EGYMÁS KÖZTI ÜTKÖZÉSEK

Manapság már megint
újra kocsma-balettet járnak
hinta-diplomáciákkal a megalkudott emberek.
Marionettek, s szorgosképű játékbábokká
alacsonyodtak egy-egy kövérebb Aggastyán-árnyék.
Becsapott, megvezethető szavukon
is rendre felismeri az Igazságból elveszett az I.

Elavult fogalmak s újkori tahó-barbár
trendi módszerek sűrűn fedik, váltogatják egymást.
Különösen kérdezőktől, tiltakozóktól,
prófétás szabadgondolkodóktól rettegnek.
Így nem lehet egy egész
szakadékra-ítélt csürhe-falkát
manipulálni, vagy irányítani.

Önálló gondolatok ritkán már
ha lebegnek agyak neutron-molekulái között.
A baljóslatú cintányér Hold fenekén
hamar cseppfolyóssá lett a megposhadt kutyatej.
Egyszemélyes galaktikák oltárát
is egyre nehezebb megemészteni vagy elfogadni.

Sötét-sugárzású, becsalogató érzelmeink
között parázslik a kiszámítható alattomosság
míg a manipulálható önazonosság
újabb indítékokat gyárt s keres.
Fokozatosan vesztik el
ember-gesztusok komplex rendszereit;
udvarláshoz illő bókok
csokrait éppen úgy,
mint kedves-szellemes kedveskedést,
kihúzható széket,
kinyitható ajtót
– az illem megalkudott kellékeit.

Kézcsókot, pukedliket,
néhány tökéletesre kifejlesztett apró érzelmet
– félő -, tán már se lesz méltó alkalom megőrizni.
Mikor már méltatlan fejünk felett
az ócska idő-fejsze is újabb
könnyen feledhető emlékgyűrűket vagdos.

Aggastyán-fejeken meglátni
holdvilág-arcú gyermekek
segítséget könyörgő fohászhangjait.
Letörölhetetlenné lett minden megmagyarázható,
sokat becézett árny-fogyatkozás:
oldódó igazgyöngyök
sűrű záporán át
megfejteni az igazság látszat-foltjait.

NOSZTALGIA, FAGYLALT, PERPATVAR

A férfi harmincas éveinek végén járhatott. Különös, furcsa, kissé grimaszos mosollyal vette kezébe a megsárgult, időkoptatta fényképet az egyik fotóalbumból, amit - ki tudhatja már -, mikor nyithatott ki utoljára.
A fényképen középen egy idősebb, nagymamakorú özvegyasszony trónolt, akár egy uralkodó, vagy államfő, és körötte katonás sorrendben legtöbbször mosolyogva legalább tizenöt vegyes életkorú gyereksereg. Unokák és barátok összessége, akiket az ünnepi alkalom - legalább is -, pár percre eggyé kovácsolt. A nagymama szoknyás kötényét a legkisebb kisfiú szorongatta, akiből később a felnőtt férfi lett.
Letette a képet, és elméjében máris ezernél több emlékfoszlány kezdett játszani, és cikázva peregni egymás után, össze-vissza. Még egészen kicsi volt talán négy-öt éves, amikor a nyarakat és a vakációk többségét szülei munkája miatt állandóan a nagymamánál töltötte, akárcsak tizenöt unokatestvére és vagy egy tucat gyerek, akik mindig a nagymama körül sürögtek-forogtak, lábatlankodtak és ahol ilyen sok gyerkőc van, ott óhatatlanul is - megesik sokszor -, hogy hamar, és hirtelen felborul a fegyelem ideiglenes látszata.
Nagymamánál stramm, oroszlánszívű, talpraesett, jég hátán is bármikor eléldegélő özvegyasszonyt ritkán hordott hátán a föld. Gyakorta mondogatta: - Jegyezzétek meg aranygyerekeim! Aki nem dolgozik, az ne is egyék! - Így történhetett, hogy a tizenöt unokatestérnek, és közöttük a legkisebbnek is kiadósan ki kellett vennie a munka dandárjából a saját részét. Míg az idősebbek felásták a konyhakertet, mely jó sok földet jelentett a takaros kertesház körül, addig a kisebbek cseresznyét, epret, szamócát, vagy szedret szedtek, és a lányok élelmesen besegítettek a nagymamának a konyhán, amíg a nagyobb fiúk kint izzadtak.
- No, akkor a rendes munka bérezéssel jár! - jelentette ki a nagymama. - Tessék! nyúlt bele bő kötényébe és adott egy kis költőpénzt Palinak a legidősebb tizenhét éves suhancnak. - Menjetek el fagylaltozni a közeli cukrászdába! Palikám rád bízom őket! De aztán nekem mindenki egyen fagylaltot! Megértetted?! - parancsolta kissé rikácsoló hangon, mert szerette a saját hangját hallatni.
- Igen nagymama! Megértettem! Srácok! Gyertek fagyizni! - vakkantotta oda a legtöbb gyerkőcnek.
A kis Déneske nem szívesen ment emberek közé, még saját unokatestéreit sem igen szívlelte, hisz azok kisebb-nagyobb tréfákkal folyamatosan kekeckedtek vele, és meg is szégyenítették, ha úgy hozta kedvük. Déneske ugyanis hajlamos volt a sírásra és bizony-bizony sokszor, és rendszeres be is pisilt.
- Déneske! Kisunokám! Te is menj szépen a többiekkel! - simogatta meg lenszőke fejét a mama.
Déneske kis pufók ujjacskáival akár egy megriadt orángutánkölyök még erősebben csimpaszkodott bele, mint aki rendkívül megijesztettek, és halálra rémült a külvilág zajaitól. A nagymamának gyengéd, anyai hangon kellett óvatosan lefejtenie magáról a kisgyerek pöttöm ujjacskáit.
- Enyje no te kis töpörtyű! Menjél szépen a nagyokkal fagylaltozni! Meglásd jó lesz! - tessékelte a többi tizenöt gyerek után a legkisebbet, és rábízta a lányokra, hogy fogják meg egymás kezét, így nem feledkeznek el róla.
A tizenöt gyerek vidáman, nagy ricsajjal megindult a kis utcák sikátorán át, míg el nem értek pár utcával arrább lévő cukrászdába, ahol ismerték az özvegyasszonyt.
- Szervusztok gyerekek! Mit szeretnétek? - kérdezte egy hentesre hasonlító hófehér kötényt, és patyolattiszta kis fejfedőt viselő, harcsabajszos ember a legnagyobb gyereket Palit, akire a többség bízva volt.
- Fagyit szeretnénk venni Béla bácsi! - felelte az kihúzott derékkal kicsit büszkén, akár egy gavallér.
- Természetesen fiatal Úr! Milyen fajtát parancsoltok? - odagalopozott az üvegvitrinhez, ami alatt ínycsiklandozó, gusztusos, főzött fagyikülönlegességek várakoztak a vevőkre.
- Kérünk csokoládét, sztracsatellát, vaníliát! - felelte, míg a legtöbb gyerkőc néma egyetértéssel bólogatott.
A középkorú cukrászmester aprólékos gondossággal merítette bele egymás után művészi gonddal acélszínű fagylaltkanalát a gusztusos jeges, behűtött finomságokba, és kimérte három-négy vegyes összeállítású gombócba gofris-tölcsérekbe a fagylaltot.
- Tessék parancsolni gyerekek! - nyújtotta át mindenkinek a tölcséres fagyit. A legidősebb Pali pedig gálánsan fizetett is. Látszólag mind a tizenöt gyerek kapott fagyit, csupán egyvalaki maradt hoppon. A kis Déneske, akiről a lányok is megfeledkeztek, mert úgy szorongatta kezeiket, mint egy védtelen erdei kis állat.
Mind a tizenöt gyerek kivonult a cukrászdából egymás után, míg szegény kis Déneske leghátul kullogott gyámoltalanul, és kissé szomorúan. A legtöbb unokatestvér elment széjjel nézni, és néhány utcai fáról cseresznyét eszegetni, míg Déneskéről jóformán mindenki megfeledkezett.
Déneske nagyon szomorú lett, és kiszolgáltatott árvaságában úgy döntött, hogy nem követi nagyobb unokatestvéreit, hanem helyette inkább hazamegy.
Odahaza a nagymama éppen az ebédre valót készítette elő, amikor Déneske csenevész pufók alakjával óvatosan betoppant, és megállt a nyári konyha küszöbén.
- Hát te édes fiacskám? Voltál fagyizni? Máris megetted?! - csodálkozott a nagymama, aki inkább arra volt kíváncsi, hogy Déneske miért nincs a nagyobb unokatestvérei társaságában.
- Nem kaptam fagyit... mama... - kezdett hüppögni sírásra görbülő szájjal.
- Bolondokat beszélsz te kölök! Micsoda dolog az, hogy te nem kaptál fagylaltot! - látszódott, hogy a nagymama jócskán felidegesíthette magát, mert dühösen ledobta konyhai kötényét, mint nélkülözhetetlen tartozékát, tiszta otthonka ruhába bújt, majd a spájzból előhozott egy hatalmas üveget, melyet leginkább kovászos uborka, és savanyúságok elkészítésére használt, majd gyorsan kiöblítette, aztán kézen fogta a kissé riadttekintetű Déneskét és megindult vele a cukrászda irányába.
Olyan hamar odaértek - vélhetően a nagymama serénykedő nagyott lépései következtében -, hogy Déneske alig tudta tartani nagyanyával a felnőttes lépéseket. A cukrász jócskán meglepődött, hogy kedves ismerősét újfent üdvözölheti:
- Szép jónapot Borbála néni! Tetszik parancsolni valamit...?
- Üdvözlöm Béla! Ha minden igaz néhány perccel ezelőtt egy rakás gyerek állított be magához, és mindegyik fagylaltot kért! Minden jelenlévőt kiszolgált?! - kérdezte szúrós, gyanús szemekkel.
- Ö... talán volt még más is...? - kérdezte tanácstalanul két tölgyfaöklét széttárva, mint akinek fogalma sincsen.
- Ő itten a kisunokám a Déneske! Mutatkozz csak be szépen kicsikém!
- Cókolom bácsi... - felelte bátortalan félszegséggel a megilletődött, félős kisgyerek.
- A madarak úgy csicseregték, hogy Déneske egyetlen gombóc fagylaltot sem kapott, pedig a többi gyerek a sajátját kifizette! - tette erélyesen csípőre a kezét az özvegyasszony.
- Oh! Bocsásson meg Borbála néni, de én erről... semmit sem tudok... - vakarta meg hófehér sipkája alatt kopasz fejét a mestercukrász.
Az özvegyasszony most egy kézzel felemelte és a kiszolgáló pultra tette a legalább ötliteres üveget.
- Látja itt ez a nagyobbacska üveget! Töltse meg annyi fagylalttal, amennyit csak elbír! Megértette?! - majd Déneskéhez fordult, és megkérdezte mit kér.
- Cokoládét! - felelte a kisunoka.
- Hallotta Béla! Csokoládét de annyit, hogy elég legyen! - vezényszóra a mestercukrász olyan szorgalmasan, alázatosan kezdett a fagylaltkanállal méregetni, és pakolni a finom csokigombócokat, hogy bizony jó pár percbe beletelt mire az ötliteres üveget megtudta tölteni. Mire végzett kicsit bele is izzadt a munkába.
- Tessék parancsolni Borbála néni! - segített a nagy üveget átadni az asszonynak, aki úgy emelte meg, mintha pehelypaplan lett volna.
- Mennyivel tartozom Béla?
- Szó sincs róla kérem Borbála néni! Ön mindig is becsületes asszony volt, aki rengeteget segített nekem! Ajándék! - felelte a cukrász.
Az özvegyasszony furcsállta a szokatlan viselkedést, de visszatolta a ropogós bankjegyeket a pénztárcájába.
- Nos akkor hát nagyon köszönjük Béla, hogy a rendelkezésünkre állt, és bocsássa meg, ha raboltuk az idejét! Búcsúzz el Déneske!
- Cókolom bácsi...
Azzal az asszony kézen fogta Déneskét egyik kézzel, míg a másikban ott lapult az ötliteres üveg teletöltve a hűsítő, jeges finomsággal. Majd megindultak hazafelé.
- Déneske! Ez a nagy üveg fagylalt egyedül csak a tied! Megértetted?! Eszedbe ne jusson adni az unokatestvéreidnek egyetlen falást sem! Ha így bántak veled nem méltóak rá, hogy fagyit egyenek! Világos?!
A kisgyerek szótlanul, elgondolkozva bólintott.
Amikor hazaértek a tizenöt unokatestvérből jó néhányan fiúk-lányok vegyesen a terebélyes cseresznyefa árnyékába húzódva igyekeztek hűsölni, és bizony nagy volt a meglepetés, amikor meglátták a nagymamát egy hatalmas üveg fagylalttal a kezében, és Déneskével az oldalán.
Valaki elkurjantotta magát vidáman:
- De jó! A mama megint hozott nekünk fagyit! Gyerünk fagyizni!
Az erélyes özvegyasszony azonban rögtön lelohasztotta az élénk, ujjongó kedvet.
- Megálljatok ebadta ördögfiókák! Hát szabad ezt! Déneske kisfiú! Rátok volt bízva! Ti meg fittyet hányva nem törődtetek vele, még fagyit sem kapott, pedig lett volna rá bőven keret! Ti most nem kaptok egy falást sem! Megértettétek?! Hadd hallom!
- Mama, mama! Mindenről a Pali tehet! Ő már ment is a maga dolgára! - fogadkoztak többen, hátha megmenthetik még a fennálló helyzetet.
- No, akkor majd a Palit is kezelésbe veszem! Most pedig menjen mindenki a maga dolgára! Megértettétek?!
- Jaj mama! Ne csináld ezt! - szóltak többen kórusban.
- Ha még egy szót meghallok bárkitől is az még ebédet sem fog máma kapni! Érthető?! - azzal karon fogta Déneskét és bementek a nyári konyhába, hogy befejezzék az ebédfőzést. Így esett, hogy aznap Déneske kiadósan belakmározhatott csokifagyiból.

