NOSZTALGIA, FAGYLALT, PERPATVAR

A férfi harmincas éveinek végén járhatott. Különös, furcsa, kissé grimaszos mosollyal vette kezébe a megsárgult, időkoptatta fényképet az egyik fotóalbumból, amit - ki tudhatja már -, mikor nyithatott ki utoljára.
A fényképen középen egy idősebb, nagymamakorú özvegyasszony trónolt, akár egy uralkodó, vagy államfő, és körötte katonás sorrendben legtöbbször mosolyogva legalább tizenöt vegyes életkorú gyereksereg. Unokák és barátok összessége, akiket az ünnepi alkalom - legalább is -, pár percre eggyé kovácsolt. A nagymama szoknyás kötényét a legkisebb kisfiú szorongatta, akiből később a felnőtt férfi lett.
Letette a képet, és elméjében máris ezernél több emlékfoszlány kezdett játszani, és cikázva peregni egymás után, össze-vissza. Még egészen kicsi volt talán négy-öt éves, amikor a nyarakat és a vakációk többségét szülei munkája miatt állandóan a nagymamánál töltötte, akárcsak tizenöt unokatestvére és vagy egy tucat gyerek, akik mindig a nagymama körül sürögtek-forogtak, lábatlankodtak és ahol ilyen sok gyerkőc van, ott óhatatlanul is - megesik sokszor -, hogy hamar, és hirtelen felborul a fegyelem ideiglenes látszata.
Nagymamánál stramm, oroszlánszívű, talpraesett, jég hátán is bármikor eléldegélő özvegyasszonyt ritkán hordott hátán a föld. Gyakorta mondogatta: - Jegyezzétek meg aranygyerekeim! Aki nem dolgozik, az ne is egyék! - Így történhetett, hogy a tizenöt unokatestérnek, és közöttük a legkisebbnek is kiadósan ki kellett vennie a munka dandárjából a saját részét. Míg az idősebbek felásták a konyhakertet, mely jó sok földet jelentett a takaros kertesház körül, addig a kisebbek cseresznyét, epret, szamócát, vagy szedret szedtek, és a lányok élelmesen besegítettek a nagymamának a konyhán, amíg a nagyobb fiúk kint izzadtak.
- No, akkor a rendes munka bérezéssel jár! - jelentette ki a nagymama. - Tessék! nyúlt bele bő kötényébe és adott egy kis költőpénzt Palinak a legidősebb tizenhét éves suhancnak. - Menjetek el fagylaltozni a közeli cukrászdába! Palikám rád bízom őket! De aztán nekem mindenki egyen fagylaltot! Megértetted?! - parancsolta kissé rikácsoló hangon, mert szerette a saját hangját hallatni.
- Igen nagymama! Megértettem! Srácok! Gyertek fagyizni! - vakkantotta oda a legtöbb gyerkőcnek.
A kis Déneske nem szívesen ment emberek közé, még saját unokatestéreit sem igen szívlelte, hisz azok kisebb-nagyobb tréfákkal folyamatosan kekeckedtek vele, és meg is szégyenítették, ha úgy hozta kedvük. Déneske ugyanis hajlamos volt a sírásra és bizony-bizony sokszor, és rendszeres be is pisilt.
- Déneske! Kisunokám! Te is menj szépen a többiekkel! - simogatta meg lenszőke fejét a mama.
Déneske kis pufók ujjacskáival akár egy megriadt orángutánkölyök még erősebben csimpaszkodott bele, mint aki rendkívül megijesztettek, és halálra rémült a külvilág zajaitól. A nagymamának gyengéd, anyai hangon kellett óvatosan lefejtenie magáról a kisgyerek pöttöm ujjacskáit.
- Enyje no te kis töpörtyű! Menjél szépen a nagyokkal fagylaltozni! Meglásd jó lesz! - tessékelte a többi tizenöt gyerek után a legkisebbet, és rábízta a lányokra, hogy fogják meg egymás kezét, így nem feledkeznek el róla.
A tizenöt gyerek vidáman, nagy ricsajjal megindult a kis utcák sikátorán át, míg el nem értek pár utcával arrább lévő cukrászdába, ahol ismerték az özvegyasszonyt.
