ROMANTIKA, FORDULAT, NAGYHARANG

A férfi romantikus randira ment a Gellért-hegyre, ahonnét pazar, festői panoráma nyílt a Szabadság-hídra, a nyughatatlanul hömpölygő Dunára - melyről a legtöbb költő mindig megemlékezett -, éppen úgy mint a pezsgő főváros zabolázhatatlan vérkeringésére.
A férfi nem is hihette volna, hogy egy annyira lesajnált, kisstílű, szánalmas lúzer pojácát, mint amilyen őt, akit eddig számos helyről rúgtak ki - egyéb okok miatt -, lehet egyáltalán kedvelni, vagy adott esetben szerelemmel szeretni. Éppen ezért lázas, kissé túlstresszelt izgatottsággal igyekezett vasalt, laza inget, fekete ünneplő, szúrós nadrágot, és persze kissé pongyolán megkötött nyakkendőt viselni, mint egy olyan generáció tagja, aki még a kilencvenes években volt gyerek, és betartott bizonyos rendkívül udvarias udvarlási szokásokat.
A hölgy kissé extrém, nyárias szoknyát viselt. Afféle koktélruhát, mely imitt-amott babonázóan megmutatta sportos, fantasztikus alakját. Lapockáján tetszetős, feketeszínű tetoválással, és az egyik karjára barátja nevét vésette fel. Általában a sportosabb, lazább, lezserebb ruhákat részesítette előnyben, de szerencsés alkatához szinte bármilyen ruhadarab nagyon csinosan állt.
- Mondták már neked, hogy annyira cukorfalat vagy? - kérdezte miközben kissé flörtölőn, csábítóan nyelvével körkörösen eszegette a sztracsatellás fagyit, miközben folyamatosan a férfi fülébe suttogta szavait.
- Ö... hát... sajnos még nem... - felelte hebegve, bátortalanul a férfi.
- Veled annyira más minden! Teljesebbnek éreznem magam! - szerette, ha egy férfi mellkasába fúrhatja fejét, mert így tudatosodott benne, hogy nem kell mindig megjátszania, vagy színlelnie a határozott, és karakán nő imázsát. Fagyis kezét szándékosan a férfi pisze orrához érintette, amitől az tele lett ragacsos, hideg masszával. Később magának is nehezen vallotta be, de imádott ezzel a nagydarab, imádnivaló mackóval játszadozni, és kekeckedni. Ez valahogy megnyugtatta szerelmes szívét.
- De jópofa vagy édesem! - pipiskedve lábujjhegyre állt, és csábítóan elkezdte lenyalni barátja orrára maszatolt fagyi csöpögő masszáját. - Hm! Isteni ízed van! - majd huncut, pajkos kedvvel felnevetett.
- Nos hát nagyon köszönöm... - felelte kimért angolsággal a férfi.
- Megmutattam már a legújabb tetkómat? - kérdezte izgatottan a lány.
- Azt hiszem még nem! Nem muszáj, ha nem szeretnéd! - próbált hárítani, mert feszélyezve érezte magát, ha vetkőzni kezdenek előtte.
- Nem gond bébi! Én azért is megmutatom! - azzal óvatosan félig lefejtette karjáról a ruhát és megmutatta legújabb angyali szárnyakkal díszített, formatervezett tetoválását, ami pasija neve volt. - Na? Szerinted is nagyon menő?
- Abszolút! - hebegte. - De drágám bárki megláthat bennünket!
- Most mit kell tutyimutyiskodni, mi?! Látsz te itt bárkit is? - a hegy aprócska kis dombjához értek, ahol volt egy rozsdásodásnak indult korlát, melynek a tövében kisebb virágzó fa állt. A férfinak eszébe jutott egy vers, mely a dunántúli mandulafáról címet viselte.
- Nem, persze, de azért nem árt az óvatosság... - jegyezte meg.
- Na jó! Meggyőztél! De egy csókot azért ellopok magamnak! - azzal szenvedéllyel magához húzta és megcsókolta.
Ekkor lépett közelebb hozzájuk egy fiatal házaspár, akikről már messziről érződött, hogy halálosan szerelmesek egymásba, és azért választották ezt a romantikus helyszínt, hogy kicsit elbújhassanak a világ kutató szemei elől.
A férfi csak most vette észre - hogy köszöntek egymásnak -, hogy a nő egykori gimis osztálytársa volt, és most dudorodó pocakkal babát várt. Mellette persze az az idióta seggfej, akit úgy kellett szabályosan átrúgdosni az érettségin, mert annyira lusta volt, mint a nagyágyú.
- Szia Andriska! - köszönt előbb a nő, majd amikor könyökkel enyhén hasba bökte pasiját a tesztoszterontitán is köszönt: Hellóka kis csávó! Mi a pálya?!
- Szia Brigi! Üdvözlöm! - nyújtott kezet a kigyúrt seggfej felé, ami később nagy hibának bizonyult, mert a seggfej úgy megszorította szándékosan, hogy Andris csillagokat látott a szemei körül jó hosszú percekig.
- Ki a barátnőd Andriska? - kérdezte gyilkos mosollyal a nő.
Mielőtt a megszeppent, és ebben a végzetes percben totálisan kiszolgáltatott, árva, és megszégyenített Andris a föld alá süllyedt volna szégyenében barátnője azonnal előállt a farbával:
- Szia nagyon örülök a találkozásnak! Dr. Hegyi Patrícia vagyok a felesége! - arcon puszilta a leesett álló, csodálkozó nőt, míg a kigyúrt tahóval lazán kezet rázott.
- Ö... nem is gondoltam volna, hogy a gimi után így kikupálódsz! - fullánkos megjegyzés volt, amit András szinte sosem tudott megemészteni. Ilyenkor valami rejtélye okból mintha újra előtört volna belőle a síró, hisztiző kisgyerek, akit mindig megvertek a suliban, és aki azért hagyja magát, mert elítél mindenfajta erőszakot. Porig volt sújtva, és ezt barátnője is azonnal megérezte.
- ...Na és mióta vagytok ti együtt? - kérdezte hangjában máris párbajra, kihívásra szólítva fel a gimis osztálytárs a másik nőt, aki nem ijedt annyira könnyen meg.
- Akkor kezdem én! - felelte Patrícia, mert megsajnálta szerelmét. - Néhány éve találkoztunk egy vakrandin, és Andris azonnal megfogott, mert gyönyörű verseket ír! - könnyen, érzelmes csók következett, amit viszont - láthatóan -, a másik nő nem tudott megemészteni, így továbbra is megpróbált gyilkos iróniával szúrkálni a beszélgetést.
- És milyen volt Andriskával az ágyban? Mekkora a szerszáma? - kérdezte maró, sértegető gúnnyal, majd nevetett is hozzá. A benga kigyúrt-agyú gorilla szintén felnevetett, ha egyszer már a díjnyertes csaja is így tett. Nem akart semmiből se kimaradni.
- Nos! Szenzációs az én pasim! - halk, bizalmas hangra váltott, hogy a másik nőt valósággal irigy féltékenységbe kergethesse. - Annyira gyöngéd, figyelmes, és adakozó tud lenni, hogy az ember ténylegesen is a mennyekben érezheti magát egy-egy kiadósabb menet után.
Andris nem mert semmit sem szólni. Látszólag pirult, mint a vadalma szégyenében, és bűnbánatában. Legszívesebben ott helyben láthatatlan lett volna, hogy ne láthassák mennyire ellenére van ez az egész szituáció.
- Oh! Vagy úgy! - most a terhes nőn volt a sor, hogy elegánsabb revansot vegyen. - Az én tündi-bündi mackómnak sincsen miért szégyenkeznie! Igaz kis gorillám? Te is igazi macsó vagy! - puszit adott az izomkolosszus napbarnított, deformált arcára.
- Höhö! Na ná! - röhögött idiótán a férfi.
- Hát ez nagyszerű! Akkor mi lassacskán megyünk is, mert most jut eszembe, hogy éttermi foglalásunk van a Lánchíd lábánál és nem szándékozunk elkésni! - azzal Patrícia már húzta volna maga után a megilletődött Andrist, amikor a másik ellenséges nő megállította őket:
- Hékás! Tudom ám, hogy miben sántikáltok! Azt képzelitek, hogy most jöttem le a falvédőről, mi?! Azt hiszed, hogy egy ilyen szánalmas ultra lúzer mint az Andriska majd bármit is adhat neked kisanyám? Hát nagyon tévedsz! Betegre melózhatja magát akkor sem lesz képes megadni azt amit igazán akarsz! Jobb, ha tudod! - villogó szemmel fenyegetőzött.
- Ha ez jótanács akart lenni, úgy azt mondom rá, hogy szarok bele! Az én életemmel egyedül csakis én rendelkezem! Andris igazi nőként bánik velem, és érez engem! Tudod őszintén sajnállak téged Brigi, mert úgy kb. öt-tíz év múlva, ha megszületik a babád - jobb esetben -, rájössz majd, hogy az élet nem arról szól, hogy mennyi lóvéd, meg mekkora tökű pasid, vagy menő kocsid van, hanem sokkal többről! De örülök, hogy megismertelek! Sziasztok! - azzal Patrícia maga után húzta a kissé letargiába süppedt párját, míg a terhes nő főhetett gonosz levében.
Amikor végre sikeresen elrázták a gyilkos párocskát már a Gellért-hegy lábánál jártak közel a Döbrentei-térhez.
- Drágám! Mondd csak? Jól érzed magad?! - nézett megviselt arcára Patrícia. Már éppen sötétedett, így Andrisnak nem kellett feleslegesen megjátszania magát.
- Hát... nem igazán... - vallotta be őszintén.
- Figyelj! Sajnos mindig lesznek ilyen emberek! De ettől még nem szabadna, hogy úgy érezd kifacsarnak csak mert hetvenkednek azzal, hogy nekik mennyire sikerült az élet vagy sem! Ha engem kérdezel nagyon bátran viselkedtél, és most még jobban imádlak, mint néhány perccel ezelőtt. - próbálta vigasztalni, de mivel pontosan érezte a férfit nagyon jól tudta, hogy a megbántott, megsebzett lelket a legislegnehezebb beforrasztani. Már ha ez egyáltalán lehetséges.
- Tudod nagyon jólesett, hogy azt mondtad a feleséged vagyok! - most látszott igazán Andris arcán az őszinte felszabadultság.
- Azért mondtam ezt, mert így is gondolom! Sőt! Már ma megvenném kettőnknek a jegygyűrűket, hogy senki se merjen kételkedni a kapcsolatunkban! - jelentette ki határozottan, ellentmondást nem tűrően.
- Té-tényleg...? - hebegte hitetlenül dadogva.
- A világ legboldogabb nője vagyok, azért, mert ilyen embert találhattam! Tudod mennyire ritka kincs vagy? Ha felnézel az égre a millió csillagok között mindig akad egy-egy ragyogóbb, fényesebb, sugárzóbb, melynek ragyogása bevilágítaná az egész sötét univerzumot! - megsimogatta arcát, és jobban szerette, mint valaha.
Andris meghatódott, de már egyáltalán nem szégyellte könnyeit.

MÉLY PONT

Jaj annak, aki nem tudja önmagát se
méltón-árulón megtagadni,
vagy meghalni egyszerűen s csendesen
- és nem tud némán,
száj-zárral megtűrt csöndben hallgatni.
Ki nem menekülhet önző, ítélkező sorsa elől:
a bizonyosság elől sem halhatatlan szerelembe,
se trópusi paradicsomba,
kikből nem szakadhat fel a méltó megtorlás
ígérete mely aztán kamatostul beteljesül. 

Féreg rágja agymosott-agyát s szívét.
Beszáradt tüske maradt
a félreértett hűség-vallomás is.
- Nem kell bráti kéz, ölelés, vigasztalás
- jaj annak, ki egymaga kell,
hogy viselje megtűrt keresztjét.
Nem foghat rajta boldogság,
egyetértés, párkapcsolati harmónia;
összegyűlik lelkében ingerlékeny indulat,
láva-harag egészen
a szikeként metsző tekintetig
- onnan pereg le alattomban elő,
fokozatosan nehezedik,
akár súlyos betontömb, vagy sziklahát. 

Fölötte csapkodnak elégtelen,
lomha évtizedek,
mint félig vaksi vakondok a tapogató fény felé.
Egy agymosott marionett már a legújabb ismerősöd.
Hiány marcangol, majd emészt fel.
Nem maradhat békesség sem itt, sem ott.
Egyetlen csillag-lélek világít még odabent
s te már aligha találhatsz méltó társat,
hogy megérthessék pokolszomjas kálváriádat.
Mozdulatok, tekintetek elsüllyednek,
besüppednek, ha hagyod.
Két angyal-karja árulók módján fityeg a szélben. 

Giliszták, csúszómászók tekerednek immáron rá,
ki könnyelműen feladta hitehagyott álmait.
Göröngyként görgetik Sziszifuszok módján
megalkuvásuk súlyosbodó terheit a betolakodók.
Úszik - ha kell -, árral szemben is,
délceg, fennhéjázó, büszke ember elhivatottan.
Zsinórón rángatható szalmabáboknak
jelenidőben sohasem teremet babér.
Jaj már annak,
ki nem tudja önmagát megvesztegethetőn eladni! 

