NAGY HALAK


A négy egykori gimis barát egy hangulatos, kissé felkapott bisztróban találkozik valahol az Andrássy út forgalmas pontján. Az utóbbi egy-két évben ez a felkapott úrinegyed is méregdrága lett, bár ezt is mintha csupán az itt lakó emberek, és nem a mindent lefényképező turisták vennék észre.
Mind a négyen jóformán egyszerre érkeznek a helyszínre. Többségük márkás, hanyag, sportos eleganciát képviselő öltönyt, vagy zakót visel. Az inget most lazább pólóra cserélték szinte kivétel nélkül. S míg a méregdrága, eredeti olasz bőr félcipőkben toporognak, addig akad négyük között olyan is, aki inkább a kényelmesebb tornacipős sikességet pártolja.
- Szevasztok skacok! Na, mi a pálya? Mit iszunk? - kérdezi egy Rolex karórát látványosan felvillantó, hetvenkedőn dicsekvő, zseléshajú fiatal férfi, akinek márkás sötétített lencséjű napszemüvege szinte mintha szándékosan elrejtené kifejező hiúzszemét amivel főként hölgyprédákra szokott vadászni.
- Csá' öreg! Milyen jól öltözött itt valaki! - jegyzi meg egy másik szintén hanyag, sportos eleganciát képviselő férfi, akin szintén zakó van, és ahogy könnyedén leeszi magáról a drága ruhadarabot szándékosan egy csiripelő hölgytársaság felé fordul, akik szándékosan úgy fogyasztják alkoholos italaikat, hogy a kissé túlméretezett szívószáljuk csücsörítve veszik babonázó ajkaik közé, mint akik totálisan be vannak gerjedve, és most éppen a flörtölési technikájukat tesztelik maguk között. Ez rendkívül imponálhat a fiatal férfinak, mert egyik karján szépen fejlett izomzat csoportosul, és most szándékosan befeszíti karját, hogy minden izomcsoport kivehetően látszódjék. Majd elégedetten küld a hölgytársaság irányába egy kissé önelégült, magabiztos, lézer fogfehérítéses bájmosolyt, amivel - elméletileg -, még a legkiállhatatlanabb hisztérikákat is könnyedén ágyba tudná csábítani.
- Hé, figyel haver! Látod ott szemközt azokat a bombázó bigéket! Öregem már hogy be annak gerjedve! Még egy-két látványos bicepsz tornáztatás, és mindegyik a karomból fog enni. - jegyzi meg arrogáns ragadozóösztönnel, mint akinek az egyetlen, elsőrendű feladata a becserkészés volna.
- Hát haver én úgy tudom, hogy téged egzotikus, álomgyönyörű feleség vár odahaza, és három édes kis lurkó! - jegyzi meg a másik furcsán nézve a másikra, mintha az megfeledkezett volna valami nagyon fontos dologról.
- Hapsikám! Nekem olyasvalaki ne jöjjön ilyen szöveggel, akinek minden jut legalább öt dögös tyúk! - kioktatásnak szánta a megjegyzést, és szinte élvezi, ha a másik férfi szeme ellenséges szikrákat kezd szórni.
- Hé gyerekek! Higgadjunk le pár percre! Elvégre mióta is vagyunk haverok? Már kis pöcsös korunkban is együtt koptattuk a flasztert! - áll közéjük a harmadik férfi, aki úgy fest mintha egy divatmagazinból lépett volna ki. Rajta minden szinte már idegesítően tökéletes és kiegyensúlyozott.
- Jocó! Állítsd le magad! Csak marhulunk, hülyítjük egymást! Tudod idióta, gyerekes tréfa! - igyekszik elsimítani a fennálló kissé feszült helyzetet a Rolex karórás.
- Uraim! Hogy vagytok? - végül a negyedik férfi is besétál sármos eleganciával, mint aki pontosan tudja, hogy bármit megkaphat, és bármit el is érhet ebben a nagybetűs életben, hiszen jócskán megtanulta kihasználni adottságait, és manipulálni gátlástalanul az embereket. Ha bárki megkérdezné egy interjúban, vagy podcastban, hogy hogyan szerezte az első millióját a vállalkozásaihoz, amiből nem is egy van, simán lazán rávágná, hogy csupán csak a megfelelő kapcsolatok, és összeköttetések kérdése az egész.