KAGYLÓBÓL IGAZGYÖNGY

Élt Japánban egy nagypapakorú fegyverkovács Hiroyuki nagy ősz szakállt, és botot viselt, mert elég idős volt már hozzá, hogy elvégezhesse mindennapi rutinszerű kötelességeit, és egyedül nevelje lányunokáját Midorit, aki hamar elvesztette szüleit, és jóformán az egész világból csupán csak azt a kis halászfalut ismerhette, mely egy völgyben feküdt, és melyet ráncos hegyek határoltak. Cseresznyefavirágzás havában született, gombszemű kislány egyszerre volt pajkos, huncut-eleven, és ugyanakkor már egészen kiskorában megmutatkozott bátor talpraesettsége, hiszen a többi lánytól eltérően ő sosem szeretett szalmacsutka babákkal, és egyéb játékokkal játszani, sokkal jobban érdekelték nagyapja fegyverei. Sokszor nem értette, hogy a nőknek miért kell minden esetben meghajolniuk, és szolgamód teljesíteniük a férfiak minden apró parancsait, és kívánságait. Ilyenkor az öreg fegyverkovács kedvesen megdorgálta és hollófekete hajára barackot nyomott, majd kiküldte a műhelyhez tartozó kis udvarra játszani, ahonnét, még mindig szemmel tarthatta a játékosan komoly kislányt.
Yasahiro szamuráj volt, méghozzá az egyik valaha élt legjobb kardforgató, akit méltán feljegyeztek az ősök krónikáiba is már életében. Egyik nap, amikor tavaszfelé járt az idő teljes, vörös páncélzatban kereste fel az idős kovácsot, és arra kérte kovácsoljon számára egy olyan különleges fegyvert, ami méltó, és becsületére válik minden szamuráj harcosnak.
- Eljöttem hozzád bölcs Hiroyuki, hogy készít nekem kardot! De jól figyelj, hogy olyan kard legyen, ami könnyen elvágja a legerősebb sziklát, az emberi csontot, vagy a legkeményebb gyémántot is!
Az idős mester - bár ropogtak, és fájtak csontkopásos izületei tiszteletadásképpen egészen a földig térdelt, fejet hajtott a dicső szamuráj előtt, és két tenyerét is maga elé tette:
- Nagy uram! A kard készen lesz, ahogy kívánod!
Váratlanul a kíváncsi Midori kukucskált be a kovácsműhely ajtaján. Odakint cseppeként kezdett esni az eső, és minden sárrá változott, és mivel nem akarta összekoszolni ruhácskáját, ami kimonóra hasonlított úgy döntött, hogy behúzódik az eresz alá, míg elvonul a könnyed, futó förgeteg. Yasahiro ekkor vette észre a kíváncsi kislányt, és magához intette:
- Nocsak Hiroyuki! Milyen kíváncsi lányunokád van neked! Jer csak közelebb te gyermek! - invitálta kedvesen.
Midori tétován, kicsit félénken lépkedett aprócska lábacskáival a nagy harcos lábai elé, és egy sólyom precízségével vette szemügyre egész megjelenését. Roppant izgatott lett a szamuráj páncéltól, és ezt észrevette a dicső harcos is. Ugyanakkor íratlan szabály volt a társadalomban, hogy a lányoknak, és a nőknek szigorúan tilos a Bushido ősi művészetével megismerkedniük. Hadd vezessék csak a háztartást, és szüljenek gyermekeket!
- Midori kisunokám! Hajol a földig a nagy harcos előtt! Yasahiro megtisztelt bennünket látogatásával! - az idős mester abban a pillanatban a földig rogyott, amint a szavak kiejtette száján, azonban a nagyon kíváncsi, és élesszemű Midori nem hajolt meg, csupán kis fejét lehajtotta, és szófogadóan biccentett.
- No nézd csak! Látom te más lány vagy, mint a többi! Hiroyuki! Nemsokára visszajövök a pompás fegyverért! - meghajolt az öregember felé, és a kislány felé is meghajolt, ami merőben szokatlan volt egy dicső harcos magatartásához képest. Ilyesmit a legtöbb szamuráj nem vagy csupán csak a Shogun jelenlétében csinált.
Az idős kovácsmester - ahogy megígérte a dicső nagy harcosnak -, agyagkohóban kezdte hevíteni a nyersacélt, miközben harminchat órája figyelte, táplálta, dédelgette a tűzet, hiszen ha kialszik a tűz a fémet már nem lehet megmunkálni, és a nagy szentségtörésnek számít. Midorinak sem volt kedve aludni, és ilyenkor csöndes egykedvűséggel, bámészkodással a műhely távolabbi sarkában telepedett le és mindent aprólékosan igyekezett megfigyelni, hogyha majd felnő ő is képes legyen fegyvereket és egyéb eszközöket készíteni.
Egy idős ember számára nehezen ment a munka, ám Hiroyuki a megtisztelő feladatot semmi pénzért sem cserélte volna el. Egy igazi szamurájnak fog kardot kovácsolni, és ez még a legkisebb falvakban is óriási kiváltságszámba ment, és persze hamar híre is ment.
Teltek-múltak a dolgok napok, majd hónapok míg végül majdnem két év kellett hozzá, hogy a szamurájkard eredeti pompájában megállja a helyét a legvitézebb szamuráj derekán is. Súlya könnyű volt, akár a tollpihe, és a kard pengéje olyan egyensúlyban állt az összes őselemmel, amire csak az igazi kovácsmesterek képesek. Azonban az idős kovácsmester a tél vége felé beteg lett, és a kis Midori igyekezett őt ápolni, és gyógyfüves teákkal gyógyítgatni, melyet egy másik asszonytól kapott a közeli faluban. Hiroyuki állapota azonban jóttányit sem javult, és mire újra eljött a cseresznyefavirágzás kezdete az idős, sok mindent megélt mester örökre lehunyta szemeit, megbízván kisunokáját, hogyha a szamuráj visszajönne tisztelettel adja át számára a pompás kardot.
Midori nagyon el volt keseredve, és bár megtanulta, hogyha egy férfi sosem hullat könnyeket, akkor egy kislány sem fog szerető nagyapját méltóképpen, fehér ruhácskájában meggyászolta. Már nem maradt senkije, aki befejezte volna nevelését. Gyermekkorának ez a fejezete úgy tűnt lezárult, és örökre a múltba veszett.
Amint beköszöntött a tavasz a dicső szamuráj Yasahiro ismét eljött a kis halászfaluba. Most viszont egyszerű öltözetet viselt, és díszes páncélja nélkül.
- Hallottam a szomorú hírt kis Midori! Nagyon sajnálom nagyapád halálát! Eljöttem a kardomért! - szólt a könnyes szemű kislányhoz atyai hangon.
A kislány odalépett a kovácsműhely sarkához, és máris megtalálta, amivel nagyapja megbízta. A szamurájkard be volt csavarva-kötözve egy színes rongyba, és csupán csak gazdájára várakozott csöndesen. A kislány pufók kezecskéivel jószerivel megfogta, ám megérezte a súlyát, mert kissé tétován, és bizonytalanul nyújtotta át meghajolva a dicső harcosnak.
- Köszönöm Midori! - hajtott fejet előtte a szamuráj, majd óvatosan kicsomagolta új fegyverét, mely annyira büszkén csillogott, szikázott az éltető napfény sugaraiban, akár egy gyémánthegyű, éles tüske. - Á! Pompás fegyver! Nagyapád méltó volt hírnevére! - Párszor ügyesen megforgatta ujjai között, és pörgette-forgatta szúrt és vágott vele a levegőbe. A kislány félelemmel vegyes tisztelettel bámulta a nagy harcost.
Yasahiro visszadugta hüvelyébe a pompás fegyvert és éppen indulni készült, amikor Midori talpraesett makacsággal elé állt, és megszólalt:
- Bocsánat tiszteletreméltó Yasahiro! Nem maradt már senkim! Szeretném Önnel tartani! Megígérem, hogy nem leszek az útjában! - úgy a földig hajolt, akár egy borsószem. A dicső harcos mintha csak saját gyermekét látta volna viszont a karakán kislányban kézen fogta és felültette lovára:
- Elviszlek magammal kis Midori! - felelte, majd harcostól szokatlan módon kantárszáránál fogta a lovat, és úgy vezette gyalogolva a következő faluig a lovát Yasahiro, hogy a kislánynak ne kelljen gyalogolnia.
Telt-múlt az idő, és a régi, konzervatív Japánból valamivel modernebb szigetország lett hihetetlenül dinamikusan fejlődő technológiai újításokkal, okoseszközökkel, és csupa olyan dologgal, melyet egy szegény halászfaluban nevelkedett kislány nehezen ért meg és fog fel, ám Midori olyan gyorsan tanult, hogy már elmúlt tíz éves is, de egy macska ügyességével volt képes megállni a helyét a közelharcban éppen úgy, mintha egy balettnövendék lett volna.
Yasahiro dózsót nyitott a város egyik szegletében. Hozzá bárki betérhetett, még a nagyon szegény családok tagjai közül is akár. S bár ez ellenkezett az ősi törvényekkel késő este szigorúan elsötétített, és kíváncsi szemek elől gondosan elzárt teremben Yasahiro a nőknek is önvédelmi képzést, és harcművészetet kezdett oktatni, mert azt vallotta, hogy a nőnek egy megváltozott világban fontos, hogy képessé váljanak megvédi saját magukat, és kiálljanak önmagukért. Kissé fáradtabb, és valamivel lomhább lett az utóbbi időben, de az aikidóban bárkit pillanatok tört része alatt a padlóra fektetett úgy hogy az illetőnek még a gerince is csak úgy ropogott egy-egy hátradobástól.
Midori vezette a háztartást, és hamar, és szívesen beletanult a sütésbe-főzésbe. Egész rendesen elboldogult mind a halas, mind a tésztás ételekkel kapcsolatban. Sokszor előfordult, hogy játszott az ételek ízvilágával, és az evőpálcikákkal is. Egy tűhegyesre kihegyezett evőpálcika egy szakavatott harcos kezében éppen olyan jó fegyver, mint bármi más. Midori nemsokára serdülőkorba lép és ezért Yasahiro elkezdte őt a kardforgatás mellett különböző fegyverek ismeretére is részletesen kioktatni.
A nuncsakuval kezdetben jó párszor óvatlanságból, és dacból saját magát találta fejbe, ám egy-két hónap leforgása alatt szépen beletanult. Kedvence közé tartozott a japán harci legyező, mely egyszerre testesítette meg a kifinomult, művészi egyensúlyt, ugyanakkor ha a legyezőt széjjel nyitotta apró, szikeéles pengék jelentek meg a legyező harmónikái fölött. A Sai villát azért kedvelte, mert fejleszthette fele finom, és motorikus képességeit mind a két kezén, ugyanakkor egyszerre lehetett vele szúrni, és döfni is, és a védekezésben is hasznosnak bizonyult.
- Midori! Túl sokat gyakorolsz! Miért nem barátkozol a veled egykorúakkal? Miért nem nézel szét a nagyvilágban? Hiszen sehol sem jártál még azelőtt? - kérdezte egyik nap a bölcs szamuráj, mikor félbeszakította gyakorlása közben.
- Mert ez a dózsó nekem biztonságot ad! Egyébként is nem te mondtad mindig, hogy a kinti világ megváltozott?! - kérdésre kérdéssel válaszolt.
- Enyje te lány! Ez nem járja! - csóválta a fejét Yasahiro, majd dolgára ment.
Gyorsan jöttek az évek, és sorrendben változtak az évszakok. Midoriból álomszépségű kamasz, majd fiatal felnőtt lány serdült, aki az iskolai tanulmányait egyetlen pillanatra sem hanyagolta el, és szeretett volna külföldön az U.S.Á.-ban vagy valahol másutt tovább tanulni. Emellett hirtelen váratlanul szerelmes is lett egy csenevész, csetlő-botló fiúba, aki informatikusnak készült, és állítólag több cég is érdeklődött munkája iránt.
Yasahiro bölcs előrelátással a nagy út előtt magához hívatta a dózsóban nevelt lányát.
- Hát ez a nap is elkövetkezett Midori! Már régen nem vagy gyerek, de önálló, határozott felnőtté lettél, aki méltóvá vált apja örökségére. - méltóságteljesen kivett egy Katana-kardot az egyik szekrényből és a megilletődött fiatal hölgynek adta:
- Legyen veled ez a Katana-kard mindvégig! Egyszerre óvjon, védelmezzen, tanítson! - tisztelettel meghajolt, és Midori is viszonozta a meghajlást.
Midorinak nagyon fájt a szíve, hogy el kell hagynia a békés, biztonságos dózsó világát, ahol mindennek megvolt a maga rendje, de rájött arra, hogy az élet egyszerű törvénye már csak ez: ki kell lépni a nagyvilágba, és élni kell! Később Amerikában folytatta tanulmányait. Beilleszkedett, és olyan szorgalmasan, serénykedve tanult, hogy diplomája után saját vállalkozást, és iskolát is létrehozhatott, hogy segíthesse a nőket.
Pár évvel később, amikor már gyerekei születtek hirt kapott a dózsóból, hogy Yasahiro valószínűleg nem fogja megélni a következő cseresznyefavirágzást, ezért jó volna még egy utolsó találkozás. Midori azonnal otthagyta munkáját és Japánba repült, hogy végső búcsút vehessen mesterétől, és nevelőapjától.
Mire Japánba ért Yasahiro méltósággal örökre lehúnyta szemeit. Egyetlen cetlit hagyott egy felirattal, melyen rejtélyes szöveg állt: ,,Kagylóból igazgyöngy!"

