy apuval nem lesz semmi baj, de neki sürgősen be kell rohannia hozzá a kórházba.
–De ugye nem lesz semmi baj! – a fiatalember arcát teljesen ellepték a reménytelen kétségbeesés könnycseppjei. Pedig számtalanszor megbeszélték már, hogy sajnos vannak és lesznek élethelyzetek, amikor bármi áron is, de erősnek, és karakánnak kell maradni, különben, ha nem vigyázunk egyetlen szemvillanás alatt eltaposhat bennünket az élet.
– Nem lesz semmi baj életem! Te most aludj szépen, reggel pedig iskolába kell menned! – Fecskésné egy darabig megvolt róla győződve, hogy reggelre visszaér a kórházból, mert fiának is szüksége van rá. Aztán vette a téli kabátját és a sálját és gyalog elindult a kórház felé.
Hamarabb odaért, mint várta, hiszen éjjel alig van forgalom. Amikor végre a kórterembe ért, ahol férje feküdt, mert nyugtatót adtak neki az egyik főorvos közölte, hogy a férjének valószínűleg vérplazmára lesz majd szüksége, melyet újra be kell fecskezdezni a retinájába, hogy a keringés kimossa a szeméből a vegyszert, amivel félhetően lefújták.
Fecskésné mindvégig igyekezett erőteljes, talpraesett benyomást kelteni, bár valójában sebezhető lelke legmélyén párszor már elsírta magát, hogy miért fordul elő ilyesmi olyanokkal, akik jóravaló, rendes emberek?
Amikor férje felébredt, - bár az égvilágon nem látott semmit, mégis mintha azonnal visszatért volna belé az elfelejtett életerő, hogy felesége magabiztos, és szerető hangját meghallotta.
– Drágám! Ugye te jól vagy, és a gyerek is?! – kérdezte józanul, reálisan, mint akit nem érdekelnek a lehetséges következmények, mert tisztába került mindennel.
– Igen szívem! Minden rendben van! Hozni fogok neked pizsamát, meg amire csak szükséged van! Az orvos azt mondja, hogy nem lesz semmi baj, de vért kell fecskendezniük a szemedbe, hogy tisztuljanak a retináid! – muszáj volt megnyugtatnia férjét, mert bár egy magabiztos, és sokszor erőteljes embernek tűnt, mégis volt egy gyerekes imázsa, melyet megőrzött.
– Ne haragudj, hogy… nem mentem haza… - fogta el a mardosó bűntudat.
– Ugyan már drágám! Ne butáskodj! Neked most az a dolgod, hogy meggyógyulj! Nemsokára itt van a fiunk tizenkettedik születésnapja! Tudod, hogy nagyon szeret téged, és fel is néz rád! – szorította meg erősen férje kezét az asszony.
– Igen! Bocsáss meg, hogy sokszor nem vagyok jó apuka! Teszem amit kell! – hangja elfulladt. Szándékosan elfordította a fejét, mert úgy érezte sírnia kell, és ezt egy asszony nem láthatja.
Fecskésné még elüldögélt egy darabig férje kórtermi ágya mellett, aki az erős nyugtatók miatt hamar elszenderült, majd hajnalban öt óra felé haza indult, hogy otthoni életét is rendbe tehesse.

