DENEVÉR-SZÁRNYÚ LELKEK

Elmerítkezve régen áll már e mocskos,
lakatlan, penész-szagú Ninivei város
akár a sötétkék mocsári világ
megalkuvó ál-próféták tömegeivel,
hóhérkezű pribékjeivel,
kik úgy gondolják a mindenkori
kortárs kultúra megvesztegethető.
Alattomos denevérszárny-suhogású
ígérgetésekbe kezdtek híresek s hírhedtek,
kik úgy álltak világok színpada előtt,
mint manipulálható játékbábok,
olcsó János marionettek.

Súlyosan megrendül alvilági
tárna-csendek pokol-mélye;
szapora jótékonysági kéregetések,
segélyakció-kunyerálások rendre lekopnak
s útjukat már nem marad
egy sem ki segítse, vagy egyengesse.
– Macska-léptű lágy neszek,
csalogatva kecsegtetik könnyen
becsapható csalfa bambát
éppen úgy akár szolgáló ostobát.

Elpazarolt évek számát érdemben ki
fizetheti vissza, ha már csak egyetlen
biztos jutalom maradhatott s az maga: a Halál?!
– Az összegyűrődött lelkek közt miért,
hogy már egy se maradhatott,
ki felkutathatta volna
cáfolhatatlan bizonyítékok árán:
kinek miért olyan sors
vagy szánni élet juthatott?!
Mert előbb-utóbb már
mindenki magára marad: kilép,
lehull, vagy kipusztul
nem csupán a tiszavirág-létből,
de könnyedén feledhető emlékezetből.

Minden megtörtént élet-töredék egy és ugyanaz,
- mert csontig csupasz!
Felnőttek sírtak, akár a szorgalmasan
rimánkodó kisgyerekek
s nem volt miért többet szégyenkezniük.
Megértették az ítéletet
s fohászt amit egy-egy
elhullajtott harangszó magában hordoz.

Az adott világ megint csak gonosz s hamis.
Már rég nem hihetünk akárkinek.
Tények s események következményeivel
nem lehet farkaszemet nézni.
Nincs mit kezdeni.
Már nem lehet elég pusztán a betevő falat,
sem igazmondó szó,
s a beszédes hallgatás is mindig kevés.
Örökös készenlétben kell élni,
hogy egy-egy ember tudhassa
milyen szerződést köttetett vele
e restelkedő, manipulatív Lét?!
– Titkos földrengésekben reszket most a világ.
Nem tudható minek mi lehet a foganatja?!

HÁZIBULI-CSAPDA


,,Egyedülálló apuka vagyok. Van egy kisbaba kislányom, akit egyedül nevelek!" - Az átlagos, kissé slampos és már jó ideje álmatlanságban szenvedő, szingli, harmincas Róbert érezte, hogy ennél bénábban talán már nem is indíthatja saját bemutatkozását egy bulizós esten, ahol ráadásul egészen biztosan dübörgő techno, vagy house vagy isten tudja milyen vadállatias, erezd el a hajamat stílusú zene üvölt a hangszóróból, de úgy hogy az ember - bárhogyan is igyekszik -, szinte képtelenség nyugodt hangnemben akárcsak pár szót is váltania az ismerkedésre várakozó hölgyek többségével.
Ha esetleg valaki megkérdezné, hogy mivel foglalkozik több választási lehetőséget is igyekezett mérlegelni magában. A legkézenfekvőbb megoldás az internetes marketinggel foglalkozó alkalmazott. Meglehetősen hangzatos foglalkozás, ám ugyebár a valósághoz vajmi köze sincs, tehát torpedótalálatra, és azonnali süllyedésre van ítélve, ha egy némelyik hölgy szeret vájkálni mások múltjában. A második lehetőség, hogy bizonyos adminisztrációs munkatársi feladatokat lát el egy multi-cégnél, ami megbecsüli alkalmazottait. Ez az ötlet is kecsegtető lenne, ám mostanság egyetlen valamievaló cégről sem olvasott, vagy hallott, aki megbecsülné ragszolgasorban tengődő alkalmazottait. Végül a harmadik lehetőség egyenesen őszintén bevallja, hogy ő egy olyan otthonról bedolgozó emberke, aki amolyan ,,csendestárs" mindenütt igyekszik jelen lenni, és még sincs fizikális személye!
Végül meggyőzte magát, hogy majd az adott szituációtól fog függeni, hogy az adott lány, vagy lányok egy kis csoportja egyáltalán szimpatikusnak találja őt, vagy sem!
A szándékosan lazára vett pólóingben, és sportzakóban valahogy totálisan idiótának érezte magát. Ez nem egy amerikai tévésorozat, és ő nem Don Johnson a Miami Vice-ból, bár az elképzelés, hogy valamicske fikarcnyi kis szösszenetjellegű önbizalomra tehessen szert hízelgett, és kicsit még csábította is. Fogalma sem volt róla, hogy mit szokás egy buliba vinni? Egyáltalán vinnie kell-e valami kisebb meglepetést, vagy jelképes ajándékféleséget, melyet aztán a későbbiek folyamán nem adnak vissza neki. Idegesen toporgott egyhelyben mielőtt megnyomta volna a kissé ósdi, nyolcvanas évekből itt maradt csengőt.
- Helloka, pajti! Mit hoztál öreg? - az ajtóban egy hippi, raszta frizurás húsz év körüli srác füves cigivel a számában éppen készült átlépni a földi dimenzió tág határait, és egy dagadék földönkívülinek nézte Márkot, akit az egyik iskolatársa hívott meg, akivel már közel tíz éve nem találkozott.
- Oh, bocs! Szia! Nem tudom jó helyen járok-e...? - kérdezte bevezetés gyanánt, de többre már nem futotta, mert a veszett tempóban füvező srác kitárta előtte az ajtót, és máris visszatért a dübörgő zenei forgatagba, ahonnét eredetileg jött.
Márk már megint ugyanazt a heves, gyomorforgató émelygést érezte, ami szinte minden áldott nap elővette gyerekkorában, azóta, hogy az óvodában néhány gonoszka kislány szándékosan lerombolta igen-igen precíz gondossággal felépített homokvárát. Vigasztalhatatlan, bömbölő sírását édesanyja igyekezett csitítani egy álcázott amolyan kegyes hazugsággal: - Tudod miért viselkedtek veled így a kislányok? Azért kicsim, mert nagyon tetszettél nekik! - hazugság volt, viszont elengedhetetlen, hogy ne alázzák porig, és döntsék romokba egyébként is csekélyke, mihaszna önbecsülését.
Elhatározta, hogyha törik, ha szakad, de igyekszik jókedvű lenni, és a - körülményekhez képest -, jól érezni magát. Nem hagyja, hogy kibillentsék a környezet feszélyező, vagy ingerlő hatásai, vagy negatív energiái. A fő cél: maximálisan kilépni az eddig olyannyira biztonságos komfortzónából, mely eddig a kikötőül, menedékül szolgált számára. Igen ám, de mégis hogy a fenébe csinálja?
Egy másik húszas éveiben járó koktélpoharat szorongató srác jött oda hozzá, akinek ismerős volt a fizimiskája.
- Hé szia izé... haver! Téged már láttalak valahol! - jelentette ki.
- Igen, felszoktak ismerni, de egyébként nem valószínű! - vágta ki magát a számára kissé kínos helyzetből.
- Engem nem csapsz be kispajtás! Tudom már! - emelte fel a hangját miközben két tenyerével a homlokára csapott, mint aki azonnal fején találta a szöget, és rájött a helyes megfejtésre.
- Márknak hívnak. Halálosan rettegsz az injekciós tűktől, a dokiktól, és szerencsétlenül romantikus pojácának állítottad be magad egész életedben! Eltaláltam pajti?! - nézett rá kérdőn.
- Hát... ö... ami azt illeti...
- Ugyan már cimbi! Ezen nem fogunk összeveszni! Borulj a tüdőmre haver! - a különös kissé furcsa srác rögtön átölelte testvéri szeretettel. - Még most sem tudod, hogy ki vagyok mi?!
- Megbocsáss, de dunsztom sincs! - nézett tétován rá, mintha most találkoznának először.