- Szervusztok gyerekek! Mit szeretnétek? - kérdezte egy hentesre hasonlító hófehér kötényt, és patyolattiszta kis fejfedőt viselő, harcsabajszos ember a legnagyobb gyereket Palit, akire a többség bízva volt.
- Fagyit szeretnénk venni Béla bácsi! - felelte az kihúzott derékkal kicsit büszkén, akár egy gavallér.
- Természetesen fiatal Úr! Milyen fajtát parancsoltok? - odagalopozott az üvegvitrinhez, ami alatt ínycsiklandozó, gusztusos, főzött fagyikülönlegességek várakoztak a vevőkre.
- Kérünk csokoládét, sztracsatellát, vaníliát! - felelte, míg a legtöbb gyerkőc néma egyetértéssel bólogatott.
A középkorú cukrászmester aprólékos gondossággal merítette bele egymás után művészi gonddal acélszínű fagylaltkanalát a gusztusos jeges, behűtött finomságokba, és kimérte három-négy vegyes összeállítású gombócba gofris-tölcsérekbe a fagylaltot.
- Tessék parancsolni gyerekek! - nyújtotta át mindenkinek a tölcséres fagyit. A legidősebb Pali pedig gálánsan fizetett is. Látszólag mind a tizenöt gyerek kapott fagyit, csupán egyvalaki maradt hoppon. A kis Déneske, akiről a lányok is megfeledkeztek, mert úgy szorongatta kezeiket, mint egy védtelen erdei kis állat.
Mind a tizenöt gyerek kivonult a cukrászdából egymás után, míg szegény kis Déneske leghátul kullogott gyámoltalanul, és kissé szomorúan. A legtöbb unokatestvér elment széjjel nézni, és néhány utcai fáról cseresznyét eszegetni, míg Déneskéről jóformán mindenki megfeledkezett.
Déneske nagyon szomorú lett, és kiszolgáltatott árvaságában úgy döntött, hogy nem követi nagyobb unokatestvéreit, hanem helyette inkább hazamegy.
Odahaza a nagymama éppen az ebédre valót készítette elő, amikor Déneske csenevész pufók alakjával óvatosan betoppant, és megállt a nyári konyha küszöbén.
- Hát te édes fiacskám? Voltál fagyizni? Máris megetted?! - csodálkozott a nagymama, aki inkább arra volt kíváncsi, hogy Déneske miért nincs a nagyobb unokatestvérei társaságában.
- Nem kaptam fagyit... mama... - kezdett hüppögni sírásra görbülő szájjal.
- Bolondokat beszélsz te kölök! Micsoda dolog az, hogy te nem kaptál fagylaltot! - látszódott, hogy a nagymama jócskán felidegesíthette magát, mert dühösen ledobta konyhai kötényét, mint nélkülözhetetlen tartozékát, tiszta otthonka ruhába bújt, majd a spájzból előhozott egy hatalmas üveget, melyet leginkább kovászos uborka, és savanyúságok elkészítésére használt, majd gyorsan kiöblítette, aztán kézen fogta a kissé riadttekintetű Déneskét és megindult vele a cukrászda irányába.
Olyan hamar odaértek - vélhetően a nagymama serénykedő nagyott lépései következtében -, hogy Déneske alig tudta tartani nagyanyával a felnőttes lépéseket. A cukrász jócskán meglepődött, hogy kedves ismerősét újfent üdvözölheti:
- Szép jónapot Borbála néni! Tetszik parancsolni valamit...?
- Üdvözlöm Béla! Ha minden igaz néhány perccel ezelőtt egy rakás gyerek állított be magához, és mindegyik fagylaltot kért! Minden jelenlévőt kiszolgált?! - kérdezte szúrós, gyanús szemekkel.
- Ö... talán volt még más is...? - kérdezte tanácstalanul két tölgyfaöklét széttárva, mint akinek fogalma sincsen.
- Ő itten a kisunokám a Déneske! Mutatkozz csak be szépen kicsikém!