FÜLLENTŐS ALIBI



Valami miatt a legtöbben úgy néztek rá, mintha valami ismeretlen, legalább is vadidegen vadállat, vagy éppen marslakó lett volna, akit – meglehet -, csupán csak azért küldtek a föld nevű bolygóra, hogy megfigyelhesse az emberek hitvány, csenevész gyengeségeit.
Úgy közelítette meg pontban reggel háromnegyed hét előtt pár perccel a Kazinczy utcai egyetemi kar épületét, akár egy elitélt, akinek ez lesz a végső órája, mielőtt kivégzik, vagy közlik vele, hogy már soha többet nem lehet szabad ember. Szándékosan tétova gyávasággal lépett be a nagyméretű aulába, miután halk hangon igyekezett köszönni a mindig éberen posztoló portásnak.
Az aula nagyobb méretű helység volt. Első ránézésre még focimérkőzéseket is nyugodtan lehetett volna benne tartani, hiszen tágas és magas méreteivel az ismeretlen figyelő számára szinte minden esetben meghökkentő élménnyel szolgált. Most azonban kórházakban is használatos merev, és meglehetősen hivatalos fehér vaságyak voltak felállítva szám szerint vagy tíz darab. Rajtuk kórházi fertőtlenítőszagos lepedő, melytől az embert szinte azonnal elfogta az émelygéssel rokonszenvező hányinger, és tartósnak mondható rosszullét.
A hivatalos, és roppant szigorú nővérek, és segédápolók úgy viselkedtek, mint valami idétlen tudományos-fantasztikus filmek droid, vagy mechanikus automatagép főszereplői. Szinte vezényszavakra, és meghatározott sorrendben végezték el a rájuk bízott szakszerű utasításokat. Abban a percben, hogy az adott önkéntes véradók, akár a kísérleti nyulak kényelmesen lefeküdtek az ágyra, és felkarjukat nyújtották, mintha prédát, vagy alkalmat szolgáltattak volna a nővéreknek máris egy meglehetősen elefántnagyságú, jó éles tűvel valósággal felnyársalták a hajszál vékony ütőerek hálózatát. Akinél nem találtak vénát sokkalta rosszabbul, fájdalmasabban járhatott, mert addig kellett szurkálni a karját össze-vissza, míg egyértelműen nem szivárgott belőle a dús, bíborpiros vér.
A legtöbb önkéntes egyetemista szinte fülig érő szájjal, és ragyogó boldogsággal újságolta újdonsült ismerőseinek, és barátainak, hogy lám csak! Vért adott, és ezzel – ha szerencséje engedi -, máris megmenthetett legalább három életet. Szinte eufórikus érzés volt úgy segíteni másokon, hogy az emberek többségének csupán csak incifinci kisebbfajta kínjába került.
Darvas Ádámnak azonban ez a nap sem tartogatott sok szerencsét! Szinte szándékosan elbújt az egyik görögösen karcsú, betonoszlopfő mögött, és mintha csak egy megriadt, védtelen, árva kis állat volna, akit a szülei a kerek nagy erdőben felejtettek úgy leste megrémült, nagy, zöld szemekkel az ügybuzgó nővéreket. Mintha minden egyes hangot, elejtett célzást rendkívül jól hallott volna, hiszen érzékeit, belső ösztöneit a rettegő félelem, és veszélyhelyzet szinte tökéletesen felerősítette. Mintha maximumra tekerte volna a hangerősítőt, mely egy kis idő után torz, és kakofóniás hanghullámokat kezdett  barátságtalan visszhangok módján közvetíteni fejében.
„Hát köszöni szépen a megtiszteltetést! Igazán jólesik, tényleg, hogy éppen rá gondoltak, meg minden, de ő ebből az egész orvosi beavatkozásból egyáltalán nem kér! Már éppen eleget szenvedett és gyötrődött miatta egész gyermekkorában! Semmi szükség rá, hogy valaki ismételten győzködni kezdte, hogy csak egy szúnyogcsípés, vagy éppen méhharapás lesz az egész, és ezzel másokon is segíthet!” – Ami azt illeti a másokon való segítő szándék jogosságát szinte mindig is firtatta: hol cinikusan, hol sztoikus álláspontra helyezkedve. Hiszen kisiskolás korában sem segített rajta az égvilágon senki se, amikor szintúgy orvosi vizsgálatra vitték, és osztálytársai közül – többen is -, jócskán megszégyenítették, mire keservesen, vigasztalhatatlan bőgni kezdett, ami után kapott egy lórúgásnyi injekciót, mert a doktornéninek meggyőződése volt, hogy a jajveszékelő kisfiút azonnal, és hatékonyan meg kell nyugtatni. Persze azt szinte mindenki kihagyta a számításból, hogy az iskolai vizsgálat után Darvas Ádám ismét keservesen bőgni kezdett, és végig sírta árvaságában mind a hét órát.
Most megint itt volt egy kiáltástalannak, és totálisan reménytelennek tűnő veszélyes helyzetben. „Bárcsak láthatatlan lehetne, mint a legtöbb szuperhős!” – gondolta. Akkor könnyedén és szabadon mozoghatna az egyetem területén anélkül, hogy bárki is láthatná a kálváriáit. Hirtelen úgy érezte légszomj fojtogatja. Mintha egy ellenséges kéz szándékosan hóhérhurkot csavart volna vastag, bikanyaka köré, és jó szorosan megszorította volna, hogy még véletlenül se kaphasson levegőt, vagy szabad lélegzetet. Még most is rémálmai között hallotta a bandatagok vészjósló, szemétláda-hangját: „Most megdöglesz te szemét kis patkány a hülye családoddal együtt!”
„Miért nem lehetett boldog és egészséges gyermekkora, mint bárki másnak? Reggelente a szülei puszit adtak volna egymásnak, akár csak a szende, vagy túlságosan is elfogódott, vagy éppen szégyenlős hősszerelmesek, és akárcsak a régi filmekben az apuka megengedte volna, hogy a kertvárosi utcában – ahol rendőr csak ritkán járt -, egy kicsit tekergesse kedvére a kocsikormányt a kisgyerek.”
Óvatosan, akár egy betörő, vagy rafinált tolvaj kinézett a betonoszlopok mögül, és egy alkalmas pillanatban, mikor senki sem láthatta, hogy a több mint százkilencvennyolc centi magas, és legalább száz kilós pehelysúlyú mangalica testével kisebb akrobatamutatványt hajtott végre, hogy közvetlenül bemenekülhessen az aula melletti lépcsőházba, melynek a legalsó szintén helyezkedett el a jegyzetbolt, és a mindig illatozó büfé, ahol a legtöbb egyetemista kedvére falatozhatott.
Most villámsebességgel iszkolt. Ha rendeztek volna rövidtávfutó versenyt, egészen bizonyos, hogy egyéni kategóriában bronzérmet vihetett volna haza kimagasló teljesítményéért. Valósággal megrohamozta az alagsori lépcsőt, és csöndesen elrejtőzött a jegyzetbolt melletti kis falmélyedésben, ahol pontosan látni lehetett, hogy a rengeteg vas és aluminiumcsőnek, és különféle, bonyolultnak kinéző hálózati vezetékeknek bizonyára konkrét és egyértelmű rendeltetésük van.
Nem érdekelte, ha meglátják, vagy hogy megint újabb megszégyenítő, és szánalmas megjegyzéseket tesznek rá. Most igazán sírva fakadt, és úgy sírt mint aki elvesztette rajongásig szeretett szüleit, vagy egyetlen, halhatatlan szerelmét.
– Jó reggelt fiatalember! Csak nincs valami baj?! – kérdezte kedves érdeklődéssel Marika néni, a jegyzetboltos. Már tanév elején sikeresen összebarátkoztak. Azóta mindig érdeklődtek egymás élete felől, és sokat nosztalgiáztak, hogy minden mennyire egyszerűnek tűnt a régi időkben.