- Rostás Pityu vagyok hapsikám! Így már beugrik! Minden házimat be írtad meg! - vigyorgott vadalmaként.
- Oh! Persze, persze! Hogy is felejthettem el! - felelte, bár valójában kínos érőfeszítést tett, hogy zaklatott, szerencsétlen gyerekkorát minél hatékonyabban törülje ki élénk emlékezetéből.
- ...És hogy s mint vagy öreg harcos? Van már csajod, meg kölykeid? - kortyolt bele valaki poharába nem zavartatva magát.
- Hát... nem igazán... egyszerűen nem jött össze... - vallotta be őszintén. Egy ilyen bumburnyák seggfej ugyan kinek mondhatná el?
- Egyet se félj cimbikém! Itt annyi a frankó bige, hogy bele is fulladhatsz egészen nyugodtan a csajtengerbe, és mire végzel te lehetsz az élet császára! Kérsz egy kis füves cigit, vagy valami lazítót?
- Nem kösz! Azt hiszem lelépek, mert túl hangosan szól a zene!
- Ahogy jónak látod haver! Figyelj, ha meggondolnád magad csak ordíts! Örülök, hogy taliztunk te nagy mamladék! - bokszolta viccelődve meg a hasát remélve, hogy ott röcögős hájat fog találni.
- Én is szevasz! - Igazság szerint ki nem állhatta ezt a totális seggfejet, aki mindig megfenyegette, hogyha nem írja meg a házi feladatait verésre vagy brutális módszerekre számított. Bezzeg a valóban éles, gyilkos szituációknál esze ágában sem volt, hogy segítsen! Micsoda barát az ilyen?! Hogy egyeseknek milyen könnyen megy ez az igazságtalan élet. Hirtelen nem találta a helyét és megcélozta határozott lépésekben a mellékhelységet, mintha sürgető dolgát akarná elvégezni.
A mellékhelység mellett egy tágas szoba helyezkedett el, ahol - mint utóbb kiderült -, rengeteg kávébarnaszínű kartondoboz árválkodott telis-tele jobbnál jobb könyvekkel. Márk nem tudott ellenállni állandóan kutató kulturális kíváncsiságának. Ugyan mi baj lehet belőle, ha bele-belelapoz egy-két kedvére való könyvbe. A többséget úgy is ez a kibírhatatlanul idegesítő, agyament zene izgatja.
Elhatározta, hogy kinyit minden kartondobozt és kiszedegeti belőle a köteteket, mintha felbecsülhetetlen kincsek lennének. Igaz azt még nem sikerült eldöntenie, hogy vajon ábécé-sorrendbe tegye fel őket a lakatlanul árválkodó könyvespolcokra vagy téma és szerző szerint, de - ez utóbbi nem különösen izgatta.
Bárcsak neki is ilyen tágas polcai lehetnének, ahova minden megvett kötetét fölpakolhatja. Egy ideje már azt vette észre, hogy a hatvannégy négyezetméteres lakása meglehetősen kicsi hellyé változott köszönhetően az oszlopmagasságokig terjedő könyveknek hála, melyek mindenhova befurakodtak, és önző módon elhódították előle a szabad területeket.
Annyira belefeledkezett a könyvek szortírozásába és kipakolásába, hogy észre se vette és egy fantasztikusan csinos, és vonzó lány lépett oda hozzá:
- Bocsáss meg! Látom te sem szereted a techno-zenét! Segíthetek?
- Szia! Persze egész nyugodtan! - nem mert a szemébe nézni. Sőt lehetőleg igyekezett kerülni a frusztráló, lelki energiáit teljesen felmorzsolni kész szemkontaktust, ami azért eléggé nagy illetlenség, de azért bemutatkozott:
- Márk vagyok.
- Én Linda! Nagyon örülök a találkozásnak! - nyújtott kezet. És micsoda finom, karcsú kezek voltak. Erősek, de gyöngédek is. Attól függ mikor helyikre volt éppen szükség. - Én is nagy könyvrajongó vagyok, de azért ennyi könyv mellett kissé úgy érzem, még bőven lenne mit bepótolnom!
- Ne is mondd! Én mindig veszek egy-egy újabb kötetet, és mindig megfogadom magamban, hogy elfogom olvasni, ám az idő csak telik, és azt veszem észre hogy szinte mindig kifutok az időből.
Linda ezt kedves, szellemes megjegyzésnek titulálta, mert most először mosolyodott el egész szívével. Márk lopva ránézett, és végzetesen megdobbant szíve. Pedig már jó előre igyekezett figyelmeztetni magát, hogy nem lesz megint szerelmes. A kérdés az, hogy vajon most hazugságot mondjon, amit a buli előtt jó sokszor begyakorolt, vagy legyen őszinte? - s mialatt magában mérlegelte lehetőséget továbbra is serény ügybuzgalommal pakolgatta a könyvek a polcra.
- Én az ELTE-re jártam, aztán színházpedagógiát és dramaturgiát hallgattam a Színművészetin, és forgatókönyvírásba is belekóstoltam, de sajnos még mindig nem tudtam leforgatni első önálló filmemet. A túl sok korlátozó szabály szerint megfojtja a kreativitást.
- Ezzel maximálisan egyetértek! Én irodalmi folyóiratoknál házaltam, és a jólcsengő ígéretekből aztán nem lett semmi! Eléggé idegesítő, és kibírhatatlan, ha az embert manipulálják, majd félreállítják.
- Igen, szerintem is! Van barátnőd? Gyereked? - konkrét, lényegre törő kérdések, melyekre sosem lehet megbízható, egyenes válaszokat adni.
- Hát... volt valakim, és az esküvőre készültünk, de ő volt az, aki az utolsó pillanatban meggondolta magát!
- Oh! Bocsáss meg, én nem akartam...
- Semmi vész! Nagyon kemény időszak volt, de ezen is túl kellett lépnem! - vett egy mély lélegzetet.
- Mivel foglalkozol mostanság?
- Hát... változó! A jelenlegi munkaerőpiac nyakig ül a zavaros lekvárban, és egyelőre home office módban vagyok otthon, de sajnos annyit nem keresek, ami elegendő lenne. Persze az önálló vállalkozás gondolata is nagyon foglalkoztat! De kérdem én kapcsolatok, és anyagi befektetés nélkül hová juthat az ember a mostani világban? Szerintem szinte sehova.
Linda valósággal beleszeretett Márk kellemesen andalító, telt, markáns hangjába. Mintha füleiben mindig megszólalt volna egy kis harang, vagy csengő akárhányszor Márk csak elkezdett beszélni, amitől lelkében jóleső érzések kezdték bontogatni szárnyaikat. Már régóta nem érzett ennyire intenzív, szívet simogató érzést, és ez most kiegyensúlyozottsággal, önbizalommal ruházta fel. Igen! Talán ő lesz az az ember, akivel a közös jövő ígérete megvalósítható!
- Figyelj tudom, hogy kicsit furán hangzik, de nagyon jó veled beszélgetni, és ha gondolod szívesen megismernélek kicsit részletesebben is! Mit szólsz?! - vetett rá kíváncsi, kérdő pillantást.
- Az tényleg nagyszerű lenne! - úgy döntött egyelőre a kicsinyes hazugságait talomba teszi, és nem hozakodik elő vele, mint afféle szokásos csajozási, nyomulós praktikákkal.
- Tudod ez különös! Biztosan hallottad már elégszer a mondást, hogy veled úgy érzi magát az ember, mintha évtizedek óta ismerné! - jegyezte meg mosolygósan.
Márk teljesen megvolt róla győződve, hogy seggfej ismerőse küldhette ezt a csinos és kedves lányt ebbe a szobába. Egyáltalán onnét tudhatta, hogy ő is ebben a szobában lesz? A legfontosabb a közös hullámhossz és a közös érdeklődési kör maradéktalan fenntartása, a többi pedig - ha a végzet is úgy akarja -, előbb-utóbb úgy is kialakul magától.
Így történhetett, hogy a házibuli végeztével Márk és Linda végigbeszélgették az estét, majd randizni, ismerkedni kezdtek, és alig három hónap múlva összeköltöztek, hogy elkezdhessék méltán megérdemelt közös életüket.