- Pincér! Legyen szíves! Rendelni szeretnék! - szól oda félvállról egy fekete ruhát és fehér kötényt viselő, kissé idétlen, nyurga srácnak, aki szemmel láthatóan kissé megvan illetődve, hogy éppen neki szóltak az egész helyiségben. - Ó! Ti kértek egy italt, vagy valamit? - néz most a többi három férfira kérdőn.
- Igen! Azt hiszem kamaszkorunk óta nagyon bírjuk a vodka narancs kombinációt.
Megjelent az asztaluknál egy kissé csetlő-botló, ügyetlen pincér, hogy felvegye a rendelést. Hárman kapásból összenéztek, és mindegyiknek azonos, szemétkedő gondolatai támadtak: ,,Jó volna titokban elgáncsolni ezt a kis szerencsétlenkedő, pipogya pojácát! Az ilyenek nem lehetnek a menő partiarcok, és sikeres emberek társaságának oszlopos, számító tagjai!" - vélekedtek, de inkább nem csináltak semmit.
- Parancsolnak az Urak? - kérdezte félszegen tétován körbe tekintve rajtuk.
- Kedves hogy végre megkérdezi! Már egy örökkévalóság óta szeretnénk rendelni! - dobja be alpári, leereszkedő viccét a bicepszes izmokkal megáldott sármos férfi.
- Ö... elnézésüket kérem a kellemetlenség miatt! - kezd a semmiért is szabadkozásba a pincér. - Ha gondolják... - itt azonnal félbeszakítják.
- Tudod mit kisöreg?! Elmondom, hogy mi lesz! Idehívom a főnöködet aki a mi személyes barátunk, és elmeséljük neki, hogy szándékosan akartál velünk kekeckedni, mert nem hoztad ki a megrendelt italunkat! - röhög az egyik sportzakós halál komolyan, mintha nem babra menne a játék. Erre a másik három is torka szakadtából hahotázni kezd, és ez bizony kínos feltűnést eredményez a többi disztingvált, előkelően elegáns törzsvendéggel szemben. Többen azonnal sugdolózni, pusmogni kezdenek, hogy vajon kik lehetnek a hátsó boxban helyet foglaló befolyásos, vagy híres emberek? Hiszen a nagyhatalmú emberek - sajnos mondani sem szükséges -, bármit megtehetnek.
- Én... őszintén sajnálom tisztelt Uraim... ha bármit tehetek... - hajol meg sorozatos bocsánatkérések közepette. Az egész jelenet szinte ordít az igazság iránt, ám a legtöbb vendég szándékosan oda se figyel. Lapítanak némán, akár az összebeszélő, alamuszi, gyáva cinkosok.
- Jól van gyerekek! Elég lesz a játékból! Kis barátunk úgy tűnik nem érti, hogy mi pusztán csak eljátszadoztunk vele! - közli közönyösen, már-már totálisan kimérten a Rolex aranyórás férfi. - Hozzon kérem az uraknak vodka narancsot! Persze csak abban az esetben, ha tartanak!
A megilletődött, méltóságában porig alázott pincér lehajtott fejjel készülne angolosan távozni, ám az egyik sportzakós megállítja és tapintatosan közli vele, hogy munkaidő után akár nyugodtan segget is csókolhat neki. Nem lesz nehéz dolga. Kemény, izmos, szexis valaga van!
Pár percen belül megjelenik váratlanul a főnök is. Most éppen igyekszik minden hatalmát, méltóságát latba venni, és a gazdag, sznobos étteremtulajdonos főszerepében tetszeleg. Kihúzza magát, és peckesen jár. Sőt, még a lábát is széjjel teszi, mintha akkorák volnának a golyói, hogy nehezen tudna mozdulni velük egyszerre.
- Tisztelt Uraim! Őszintén remélem, hogy éttermünkben mindent rendben találtak, és a szívélyes kiszolgálásra sem volt panaszuk! - közli tapintatosan, mintha valóban nagy emberekkel tárgyalna, és most ötlettől vezérelve muszáj volna feltétlen megalázkodnia előttük.
- Szevasz pajtikám! - ugrik fel majdnem feldöntve a szép, dekoratív asztali dekorációt a bicepszes férfi. - Annyira örülök, hogy ismét összefutottunk! Ezt a mázlit! - azzal derékon ragadja. Enyhén megemeli a földről, akár egy felfújható, habkönnyű léggömböt, és úgy megszorongatja hájpacnis úszógumijait, hogy a főnök úr alig kap szusszanásnyi levegőt.