MEGSZÉGYENÍTETT HATÁR-VONALAK

A városnegyed díszletei közt,
ahol lakom hívatlan vendégként kopogtat a délután.
Még indig Április suttog süket fülembe.
Nem vettem le se téli ruhám,
sem viseletes házi köntösömet.
Lombokat-teremtő fák is
kigombolkoznának már téli igák jármai alól.

Gőzölgő, alvilági kanálisok barlang-mélyén
egy-egy eltévedt patkány csak meglapul,
tán élelmet, rágcsálni valót keres.
Hol egykoron szerelmesek fogták kezeiket,
sétálgattak mámorban
most ropogó salaktörmelék,
számkivetett üvegcserepeket
szór szét hontalan esti szél.

Kripta-fehér pantomim-arcomban
csakis az láthat növekvő holdtöltét,
ki már önként túljutott
megismerhetőségem bagatell szamárlétráin.
Kihívó, prostituált angyalok ringó csípővel
s mezítláb könnyedén tovaröppenek
sugdolózva míg maguk közt egyre suttognak:
,,Mi van kisfiúcska? Eltörött a mécses?!”
– Kis ideig még bizonytalankodik bennem
az érett férfi és a még naivabb gyermek.

Ferdén meghagyott sugár-nyalábbal
kergetőzik szomorkás kabát-árnyékom.
Köpenyként vállaimra szorítom szándékosan
s reménykedem hátha vigyázz rám.
Mire teljes lesz a csillag-oltó sötétség
világító mécs-ablakok
szelíd tükrében örökre bealkonyul.

Vitorla-szárnyú cincogó denevérek
dobognak át titkos hangradar
csatornával Ninive-szagú városokon.
Vakfolttá változott az éjszaka.
– Bennem – ki tudhatja már -,
hányadik Josef K reszket,
keresgél megtartó menedéket?

Az álom horkantó látomásai is
összetört poharaknak tűnnek.
A kitárt akaratok teherbírása mindig megváltozik.
Miért kell, hogy most napra-nap
hulljon reánk a halálfélelmek
pestis-büdös bódulata?!
Mintha már mindenki törvényt-ülő ellenség
s nem jóbarát volna;
gyanúsan méregeti egymást
a pesti suhancképű majmok hada éppen úgy,
mint a nyugdíjat kézbesítő, szerény postást.

Áthatón ellenség-szag terjeng
a senkiföldje levegőben.
Már mindenki legbensőbb világa is
félelmes ürességet tenyészt s közvetít.
A hóhérok e földről inkább céltalan menekülnek.
Mérgezett mindennapok behatolnak
megszégyenített határ-vonalak óvóhelyei közé!