NEHÉZ IDŐK

Kitzinger Richárdnak talán minden bűne az volt, hogy sosem lehetett egyetlen valamirevaló, igaz barátja sem. Szépen sütött az ikrásodott szeptember eleji nap. Mintha a legtöbb gyerek, aki már felső osztályba léphetett egyúttal megszerezte volna a jogot, és kiváltságot arra, hogy őt is érett emberként kezeljék, és nem csak úgy, mint valami idétlen, ostoba, pisis hülye gyereket.
Ha Richárd kívánhatott volna - akár csak egyetlen kívánságot -, életében akkor egész biztosan nem a legmodernebb Playstationt, vagy X-box-ot kéri szülinapjára, hanem azt, hogy apja és anyja ne veszekedjenek, hiszen akárhány alkalommal csak rákezdték akkora eget rengető patáliát csaptak maguk körül, hogy valósággal zengett körülöttük a ház.
- Ez nem lehet igaz Béla! Hogy képzeled azt, hogy csak úgy elviszed a gyereket kirándulni??? - fakadt ki több alkalommal a nagyon csinos, fiatal asszony, akinek szúrós, csípős nyelve volt, és szinte sosem rejtette véka alá egyéni véleményét.
- Szerintem minden jogom megvan hozzá szívem, elvégre még az én fiam is! - kérte ki magának a férfi, aki úgy festett, mintha harmincas éveire valósággal bedarálta volna őt az élet, és nem fokozatosan, de hirtelen öregedne meg!
- Eszedbe ne jusson még egyszer suli helyett az állatkertbe vinni! Megértetted?! - tette csípőre kezeit a feleség, és látszott, hogy most egy kanál vízbe is bátran beletudná fojtani könnyelmű, felelőtlen férjét.
- Most te viselkedsz gyerekesen drágaságom! Semmi probléma nem volt! Ricsi élvezte az együtt töltött időt, még akkor is ha a legtöbb állattól halálosan rettegett! Nem értem, hogy mi a franc bajod van ezzel?! Talán vegyek neki ajándékba egy nyuszit, vagy egy kiskutyát?
- Neked tényleg elmenetek hazulról! Van fogalmad, hogy éjjelente Ricsi beszokott pisilni, mert annyira fél az iskolától? És akkor te azzal jössz nagy mellénnyel, hogy veszel neki egy állatot! Mi van a te agyad helyén mogyoró?!
- Ne beszélj úgy velem, mintha még én is hisztis kiskölyök lennék! Felnőtt ember vagyok, és azt csinálok, amit csak akarok! Visszatérve a témára! Tényleg bepisilt? - lepődött meg jócskán az apuka, mint aki először hall ilyesmit. - De azért, mégis, hogy a fenébe történt?
- Nem tudom, de másnap reggel vettem észre, hogy a kedvenc dinoszauruoszos pizsamája csupa víz ott alul.
- Az nem lehet, hogy tegnap este kicsit sok teát vagy vizet ivott?
- Ne szórakozz! És ha így lett volna miért nem jött ki pisilni?
- Fingom sincs! Talán nem akart bennünket zavarni! Nem te mondogatod mindig, hogy Ricsi túlzásba viszi az udvariaskodást mióta romantikus filmeket néz!
Időközben belépett Ricsi iskolatáskájával és tornazsákjával, amitől mindig annyira idétlenek érezte magát, mint valami kövér pingvin lenne. Pontosan érezte, hogy milyen puskaporos indulatok fortyognak odahaza.
- Reggelt anyu, apu! - köszönt.
- Készítettem tízórait kincsem! - anyja kissé türelmetlenül véletlenül a tornazsákjába rakta az aznapi szendvicsét. - Kérsz esetleg valami reggelit! Csokis gabonapehely is van!
- Nem köszönöm! Nem szeretnék elkésni!
- Hova sietsz édesem? Hiszen még csak negyed nyolc lesz pár perc múlva. Hol van még az első óra!
- Szeretnéd, hogy elvigyelek fiacskám? - próbálkozott az apja ravaszkás mosollyal.
- Nem köszönöm! Szeretek sétálni! - jelentette ki. Igyekezett kihúzni magát, mint aki büszke valamire, amit még nem döntött el, hogy mi. Mintha meghajolt, vagy biccentett volna bubifrizurás, idétlen fejével szülei felé, és máris kilépett a bejárati ajtón, majd beugrott a liftbe.
Amióta csak látta a Batman-rajzfilmet a tévében mintha erős késztetés uralkodott volna el rajta, hogy vajon milyen lehet egy szuperhős élete? Szupertitkos kütyükkel, spéci, páncélozott autóval, és maszkos ruhával? Ráadásul csak úgy döglenek utána a jobbnál jobb nők, akárcsak James Bond esetében!
,,Mi lehet a titka?" - töprengett. ,,Bárcsak egyetlen napra ő is lehetne egy igazi hős, mint afféle magányos, elszánt farkas!"
Kilépett a liftből köszönt jó pár idős, nyugdíjas szomszéd nagymamának, akik mindannyian azt kérdezték hová megy, majd amikor senki sem látta iskolai táskájából elővette kedvenc Tini ninja teknőcök akciófigurája közül Donatellót. Talán bátorságot, vagy megújuló lélekerőt akart a kis keményített műanyagból készült figurából meríteni. Ma megint számíthat rá, hogy a nagyobb fiúk elveszik a zsebpénzét és külön ráadásként jócskán el is verik.
Kivételesen nem a zebrán ment át, mert gyorsabbnak, és hatékonyabbnak találta a kisebb frissen nyírt ösvényt, mely közvetlenül az autóparkólok szélén terült el. Alaposan, megfontoltan nézett körül mielőtt átkelt volna az úttesten. Előbb balra aztán jobbra. Egyetlen villámgyors pillanat volt csupán az egész. A semmiből legalább nyolcvannak egy autó repesztett el, és pufók, kövérkés testét szinte azonnal telibe találta úgy, hogy Ricsi szabályosan akkorát repült az égbe, mintha szárnya nőtt volna. Majd nagy sebességgel visszaesett egyenesen a szélvédőüvegre, mely az ütközés következtében pókhálósra töredezett. Olyan volt az egész, mintha álmodna. Egyszer látott egy tudományos dokumentumfilmet valamelyik ismeretterjesztő csatornán, ahol olyan embereket interjúvoltak meg, akiknek halálközeli élményekben volt részük életük során. Mindegyik ember arról beszélt, hogy létezik egy fényes folyósó, ami vakító fehérségű kapuban végződik, melyen mindenkinek át kell mennie, hogy találkozhasson elhunyt szeretteivel.
,,Micsoda oltári baromság ez az egész!" - gondolhatta, amint pufók teste alatt néhány zöldes ruhát, és maszkot viselő ember betette a hordágyat a vijjogó mentőautóba. Aztán csak a nagy semmi és sötétség érződött...
Richárd szülei mindketten elmentek dolgozni. Az anyuka egy kényelmes, tágas irodában volt adminisztrátor, míg az apuka biztosítótársaságnál gürizett, ami minden évben jólcsengő, ám semmitmondó ígéretekkel hízelgett alkalmazottainak, hogy amennyiben célorientáltan, és keményebben dolgoznak közeleg az előléptetésük biztos ideje. Ám valójában egy kis idő után szinte mindenkinek gyanússá vált, hogy szinte sosem azokat léptették elő, akik rendesen, tisztességgel ellátták munkakörüket! Hát nem érdekes ez az egész?
Ricsinek belső vérzése volt, és az egyik lábában szilánkos törés és súlyos vérveszteség lépett fel, ami miatt fennállt az amputáció lehetőség, és arra kellett számítani, hogy a jobb lábát térdtől le kell vágni. Az orvosok így is megfeszített munkabírással hősies küzdelmet folytattak a közel nyolc órás műtéti beavatkozással, hogy megmenthessék az életét.
Arra emlékezett, hogy egy vézna, cingár műtősfiú cipeli be az egyik kissé lepusztulásnak indult kórterembe, és fekteti be óvatosan az ágyba, majd hogy biztosan magához térítse kisebb pofonokat mér az arcára.
- Hé! Ébresztő kisöreg! Mára éppen eleget aludtál! - szólt hozzá.
- Hol... hol vagyok...? - kérdezte erőtlenül, de addigra a műtősfiú elszelelt.
- Üvdözöllek kispajtás a pokol konyháján. Ez itt egy kórterem! - jegyezte meg vigyorogva egy tizenhat évesnek kinézetű, felnőttes fiú, akinek gipszteknőben volt felkötve a lába, és úgy tűnt legalább hat hónapos intenzív fekvés vár rá, míg rendesen összeforrnak csontjai.
Nem tudni, hogy Ricsi a félelem, vagy a tartós egyedüllét kiábrándító, felkavaró hatása miatt, de sugárban hányni, okádni kezdett, és pufók kézfejére kötött infúziós csövet sikeresen leöklendezte.
- Nővér! Nem ártana egy felmosórongy! - kiáltotta el magát az előbbi kamasz.
Egy barátságtalan, szigorú arcú matróna galoppozott be felmosóronggyal a kórterembe, és látszott rajta, hogy legszívesebben ölni tudna szikrát hányó szemeivel:
- Hát itt meg mi folyik?! - csattant ostorként a hangja. - Mit műveltél?! - mérte végig a hányásban fekvő fiatal kisfiút, akit halálra rémített a nővér éles, könyörtelen pillantása.
- Nézze meg az ember! - a felmosórongyot kedvetlen bosszúsággal csapta a padlóra és törölgetni kezdte a hányadékot, majd amikor készen volt az infúziós csövet is igyekezett rendbe hozni. Még egy szigor-kemény pillantás: - Ha nem fogsz rendesen viselkedni még megbánod ezt te kölyök! - azzal máris kiviharzott a teremből.
Ricsinek valószínűleg agyrázkódása lehetett, amiért a szervezete tartós hányingerrel, és émelygéssel válaszolt. Szokásos Pavlovi reflex is lehetett volna.
- Rá se ránts kishaver! Semmi gáz! Ursula nővér kőkemény, de vajból van a szíve! Nem olyan rossz hely ez! Ha gondolod én majd otthonosan körbe vezetlek! - jegyezte meg a vigyorgó kamasz.
Mivel a szülők munkában voltak, és mivel Ricsi nem ment iskolába néhány osztálytársa aggódni kezdett érte, és kérték az osztályfőnököt, hogy szóljon a szüleinek, mi lehet vele. Az osztályfőnök felhívta mindkét szülőt, akik hanyatt-homlok kezdtek munkájukat hátrahagyva hazarohanni, és mindenkit értesítettek, hogy hová tűnhetett egy szem kisfiúk?
A választás a szomszéd kislány adta meg, aki - mint később kiderült -, néhány mentős bácsit látott egy szirénázó autóban néhány utcasaroknyira, akik egy kisfiút szállítottak kórházba.
- Kis virágom! Esetleg nem tudnád megmondani, hogy melyik kórház volt az?! - kérdezték felváltva a kislányt, de az nemet intett fejecskéjével. Így nem maradt más hátra minthogy a Kitzinger szülőknek végig kellett járniuk az összes kórházat és már öreg este lett mire a János kórház baleseti osztályán tájékoztatást kaphattak, hogy fiúkat autóbaleset érte, műtéti beavatkozáson esett át, és a körülményekhez képest jól van.
- Ez is miattad van Dávid!
- Persze mindig miattam történnek a dolgok! Nem igaz?! Legközelebb mit fogsz kitalálni édesem?!
- Ne kend rám ezt a szart! Te voltál, aki erőltette, hogy Ricsinek önállónak kell lennie és most nézd meg kórházba került!
Megkértek egy nővért hogy mondja meg a kórterem számát, ahol fiúk fekszik, majd mindketten beviharzottak a kórterembe, ahol kisfiúk most békésen megpróbálta kipihenni a halálra rémültség tartós tüneteit változó sikerrel. Mikor kinyitotta a szemét és együtt meglátta szüleit újból hascsikarásszerű rémület lett úrrá egész belsejében. ,,Most bezzeg megint veszekedni fognak! Minden kezdődhet elölről!" - gondolhatta.
- Szervusz kincsem! Hogy érzed magad? - érdeklődött aggódva, kedvesen előbb az anyuka. Puszit adott kisfia homlokára, és gyöngéden megsimogatta zihált haját.
- Ekkora baromságot kérdezni szívem! Szerinted mégis hogy lehet valaki, akinek autóbaleste volt, és még szerencse, hogy épp bőrrel megúszta?! - fakadt ki cinikus iróniával az apuka.
- Dávid! Ne kezd el megint! - intette le az idegeskedő anyuka. - Az a fontos, hogy minden rendbe fog jönni!
- Ha te mondod egészen biztosan! Belevaló kölyök vagy! Most aztán tapadni fognak rád a csajok! Elég, ha megmutatod nekik a lábadat! - huppant le az egyik székre az apa, de mindjárt meggondolta, amit kimondott, mert felesége ellenséges szemekkel meredt rá.
- Nem lesz semmi baj édesem! Anyu itt marad veled amíg csak szükséges! - fogta meg fia pufók kezeit, és úgy tűnt komolyan is gondolja, amit mondott.
- Anyu... Kérlek ne veszekedjetek jó... - szólalt meg fáradt, élettelen hangon Ricsi.
A levegőben rendkívül feszült, stresszes indulatok feszültek egymásnak, és robbanással fenyegettek, de Ricsi fáradt, és fájdalmas hangja mind a két szülőt erősen gondolkodóba ejtette és talán arra késztette, hogy átgondolják ingatag lábakon párkapcsolatukat.

NYUGTATÁS

Lelkemben parttalan, nyughatatlan Idő
előre majd hátra teremt
s pusztít hitet, akaratot, emlékeket.
Már csak a régen itt hagyott, öröknek
gondolt érzelem ringatja
éjjelente a fogyatkozó
Hold szelídített csónakát.

Makacskodni jeleskedő,
láthatatlan csillagok is inkább
már mások udvarában ragyognak.
Kitárt karral mellemre nehezedik
eszement-súlyosan
a túl alig élhető elefánt-mázsás infarktus.

Lábam csupán az iszamós,
massza-sárban ragadhat le,
senkiföldjein tapicskolva.
Nincsen sem megbocsátó ítélet,
sem jólhangzó alku
mely elfeledhetné azt
a sok öngyilkosságokkal
fenyegetőző lélektani függőséget,
melyet át kellett élnem hozzá,
hogy embernek maradhassak.

A megkísértett lelketlen éppen úgy árulómmá lett,
akárcsak betűk tanúskodni vágyó
készpénz-igazságai.
Feláztatott sötétség kaparász ha kell,
ha nem – tenyészik e gaz,
nonszensz világ -,
akár saját mocskai közt
fuldokló, kárvallott hajótörött.

Csattognak fejem fölött
hóhér-éles kertészollói bárdolatlan bunkóságoknak,
szégyenszemlés megszégyenítések
s oly jó lenne még elhinni,
hogy ez az egész egy meg-nem-történt
rémálom szervesülő része csak,
melyet többet nem emelhet magához a Valóság.

Búsan, kifosztva magamban merengek
régvolt költők, írók könyvei között
s titkon azt remélem gyermek-elszántan
bárhogy is végződjék sanyargatott,
senkifia-életem talán
mégsem akasztom fel önmagam.

Árva szárnyammal újból meg kellene tanítani
az Egynek repülni,
hogy tán én is teljesebb értékű lehessek,
s még egyszerre szórakoznak,
sároznak a galád mindennapok
messzi álmú, mélabús gondolatai
– jó volna, ha minél
messzibbre kerülhetnének mellőlem.

Mert összezsugorodott gyűrűvé vált
a ragaszkodó bizalom,
és a nevenincs hűség s nincs tán
nem is lehet már más,
ki tisztaszívvel megértheti mit
is jelenthet ha célja-vesztettnek
hitt életünk során
Egy-valakire méltón belekapaszkodhatunk!