- Tibi! Tedd már le! Mi a frászt csinálsz haver?! - kérdi a sportzakós.
- Kedves Főnök Úr! Bocsássa meg a barátunknak ezt a kis közjátékot! Tudja régebben színésznek készült, de legfeljebb csak a tanodák szintjéig jutott el.
A Tibi nevezetű bicepsz király óvatosan leteszi a most jócskán levegő után kapkodó, infraktust kerülgető főnököt, és ő is elnézést kér: - Elnézését kérem, ha megbántottam volna! - azzal máris benyúlt zsebébe és egy elegáns pénztárcát vesz elő, amiben zsíros húszezresek lapulnak, felkészülten várkozva, hogy egyszer majd használni fogják őket.
A főnök úrnak a zsíros pénzköteg láttán felcsillan a szeme. Látszik rajta, hogy a kapzsisághoz is szükséges néminemű kifejlett, és karban tartott üzleti érzék. A bicepsz király megérzi ezt, és kihasználva váratlan fölényhelyzetét visszateszi a pénzt a zsebébe.
- Uraim! Önök mindannyian éttermünk megbecsült vendégei! Nem kell semmiért fizetniük! - közli szinte szónokolva, ünnepélyesen a főnök, mire a négy üzletemberforma férfi cinkosok módján összenéz és bólint. A főnök jól végezte dolgát és visszatér irodai körülményei közé, ahonnét el lett rángatva.
- Na gyerekek! Láttátok ezt?! Így kell ezt csinálni! - közli a bicepszes férfi.
- Igen! Mostanság, ha pénzed van az embereket is bátran kilóra megveheted! - így a másik.
- Szerintetek mennyit nyomhatott ez a kis dagadék hapsi? Kb. százhúsz kilósra saccolom, nem számítva a kipárnázott, gusztusos seggét.
- Tudjuk Tibikém! Te a konditeremben megeszed az ilyen dagadékokat akár vacsorára is! - az arany Rolex karórás folyton méregdrága óráját nézte, mintha csak siettetni szerette volna a lustán hömpölygő, egykedvű perceket.
- Hé, haverkák! Tudjátok mire gondoltam? - támadt egy új, elképesztő ötlete a negyediknek, aki eddig még egy kukkot sem szólt.
- Na mi az Ákoska? Csak nem megint egy átkozottul unalmas utazás? - kérdezték nevetve fejüket a mennyezetre emelve.
- Hát... ami azt illeti mit szólnátok egy jó kis ejtőernyős, vagy bázisugráshoz? Estleg quadokkal is krosszozhatnánk a Börzsönyben.
- Mondd csak haver? Te most tényleg hülyíteni akarsz minket? Azt hiszed, hogy ennyire meggondolatlan surmó adrenalinfüggőkkel van dolgod? - kérdezte a sportzakós, miközben vakargatni kezdte néhány napos borostáját, ami előnyös szexepilt kölcsönzött számára.
- Én csak szerettem volna, ha valami baráti közös programot csinálunk együtt skacok! Tudjátok, mit régen! - kámpicsorodott el.
- Hát ha már közös program! Tudok itt a közelben egy isteni thái masszázsszalont, ahol ha virítod a lóvédat más szolgáltatást is bármikor kaphatsz! Már ha ti is értitek, amire én gondolok? - A Rolex órás rókaszeme valósággal összeszőkült, mint aki bizalmas infókat oszt meg éppen.
- Hát miért nem ezzel kezded öreg haver! Akkor irány az a híres masszázsszalon. De azért ugye bőven lesznek ott dögös macák is, igaz-e?! - nézett össze ördögi sármos vigyorral a bicepsz király a másik hárommal.
- Amiatt csak ne izgulj! Történetesen részmunkaidőben ott melózik három alkalmazottam is! Ha gondolod nagyon szívesen beajánljalak náluk. Valósággal megvesznek a kigyúrt-agyú izmos pasikért!
- Na akkor ez éppen nekem való! Mire várunk még?! Fizessük ki a számlát aztán spuri! - már vette is fel hanyagul elegáns zakóját indulásra készen.
Ismét az ügyetlen pincér hozta ki számukra a számlát, amit gáláns gavallérságból zsebből kézpénzzel fizettek. Szinte élvezték fensőbbséges helyzetüket, ahogy az élet császárainak szerepében lubickolhatnak legalább is ebben a méregdrága, exkluzív Michlein-csillagos sznobos étteremben, ahol úgy tűnt egyedül a pénz és a külső az egyedüli mérföldkő.