- Cókolom bácsi... - felelte bátortalan félszegséggel a megilletődött, félős kisgyerek.
- A madarak úgy csicseregték, hogy Déneske egyetlen gombóc fagylaltot sem kapott, pedig a többi gyerek a sajátját kifizette! - tette erélyesen csípőre a kezét az özvegyasszony.
- Oh! Bocsásson meg Borbála néni, de én erről... semmit sem tudok... - vakarta meg hófehér sipkája alatt kopasz fejét a mestercukrász.
Az özvegyasszony most egy kézzel felemelte és a kiszolgáló pultra tette a legalább ötliteres üveget.
- Látja itt ez a nagyobbacska üveget! Töltse meg annyi fagylalttal, amennyit csak elbír! Megértette?! - majd Déneskéhez fordult, és megkérdezte mit kér.
- Cokoládét! - felelte a kisunoka.
- Hallotta Béla! Csokoládét de annyit, hogy elég legyen! - vezényszóra a mestercukrász olyan szorgalmasan, alázatosan kezdett a fagylaltkanállal méregetni, és pakolni a finom csokigombócokat, hogy bizony jó pár percbe beletelt mire az ötliteres üveget megtudta tölteni. Mire végzett kicsit bele is izzadt a munkába.
- Tessék parancsolni Borbála néni! - segített a nagy üveget átadni az asszonynak, aki úgy emelte meg, mintha pehelypaplan lett volna.
- Mennyivel tartozom Béla?
- Szó sincs róla kérem Borbála néni! Ön mindig is becsületes asszony volt, aki rengeteget segített nekem! Ajándék! - felelte a cukrász.
Az özvegyasszony furcsállta a szokatlan viselkedést, de visszatolta a ropogós bankjegyeket a pénztárcájába.
- Nos akkor hát nagyon köszönjük Béla, hogy a rendelkezésünkre állt, és bocsássa meg, ha raboltuk az idejét! Búcsúzz el Déneske!
- Cókolom bácsi...
Azzal az asszony kézen fogta Déneskét egyik kézzel, míg a másikban ott lapult az ötliteres üveg teletöltve a hűsítő, jeges finomsággal. Majd megindultak hazafelé.
- Déneske! Ez a nagy üveg fagylalt egyedül csak a tied! Megértetted?! Eszedbe ne jusson adni az unokatestvéreidnek egyetlen falást sem! Ha így bántak veled nem méltóak rá, hogy fagyit egyenek! Világos?!
A kisgyerek szótlanul, elgondolkozva bólintott.
Amikor hazaértek a tizenöt unokatestvérből jó néhányan fiúk-lányok vegyesen a terebélyes cseresznyefa árnyékába húzódva igyekeztek hűsölni, és bizony nagy volt a meglepetés, amikor meglátták a nagymamát egy hatalmas üveg fagylalttal a kezében, és Déneskével az oldalán.
Valaki elkurjantotta magát vidáman:
- De jó! A mama megint hozott nekünk fagyit! Gyerünk fagyizni!
Az erélyes özvegyasszony azonban rögtön lelohasztotta az élénk, ujjongó kedvet.
- Megálljatok ebadta ördögfiókák! Hát szabad ezt! Déneske kisfiú! Rátok volt bízva! Ti meg fittyet hányva nem törődtetek vele, még fagyit sem kapott, pedig lett volna rá bőven keret! Ti most nem kaptok egy falást sem! Megértettétek?! Hadd hallom!
- Mama, mama! Mindenről a Pali tehet! Ő már ment is a maga dolgára! - fogadkoztak többen, hátha megmenthetik még a fennálló helyzetet.
- No, akkor majd a Palit is kezelésbe veszem! Most pedig menjen mindenki a maga dolgára! Megértettétek?!
- Jaj mama! Ne csináld ezt! - szóltak többen kórusban.
- Ha még egy szót meghallok bárkitől is az még ebédet sem fog máma kapni! Érthető?! - azzal karon fogta Déneskét és bementek a nyári konyhába, hogy befejezzék az ebédfőzést. Így esett, hogy aznap Déneske kiadósan belakmározhatott csokifagyiból.