SZÉLHÁMOSOK SZERENCSÉJE

Két szélhámos páros! Mostanság nem szokatlan, vagy éppen kirívó esemény, hogy egy-egy V.I.P.-partira a felső társadalmi elit mellett olyan ,,szélhámos figurák" is bebocsátást nyerhetnek, akik vagy meghívatták magukat, vagy olcsó hírnevükkel is meglehetősen busás előmenetelre tettek szert. Hiszen manapság kapcsolatok kérdése szinte minden.
Jocó és Bianka mióta csak az eszüket tudták sülve-főve együtt voltak. Már egész kiskorúkban az átverések, a csínytevések, és a kisebb-nagyobb galádságok töltötték ki minden idejüket. Aztán jött a kamaszkorral együtt járó összes hormonális és egyéb fizikális-lelki változás. Jocó szép szál legény lett, aki hogy kihangsúlyozza markáns vonásait konditerembe kezdett járni, míg Bianka - hála a szerencsés genetikai adottságainak -, bármennyi csokoládét, édességet, vagy más tápláló-hizlaló ételt evett sohasem vesztett eredeti versenysúlyából. Megvolt rajta minden, amitől a legtöbb hódításra berendezkedett Alfa-hím nyálcsorgatón ajánlatot tesz. Amit Bianka természetesen maradéktalanul ki is használt.
Mivel tanulni sosem szerettem ezért közösen megbeszélték, hogy ,,bizonyos emberkék" felkutatásával könnyebben, és hatékonyabban juthatnak hozzá a nyelvvizsga, az érettségi, illetve a diploma megszerzéséhez, miközben a leghalványabb gyanú sem merült fel azzal kapcsolatosan, hogy ők ketten akár csak valaha is felsőoktatási intézménybe tették volna be a lábukat. Annál inkább ráhajtottak a gyanútlan, naiv, vagy éppen befolyásolható egyetemistákra, s míg Jocó a fantasztikus üzleti kilátásokról, és az álomszerű luxuséletmódról tartott kiselőadást, addig Bianka csak a ,,tuti pasiknak" jóképű pasiknak engedte, hogy rányomuljanak, persze búsás haszonnal. Így amikor ő szakított a többségükkel az értékesebb ajándékokat természetesen megtartotta magának, majd tovább is állt.
Jocó és Bianka kis idő múltán rangos, elismert társadalmi pozíciót vívott ki magának meglehetősen villámgyorsan egy-egy sznob, újgazdag, és üzleti körökben. Biankát például állandóan koktél és after-partikra hívták újsütetű, felszínes, agymosott barátnői, akik nem győztek csodálkozni, ámulni azon, hogy mennyire fantasztikusan feltalálja magát bizonyos helyzetekben. Egyszer még egy gyémánt-partira is hivatalosak voltak Monte-Carlóba, ahol II. Albert herceg is feltűnt, és Bianka kisebbfajta büszkeséggel elmondhatta magáról, hogy egy huszonnégy karátos ékszercsodát viselhetett karcsú, hattyú nyakán - igaz csupán csak percekre.
Jocó pedig alapvetően a tehetős, gazdag, elvált feleségekre specializálódott, akiket kedvére szédíthetett, csábíthatott el, miközben túlzottan csupán csak az üzletnek, és a pénzhajszolásnak hódoló férjeik ki tudja hol mulatták az időt ugyancsak egzotikus szeretőikkel.
- Jocókám! Mondd azt, hogy imádsz! Ugye nem hazudsz és tényleg én vagyok neked álmaid asszonya! - esengtek a hölgyek, akik nemritkán hármasával-négyesével voltak jelen egy-egy romantikus, görbe éjszakán, és valóságos rivalizálás kezdődött közöttük a Jocóért való tartós birtoklásért. Többször előfordult, hogy egy-egy temperamentumosabb, tűzről pattant hölgy valósággal megtépte, de össze is karmolta épített porcelánkörmével a másik hölgy kicsit túlzásba vitt botoxolt lárva-arcát, csak mert éppen aznap semmi sem úgy alakult, ahogy azt elvárta. Ilyen esetekben Jocó egyszerre kuncogott magában, és hízelgőnek találta a groteszk helyzetet, hogy a legtöbb gazdag álszent nő valósággal majd megőrül érte.
- Na, de hölgyeim! Hát szabad így viselkedni?! Nézze meg az ember! Mindannyian intelligens, felnőtt emberek lennénk! Béküljetek ki szépen, aztán jöhet egy kis huncutkodás! - vigyorgott saját mondatain, és szinte vadállati gyönyört érzett, hogy ennyi csodálatos, és nagyhatalmú nőnek parancsolhat.
Bianka eközben általában sikeres sztárügyvédek, élsportolók, vagy macsók társaságát élvezte úgyszintén egyszerre több pasival saját külön bejáratú hálószobájában, és egyetlen csepp megbánást, vagy lelkiismeret-furdalást sem érzett amiatt, hogy elrabolja a boldogtalan barátnők, vagy feleségek elől a boldogságot, ami talán mindenkinek járna. Szinte kéjes élvezetet érzett akkor, amikor a férfiak egymást kezdték ütni-verni, pofozni csakhogy egyetlen percig vele mulathassák drága idejüket. Bianka külön csengőszóra indította el a küzdelmet, és aki a végén talpon maradt azzal bújt ágyba. Nem éppen fair mérkőzés, de hát ilyen az élet!
Amikor Jocó és Bianka végeztek, és elegendő pénzt, és vagyontárgyakat voltak képesek maguknak összeszedni elhatározták, hogy mialatt egy-két mocskosul gazdag emberke V.I.P.- partikon vedeli a márkáns francia pezsgőt, addig ők ellopnak egy-egy luxussportkocsit. Ezt önmaguk között úgy fogalmazták meg, hogy jutányos csereüzletet kötötték, és csak kölcsön vették - persze jó hosszú lejárati időre -, az adott luxusautót, vagy amit éppen kinéztek maguknak.
Az élet királyának, és királynőjének gondolhatták magukat miközben az alapszabályra, ti. hogy sohase hagyjanak árulkodó nyomokat, vagy bármilyen visszakövethető jeleket a rendőrség számára mindig profi szélhámosok módjára kivitelezték. Ám ahogy egy briliánsan megtervezett ördögi tervbe is adódhat, hogy hiba csúszik most az őszinte érzelmekbe csúszott hiba. A legtöbb átlagember ugyanis el sem akarja hinni, hogy léteznek a földön olyan emberek, akik csak kiakarják használni őket és hidegen hagyják őket az emberi érzelmek.
Most viszont új helyzet állt elő. Jocó megismerkedett egy kisgyerekes anyukával, akire az egyik konditeremben vetett szemet, és úgy döntött kedvére elcsábítja, míg Bianka kifogott magának egy szerencsétlen, kisstílű közalkalmazottat, aki állandóan túlórázott, és szinte sosem volt félretett megtakarítása.
Amikor mindketten hazamentek II. kerületi luxusingatlanjukba mindketten valósággal kicserélt emberekként vallották meg egymásnak az igazat:
- Jocókám! Azt hiszem beleszerettem valakibe... - kezdte Bianka kislányos, meghunyászkodó hangon.
- Bocsáss meg, de nem hallottam jól! Hogy mit csináltál??? - lepődött meg kitágult szemekkel.
- Ne légy már ennyire gyerekes! Ez bárkivel előfordulhat, vagy nem?!
- Kisvirágom! De nem velünk! Ne felejtsd el, hogy mi kedveském profi szélhámosok vagyunk, akik az emberek átverésével foglalkozunk! Mesterei vagyunk az őszinte hazugságoknak! Egyébként én is megismerkedtem valakivel!
- Undorító vagy, hogy előbb engem kezdesz szapulni, hogy így, meg úgy, meg nem szabad kapcsolatot kezdenünk, aztán nagy kegyesen fogod magad és közlöd, hogy te is összejöttél valakivel! És kivel, ha szabad kérdeznem? - tette mellkasa előtt keresztbe kezeit.
- Hát Biankám egy tüneményes kisgyerekes anyuka a legújabb célpontom! Egyszerűen nem bírok neki ellenállni! Van benne valami titkos, mágikus erő, aki szinte kikényszeríti belőlem, hogy rendes, becsületes emberré válljak.
- Te szent ég! Jocókám! Téged beoltottak tisztesség-vírussal! Azonnal józanodj ki! És ha mindent elvesztünk? Akkor szegények leszünk, mint a templom egere! Belegondoltál te egyáltalán?!
- Képzeld csak cuncimókus! Máson se járt az agyam egész álló nap! Amikor azzal a nővel vagyok, más embernek érzem magam, és ez jó érzés! Miért ne lehetnék egy kicsit vele, aztán majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok!
- Felőlem! Nekem nyolc hapsikám! De akkor aztán te se mondd meg nekem, hogy kivel kezdhetek és kivel nem! Világos?!
- Mint a nap! - emelte esküre teátrálisan egyik kezét a másik.
Így történt, hogy a két világéletében másokat kihasználó, és gazdagságot, luxusálmokat kergető szélhámospáros megváltozott és új életet kezdett. Talán egy normálisabb, gazdagabb életet, amilyenre mindketten már a kezdetektől vágyakoztak.