Hárman azonnal távoztak az étteremből, míg utolsó negyedik üzletemberforma ember Ákos hosszú percekig ott maradt az étteremben, és megpróbálta megemészteni a hallottakat, és elgondolkozott azon, hogy egykori régi barátai miért váltak ennyire arrogánsakká, és felszínesekké.

SÜNDISZNÓ-KALAND

- Milánka! Gyere kisunokám készen van a finom ebéd! - kurjantotta el magát a hangulatos, mediterrán stílusra emlékeztető, nyári konyha kis teraszán az idős, özvegy nagymama, aki egyre nehezebben mutatta ki érzelmeit.
- Mindjárt megyek! - felelte. Mindig is utálta, ha nem az eredeti nevén szólítják. Elvégre már régen elmúlt húsz éves, és imádott nagymamája kicsit még mindig hajlamos a totyogó, csetlő-botló pufók fiúcskát látni benne, aki volt gyerekként. De ennek már vége! Igenis vegye tudomásul, hogy immáron önálló felnőtt férfivá cseperedett, akinek van jogosítványa, aki egyetemre jár, és akinek - ha a világ is úgy akarja -, lehetséges hogy lesz egy szépen fizető állása, ahol majd megbecsülik szakmailag és emberileg is!
Már mind a két keze jócskán sajgott és fájt, mert a túlzottan is göcsörtös markolástól apró, fájdalmas, hófehér vízhólyaggömbök keletkeztek tenyerében, melyek minél nagyobbaknak tűntek, annál jobban fájtak. Na még egyet! Csak még egy újabb ásónyomot, hogy az örökösen elégedetlen, és már semminek sem örülni tudó nagymama végre kicsit megnyugodjék, hogy a tavasz, és jó idő közeledtével majd bátran elvetheti a létfontosságú zöldségeit, fejes salátának valót, és a krumplit, ami mostanság egyre drágább lett a helyi termelői piacon.
- Milánka! Kicsikém! Az ég áldjon már meg! Kihűl az étel! Gyere be azonnal! - kurjantott megint, és az ember érezte, hogy a nagymama büszke recsegő, öreges hangjára. Olyan Tina Turneres hangja volt.
- Mindjárt kész vagyok ezzel a sorral! Addig nyugodtan egyetek! - válaszolta, majd ledöfte a nyers, szikkadt földbe az ásó éles vashegyét, és jó alaposan megtörölte ruhája ujjával folyamatosan verejtékező arcát. ,,Úgy látszik az anyatermészetben az igazság az egyetlen járható út!" - vonta le következtetéseit. Valamiért mindig, amikor gyerekkorától kezdve a nyári vakációk egész sorozatát nagymamája kertesházában töltötte kicsit olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a Budapest külvárosias kerületeiben mintha megállt volna az idő. Mintha itt a legtöbb ember mindig is kedves, közvetlen, és szívélyes lenne bárkivel, aki barátkozni szeretne, vagy éppen segítséget kér. Egy baráti jó szóra lenne szüksége.
Ahogy újból marokra fogta az ásót, majd bal lábával mélyet, tartalmasat ásott a nehéz, agyagos-kemény földbe hirtelen egy kis sündisznó holttestére bukkant. Először azt gondolhatta, hogy valami időtlen gyerekkori játék. Elvégre imádott nagymamájánál rengeteg gyerkőc megfordult az évtizedek hosszú során, akik mindig elgóráltak, vagy eldobtak valamit, ami aztán könnyedén akár a föld alá is kerülhetett. Talán valami szőrös, boglyas téli sapka maradványa? Állapította meg, aztán óvatosan az ásó vasfejével felemelte az élettelen, aprócska testet, és akkor döbbent meg igazán! Egy igazi, hamísíthatatlan sündisznót talált. Szegény pára! Vajon mi történhetett vele? Állítólag rendkívül hasznos állat, mert megeszi azokat a kórokozókat, melyek tetemes kárt tennének a kertben, és emellett az észak-amerikai indián kultúrában is számos történet kering arról, hogy a sündisznó a bölcsességet jelképezi.
,,De hát akkor mégis hogy került ide ez a kis állatka?" - tette fel magának a kérdést, miközben elszorult szívvel csak bámulni volt képes az árva, kisállat holt, szürke tüskés tetemét.