 BARÁTI ÉVFORDULÓ

Gurovits Nándor már évek óta nem találkozott régi gimnáziumi barátnőjével. Utólag persze sokkal könnyebb okosnak lenni, hogy vajon igazság szerint kinek az ötlete volt-e a személyes találkozó? Az igazság az volt, hogy Kriszta Állam és Jogtudományi Főiskolára ment, majd meglehetős villámgyorsasággal gyümölcsöző, és ütőképes szakmai pályafutást és karriert épített fel szinte a semmiből második kerületben lévő irodájában, olyannyira, hogy még volt egy kisebb üzleti szintű vállalkozása is, ami szintén szépen hozott a konyhára. Míg Nándornak hagyományos bölcsész diplomája volt, és reménytelen küzdelmet folytatott az egyetem elvégzése után legalább három évig, hogy végre felvehessék a Színművészeti filmrendező-forgatókönyvíró szakára. Persze szinte senkit sem lepett meg - legfeljebb csupán őt magát -, hogy nem vették fel.
Kriszta egy családi házban éldegélt Gödöllő mellett, amihez autógarázs is járt és az egész kertvárosi környezetről ordított, hogy itt olyan feltörekvő, felső középosztálybeli úri sznobok lakhatnak, akiknek jóformán a kisujjukat sem szükséges megmozdítaniuk ahhoz, ha módjuk le akarják nyírni házuk portáján a füvet, vagy saját úszómedencéjükben akarnak csobbanni egy hatalmasat.
,,Az új amerikai álom!" - vonta le saját kissé cinikus következtetését Nándor, amikor unokabátyja elvitte kocsijával a megadott címre.
- Én még ennyire fatöki kriplit mint te nem láttam! Miért nem vagy képes lerakni ezt a vacak jogsit? A leghülyébbek is képesek rá! Nem értem, hogy miért lennél te a kivétel?! - kérdezte kissé hangosabban, vehemensebben tőle unokabátya, aki villanyszerelő is volt, meg afféle mindenes, és szépen kijött az alkalmi felkéréseiből. Kisebb alkalmi megbízásokat vállalt, és nem volt szükséges megerőltetnie magát.
- Hát öreg! Fingom sincs! De ha rájövök akkor te leszel az első, aki megtudja! Köszönöm, hogy elhoztál! - szállt ki
a Fiat kisteherautóból, mely gyors gázt adva elporzott a hangulatos kis utcán.
Nándor annyira ideges, és feszült volt aznap, hogy újra találkozni fog régi gimis szerelmével, mint akinek hascsikarása és totális hányingere is van. Hosszasan émelygésszerű roham jött rá.
,,Vajon mit fog gondolni rólam, ha csak úgy annyi év után elé állok? Az se biztos, hogy még megismer? Sokat változik egy ember tíz év alatt?" - ehhez hasonló kérdések követték egymást gondolatai között. Mire megrágta magában egymás után többször is a dolgait csuromvizes lett nem csupán a kathartikus pánikrohamától mely sorozatosan rátört, de attól a váratlan érzéstől is, hogy mi lesz, ha régi barátnője már nem úgy fog hozzá viszonyulni, mint korábban.
Háromszor kopogott a biztonság kedvéért. A Tenkes kapitánya című sorozatban látott titkos kopogással, mely igen-igen jellegzetes és hamisíthatatlan rangot kölcsönzött azok számára, akik értették a jelentését. Egyelőre semmi mozgás, egyetlen hangot sem lehetett odabentről hallani.
Néhány perccel később pajkos, kiáltozó, játékos gyerekzsivajt, és kutyaugatást lehetett hallani, mely mintha gyorsan közeledett volna feléje. Most mit tegyen? Igaz már felnőtt ember! Harminc éves is elmúlt, de az állatoktól még mindig jócskán rettegett! ,,Nem lehetsz ennyire szánalmas idióta! Legyen végre tököd és köszönj be, ha már idáig eljöttél!" - hallotta fülében a harcias, duruzsoló hangot.
Néhány percbe még így is beletelt mire egy fantasztikusan sugárzó, mosolygós, bombázó hölgy ajtót nyitott. Valóban ő lenne Kriszta, akiért valósággal megőrültek a férfiak, és képesek lettek volna összeverni egymást?! Jócskán bamba, szájtátott ábrázattal kezdte bámulni. Ilyen fantasztikusan bombázó, szupermodelleket is bátran megszégyenítő, sportos, fiatalos, energikus, kétgyerekes anyukával bizony ritkán találkozhat az ember. Legfeljebb csupán egy-egy felkapott sztár, vagy celeb-híresség közösségi média oldalain. És most itt állt testközelen előtte. Szíve vadul kalapálni kezdett. Majdnem kiugrott helyéből, és szó szerint köpni-nyelni is alig tudott.
- Tessék! Üdvözlöm! Kit keres? - kérdezte Kriszta, mintha most látná először.
- Szia Kriszta! Én vagyok az Nándi! - felelte szerényen, szemlesütve kicsit talán bele is pirult a pillanatba.
- Oh! Ez fantasztikus! Annyira jó, hogy el tudtál jönni! Te semmit sem változtál! - több szóra már nem volt szükség, mert a sugárzó hölgy valósággal húzta, taszigálta beljebb régi kedves barátját, és igyekezett a kutyát is jobb belátásra bírni: - Buksi! Menj a helyedre! - parancsolta.
Nándor egy olyan egzotikus szupermodellszépségű anyukát látott, akin szinte minden túlzott tökéletességről, és eleganciáról árulkodott. Mégis a gesztusai, a mozdulatai arról tanúskodtak, hogy megtudta őrizni emberségét, és női empatikusságát.
- Szép nagy kutyátok van! - jegyezte meg gombócszorító rettegéssel hangjában.
- Hát... köszönjük! Gyerekek! Gyertek csak! Vendégünk érkezett! - szólt a kicsiknek, akiket jócskán lefoglalt az új Playstation-játék, és egymással is játszottak, most mint a szorgos kis csibék nyüzsögve kirohantak a tágas, komfortos nappaliból, ahol eddig voltak.
- Gyerekek! Szeretném, ha megismerkednétek a legkedvesebb, legkülönlegesebb barátommal! Köszönjetek szépen! - két hosszú karja mögé bújtak el a gyerekek. A kisfiú volt a félősebb, szótlanul anyukája ruháját markolta, míg a cserfes, harcias kislány rögtön kiált, mintha verset mondana, és bemutatkozott: - Lilike a nevem! - majd játékos grimaszt vágott.
- Igazán örölük kedves Lili! - hajolt le hozzá Nándor és nyújtott kezet. - Neked is örvendek kisöreg!
- Ő itt a Milánka és kicsit szégyenlős! Milánka! Légy jó kisfiú és nyújts a bácsinak kezet! Nem fog bántani!
Milánka továbbra is árgus, félénk, kíváncsi szemekkel tartotta szemmel a messziről idetévedt idegent, és félt kezdeményezni.
- Semmi probléma Kriszta! Nem baj! Majd, ha kedve lesz! - intette le Nándor, mintha semmi nem történt volna.
- Milánka! Kicsim! - hajolt le hozzá gyöngéden. - Ez a bácsi nagyon jó barátja anyunak, és biztos nagyon örülne ő is, ha ti barátok lennétek! Kérlek a kedvemért! Utána visszamehetsz játszani!
Milánka szégyellősen előbújt anyukája ruhája mögül, és kis pufók kezeit előre nyújtotta bemutatkozás gyanánt. Beszélni nem akart.
- Hát szia kisöreg! Üdvözöllek! - rázott vele kezet Nándor, mire Milánka már rohant is vissza a nappaliba kedvenc játékaihoz.
- Bocsáss meg drága barátom! Tudod milyen a gyerkőcök! Csak a móka meg a játék állandóan! - szabadkozott elragadó, főnyeremény mosollyal.
- Fantasztikus gyerkőceid vannak! Gratulálok! És a házatok is gyönyörűségesre sikeredett.
- Jaj, nagyon köszi! De miért álldogálsz tétován! Miért nem ülsz le?!
- Oh! Pardon! Bocsánat! - szabadkozott újfent, majd leült az étkezőben egy árválkodó székre.
- Figyelj Nándi! Mióta is ismerjük mi egymást?
- Hú! Igazad van! Hogy repül az idő! Már a nyolcvanas évek óta!
- Na látod! Inkább huppanj le egész nyugodtan egy kényelmes fotelba!
- Ö... nem szeretném a gyerkőcöket zavarni a játékban!
- Ne butáskodj kedves barátom! A gyerekeknek van saját szobájuk! Mindjárt beküldöm őket! - a mindig kifinomult, elegáns hölgy szavak nélkül is pontosan értette, hogy most komoly, mélyenszántó beszélgetés fog következni. Hátrament a nappaliba és angyali gyöngédéggel beterelte a kicsiket a gyerekszobába, külön megkérve cserfes kislányát hogy vigyázzon az öccsére, majd visszatért a nappaliba valamivel nyugodtabb körülmények közé.
- Tehát... - foglalt helyet, vigyázva hogy össze ne gyűrje elegáns ruháját. - Hol is kellene elkezdeni? Mi újság van veled? Van barátnő, feleség, gyerekek?
- Hát... ez így együtt már három kérdés!
- Jaj, bocs! Hát látod valami nem változik! De mesélj csak! Mi történt?
- Volt valakim, aki kerek perec otthagyott a Polgármesteri Hivatal előtt talpig öltönyben, jócskán megszégyenítve, vérig sértve.
- Jaj, édesem! Ez borzasztó! - máris mellé ült, és megpróbálta megvigasztalni. Párszor végigsimított kimerültnek látszó pufók arcán. - De mégis hogy tehetett az a nő ekkora szemétséget?!
- Ne is mondd! Szerintem annak a nőnek még a szíve is fekete volt! A gond csak az, hogy megpróbáltam öngyilkos lenni miatta, és a nagymama pofozott fel!
- Édes Istenem! Te most ugye szórakozol velem Nándikám??? - döbbent meg a félelemtől. - Miért nem hívtál fel, vagy szóltál valamelyik őszinte barátodnak, hogy gondban vagy?!
- Bocsáss meg, de ha valaki, akkor te igazán tudhatod, hogy jóformán sosem lehettek olyan barátaim, akik kiálltak volna mellettem! - felelte szomorúan, mint aki megint megbántódott.
- Jaj, Nándi! Ezt muszáj lesz orvosolnunk! Nemsokára itt a nyári szünet, és nekem is egy kicsivel több időm lesz, mert a férjem elviszi a srácokat kirándulni, és mikor mi szépen újra kivesézhetjük a dolgokat! Hát komolyan mondom én nem térek magamhoz! És hogy találkoztál te az exmennyaszonyoddal?
- Hosszú história! Nem is szeretnélek ilyesmivel untatni! A lényeg! Javíthatatlan romantikus ember vagyok. Elmentünk együtt nyaralni. Homokos tengerpart, költői naplemente. Néhány pálmafa, gyertyafényes vacsora az óceán partján, majd egy félbevágott kókuszdióban két eljegyzési gyűrű. Akkor úgy éreztem, megtaláltam, aki mindig is hiányzott ebből a hányatott életemből. De mint utóbb kiderült csúnyán átvert!
- Mindig is tudtam, hogy te azért megadod mindennek a módját, ahogy kell, de már megbocsáss ez igazságtalan és nagyon szemét dolog volt a barátnődtől! Ha engem kérdezel én most rögtön felpofoznám, és úgy megrángatnám a haját, hogy kitépnék jó pár szálat tövestül! Micsoda egy ócska lotyó lehetett! - jegyezte meg undorral, és ellenszenvvel hangjában.
- Kérlek... próbáljunk meg másról beszélni! Rendben?!
- Oh! Persze! Bocs! Hát azt hiszem, hogy én megtaláltam a helyem a világban! Sokan nem hittek a kapcsolatunkban a fránya korkülönbség miatt, de amint láthatod remekül kiegészítjük egymás igényeit.
- Szabad megkérdezni, hogy ismerkedtél meg a későbbi férjeddel?
- Jaj, te kis aranypofi! Ne légy már ennyire zavarban! Ez természetes! A belvárosi Bazilika-tér mellett volt egy szakmai konferencia amin sajnos munkaügyben részt kellett vennem, és halálosan untam a dolgot, de azonnal kiszúrtam egy magas, jóképű férfit, és tessék megtörténtek a dolgok! Persze lehet, hogy én voltam a nyomulós, és a temperamentumosabb, amire te azt mondanád: tűzről pattant, de élveztem a dolgot, és a szex is maga volt a mennyország, mert mindketten egyetértettünk a gyerekekkel kapcsolatosan! Tehát úgy gondolom nagyon jó partit csináltam!
- Ez tényleg csodásan hangzik... - kedvetlenedett el, hiszen saját kisiklatott életére gondolt.
- Jaj ne légy már ennyire búvalbélelt hékás! Inkább lazíts! Élvezd a szabadságodat és a szingliségedet! Tudod ki ment férjhez megint? - kezdett pletykálkodni.
- Nem, kicsoda? - nézett rá érdeklődő szemmel.
- A te Stefikéd! Valami olasz focistához!
- Miért nem vagyok meglepve?
- Hát, ami igaz, az igaz kicsit gyöngédebben is bánhatott volna veled a törtető kiscsaj! De úgy hallottam, hogy a férje valósággal elhalmozza! Persze kérdéses, hogy boldog-e egy ilyen kapcsolatban az ember, vagy minden mozdulata csupán a külvilágnak szól? Jut eszembe! Muszáj eljönnöd a gyerekek szülinapjára is! Előtte időpontot egyeztetünk! Eljössz, beszélgetünk, ól érezzük magunkat! Persze semmi kényszer csak ha van kedved hozzá! Ismerek néhány angyali hölgyet, akik igazán, szívesen megismerkednének hozzád hasonló, romantikus emberekkel! Már ha te is érted mire gondolok? - ravaszkás mosolyféleség terült el hibátlanul hófehér fogsorú száján.
- Az tényleg remek lenne! - kicsit jobb kedvre derült, és már nem volt annyira feszélyezett mint amikor idejött.
- Mondhatok valamit? De nagyon szépen megkérlek, hogy ne sértődj meg! Oké?
- Parancsolj! Tessék!
- A gimiben nagyon szerettelek volna őszintén megismerni. Ki tudja? Talán még a szalagavatón is együtt kellett volna táncolnunk! Mindvégig nagyon mélyen éreztelek, és a sorozatos sírások, és kisebb-nagyobb megaláztatások is legalább annyira fájtak nekem is, mint neked! Az osztálytablón is jó lett volna, ha kicsit gyakrabban mosolyogsz, de te mindig lehajtott fejjel, behúzott nyakkal néztél, mint aki a vágóhídra megy! Annyira szerettem volna segíteni neked, amiben csak tudok, de érettségi után szó szerint totálisan felszívódtál az életből, és köddé váltál!
- Igen... nagyon nehéz idők jöttek. Nemrég elveszettem az apámat is...
- Jaj! Fogadd őszinte részvétem! De hát! Hogy történt?
- Kétoldali infarktus! A doki szerint nem érzett semmit. Azonnal elvitte! Akkor voltam harmincnégy.
- Jaj, kis drágám! - újabb simogatás, vigasztalás következett, és Nándor végre kicsit úgy érezhette magát, mint aki tényleges tartozik valakihez, még akkor is, ha tudta kapcsolatait új alapokra szükséges helyeznie.