A BEAVATÁS

A nagypapakorú öregember nagyon szeretett volna örömöt szerezni a tinédzserkort lassacskán háta mögött hagyó lány unokájának, aki igazi talpraesett, karakán rockerlány volt, és csakis a zenélés érdekelte. A tanulást az utóbbi jó néhány évben kidobni való semmiségnek gondolta, mert úgy vélekedett, hogy az iskola nagyon sok mindenre már nem képes megtanítani, vagy felkészíteni lelkes, pallérozatlan diákjait.
Unokája éppen készült hátrahagyni a lázadó kamaszkort. Apja még csecsemőkorában lelépett a házból, mondván a házaséletet egyáltalán nem neki találták ki, míg az anyja maga is gyerek volt még, amikor Maya megszületett, így nem igazán ismerhette mi fán terem a szülőség. Később ő is elköltözött otthonról, és az apjára bízta a csecsemő kislányt.
Éppen készült átvágni a Rákóczi úton, ahol úgy hallotta volt egy jó nevű hangszerbolt. A csilingelő ajtótól kissé összerezzent, és szemlátomást megrémült, mint akire jócskán ráijesztettek. Egy suhancképű, húszas fiatal hippi raszta frizurával üdvözölte:
- Csá papa! Mit szeretne? - könnyed, laza stílusa ugyancsak gyanússá tette a fiatalembert.
Az aggastyánkorú férfi óvatosan kabátja zsebeiben kutatott pár percig, majd amikor megtalálta, amit keresett kicsit büszkén felelte: - Üdvözlöm, szeretnék egy Gibson Les Paul elektromos gitárt vásárolni az unokámnak!
A fiatal hippikülsejű srác jócskán meghökkent a szokatlan kéréstől, hiszen erre még rövid pályafutása alatt nem igazán lehetett példa. Kissé grimaszos, torz, ravaszkás mosoly kíséretében azonnal megjegyezte:
- Hát öregfiú! Az a nagy büdös helyzet, hogy az bizony nagyon drága lesz ám magának! - válaszolta lekezelően. Az idős betegeskedő emberen meglátszott, hogy hosszú ideig úgy mered a másikra, mint aki karót nyelt.
-Van pénzem kedves uram! - bökte ki végül.
- Abban biztos vagyok papa, de inkább menjen szépen haza, és fogadja el, hogy valami nem a maga terepe. - azzal a suhanc hippi visszatért a kiszolgálópulthoz, ahol katonás sorrendben kivoltak állítva a márkás, méregdrága hangszerek, és úgy tett mint akinek sok dolga van, és inkább papírcsomóiba temetkezik.
Az idős ember mint akit leforráztak tért haza, és mivel mindenképpen szeretett volna örömöt szerezni unokájának ezért vett neki legalább egy születésnapi tortát a közeli cukrászdában. Ki elégtétel a kellemetlenségek dacára.
Mikor a tizenhét éves, lázadó kamaszlány hazajött, és beviharzott a külön bejáratú szobájába, melyet jobbára heavy metál, és rockbandák együtteseinek embernagyságú poszterei díszítettek, könnyelműen sarokba hajította a hátizsákját és éppen készült rá, hogy kicsit kifújhassa a megfáradt gőzt nyughatatlan lelkéből, és a húrok közé csapjon, amikor halk kopogtatás hallatszott ajtaján.
- Búj be!
- Bocsáss meg Maya! Szeretnélek felköszönteni születésnapod alkalmából! - közölte diplomatikusan a nagypapa, aki pontosan átérezte unokája hangulatemberségét és azt,ha nagyon rossz napja van valakinek.
- Jaj, de tökre jó fej vagy papi! - ugrott fel majdnem a mennyezetig lábával, és valósággal megölelte a reszkető, kis öreget. - Ez igazán nagyon jólesik! Tőled! Máris ünnepelhetünk! - azzal mindent otthagyott kisebb csatatérre emlékeztető szobájában, és kiment ujjongva az étkezősarokba a nappali szoba mellé.
Az öregedő nagypapa óvatosan egyensúlyozva hozta be a szépséges tortát, akár egy zsonglőr igyekezett vigyázni, hogy minden pontosan úgy történhessen, ahogy azt ő elképzelte.
- Tessék parancsolni Maya! Kívánj valamit! - tette le kamasz unokája elé a tortát az asztalra.
Maya szemlátomást szinte könnyekig megvolt hatódva, és csupán nagyon nehezen talált megfelelő szavakat.
- Jaj... papi... ezt nem kellett volna... én igazán... nagyon köszönöm... - rebegte félénken, holott mindig határozott, és bátor lány hírében állt. Most viszont saját érzelmeinek nem akart parancsolni. - Annyira örülök, hogy te vagy a nagyapám! - bensőségesen megölelte, majd elfújta a pontosan tizennyolc szál gyertyát, mint újdonült, hivatalos nagykorúsága egyik jelképes jelképét.
- Mekkora szeletet parancsol az úriember? - kérdezte bájosan mosolyogva, miközben az öregúrra sandított cinkosan, mert tudta hogy a papa a madáradagokat részesíti inkább előnyben.
Vágott neki egy szépen kikanyarított szeletet, és adott neki egy műanyag villát. Magának is vágott egy testesebb adagot. Szerencsés genetikája folytán nem kellett fölöslegesen aggódnia amiatt, hogy hamar fölszaladnak rá a plusz, felesleges kilók. Megtörtént, hogy reggelire is sült oldalast, vagy pizzát evett, egész egyszerűen azért mert azt kívánta. Nem volt ebben semmi kivetnivaló.
Amikor végeztek a meghitt kis ünnepséggel a papa behozott egy gyerekpezsgőt, és felbontotta a habzó ital kis híján kidurrant a palackból, de ne bánták olyan jóízűen és rózsásan még egyikük sem nevetett ezen a kis megbocsátható ügyetlenségen. Az öreg az üvegvitrin díszes fogságából eredeti kristálypoharakba töltötte a pezsgőt és szinte fejedelmi módon szolgálta fel.
- Ez igen papa! Hercegnőnek érezheti magát minden nő melletted! - cuppanós puszit adott az öreg arcára.
- Ugyan kincsem! Egy úriember mindig ad a formaságokra és a romantikára!
- Én például nem értem, hogy a legtöbb mai surmó srác miért nm képes egy kicsit romantikusabb lenni! Miért nem írnak verseket, miért nem vesznek egy csokor virágot, vagy ilyesmi?
- Hát tudod Maya... az emberek és korok változnak, de valaminek muszáj jelen lennie, hogy lehessen viszonyítási pont a jövőre nézve. És mondd csak? Van már udvarlód? - kérdezte hamiskás mosoly kíséretében az öregúr.
- Jaj papi! Butaságokat beszélsz! De megsúgom! - bizalmasan suttogóra vette a hangját. - Van egy isteni jó fej srác, és attól tartok halálosan belezúgtam, de sokszor olyan nyers és durva. Sokszor úgy érzem, mintha szándékosan játszana velem, és kihasználna!
- Kincsem! Sosem szabadna az őszinte-igaz érzelmekkel játszani, mert akkor az ember a saját sebezhető, törékeny szívét sebzi meg! Én azt mondom állj a fiatalember elé és kérdezz rá nyíltan, hogy szeret-e? Ha szabadkozik, vagy nem biztos az érzéseiben, akkor már nem is lesz! Ne hagyd hogy bolondozzanak veled! - az öregnek mindig volt egy-egy jól előadható bölcs, tanúságos mondása, ami újabb célt, és akaratot adott unokájának az újrakezdéshez.
- Köszönöm papa ez nagyon jólesett! - kicsit meg is hatódott. - De most elő a farbával papus! Mit szeretnél mondani? - nézett rá kíváncsian, huncutkásan.
- Ö... hát kincsem... az úgy volt... - nagy levegőt vett, mint aki visszafojtottan kivár -, nagyon szerettem volna igazán örömöt szerezni neked, és bementem egy hangszerboltba, ahol sajnos nem jártam sikerrel...
- Ó! Tényleg?! És mi történt? Várj! Tudom már! Volt egy szemétláda eladó, aki közölte, hogy nem szolgál ki?
- Hát... körülbelül! Felírtam egy kis cetlire annak az elektromos gitárnak a nevét, amit szerettél volna és arra gondoltam, hogy majd a félretett nyugdíjamból megveszem...
- Jaj, papikám! Hogy képzelted, hogy elfogadom, amikor az írtóra sok lóvéba kerül! - húzta magához és megölelte.
- Én tudom, hogy minden kamasz élete nehéz és csak szerettelek volna újra boldognak látni...
- Nekem sokkal fontosabb, hogy te mellettem vagy, és szeretsz! Nagyon szeretlek papi!
Másnap Maya fekete bőrdzsekit, fekete bőrnadrágot, szegecselt bakancsot, nyakörvet vett fel. Arcát fehérebb alapozóréteggel fedte le szándékosan, míg sötét szemét vészjóslóan, markáns erőteljességgel kihangsúlyozta, míg fekete rúzzsal kihúzta ajkait. Haját, mely zilált, koromfekete szénaboglyára emlékeztetett szabadon hagyta. Mikor újra a tükörbe nézett mintha egy másik felnőttesebb arc bámult volna vissza rá. ,,Eljött a bosszú ideje!" - gondolta.
Pontosan ugyanazt az útvonalat járta be, amint öreg nagyapja, és meg is találta azt a hangszerboltot, ahová az öreg belépett néhány napja.
- Jó napot! - köszönt udvariasan, majd hosszú, vékony ujjai között egyensúlyozni kezdett egy fekete, műanyag pengetőt, melyet gitárokhoz használnak. Odalépett egy állványhoz, melyen katonás sorokban álltak felcímkézve, fellógatva az akusztikus és elektromos gitárok. Senkitől sem zavartatva magát máris leemelte örök kedvencét a Gibson Les Paul 1983-as változatot. Fantasztikusan sötét színével még passzolt is rockos bőr szereléséhez.
Úgy vette le a vasfogóra akasztott gitárcsodát, mintha egy felbecsülhetetlen zenei ereklyét tartana kezében. Előbb csak megpengetett pár akkordot műanyag pengetőjével, majd előbb a Metalica majd Dire Straits, Van Healen, Hendrix számait kezdte egymás után játszani méghozzá virtuóz improvizációval. Amikor a Tears of Fears Scout c. dalának kultikus szólójához ért a rasztafrizúrás eladó srác szabályosan padlót fogott.
- Ez igen kisanyám! Hol tanultad az akkordváltást? Csak nem együttesbe zenélsz? - kérdezte jócskán meglepődve.
Maya óvatos mozdulatokkal tette vissza a gitárt a helyére, és fenyegetően nézett farkasszemet a beképzelt eladóval.
- Nos, ami azt illeti nem! Világ életemben a saját utamat szerettem járni!
- Ez a beszéd kiscsaj! Dögös kis pipi vagy ugye tudod? Frankón!
- A nevem maya te seggfej! Világos?!
- Hé, bébi! Ne gerjed be! Nyugi van! - lépett két lépést hátra a srác.
- Az a helyzet te seggfej, hogy néhány napja egy idős öregúr akart a boltotokban vásárolni egy elektromos gitárt, ha minden igaz! - tette keresztbe maga előtt a kezeit.
- Ja, az a vén, girhes csóka! Az alig állt a lábán!
- Ő a nagyapám te seggfej! beszélsz róla tisztelettel! Világos?!
- Hé, hé! Nyugi csibém!
- Még mindig Mayának hívnak, de mindegy! Annyira jó lenne, ha az ilyen idióta hülye gyerekek is tanulnának egy kis viselkedést, mert - valljuk csak be -, csapnivaló a kiszolgálás!
- Figyuzzál kiscsaj! Kurvára nem izgat, hogy mit gondolsz! Veszel valamit, vagy húzzál innen! - próbált fenyegetőzni, nem sok sikerrel, mert Maya talpraesettebb, és bátrabb volt annál, minthogy egy ilyen pökhendi suhanc egyszerűen ráijesszen.
- Te most fenyegetsz engem igaz?! - mosolygott feketerúzsos szájával, akár egy fenyegető nő.
- ...És ha azt ugatom igen, akkor mi van?!
- Hát akkor az van te seggfej, hogy látod ezt a szöges bakancsot? - mutatott hosszú, karcsú lábaira. - Ezzel fogom szétrúgni azt a rohadék valagadat! Nem tudom érthető voltam-e?!
- Mi a picsát akarsz?! - most már egyre idegesebb, és kétségbeesettebbnek látszott a kiszolgáló pult mögött kuporogva.
- Azt akarom, hogy kérj bocsánatot ettől az idős embertől, de mivel ő nincs itt tőlem is kérhetsz, mert én vagyok az unokája!
- És ha azt mondom, hogy szarok rád kisanyám, akkor mi lesz?! - igyekezett tovább feszíteni a húrt.
- Hát akkor az lesz, hogy akkora kurva balhét és ramazuri banzájt csapok a nyavadt kis boltodban, hogy még a zsarukat is hívnod kell! Világos?!
- Jól van te hisztis, hülye kis ribanc! Bocsánat! Így már érthető! - kiáltotta hangosan a pult mögül.
- Hát... ez nem hangzott valami őszintén! Na, akkor most még egyszer, vagy fogok egy jókora kalapácsot és az összes gitárt szétverem!
A rasztafrizurás srácon jócskán meglátszott, hogy valósággal maga alá csinált, mert ennyire temperamentus lányhoz nem volt hozzászokva. Ezért most meghunyászkodott:
- Jól van! Győztél bébi! Most boldog vagy? Bocsánatot kérek! Most pedig elhúznál a francba, ha szépen megkérlek? - tette össze két kezét, mint aki imádkozik.
- Oh, hát hogyne! Csak még hagyok egy kis emlékeztetőt! Azzal elővett egy kisebbfajta kulcstartót, és egy éles kulccsal szabályos köröket kezdett karcolni előbb a kiszolgálópult üvegére, majd a kirakatra.
- Köszi a türelmedet seggfej! Egy élmény volt! - legszívesebben hasba rúgta volna ezt a kisstílű szemétládát, de rájött arra, hogy semmit sem használna vele, mert a nagyapja azt akarná, hogy felelősségteljes ember legyen belőle.