Úgy érezte senki sem érdemelhet ennyire könyörtelen, méltatlan, megalázó véget. Egyre jobban bizalmas rokonszenvet érzett a kis állat sorsa iránt. Meglehet ő is egy olyan folyamatosan tüskebundát vett, szorongó, kiközösített állat volt családján belül, akit - akárcsak a legtöbb átutazó vendéget -, megtűrtek csupán, és meglehet csak jelképesen, feltételek mellett szerettek. Minden lehetséges!
- Milánka! Az Isten áldjon már meg téged arany gyerekem! Már teljesen kihűlt az étel! Tessék azonnal ebédelni jönni! - parancsolta immáron harsogva, kissé tán kikelve magából imádott nagyanyja.
- Igen! Bocsánat! Azonnal megyek! - óvatosan letette az ásót, igyekezett pufók, viharvert, verejtékező arcáról letörölni a hirtelen támadt bánat és szomorúság keserű könnyeit, hiszen egy férfi azért mégsem fakadhat könnyelműen sírva minden ötödik percben, nem igaz?! Majd kicsit gyorsabban feltrappolt a nyári konyha vörös salaktéglával kirakott díszes lépcsőin.
- No, végre édes fiacskám! Hát csak megjöttél! Már mindig egyedül csak rád vártunk! Hol kószáltál? - dorgálta meg kedvesen a nagymama.
- Biztosan észrevett a szomszédba egy nagymellű szemrevaló kis csajt! Azt bámulta árgus szemekkel! - egoista apja szinte mindig is értett hozzá, hogyan tegye tönkre fia aznapi hangulatát. Ezt most sem maradt el.
- Ugyan apukám! Ha Milán azt mondja, hogy fontos dolga akadt, akkor én mindenképp hiszek is neki! Igaz drága kincsem? - szorította most meg a mindig csinos, filigrán anyuka nagyfia szőrös kezét feltétlen bizalma jeleként. - Szerintem itt az ideje, hogy végre együtt egyen a család! - azzal máris belekanalazott az aznapi gusztusos paradicsomlevesbe betűtésztával.
- Aztán ásni megtanultál-e öcskös? - fikszírozta ironikusan gúnnyal továbbra is az apja.
Milán elgondolkozva bólintott, de meg se nyikkant. Képtelenségnek tartotta csak úgy egyszerűen, és könnyedén kiverni a fejéből az elpusztult kis sündisznó tetemét. Szinte csontig hatolón megérezte a halál, és az élet összetett végességét. Már régen el akart költözni a szüleitől. Inkább folyamatosan szőrszálhasogató, és állandó jelleggel elégedetlenkedő apja miatt, akinek egy idő után már szinte semmisem lehetett elég jó.
Milán egykedvűen kanalazott kedvenc leveséből, és hol a kanalat, hol a piros pettyes tányérját bámulta.
- Valami bánt kicsim?! - kérdezte aggódó hanggal az anya.
- Biztos már menni játék konzolozni, mert nem füllik a fogának a munka! Igaz-e?! - sunyítón elmosolyodott tréfáskedvű cinkosként az apja. Hiszen honnan is tudhatta volna, hogy felnőtt fia valójában milyen érzékeny, sebezhető ember. Mintha sosem akarta volna őt igazán, és teljesen megismerni!
- Jaj Miklós! Hogy mondhatsz ilyet! Azonnal kérj bocsánatot! - emelte fel a hangját az asszony.
- Én ugyan nem! Nem szolgáltam rá! De lássátok mennyire jóindulatú, és előzékeny vagyok én is ások egy kicsit odakint a kertben! - megtörölte enyhén maszatos száját egy szalvétával, majd szó nélkül felállt, és kiment, hogy kedvére elszívhasson végre egy cigarettát. Alig tíz perc múltán a kinti ósdi kazettás rádióból kedvenc slágerek zenéje szólt, miközben a családfő egyenletes ütemben folyatta a nagyméretű kert szakszerű, és precíz felásását.
- Találtam egy kis sündisznót a kert végében! Szerintem meghalt... - felelte alig hallhatóan, mintha szégyellné magát.
- Oh! Hát az nagyon szomorú! Pedig a sündisznó rendkívül hasznos állat! Megeszi a kártékony bogarakat! - jegyezte meg elmésen a nagymama.
