RÉGEN TÖRTÉNT



Kicsit régebben történt. Amikor még a férfiak nem tököltek órákon át a fürdőszobában magukat szépítve, cicomázva, mint a hölgyek, és mikor még a borosta is épp olyan vonzó szőrzetnek számított, akárcsak a Busman-mellkas, vagy a túlzottan szőrös szemöldök. A hölgyek pedig nem kérkedtek díszes, cicimás pávaként azzal, hogy az éppen aktuális pasijukat vajon mennyire veti fel a pénz? Akkoriban még fölöttébb szokatlannak számított még a felső tízezer, vagy az úri sznobok világában is, hogy Ferrárival, vagy luxus sportkocsival furikázzanak a belváros utcáin, amit aztán kellően hatékonyan még aznap elloptak.
A munkahelyeken is stabil, biztonságos rend uralkodott. Ezt úgy kellett érteni, hogyha egy átlagos kiember elvégezte rendesen a feladatát, ami ki lett jelölve számára nem kellett attól tartania, hogy már másnap, vagy aznap önkéntes felmondásban részesíti az adott munkáltató csak mert bizonyos bizalmi emberek számára szükségesek a pozíciók.
Éjjelente nem kellett az embernek attól tartania, hogy részeg, duhajkodó vadállatias suhanc-bandák járják a környéket kurjantgatva, vagy farkasokként vonyítva bele a komorsötét éjszakába, és repülő sörös vagy whiskeys üvegektől sem kellett tartani, no meg attól sem, ha egynémely fiatalnak éppen egy manzárd lakás téglafalánál támad kedve könnyíteni magán, és büntetésből, vagy diszkriminációja okán oldalba vizelte valamelyik családapa vadiúj kocsiját. Éjjel tíz órakor volt lámpaoltás, ami annyit jelentett, hogy a legtöbb vendéglátó és szórakozóhelynek tanácsos volt bezárnia a kapuit, ha csak nem szerette volna magára haragítani a hatóságok megbízott embereit. Az a nagy büdös helyzet, hogy manapság már szinte semmi sem olyan megszokott, és kikövezett mederben csordogál, mint a régi szép időkben.
Nem tudni, hogy a Jókai-téren posztoló, alvilági, bohém hangulatáról híres Kaktusz-bár még létezik-e? Ahova érettségizős gimnazisták jártak bulizni, és tequila, vagy B52-es koktélokat vedelni, hogy aztán néhány görbe, fennkölt óra multán sugárban végigokádják az Oktogonhoz vezető utcák nagy részét. Egyiküknek sem kellett lúzer-ostobának, vagy totális vesztesnek éreznie magát, aki nem kapta meg a suli legjobb csaját, hiszen elegendő volt egyetlen, mindent kifejező, szempillarebegtető, romantikus tekintet, és az ember szíve máris a mennybe szállt. Azok sem érezhették magukat kisebbeknek, akik kínai, vagy távol-keleti hólapáttal kellett, hogy kiáshassák autójukat a hó fogságából. Ki tudhatja vajon a XXII. században milyen világ jöhet?
Vajon a Jászai Mari-téri hangulatos kis presszó csinos-huncut felszolgálókisasszonyaival meg lesz-e még, vagy az automatika és a modern gépek korszaka köszönt reánk?
Az utcán járt-kelt Furján György, aki csak azért viselhette vezetékneve előtt a méltósághoz illő doktor jelzést, mert irodalomtörténeti disszertációját kereszt félévezés miatt nem állt módjukban elfogadni egyetemi oktatóiknak. Kicsit mindig bizalmatlanul, gyanúsan, surranón járt az emberek között. Meglehet kicsit antiszociális is volt zaklatott, hajótörött gyermekkora után, és szürkés aktatáskájával a hón alatt hóbortosan mindig megnézett egy-egy megfizethetőbb antikvárium könyves kínálatát. S bár számos olyan olvasó ember akadt, akik ki nem állhatták a régi könyvek piszkos, dohos, szúrós, élemedett pergamenszagát Furján pont ezért kedvelte a ritka, vagy kevésbé ismerős régi könyveket. Valahol egyszer egy híres író ars poétikáját olvasta, ami úgy szólt, hogy az ember ne a bestszeller szerzőket keresse, sokkal inkább azokat, akikről méltánytalanul megfeledkezett az irodalom, és kultúrtörténet. Így is tett! És lássanak csodát! Tüstént már az első antikváriumban úgy be sikeredett vásárolnia, hogy alig bírta el a kupac könyvek sokaságát mire hazaért.