VÍRUS-SIVATAG

Most, most már egészen közel,
mikor apró, mikormiliméteres bacilusok
formájában naponta a Halál jár otthonunkban látogatóba.
Mikor elnyűtten, tompán-nyomottan
beletapicskolunk csizmás közönyösséggel
a szomorú tragédiákat okozó télbe.
A vakcina már a szárnyas repülőn,
mikor a bizakodás s remény csupán frázis-szösszenet.

Most, mikor embereket darálnak
hitvány napszámokként hitvány kísérleti szobákba,
mikor már az infravörös röntgengép is májfoltokat mutat,
mikor egerek s emberek közösen fáznak, jajongnak.
- Egy rossz álomban egymással viccelgető,
nevetgélő beszélő csontvázak jajongnak.
Most, most mikor már úgy tűnhet,
az átmeneti, biztos túlélés is karnyújtásnyira leend
s az emberek balgán,
gyerekesen újból bizakodni
kezdtek tébolyult reményekben.

Most, most mikor naponta újabb
s jó s rémhírekkel traktál a köz s bulvármédia
s egyedül küzd mindenki védőmaszkok mögé
rejtett agresszív indulataival, mikor inkább
dédelgető ölekben hintázva: nyugalom
s szeretet harmóniája
- de most még tenmagad is itt vagy.
Rostokolsz s nem tudhatod még hogyan tovább?!
Korall-zátony bacilusok tenyésző,
gyilkos limfociták kiszabadult biológiák
sejtjei fenyegetnek újra s újra
- most kellene újra megtanulni az empátia-toleranciát. 

Ember-roncsokat, droid-bábokként forgatnak:
minden gyertyalángban tövig éghet a gyász-vigasz.
Fáradékony, törékeny a meghajszolt gyász,
sorozattá lett a sírás.
Egyetlen, véges szerepbe zártan muszáj
volna felállni sárgaföld-fogságok poklaiból.
Viasz-meleg csók-pecséttel
már közelget a enyhet adó megváltás;
odabent múlt s jelen vitáz,
mint egyetlen végesülő időpont
elfelejtődik majd vagy kitörlődik.
- Az Idő újultan elfedi a nyomokat.
Kozmosz-csillagok teremtődnek,
majd kihalnak s az ember tán megjavítja önmagát! 

SZERENCSE DOLGA? 

Az utóbbi időben a bulvármédiában egyre népszerűbbek lettek az olyan műsorok, melyekben a - főként celebek, sztárokat felvonultatva az embernek gyakorlatilag nincsen különösebb teendője, ha művelődni, vagy gondolkodni akar! Ugyanis - mostanság legalább is, a szabadgondolkodók jóformán a kutyának sem kellenek, vagy hatásos módszerekkel távolítják el őket bizonyos pozíciókból.
Nem tudni, hogy Böchner István miként válhatott sikeressé? Bár nem nehéz utánajárni. Az embernek csupán egy-két olyan befolyásos puszipajtásra van szüksége, akiknek megfelelő, érdemi kapcsolataik vannak, és voilá! Olyan állás, álomkarrier és egyéb pozíció várományosává teszik még a nyolc elemit végzett szinte kisstílű, és jelentéktelenség homályába vesző emberkéket is, melyről eddigi életük során még csak nem is álmodhattak.
Böchner István - amellett hogy olvasási-írási-számolási nehézségei voltak, és szövegértési gondokkal is küszködött a társas interakciók szabályait sem különösen ismerte, tehát a legtöbb emberrel szemben meglehetősen nyers, antiszociális és paraszti habitusú felfogást és attitüdöt képviselt érdekes módon a legtöbb hölgyet azonmód eltudta csábítani meglehetősen kirívó, és provokatív viselkedésmódjával.
Csodálkoztak is rajta rendesen, és egyre több és több embert kezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy mi lehet ennek a rejtélyes, és minden bizonnyal különleges emberállatnak a titka, ha olyan méregdrága luxus sportkocsikkal furikázik a belváros utcáin, ami az egyszer középosztálybeli emberek számára megfizethetetlen kategóriát képvisel, és olyan pazar, kacsalábon forgó palotát tudhat a magáénak, melyről az emberek többsége legfeljebb csak álmodhat, vagy brazil, amerikai szappanoperákban láthat.
Amellett, hogy Böchner Istvánnak nyolc osztálya volt ez volt a maximum azt lehet mondani, hogy harmincöt éves korára annyira szépen felvitte saját sorsát, és egyre nagyobb befolyásra, hírnévre tett szert, hogy az egyes bulvár médiacsatornák egymással hevesen versenyezve valóságos küzdelmet folytattak azért, hogy ez a jeles, és dicsőséges férfiú műsorvezetői pozíciót tölthessen be náluk.
Az adott bulvárcsatornák igazgatói, tulajdonosai kisebb-nagyobb ajándékokkal, figyelmességekkel, illetve zárt körű ünnepségekkel szerették volna magukhoz csábítani Böchnert, aki - mint számos interjúban nem győzte emlegetni nehéz, szomorú, és szemét gyerekkora lévén -, hízelgőnek, és egyszersmind nagyon is megtisztelve érezhette magát, hogy pont rá gondoltak.
Bár beszélni, és több szótagos szavakat nem tudott úgy kimondani, hogy közben ne torpant volna meg tétován, akár a legtöbb rossz tanuló, és az is igen-igen nagy fejtörést okozott számára, hogy két egyszerű mondatból hogyan leesz majd egy összefüggő, gondolatai egység, azt azonban zseniálisan megoldotta, hogyan tegye a szépet, és nyíltan flörtöljön egy-egy dögösebb, bombázó szupermodellel, vagy meghívott sztárvendéggel a kamerák árgusan figyelő kereszttüzeiben. Különösebben egyáltalán nem megerőltető erőfeszítéséért hét számjegyű összeget vihetett haza, méghozzá úgy, hogy az adó és egyéb fontos dolgokkal már nem kellett vesződnie!
Csupán csak elegendőnek bizonyult beülnie szuperluxusnak számító sportkocsijába, miközben az anyósülésen egy-egy hihetetlenül egzotikus virágszál csicsergett, mosolygott, vagy csincsilláját simogatta, és százhúszas tempóban úgy kilőtt az adott tv-studió parkolójából, hogy a rendőrök sem tehettek semmit ellene.
Saját vállalkozása is szépen hozott a konyhára és bár fogalma sem volt róla, hogy mivel is foglalkozik jó pénzért megbízott olyan marketinges szakembereket, akik akár a semmiből is képesek voltak, hogy alig egyetlen hónap leforgása alatt nyereséges, profitorientált és hasznot hajtó üzleteket keríthessenek.
Később meghívták egy olyan felkapott, de a velejéig lebutított műsorba, melyben a kortárs hazai generáció legújabb tagjai is képviseltették magukat és ahol olyan fejtörőket illett megoldani, mint: Mikor volt a Honfoglalás? vagy hogy ki volt Arany János? stb.
A meghívott celebek, és híres sztárvendégek egy elkülönített kis boxban trécseltek, vihogtak az adott versenyzők nem túl intelligens válaszain, és tüntető arroganciával viseltettek elsősorban saját szellemi fölényükkel szemben. Amikor a műsorvezető lazán, könnyed stílusban üdvözölte a meghívott Böchnert elsőre persze senki sem mondta volna meg, hogy Böchnernek sincsen halvány fogalma arról, hogy mi lehet az a Honfoglalás? vagy hogy mikor, és hol történt? No de hát egy olyan világban, ahol pusztán a pénz az úr sok mindent el lehet intézni. Elég hozzá egy-két bizalmas szó, és néhány megbízható telefonhívás.
- Sok szeretettel üdvözöllek a műsorban hapsikám! - köszöntötte a zselés hajú, húszas éveiben járó ficsúr Böchnert, akit máris két dögös, sokat sejtető szupermodell hölgy karonfogva vezetett el a V.I.P. boxba a többi pöffeszkedő celeb közé, akik - láthatólag -, nagyon megörültek, hogy egy ekkora híresség is tiszteletét tette a műsorban feltételezhetően nem kevés pénzért.
- Kedves nézőink és közönség a következő feladvány kérnénk szépen! Igen, már látható is a képernyőn! Ki írta a családi kör című verset? - hangzott a műsorvezető mikrofonos gépi hangja.
A celebek kis monitorján is megjelentek ugyanazok a kérdések, melyeket a legtöbb versenyző is megkapott. Négy választási lehetőség volt: A: Arany János. B: Csáth Géza. C: Palvin Barbara. D: Victoria Backam.
A celebek önelégült, leereszkedő, cinikus vigyorral már meg is jelölték saját személyre szabott válaszaikat, miközben eget rengető hahotázásba fogtak abban a percben, hogy meghallgatták mind a két csapat versenyzőinek kimerítően idióta válaszait.
- Figyu? Szerintem biztosan a Palvin Barbara írhatta... - töprengett egy tizenkilenc éves, műkörmös karmokat növesztett hölgyemény, aki feltűnően rágcsálta, provokatívan rágógumiját, mintha kínzó erőfeszítésébe került volna önmagát lefoglalni.
- Hülye vagy csajszi? Szerintem pedig Victoria Backam írta! Elvégre ő egy Spice girl volt! - így okoskodott a másik.
A celebek időközben elfogyasztottak egy hűsítő üdítőt, vagy valamiféle alkoholmentes koktélt, és könnyed, közvetlen hangnemben elbeszélgettek arról, hogy kinek miként alakult az élete. Amikor Böchnerre terelődött a téma, és a legtöbben máris kíváncsian ráfigyeltek az flegma stílussal, hányavetien kezdett válaszolgatni:
- ...És mondd csak Pistám? Hogyan lettél te ennyire sikeres? Azért az mégse semmi, hogy Porschék parkolnak a kertedben. - jegyezte meg egy harmincas színésznő, aki már nagyon szeretett volna gyereket, de valahogy mindig szakított, és váltogatta alkalmi partnereit, mintha önmagán kívül senkiben se bízna.
- Figyelj cicus! Ez hadd maradjon az én kis titkom! - fordult feléje Böchner és úgy tűnt máris be akarja vetni nem létező latinos szenvedélye minden macsós voltát.
- Te most ugye nem akarsz kikezdeni velem? - lepődött meg jócskán a művésznő.
- Ugyan már cica! Miért nem szórakozunk egy kicsit? Ki tudja meddig maradunk egyhelyben? - máris kivette rá tipikusan hódító, ragadozó jellegű csáb-mosolyát, mellyel azt üzenete, hogy bárkit megkaphat, akit csak akar, majd kicsit közelebb ült a művésznőhöz, és óvatosan megérintette melltartóját. A művésznő legszívesebben ott helyben pofonvágta volna ezt a szemétláda gátlástalan embert, ám időközben arra gondolt, ha most fogja magát és kirohan a stúdióból meglehet, hogy nem kapja meg sem a tiszteletdíját, sem a sztárgázsiját. Tehát megalkudott magában a fennálló helyzettel.
- Légyszíves és vedd le rólam a mancsaidat! Mit képzelsz magadról?! Azt hiszed, hogy mindent megtehetsz?! - kelt ki magából.
- Ahogy mondod kagylócskám! Mindent és bármit megtehetek! Ha gondolod később kettesben is folytathatjuk? - nyalta meg gusztustalanmód húsos, tömör ajkait, mint aki beleharap egy lédús, ízletes gyümölcshúsba, és még mindig érzi szájában az ízeket.
- Gyerekek! Inkább koncentráljunk a feladatra, amiért meghívtak ide bennünket! - vette át a szót egy másik celeb, akinek szintén önálló vállalkozása volt, és aki előszeretettel népszerűsítette magát abban, ha egyszer-egyszer a farkasordító mínusz fokokban ételt osztott a Blaha-téren.
- Hát... szerintem se lenne jó, ha nyíltan a stúdióban összeszólalkoznánk! - kapcsolódott bele a beszélgetésbe egy énekes-műsorvezető, aki már vagy három éve mindig azt nyilatkozta a bulvársajtónak, hogy nemsokára nemzetközi zenei karriert fog kiépíteni az U.S.A.-ban, ám ez idáig a tárgyalások sajnos elhúzódtak, így ragadt idehaza.
Azt azonban egyik szemfülés celeb, vagy hazai híresség sem vette észre, hogy valaki - ki tudja miért -, bekapcsolva felejtette a mikrofonját, így gyakorlatilag korlátlanul érthető, és hallható volt minden beszéd és hang, mely a V.I.P. szobában elhangzott. A közönség soraiban egyszerre csak tanácstalan mozgolódás, nagy sóhajok röppentek fel, hiszen az átlagos nézők tökéletesen abban a tudatban voltak, hogy vélhetőleg minden ami itt történik a műsor már jó előre begyakorolt és megbeszélt szerves részét képezi, tehát semmi okuk sincs a panaszra, vagy a neheztelésre.
A két csapat közül a kamerák minden agymosott, idióta hülyeséget felvettek. Abban viszont mind a két csapat teljes mértékben egyetértett, hogy a Családi kör című verset semmi esetre sem írhatta Arany János. A piperkőc műsorvezető abnormális röhögési hullámokat gerjesztett és produkált önmagán, és szinte másodpercekként grimaszba torzult a szája, majd megadta a kegyelemdöfést:
- Kedves nézőink, és kedves Sztárjaink! Úgy tűnik, hogy mind a két csapat megfontoltan mérlegelt, és választott. A kék csapat ha jól látom nyolcvan százalékkal Palvin Barbarára voksolt, míg a piros csapat egyértelműen Viktoria Backhamet tartja a Családi kör című vers szerzőjének. Nos! lássuk csak mit mond a számítógép? - jelentőségteljesen várt egy-két percet, hogy ezzel még inkább fokozza a kíváncsiság el nem múló hatásfokát, majd viharos tapsorkán kíséretében bemondta a helyes választ: - Sajnálom, de sem a piros, sem pedig a kék csapat ma nem járt szerencsével! Arany János írta a családi kör című verset! De minden kedves versenyzőre várnak még értékes ajándékjaink az est folyamán!
A műsorvezető ezzel elintézettnek gondolta aznapi feladatát és elsötétített stúdióból szinte villámsebességgel távozott is, akárcsak a meghívott celebek, és sztárvendégek többsége, akik között a ,,jobb érzésűeknek" erős lelkiismeret-furdalásuk volt a jelenlegi közoktatás színvonalát és minőségét illetően. A mai est abszolút nyertese már megint Böchner István lett, aki - természetesen -, eltalálta a helyes választ így a szokásos sztárgázsin kívül egyéb prémiumszolgáltatásokat is igénybe vehetett. Hogy mi történt azzal az ismeretlen technikussal, aki merő véletlenségből bekapcsolva felejtette az egyik mikrofont a V.I.P. szobában csak találgatni lehetett.