– Köszönöm szépen Marika néni! Csak belement valami a szemembe… - egy tapasztalt, özvegy asszonyt képtelenségnek bizonyult átverni, vagy megtéveszteni, hiszen hüppögő hangja sok mindent elárult, és leleplezett.
– …Nem tudom, hogy mi történhetett, de nem lesz semmi baj! Menjen csak fel bátran, nézzen be az órákra, és meglássa a nap végére már kutya baja se lesz! – mosolygott biztatóan, mint egy olyan őszinte, vagy rokonszenves asszony, aki sok világégést, és értelmetlen háborút túlélt, és valahogy mindig újra tudta kezdeni a dolgokat.
Darvas Ádám most inkább új rejtekhelyet keresett, mert rájött arra, hogyha a bölcs asszonyság továbbra is szóval tartja a végén még valaki kikotyogja, hogy hol van, és akkor vége lehet mindennek, amiért egészen idáig kitartott.
A jegyzetbolt mellett volt két ellentétes irányban végződő folyosó. Az egyik a számítástechnikai gépterembe vitte a hallgatókat, ahol szinte mindig gépzaj duruzsolt, és jó meleg volt, míg a másik folyosó a maga sejtelmes, hátborzongató sötétségével egy lakatlan, és madárlátta helységnek bizonyult, ahol aztán az ember ténylegesen elmélkedhet akár több évtizedet is, mert a kutya sem találja meg. Ádám ezt a folyosót választotta. Egy kis idő után, mintha a félelme is inkább általános, egészséges kíváncsisággá változott volna át, anélkül, hogy fel kellett volna adnia emberi elveit. Akár egy felfedező, vagy Indiana Jones lépésekben fedezte fel a sötét, és katakombaszerű folyosót. Mintha a jótékony sötétség – mely ebben a formában nyugodtan lehetett akár jótékonykodó barát -, szándékosan felerősítette volna a külvilág zajait. A jócskán elöregedett vezetékek recsegő, sercegő neszeit, melyek úgy beleivódtak az épület alapzajába, hogy szinte már eggyé váltak vele.
„Megfontoltan, és türelmesen kivár! Ha szerencséje van a nővérek legfeljebb a délelőtti órákban lesznek itt, így a délutáni előadásokra nyugodtan be tud ülni! Ha valaki megkérdezné, hogy hol volt eddig legfeljebb majd annyit mond, hogy elaludt, és reggel nem már későn csöngött az ébresztőóra!” – utóbb ezt az ötletet szándékosan elfelejtette, mert Darvas Ádámnál megbízhatóbb, és pontosabb hallgatója ritkán volt az egész egyetemi diákseregnek.
Egy hatvan vattos körténél kezdett olvasni egy verseskötet, és megpróbálta elfoglalni magát autodidakta kreativkodással. Verset írt a leggyönyörűbb, őzikeszemű lánynak, akinek odaadta az utolsó Kit-Kat csokiját, és akiről úgy hitte, hogy a vonzalom tartós és kölcsönös lehet, de egyelőre még nem történt semmi! Ha így folytatja tovább a végén a hölgy ténylegesen meggondolhatja magát és idő előtt férjhez megy, vagy másik pasit fog magának!
Minden tizedik percben Casio karórájára nézett. Ez a jelentéktelen, szinte gyerekes óra az évek múlásával egyre nagyobb terhet, és érzelmi értéket képviselt. Akkor kapta, amikor a kilencvenes évek elején első osztályba ment, és bármi történt is viszontagságos, szerencsétlen életében ez a kis óra mindenhova elkísérte, mint egy hűséges jóbarát.
– Öt perccel múlt kilenc! – mondta ki suttogva. – Most mihez kezdjek?!
Mivel más nem jutott eszébe fel-le sétálgatni kezdett akár egy önmagában elmélkedő, ókori filozófus, és megpróbálta kitalálni az élet értelmét.
– Vajon Nietzschének mi lenne a véleménye? Ha elfogadjuk a Schopenhaueri tételt, ami a létezés tagadására irányul, akkor az emberi életnek nincsen sok értelme. Az ember kénytelen újra és újra új célokat és vágyakat megfogalmazni magának, hogy aztán minden elpocsékolt idejét ezen álmoknak, és vágyaknak a teljesítésére szánhassa. És akkor nem foglalkozott a feleségével, gyermekeivel, családtagjaival csak beállít a robotmunkások táborába, akiknek már nincs is életük.
Eldöntötte, ha sikerül megkapnia a diplomáját ő minden szabad percéről számot fog majd adni, elsősorban önmagának, mert nagyon szerette volna már, ha a tartós, és megérdemelt boldogság rátalál.
A percek egyre keservesebben teltek. Míg nem tíz óra körül egyszer csak egy meglehetősen barátságtalan takarítónő jött arrafelé, így Ádámnak szednie kellett a cókmókját és tovább állnia, ha el akarta kerülni a felesleges kérdezősködéseket.
Sikerült bejutnia a másik folyosó végén lévő számítástechnikai terembe, ahol a legtöbb gépen ingyenes internetes hozzáférést biztosítottak a hallgatóknak, így végre kedvére hallgathatott zenét, pedig szülei felajánlották, hogy vesznek neki egy hordozható Ipadot akármi is legyen az. Szerette az új technológiai kütyüket, de mindig félt attól, hogy a tömegközlekedési eszközökön bárki ellophatja tőle. Ezért csak szükség esetén vitte magával – zsörtölődés apja tiltakozása ellenére -, vadi új okos telefonját.
A számítástechnikai teremben csupán csak egyik osztálytársa üldögélt, akivel – rendszerint -, együtt szokott hazamenni a Déli pályaudvar irányába.
– Szia! Na? Mi a pálya? – köszönt neki a szemüveges hölgy aki kissé kotnyeles volt, de meg lehetett benne bízni. – Hát téged meg mi szél fújt errefelé?! – kérdezte meglepetten, mert csak a vak nem látta, hogy Darvas Ádám sírt.
– Semmi, tényleg semmi! Ez csak azért van, mert a doki felírt valami szemcseppet, ami nagyon irritálja a kötőhártyáimat, és azért látszik úgy, mintha itattam volna az egereket! – könnyen rájött, hogy hazugsággal még nem lehet elnyerni senki bizalmát sem.
– Aha! Hiszi a piszi! – jegyezte meg elmésen az egyetemista hölgy, aki vélhetően már sok hazugsággal szembesült, és most úgy tűnt alig várja, hogy egy újabb verziót hallhasson. – Szerintem az történt barátocskám, hogy te rohadtul berezeltél egy kis tűszúrástól! Igaz-e?!
Hát erre mit lehet felelni? Ha bevallja az igazat mindenkinek előbb-utóbb a fülébe jut, de ha most megint hazudni kezd a törékeny bizalom pillérei ismételten megroggyannak.
– Tudom, hogy te alapvetően a latin macsókra buksz, meg az izmos pasik hoznak lázba, de annyi jó volna, ha nem csak a felszínes dolgokat vennéd észre! Tudod már pszichológiát is tanulunk, így a legfontosabb az ember életében a gyerekkori fejlődés! – meglehet, hogy ez volt az egyik kezdőlökés arra nézve, hogy egyetemista csoporttársa a továbbiakban nem kérdezett tőle semmit. Sőt, amikor a délutáni előadások alkalmával újra fitten, és egészséges közérzettel bement az órákra egyenesen segített kisebbfajta füllentős alibit szolgáltatni Ádámnak, hogy többi osztálytársa nem nézze sültbolondnak, és ami fontosabb ne nevesse ki.      
   