 KÉT SZÍVVEL

Két szívvel gondolkodott a világgal kapcsolatos dolgokról. Édesanyja magyar volt, míg forróvérű, mediterrán apja olasz. Apai olasz nagyszülei Bergamo városától nem messze éltek, és miután az első unoka volt az ideg-igen nagy családban teljesen természetes, hogy agyba-főbe elkényeztették. Mégis, ha Stefit arról próbálta bárki is megkérdezni kíváncsiskodva mi az, ami nagyon hiányzik számára a világból ő egészen biztosan kapásból rávágja: az elfogadás és a kölcsönös szeretet.
Kislányként nagyon távolságtartó volt főként amikor először kellett neki egy magyar óvodában megtanulni magyarul gondolkodni, és beszélni. És már itt észrevehette, hogy a magyar kisgyerekek is különféle baráti, vagy épp gonoszkodó táborokra, csoportokra oszlanak. Édesanyja gyakorta vigasztalta megbocsátható, amolyan kegyes hazugságféleségekkel: - Tudod miért bántak veled így? Azért mert amitől a legtöbb ember fél arra mindenki kisebb-nagyobb bántásokkal, heccelődésekkel reagál, amíg meg nem ismerik a másikat.
A helyzet nem sokat változott akkor, amikor szülinapi zsúrjain, ahova szintén igyekezett meghívni kis barátait tortabontásra került a sor, és elhangzott a ,,Boldog Szülinapot" kezdetű kissé agyonerőltetett, giccses dalocska. Az egyik kisfiú szabad, pufók kezecskéivel betúrt a tejszínhabos oroszkrém tortájába és egyenesen Stefi gyönyörű selymes barna hajába kente mondván a szemüvegével olyan mint egy kis béka! Stefi apja Roberto temperamentumos olasz mentalitással persze azonnal felszólította a gonosz kisfiú anyukáját, hogy a kisgyerek azonnal kérjen bocsánatot megbántott kislányától különben megteszi a megfelelő lépéseket, mire mind a gonoszkodó kisfiúcska mind pedig a kissé magából kikelt, temperamentumos anyuka szinte azonnal elhagyták Stefiék házát.
Később a gimnázium harmadik évében történt, hogy Stefi végre valahára igazán szerelmes lett egy csodabogár, kövér fiúba, akinek szintúgy roppant kevés barátja akadt, és mindenki hülyegyerekként bánt vele. Eljött a november 28-ai jeles névnap, és Stefi szabályosan köpni-nyelni is alig tudott, amikor barátja virágot adott neki, méghozzá térdelve, mint aki szabályos lánykérésre készülődik:
- Kedves Stefi! Fogadd kérlek sok szeretettel! Isten éltessen!
- Én... nagyon... köszönöm! Hű! Nem is tudom, hogy mit mondjak...? - annyira magánkívül volt a hirtelen jött meglepetéstől, hogy szinte nem is jutott szóhoz.
A drámai tótágast álló fordulat azonban csupán csak most következett, mert hirtelen váratlanul a semmiből előbukkant hihetetlenül gusztustalan, és alattomos módon egyik kebelbarátnője aki szent küldetésének tekintette, hogy az olyan idiótának bélyegzett lúzereket mint Feri végleg lekoptassa, és ha ehhez az kell, hogy igazságtalanul, és vérig sérthesse a másik embert, ám legyen.
- Mi a fenét keresel te itt, mi?! Száj le az én barátnőmről te kis pöcs! - vágta az arcába, mire Ferin bizony jócskán meglátszott a meghökkent megilletődöttség, olyannyira, hogy nemsok híja volt, hogy ott helyben el ne sírja magát ettől a kétszínű, és alattomos lánytól.
- Én... nagyon sajnálom... Stefi... - nyögte ki, majd inkább szégyenében kiviharzott a közeli folyóson lévő férfimosdóba és csöndesen elbőgte magát.
- Nem is értem Stefi, hogy hogy a fenébe engedhetted, hogy egy ilyen puhány kis idióta pöcs rád másszon?! Ha még egyszer a közeledbe jön esküszöm az égre, hogy megetetem vele a saját golyóit! - villogott párat tekintete.
- Laura! Megtudom magam védeni! Ez nagyon aljas tett volt, még tőled is! - vágta ki magát barátnője gyűrűjéből. Majd megpróbálta megtalálni az időközben totálisan magába zuhant, reménytelenül szerelmes kamasz barátját, aki tényleg csupán csak méltóképp felakarta köszönteni őt.
Géza a fiú vécében bújt el abban a becsukható ajtójú mellékhelységben, ahol legfeljebb a néma csönd, és a visszhang lehet egyedüli társa az embereknek, és vigasztalhatatlan keservességgel siratta elpocsékolt lehetőségeit. Stefit ellenben csak most kezdték igazán kényeztetni, pátyolgatni kisstílű barátnői, akik ezt is a szívességek, és nem csupán a barátnői gesztusaik számlájára írták.
- Stefikém! Mi a nyavalyát akarsz te ettől a lúzer idiótától? - kérdezte Andi, aki nagy intelligenciájú lány volt, és nagyon imponált számára, ha másokat kapásból lealacsonyíthatott, hogy ezzel jelképesen is hízeleghessen túlfűtött egojának.
- Ugyan már Andikám! Szerintem Gézuka nagyon aranyos srác! Olyan mint egy halálra rémült kis sündisznó, aki eltévedt az életben! Magunk között szólva szerintem azt se tudja mi fán terem a szex! - jegyezte meg egy másik közkedvelt barátnő.
- Ezt most rögtön fejezzétek be! Szemét dögök vagytok! Tudjátok csak meg! Hogy szabad valakit, aki nektek nem szimpatikus így megalázni, és tönkretenni?! Ti nem vagytok normálisak esküszöm! - fakadt ki Stefi, hiszen a lelk mélyén nem tűrhette az igazságtalanságot, és a gonoszkodást sem.
- Most mit véded azt a hájas dagadékot? Csak nem szerelmes vagy bele?! - kérdezte a harmadik barátnő.
- Semmi közötök a magánéletemhez! Most pedig inkább áruljátok el, hogy hova tűnt Géza különben megyek az ofőhöz, és az nem lesz kellemes!
A fenyegetőző, komoly hangnemre úgy tűnt meglehetősen érzékenyen reagált a legtöbb barátnő, mert kicsit megpróbálták visszafogni magukat.
- Hé kisanyám! Nem kell mindjárt fejjel menni a falnak!
- Igen szivikém! Nem kell úgy mellre szívni a dolgokat!
- Stefi! Mi mindannyian a barátaid vagyunk már elsős korunk óta! - mondogatták, mintha csak önigazolást,
jól hangzó mentséget akarnának gyártani önmaguknak.
- Tudjátok mit! - vett egy mély levegőt haragjában. - Le vagytok ti szarva mindannyian! Soha többé nem állok szoba veletek! Nemsokára úgy is vissza kell mennem Bergamóba!
- Jaj, ne ízélj már kis csaj! Mi tényleg nem akartunk semmi rosszat!
Stefi a nap hátralévő részében egyik barátnőjével sem állt már szóba. Géza csak jó sokára a harmadik, vagy a negyedik óra környékén sétált be hátizsákosan, kisírt szemeivel az osztályterembe, ahol dermedt, néma, meghökkent csend fogadta, és persze mindenki egyetlen dologra volt kíváncsi: vajon mi lesz most ezek után?!
Következett a nagyszünet. Kemény, viszontagságos húsz perc, amit a többség általánosságban a szabadban, a folyosón, vagy ha jó idő van - az udvaron szeret eltölteni. Géza ellenben szinte mindig a teremben maradt.
Voltak osztálytársai akik néma egyetértésben azonnal kiviharzottak a teremből, és inkább nem mondtak feléje semmit, míg akadtak - főként a lányok köréből -, rendesebbek, akik megpróbálták őszinte, vigasztaló, becéző szavakkal kicsit felvidítani a lelkiekben romokban heverő osztálytársukat.
- Gézuka! Nézd csak! Annyira fáj, hogy így kell látnom téged! Te mindig egy vicces, tréfás, bohóc voltál. Muszáj túllépned ezen az egészen. - majd sokan meg is simogatták pulóverét.
- Hát hapsikám! Ezt most saját magadnak főzted ki, akkor edd is meg! De tény! Kurvára elbántak veled haver! - szóltak hozzá a fiúk közül többen, majd ők is kisündörögtek a teremből míg végül egyedül Stefi maradt odabent.
Géza megérezhette, hogy valaki motoszkál a padok között, és mint valami suttogó árnyalak egyre közelebb, és közelebb merészkedik, míg végül szinte már testén érezte a másik leheletét.
- Figyel Géza! Én... annyira sajnálom ezt az egészet... leülhetek...? - kérdezte a lány mardosó bűntudattal.
Géza nem szólt semmit. Maga elé meredt, füzetébe bámult, aminek a hátulsó lapjaira firkálgatott éppen valamit csakhogy sikertelen elterelhesse zaklatott figyelmét.
- Kérlek mondj valamit! Beszélj hozzám! Most komolyan? Ne hülyéskedj már! - Stefinek reménytelennek tűnt minden próbálkozása.
- Te sem vagy különb mint a többi! - jegyezte meg lemondó keserűséggel, mintha epét érezne szájában.
- Kérlek ne légy velem ilyen goromba! Én nem akartalak megsérteni...
- A gonoszságra és a szemétségre nincs mentség! Fogadd el!
- Nemsokára december végén visszaköltözöm a szüleimmel Olaszországba... - válaszolta, mintha saját gondolatai között szeretett volna rendet tenni, vagy másra szeretné terelni a témát.
A kamasz, megbántott fiatalember nem válaszolt semmit. Nagyon úgy tűnt, még jócskán meg kell emésztenie, hogy egy számára rendkívül fontos, szeretett személytől kell örökre búcsút vennie.
- Annyira sajnálom... ne haragudj, hogy csak most szólok, de nem akartam... még fájdalmasabbá tenni... - Stefi határozott, erős egyéniségnek tartotta magát, aki ritkán enged meg magának heves érzelmi kitörést. Szemüveges arcáról gyöngyökként hulltak alá a nehéz könnycseppek csendesen.
Géza rögtön észrevette, hogy a számának kedves lány sírdogál, így szó nélkül máris tiszta zsebkendőt adott neki, hogy törölje le a keserű könnyeket.
- Szeretlek... - suttogta a levegőbe. Mintha a szavaknak már nem is lenne különösebb értelmük.
- Géza... én is nagyon kedvellek! - hajolt közelebb hozzá és gyöngéden megpuszilta pufók arcát, amitől a srác rögtön elpirult, és hevesen kezdett verni összetört szíve.
A búcsú napja egy barátságtalan, zimankós december huszonegyedikei napra esett. Az egész osztály különösen csöndes, és meghökkentően visszafogott volt. Holott tegnap még valóságos fülsüketítő ricsajt csaptak a karácsonyi ajándékkosár körül, amikor minden diák megajándékozta egymást. Most szótlan, tompa csend telepedett rá mindenkire. Mintha lelkük mélyén megérezték volna, hogy egy nagyon fontos valaki távozik tán örökre eddigi kamasz életükből. Vajon találkoznak-e még vele, vagy megszakít maga körül minden kapcsolatot? Kérdések-válaszok lehetséges összefüggései kergetőztek agyuk fogaskerekei között.
- Hát drága Stefikém! - emelkedett szólásra a kissé beképzelt, arrogáns osztályfőnöknő, aki saját hangjával is tökéletesen elégedett volt. - Annyira hiányozni fogsz nekünk! De azért ígérd meg, hogy majd tartjuk a kapcsolatot! - teátrálisan kétoldalról megpuszilta, majd meg is tapsolta tanítványát, mire az osztály többi tagja is ezt tette Géza kivételével, aki csöndes mogorvaságba igyekezett elfojtani feltörő érzelmeit.
- Köszönöm Kati néni! Köszönöm mindenkinek! - felelte meghatottan Stefi az osztály felé fordulva. - Megígérem, hogy tartani fogom veletek a kapcsolatot miután berendezkedtem Bergamóban! Ujabb viharos taps, majd kisebbfajta búcsúzkodás következett. Laura - mint díjnyertes, védelmező legjobb barátnő máris jogot formált arra, hogy érzelmesen, hosszantartón búcsút vehessen Stefitől, majd őt követték sorrendben a többi lányok is. Végül következett a kicsengetés és mindenki villámgyorsan szétszéledt. ,,Még hogy a búcsúnk is boldogít!" Nagy büdös frászkarikát!
Géza még mindig középső pad utolsó asztalánál ült. Úgy meredt bámulva maga elé, mint akiben egy egész megmaradt világegyetem összedőlni látszik. Viaskodott önmaga zavaros gondolataival is.
Stefi is érezte szívében, hogy ilyen barátja, és diákkori titkos szerelme talán életében nem lesz. Befolyásos olasz apja majd kerít egy olasz, gazdag férjet számára, akinek szül egy rakás gyereket, és aranykalitkás élete lehet, de érzelmek, és őszinte szerelem nélkül.
- Nézz rám! - kérte. Nem akart sírni megint, de érezte nem úszhatja meg. - Tudod mit Gézuka! Megígérem neked, hogy sok képeslapot küldök neked és leírom a Bergamói címemet is. Sokat levelezünk egymással! Mit szólsz?
- Jól hangzik... - felelte halkan. - Nagyon fogsz hiányozni!
- Te is nekem! - lépett közelebb az asztalhoz, majd előbb szorosan megszorította szerelme kezét, aztán igazán, őszintén megcsókolta húsos ajkait. - Gondoljunk egymásra mindig! - búcsúzott, és inkább kiszaladt a teremből, mert nem akarta még fájdalmasabb, még kiszolgáltatottabbá tenni a vele maradt érzéseket, és a búcsúzást.
Néhány hónapra rá elkövetkezett a nyári szünet és Géza különös képeslapot talált a postaládában. Félig olasz-magyar nyelven. Kiderült, hogy Stefit felvették a Jogi Kar Bolognába, és nagyon szeretné, ha Géza a nyári szünetben megtudná látogatni Olaszországban. Már alig várja a találkozást.
Gézának már jó párszor el kellett olvasnia a kellemes képeslapot, hogy végre merjen hinni a második újrakezdés lehetőségében.