MINDENNAPOK MEGHITT CSODÁI

Mások egy görbe, vagy romantikus éjszakát kapnak jutalmul, míg a megbízható emberek, így Erik is egy csecsemőt vehetett magához, akiről gondoskodni illett, és nagyon vigyázni, hogy boldog és egészséges legyen. Az anyuka - nem tudni miből tartotta fenn magát -, bár valószínűsíthető, hogy konzumnő lehetett, aki előnyös pénzösszegekért cserébe bizonyos természetbeni szolgáltatásoktól sem riadt vissza, míg az apuka kiléte továbbra is a tartós ismeretlenség homályába veszett.
Annamarinál pajkosabb, csíntalanabb kisbabával Erik ritkán találkozhatott. Annyira óvta, féltette, hogy el ne essék kis lábacskáival, hogy amikor járni tanult és óhatatlanul megbillent párszor kis pufók testével, és - úgy tűnt -, hamar a földre huppan Erik azonnal a segítségére sietett és két kezével finoman megfogta aprócska testét, nehogy elveszítse egyensúlyi érzékét.
Szerencsére a gasztronomiai érdeklődésük megegyezett. Ugyanis sem Erik, sem Annamari nem bírta el a spenótfőzelék gusztustalanul émelyítő, fűszakát, az ízétől pedig mindketten valósággal a falra másztak. Erik igyekezett finom, ízletes bébiételeket kiválasztani a bevásárlóközpontok bababarát polcairól. A legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, ha a kis csecsemőt óvatosan beültette a bevásárlókocsiba vigyázva, hogy a komplett, komfortos kényelem maradéktalanul meglegyen, és ahogy sorban haladtak a polcok labirintusán át Erik sorrendben vette le az aktuális agyonreklámozott bébikajákat a polcokról, és letekerve a nem könnyű, általában gyerekzáras kupakokat megszagoltatta mindegyiket a kislánnyal, és ha Annamari elrántotta kis fejecskéjét, vagy grimaszolt egyet az egyetemes értékű jelzés volt Eriknek, hogy ne vegyen olyasmit, amit a kislány egyáltalán nem szeret.
Viszont a különböző pépesített, pürészerű dolgokért valósággal úgy rajongott a kislány, hogy amikor megérezte a tejbepapi, vagy a sütőtökpüré ízletes, ínycsiklandó illatát valósággal bezsongott, és aprócska, pufók kis ökleivel máris elragadóan verni, püfölni kezdte a bébietető székének a támláját, hogy mielőbb ételhez, és finomsághoz juthasson.
- Jól van édesem! Mindjárt... látod, hogy még nem vagyok kész... - próbálkozott a jól bevett leszerelési technikákkal az újdonsült apukajelölt, ám egy csöppségnek alig lehetett ellentmondani, hiszen ha egy csecsemő éhes, akkor azt vagy így, vagy úgy de mindig a felnőttek tudomására hozza.
Erik a pelenkázással, és fürdetéssel már egy kicsit nehezebben boldogult. Elvégre tépőzáras pelenkák ide, és a legmodernebb légáteresztő, kényelmes rugdalózók oda az ember nem árt, ha felszerelkezik bizonyos hasznos ragasztó és celux szalagokkal, ha azt szeretné, hogy az adott tartósnak reklámozott pelenka ki is tartson legalább a nap háromnegyed részéig.
- Jól van kis angyalkám! Nézd csak ide! Csörgő! Most egy kicsit maradj veszteg, amíg elbibelődök ezzel a pelussal! - kissé nem ártott, ha visszatartja lélegzetét, és befogja orrát, hiszen egy csecsemő bizony-bizony tekintélyes mennyisége, jócskán illatozó kakit képes kitermelni aprócska szervezetéből. Annamari valóságos úrihölgy volt ebben is. Kis tündéri-vidám arcocskáján semmi nyoma sem látszódott annak, hogy merő véletlenségből telerakta a pelusát egy nagyadag gusztustalan trutymóval, helyette gőgicsélt, és megvárta illő türelemmel, hogy Erik megnézze minden rendben van-e a popsi tájékán.
,,Bárcsak lenne egy barátnőm, aki most ki tudna bennünket segíteni!" - töprengett. Utoljára talán a húszas évei elején volt vakrandin, de egy-két elbaltázott próbálkozás után elhatározta, hogy neki bizony ez nem való, mert a legtöbb modern felfogású nő biztos anyagi egzisztenciát követel, és ha egy kis csecsemővel állít be egy randi helyszínére máris millió nyüzsgő szempár kereszttüzében fogja magát találni, akik pusztán egyetlen dologra lesznek kíváncsiak: - Ez meg mi a francot keres itt?!
Óvatosan levette a kislány hurkás-hamvas lábacskáiról a tépőzáras pelenkát, majd a szemétbe dobta. Most jött ugyanis a tisztába tevés kényesebb művelete. Hogyan adjunk rá egy izgő-mozgó, hiperaktivitás jeleit mutató babára egy olyan pelenkát, ami eredetileg tépőzáras, ám a valóságban az adott tépőzár fabatkát sem ér? A megoldás a ragasztószalag, vagy a biztosítótű, mint biztonsági pont. Igen ám, de mi van, ha a biztosítótű kijön, és a kislány véletlenségből megszúrja saját magát, vagy ami még rosszabb úgy szúrja meg, hogy az már sürgős orvosi eset?!
Jó fél métert szakított le a ragasztószalagból, és kicsit meg is dicsérte magát gondolatban, amiért a barkácsboltban előre bevásárolt ragasztószalagokból. Elvégre az ember sosem tudhatja mikor lehet szüksége rá.
- No kis gyöngyvirágom! Most az következik, hogy szépen bekötözlek! - azzal fogával tépte le egyenként a jó vastag ragasztószalagcsíkokat, mert a konyhai ollót félt használni. Ali pár perc alatt takaros, bepólyált kis csomagocskát csinált Annamariból, aki annyira türelmesen, szófogadóan viselte a kisebb tisztálkodási rituálét, hogy azt bármelyik másik szülő megirigyelhette volna.
Ezt követte egy kis ebéd utáni csendes pihenő, egy kis mesével, bár Annamari, - szerencsére -, imádott enni, és utána olyan könnyedén, és problémamentesen merült ringató álomba, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, ha egy csecsemő a nap huszonnégy órájának több mint a felét végigalussza.
Eriknek ez idő alatt legalább volt egy szabadnyi, szusszanásnyi ideje arra, hogy egy kockásfüzetben részletes listát készíthessen azokról a dolgokról, amiket egy csecsemőnek nélkülözhetetlen be kell szerezni. A hintőpor, és a kamillakivonat még jól jöhet. Vajon mikor bújhatnak majd elő a tejfogak? Valahol olvasta, hogy a csecsemő ínyét nem árt bemasszírozni valamivel, hogy elzsibbadjon, és ne fájjon neki, amikor az első fogacskák megjelennek. Vajon az állatvilágban a legtöbb főemlősnek is ennyi problémája lehet, vagy azok egyenesen tojnak az egészbe bele?
Már egy ideje megismerkedett egy netes fórumon egy szimpatikus harmincas nővel, aki nyíltan mesélt neki magánéletéről, és olyan tabutémák is szóba kerültek, mint mondjuk a kedvenc romantikus pillanat, vagy a szexuális szokások kérdése, melyek azért igen-igen nagy körültekintést igényelnek.
A rendkívül intelligens és karrierista nőnek a II. kerületben volt önálló vállalkozása és egy hangulatosan berendezett irodahelysége és a mondataiból ítélve valósággal nehezményezte és jócskán furcsállta, ha a személyes találkozások kérdése szóba került kettejük között. Volt, hogy egyenesen megvádolta Eriket, és egy érzéketlen szemét tetűnek nevezte, hogy csak játszadozik másik őszinte érzelmeivel, ahelyett, hogy végre igazán a sarkára állna, máskor pedig annyira aranyos, kedves, bájos volt az illető nő, hogy Erik sóvárogni kezdett, és legszívesebben azonnal találkozott volna vele, de Annamarit nem merte senkire se rábízni.