BÖLCSEBBEN?!

Kívülről talmi, megszállott trendiség uralkodik agyakban. Szörny-káosz sistereg mogyorónyi sejtekben, talán kozmikus didergés űzi egyre a kiszolgáltatott embert s nem csupán a mohó karriervágy. Őrzöttek vagy éppen őrizői-e a lehetséges Jelennek?! Ki is tudhatja tán, hogy a lediktált, véglegesített szereposztásnál ki irányíthat kit? Melyiknek mi juthat?!

Becéző pokolszájakat ki merhet magába fogadni? Pörlekedve máris áll a méltatlan perpatvar: hogy kinek lesz majd több? Vajon lehet-e még valaha kolbászból kerítés?! – vastag keserűségét érlelt rétegei felett a kavargó tekintetek kereszttüze; hírnevekben s karrierekben sütkérezőknek nem épp olyan rossz, mint koránkelőknek.

Illem s tartónak mondható etikett-korhadás honosodott itt meg. Praktikus gondolkodók, szabad-lelkű intellektueleknek tiltakozni kár. Mikoron idiótábbnál is agybutítóbb műsorokkal ostromolják az átmosható, újra programozható elménket is akár. Odacsal, vagy odakényszerít könnyen jött fizetésekhez a tutti mohóság. Lesben állnak min finom erotikák, hogy az alacsonyan stagnáló nézőszám már mindenképp növekedjen.

Csak a hírmondók utolsó gigászi próféták, autodidakta polihisztorok képesek visszafordítani a megnövekedett, totálisan zsongító, zsonglőrködő baromságokat, elérhetetlennek hitt luxusálmokat mikkel napszám s órapercben totálisan sulykolják a tömegembert! – Már minden átver a megcsal: sokat méltatlan elveszett karrier s jogfosztást követve, míg másoknak méltatlan felajánlja az összest! Igyekezzék mindenki könyvek kuckója mögé bújva azok okoskodni miként őrizhetné meg szüntelen kreatív-alkotó szellemét?!