SZORUL A HUROK

,,Ennyire már csak egy B-kategóriás akciófilmben lehetnek igazán pocsék, és elcseszett napjaik a főszereplőknek!" - gondolta magáról, amikor a rendőrök acélszínű karperec helyett fekete, műanyag zsinórt húztak kezeire, melyekkel mostanság előszeretettel kötözték meg a gyanúsítottakat, mert - állítólag ez azért mégiscsak valamennyire -, humánusabb megoldásnak tetszett.
Az őrszoba, vagy kihallgatóhelység egy betonbunkerra hasonlított. Szó szerint feketésszürkére mázolt, tökéletesen hangszigetelt falaival, melyek a legkisebb, vagy legordítóbb emberi hangokat is totálisan kirekesztették a külvilágtól, tehát ha valaki káromkodni, dühöngeni, vagy lázadni akart akkor ennél legfeljebb csak egy gumiszobában érezhette volna magát valamivel kellemesebben. Igaz ott még az orvosok, és az ápolók halucinogén, és nyugtató gyógyszerkoktélokkal is szolgálhatnak az egyes páciensek számára, ha egy kicsit még jobban el akarják magukat ereszteni, pusztán csak a még hathatósabb, intenzívebb élmények tükrében.
,,Hogy a fenébe került ide? S ami a legfontosabb hogy a franca fogja kidumálni magát, hogy a zsaruk végre elengedjék?" - Talán minden tinédzser fiatalkorú fejében megfogalmazódik, bevillan az az igen egyszerű, ám annál fontosabb kérdés, aki igazán rossz, vagy gaztettet művelt a társadalom szemében. ,,Hogy kerültem én ide? Amikor egész nyamvadt, kisstílű, szánalmas életemben jól viselkedtem, és nem is jelentettem sosem veszélyt a társadalomra?!"
Az éppen ügyeletes tiszt, aki úgy tűnt a vallomásokat jött kihallgatni, és rögzíteni deréktájban egy kissé el volt eresztve. Másfél mázsás ártatlanságnak is nyugodtan becézhették volna, mert akkora volt a segge, hogy három szék is kevés lett volna hozzá, hogy kényelmesen elférhessen rajta. Basa-pocakot, koszos, csíkos inget, félrecsúszott, félig kioldott nyakkendőt viselt, és erős dohányos lévén harcsa-telt szájából egy majdnem tüvig elszívott, hamus cigarettavég kandikált ki, mintha cukorka, vagy nyalóka lenne, amit még illik elszopogatni.
- Horváth Tamás őrmester vagyok! - mutatkozott be, majd amikor a fiatalkorú erősen köhögni kezdett jobbnak látta, ha máris eloltja a cigijét a további rohamok elkerülése véget. - Tudja miért van itt?! - kérdezte kimérten, ám roppant formálisan.
- Nagy hülyeséget csináltunk a haverjaimmal! Anyám életére esküszöm, hogy nem akartam semmi rosszat... - nézet riadt, rettegő szemekkel a középkorú férfira.
- Nézzük az elejéről! Lassan, részletesen! - megpróbált úgy leülni, hogy méretes valaga szét re repessze nadrágját. Ki tudja hogy sikerült neki úgy helyet foglalni, hogy nadrágja épp bőrrel megússza a szakadást. - Maguk hol voltak, amikor az eset történt?
- A Blaha metró aluljáróban bámészkodtunk...
- Kinek jutott eszébe, hogy idős, öregembereket raboljanak ki?
- Én tényleg azt hittem, hogy csak jó móka, tréfa lesz, hogy elvesszük a pénzt, később majd visszaadjuk...
- Ki volt, aki ezt az egészet kitervelte?! - a rendőrön jócskán meglátszott, hogy véresen komolyan gondolja, amit mondd, és itt már az a helyzet, hogy nem babra megy a játék!
,,Ha én leszek a spicli a végén másnap a gimiben engem is szarrá vernek brutálisan!" - motoszkált a fejében a vészjólsó gondolat.
- Nézze! Megértem, hogy mit érezhet! - váltott a rossz zsaru taktikáról valamivel megértőbbre, barátságosabbra a hangja. - Bárkivel előfordulhat, hogy hibázik! Elvégre emberek volnánk! Ha most jó fiú lesz, és bevall mindent esetleg segíthetek, és enyhíthetünk valamicskét eredeti büntetéséből!
,,Eredeti büntetés? Mi az istent zagyvál ez a seggfej itt össze? Az kurvára kizárt, hogy én börtönbe, vagy nevelőintézetbe dugjanak olyasmiért, amit el se követtem!" - futott át az agyán, és minél jobban próbálta kitalálni mit mondjon annál jobban érezte, hogy szorul torkán a húrok.
- Kezdjük akkor... az elején! Hogyan ismerkedett meg a bűncselekményben résztvevő személyekkel? - tollat, és papírt vett elő, mint aki körmölésre számít.
- Mindannyian egy suliba jártunk! Régóta haverok vagyunk!
A rendőr valamit máris firkálgatni kezdett a papírra.
- Miért pont a Blaha metróaluljárót választották?
- Nem csak azt! Voltunk még a Gellért-hegy környékén, a Rózsadombon és egy csomó úri környéken, ahol gazdag emberek is laknak!
- Tehát alapvetően a tehetős és gazdag emberekre specializálódtak, hogy majd őket fogják elsősorban kirabolni?!
- Ez eszünkbe se jutott! Apámnak Mercédesze van, és elég jó sebész egy magánklinikán! Anyám ügyvédnő saját irodával! Szépen el vagyunk eresztve! Mi csak hülyéskedésnek szántuk!
Újfent írogatás kezdődött egy rövid szünetig.
- Volt-e bármilyen pszichológiai vagy mentális probléma az Ön családtagjai között?
,,Ezt meg megint mi a nyavalyáért kérdezi?! Lehet, hogy rám akarja húzni a vizes lepedőt?!"
- Hát... az egyik keresztanyám mániás depressziós volt, és hamar meghalt...
- Hm... értem... őszintén sajnálom! - firkantott a papírra.
A tinédzser kicsit idegesebben fészkelődni kezdett a széken, mint aki már jó ideje nem állhatott fel, és most hirtelen nagyon sokat szeretne ide-oda járkálni, mint valami hiperaktív.
- Önök közül hánynak volt már dolga rendőrökkel?
- Ö... én semmit sem tudok az egészből... - felelte tökéletesen, látszatra ártatlan képpel, holott pontosan tudta, hogy a bandavezér legalább háromszor kibukott majdnem minden iskolából, és egyszer még az igazgatót is alaposan elverte, mert az megjegyzést tett tanulmányi átlagára!
- Kötelességem figyelmeztetni Önt, hogy tanúvallomást tesz, így ha most nem mondd igazat akkor az is bűncselekménynek minősül! Megértette?!
- Ö... azt hiszem... - nyelte le torkát feszítő félelemgombócot. Itt már nem babra megy a játék.
- Tehát! Hogyan tervelték ki ezt az egészet? - kérdezte kissé monoton, gépies hanggal a rendőr, akin látszott, hogy kezdi unni kötelezettségét.
- Én csak annyit hallottam, hogy a Gergő SMS-ben elküldte az üzenetet nekünk, hogy hol talizzunk, a többit pedig ott kigondoltuk!
- Hm! Kinek az ötlete volt, hogy rúgják agyba-főbe az idős embereket?
- Gergő ötlete volt! Én nagyon sajnálom... ami történt... én nem is vettem részt a verekedésben...
- Kedves Uram! De ott volt, és nem tett semmit! Akkor maga is bűnös! Vagy nem?! - érződött hangosabb hangján, hogy bekeményített és mindjárt eljátssza a rossz zsarut.
Márk lehorgasztotta fejét, és megpróbált végtelenül szomorú, elcsigázott, és totálisan rettegő képet vágni, hátha ezzel jópontokra tehet szert a rendőrnél. A rendőr most odament a helységben felállított italautomatához, és beprogramozott magának egy fekete löttyöt, hátha ez felserkenti kicsit, majd visszatért és ismét leült az asztalhoz.
- Lassacskán kezd összeállni az Ön története! De még mindig nem értem, hogy mi volt az indíték, ami a maguk kis bandáját ilyen bűncselekményre ösztönözte?! - vakarta meg a fejét.
A kihallgatás közel háromnegyed órát vett igénybe. Márknak mégis egy örökkévalóságnak tűnt mire a dörzsölt vén róka rendőr végigszánkázott a bevezető, egyszerű kérdésektől egészen az összetettebb, komoly fajsúlyú kérdésekig, és mikor már világosan kiderült, hogy gyakorlatilag Márk ki hal a többi cápához képest, és kimerüléssel, és fáradtsággal is jócskán meglátszott rajta, hogy totálisan meg lett félemlítve a rendőr bizalmasan, lehalkított, komoly, fenyegető hangon hozzáfordult, és csak ennyit mondott:
- Megkérem, hogy ne hagyja el a főváros területét, ha egy mód van rá! Most szabadon elmehet! - becsukta a jegyzetpapírjait, és a többi szükséges dokumentumot is.
Mikor Márk kilépett a vallatószoba fogságából, ahol úgy érezhette magát, mint aki vagy százévre rácsok mögött élt aggódó szülei tekintetével találkozott. Befolyásos, sebész apja bezzeg azonnal letorkolta. Még csak arra sem volt kíváncsi, hogy mi is történhetett valójában:
- Mi a jó istent műveltél édes fiam?! - ragadta meg a nyakánál fogva, és úgy tarkón ütötte, hogy Márk millió, apró pöttyös csillagot látott jojózni szemei körül. - Hallottad fiam? Mi a jó büdös francot képzelsz te?! Anyáddal halálosan aggódtunk miattad! - újabb kőkemény pofon következett. Az idegesség, a fokozott stresszes izgalom, és atombomba-indulat különös ösztön-származéka. - Választ várok te semmirekellő?! - dúlt-fúlt mérgében az idegeskedő családfő.
- Kisfiam! Egyetlen kincsem! Ugye nincsen semmi bajod? - aggódva, vékony kezeit tördelve fia mellkasába fúrta madárfejét a kétségbeesett anyuka.
- Majd mindjárt lesz baja! Akkorát kap tőlem, hogy lerepül az a nagy hülye feje! - a dühöngő apa már éppen készült rá, hogy bevigye a következő leckéztetésnek szánt ütést, amikor hirtelen kinyílt a nyomozói iroda ajtaja, és kilépett rajta a pocakos rendőr.
- Jó estét kívánok Uram és Asszonyom! A fiukat egyelőre bűntársi segédlettel gyanúsítjuk. Egyelőre ne hagyja el a várost. Önöket is szeretnénk meghallgatni a történtekről, ha nincs ellenükre de egyenként! - szólította fel őket.
Előbb a dühöngő apát hívták be az ajtó mögé, aki olyan vad, vadállati könyörtelenséggel nézett farkasszemet egyetlen fiával, mintha ott helyben ténylegesen agyon akarná verni. Míg az anyukát egy valamivel kedvesebbnek látszó nyomozónő kísérte be egy másik irodába. Márk egyedül maradt, és több, mint valószínű, hogy talán egész zaklatott tinédzserkorában nem érezte még magát ennyire kiszolgáltatottan egyedül. Mint akire egy teljes világ hihetetlenül nagy súlya nehezedik...