KESERŰ KOLLÁZS

A türelmetlenségtől már összesűrűsödött levegő
betűremkedik az emberek szikes bőre alá.
Már-már szitkok, alattomos érzelmi játszmák veszélyes,
mérgezett nyílvesszeje röpköd fejünk felett.
A végtelenített, sűrű-iszamos éjszaka
vándor-prostituált Angyalokat teremt.
Esélyeit latolgatja még folyamatosan a későn érő.

Lesz-e még vajon bárhol is maradása?
Vagy tán jobb ha már most a Senkiföldjére költözik?!
Eladható tolvaj-kezekben nem úgy érződik
már a kézfogás sem, mint egyébként.
Hófehér tüllruhában libegnek partiarc-királynők
s már azt is képzelhetik magukról, hogy az élet császárnői.
Ezerszer meghalt s ezerszer feltámadott,
végzetes Mindenség-szerelmek lángoszlopai
sebesítik egyazon megkeseredett szívet.

Akarni kéne, hogy igazabb,
hogy még megmenthető legyen
- de már minden összenyom,
s a Lét egyre viszontagságosabb, vagy nehezebb!
- súlyos kolonc-láncok kötözik egymáshoz
a megalkuvó múltat s az ordító Jelent.
Elfáradt tán már rég az emberben
hinni akarás a tettvágy?
Szótlan, mégis egyre beszédesebb fekete gyöngy
vacog fogcsikorgatón arcok fenekén.
Roncs-napok, buborék-nappalok között
egyre kevésbé lehet megtanulni
az életben maradás tartós módszereit.
Nagy zsíros álmok között
fekete hallgatások fekszenek,
akár kiterített tetszhalott.

Szélcsendek gyöngéd ölén kellene éldegélni valahol,
akkor át megérthetnék odakint,
hogy a burok-magány mint titkos köppeny
vagy csomagolópapír igenis szükséges.
Jaj! A legtöbben azonmód visszarettennek
saját önzőségük egocentrumától.
Szószékek hazug propagandájának
inkább mindenki fordítson önként hátat.
A felsőbbség már minden esetben metsz,
élez, s könyörtelen?!
- Magunk helyett mindig ott
remeg a visszafojtott visszhang a békével:
boldogulás-idillel kecsegtető, nyílt seb.
Feszülnie kellene mindenkiben
a megértésnek éppen úgy, mint a türelem-szálnak?!