EMLÉKEK GYŰRŰJÉBEN




Faliraki meghittnek nevezhető, és rendkívül romantikus Rodoszi kikötővárosába hajnal felé érkeztünk meg. Abban a percben, hogy lehámoztuk magunkról, akár a málhás, fölpakolt szamarak utazóbőröndjeinket, és kézipoggyászainkat máris az éppen csak épülőfélben lévő motelbe vittek bennünket egy légkondicionált neoplán busszal, mely legalább annyira megvolt pakolva, akárcsak a fapados charter-járat – mellyel -, idejöttünk. Minden homokok apró aranyszemcséitől volt szúrós, és fülledt meleg, amíg adott szobánkban be nem kapcsoltuk, és a legnagyobb fokozatra állítottuk a légkondicionálót; bízva abban, hogy ez majd kellő mértékben lehűti nyughatatlan kedélyeinket, és végre ki tudjuk kiadósan pihenni az utazás fáradalmait. Már jócskán benne jártunk a délután négy órában, amikor kipihenten felébredtünk. Ekkora alvásra talán egyikőnk sem volt felkészülve, hiszen megvolt a megszokott napirend, és nálunk – általában -, este öt felé már vacsoraidő van, így szokatlan volt, hogy az egyik helyi, kissé borsos árakkal kooperáló szupermarketben reggelire való szendvicseket vettünk, amiben valami miatt több volt a saláta, és az uborka, mint a tényleges felvágott, vagy szalámi.
Az embernek szüntelen olyan érzések keringtek a fejében, amikor útra kelt, vagy elutazott egy ismeretlen földrészre, melyet kíváncsiságától vezérelten mindenképpen fel kellett fedeznie, mintha valami belső, ösztönszerű honvágy gyötörné valami, vagy valaki miatt, amit értelemszerűen nem kaphat meg. „Hogy én mekkora egy idióta vagyok!” – gondoltam magamban. Kissé ciki volt, hogy egy húszas éveiben lévő felnőtt fiatalember a szüleivel megy nyaralni, ahelyett, hogy csinos barátnőjével romantikáznának valamelyik pálmafa, vagy épen kikötői csónakban. Legszívesebben idillikus kedvesemre gondoltam, és a kötelező tengerparti séták után, mikor a fényeskedő napkorong is véres bíborszínnel festi meg a nyughatatlan mélységet gondolatban lelki társamra gondoltam. Vajon megtalálom-e az életben. Faliraki kisebbfajta kikötője meglepően csöndes, és egykedvű volt az este. Ahhoz képest, hogy a legtöbb szórakozóhelyen még csak most kezdtek banzájszerű mulatozásba, és dáridós dorbézolásba a balzsamosnak ígérkező, kánikulai éjszakában, és a magas páratartalomnak köszönhetően valósággal tapadt ránk a könnyed, nyári ing. Talán túlzottan is tartózkodóak voltunk. Egyikünk se merte levetni, és szabadon láttatni meztelen, albínó fehér felső testét.
A legtöbb pénzesebb turista azonnal quadokat bérelt, melyek szinte homokfutóként a legkeményebb tereppel is megbirkóztak. Legyen az dombos, sziklás vidék, vagy éppen tengerpart. Főként a vállalkozó, és vagányabb szellemű hölgyek egyenesen odáig vetemedtek, hogy előnyös kedvtelés gyanánt csipkedni kezdték a száguldozó quadokon robogva az emberek fenekét. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy ez bizonyos szempontból illem beli, magatartásbeli vétséghez is vezet- főként a sebezhetőbb emberekkel szemben -, abban a percben, hogy a csipkelődést végrehajtották vadállati, amazonkurjantást hallattak, és már száguldottak is tovább, mintha mi sem történt volna.
– Látod édes fiam! Így kell élni! – röhögött torka szakadtából kicsit megszégyenített arcomba apám, aki szerint meg kellett volna köszönöm angolul, hogy legalább azok a bakfis lányok néminemű fantáziát láttak hátsó fertályomban, és nem szégyenkezve minél előbb a motel védett magányába vonulni.
– Nos! Igazán köszönöm! – bukott ki hirtelen felháborodásomban, és gyávának mondott mérgelődésemben.
Anyám persze – mint sokszor szinte mindent -, ezt is megpróbálta és igyekezett a kompromisszumok szintjére alacsonyítva kezelni:
– Kisfiam! Ne vedd zokon! Tudod! Apád csak viccel, de nagyon szeret! – Hát persze! A szokásos szöveg, de apám amellett, hogy rendíthetetlenül makacs, forrófejű, és büszke ember volt ezt sohase merte volna nyíltan a szemembe mondani. Mint minden mást ezt is anyámtól kellett végig hallgatnom.
Másnap reggel kissé kábán, és másnaposan a tegnap esti későig eltartó beszélgetéseink miatt meglepően korán már felkeltünk, és azonnal – még mielőtt heringekként nyüzsgő embertömegek -, elfoglalták volna a tengerpart legjobb részeit lementünk a moteltől alig hatszáz méterre található homokos partra, ahol még a madár se járt. Az ember, ha figyelmesen kémlelni kezdte a távol hullámait, amikor a horizont és a tenger szinte összeért megfigyelhette, hogy egy-két kíváncsiskodni vágyó delfin kiugrott a vízből, hogy aztán játékos kedvvel újra és újra csobbanhasson egy napot, mintha pajkos gyerekek volnának.
A legtöbb tengerparttal sajnos ténylegesen az a probléma, hogy az embernek valósággal minden négyzet milliméterért keserves, és szinte reménytelen harcot kell folytatnia, ha azt szeretné, hogy viszonylag egy nyugodt ki szegletet találhasson, ahová letűzheti a magával cipelt napernyőt, leterítheti a gyékényt, vagy éppen törölközőt, és hogy kicsit függetlennek érezhesse magát.
Apám máris felbontott egyszerre két jó hideg dobozos sört, és a fogyasztási emberek kissé szemetelő szokásával máris mohó kortyokban kezdett iszogatni, mintha egész életében még nem ivott volna ennyire jó sört. Anyám pedig óvatosan, szinte alázattal vetkőzött virágmintás fürdőruhára, mely engedni sejtette még most is makulátlan, és hibátlan alakját. Egyszerre bosszantott, és nagyon furcsáltam, hogy apám nem vesztegeti a bókokat, vagy a kedveskedő megjegyzéseket, és egyszer sem jegyezte volna meg, hogy micsoda fantasztikus asszony a párja és szerelme, egyetlen fia anyja. Ekkor gondolkodtam el először azon, hogy mennyire összetett dolog is a létezés? Az ember találkozik valakivel, később már megismeri, és ha minden jól alakul, és valahogy összeszoknak akkor jöhet az összeköltözés, és a gyerek. De valami minden párkapcsolatból előbb-utóbb eltűnik, vagy hiányzik. A kölcsönös gyöngéd, romantikus érzések, és a szív törvényeinek maradéktalan átélése, mely a földi halhatatlanság kecsegtetésével bírhat. Annyit értettem már, hogy szüleim az utóbbi időben jócskán veszekedős, és temperamentumos kapcsolata fordulóponthoz érkezett, és ezen sem apám, sem folyamatosan kompromisszumokra hajló anyám nem szeretne változtatni. Mintha elfogadták volna, és egyszersmind beletörődtek volna a megváltoztathatatlan ténybe, hogy az idő múlik, már nem lesznek fiatalok többé, és hogy az időközben felnőtté vált fiuk miatt még ki kell tartaniuk egymás mellett, ha tetszik, ha nem.
„Talán, ha újra megvallanák egymásnak, hogy miért szeretik egymást!” – gondoltam kissé mélán, és gyerekesen.
A tengerpartot délelőtt tíz óra tájban máris dögös, szexis, egzotikus, napbarnított istennők, és angyali hölgyek népesítették be. Mintha egy olyan szirupos, rózsaszín amerikai filmben lettem volna, ahol szinte már alapvető elvárást helyeztek rá, hogy követelmény a sportos, szexis, stílusos, csinos megjelenés, és aki mindezek bírtokában van, az szinte bármit megkaphat a nagybetűs élettől, míg a többi csóró, vagy kövér, és túlsúlyban szenvedő csak maradjon csöndben, hiszen semmilyen különleges képességgel nem rendelkezik, hogy megnyerő, vagy éppen optimista személyiségébe bármikor is beleszeressen egy földi istennő, vagy szupermodell.
Apám – csöppet sem zavartatva, hogy nős ember -, valósággal mohó szomjúsággal, és csorgó nyállal máris stírölni kezdte a szemrevalóbb hölgyeket, és mint minden hódítani vágyó férfi ezt tőlem is elvárta. Éppen kedvenc chipszemet próbáltam meg úgy majszolni, hogy remélhetőleg ne szemeteljek fölöslegesen, és notórius figyelemmel igyekeztem kutatni egy megfelelő szemeteskuka után, ahová majd kidobhatom a szemetet.
– Édes fiam! Nem jó dolog ám az, amit csinálsz! Az életet élvezni kellene! Te meg úgy búsulsz itt akár egy faszent! Mi bajod van?! Csak nem vagy beteg?! – kérdezte, csakhogy meginduljon közöttünk a beszélgetés, aminek – szokás szerint -, nem sok értelme volt.
– Géza! Hagyd békén a fiunkat! Ha neki ilyen most a kedve akkor ilyen! Ha rosszul érzi magát majd megmondja! – anyám szavai állandó jellegű önkontrollt, és figyelést vontak maguk után. Egy húszas éveiben járó emberre a gyerekkor játékszabályai nem szoktak vonatkozni.
Egy-két hölgy komfortosan letáborozott mellettünk, és szintén napernyőiket feszítették ki, és szúrták le az aranyló homokba. Szinte kíváncsi gyönyört éreztek valahányszor pufók, és kissé mihaszna arcomra küldhettek egy-egy csábos mosolyt, vagy kacérkodni vágyó kacsintást.
„Bárcsak itt lenne az akiért meghaltam volna, ha igazán megismert volna!” – szívem égő vágya összekeveredett a hétköznapok sokszor kiábrándító, átlagos szürkeségével. Bátortalan, szégyenlős mosollyal igyekeztem viszonozni a két hölgyemény közeledését, és most olyan jó lett volna, ha valaki igazán mellém áll lelki zsörtöléseim közepette. Megértettem, hogy hihetetlenül hosszú utat tettem meg egymagam, és jó volna párt találnom.  
    

AMIT A SZÍVEDBE REJTESZ...