 FURCSA NÁSZÚT

Valami különös oknál fogva egy visszatérő echóhang motoszkált a fejében, amikor férjével kettesben elutaztak Puerto Vallartába.
Ez a visszatérő hang mintha folyton élő lelkiismerete lett volna, mely unos-untalan megszólította: ,,Hol tettem, hogy máris beadtam a derekamat? Vagy csupán csak kínzó családi kötelezettséget teljesítettem, hogy anyám, és nagyanyám is megnyugodjanak?!" - Ti. a házasság gondolatát egész kisgyerekkorától pontosan, részletesen megtervezte. Ott voltak szinte mindenütt. A gyerekkori kiszínezett rajzokon át egészen a serdülőkor rúzs és körömlakjáig, az öccsével való babusgató, dajkáló szöszmötölésig.
- Ádám? Kérdezhetek tőled valamit? - közelebb húzódott hozzá, mert tudhatta, hogy jóképű, sportos férje legfeljebb csak akkor tud rá koncentrálni, ha érzi testének közelségét.
- Mi a hézag bébi? - vetette oda könnyed lazasággal a másik. - Mi a bibi?
- Légy szíves és ne gyerekeskedj! O.K.? Komolyan szeretnék veled beszélni! - hangja markánsan megkeményedett. Látszólag eltűnt belőle minden gyerekes, idillikus hóbort, kellemes kanáridallamosság.
- Mi van már?! Csak nem azt akarod mondani cicus, hogy forduljunk vissza? Itt vagyunk Mexikóban bébi! Bulizhatnánk egy kicsit! - méltatlankodott, és Ági jól tudta, hogy ezt majd mérgelődő zsőrtőlődés követi, amit legfeljebb csak egy kis békülő szex tudhat enyhíteni.
- Kérlek! Komolyan! - azt akarta, hogy férje végre vegye komolyan, felelősségteljesebben párkapcsolatukat, és ne szálljon el önmagától, mintha félisten lenne, aki előtt meghajol a fél világ.
- Jól van! - tartotta fel, mintha megadná magát mind a két kezét. - Most meg mit akarsz?!
- Folyton olyan érzések járnak a fejemben, hogy vajon jó döntést hoztunk-e ezzel a házassággal kapcsolatban? Te sosem érezted úgy, hogy elkapkodsz valamit, amit később meg kellett bánnod? Sosem érezted azt, hogy még annyi minden várna rád az életben, és te inkább igába hajtod a fejed semmint tennél, és küzdenél a céljaidért és az álmaidért? - maga is alig hitte el, de mintha bölcsebb, érettebb lett volna a hangja. Férje úgy nézett rá, mintha meghülyült volna, vagy elgurult a gyógyszere.
- Ugye kiscicám te most valójában hülyíteni akarsz engem? Hol a kandi kamera? - próbálta elbliccelni a dolgokat.
- Nem hülyéskedek! Próbálom logikusan, és komolyan végiggondolni a kapcsolatunkat! Például te hány csajjal jártál mielőtt én következtem?
- Ö... nem értem... hogy a büdös francba jön most ez ide...? - mint aki félrenyelt valamit hirtelen kisebb köhögési roham fogta el. - Látod? Miattad már köhögök is a rohadt életbe már!
- Hé! nyugalom! Csak beszélgetünk, vagy nem? Figyelj! Azt mondom pakoljuk ki a csomagokat és menjünk le a tengerpartra! Sétálhatnánk is egyet! Mit szólsz?!
- Felőlem! Ma nagyon furcsa vagy kisanyám! - vakarta meg rövidre nyírt haját a férfi.
Gyorsan kicsomagoltak, és bár jó lett volna legalább pár órácskát szunyókálni az időeltolódás miatt Ági érezte, hogy vannak szituációk, és döntések melyek nem tűrik el a halasztást.
Kipakoltak kissé elfáradtan, majd Ádám bermudanadrágot és pálmafamintás inget vett fel, amit szándékosan kigombolatlnul hagyott hadd lássa Ági, hogy azért hasán mégiscsak lüktetnek az izmok. Ági pedig kétrészes fürdőruhába bújt, még akkor is, ha párja majd megőrült volna azért, hogy bikiniben láthassa. Lementek a tengerpartra.
Ágit kislánykorától kezdve ámulatba ringatta a hullámzó víz. Még a mostanság méregdrága Balatonnál kezdődött ez a vízhez köthető nagy szerelem, és azóta szinte majdnem minden vakációt szükségképpen vízpart mellett tervezett el. Még a diákmunkáit is úgy alakította ki, hogy a Balatonhoz közel pincérkedhessen amikor gimnazista volt. Amikor megérezte, hogy strandpapucsa alatt finom szemcsékben csikorog a hófehér homok azonnal mezítlábra váltott, és élvezte, hogy lábát dörzsölni a forró homok. A délelőtti órák után egyre kevesebb embert láttak a strandon. Meglehet mindenki árnyékba húzódott a kegyetlenül tűző nap elől. Ez pont Áginak kedvezett akit csöppet sem zavart a tűző bombázó nap, annál inkább Ádámot, aki nem győzött a pálmafák nagy levelei mögé bújni, mert félt hogy szoláriumban megszerzett barnasága megsínyli az igazi hőséget.
- Mit szólnál, ha fürdenénk egy nagyot és utána letáboroznánk valamelyik fehér napernyő alá. Most úgy sincs itt senki! - azzal Ági máris berohant az óceánba, és alig várta, hogy a millió szám fröcskölt vízcsepp kellemesen lebarnult testét csiklandozhassa.
Ádám inkább csak párszor megnedvesítette jólfésült frizuráját, és vigyázott, hogy méregdrága napszemüvege el ne vesszen a nyugodt kékségben. Ez a csobbanás nem tartott tovább mint harminc perc. Utána kissé fázva mindketten letelepedtek az egyik hófehér nagyméretű napernyő alá a káros napsugaraktól védve. Ági csomagolt szendvicseket és most jóízűen falatoztak, miközben a bámulták a távolnak tetsző szintén kékszínű horizontot.
- Annyira szeretnék egy ilyen helyen élni! Legszívesebben otthagynám a régi életemet, és haza se mennék! - kívánság kerítette hatalmába, mely jelenlegi életében öltött testet. Ha most megvalósíthatná céljait egyetlen percig se habozna.
- Szerintem ezt át kellene gondolni még jó párszor! - vette ellen Ádám kissé bizonytalanul, mint aki sok mindennel nem érthet egyet.
- Sosem tudtam megérteni az emberek tétova hezitálását! Mi értelme van úgy élni, hogy várod a megfelelő percet arra, hogy cselekedj, aztán amikor nagyon hosszú idő eltelik gyakorlatilag elsiratod az összes cserben hagyott lehetőségeidet?!
- Hát... én csak annyit mondok cicám, hogy én megcsináltam a szerencsémet, és jelen pillanatban nem szándékozom változtatni rajta!
- Tehát ezzel azt akarod mondani, hogy nem szeretnél egy kis trónörököst? Vagy bármi mást, amivel úgy érezhetnéd, hogy megtaláltad önmagad? - nézett rá kíváncsian, sóvárgón.
- Nézd! Nem így akartam fogalmazni, de ha már megkérdezted válaszolok a kérdésre! Csípem a kis srácokat, de semmilyen felelősséget, vagy elkötelezettséget nem érzek az iránt, hogy egyszer talán nekem is legyen egy sajátom, akivel elmarhulhatok. Igen, meglehet, hogy sokszor önző szemétláda vagyok, de sajnos ilyen ez a mostani világ! Aki nem teszi a dolgát azt könyörtelenül eltapossák.
Ági hallgatta ennek az embernek minden szavát, aki újdonsült férje volt, mégis olyannak tűnt, mintha egy tökéletes vadidegentől hallotta volna. Mintha olyan testvéri kötelék lenne kettejük között, ami legfeljebb a formális alapokra és egyáltalán nem a kölcsönös, bizalmas érzelmekre helyezné a hangsúlyt.
Még jócskán emlékezett milyen volt, amikor megismerkedtek. Ádám élsportoló volt, aki ezüstérmeket szerzett, és ez szép summával is járt, a kiterjedt kapcsolatairól nem is beszélve, míg ő ügyvédbojtárként kezdte, és szeretett volna a bajba jutott, szegényebb sorsú embereken segíteni. Azonban hamar rá kellett döbbennie, hogy a szegényebb sorsú embereknek nincs pénzük jogi képviselőre.
- Szóval mégiscsak kibújt a szög a zsákból! - szögezte le szinte ellenséges hangnemben, amitől Ádámnak valósággal mindig borsódzni kezdett a háta.
- Jaj ne gyere nekem ezzel az olcsó, önsajnáló szöveggel! Pontosan tudhattad, hogy mi fog történni, ha hozzám jössz! Most pedig mit kell hallanom, hogy te máris elkezdted a rinyálást, meg a panaszkodást! Miért?!
- Figyelj! Nem így akarok beszélgetni! Nyugi! Csak arra gondoltam, hogy mindent együtt, közösen végiggondolunk mielőtt további döntéseket hoznánk! Ez neked miért nem felel meg?!
Ádám megpróbált megtörülközni, ám a tikkasztó kánikulai nap dacára is úgy érezte a kérdések hallatán, hogy mindig ledermed, és csurom vizes. Folyamatosan a törölközővel bibelődött, és törölgette magát.
- Figyelj! Nekem az lenne a pálya, ha most visszamennék a szállodába, harapnánk valamit, szeretkezénk, aztán egy hatalmasat aludnánk. - hangja egyre unalmasabbá, színtelenebbé vált. Kifakult.
- Ne haragudj, de nekem muszáj tudom, hogy szeretsz-e vagy csak azért vagy velem, mert éppen így hozta a sors! - Ági lelkében valósággal kavarogtak, tótágast álltak a szeszélyes érzések. Úgy tekintett magára mint egy tétova kis állatka, aki egy erős, és nagy hím mellett keresett menedéket magának, miközben valójában a szerelemről, a kölcsönös érzelmekről mondott le.
- Egyre idiótább kérdéseket teszel fel kicsim! - pár vízcseppet fröcskölt ági barna karjára viccből. - De tudod mit menjünk vissza a szállodába, és egy közös hancúrozás rendbe hozza a dolgokat.
- Kélek! Megpróbálnál legalább a kedvemért nem az ösztöneiddel gondolkodni?! Hallgass végig! - húzta le maga mellé.
Ádám kénytelen volt belátni a tényt, hogy ez a nap kicsit más lesz, mint akihez hozzászoktatta magát.
- Jó! Elismerem, hogy amikor jártunk voltak melletted mások is! Ezt akartad hallani?! - valahogy elege lett már ebből a sok kérdezősködésből, és fölösleges felelősségre vonásból.
- Ez totálisan új információ! Szóval akkor nem én voltam az első? - lepődött, és hökkent meg döbbenten,mint akit megcsaltak.
- Kis szívem! Mégis mit képzeltél, mi?! Talán egy férfi nem kedvelheti a változatosságot?! - szavai élesen hasítottak, megbontva ezzel a kölcsönös bizalom szövetségét.
- Hát tud meg, hogy ez azért övön aluli ütés volt, még tőled is! - tette mérgesen keresztbe maga előtt kezeit Ági. - Akkor mi volt ez a szöveg arról, hogy egyedül csak én vagyok neked, meg hozzá hasonló?
- Ja, vagy az? Azt csak úgy mondtam! Te mindig olyan is anyuci kedvence voltál, akit könnyű becsapni! - mosolygott hamiskásan. - ...De ha már itt tartunk! Mi volt az a kis affér azzal a hájpacni pojácával? Hogy is hívták? Aladár, vagy Albert?
- Antal! És nem affér volt! Verseket írt nekem vedd tudomásul! Romantika is van a világon!
- Hát édesem, ha a romantika képes megvenni egy száz szálas rózsacsokrot, és a legdrágább gyémántot ám legyen, de csórókkal nem érdemes szóba sem állni. Csupa lepra népség! - legyintett könnyelműen.
- Nem tűröm, hogy így beszélj egy olyan különleges emberről, akit még csak meg sem akartál igazán ismerni!
- Jaj, ezer bocs! És mondd csak? Milyen volt a te kis Antalkádnak a teljesítménye az ágyikóban? Hányszor is feküdtetek le egymással? - egyre kegyetlenebbül hangoztak a férfi szájából a szavak.
- Semmi közöd hozzá! - valósággal vörösödni kezdett barna arca alatt, és jócskán kijött a béketűrésből.
- Oh! Mivel a férjed lettem szerintem bizonyos dolgokhoz azért mégiscsak közöm van! És mit szólnál, ha előkeríteném a te hősszerelmes Antalodat és beleverném a betonba a vízfejét? Hátha nem lenne olyan idióta!
- Ha csak egy ujjal is hozzá merész élni esküszöm, hogy olyat teszek, amit megbánsz! - fenyegetőzött Ági is, és látszott rajta, hogy a tűzbe menne egykori szerelméért.
- Na látod édesem! Ezt nevezem én pazar veszekedésnek! Most akár haza is mehetnénk és jöhetne a szex! Ilyenkor mindig jobban esik! - gusztustalan volt az utóbbi megjegyzése.
- Tulajdonképpen miért is vagyunk mi együtt Ádám?! Felelj őszintén!
- Miért? Miért? Fingom sincs! Honnan a jó büdös fenéből kellene azt tudnom! Egyszerűen így alakult és kész! Miért kérdezed? Csak nem el akarsz máris válni?
- Nos drágám nem állsz messze az igazságtól! Lehet, hogy én vagyok a hülye, mert még mindig hiszek egy olyan párkapcsolatban, amihez semmi közöm!
- Hát édes cicám... ha csak így áll a helyzet! Én szívesen elköltözöm tőled, ha visszamegyünk a szállodába! Sőt! Nem is kell ugyanazzal a géppel visszarepülnünk. Mit szólsz?!
- Figyelj! Inkább ne veszekedjünk! Ez mindkettőnk számára komoly tehertétel, bár látom, hogy téged ez a legkevésbé sem visel meg!
- Hát bébi, ezt nagyon jól látod! Mit szólnál egy gyertyafényes vacsorához? Egyből jobb kedved lenne!
- Köszönöm, de valahogy elment az étvágyam!
- Én viszont csak most kezdtem megéhezni! Ha visszamegyek a szállodába rendelek is magamnak egy homárt sültkrumplival.
- Ahhoz képest, hogy fiatal házaspár vagyunk egyetlen nap sikeresen kiábrándultunk egymásból! Te nem tartod ezt különösnek?
- Ugyan miért? Nincs ebben semmi extra dolog! Teljesen természetes, ha egy kapcsolat megfeneklik, és mind a két fél másutt keresi magának a boldogságot! A baj, ha a válásnál szóba kerülnek az ingóságok!
- Hát... ez igazán velős magyarázat! - érezte, hogy totálisan kiábrándul párjából, de ugyanakkor visszatért a realitások talajára. - Ha mindent megbeszéltünk akár vissza is mehetünk a szállodába!
- Okézs O.K. bébi! - Ádám nem sokat teketóriázott és máris visszaballagott a szállodába. Ismerve őt egy-két dögösebb hölgyet is sikeresen ujja köré csavart. Míg Ági egyelőre kint maradt az alkonyi naplementéve veszi, varázslatos látványt nyújtó tengerparton. Úgy érezte valamit elvesztett, de valamit tanult is ebből a vegyesre sikeredett kapcsolatból. Furcsa nászút volt az övék, ami egyben válással ért véget!