BARÁTI SEGÍTSÉG

Nem volt kleptomániás. Nem is igazán értette, hogy mit is jelent ez az igen-igen egyszerű, mégis összetett fogalom. Még egyetemista volt, amikor apja váratlanul infarktusban meghalt, és mivel anyja napjában többször is figyelmeztette a maga prédikálásra hajlamos, teátrális jellemével, hogy ne költsön sokat, épp csak annyit, amennyi feltétlen szükséges - már amennyiben tankönyvek vásárlásáról van szó -, akkor a helyzet érthető. Csenge azért lopott tankönyveket, és szépirodalmakat, mert egész egyszerűen szüksége volt ezekre a tárgyakra, ahhoz, hogy sikerrel vehesse fiatal felnőtt élete sziszifuszi, hajótörött akadályait.
Államilag finanszírozott barátnői bezzeg a megkapták, gusztustalan rózsaszín kartonált kártyaalakú jegyzetbonójukat annyira könnyedén hajították a bűzös szemeteskosár fenekére, mintha egyenesen kiváltságot gyakorolnának valami, vagy valaki felett. Eszük ágában nem volt csak halványan utalni rá, vagy megkérdezni csoporttársnőjüket, hogy: ,,Te figyelj! Nagyon szívesen neked adom a jegyzetboltos utalványaimat! Így legalább segítek neked is!"
Csenge így sem volt az a tipikus bánkódó, vagy minden csipp-csupp kis ügyön magát elbőgő kislányos típus. Szerencséjére a bimbózó kamaszkor kezdetén teste annyira megnyúlt, akár egy létra, és a rút kiskacska, pattanásos, szemüveges kislányból olyan bombázó, talpraesett nő lett, hogy akik gyerekkorában ismerhették szabályosan átnéztek a feje felett, vagy nem akarták megismerni. Stílusosan, egyénien, provokatívan öltözködött. Ha nyári szoknyához túrabakancsot akart felvenni senki se mondott ellent akaratának. Imádta a keménykalapokat. Úgy gondolhatta, hogy ezzel könnyedén elrejtőzhet mások kutató tekintete elől.
- Az nem lehet, hogy te volnál Csenge! - bámultak rá kigúvadt, bamba szemekkel, szájukat tátva. - Hadd nézzelek csak meg szépségem! - kérlelték régi ismerősei.
Csenge ugyanakkor igyekezett mindent az emberség és az igazság összefüggéseiben látni. Azaz, ha előszeretettel szégyenítették meg kövérsége, vagy csúnyasága miatt régi osztálytársai, akkor igenis bosszút állt. Ez lehetett például a volt osztálytársnő aktuális pasijainak azonnali meghódítása, elcsábítása, de olyan nyálcsorgatón, hogy az illető barátnő szeme valósággal szikrázott a gyűlölettől, hogy Csenge ismeretlenül is képbe került, vagy pedig búgó, szexis hangon arra kért olyan volt fiú osztálytársakat, hogy pucér meztelenül szaladgáljanak valamelyik forgalmasabb bevásárlóközpontban, ha igazán szeretik őt, vagy - ami ennél fontosabb -, igazán le akarnak feküdni vele.
S bár egyesek számára ez olcsó, kétszínű, és számító eljárásnak tetszett Csenge úgy érezte már éppen eleget szenvedett, és tűrt egy rakás égető stigma-sebet sikeredett begyűjtenie a hosszú, méltatlan, megalázó évei során, így minden joga megvolt hozzá, hogy könnyű, mégis jogos bosszút állhasson azokon, akik bántották.
A Rákóczi úton mindig is szeretett sétálgatni. Ha annak idején sikerült volna a Színművészetis felvételie - ki tudja? - lehet hogy azóta már filmekben is szerepelhetne, vagy egy interaktív, performanceos színház tagja lehetne. Vonzotta a festészet, és a fény-árnyékolás grafikai megoldásai, ám valósággal a falra mászott volna, hogy férfi vagy női aktképeket kellett volna egy álló szemeszteren keresztül pingálnia képzőművészetis hallgatóként. Arról már nem is beszéljünk, hogy valamelyik okostóni, tudálékos tanár megszégyenítette a csoport előtt, akkor azt csakugyan véresen komolyan vette volna, és inkább azonnal kapásból otthagyja az egyetemet.
Kedvenc könyvesboltja tért be, hogy megnézze a pár hete lecsengett könyvnapi újdonságokat. ,,Bezzeg a kortárs irodalom legjavát mindig a legalsó polcokra rakják!" - bosszankodott, mert nem értette ennek az egésznek ugyan mi köze lehet a reklámmarketinges fogásokhoz. A hátsó részhez ment, ahol a verseskötet polc állt rajta kortárs költők újabb nyúlfarknyi, papírvékony füzetméretű verseskötetei. Találomra leemelt egy-két kötetet és belelapozott, majd azonnal a a könyv hátoldalára sandított és megállapította, hogy alig 190 oldalért 4200ftot elkérni valóságos rablás még a mostani groteszk, szűkös világban is.
Gondolt egyet. Türelmesen, éberen, óvatosan körülnézett és miután meggyőződött róla, hogy az eladók unatkozó üzemmódban lustálkodnak úgy döntött, hogy a kedvére való, vastagabbnak tűnő köteteket belesüllyeszti hátizsákjába, majd folytatja a böngészést.
Következett a félemeleti filmes részleg, ahol jobbára új DVD-ket, képregényeket, gyerekkönyveket, és filmes könyveket lehetett vásárolni.Az utóbbi másfél évben arra az elhatározásra jutott, hogy megpróbálkozik az autodidakta forgatókönyvírással. Ki tudja? Hátha szerencséje lesz! Bár saját bőrén volt kénytelen tapasztalni, hogy mostanság a Színművészeti sem éppen a lehetőségek hazája. Szerencse dolga, vagy csupán valaki jó helyen volt jó időben? Fogas kérdés!
Könnyed léptekkel szaladt fel a lépcsőn. Közvetlen a legfelső lépcsőfok mellett volt egy kisebb asztal amin színes reklámprospektusok árválkodtak, míg az asztal mögött egy halálosan unalmas, közönyös fiatal lány rágózott egykedvűen, miközben nézett ki a fejéből, mintha éberálomban lenne.
- Jó reggelt! Szia! Mi újság? - kérdezte Csenge. Semmi választ nem kapott. Pedig gondolta, hogy megpróbálja kicsit feldobni a már így is velejéig tunya, és lusta hangulatot. Tovább ment, és a hátsó sorban a filmek részlegnél máris ráakadt arra, ami mintha egyedül csak rá várakozott volna. ,,A forgatókönyvírás gyakorlati alapjai" című könyv mintha csak a hozzá hasonló vállalkozószellemű, kreatív embereknek lett volna kitalálva. Azonnal berakta a hátizsákjába, és még megnézte a legújabb életrajzi könyveket. Amióta Bob Dylannak adták az Irodalmi Nobel-díjat azóta mintha az önéletrajzi témájú könyvek iránt is megnőtt volna a kínálat.
Előrébb ment, ahol a legújabb DVD-k voltak kirakva. Gyorsan átfutotta a kínálatot. Holt költők társasága. Aki legyőzte Al Caponét. Pokoli torony.
,,Miért nem tudnak manapság olyan filmeket gyártani, melyek nem tömegcikkek, és nem tömegigényeket elégítenek ki, de amik olyan történetek, melyeken az egyszerű embereknek is érdemes lenne kicsit elgondolkodniuk?" - tette fel magának a kérdést.
Pár kedvenc DVD-t is lazán süllyesztett hátizsákjába, anélkül, hogy a lusta, álmos lány az asztalán akár csak egy percre is felnézett volna. S miután sehol sem látott bolti kamerákat a totális lebukás veszélye nagyjából a nullára redukálódott.
Könnyed sétáló lépésekben ment le a félemeleti lépcsők labirintusán, majd egyenesen a pénztárhoz ment, ahol ugyancsak húszas éveiben járó, szemüveges, könyvtárosalkatú lány üldögélt.
- Szia! Hogy s mint? Tessék! - kezében találomra egy kötete szorongatott. Nem nézte meg miről szól a könyv, csupán csak az árát. 1990ft! Igen! Ez éppen kapóra jöhet. Mintha azért mégiscsak vett volna valamit.
- Jó napot kívánok! - köszönt egykedvű tompultsággal a fiatal pénztáros. - Shopkártya, kuponkód van-e?
- Nem szükséges! Csak ezt a könyvet fizetném ki! - tolta készségesen keze elé az olcsó könyvet.
A pénztáros egykedvűen húzta végig a könyv vonalkódját a digitális kasszarendszeren, majd közölte az árat, és miután Fruzsi fizetett tovább is engedte.
- Köszönjük, hogy nálunk vásárolt!
- Én köszönöm! Kellemes napot! - köszönt, majd kisétált anélkül az üzletből, hogy bárki is megnézte volna hátizsákja valódi tartalmát. Viszonylag gyorsan hazaért a nyolcas busszal, majd átvágott a játszótéri, festői parkon, hívta a panellakás liftjét és perceken belül a szülei lakásában, és saját szobájában találta magát. Többen is kérdezték, vallatták, hogy miért nem hagy már végre itt mindent csapott-papot, és költözik el, vagy megy ki külföldre. Szíve azt mondta tegye, amihez kedve van, ám józan esze mindig maradásra bírta. Tökéletesen tisztában volt minden szervezésbeli és egyéb logisztikai összeköttetéssel, melyet a valóban eredményes külföldi utazást jelentett volna. Nem vitás, voltak ismerősei, akik csak a nagy hecc, meg buli kedvéért rucccantak át egy görbe hétvégére Angliába, vagy a tehetősebbek Miamiba, de azok, akik azért a boldogulás, munkavállalás és az új élet reményében mentek ki pontosan érezhették, hogy nagy fába vágták a fejszéjüket.
Éles berregést hallott. Valaki felcsengette lakását a kaputelefonon. ,,Ki a fene lehet az? Elvégre ma nem ment be az egyetemre!" - töprengett, majd beleszólt a kagylóba: - Halló... Ki az?
- Én vagyok csajszi! Légyszi! Engedj be! - kérlelte egy női hang.
- Jól van bejöhetsz, ha tudod a varázsigét!
- Jaj, ne hülyíts már! Több mint tizenkét istenverte éve nem hallottam!
- Akkor igazold magad!
- Jól van Robert Gida! ,,Édes álmot, jó éjt! Mindent amit kis szíved kér!" Most jó? Boldog vagy?!
- Rendben! Jöhetsz! - kinyitotta a bejárati ajtót.
Már nem is emlékezett, hogy miért is szakadt meg váratlanul gyerekkori barátnőjével a kapcsolata. Meglehet, az élet egészen egyszerűen más játékszabályt diktált kettejüknek. Mégis nagyon megörült, amikor barátnője kilépett a liftből. Hol voltak már azok a jellegzetes bulizós, fiúzós,kamasz évek! Nem igaz?
- Szia! Jó helyen járok? Csengus te vagy az? - lepődött meg Kinga, aki látszólag nagyon örült a viszontlátásnak.
- Szia Kingus! Fantasztikusan bomba formában vagy! Fordulj csak körbe! Hol vetted ezt az isteni rucit?
- Nekem is tetszik csajszi! A torkálóból vettem alkalmi áron! Bezzeg külföldön még ezekért a göncökért is horribilis összeget elkérnének. De inkább magadról mesélj! Férj, gyerek van-e?
- Ne viccelj! Gyere be! - invitálta mosolyogva közben folyton mesélt új életéről.
- Úgy látom a szüleid lakása mit sem változott. Tényleg? Hogy vannak az őseid?
- Kösz a kérdésed! Apu négy éve halt meg, anyu vagy itthon van, vagy a nagyinak igyekszik segíteni, amiben csak tud! Én pedig az egyetemisták ingázós, stresszes életét vagyok kénytelen élni, amíg ki nem lépek majd a valódi életbe!
- Jaj Csengus! Ez borzasztó! Őszinte részvétem! De Feri bácsi mindig olyan kisportolt, egészséges ember hírében állt! Beteg volt?
- Hát... két doboz cigi volt a napi adagja plusz a hangulatkitörésekkel egybekötött idegeskedés! A dokik azt mondták, hogy a szervezete egyszerűn nem már nem bírta ki az állandó terhelést.
- Biztosan totál kész voltál! Ugye?!
- Az igazság az, hogy apu temetésén jöttem rá arra, hogy anyuval, és a nagyival csak saját magunkra számíthatunk, mert a díszes rokonság, és a piócákra nincs szükség! Borzalmasan felkavaró volt! Odahaza együtt sírtunk! Estefelé elmentem egy bárba és jó pár pohár vodkanarancsot leküldtem a torkomon! Ha érted mire gondolok?
- Ne is mondd! A mostani világ kurva szar! Ez az igazság!
- Ja! - eszébe jutott, hogy régi barátnője vendég. - Kérsz esetleg valamit...?
- Egy kis tejeskávét szívesen meginnék!
- Persze! Máris! - Kiviharzott a konyhába és a kotyogós, ősréginek látszó kávéfőző máris köhögni kezdet a sűrű, fekete létől, ami a száján jött ki. - Tejes, tejszínt, cukrot?
- Egy kis tejet!
- Oh! Persze! - elővett két porceláncsészét! Elvégre az ember nem mindennap találkozik gyerekkori barátjával. Vagy legalább is nem mindig.
- Tessék parancsolni! - hozta ki mind a két csészét egy műanyag tálcán. Bravúrosan egyensúlyozott, mert egy csepp sem veszett kárba.
- Oh nagyon köszi! Életmentő táplálék! - kicsit mohóbb kortyokban kezdte inni saját adagját.
- Nem szeretnélek vegzálni, de ettél ma bármit is? - kérdezte Csenge töprengőn.
- Persze! De azért egy szendvicsnek is örülnék!
- Szalámis, vagy sonkás?
- Tökre mindegy!
Csenge készített egy szendvicset is! Nem mondhassa róla senki, hogy szőrösszívű, pláne azt, hogy zsugori.
- Tessék! Jó étvágyat!
- Jaj, köszi! Nem is tudom, mit csinálnék nélküled drága barátnőm! - hatalmasat, jóízűt harapott a gazdagon megpakolt zsömlébe. - És mondd csak? Gyerek, pasi van a láthatáron?
- Te most viccelsz ugye?! Aki egyetemista annak az idő a legnagyobb ellensége és nincs magánélete!
- Jól van! Mit idegeskedsz? Csak kérdeztem! Én a gimi után összejöttem azzal a kigyúrt Ádámmal. Lefeküdtünk egymással óvszerrel meg minden, de aztán kiszagoltam, hogy másfelé is kacsintgat így hát inkább szakítottam vele! Akkor vettem észre, hogy csak trófeának, játékszernek kellettem neki! Micsoda húgyagyú bunkó volt öregem! - nagyot sóhajtott a levegőbe.
- Ezt őszintén sajnálom! Én halálosan bele vagyok zúgva egy különös, habókos egyetemista srácba. Verstanból megbukott, de kurva jó verseket ír, és azt érzem ő is érez valamit irántam, de még semmi érdemleges nem történt kettőnk között!
- Már megbocsáss de nagy idiótaságot csinálsz, ha nem vallasz színt annak a jó fej srácnak! Kisanyám! Mi sem leszünk már örökké fiatalok!
- Igazad van, de mi lesz ha zátonyra fut ez a kapcsolat, vagy egyikünk sem tudja mit hoz ez a rohadék élet?! - kétségek örvénye vegyült hangjába.
- De azért remélem, hogy megpróbálod a lehetetlent, nem igaz?!
- Még szép, hogy meg! Belevaló, tökös csaj lett belőlem! Sokkalta vagányabb kiadásban nyomatom, mint kislány korunkban! Most például kinéztem magamnak egy Gibson elektronikus gitárt! Tudod, amilyen Mark Knophlernek is van!
- Mihez tudnál te kezdeni egy elektromos gitárral? Bár emlékszem a zongoraórákra, aminek kiadós hiszti lett a vége! - kuncogta el magát.
- Nem is igaz! Jó! Lehet, hogy hisztinek látszott alá írom, de Marika néni is kötötte az ebet a karóhoz, ami a Schubertet illeti!
- Szerintem kölcsönösen lenyomtátok egymást! Tényleg? Hogy van Marika néni?
- Ez nagyon jó kérdés! Évek óta nem láttam!
- Jó volna egyszer őt is meglátogatni!
- Az is igaz! Figyelj! Valamit szeretnék elmondani, de meg kell esküdnöd rá, hogy senkinek még csak egy árva szót sem szólsz! Megígéred?!
- Esküszöm minden szentek életére! - tette szívére a kezét jelképesen. - De miért vagy ennyire komoly? Csak nincs valami nagy gáz?!
- Biztos tudod, hogy az egyetem sok pénzbe kerül, és itt vannak még a számlák, meg a tankönyvek, meg miegymás...
- Jaj istenem! Nyögd már ki!
- Egy-két könyvet és ezt azt kölcsönvettem az egyik könyvesboltból...
- Hogy mit csináltál?! Mit jelent az, hogy kölcsön vetted?
- Hát... fizetés nélkül elvettem és hazahoztam! Figyelj! Szükségem van ezekre a tankönyvekre, ha vizsgázni szeretnék! Ösztöndíj, meg a diákhitel is egy oltári nagy szemétség! Nem akarom magamat feleslegesen adósságba verni! Nem tudom érted-e?! - nézett megerősítést remélve barátnője értetlenkedő tekintetébe.
- És mi lesz kisanyám, ha a zsaruk elkapnak? Lesittelnek, és kaphatsz minimum öt évet! - kezdett aggodalmaskodóvá válni a hangja.
- Ne fesd az ördögöt a falra légy szíves! Azért mondtam el, mert nagyon régóta ismerjük egymást!
- És szerinted én most mit mondjak erre?! Mi a jó büdös francot akarsz tőlem?! - Csenge maga is megérezte, hogy kissé elvetette a hangnemet, és a sulykot. Azonnal észbe kapott. - Oh! Pardon! Ne haragudj!
- Semmi gáz! Szóval? Mi a terved Lara Croft?
- Szeretnék rendesen lediplomázni, aztán, ha a dolgok rendeződtek, majd meglátom! Az önálló vállalkozás gondolata rendkívül csábító ajánlat, de ahhoz is anyagi tőke és számos, bizalmas kapcsolat szükséges. - vonta le egyéni következtetéseit.
- Úgy értettem, hogy a ,,kölcsönvett" könyvekkel mi a célod?
- Mi lenne?!
- Hát... nem is tudom, talán esetleg kifizethetnéd!
- Te most szórakozol velem ugye? Hogy fizessem ki, amikor már előzőleg használtam őket? Ne röhögtess! - legyintett.
- Hé! Nem kell felfortyanni csajszi! Én melletted vagyok mindig! Csak arra céloztam, hogy legalább légy nagyon óvatos és körül tekintő!
- Igen anyu! Az leszek! - ironizált.
A nap hátralévő részét gyakorlatilag végigbeszélgették, és megállapodtak egymással, hogy mindketten mindent elkövetnek annak érdekében, hogy rendes kerékvágásba terelhessék bonyodalmas életüket. Fruzsi rendben lediplomázott és a divattervező szakmában igyekezett elhelyezkedni, később pedig gyerekkori barátnőjével együtt alapítottak önálló, nyereséges vállalkozást.