 Károly még élésen, és pontosan emlékezett a pillanatra, mikor majdnem sikerült elveszítenie felesége kis arany borostyánlevél nyakláncát, melyben családjuk fényképét tette. Akkor történt, mikor néhány évvel felesége halála után egyszer csak úgy határozott, hogy muszáj kiszakadnia ebből az ál, és hamis világból, kisebb mikrokörnyezetéből, és a szereplők közül, melyek naponta óhatatlanul megjelentek a maguk néhol tolakodó, vagy éppen kellemetlen módjukon életében. Mintha megszakadt volna összetört, és hitehagyott lelkében valami, amit eddig – átmenetileg -, kordában tudott tartani, és uralni tudta belső gátlásait, rettegő félelmeit. Mert imádott, gyönyörű, fiatal feleségének ez volt a határozott kérése.
Olyan sietve öltözködött, mint aki mániákusan retteg attól, hogy lekési a helyközi járatot, vagy elfelejtett éppen repülőjegyet venni, még a felszállás előtt, és most minden maradék lélekjelenléttel azon igyekszik, hogy behozza szükségképpen elfuserált késését, és lemaradását. Egyszerű, lezser ruhát vett, hiszen a vénasszonyok nyara csupán alig két napja ért véget, mégis őszre való tekintettel szokatlanul nyárias, enyhe volt az idő.
Éjjeliszekrénye között kutatott éppen, ahova – felesége tudta nélkül -, a kis kézi hatékony kézi fegyvert is rejtette. Nem csupán önvédelmi célzattal, de életében mindig is vissza-visszatért az öngyilkosság élesen metsző, szembesítő pillanata. A végső elszámolás, mikor az ember, mint ítélkező bíró, esküdt, és hóhér egyetlen személyben életét mérlegre helyezi, hogy levonhassa a keserédes alapigazságot: Vajon boldog és elégedett volt-e? Bezzeg az ókori görögök egyszerűbben rendezték le, mikor váratlanul egy szeretjük eltávozott. Egyetlen kérdést tettek fel csupán: Volt-e az illetőben elegendő szenvedély, hogy életét teljesen megélje?!
Motozó, szőrös keze kisebb tárgyba ütközött. Felesége kedvenc nyaklánca volt.
– Vajon az utolsó időkben miért nem viselte a kis arany medált, ami királynői tartást kölcsönzött egzotikus nőiességének?
A kis aranyékszer most valósággal ragyogott, amint a reggeli napfény kellemesen hideg csóvái vékony mézfonalat húztak rá. Mintha kissé megkopott, vagy elhasznált csillogás lett volna ez. A boldognak mondott emberek szoktak így mosolyogni a külvilág felé, hogy megnyugtassanak mindenkit ők kiegyensúlyozottak, és stabilak, holott a magánéletük máris darabokra hullik. Könnyű, elegáns, kecses ékszer volt. A kis borostyánlevélke igényesen volt megmunkálva; érződött az aranyfémen, hogy ezzel a remekművel foglalkozva volt, és nem sajnálták a belé fektetett munkaórák számát. Mégis mennyire könnyű volt. Akár egy könnycsepp, vagy óceáni hab.
Szórakozottan vette kezébe a medált, és pár percig alaposan megnézte. Néhány perc múlva máris betette utazóbőröndjébe, mert nemsokára illett megjelennie Ferihegyi reptér kettes terminálján, ahol egy fapados járat fogja elrepíteni egy látszólag teljesen ismeretlen kontinensre, ahol, ha szerencséje lesz a kutya se ismeri.
Amikor leszállt a turistaparadicsomba, ahol minden turistát virágokból szőtt díszes koszorúkkal fogadtak, még néhány puszi is járt számára, amit furcsán, idegenkedve vett tudomásul. Ismerősei mindig is azt mondogatták, hogy a társas, és testi kapcsolatokban hajlamos úgy viselkedni, mint egy olyan ember, aki nem éppen százas, vagy csupán csak Pán Péter komplexusban szenved. Nekik sem árulta el, hogy az intimitásnak, egy ártatlannak tetsző ölelésnek, vagy szerelmes pillantásnak belső, ösztönszerű szabályai vannak, és abban a percben, hogy valaki önkényesen megszegi ezeket a játékszabályokat onnantól kezdve a törékeny bizalom csorbát szenvedett, és azonnal megsemmisült.
Mégis milyen formális üdvözlési formaság már, hogy mindenki vigyorog felé, mint a vadalma, vagy mintha mindenkit elmegyógyintézetből szalajtottak volna. Már az apja sem mutatta ki soha az érzelmeit szűkebben vett családtagjai számára. Igaz, ha megsértett valakit – büszke ember lévén -, sohasem ereszkedett le ahhoz, hogy bárkitől is bocsánatot kérjen.
A kis borostyánlevelet gondosan elhelyezte szállodai szobájában szintén a dupla ágyak melletti egyik éjjeliszekrényen, mert mindenképpen azt szerette volna, ha egyedi, romantikus, és méltó környezetet teremthet a becses, és felbecsülhetetlen emlékeket őrző ékszernek.
Rajtakapta magát, hogy napközben, amikor a turistáktól eltérően a rejtett helyeket járt be a paradicsomi helyen, vagy csak este felé az alkonyati naplementében igyekezett elveszve gyönyörködni, gondolatban kezébe fogta a kis medált, és erősen felesége angyali, őzikeszemű arcára gondolt. Kacagó, mennyország-nevetésére, mely egész aranyszívéből jött. Mennyire boldogok voltak együtt, még annak ellenére is, hogy a külvilág talán sohasem érthette meg igazán a férfi hóbortos, különös rigolyáit. A tenger nyugodt, harmonikus szelídséggel tajtékos hullámkarajokkal simogatta a homokot… Most tisztán hallotta felesége hangját. Azt a hangot, mely Schubert pisztrángját is úgy tudta énekelni egy-egy születésnapi alkalomkor, hogy annál szebb, és méltóbb ajándékot valószínűleg egész életében nem kapott.
Úgy érezte meghasadt a szíve, és darabokra tört. Most azon kellett volna dolgoznia, munkálkodnia, hogy a sérült részekből még megmenthessen valamit, amit életnek nevezhetnek, hogy aztán felépíthesse újból önmagát. Munkáját, és munkatársait szinte mániákus rendben tartotta, akár egy svájci óramű. Mindenkivel sikeresen elhitette, mint egy okos manipulátor, hogy minden rendben lesz, és nincs is miért izgulni, vagy aggódni. Egyetlen felnőtt lánya Norvégiában lakott, és óvónőként dolgozott négyszeres fizetésért. Sokkal többet keresett, és jobban is boldogul, mint azok, akik itthon ragadtak, és szánalmasan alacsony fizetéssel rendelkeztek.
Érzékenysége, figyelmessége, kedvessége, megértése nem tűnt el, legfeljebb csupán csak átalakult. A környezete hamarján észrevette személyiségében beállt változást. „Nagyon magának való lett” – mondogatták a háta mögött kissé leereszkedően, vagy éppen együtt érzően. A különös önmagába fordulás, és a gyanús méregetés, bizalmatlankodás mely életének szerves része volt, míg felesége élt mintha a mostani időkben enyhült volna.
Gyakorta előfordult, hogy látott a tengerparton egy-egy gyereket, akik kedvükre homokvárat építettek, és látszólag nagyon jól szórakoztak, mert egymást temették be homokkal, vagy kis, műanyag vödrökbe szállították a tenger jótékony hordalékát, most mintha közvetlenséget, és értelmet nyert volna. Előfordult, hogy nem messze tőlük ő is lekuporodott, és akárcsak valami nagyra nőtt gyerek megpróbált építeni valamit a homokból, ám buckahordáson kívül másra nem futotta. „Talán több értékes, tartalmas időt kellett volna családtagjaira fordítania!” – gondolta ilyenkor, és hirtelen keserű könnyekkel telt meg mostanság folyton vizenyős szeme.
Mikor aztán az alig egy hetes, tengerparti vakációnak vége lett, és hazatért mintha álomból ébredt volna megint végtelenül szomorú lett, és sírva fakadt a reptéren, ahol a legtöbb turistát családtagjaik, szeretteik üdvözölték érte pedig senki sem jött.
„Vajon akkor se jött volna senki, nem érdeklődtek volna felőle, ha meghalt volna a repülőgépen?!” – kérdezte önmagát.
Elméje most gondosan, precízen bejárt minden megtörtént eseményt, és emléket, amihez egész életében bármi köze is lehetett. Látta önmagát, mint totyogó, bumfordi, kövérkés kisgyerek, aki elesett kis három kerekű biciklijével, és nagyapja máris felsegítette, mert az apja állandóan dolgozott, vagy idegességében nem tudott a gyerekkel bánni; látta magát, amint tétován, és pirulva arra készül, hogy felkérje a gimnázium leggyönyörűbb hölgyét, hogy hadd táncolhassák együtt a szalagavatós táncot, aztán mégsem rá esett a választás; látta apját, ahogy fekete ruhás halottkémek fekete zsákba rakják alvónak látszó testét; látta, hogy édesanyja egyetlen szó nélkül, fájdalmát oroszlánszívvel tűrve álmából ment a halál elé; látta, mennyire igyekezett romantikus perceket szerezni a lánykérés alkalmával, amikor Brigitta végre – nagy nehezen -, igent mondott számára. Látta, amint a szülőszobán felesége egyedül szeretett volna maradni, mert tudta, hogy őt mindenképpen megviselte volna a fájdalom, vagy a csecsemősírás. Amikor kislánya járni tanult az első pár lépésénél ő ügybuzgón fényképezett, és hirtelen vagy ezer képet kapott le, hogy lehessen miről beszélni a túlságosan is kíváncsi utókornak. Mindez egy megtörtént, és leélt élet díszlete és kelléke volt. Egy olyan élete, amire talán minden ember vágyik, és most mégis szomorúan vette tudomásul, hogy a magány bezárta magába.
Néhány órával később Skype összeköttetése jelzett hordozható számítógépén. A lánya kissé zilált, kócos, mégis boldog arca jelent meg egy fájdalmas mosoly keretében a képernyőn. A háttérben jól kivehetőek voltak a csíntalan unokák is, akik éppen Legóval foglalatoskodtak.
– Apu! Figyelj ide! Megígérem, hogy amint tudok repülök hozzád, és tartalmasan átbeszéljük a dolgokat! Azt kérem tőled, hogy ne hagyd el magad! Ne engedd meg, hogy a sebezhetőséged újra felülkerekedjen életeden! – ez volt a legutolsó beszélgetésük. Amikor megpróbált mosolyogni szája gyerekes, torz, túlvilági grimaszba rándult, mint akinek már mindegy, hogy mi történik vele, és körülötte. Halkan lecsukta a notebookot, majd újból a kezébe vette a kis aranyékszert; éjjeli szekrényéből kivette a kis kézi fegyvert. Lehunyta szemét, és feleségére gondolt, aki – meglehet -, egy árnyas ligetben, vagy éppen a kókuszpálmák árnyékában egyedül rá várakozik. Hattyúalakját megvilágítja a mézszínű, délceg napsugár. „Talán többször illett volna mondania neki, hogy rajongásig szerelmes belé!”
Óvatosan felhúzta a ravaszt, gondosan kibiztosította a fegyvert. Farkasszemet nézett a kis csővel, majd a még kisebb, szinte milliméter nagyságú lyukkal, melyből a golyó villámsebességgel távozik. Ebből a helyezetből már nem lehet menekülés. Ugyan kinek is magyarázkodna? A pszichiáternek, vagy felnőtt lányának, hogy már nincs értelme semminek, ami a földön tarthatná! A lánya majdcsak megtalálja a végrendeletet, hiszen már beszéltek róla elégszer! Óvatosan húzta meg a ravaszt bízva benne, hogy a vég fájdalommentes lesz, és nem kell sokat szenvednie! Teste hátrahanyatlott a hálószobai, közös ágyukon, markában még mindig az aranyékszert szorongatva…               
   