CSÖND-LAVINA

Fél-emberek, fél-vágyak szétszabdalt,
hamis kontinensé züllött időbeli hazám.
E kor képtelen rá,
hogy mind őszinte harmóniák mezején,
mind halhatatlan érzelmek
örökkévaló tengerében méltón kiteljesedjen.

Minden s mindenki csak azért is
sunyitó érdek-szorgalommal
a bizonytalan árral sodródik.
Torzó, sehonnai hajótörött-életek
sivár-szánalmas előzménye egy lepusztított,
nagy élet-reneszánsznak,
mely már végóráival viselős.

Mert már nem lehet az,
hogy emberségből, vagy szívünk
parancsolata szerint cselekedjünk.
Mindenki már ugyanannak az aprócska
láncnak konkurens érdek-szemölcse.
A megragadott életösztön öntudatlan motorja hajtja,
gyűri egyre védtelenített áldozatait.

Mivé lett már az egykori romantikus óhaj,
hogy aki keres az találtatik?!
– Bizonytalanban már agymosottan
bizakodva szolgálják híven a jövőt
s álságos ember-vezetőket birka-idióták,
kik már kedvükre csürhékbe,
vagy hordákba tömörültek: szerelem-éhség,
karrier-vágyak, tudatos félelmek
osztozkodnak mohón mindenen!

Álmok negédes kínzókamrája mindenkit elvár,
ha az édes álom váratlanul meglepett.
Szemek szándékosan felkavart kékjét
többet a lélek dallama sem nyugtathatja.
Csalogató tévutak járkáltatnak,
használnak ki mindenkit szándékosan.

A kóbor-lélek is e alamuszi hírvivő
hitehagyottan útszélivé züllött.
Minden csöndnek tapintható szaga van.
Haddják, hadd terjedjen fertő, mocskos bűz!
Vakított sötétségben dühödt kirohanásaik
is kutyákként felbújtón vicsorognak.
Szenvedélyek hiánya,
mint az aludt tej ösztön-akarattal
egyszerre megalszik.
Semmiségekért elkockázott
jövő is elalszik harácsolgató kezek között.

Vajon harsogóknak minden koron némák viszályaik?
Agymosott, szándékosan lebutított korokban
vajon merre zúdul majd a csönd lavinája?!