Egyedül lakott, és barátnője nemrég szakított vele. Állítólag azért, mert anyagi jólétre és luxusra vágyott ezt pedig Furján a maga szerény, szoba-festő-mázoló fizetéséből korántsem tudta fejedelmi módon finanszírozni. Amikor szerelmeskedtek, és lefeküdtek egymással barátnője folyamatosan gyilkosan kritizálta száj és testszagát, mely - szerinte -, egyszerre volt gusztustalan, totálisan kiábrándító, és persze foghagymaszagú.
- Már megbocsáss Andriskám, de ez undi! - nyilvánította ki a hölgy, amikor úgy nézett ki soha többet egy újjal sem nyúlnak majd egymáshoz.
- Én őszintén sajnálom, ha megbántottalak... - nem győzött ügyetlenül, és idétlenségében szabadkozni, mert nem akarta elveszteni egyetlen barátnőjét, aki így is alig-alig akart randizni vele, párkapcsolatról pedig nem is szólva.
- Tudod mit édesem? Elegem van! Kész! Befejeztük! - magára vette diszkréten a köntösét, majd valamivel később a farmernadrágját, és a ruháit és se szó, se beszéd szakított egy értékes, különleges emberrel, akinek jóformán csupán annyi volt a bűne, hogy nehezen ismerte ki magát a világ és az emberek dolgai között. Később aztán megtudta, hogy ex barátnője visszaédesgette magát az izomkolosszus védőszárnyai alá, és már úton is van a harmadik baba persze azzal a különbséggel, hogy most a boldog apukajelölt fordított hátat ennek az újdonsült kapcsolatnak. Az ex barátnő pedig nem győzött rimánkodni, könyörögni, összecsődítve leghűségesebb barátnőit, hogy most aztán mihez is kezdhetne három poronttyal a nyakán, amikor ő önálló, független, modern nő akar lenni, nem pedig háztartást, és gyereknevelést vezető automata.
- Hát édesem! Mit is mondhatnék?! - vigasztalta egyik barátnője. - Magadnak csináltad a bajt, most rajtad a sor, hogy meg is edd, amit főztél! - azzal a három grácia is annak rendje és módja szerint magára hagyta.
Furján már sokszor gondolt az öngyilkosságra. No de cseppet sem olyan felelőtlen, naiv, vagy éppen meggondolatlan gyerekes módon, mint a tulajdonképpeni többség. Precíz pontosággal igyekezett elrendezni maga körül mindent. Pontosan utánaérdeklődött, hogy mennyibe is kerülne saját magának egy hamvasztásos temetési költség, illetve talán egy kisebbfajta halotti tór, ahol ténylegesen csak a legközelebbi ismerősök vennének részt. Jelszó: csak semmi felhajtás!
Már gyermekkorától benne volt a ,,minden el van rontva" alapérzése, és minél jobban haladt az időben, és idősebb lett ez az ösztönszerű, visszatérő érzés annál erősebb lett nyughatatlan lelkében, akár csak egy időzített bomba, mely pontosan akkor robban fel, amilyen időre be van állítva. Sem előbb, sem később.
Még így is borzasztó lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy mostanság jócskán megugrott, méregdrága lett élelmiszerek helyett már megint a kultúra kereskedelmi termékeit vásárolta meg, holott, ha esze lett volna gondolhatott volna a mindennapok betevő falataira is.