MÉLY SÓHAJTÁS

Leplezett nevetés mindig csöndesen s nem hahotával hangzik sírós szájakon. Az ember nem láthatja már az Egy-álmait. Elfogyott rég hitele, tartása, méltósága hogy pénzt keressen. Elfelejtett karrier-létrák kifeszített ormain szándékosan felbukni – így most zsörtölődve vesztegel s azon tépelődik önmagában: Vajon hol s merrefelé ronthatta el?!

Már csupán csak kacsint egyet-egyet, feleslegesen nem háborog, eszi a kefét. Eget rengető perpatvarok közepette is csupasz-mezítelenre vetkezik. Totális ökölharcok viharaiban egyre nehezebb talpon maradni. Riogató baljóslataival máris szembe megy a fölényeskedés. S még mindig nem tanulhatta meg a biztos túlélés ízét.

Kínok s örömök közt hánykolódva félúton a lét éli le helyette mivel már rég adósnak maradt. Volt-van ígérkező bizalmait szempillantás alatt – ha kell -, semmissé teheti. Hisz, mint gaz evilági lator, hamis szédelgő rég eladta lelket csilingelő, hamis ígéretekért. Kíváncsi, pisla szemeit bárhová is veti becsapható érzelmeitől ritkán, ha szabadulhat.

Fejrázások, bólogatások gödreiben botladozik csak előre s inkább lemarad, meghátrál ha sorsa tettekre sarkallja. – Léptei koppanó zihálásait menten felvérzi utcák némuló, tompa zajai. Látszatra még most is olyan, mintha csupa önzetlen, jószándék vezetné – kezén fogna bátran, ha tehetné -, locsi-fecsi felebarátait. Nem volna szabad naponta kíméletlen megszakadnia, míg mások ólom-részét is rogyva, földig sújtva hordják. Megszürkült pályáin tápláló ereiben már megérzi hirtelen az elmúlást. Megrándult csont-bokák verődnek ritmusokban az Idők táguló kövezetein…

AZ ÉRTELMES NŐ


Adamecz, a sikeresnek mondható plasztikai sebész már deresedő, kopaszodó, aggastyánfejjel adta fejét a nősülésre. Váratlan elhatározásának hírét – főként barátnői körében -, meglehetősen különösen, és furcsán fogadták, elvégre Dr. Adameczről mindent el lehetett mondani, csupán csak azt nem, hogy ő a mintaférjek példánya. Az volt a híre, hogy trófeákat gyűjt, és szakmai törtető. Már harminc éve volt a szakmában, és ennyi idő bőségesen elegendő hozzá, hogy a legluxusabb ügyfeleket kaparinthassa meg magának; az unatkozó gazdag feleségeken keresztül egészen a hamvas kis cicababákig, akik amúgy is kirakatfeleségekként szolgáltak befolyásos férjeik mellett, mint afféle divatbábuk. S mivel a főváros egyik legjobban értesült, és legjobb szakemberének tartották, aki dörzsölt presztízsét kihasználva ágyba képes vinni bármelyik hölgyikét, akit kellő mértékben képes elhanyagolni állandóan dolgozó férje.
Akiknek viszont az a kiváltság jutott, hogy közelebbről is ismerhették őt abban egyetértettek, hogy valóságos lepedőakrobatikára képes az ágyban, míg sajnos az őszinte érzelmekre gyakorlatilag teljesen képtelen, így jóformán nem is állt szándékában leragadni, és elköteleznie magát egy valamirevaló kapcsolatban sem. Dr. Adamecz már jócskán elmúlt hatvanéves, mikor megnősült, és ez értelem szerűen teljesen kiverte a biztosítékot az összes olyan hölgynél, akik kellő mértékben megvoltak elégedve testi teljesítményeivel.
Most is csupán csak egyetlen aprócska dolog verte ki a biztosítékot! Nevezetesen: az illető hölgy, aki a felesége lett rendkívül szegény, kispolgári miliőből jött, és munkához szokott nőként minél hamarabb munkába szeretett volna állni, mert egyáltalán nem kedvelte a naplopást, és az egész napon át tartó szüntelen vásárolgatást. A hölgyet Gajdos Annamarinak hívták, és még csak a húszas éveiben járt. Szülei persze sehogyan sem tudták megérteni, hogy miért kell egy legalább negyven évvel idősebb férfihoz feleségül mennie, amikor bőven akadt volna olyan rokonszenves fiatalember is, aki a tenyerén hordozta volna, már ha adott volna nekik egy szemérnyi esélyt.
Mindenki halálosan kíváncsi és izgatott volt, hogy milyen Dr. Adamecz újdonsült, fiatalos felesége, aki szinte egy-két napon belül annyira szocializálódott a gazdagok, és kiváltságosak táborához, hogy az ember meg sem mondta volna róla, hogy szegénysorból jött. Akiknek volt alkalmuk megismerkedni vele egyszerű, hétköznapi, mosolygós, és rendkívül kedves angyalként írták le, aki bárhol is feltűnt, szinte mágnesként magához vonzotta az embereket, akik a társaságát és személyiségét megkedvelték.
Szó sincsen arról, hogy valamilyen különleges, egzotikus karizmával, vagy lefegyverző szépséggel áldotta volna meg a szerencsés genetika. Mégis az a fajta kivételes, különleges nő, akivel – ha az ember találkozott akárcsak egyszer is -, képtelen kiverni a fejéből, hiszen angyali lénye mindig ott lebeg elméje antennai között. Mégis hogyan sikerülhetett, hogy egy ennyire ártatlan, védtelen, és szemlátomást nagyon alázatos, és szerény kis hölgy szinte megbabonázta a csinos, és egzotikus hölgyekhez szokott Adameczet? Senki sem tudta a választ.
Társaságban a hölgy stílusosan, csinosan öltözködött, mégis visszafogott eleganciával, mely nem volt sem hivalkodó, sem arrogáns. S bár legtöbbször a társaság középpontja maga a plasztikai sebész volt, és legújabbnak számító ügyfelei, a kis hölgy csöndes alázattal háttérbe vonult az estére, de ugyanakkor könnyed szellemességgel társalgott azokkal, akik megtisztelték jelenlétükkel.
– Mit látott ebben a jöttment nőben, amiért elvette? – találgattak.
– Biztosan terhes lett, és a jó öreg Adamecznek most fájhat a feje a gyerek miatt is! – okoskodtak megint mások.
– Talán megtalálta azt amit mindig is keresett! – szólta el magát valaki. – Az őszinte érzelmeket!
Mintha egyszerre hályog hullott volna le a sok arrogáns, felszínes, gazdag ember szeméről. Igen! Dr. Adamecznek igencsak meggyűlhetett már a baja a sok korlátolt gondolkodású emberrel, akik általában szépségre vágytak az ő keze által, és mivel – nagyon sok esetben -, férjeik is elhanyagolták őket ezért futó kalandokat is szerettek volna.
Adameczné Annamari minden volt, csak éppen nem egy agyon botoxolt, és plasztikai műtétek egész sorozatán átesett műnő. Bár szegény volt, mégis a helyi közkönyvtár és néhány jóakaró segítségével olyan irodalmi, és széles kulturális műveltségre, és széles látókörűségre tett szert, hogy bármit is kérdeztek tőle komolyabb, bonyolultabb témákat is azonnal frappáns, és lényeglátó válaszokat adott. A hatás nem is váratott magára. Az összegyűlt társaság egy része máris Annamari körül kezdett sürögni-forogni, és szinte mohó érdeklődéssel fogadták minden egyes beszédét, melyek lényegre törően, és perspektivikusan érzékeltették azokat a gondolatokat, melyeket meg kellett volna cselekedni, hogy a rengeteg szociális reform – melyre az országnak szüksége lenne -, megvalósíthatóak legyenek.
Annamari megérezte a siker ízét, mégsem jelenthető ki, hogy akárcsak egyetlen percre is elfelejtette volna honnan jött. Tüntetően és büszkén emlegette, hogy őt egyszerű földművelő emberek nevelték fel, mert a szüleinek is állandóan dolgozni kellett, és így is megtanulta mit jelent az emberség és az erkölcs.
– Nem minden szegénység Istentől ered! – volt egyik kedvenc mondása, melyet aztán mindenki kénye-kedve szerint értelmezhetett.
Társaságban, és ismeretségi körökben aztán mind egyre gyakrabban idézgették Annamari elmés, bölcs hozzászólásait, aranyköpéseit. Mi kell hozzá, hogy egy hölgy rendkívül művelt legyen? Elsősorban a megfelelő magatartás, illem, modor, és persze rengeteg könyvet célszerű olvasni, és forgatni.
A barátok, és ismerősök rögtön megállapították, hogy Dr. Adamecznek kiváltképpen használt ez a tartósnak ígérkező kapcsolat, hiszen a fiatal feleség valósággal a tenyerén hordozta urát, és mindent megtett azért, hogy a boldogság és az öröm tartósnak ígérkezzék. Mivel a plasztikai sebész ravasz, és dörzsölt ember hírében állt nem lehet átverni, vagy becsapni. Adamecz a kedves szerénységet és alázatos bölcsességet imádta feleségében. Éppen azt, mely valahogy kihalófélben járt a XXI. században egy olyan országból, melyben egyre nagyobbra nőtt a társadalmi szakadék, és a gonoszság.
A dolgok tíz évnyi gondtalan, és álomteljes boldogság után változtak meg, amikor Dr. Adamecz egy szép napon már nem kelt ki az ágyból. Mint később kiderült infarktust kapott álmában, miközben hallgatta felesége szuszogását. Nem szenvedett sokat. Szinte hangtalan, tompa fájdalommal léphetett át a másvilágra elégedett, és boldog emberként.
Annamari tisztességesen viselte az özvegyi fályolt, és bár modern, karizmatikus nőnek tartotta magát bizonyos társadalmi konvenciókhoz azért ragaszkodott. Lábainál módos, újgazdag kérők adták egymásnak a kilincset.
Néhány év múltán megismerkedett egy középosztálybeli villanyszerelővel, és hozzáköltözött. Azt beszélték, hogy mindenkit túlélt, mert Száztíz éves volt, amikor könyvvel a kezében örökre lehunyta kíváncsi, sugárzóan gyönyörűséges őzikeszemét.       
   