RÉGEN TÖRTÉNT



Kicsit régebben történt. Amikor még a férfiak nem tököltek órákon át a fürdőszobában magukat szépítve, cicomázva, mint a hölgyek, és mikor még a borosta is épp olyan vonzó szőrzetnek számított, akárcsak a Busman-mellkas, vagy a túlzottan szőrös szemöldök. A hölgyek pedig nem kérkedtek díszes, cicimás pávaként azzal, hogy az éppen aktuális pasijukat vajon mennyire veti fel a pénz? Akkoriban még fölöttébb szokatlannak számított még a felső tízezer, vagy az úri sznobok világában is, hogy Ferrárival, vagy luxus sportkocsival furikázzanak a belváros utcáin, amit aztán kellően hatékonyan még aznap elloptak.
A munkahelyeken is stabil, biztonságos rend uralkodott. Ezt úgy kellett érteni, hogyha egy átlagos kiember elvégezte rendesen a feladatát, ami ki lett jelölve számára nem kellett attól tartania, hogy már másnap, vagy aznap önkéntes felmondásban részesíti az adott munkáltató csak mert bizonyos bizalmi emberek számára szükségesek a pozíciók.
Éjjelente nem kellett az embernek attól tartania, hogy részeg, duhajkodó vadállatias suhanc-bandák járják a környéket kurjantgatva, vagy farkasokként vonyítva bele a komorsötét éjszakába, és repülő sörös vagy whiskeys üvegektől sem kellett tartani, no meg attól sem, ha egynémely fiatalnak éppen egy manzárd lakás téglafalánál támad kedve könnyíteni magán, és büntetésből, vagy diszkriminációja okán oldalba vizelte valamelyik családapa vadiúj kocsiját. Éjjel tíz órakor volt lámpaoltás, ami annyit jelentett, hogy a legtöbb vendéglátó és szórakozóhelynek tanácsos volt bezárnia a kapuit, ha csak nem szerette volna magára haragítani a hatóságok megbízott embereit. Az a nagy büdös helyzet, hogy manapság már szinte semmi sem olyan megszokott, és kikövezett mederben csordogál, mint a régi szép időkben.
Nem tudni, hogy a Jókai-téren posztoló, alvilági, bohém hangulatáról híres Kaktusz-bár még létezik-e? Ahova érettségizős gimnazisták jártak bulizni, és tequila, vagy B52-es koktélokat vedelni, hogy aztán néhány görbe, fennkölt óra multán sugárban végigokádják az Oktogonhoz vezető utcák nagy részét. Egyiküknek sem kellett lúzer-ostobának, vagy totális vesztesnek éreznie magát, aki nem kapta meg a suli legjobb csaját, hiszen elegendő volt egyetlen, mindent kifejező, szempillarebegtető, romantikus tekintet, és az ember szíve máris a mennybe szállt. Azok sem érezhették magukat kisebbeknek, akik kínai, vagy távol-keleti hólapáttal kellett, hogy kiáshassák autójukat a hó fogságából. Ki tudhatja vajon a XXII. században milyen világ jöhet?
Vajon a Jászai Mari-téri hangulatos kis presszó csinos-huncut felszolgálókisasszonyaival meg lesz-e még, vagy az automatika és a modern gépek korszaka köszönt reánk?
Az utcán járt-kelt Furján György, aki csak azért viselhette vezetékneve előtt a méltósághoz illő doktor jelzést, mert irodalomtörténeti disszertációját kereszt félévezés miatt nem állt módjukban elfogadni egyetemi oktatóiknak. Kicsit mindig bizalmatlanul, gyanúsan, surranón járt az emberek között. Meglehet kicsit antiszociális is volt zaklatott, hajótörött gyermekkora után, és szürkés aktatáskájával a hón alatt hóbortosan mindig megnézett egy-egy megfizethetőbb antikvárium könyves kínálatát. S bár számos olyan olvasó ember akadt, akik ki nem állhatták a régi könyvek piszkos, dohos, szúrós, élemedett pergamenszagát Furján pont ezért kedvelte a ritka, vagy kevésbé ismerős régi könyveket. Valahol egyszer egy híres író ars poétikáját olvasta, ami úgy szólt, hogy az ember ne a bestszeller szerzőket keresse, sokkal inkább azokat, akikről méltánytalanul megfeledkezett az irodalom, és kultúrtörténet. Így is tett! És lássanak csodát! Tüstént már az első antikváriumban úgy be sikeredett vásárolnia, hogy alig bírta el a kupac könyvek sokaságát mire hazaért.
Egyedül lakott, és barátnője nemrég szakított vele. Állítólag azért, mert anyagi jólétre és luxusra vágyott ezt pedig Furján a maga szerény, szoba-festő-mázoló fizetéséből korántsem tudta fejedelmi módon finanszírozni. Amikor szerelmeskedtek, és lefeküdtek egymással barátnője folyamatosan gyilkosan kritizálta száj és testszagát, mely - szerinte -, egyszerre volt gusztustalan, totálisan kiábrándító, és persze foghagymaszagú.
- Már megbocsáss Andriskám, de ez undi! - nyilvánította ki a hölgy, amikor úgy nézett ki soha többet egy újjal sem nyúlnak majd egymáshoz.
- Én őszintén sajnálom, ha megbántottalak... - nem győzött ügyetlenül, és idétlenségében szabadkozni, mert nem akarta elveszteni egyetlen barátnőjét, aki így is alig-alig akart randizni vele, párkapcsolatról pedig nem is szólva.
- Tudod mit édesem? Elegem van! Kész! Befejeztük! - magára vette diszkréten a köntösét, majd valamivel később a farmernadrágját, és a ruháit és se szó, se beszéd szakított egy értékes, különleges emberrel, akinek jóformán csupán annyi volt a bűne, hogy nehezen ismerte ki magát a világ és az emberek dolgai között. Később aztán megtudta, hogy ex barátnője visszaédesgette magát az izomkolosszus védőszárnyai alá, és már úton is van a harmadik baba persze azzal a különbséggel, hogy most a boldog apukajelölt fordított hátat ennek az újdonsült kapcsolatnak. Az ex barátnő pedig nem győzött rimánkodni, könyörögni, összecsődítve leghűségesebb barátnőit, hogy most aztán mihez is kezdhetne három poronttyal a nyakán, amikor ő önálló, független, modern nő akar lenni, nem pedig háztartást, és gyereknevelést vezető automata.
- Hát édesem! Mit is mondhatnék?! - vigasztalta egyik barátnője. - Magadnak csináltad a bajt, most rajtad a sor, hogy meg is edd, amit főztél! - azzal a három grácia is annak rendje és módja szerint magára hagyta.
Furján már sokszor gondolt az öngyilkosságra. No de cseppet sem olyan felelőtlen, naiv, vagy éppen meggondolatlan gyerekes módon, mint a tulajdonképpeni többség. Precíz pontosággal igyekezett elrendezni maga körül mindent. Pontosan utánaérdeklődött, hogy mennyibe is kerülne saját magának egy hamvasztásos temetési költség, illetve talán egy kisebbfajta halotti tór, ahol ténylegesen csak a legközelebbi ismerősök vennének részt. Jelszó: csak semmi felhajtás!
Már gyermekkorától benne volt a ,,minden el van rontva" alapérzése, és minél jobban haladt az időben, és idősebb lett ez az ösztönszerű, visszatérő érzés annál erősebb lett nyughatatlan lelkében, akár csak egy időzített bomba, mely pontosan akkor robban fel, amilyen időre be van állítva. Sem előbb, sem később.
Még így is borzasztó lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy mostanság jócskán megugrott, méregdrága lett élelmiszerek helyett már megint a kultúra kereskedelmi termékeit vásárolta meg, holott, ha esze lett volna gondolhatott volna a mindennapok betevő falataira is.
Furján most benyúlt bő, kényelmes kabátja zsebébe. Általában a sok zsebes ruhadarabokat kedvelte, mert oda mindig pakolhatott eszt-azt. Főként olyan ruhák jöttek számításba nála, melyek rejtett, külvilág számára nem látható, titok-zsebekkel voltak felszerelve. Gyerekkorában ide rejtette a gumicukrot és a Kinder-csokoládét, amit a felnőttektől kapott, vagy amit főétkezések előtt szigorúan tilos volt megennie. Később aztán felnőttkorában tollakat, jegyzetpapírt, cukorsárgát és sok hasznos holmit rejtett el, mintha becses kincsek volnának, melyekről egyedül csak ő tud.
Észrevett a sarkon egy perecárust. Mennyire szerette vasárnap délelőtt az állatkerti sósperecet. Különleges íz egy különleges helyszínen, csak hát ott volt tartós, radikális rettegése az állatoktól, melyek aztán felborították, kiábrándították, felzaklatták nyugodt hangulatát.
- Szép jó napot! - köszönt könnyed, társalgási hangsúlyban. - Kérhetnék szépen egy percet? - kérdezte ácsingózva, akár egy kíváncsi, nagy szemű gyerek egy fiatal, lusta, húszas éveiben járó, műkörmös lánytól, akinek akkora műkarmai voltak ujjacskái hegyén, hogy bűvészmutatványnak tetszett, amikor az egyik nagyalakú perecet csomagolópapírba hajtogatta és grimasszal arcán átnyújtotta a férfinak.
- Ötszáz hatvan lesz! - közölte. Kellemes lett volna a hangja. Enyhén dallamos, ám a cinikus, ironizáló hangtól a férfi majd a falnak ment. Nem tűrte.
- Köszönöm szépen! Kellemes napot! - tűntetően, peckesen továbbsétált, és próbálta elfelejteni a hangnemet, ahogy szóltak hozzá.
Panorámaszerű kirakatüvegeken suhant el pufók, mackós alkatával. Egy feltűnően bájos, és csinos nő véletlenül lehajolt, mert elejtette színes mappáit. Talán egyetemista volt, és éppen az egyetemre igyekezett. Furján úriemberes udvariasággal kedvesen lehajolt, és felszedte a földről a mappákat.
- Parancsoljon kérem! - nyújtotta át a hölgynek a holmijait, ám az amint minden elejtett dolga a kezében volt lenézően, megvetően biccentett egyet, majd elsietett a Ferenciek tere irányába. Se szó, se köszönet.
Egy jegyellenőr ábrándította ki összetett gondolataiból.
- Tisztelt Uram! Jó napot kívánok! Jegyeket bérleteket, lesz szíves! - megint egy hölgy, és megint csinos.
- Oh! Párdon! - rögtön aktatáskájába nyúlt, és felmutatta vonaljegyét.
- Köszönöm! - lyukasztotta ki neki a kedves hölgy. - Kérem legközelebb lyukasszon! További szép napot!
- Oh! Bocsánat! Kellemes napot! - visszafordult az ablaküveghez, és bámulta az összemosódott akvarellhez hasonlító tájat.
,,Vajon én változtam meg, vagy már nem az a világ van, amibe egykor beleszülettem?!" - töprengett. A busz villámsebességgel vette a szerpentinszerű kanyarokat, apróbb buktatókat Farkasréti temetőhöz közel. Furjánt mindig elfogta a halál, és az elmúlás tartós gondolata akárhányszor csak a temető komor, baljóslatú sírjait nézte a kerítések mögött, melyek a főútvonallal párhuzamosan haladtak.
Amikor hazaért panelszigetére, ahol tökéletesen egyedül élet váratlan, meglepetésszerű hír fogadta. Kiderült, hogy régi gimnazista osztálytársa anyuka lett, és őt kérték fel keresztszülőnek. Ekkor előbb megijedt, majd váratlanul megdöbbent. Újabb vége-hossza nincs kérdés-tömegek kezdték ostorozni, kergetőzni elméjében, ezek között is talán a legfontosabb az volt: Vajon milyen szülő lehetett volna? Vajon önként mondott le a boldogságról, vagy csupán csak az élet alakult így?!
Kinyitott egy könyvet, és kényelmesen olvasni, töprengeni kezdett.