A BIZALOM

A férfi középkorúnak látszott, de kissé meggyötörték az évek. Haja feltűnően kopaszodásnak indult, amit mindig igyekezett különböző kalapokkal, vagy sapkákkal leplezni, ám parókát sosem vett. Kislányát egyedül nevelte, és most éppen azon volt, hogy megpróbáljon legnagyszerűbb, egyedülálló apukaként úgy felöltöztetnie kislányát, hogy még aranyszőke haját is betudja fonni. Aki már készített frizurafonást elképzelheti, hogy nem is annyira könnyű, és egyszerű feladat, mint amilyen elsőre látszik.
- Apu? Hova megyünk? - kérdezte Szonja.
- Kicsim! Tudod emlékszel arra a kedves, aranyos nénire, akivel nemrég apu elment. Most őt fogjuk meglátogatni! Kérlek szépen apu kedvéért maradj egy kicsit nyugton, hogy befonhassam a hajadat.
- Apu! Kicsit félek attól a nénitől! Szerintem nem szeret engem!
- Ugyan kis életem! Hát hogy mondhatsz ilyen csacskaságot? Még hogy nem szeret? Valóságos ódákat zengett rólad, amikor legutóbb is találkoztunk!
- Apu? Nagyon muszáj nekem is ott lenni?
- Szívem! Nézz rám! Figyelj ide! Tudod az ember nem lehet örök életére magányos. Amikor a mami meghalt az volt az egyik kívánsága, hogy ne legyünk szomorúak, hanem próbáljunk meg boldogak lenni! Megtudod ezt érteni drágám?
- Apu! Nagyon hiányzik nekem a mami!
- Csss! Kis hercegnőm! Nyugodj meg! Nekem is nagyon hiányzik!
- Akkor miért muszáj most ahhoz a nénihez elmennünk?!
- Drágám! Azért mert megígértük! Hogy néz az ki, ha az ember nem tartja be az ígéretét?
- Apu! Ugye fogod a kezem, és nem mész el, amíg a nénivel beszélsz?
- Édes drága hercegnőm! Megígérem neked, hogy nem lesz semmi baj! Te vagy a legfantasztikusabb kis hölgy, és mindenki rajongásig imád és szeret téged. - próbálta kissé ügyetlenül befonni kislánya haját, akinek valahogy most eltűnt bájos cserfessége, hogy kiderült hova akarja apukája vinni.
- Apu? Félek... - bökte ki és közel volt a pityergés határa.
- Ugyan, drágám! - hajolt le, vigyázva hogy a kelleténél jobban ne gyűrje össze öltönyét. - Semmi okod az aggodalomra. Én mindvégig ott leszek, és fogom a kezeidet! Utána pedig kapsz egy hatalmas adag fagyit! Sztracsatella és csokoládé! A kedvenced! Na, mit szólsz?
A kislány tétován bólintott. Az apuka pontosan tudta és érezte, hogy mi is járhat kislánya fejében, és egyszerre érzett bűntudatot, és lelkiismeret-furdalást. Meglehet talán túlságosan is ő szerette volna ezt az egész ismerkedés dolgot lányára erőltetni. Ki tudja? Ha a gyerek nem érzi jól magát, akkor ezt mielőbb orvosolni kell! Ám nem akart csalódást sem okozni annak a fantasztikus hölgynek, aki már nagyon várta ezt a találkozást. Most végre talán minden kiderül.
- Szerinted apu hogy néz ki? - Elég gyerekes, és naiv kérdés volt, de legalább sikerült kislányát megvigasztalnia.
- Te vagy a világ legszebb apukája! - lelkendezett kis ruhácskájában a kislány. Olyan volt akár egy földre szállt angyalka.
- Hát... igazán köszönöm a kedveskedő bókot! - lehajolt és két nagy puszit adott a gyerkőc arcocskájára. - Akkor mehetünk kis hercegnőm?
A kislány bólintott nagy sóhajok között.
- Na, édes kincsem! Egy kis lelkesedést drágaságom! Apu kedvéért legyél egy kicsit boldog!
A kislány most imádnivalóan összehúzta bosszúsan szemöldökét, és úgy csinált mint egy kis bosszúálló manócska, de nagyon jólállt neki. Vérbeli színésznői babérokra tört!
- Ez ám a hiteles alakítás! A következő Oscar-díjat kapja Szonja!
- Szeretem a filmeket!
- Én is drágám, de azért egy kislánynak még a mesék világában kellene maradnia! Nem gondolod?!
- Jaj apu! Az annyira unalmas! - duzzogott kicsit.
- Lehetséges, de élvezd ki a gyerekkorodat!
A férfi gondosan beültette a hátsó gyerekülésbe kislányát, majd minden közlekedési szabályt betartva kikanyarodott óvatosan a főútvonalra. A második kerület felé vették az irányt, és ahhoz képest, hogy csúcsforgalommal, és hétköznapi általános dugókkal illett számolni a férfi legfontosabb feladatának Szonja megnyugtatását tartotta.
Betette a CD-rádióba kedvenc hupikék Törpikék gyűjteményét, és megpróbált kislányával együtt énekelni - igaz kissé hamiskásan, de a jószándék mindennél előbbre való volt. A visszapillantó tükörbe sűrűn bele-belepillantott. A kislánya egyre szorosabban magához szorította aktuálisan magával hozott plüssállat-kedvencét, és érződött a levegőben is mennyire leírhatatlanul izgul.
Észre se vette és máris a II. kerület impozáns, üvegezett irodaházai között lavíroztak autójukkal szabad parkolóhely reményében kutatva, ám a férfi keserű következtetést vont le magában, miszerint: mégiscsak jobban jár, ha a parkoló automatába dobja aprópénzét és inkább megváltja parkolási jegyét. ,,Az ember legalább azt tudhatná, hogy mire fordítják a beszedett összegeket?!" - mélázott magában, majd leállította a kocsit, kicsatolta kislányát a gyerekülésből, bezárta az autó, és kézen fogva, sétálva elindultak a medve utca irányába.
Volt valami nagyon megindító, és szívet melengető érzés abban, ahogy a kislány szorosan apja kezét fogva, akár egy aprócska árnyék megpróbált eltűnni, vagy láthatatlanná válni a kíváncsi, vizslató tekintetek elől, melyek minduntalan figyelték őket, amint kézen fogva ballagtak.
Ahhoz képest, hogy munkanap volt meglehetősen csendes utcát sikeredett kifogniuk. Eltekintve egy hatalmas bank üvegirodaházától, ahol másodpercenként márkás autócsodák jöttek-mentek. A legtöbb emberen borzasztóan meglátszott a stressz, vagy idült idegesség, és az hogy már megint munkába kell menni!
- Apu! Biztos, hogy nem lesz semmi baj? - kérdezte félős kis madárhangon Szonja.
- Kicsim! Bízhatsz bennem! Megígérem, hogy nagyon jól fogod magad érezni! Edina néni is alig várja, hogy láthasson.
- Nagyon hiányzik a mami... - jegyezte meg.
- Nekem is! - A férfi megpróbálta leplezni könnyeit, szomorú ábrázatát azzal, hogy elfordította arcát, de a kislány ezt is pontosan megérezte.
Végre egy közepes magasságú, komfortos, nagyon rendezett zöldsövényes irodaházhoz érkeztek, ahol precíz pedánsság uralkodott. Biztosan fontos munkát végezhetnek itt. Egy kertjét locsoló ember szólította meg a férfit:
- Jó reggelt! Miben segíthetek?
- Jó reggelt! Kérem mi Dr. Gyenes Edinához jöttünk!
A férfi szemébe sütött a napsugár, így az ember alig láthatta őszinte emberi gesztusait, legfeljebb csak groteszk, enyhén torz fintorgását. - Itt várjanak! Mindjárt beszólok! - azzal fogta magát lerakta a locsolócsövet és besétált a portára. Alig öt perc telt el, és közölte, hogy bemehetnek.
- Most már bemehetnek!
- Köszönjük szépen! További kellemes napot!
A kislány annyira megijedt ettől a tagbaszakadt, furcsatekintetű bácsitól, hogy köszönni is elfelejtett, csupán plüssállatát szorongatta hóna alatt.
Az épület portáján szintén két, jól megtermett, kigyúrt gorilla biztonsági őrbe botlottak, akik most úgy figyelték őket, mintha betörők volnának.
- Jó reggelt kívánok!
- Csókolom... - köszönt Szonja is.
- Igen! Fáradjanak beljebb! - az egyik őr szolgálatkészen már nyitotta is az acélszínű belépőkaput, amihez belépőkártya kellett az alkalmazottak részére, míg a meghívott embereket beengedték.
- Gyerek kincsem! Látod nem kell félni! Eddig nem történt semmi baj!
A kislány megpróbálta összeszedni minden elvesztettnek hitt bátorságát, és komolyan, átható tekintettel nézett apjára, majd bólintott, és kézen fogva hosszú folyosókon át vezetett az útjuk mire elérkeztek a megfelelő ajtóhoz.
- Kicsikém! Szeretnél te kopogtatni! Tudod hármat, ahogy megbeszéltük!
- Jó apu! - a kislány aprócska kezét ökölbe szorította és hármat kopogott. Titkos, hallgatólagos jelrendszer volt ez közte és apja között.
- Nagyon büszke vagyok rád hercegnőm! Remélem tudod!
- Tessék, szabad! - szólt odabentről egy kellemes, határozott női hang.
A férfi és a kislány kézen fogva beléptek. Egy rendkívül dekoratív, és csinos szemüveges hölgy ült egy irodai székben, és úgy tűnt sok munkája lehet. Íróasztalán valósággal halomban tornyosultak a hivatalos dossziék, kitöltésre váró aktakupacok. Felnézett és jóleső, boldog meglepetéssel rájuk mosolygott. Előbb a férfira, majd a kislányra is.
- Hát szervusztok! Gyertek csak be nyugodtan! - állt fel székéből, mert kissé elfáradtak karcsú lábai, és most jólesett, ha pár pillanatig kinyújtóztathatja őket.
- Szervusz Edina! Bocsáss meg nekünk, hogy csak így beállítunk, de az én imádnivaló kis Hercegnőm már nagyon izgult, hogy mikor fog veled találkozni! Igaz Szonja? - kislányára pillantott, aki megpróbált mosolyogni, majd köszönt: - Csókolom!
- Hogy te milyen tüneményes, aranyos kislány vagy! - jegyezte meg mosolygós közvetlenséggel, majd máris közelebb ment, és bemutatkozott: - Edinának hívnak! - hajolt be hozzá, és óvatosan kezet nyújtott. - És téged?
A kislány bizonytalan, tétova, félénk nagy szemeit apjába fúrta, és lelki megerősítésre várt megmondhatja-e a nevét. Az apja kedvesen, bizalmasan bólintott.
- Kerti Szonja! - felelte halkan.
A hölgy addig várt, amíg a kislány kezet fog vele. Semmit sem szabad elkapkodni, és a türelem sokszor célravezetőbb, mint a sietség.
A kislány megszorította a kezét, és megpróbált mosolyogni.
- Te is nagyon szép lány vagy! De az én mamimnál nincsen szebb! - jelentette ki büszkén, és kicsit ki is húzta magát, hogy vegyék őt komolyan.
- Hát... köszönöm szépen! Nagyon kedves vagy! Nagyon szívesen lennék a barátnőd! Persze csak, ha te és apukád is megengedi! Mit szólsz? - nézett kérdőn rá.
A kislány apjára nézett segítséget kérőn, de most már boldogan. A büszke apuka bólintott.
- Lehetsz a barátom! - jelentette ki, és csak ezután fogta meg a hölgy kezét akin látszott hogy nagyon meghatotta az adott pillanat.

LETERÍTETT HELYZET

Már csak a holnapi napokat kell elkerülten átvészelni.
Bajok gond-gyökérzete,
akár a szorgoskodó vakondokok
össze-vissza elrágcsálja mind a sikeresség,
mind pedig további érdemleges érvényesülések útját.
Hát nem lehet már az ember szívében egyetlen,
félreeső szent menedék,
vagy zugoly, ahová bátran vagy
megérdemelten elrejtőzhetne kissé?!

Meztelenné lettünk, akár a szakállukat
növesztett céltalan holtak a boncasztal fogságban,
vagy vallatófények láncain.
Dédelgető, segítő kezeket
- félő -, már mind hiában lehetne hívni nagy bajokban.
Árvák kérdező társasága szólítana tanút,
ítélőt, hitehagyottat,
- de már mind érezhetik, s tudják
a Jövő célkeresztek közé szorított
célpontjaiként minden kipróbált,
göröngyös út a végtelenbe visz.

Kiáltásba, vagy néma hallgatások falára
felakasztott megoszthatatlan fájdalmak
- nincs már miért is keseregni.
Gondos lábnyomokat szerettek
volna elültetni a tétova Idő hurkái közé,
ám Tett s Akarat között könnyen lehetett,
hogy félúton már kötötté vált a beton.
- Eladott érzelmekkel még farkas-szemezve
a céltalan, gyermeteg őszinteség,
de kiakasztható árucikké lett a szív.
Lakatlan-lelkek között
mindig kiközösítik az otthonra várakozót!

Kifestett nőkről, céda prostituált-angyalokról
arcfesték csorog alá
s nem megbánás vagy igazmondó Golgota-alázat.
Bezárt idegrendszerek öböl-zugai közt kószál,
bolyong mert nem találhatja
megérdemelt helyét sem a szeretet,
sem a gyengédség.
Olcsó, kistílű macska-egér
játszadozások közbe kezd,
ki megpróbál még egy-egy
olajozottan működő párkapcsolatot leélni.
Önmagát hazudtolja meg
a Tartuffe-i álszent ha álarca
mögött őszinte emberarca még látható!