KELETI TÜNDÉRMESE

Dzsuang dszi herceg alkonyatkor ki lovagolt az erdőbe. Szívét, és lelkét zabolázhatatlan, vad, és nyugtalanító érzelmek dúlták fel. I. Pamu király utódaként kötelessége volt, hogy olyan dinasztikus házasságot köttessen, mely népnek, és országának egyaránt bőséget, és gyarapodást hoz. Igen ám! De akkor mi lesz a szív törvényeivel? Még a bölcsek is tudták, hogy az igaz, és halhatatlan szerelmet nem lehet erőltetni.
Most úgy űzte meghajszolt, tajtékos lovát, mint aki szabályosan menekül a palota, kötelezettségei, és felelőssége elől. Ebben a mostani állapotában nem volt több, mint egy megriadt gyermek, aki fél apja szigorú, és kemény intelmeitől. Hűséges hátas lova Hiramo hamar megszomjazott. Szerencsére az aranypalotától nem messze fantasztikusan egzotikus, pálmafás ligetek, és bővizű forrásokat lehetett felfedezni. Óvatosan körül kémlelt, hogy vajon ügybuzgó, és mindenre kész testőrei közül egy se követi. Leszállt a lováról, és engedelmesen, mint egy jó gazda megitatta a szomjas állatot a harmatnál is tisztább kristályforrásból.
Mialatt az állat mohó kortyokban nyelte a frissítő vizet Dzsuang dszi bizony észre se vette, hogy egy fiatal, ázsiai lány a bokrok mögül egyedül csak őt figyeli kíváncsian, és elpirultan.
Beszüm Amma még sohasem látott olyan fiút, aki ennyire harcias, és nyughatatlan lett volna. Igaz hatan voltak testvérek, és csupa húga született. Most is csak azért volt itt, mert képtelen volt elviselni a tudatot, hogy pár napon belül hozzá kell mennie egy gazdag gyapjú kereskedőhöz, hiszen ez az egyetlen módja, hogy családját megmentse a szégyentől, és a szegénységtől. Most kíváncsian, és vágyakozva figyelte ezt az ismeretlen fiatalembert, aki nem zavartatta magát, és meztelenül máris jókora fejest ugrott a tó hűs vizébe.
Az aranypalotában ezalatt észrevették, hogy Dzsuang dszi megszökött, és elvitte magával a legjobb hátaslót. Az is meglehet, hogy árkon-bokron túl lehet. A király ellentmondást nem tűrő bosszúsággal adta ki a parancsot: hozzák vissza bármilyen áron a trónörököst, mert haladéktalanul szüksége van rá.
Beszüm Amma lassan kibújt a búja növények dús fedezetéből, és apró, szinte gyermeki lábacskáit máris jólesőn belemártogatta a forrás hűs vizébe. Észre se vette, hogy pár perccel később Dzsuang dszi bukkan fel a tó közepéről, és úgy megilletődik, hogy észre se veszi, hogy anyaszült meztelen.
- Ki vagy te lány?! - kérdezte szégyenlős zavarában.
- Miért? Te ki vagy? - kérdezett vissza hetykén, de talpraesetten.
- Én leszek majd királyod és parancsolod! Azt ajánlom felelj a kérdésemre! - pár percbe így is beletelt mire Dzsuang dszi visszanyerte önuralmát és férfias harciasságát.
- Én csupán egy egyszerű kelmefestő lánya vagyok jó uram! De ha úgy kívánod hű szolgálód is! - nem hajtotta meg magát, ami az ázsiai kultúrában is nagy tiszteletlenségnek számít.
- Nem hallottad még, ha egy királyi személy egy alattvalóval beszél, az köteles meghajolni előtte? - nagyon úgy tűnt, hogy a herceg kis híján elveszti a béketűrés minden módozatát, mert arcán elsápadt a harag.
- Igen, hallottam jó uram! Viszont nem érzem magamat szolgának, bár uralkodót szolgálunk mindannyian! Még szegény jó atyám is szabad ember, pedig ő aztán valóban szegény. - felelte elszánt makacssággal.
Dzsuang dszinek nagyon megtetszett ez az ismeretlen, mégis temperamentumos, és határozott lány viselkedése, és személyisége, mégis tiltott volt kimutatnia őszinte, valós érzelmeit, hiszen egy uralkodó nem ereszkedhet le a pór néphez. Ezt tiltja az uralkodók ősi viselkedése.
- Hallod-e te leány? Mi a neved?
- Csak egy egyszerű lány vagyok aki uralkodókat szolgál! Egyébként nem kötöm az orrodra nagy uram! - aprócska lábacskáival máris hullámokat kavart, és párszor lefröcskölte a herceget, aki ezt roppant mulatságosnak találta, mert mosoly ült ki arcára. A szerelem hamisíthatatlan mosolya.
- Ha nem mondod meg az lesz a büntetésed, hogy borsón fogsz térdepelni, miközben nem ehetsz mást csak datolyát, és szárított fügét! - felelte kaján mosollyal száján a herceg.
- Én szívesen térdelek borsón. Könnyebb szakmának tűnik, mint egész nap kapálni a rizsföldeken.
- Én Dzsuang dszi vagyok! I. Pamu király uralkodó legidősebb fia, és a trónörökös! Jövendőbeli királyod! - mutatta be magát a herceg kissé fennhéjázón, és büszkén, amit a lány is megérzett, mert rögtön hangnemet és taktikát váltott.
- Nem neveznék valakit uralkodónak, aki csak úgy kedvére mezítelenül lubickol a vízben tudván, hogy bárki megláthatja, még egy ilyen egyszerű szolgáló lány is jó uram! - megint kedvesen tréfálkozva lefröcskölte a herceget.
- Szemtelenkedsz uralkodóddal te lány?! Mindjárt szólok a testőreimnek, hogy tanítsanak egy kicsit jó modorra!
- Érdekes jó uram! Hol vannak azok a híres testőrök? Érdekes! Én egyet se látok! - újabb fröcskölés, majd egy olyan szívből jövő, huncut, pajkos igazgyöngyöző kacagás hangzott a lány szájából, hogy Dzsuang dszi valóban szerelmes lett, csak még önmagának sem merte bevallani.
- Elegem van ebből a beszélgetésből! Vedd tudomásul, hogy én parancsolok, és neked kutya kötelességed nekem engedelmeskedni! - a herceg a víz alá bukott, és a másik parton jött elő, ahol ruháit levetette. Azonban hamar megfeledkezett a tényről, hogy a lány gondosan elrejtette ruháit, hiszen a talált holmiknak különben is gyorsan lába kélt.
- Hol vannak a ruháim?! - kérdezte bosszankodva. -Mondd meg hová tetted te lány, különben… vasra veretlek… - szégyenlősen, pirulva mondta ezt, mert a palota személyzetén kívül még senki sem láthatta őt anyaszült meztelenül.
- Nocsak! - kapta fel a fejét a lány. - Így viselkedik egy bátor harcos, aki majd csatába megy a népért, és országát fogja kormányozni?! Látod-látod! Most te sem vagy egyéb, mint egy egyszerű, átlagos halandó, akiről megfeledkeztek az Istenek.
- Hogy merészelsz engem kioktatni?! - jobb híján leszakított pár nagyobb méretű pálmalevelet, hogy azzal takarhassa el intim testrészeit.
-Jó uram! Nem szándékoztalak megsérteni tiszteletlen viselkedésemmel! Csupán örülök neki, hogy végre egyszerűen és őszintén beszélgethetünk egy kicsit! - azzal Beszüm Amma fogta magát, felült kis, mozgékony lovára, és elvágtatott hazafelé otthagyva Dzsuang dszit saját kicsinyeskedő indulataiban pácolódni.
Másnap az aranypalotában I. Pamu király hívatta akaratos, forrófejű fiát, és jócskán megdorgálta, hogy hogy merészelt az éjszaka leple alatt, egyszál maga fittyet hányva az uralkodók kódexére lóra ülni, és kilovagolni, amikor ez roppant veszélyes.
- Fiam Dzsuang dszi! Meg kell értened, hogy az én időm nemsokára lejár, és te leszel ennek az országnak egyedüli királya! Tanuld meg a bölcs király mindig az ész fegyverét használja a nyers erőszakkal szemben. Ugyanakkor kötelességed, hogy elvedd a másik nagy úr leányát, hogy országaink békében, és bőségben tovább fejlődhessenek.
- De atyám… mi lesz a joggal, hogy az ember a szíve szerint döntsön? Tudom, hogy ez ellenkezik ősi törvényeinkkel, és szokásjogainkkal, de én magam szeretnék feleséget választani magamnak! - végre úgy érezhette a sarkára állt, és megtalálta magában azt a férfias karizmát, amit talán egész ifjú életében keresett.
- Édes fiam Dzsuang dszi! Törvényeinket bölcs emberek hozták pontosan az uralkodók okulására, de mivel magam is tapasztaltam, hogy nyughatatlan szíveddel és forrófejűségeddel nehéz egyetérteni jogot adok neked, hogy megtalálhasd feleségedet! De bölcsen válasz, mert a jó feleség minden esetben szerény és férje urának engedelmeskedő!
- Köszönöm, Atyám I. Pamu! - hajtotta meg magát az ifjú herceg és még aznap délelőtt belovagolt a helyi faluba hátha megtalálja azt a különleges leányt, akivel a forrásnál találkozott múlt éjszaka. Utasította testőreit, hogy kutassanak át minden négyzetmétert az ifjú hölgy után, de csak óvatosan, és a lakosság életébe feleségesen ne avatkozzanak. Mindenütt legyenek roppant udvariasak.
Nem kellett sok ösztönzés. Alig pár fertály órán belül felbukkant egy hírvivő, és jelentette, hogy megtalálta egy rozzant, tákolt bambusznád viskóban a falu szélén a leányt, aki idős, beteg szüleit gondozza, és gondoskodik hat testvérhúgáról is.
- A fáradságodért! - Dzsuang dszi adott a jó hírekért öt aranytallért, melyre saját képmása volt metszve.
Rögvest felült lovára, megsarkatyúzta az engedelmes állatot, és legszebb öltözékében máris elvágtatott háztűz nézőbe a falu mellé.
-Halljátok szavamat! Én Dzsuang dszi keresem a kelmefestő leányát, aki tegnap este kigúnyolt, és megtréfált. Jöjjön elém most rögtön, és senkinek sem esik bántódása. - A testőrök hüvelybe dugták kardjukat, és utasításra nem mozdultak.
Dzsuang dszi leszállt a lováról, kikötötte az állatot egy fához, és kopogtatva belépett a házba, ahol az öreg kelmefestő élt népes családjával. A leányt éppen a kemencénél találta. Valami lepényféleséget készített, és tésztát gyúrt. Egész hamvas arca televolt már lisztel, és kisebb tésztadarabkákkal.
- Eljöttem háztűz nézőbe, hogy a feleségemmel együtt térjek vissza palotámba! Hol találom a kelmefestő leányát? - kérdezte valamivel barátságosabban, de még mindig utasítás szerűen.
- Jó uram! Éppen vele beszélgetsz! Maradsz vacsorára? kérsz esetleg egy finom lepényt? Biztosan megéheztél a hosszú út alkalmával! Gyere pihenj meg! - kínálta székkel.
Dzsuang dszi helyet foglalt magának éppen az asztalfőn, és kaján, elragadtatott mosollyal az arcán máris jóízűen falatozgatni kezdett a meleg lepényből, melyet a lány egy fatálban eléje tett.
- Azért jöttem hozzád, mert téged választottalak, és megkérdezem tetőled akarsz-e hercegnő lenni?
- Oh, jó uram! Szívesebben lennék szerető, gondoskodó anya, aki gyermekét, és családját szeretgeti, mintsem hivalkodón mindenkinek tetszeleg! Mit érnék én arannyal, gyémántokkal és gazdagsággal, ha népem szegény és nyomorog?! - bölcs szavai gondolkodásra bírták a fiatal uralkodót.
- Jól feleltél! Ha úgy kívánod örömmel lemondok teérted a trónomról is, csakhogy melletted lehessek, mert nagyon megszerettelek! - sugárzó szemekkel bámulta a most megszeppent, és elpirult lányt.
- Jaj, jó uram! Isten ments! A népnek igaz szívű vezetőre van szüksége! - azzal Beszüm Amma lemosta magáról a szakácskodás maradványait, és sugárzóan egzotikus ifjú hölgyként felvette legjobb ruháját, mely agyon volt foltozva, de azért lehetett viselni.
Kéz a kézben léptek ki az ifjú szerelmesek a kis viskó faajtaján a falu és később az egész ország legnagyobb örömére. Azt beszélik, hogy akik abban a kivételes megtiszteltetésben részesülhettek, hogy esküvőjükön vehettek részt sokáig emlegették az ifjú hercegnő gyöngéd, áldozatkész kedvességét, nemes, emberi tartását mindenkivel szemben. Legyen az illető szegény, vagy gazdag!