Végül aztán, amikor kicsit mélyebben, komolyabban sikeredett elbeszélgetniük a neten szóba kerültek a gyerekek. A nő azt mondta, hogy nagyon szeretett volna gyerekeket, de a legtöbb fatökű hapsit valósággal kiveri a veríték, ha meghalják azt a szót, hogy gyerek, vagy anyaság. Mintha egy olyan krónikusan terjedő népbetegségről volna szó, amivel képtelenség megbirkózni. Erik a végén mesélt neki egy kis csecsemőről, akit rajongásig megszeretett, és gyakorlatilag mostanság rengeteg időt töltenek együtt, mert a szülők rendkívül elfoglaltak, és nem érnek rá foglalkozni gyerekükkel, ezért Erikre bízták őt.
- Hogy micsoda emberek vannak! - lepődött meg jócskán a nő. - Figyel Erik! Nagyon szeretnék veled személyesen is megismerkedni, de nem akarok erőltetni semmit! Ahogy neked éppen jó! Én tudok várni! Csak aztán ki ne fuss a drága időből! - hangzott el a telefon beszélgetés kettejük között, ami Erik számára felért egy figyelmeztetéssel: ti. ha nem lép végre a tettek mezejére könnyen meglehet, hogy elfogja veszíteni ezt a fantasztikus nőt. Ezt pedig nem hagyhatja.
Egyik nap verőfényesen sütött a kellemes tavaszi napsugár. Úgy döntött jól felöltözteti Annamarit. Belebújtatta a szkafanderszerű rugdalózóba. Kis kabátkát, kis sapkát és vagy millió egyéb babaholmit adott rá, hogy meg ne fázzon, aztán bepakolt minden szükséges holmit, amire egyáltalán szüksége lehet, és válltáskát is vitt, amibe megint csak rakott ezt-azt, ha tisztába kell tenni a babát, majd elindultak kettesben, hogy találkozzanak a kivételes nővel.
- Szerinted is nagy hülyeséget csináltam? - kérdezte az érdeklődően, kíváncsian rápislogó csecsemőt. - Igen, lehet, hogy igazad van! Hogy én mekkora egy idióta balek vagyok! Hát ez van! - megvárta míg a lift a hetedikről leviszi őket a földszintre, majd úgy döntött inkább a tömegközlekedést választja az autó helyett. Különben is hétköznap lévén embert próbáló feladat a II. kerületben egy megfelelő, fizetés nélküli parkolóhelyet találni. Majdhogynem totális képtelenség.
Végigmentek a nyolcas busz útvonalán, majd átszálltak a villamosra és a budai hegyek festői környezetben pillanatok tört része alatt a Moszkva-térnél voltak, amitől most megint átkereszteltek Szél Kálmán-térré. Bár Erik cseppet sem volt ismerős a II. kerületben szerencsére a randipartnere részletesen leírta neki, hogy merre menjen, és egy-két bakis úttévesztés után végre megtalálta azt az utcát, amit keresett.
Ha az ember a II. kerületbe téved, mintha a fővárosnak egy másik arcát fedezné fel. Sehol elhajított chipseszacskó, vagy eltörött, gazdátlan sörösüveg, sehol egy kibelezett kirakat. Mintha két világ lenne. Egy felszíni és egy mélyebb világ, és a kettő talán sosem keveredik egymással.
Hamar elértek az utcához, ahol a nőnek vállalkozási irodája volt. Erik szerényen megnyomta a modern kaputelefon gombját:
- Jó napot! Gyenes Erik vagyok, és Dr. Solymosi Szilviához jöttem!
- Megvolt beszélve? - szólt bele egy kissé pökhendi, kellemetlen hang. Az a fajta hang, amitől az embernek menten fejfájása, vagy hányingere támad.
- Azt hiszem...
- Bejöhet! - felelt a barátságtalan hang néhány perc után, mire Erik a berregő hangra kinyithatta a rácsozott kaput.
Ahhoz képest, hogy alig két-három éve indított vállalkozást a nő tudhatott valamit, ha ilyen ízlésesen rendezkedett be. Talán a benti udvarban még szőkőkútat is láthat.
Mikor belépett a recepciós pultnál találta magát, ahol két biztonsági őrszerű figura nézett ki a fejéből.
- Jónapot kívánok Dr. Solymosi Szilviához jöttem!
A marconább, kigyúrtabb őr tetőtől-talpig végigmérte szúrós szemmel, míg a másik felvette a telefont, és némán tárcsázott.
Néhány perc múlva szabad volt az út az irodáig. Erik csodálkozott is, hogy a csecsemővel kapcsolatban nem emeltek kifogást. Kissé bizalmatlanul lépkedett karján Annamarival végig a törtfehérszínű folyosó labirintusán keresztül. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valahol nyílik egy ajtó és egy sugárzó, hihetetlenül csinos üzletasszony-típusú nő lép ki rajta.
- Erik? Te vagy az? - kérdezte.
- Ö... Szilvi...? Fantasztikusan csinos vagy... - ennyire futotta első döbbenetében.
A hölgy szívéről mintha nagy kő esett volna le. Már ezerszer megbánta azokat a becsmérlő kijelentéseket, melyeket Erikhez vágott, hogy ti. azért nem hajlandó személyesen találkozni vele, mert házas vagy nem érdekli, de amint felfedezte az imádnivalóan gügyögő kisbabát határozott nőiessége valósággal majd elolvadt a csodálattól.
- Hát... sziasztok! Milyen gyönyörű kisbaba! A tiéd? - nem tudta megállni, hogy fel ne vegye, és ne ringathassa legalább pár percig.
- Hát, ezért is nehéz volt találkozni veled, mert nem tudtam, hogy hogy fogsz reagálni! - mondta meg félszegen az igazat.
- Jaj ne hülyíts! Egyszerűen imádom ezt a kis csöppséget! De miért, vagy hogy csak így...? - számos kérdés kavargott lelkében, amikre szeretett volna választ kapni.
- Most meddig érnél rá?
- Az a jó, ha az ember saját magának a főnöke, mert így önmaga rendelkezhet az idejével. Rengeteg percem van!
- Ez remek! Akkor talán menjünk be és beszéljük meg a dolgokat!
Szilvián látszott, hogy már nagyon hiányzott az életéből valami, vagy valaki aki betölthetné az űrt, így babusgatva, dédelgetve lépett be az irodába, és úgy tűnt egyetlen percre sem szándékszik megválni legújabb ismerőseitől. Végre úgy tűnhetett, hogy igazi család mintájára viszonyulnak egymáshoz.

EGYMÁS KÖZTI ÜTKÖZÉSEK

Manapság már megint
újra kocsma-balettet járnak
hinta-diplomáciákkal a megalkudott emberek.
Marionettek, s szorgosképű játékbábokká
alacsonyodtak egy-egy kövérebb Aggastyán-árnyék.
Becsapott, megvezethető szavukon
is rendre felismeri az Igazságból elveszett az I.

Elavult fogalmak s újkori tahó-barbár
trendi módszerek sűrűn fedik, váltogatják egymást.
Különösen kérdezőktől, tiltakozóktól,
prófétás szabadgondolkodóktól rettegnek.
Így nem lehet egy egész
szakadékra-ítélt csürhe-falkát
manipulálni, vagy irányítani.

Önálló gondolatok ritkán már
ha lebegnek agyak neutron-molekulái között.
A baljóslatú cintányér Hold fenekén
hamar cseppfolyóssá lett a megposhadt kutyatej.
Egyszemélyes galaktikák oltárát
is egyre nehezebb megemészteni vagy elfogadni.

Sötét-sugárzású, becsalogató érzelmeink
között parázslik a kiszámítható alattomosság
míg a manipulálható önazonosság
újabb indítékokat gyárt s keres.
Fokozatosan vesztik el
ember-gesztusok komplex rendszereit;
udvarláshoz illő bókok
csokrait éppen úgy,
mint kedves-szellemes kedveskedést,
kihúzható széket,
kinyitható ajtót
– az illem megalkudott kellékeit.

Kézcsókot, pukedliket,
néhány tökéletesre kifejlesztett apró érzelmet
– félő -, tán már se lesz méltó alkalom megőrizni.
Mikor már méltatlan fejünk felett
az ócska idő-fejsze is újabb
könnyen feledhető emlékgyűrűket vagdos.

Aggastyán-fejeken meglátni
holdvilág-arcú gyermekek
segítséget könyörgő fohászhangjait.
Letörölhetetlenné lett minden megmagyarázható,
sokat becézett árny-fogyatkozás:
oldódó igazgyöngyök
sűrű záporán át
megfejteni az igazság látszat-foltjait.