VÁGYAK FURCSASÁGA

Monori Babett tudta, hogy Noel nem az esete. Először is nem úgy nézett ki, ahogyan ő szerette hogy egy igazi, macsó pasi kinézzen. Sőt! Elsőre az a benyomása támadt, hogy Noel - amolyan elsőosztályú anyuci kedvence, aki egyszerűen még mindig képtelen kikecmeregni az őt bura alatt tartó gyerekkor komfortzónájából. Bár az is lehet, hogy nem is akar.
Úgy érezte, hogy a modern világban, ahol egyedül a pénz, és a külső fizikális tulajdonságok érnek, és számítanak egy férfi éppen úgy akárcsak egy nő egészen egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy a tartós elhanyagoltság groteszk, szánalmas érzését keltse a többi emberben. Feltéve persze, ha érdekli őket a szexuális oldal, mert ha más értékek foglalkoztatják őket, akkor úgy néznek ki, ahogy nekik tetszik. Azonkívül egy igazi férfi megiszik legalább egy pohár bort, vagy tequilát, vagy valami erősebb szeszkotyvalékot anélkül, hogy akárcsak egy másodpercig is becsípjen, vagy égesse a torkát a tüzes víz. Míg Noel valósággal már az alkohol gondolatától is írtózott és legfeljebb szánalmas gyerekpezsgővel volt hajlandó koccintani szilveszter éjjelén. Másrészt Babett mintha bevonzotta volna azokat a tahó, vadbunkó, kigyúrt agyú seggfejeket, vagy éppen fanatikus focidrukkereket, akik előszeretettel fitogtatták saját Alfahím dominanciájukat és a nőket is tárgyaknak, vagy kielégítésük forrásainak tekintették, és nem úgy mint egyenlő emberi partnereket.
Babettnek nem volt különösebben fontos tényező a pénz. Ami azért - köztünk szólva -, a XXI. században ordas hazugságnak számít, arról meg nem is beszélve, hogy minden kétszer annyiba kerül, mint az eredeti ár! Szülei valósággal rettegtek, hogy esküvő nélkül könnyelműen odaadja a szüzességét valami jöttment, ostoba pánknak, akit ki tudja hol, és mikor ismert meg. Mégis igyekeztek döntéseiben maximálisan támogatni őt. Meglehet, hogy Babett ezért is költözött el hazulról, amint csak tehette.
Ott voltak például azok a számítástechnikai super-zsenik, vagy mérnökguruk, akik - főként az U.S.A.- ban hihetetlenül bombázó hölgyek oldalán találták meg a boldogságot, és építhettek fel egy sikerorientált közös családi életet.
Annak alapján, amit már a legelső, felszínesre és kissé provokatívra sikeredett találkozás során kiderített róla, Noelnek sokkal több esze volt, mint azt elsőre fel merte volna vállalni, vagy arrogáns kérkedők módján intelligenciájával akart volna villogni, és felvágni. Akkor meg miért nem volt hajlandó igyekezni, vagy törni magát egy kicsivel jobban, hogy igazán hús-vér zsigerekig megismerhessék egymást? Miért nem tudott kopott farmernadrág, és kinyúlt pulóverek helyett kicsit választékosabb eleganciával felöltözni, mondjuk ha színházba mentek? Miért azt az idétlen és idióta Beatles-bubi frizurát viselte mindig? Mintha a hatvanas évekből lépett volna elő. Egészen idáig sehogyan sem fért a fejébe. A másik dolog, hogy Noel totálisan elvolt anyásodva. Hogy néz az ki, hogy egy harmincas éveiben járó fickó még mindig az anyával él együtt? Bár ami igaz, az igaz albérletet, vagy önálló lakást találni elfogadható áron majdhogynem teljes lehetetlenség. A másik, hogy villamosmérnökként végzett, ám valójában alkalmi munkákból igyekezett fentartani magát. Tehát nem volt egy sikeréhes vállalkozó üzletember, vagy jólmenő ügyvéd, ahogyan azt Babettől titkon elvárhatták volna.
Meg egyszerűen rájött arra, hogy harmincegynehány év ide, nem túl szerencsés fizikális adottságok oda Noel kissé mindig is kilógott a sorból, és már lehet, hogy nem érdekelte az egész ami körbe veszi. Noel hitt a költészet, az irodalom gondolatokat megváltó erejében, a halhatatlan szerelemben, melyet földi mindenségnek képzelt el, a kedveskedő bókok, és meghitt romantikus naplementék varázslatában, míg Babettet ezek a dolgok egy idő múltán totálisan hidegen hagyták. Tudta, ha járni kezdene ezzel a flúgos csodabogárral a legtöbb barátja, ismerőse, barátnője azonnal elhagyná őt, és más barátok után néznének, emellett pedig kisebb idegölős harcos kellene folytatnia Noellel arról, hogy vajon a szerelmeskedés során lelkük miként kapcsolódhatna a testi vonzódáson túl tökéletesen össze?
A legkevésbé éppen felzaklatni akarta. Noel legvonzóbb tulajdonságának naiv gyerekességét érezte. Egy olyan felnőttet látott maga előtt, aki megtudta őrizni a gyerekkorát és semmi kivetnivalót, vagy elitélendő dolgot nem látott abban, ha ezért leszólják. Ez Babett számára akár még szexis és vonzó is lehetett akár egy személyben, de most komolyan egy felnőtt gyerekkel éljen boldog párkapcsolatban? Kissé abszurd és groteszknek tartotta ezt az egész ötletet. Azért persze nem szándékozott annyiban hagyni a dolgot, mert Noelből áradt valami megmagyarázhatatlanul különleges, és egyedi mágneses energia, ami egyszerűen jó hatással volt rá. Úgy érezte magát, ha vele volt, mintha csak a jelen örökkévaló percei számítanának, amit az ember nem kótyavetél el könnyelműen - de szentül igyekszik megbecsülni, és velejéig kiélvezni, és valósággal rajongott azért, ha újabb verseit megosztotta vele, amit persze Babettnek kellett felolvasnia - lévén Noel meglehetősen lámpalázas tudott lenni, és ilyenkor többször előfordult, hogy vagy dadogni kezdett, vagy hadarni, amiből aztán egy hatalmas katyvasz kerekedett.
Amennyire vonzódott Noelhez olyannyira beindult fantáziája. Vajon milyen lehet vele az ágyban? Hogy képes felkorbácsolni a női szenvedélyek lángoló tüzét, amitől egy nő igazán nőnek érezheti magát, mégis hogy a szerelmeskedés ne legyen valami szokásos, már megint-érzéssel megspékelt automatikus aktus.
Beültek moziba! S bár valami szirupos, agyonrágott romantikus filmet néztek meg nagy felbontásban, és Dolby Sorrund 5.0-ás hangzással, most fordult vele először elő, hogy a besötétített nézőtéren óvatosan megnézte Noel pufók, gyerekes arcát, melyet valósággal megával ragadtak az érzelmek, főként amikor a két főszereplő jellegzetesen klasszikus zuhogó esőben szakít egymással, és látszódott is rajta, hogy minden erejével azon van, hogy visszaszippantsa kitörni kész könnyeit. Babett azonnal megszorította izzadó kezét, majd amikor mindenki kiment a moziteremből az üres teremben szenvedélyesen csókolgatni, babusgatni kezdte, mint valami elfuserált óriáscsecsemőt, amit pátyolgatni illik.
Néhány nap alatt aztán tökéletesen meggondolta magát. Elhatározta, hogy egy ideig jegeli kapcsolatát Noellel, és nem találkozik vele. Már éppen elegendő idejét pocsékolta el egy anyuci kisfia-szindrómával megáldott, idióta Forrest Gump-keverék kedvéért, mégis alig hat nap után kínzó sóvárgás, honvágy lett úrrá rajta, hogy talán túlzásba vitte saját tökös, temperamentumos, talpraesett csaj-imázsát egy olyan kissé túlzottan is érzékeny ember előtt, mint amilyen éppen Noel.
Elhatározta, hogy meghívja őt lakására és főz neki valamit. Még szerencse, hogy kislányként a nagymamája konyhájában kotnyeleskedett, így legalább az alapfogásokban nem hibázhatott, és egészen szépen elboldogult a konyha birodalmában. Sosem értette azon barátnőit, akik számára a sütés-főzés valósággal egy örökkévalóságig tartó kínszenvedéssel ért fel. Könnyű, lebontható műveletek sorozata, amit ha az ember beoszt magának egészen kényelmesen végig lehet csinálni, csupán nem szabad megfeledkezni róla. A toszkán, kicsit mediterrán ragus hús volt Noel kedvence, és Babett sem vetette meg az olasz konyhát. A kettejük között kialakult beszélgetést kifejezetten élvezte. Noel elmesélte, hogy nemrégiben meglátogatták őt volt tanítványai, és hálás köszönetüket fejezték ki azért, hogy nyolc éve senkit sem buktatott meg az érettégin. Azért ez is szép, és nagy eredmény. Nem igaz?!
Miután végeztek a vacsorával Babett kihozta elektromos ritmusgitárját és egy kicsit dzsemmelésbe kezdett Noel legnagyobb örömére. Valahogy élénk érdeklődés alakult ki benne a dallamok, és a zene egyetemes nyelve iránt, de mivel - annak idején -, szülei váltig kardoskodtak, hogy megbízható, fizetőképes szakmája legyen a zenélés nagyon fontos hobbi-tevékenységgé vált az életében.
- Hát ez csúcs! Frenetikus! Lelkendezett hosszú percekig barátja. - Nem is hittem, hogy ennyire mesteri szinten űzöd ezt a zenélést!
- Ugyan ne hülyítsd! Az akkordváltás még eléggé képlékeny! Egy Mark Knophler biztos lehúzná teljesítményemet. - szabadkozott, viszont nem vette észre, de jóleső érzésekkel belepirult a gondolatba, hogy barátját valósággal felvillanyozta a játéka.
- Szerintem fantasztikusan játszol még akkor is, ha most nem hiszed!
- Hát... nagyon kösz, de van itt azért még mit csiszolni! Szeretnéd megpróbálni? - máris odaadta a mahagóninyakú elektromos gitárt, és kicsit lejjebb vette az erősítő hangerejét nehogy a szomszédok megjegyzést tehessenek.
- Nem hiszem, hogy ez menne nekem... - próbált hárítani Noel.
- Ugyan már! Figyelj! Csak próbáld ki! Elsőre én is tökre béna voltam! Nem szabadna, hogy eldobjuk magunktól az összes lehetőséget, amit a nagybetűs élet felkínál számunkra. Nem igaz?! - ebben a megjegyzésben lehetett valami mélyenszántó, bölcs tartalom, mert Noel mélyen elgondolkozott. Hagyta, hogy barátnője segítsen lefogni a megfelelő húrokat, majd másik kezével egyszerű pengetésbe kezdett az elefántcsontfehér pengetővel.
- Ez az! Most vigyünk bele egy kis ritmust! - kicsit megszaporázta ujjait a húrokon, és ahogy egymáshoz ért a kezük hirtelen harmonikus mágneses energiák szabadultak fel, amiről egészen eddig még csak nem is gondolhatták volna, hogy létezik.
- Igen, szerintem kezdek belejönni!
- Még te beszélsz! Szerintem hihetetlenül tehetséges vagy, csak elfojtod magad ezt a kurva jó érzést!
Aztán lassítottak a dallam, és a zene ütemén. Babett a Love story dallamát kezdte pengetni, amitől Noelnek - kivétel nélkül -, szinte mindig sírhatnékja támadt. Most is szinte alig bírta leplezni könnyeit. Babett csak még jobban büszke volt rá, és felnézett rá. ,,Na végre egy olyan férfi, aki nem szégyelli kimutatni valódi, őszinte érzéseit!" - és ezt nagyra értékelte.
Eldöntötte, hogy lefekszik ezzel a különc emberrel, ha törik, ha szakad, de megtapasztalja a titkos rejtélyt, miszerint: a társadalom személyen alul értékelt, erősen lúzeres beállítottságú embereknek is minden joga megvolna a boldogsághoz, akárcsak a többségnek.
- Figyelj csak! Nagyon jól érzem magam veled! - vallott színt. - Szeretnék lefeküdni veled! - meglehet Babett egy kissé elvetette a sulykot, hiszen Noel arca előbb bíborvörös, majd a fulladás bizonyos tüneteit kezdte produkálni, mint aki hirtelen nagyot nyelt, és most alig kap csak levegőt.
- Mi baj drágám? Hozzak egy pohár vizet?
- Ö... az most nagyon jól fog esni... - aprókat köhintett.
Babett villámsebességgel viharzott ki a konyhába. ,,Meglehet, túlságosan is gyors volt a tempó, amit diktált! De hát már mióta készült rá, és biztos volt benne, hogy Noel is legalább annyira akarja, mint ő! Akkor meg mi lehet a gond?" - jártatta agyát, de minél inkább utánagondolt annál jobban kételkedni kezdett a romantikus éjszaka gondolatára. Meglehet ez az egész mégsem annyira jó ötlet!"
Visszatért a konyhából és Noel kezébe adta a vizes poharat.
- Tessék! Óvatosan! Csak kortyokként!
- Köszönöm, és ne haragudj... - vette el tétován és kortyokként kiitta a hűsítő vizet. - Figyelj! Én is nagyon szeretném azt, amit te is, de nagyon régóta nem voltam senkivel, és kissé... hogy is mondjam csak... kijöttem a gyakorlatból! - Noel eredetileg arra gondolt, hogy mindent bevall barátnőjének: ti. volt egy-két elfuserált kísérlete még egyetemista korában, de semmi szex. Még az is nehezére esett, hogy az óvszert miként kell használni! Micsoda égés ez rá nézve!
- Jaj, figyelj! Semmi gáz! Én mindenben tudok segíteni! - válaszolta kedvesen, bájosan, és huncutan ragyogó szemeiben pajkos lángok lobogtak.
- Ez tényleg nagyon kedves tőled, de... tudod mit bevallom... - nagy levegőt vett. - Félek a szextől, mert nem tudom hogy kell csinálni!
- Na ne! Ez most valami gyerekes vicc akar lenni? A szüleiddel sosem beszéltetek róla? - Babett - bár nem akarta -, de kérdései hamar átváltottak kérdőre vonás és vádaskodás állapotába.
- Hát... beszéltünk a virágokról, meg a méhek, és állatok tavaszi zsongásáról, de őszintén szólva bizonyos dolgokról egyáltalán nem beszéltünk!
- Azt érzem Noel, hogy valamit szándékosan is elhallgatsz előlem! Így van?! - tette keresztbe a kezeit.
- Nézd! Hetedikes, nyolcadikos koromban ki nem állhattam a biológiai órákat, hogy hogyan születik az ember, mert egyszerűen gusztustalannak gondoltam, hogy a nő és a férfi egymással egyesül. Most örülsz? Boldog vagy?! - hangja kissé megsértődött, és most leginkább egy nagydarab, mackóra, vagy ijedt kölyökre hasonlított.
- Hé! Nyugi bébi! Csak szeretnék rájönni arra, hogy miért viselkedsz elutasítóan! Kellemesen elbeszélgetünk! Megegyeztünk?! - adta oda kezét, és abban a pillanatban, hogy Noel megérintette kellemes bizsergés kerítette hatalmába lábujjaitól egészen a fejéig.
- Mesélj egy kicsit a gyerekkorodról! A szomorú dolgokat mondd el inkább! - kérte, míg kezei változatlan a másik kezeit szorították, hogy Noelnek legyen elegendő lelkienergiája végigmondani szomorú múltjának apró részleteit.
Több mint négy és fél órán át citálta Noel a vele történt megalázó, szomorú dolgokat. Kezdve az óvodai homokváraktól egészen az egyetemi balul elsült lánykéréséig. Babett el sem hitte, hogy olyan igazán érzékeny pasit választott, akinél az őszinteség kulcsfontosságú kritérium. Rendkívül hálás volt ezért.
- Tudom, hogy mennyire kellemetlen és tragikus volt ez számodra, de szeretném, ha tudnád, hogy ezektől a fontos beszélgetésektől csak még jobban közelebb érezlek magamhoz, és - persze, ha te is akarod -, szeretnék veled élni. - mindig pajkos mosolya most inkább vigasztaló volt, szilárd, és elgondolkodtató.
Noel feszélyezetten visszanézett rá. Már nem kellettek szavak hozzá, hogy a közös hullámhosszú érzelmek kiszabadulhassanak az önmagával viaskodó lélekből.