Furján most benyúlt bő, kényelmes kabátja zsebébe. Általában a sok zsebes ruhadarabokat kedvelte, mert oda mindig pakolhatott eszt-azt. Főként olyan ruhák jöttek számításba nála, melyek rejtett, külvilág számára nem látható, titok-zsebekkel voltak felszerelve. Gyerekkorában ide rejtette a gumicukrot és a Kinder-csokoládét, amit a felnőttektől kapott, vagy amit főétkezések előtt szigorúan tilos volt megennie. Később aztán felnőttkorában tollakat, jegyzetpapírt, cukorsárgát és sok hasznos holmit rejtett el, mintha becses kincsek volnának, melyekről egyedül csak ő tud.
Észrevett a sarkon egy perecárust. Mennyire szerette vasárnap délelőtt az állatkerti sósperecet. Különleges íz egy különleges helyszínen, csak hát ott volt tartós, radikális rettegése az állatoktól, melyek aztán felborították, kiábrándították, felzaklatták nyugodt hangulatát.
- Szép jó napot! - köszönt könnyed, társalgási hangsúlyban. - Kérhetnék szépen egy percet? - kérdezte ácsingózva, akár egy kíváncsi, nagy szemű gyerek egy fiatal, lusta, húszas éveiben járó, műkörmös lánytól, akinek akkora műkarmai voltak ujjacskái hegyén, hogy bűvészmutatványnak tetszett, amikor az egyik nagyalakú perecet csomagolópapírba hajtogatta és grimasszal arcán átnyújtotta a férfinak.
- Ötszáz hatvan lesz! - közölte. Kellemes lett volna a hangja. Enyhén dallamos, ám a cinikus, ironizáló hangtól a férfi majd a falnak ment. Nem tűrte.
- Köszönöm szépen! Kellemes napot! - tűntetően, peckesen továbbsétált, és próbálta elfelejteni a hangnemet, ahogy szóltak hozzá.
Panorámaszerű kirakatüvegeken suhant el pufók, mackós alkatával. Egy feltűnően bájos, és csinos nő véletlenül lehajolt, mert elejtette színes mappáit. Talán egyetemista volt, és éppen az egyetemre igyekezett. Furján úriemberes udvariasággal kedvesen lehajolt, és felszedte a földről a mappákat.
- Parancsoljon kérem! - nyújtotta át a hölgynek a holmijait, ám az amint minden elejtett dolga a kezében volt lenézően, megvetően biccentett egyet, majd elsietett a Ferenciek tere irányába. Se szó, se köszönet.
Egy jegyellenőr ábrándította ki összetett gondolataiból.
- Tisztelt Uram! Jó napot kívánok! Jegyeket bérleteket, lesz szíves! - megint egy hölgy, és megint csinos.
- Oh! Párdon! - rögtön aktatáskájába nyúlt, és felmutatta vonaljegyét.
- Köszönöm! - lyukasztotta ki neki a kedves hölgy. - Kérem legközelebb lyukasszon! További szép napot!
- Oh! Bocsánat! Kellemes napot! - visszafordult az ablaküveghez, és bámulta az összemosódott akvarellhez hasonlító tájat.
,,Vajon én változtam meg, vagy már nem az a világ van, amibe egykor beleszülettem?!" - töprengett. A busz villámsebességgel vette a szerpentinszerű kanyarokat, apróbb buktatókat Farkasréti temetőhöz közel. Furjánt mindig elfogta a halál, és az elmúlás tartós gondolata akárhányszor csak a temető komor, baljóslatú sírjait nézte a kerítések mögött, melyek a főútvonallal párhuzamosan haladtak.
Amikor hazaért panelszigetére, ahol tökéletesen egyedül élet váratlan, meglepetésszerű hír fogadta. Kiderült, hogy régi gimnazista osztálytársa anyuka lett, és őt kérték fel keresztszülőnek. Ekkor előbb megijedt, majd váratlanul megdöbbent. Újabb vége-hossza nincs kérdés-tömegek kezdték ostorozni, kergetőzni elméjében, ezek között is talán a legfontosabb az volt: Vajon milyen szülő lehetett volna? Vajon önként mondott le a boldogságról, vagy csupán csak az élet alakult így?!
Kinyitott egy könyvet, és kényelmesen olvasni, töprengeni kezdett.