HOZZÁÁLLÁS KÉRDÉSE

- Mama muszáj meglátogatni a papát? - kérdezte Zalánka egy alig hat éves, pöttöm sárga esőkabátot viselő kis pingvinkülsejű kisfiúcska.
- Igen! Tudod az ember hirtelen öregszik meg, és még gyorsabban lesz magányos! Tanuld meg, hogy a szenvedőket istápolni illik! - pirított rá kedvesen nagyanyja, aki rengeteget dolgozott, de sohasem mert volna panaszkodni, hiszen milyen emberi hozzáállás lett volna az, ha Deákné panaszkodásra adja fejét.
Ömlött a jéghideg, kissé már fagyos ősz végi eső, amikor bementek meglátogatni az Osztrák Magyar Monarchia idején született dédi papát, aki vasúti bakter volt, és földművelő, és aki olyan kackiás, délceg, pödört bajuszt viselt arcán, mint idősebb korában Ferenc József. Már jócskán demencia, és Alzheimer-kór kínozta az öreget. A nővéreket romantikus udvarlóként párszor megcsípkedte, mintha csak tűzről pattant mennyecskék lettek volna, és minden orvostól szivart követelt.
- Hová tettem a minőségi császár-szivarjaimat? - panaszkodott, méltatlankodott. Folyvást keresett valamit, amit úgy sem talált meg. A barátságosabb nővérek aztán hoztak neki egy fél csutka szivarcsonkot, amivel az öreg kedvére pöfékelhetett, és úgy tűnt az volt az egyetlen öröme, ha kékesen láthatta felszállani szájából a masszív, sűrű dohányfüstöt. Ilyen esetekben mindig a régmúlt világ emlékeibe révedt, és anekdotázva, kedélyesen lyukat beszélt a többi betegtársa hasába is, akikkel egy kórteremben volt elszállásolva. Nyolc gyereke volt, ám közülük csupán négy mihaszna nő testvér maradt életben. A többit vagy a háború, vagy a betegség tizedelte meg. A kórházi ágy melletti kis fémasztalkán mindig volt elegendő víz, egy-két szem kétszersült, és rántott hús, vagy csirke, hiszen az öreg valósággal ki nem állhatta a gusztustalan moslékra hasonlító kórházi kosztot. Egyik lánya Zalán nagymamája volt az, aki öregkorára ápolta, gondozta és pénzt fizetett azért, hogy a lehető legjobb ellátást kaphassa idős apja.
Egyik éjszaka rejtélyes módon eltűnt az öreg sörtés fogkeféje a hozzávaló, zöldmasszás, kámforízű fogpasztával együtt, melyet megenni is szeretett, ha nassolni vágyott. Míg másnap az utolsó falatig elfogyott szintén rejtélyes körülmények között a rántott csirkék egész gusztusos kis kupaca. Mikor a nagymama meglátogatta apját a kórházban rendszerint mindig egy újabb, hihetetlen történtet hallott a partizánokról, és a császári tisztekről, akik az éjszaka titokzatos leple alatt kis híján mindent felzabáltak, és Lőrinc bácsi most azért éhezik, mert ezek a nyüves gazemberek nem tudtak mértéket parancsolni korgó gyomruknak.
- Jó napot papa! Hát hogy érzi máma magát? Már megint ki ette meg maga helyet a rántott csirkét, hadd halljam csak?! - tette ellenségesen, parancsolva csípőre a kezét a nagymama.
- Hát maga meg ki a fene?! Már megint itt vannak az oroszok?! - kérdezte öntudatlanul, értetlenkedve, és már készült, hogy fedezékbe vonuljon a hófehér kórházi takarók menedéke alatt.
- No, no! Enyje! Hát szép dolog ez? Nem ismeri meg a saját lányát?! Hát ki vagyok én?
- Hát... talán egy kém vagy spion... besúgó...? - próbálgatta az öreg, de sehogyan sem bírta már kitalálni.
- Terézke vagyok a maga kislánya! Ez pedig itt mellettem a maga dédunokája a Zalánka! Gyere csak Zalánka! Köszönj szépen a papának, és add oda neki a túró rúdit! Látja milyen gondoskodó kis emberkére akadt még édességet is hozott magának.
A kisfiú bátortalanul, félszegen pingvin-módra odatotyogott az öreghez, aki hitte is, meg nem is, hogy neki hirtelen a semmiből egy új családja lett. De azért a pöttöm, hurkás kis kezekből óvatosan elfogadta a túró rúdit és jóízűen, mintha szivar volna már készült rá, hogy rágyújthasson.
- Köszönöm fiatal barátom! - rázott kezet Zalánkával. - Szép szál legény vagy ám! Osztán lovagolni tudsz-e, mert pont ilyen emberekre volna szükség, hogy leszámolhassunk egyszer és mindenkorra a partizánokkal! - rázott kezet a semmit sem értő, kíváncsian bámuló kisgyerekkel.
- Jaj, hát már megint rá akar gyújtani! Hányszor megmondtam, hogy a kórházban tilos a dohányzás! Tönkre akarja tenni a törékeny egészségét?! Egye meg szépen azt a túrórúdit!
- Á! Tényleg! - csak most vette észre, hogy a csokis, túrós édesség még csak nem is füstöl. Fogta és nyammogni kezdte majdnem hibátlan fogsorával.
- Miért nincsen megborotválkozva? Hányszor mondjam még magának, hogy a borostás áll egy cseppet sem vonzó?! - kiment és szólt egy ügyeletes nővérnek, akit valósággal bevonszolt a kórterembe:
- Látja itt ezt az idős embert? Miért nem borotválták meg?!
- Nem kérte! - jött a lusta válasz.
- Papa? Hova lett a borotvakészlete? Csak ne mondja azt, hogy azt is a partizánok vitték el, mert kitérek a béketűrésből!
- Jaj nem ő voltak, hanem a németek!
- Persze, persze! No, akkor most gyorsan megborotválom! Még szerencse, hogy készültem az ilyen esetekre is! Csináljon csak maga mellett egy kis helyet! - azzal megfogott egy széket, és közelebb húzta az öreghez, aki megpróbált tiltakozni, de lánya már vette is elő a borotvahabot és vastagon máris bepacsmagolta egész arcát, majd fogott egy Gilette-borotvát és szakszerű mozdulatokkal borotválni kezdte az idős embert, míg a kórterem többi lakója csak bámult nagyokat.
- Most pedig, ha jót akar magának akkor veszteg marad, mert eltalálom vágni valamijét! - figyelmeztette cinikusan. Az öregnek sem kellett több. Pontosan érezte, hogy ezt a nagymamakorú nőt - aki állítólag a lánya volt -, kemény, vaskos fából faragták, és nem jó vele újat húzni. Így nyugton maradt hiperaktív, izgő-mozgó természete ellenére is!
A nagymama alig tíz perces művelettel olyan délceg, katonás daliát varázsolt aggastyán apjából, hogy még a bajsza is úgy állt, akár fiatal legénykorában.
- Mondja izé... lelkem... elhozta a kardomat és a lovamat? - kérdezte az öreg. Még józan pillanataiban is folyton össze-vissza beszélt.
- Nem papa! Ugyan hova gondol! Most pedig szépen megeszegeti itt előttem a finom ebédet! Kapros tökfőzeléket hoztam rántott hússal, amit annyira szeret! - már vette is elő a kis műanyag ételhordókba gondosan becsomagolt, gusztusos eledelt, hiszen a nagymama mindig is büszke volt gasztrónómiai tudományára.
- Pfúj! Ezt az undorító mócsingot lelkem én meg nem eszem, még ha száz lóval is kell elvontatni! - grimaszolt, fújolt az öreg, akár egy kisgyerek. Még Zalánka is jókat mosolygott nagyanyja ruhájába csimpaszkodva, mert eredetileg félt, és tartott az ismeretlen öregember haragjától.
- Ne idegesítsen fel papa kérem! Kap szép szalvétát, és tessék megenni! - azzal szalvétát kötött az öreg rücskös, fonnyadt nyakába, és máris etetni kezdte, akár egy nagyra nőtt csecsemőt.
- Egy kanálkát anyukának! Még egyet Zalánka kedvéért! Így ni! Ugye milyen finom?
Az öreg kényszeredetten, visszataszítóan nyelte le a főzelékmócsingokat, hiszen más választása nem igen akadt. Majd alig várta, hogy a rántott húst is megehesse.
- Érdekes a rántott húst azt bezzeg megeszi!
- Azért édes lelkem, mert az hús, és egy férfinak húsra van szüksége, nem holmi moslékra! - ez utóbbi kijelentését a kórterem többi lakója is hangos tetszésnyilvánítással díjazta. Az öreg mindig elemében volt, ha tapsot kaphatott.
- Jól bánnak magával papa? - kérdezte a nagymama, mikor befejezték az étkezést.
- Hát... kevesebb gondoskodás hihetőbben hangzana! Inkább nem panaszkodom! - húzta magára a takarót, mint aki megborzongott a saját mondataitól.
- Hát szép dolog is lenne, ha nem érezné jól magát itt! Rendesen megfizetek én bárkit csak tisztességgel lássák el!
- Minek költeni a pénzt nemsokára úgy is vár az örök vadászmező! - mintha egy régi indiános filmből idézett volna.
- Ne butáskodjon papa, mert méregbe gurulok! Minél előbb meggyógyul annál hamarabb hazaengedik! Csak erre gondoljon, és meglássa meggyógyul!
- Osztán ez a kislegény meg kicsoda? - most vette észre ki tudja hányadik alkalommal kisunokáját, aki eddig csöndes egykedvűséggel gubbasztott nagyanyja háta mögött.
- Ő itt Zalánka! A maga dédunokája! Gyere kicsim! Fogj kezet a bácsival! Csak bátran! Nem fog megharapni! - szuszakolta előre unokáját az asszony.
- Cókolom... - hebegte alig halhatóan, reszketve a kisgyerek, és pufók ujjacskáit előre nyújtotta.
Az öregember kissé szűkre összehúzott, szúrós szemekkel méregette, vizslatta, majd különös mosoly jelent meg az arcán, és kinyújtott kezével kezet fogott az ismeretlen miniatűr rokonjával.
- Üdvözöllek dicső lovag! Te aztán rendes kis fickónak tűnsz! Majdcsak hadapród leszel már! - úgy tűnt az öreget kissé fárasztja már a beszéd, így a látogatási időt kicsit hamarabb berekesztették. A nagymama gondos precízséggel elpakolta a holmikat, és az ételhordókat, majd gondoskodón betakargatta az öreget, és óvatosan búcsút vettek tőle abban a reményben, hogy nemsokára újra üdvözölhetik.
Másnap kora reggel a nagymamát telefonon hívta az egyik ügyeletes főorvos és kérte, hogy fáradjon be a kórházba, ha tud, mert az idős ember, aki egész életét végigélte váratlanul, csöndesen örökre elaludt.

SÁRDOBÁLÓ IDŐ

Tétován bóbiskol még fáradt,
vak ablakom mögött az üveggolyó-homályú
tejfehér köd:
fagyok ordas-kíméletlen fűrészfoga
jócskán belemar
s nem engedi csillapodni
a latyakossá szikkadt havat.

Konyhában dús illatú,
negédes pörkölt kávé bugyborékol,
miközben velem együtt fordul az Idő,
míg a beszédes tárgyak
kacsintón mind összenéznek.
Nehézkes akaratok, ólom-döntések faragnak,
toporzékolnak tehetetlen én bennem.
Hazátlan emlékeket
dédelgetek immáron évtizede!

Árkon-bokron átívelő,
segítőkész kapcsolatok tán
még javítanának marcangoló
befelé fordulásomon.
Megnövelhetnék alig tíz százalékos
veszteg-esélyeim randizgatások,
párkapcsolatok terén.

Oh! Jaj! De önző,
komor gyerekességem úgy
harmincon túl is egyre nyomaszt már;
felhasadtak titkosított lelki sebeim melyeket
hajdanán tabu-tiltások gyanánt rejtegetni illett,
akárcsak magamra utalt árvaságomat.

Láthatatlan sebeimből
bőven termő patakozom
– tán még végleg el nem vérzek -,
vagy megy el az eszem.
Hagymahéj-sajgás emészt
fel rétegeket viselő lelkemben.
Csatlósok zászlaja alá
soha se csatlakoztam.
– Én is, akárcsak annyiféle
Anonymus-társam a Tudásnak tettem panaszt.

Hittem volna még fiatalon,
hogy hamis káprázat, illúzió volt,
amikor azt képzeltem engem
őszintén megszerethet s elfogadhat bárki is.
Fejem felett ördög-tánccal sorozatokban
kergetőzik megannyi
serény-szorgalmas kobold-lídérc
milliónyinál is több ördög-görcsöket
termelve lustálkodó, kreatív elmém falán.

Álmok ásító verem-gödreibe lehajítják
kacagón nevetve félszeg
öntudatom csíra-maradékait.
– Párolgó, céda sikátori tereken horda-hadak
tömegestül menetelnek-vonulnak pribék-rendben.
Füleimet befogom s jó volna már,
ha a nehezülő jövő elküldene számomra Egy-valakit,
aki a sárdobáló időben is mindig mellettem áll!