MEGTALÁLT ESÉLY

Benedek István példás előmenetelű rabnak számított. Egyetlen rossz szó, vagy függelemsértő magatartás, vagy rendbontás nem szólt ellene. Még a saját celláját is példás rendben, és patyolattisztaságban tartotta. Rabtársai között különleges tiszteletnek örvendett, mivel nem ivott és nem dohányzott a fizetését - amit az asztalosműhelyben félrerakott -, előszeretettel osztotta meg társai között, főként akkor, ha fizikális védelemre szorult a visszaesőkkel, a nehézfiúkkal szemben, akik mindig az új emberekre, vagy a már meglévőekre pecáztak, és rendszerint addig folytatták ördögi heccelődésüket, amíg egy-két ember szükségképp ki nem dőlt.
Éppen a Nyomorultak című regényt olvasgatta, és közben folyamatosan kislányára Sophie-ra gondolt. Lássuk csak! Mennyi idős is lehet most? - töprengett. Amikor lecsukták éppen akkor született, ami azt jelenti, hogy most olyan hat-hét éves lehet! Istenem, hol repül az idő! Már biztosan meg sem ismer! Bár az is lehet, hogy azért fényképeket csak mutattak rólam!" - minél mélyebbre próbált leásni múltjának összetett emlékei között érezte, hogy egyre jobban összefacsarodik a szíve.
Annak idején volt egy közeli baráti ismerőse aki valamilyen gyanús pénzmosási ügyletbe keveredett és hogy le ne bukjon külföldre szökött. S miután ő volt a kezes, aki felelősséget vállalt, és és a tetemes pénzösszegnek lába kélt logikusan hangzott, hogy a törvénynek bűnbakokra van szüksége, még akkor is, ha Benedek István legfeljebb csak rosszkor volt a lehető legrosszabb helyen.
- Huszonnégyes nyit! Fogoly lépjen ki! - nyikorgó kulcscsörgés hallatszott az egyik smasszer lóbálta egykedvűen kulcsait.
Benedek István betűrte rabruháját, és megigazította magát, hogy azért elfogadható emberibb külseje legyen, majd kilépett.
- Jó reggelt Benedek! Ma jött el szabadulásának napja! Ugye nem lesz gondom magával?! - kérdezte szúrós, gyanakvó szemekkel a barátságos fegyőr.
- Nem Uram! Megtanultam a leckét! - felelte, mintha iskolában lenne. Eddig sem volt rá panasz.
- Akkor nem adom magára sem a karperecet, sem a lábbilincset! De nekem aztán viselkedjen! Megértette?! - jelentőségteljesen meglengette kemény, koromfekete botját, amivel hatalmas ütéseket volt képes mérni egy-egy elítélt testére.
- Igenis!
- No, álljon félre az útból! - a smasszer alapos gondosággal végigmérte a cellát, és miután mindent makulátlannak ítélt gondosan be is zárta majd felkiáltott a biztonsági kamrába, mely az ő arcát is minden másodpercben rögzítette: Huszonnégyes zár! - Berregő hang, majd kattanás.
Benedek István elindult a smasszer szorosan mellette haladt az előírásoknak megfelelően. Sűrű, labirintussszerű, áthatolhatatlannak tűnő, sötét, rácsos folyosókon át vezetett az útjuk egészen az őrszobáig, ahol egy ügyeletes börtönőr intézte az aznapi hivatalos személyi aktákat a számítógépen.
- Jelentem Benedek István huszonnégyes rabot előállítottam! - vágta magát vigyázzba a smasszer, és szalutált.
- Köszönöm! - a börtönőr begépelte a nevet a számítógépen tárolt nyilvántartásba, és rögtön megkapta a várt eredményt. - Tehát, ha jól látom tizenöt évet sóztak magára, amiből eddig hét évet leült jó magaviselettel, és most szabadul! - nézet vele farkasszemet, mint aki senkiben sem bízik.
- Igen... - felelte halkan, rekedtesen.
- Itt írja alá a kiadatási iratokat! - a digitális nyomtató hangtalanul duruzsolni kezdett és már jött is ki belőle a hivatalos formanyomtatvány, melyet Benedeknek alá kellett írnia. Miután megtörtént az aláírás az őr egy pecséttel párszor lepecsételte, és ő is szignózta a dokumentumot, majd tovább küldte a férfit egy másik szobába, ahol átvehette eddig megőrzésre átvett értéktárgyait: egy Casio-karórát, néhány reklámtollalt, egy elkopott jegyzetfüzetet és némi aprót.
- Sok szerencsét kívánok Benedek! - köszönt el tőle az őr.
- Köszönöm szépen! - felelte megint csak feszélyezve.
A következő hivatali helységben kiadták holmiját és aláírattak vele egy sor hivatalos papírt, mint puszta formalitást, melyhez ragaszkodni muszáj, és végre amikor Benedek István először léphetett ki a börtön kapuját azonnal megérezhette a honvágyszerű sajgást, melyet minden ember akkor érez a leginkább, ha megfosztják szabadsága öntudatától. Kellemes áprilisi napsütötte délelőttnek ígérkezett az idő.
A börtön kapujában egy hét éves lenszőke hajú, őzikeszeme kislányka várta, akit szép ünneplő ruhácskája öltöztettek, és hogy ne legyen teljesen egyedül egy Barbie-babát szorongatott.
- Szervusz Lilike! - köszönt kedvesen. - Emlékszel rám? - kicsit közelebb ment, de nem mert túlságosan közel merészkedni, nehogy véletlenségből megrémissze a kislányt, akin látszott, hogy kicsit meg van rettenve, hogy az apjával egy ennyire szigorú, és komor épület előtt kell először találkoznia.
- Csókolom! Lili vagyok! - köszönt, ahogy tanították neki. Félt, és rémült volt egyszerre, hisz eddig legfeljebb csupán fényképekről ismerhette az apjának hívott idegen férfit, de ugyanakkor kíváncsi is, hogy mégis milyen ember lehet.
Benedek óvatosan közelebb lépett hozzá: - Hogy neked milyen szép babád van! - csodálkozott, mert jobb nyitómondat egyelőre nem jutott eszébe, és most minden erejével azon volt, hogy elnyerhesse kislánya vágyott bizalmát. - Mondd csak szereted a csokit, vagy a gumicukrot?
Lilike bólintott párat, de még mindig félt beszélni.
Benedek kinyújtotta felé nagy, göcsörtös, érdes kezét és megvárta míg a kislány is kinyújtja aprócska, szinte töpörtyű kezecskéit, és megérinti a vaskos acélmarkolatú kezet.
- Nézd Csak! Kérlek add egy lehetőséget... - kérte az idegen férfi.
Lili óvatosan megfogta a nagy kezet és hagyta hogy elsétáljanak a komor börtön épületétől. Csak jó sokára mikor már rég maguk mögött hagyták a megtörtént dolgok árnyait merte egérke-hangon megkérdezni:
- A bácsi talán rossz dolgot csinált?
- Igen édesem! Tudod apu megbízott néhány rossz bácsiban, akikben nem kellett volna, de aput megbüntették és most szabad! Tudod rá fogsz jönni, ahogy egyre nagyobb, és okosabb leszel, hogy az élet nem fekete, vagy fehér sokkal inkább döntések, és összefüggések sorozata, melyet sokszor igen-igen nehéz és kacifántos dolog átlátni. - igyekezett úgy megmagyarázni a bonyolult, és körülményes dolgokat, hogy egy kisgyerek is megérthesse. Anyu hova ment?
- Nem tudom! Azt mondta várjam meg a bácsit itt... - felelte bizonytalanul.
Benedeken meglátszott, hogy erősen elgondolkozik, próbálja megemészteni a hallottakat.
- Bácsi? Mi lesz most? - nézett rá kíváncsi, kutató, bájos barna szemecskéivel, melyek igazgyöngyökként ragyogtak.
- Mit szólnál, ha ennék egy jó ebédet, vagy egy fagyit? Éhes vagy?
Lili hevesen bólogatott.
- Akkor most eszünk valami finomat! Gyere! - azzal óvatosan megfogta a kis kezeket, és beültek egy kis büfészerű helységbe, ahol remek rántotthúst és rosejbnit lehetett kapni.
- Mondd csak hercegnő? Szeretet a rántott húst és a sültkrumplit?
A kislány picit ledermedt. Néha a legegyszerűbb kérdések okozzák a legnagyobb fejtörést. Inkább bólintott tétován, mert még mindig roppant ingatag talajon mozgott a kettejük között függeszkedő bizalom kérdése.
- Meglásd ízleni fog!
A boltos sörhasat növesztett, gazdaember lehetett valamikor, akinek kackiás harcsabajsza, és pirospozsgás, mosolygós arca volt. Derűs, boldog kifejezéssel üdvözölte apa és lányát.
- Üdvözlöm tisztelt uram és ifjú hölgy! Mit parancsolnak?
- Jó napot kívánok! - köszönt előbb Benedek, majd Lilike is megszólalt: - Csókolom...
- Szervusz kis Hercegnő! Mit parancsolnak? - kérdezte széles vigyorral.
- Szeretnénk kérni két adag sültkrumplit és rántott szeletet!
- Máris készül! Addig nyugodtan foglaljanak helyet! - azzal a harcsabajszos ember már neki is állt, hogy frissen elkészítse a megrendelt fogásokat.
- Mondja kérem! Fagylaltjuk van-e?
- Természetesen kedves uram! Méghozzá eredeti kézműves fagylalt, aminek párja nincsen! - felelte büszkén a férfi.
- Köszönöm! Hát ez remek! - odatelepedtek az egyik fáktól árnyékos részre, ahol tölgyfaasztalok voltak.
Benedek kihúzta Lilike előtt a széket, amin a kislány nagyon megilletődött és hosszú percekig csak bámulta újdonsült apját.
- Gyere kis hercegnő! Foglalj helyet! - invitálta kedvesen, és megvárta míg a gyerek tétován leül, hogy betolhassa a széket alatta.
- Muszáj ügyelni néhány társadalmi formaságra! Ha egy férfi kihúzza egy hölgy előtt a széket az az udvarias jellem legelső jele! Idővel belejössz! - próbálta tanítgatni. A kislány szorongása kezdett feloldódni, de még nem mert mosolyogni.
Alig tíz perc után kihozta a harcsabajszos férfi a kért ételt és jóétvágyat kívánt.
- Tessék parancsolni! - tette le eléjük a két jócskán megpakolt bőséges lakomát! - Fogyasszák egészséggel! Ráérnek fizetni, ha készen vannak! - azzal visszatért a pult mögé.
- Köszönjük szépen! Ez aztán a bőséges lakoma, igaz-e?! - Benedek elcsodálkozott ezen az emberes adagon. Szinte kopogott a szeme az éhségtől. Már legalább tíz éve, hogy nem ehetett kedvére való eledelt, most legalább úgy gondolhatta bepótolja. - Segítsek felvágni a húst édesem?
Lilike öntudatosan, és hamar feltalálta magát, mert olyan szépen, egyenletesen vágta fel a húst markoló kis kezeivel, hogy az embernek öröm volt nézni.
- Hogy te milyen ügyes vagy Lilike! Gratulálok!
- Még a nagymama mutatta! - felelte, majd az első tökéletes falatot máris kicsi szájába vette és igyekezett alaposan megrágni.
- Hogy ízlik édesem? Szerintem mennyei eledel!
A kislány bólogatott, hiszen éhes is volt. Látszólag azonban a fagyi nagyon is érdekelte, amit az üvegezett hűtőpultban tároltak. Alig várta, hogy igazán megkóstolhassa. De mindent szépen a maga rendjén.
Nyugodtan, békésen fogyasztották el az ételüket. Benedek rögtön észrevette, hogy a kislánynak felcsillant a tekintete. Egyébként ő is élt-halt egy kis édes nyalánkságért úgyhogy visszavitték szépen a tányérjaikat a harcsabajszos tulajnak, és kértek fejenként háromgombóc jóminőségű fagyit.
- Neked melyik a kedvenced? - kérdezte kíváncsian lányát. - Én imádom a csokit, sztracsatellát.
Lilike is valóságos rajongója volt a valódi ízes csoki fagyiknak és jégkrémeknek. Inkább mindig bólintott, és keveset beszélt, ha szeretett volna valamit.
A harcsabajszos férfi gusztusos fagylaltkelyhekbe rakta a mennyei fagyos finomságokat: látszott egyáltalán nem az a célja, hogy vásárlóin spóroljon, mert úgy megpakolta a két kelyhet, hogy az bőségesen többnek látszott, mint három gombóc. Benedek kárpótolni szerette volna kislányát, és alig várta volna, hogy bármilyen őszinte érzelem tükröződjék angyali kis arcocskáján. Kiültek a szabadba egy-egy műanyag kanál kíséretében és kedvükre megeszegették a fagyijukat. Lilike olyannyira imádta a csokit, hogy előbb szájacskája, majd pisze orrocskája is fagyis lett, és mikor észrevette mi történt zavarában nem győzött bocsánatot kérni. De megérte a megbocsátható gyerekesség, hiszen teljes szívével ragyogott kis arca az újra megtalált boldogságtól.