- Biztos nagyon megviselt ugye?! - tapintott a lényegre az anyuka, aki szavak nélkül is pontosan átérezte fia lelkének rezzenéseit. Szavak nélkül is fantasztikusan egyszerűen és könnyedén megértették a másikat.
Milán bólintott leszegett fejjel, bűnbánóan.
- Figyelj kincsem! Most hadd egy kicsit apádat ásni legalább egy órán át aztán te is beszállhatsz! Addig miért nem olvasol, vagy foglalod el magad! Na szaladj! - kérte anyja.
Milánnak sem kellett több. Talán ő is úgy gondolhatta, hogy jót fog tenni neki, ha átmenetileg megpróbálja elfelejteni a meglehetősen felzaklató élményt, mely most valósággal befészkelte magát agyi fogaskerekei közé. Felállt az asztaltól, megköszönte az ebédet, mert illemre volt nevelve, aztán beviharzott a benti napsugaras teraszra a nagymama díjnyertes szobanövényei, és fikuszai közé, hogy kedvenc könyveit fellapozhassa, és megpróbáljon kicsit optimistábban viszonyulni a létezés tragikumához.
Az órák hamar elrepültek. Milán nem igazán vette észre, hogy délután három óra is volt, mire apja gyakorlatilag egyetlen maga felásta a kert háromnegyed részét, és csupán egy kisebb szöget hagyott, azt is csupán azért, mert a nagymama szigorúan megtiltotta bárkinek, hogy kiássa a fonnyadófélben lévő sóskaleveleket. A családfő kissé elcsigázott, tompa fáradtsággal pihentette karját az ásónyélen, és iszogatta a jól megérdemelt dobozos sört, akár egy ízig-vérig melós ember, aki munkához szokott.
Mikor Milán váratlanul felbukkant a nyári konyhában, hiszen a nagymama szinte minden alkalommal mikor csak meglátogatták rokonai valami ínycsiklandó süteményt készített apja azonnal elővette Milánt, és bizony jócskán ráripakodott:
- Hát köszönöm szépen, hogy segítettél kis pajtás! - fújtatott akár egy kimelegedett bika.
- Bocsánat! Meg is feledkeztem arról, hogyan szalad az idő! - az igazságban nem volt semmi szégyellnivaló, mégis Milán lelkiismeret-furdalást érzett, hiszen apja - bár sosem kérte -, elvárta a segítséget.
- Na ne mondd! Már megint jól megszívattál! De tudod mit, pajtás? Legközelebb teljesen egyedül fogod felásni ezt az egész nyamvadt kertet! Én meg majd jókat röhögök helyetted is! - a családfő a kerti csaphoz ment, és piszkos, földes, verejtékes kezét és arcát is jócskán leöblítette a jéghideg, frissítő vízzel.
- Kincsem! Te is jól tudod, hogy apád nem gondolta komolyan, amit mondott, csak sokszor nehéz vele! De nagyon szeret téged!
- Igen, tudom! - válaszolta nyers szomorúsággal, egykedvűen Milán. - Akkor is rosszul esik!
- Tudod mit? Kóstoljuk meg a finom sütit amit a mama sütött! Biztosan ízleni fog! - azzal máris kanyarított egy szeletet a tepsiben tárolt süteményből, melynek kellemes tésztás illata valósággal belengte a konyhát.
Milán később sem beszélt soha senkivel a sündisznóról, akit talált. Mintha gyáva, alázkodó titkot, kicsinyes rejtélyt őrizne magában, amit nem árt mélyen eltemetni magában, hogy senki se tudja meg!

BEZÁRULT KÖR-MONTÁZS

Megint a kölcsönkapott, szánalmas ígéretek,
alattomos áskálódások.
Megint a feszélyezett közhelyek,
kínos keresztkérdések agymosott
szenny-médiák cyber-vonalain.
Állandósult, szándékosan ellenőrzött

Orwelli jelenlét egy hazugsággyáros,
talpnyaló rendszer által,
miközben vidéken még mindig egyre
fogyatkozik a lakosság, tombol a szegénység.
Laza, tahósított állandóság uralkodik csiga-fejekben,
amik minduntalan csak bólogatni tudnak,
vagy mernek attól függően,
hogy a jövedelmező hasznot kiktől remélhetnek?

A gyönyörszerzésben is inkább
az anyagilag felkészült egzisztenciák
s nem a harmonikus, sugárzó boldogság
az egyedüli mérvadóak.
- Túlhajtott, ideg-görcsös pásztorórák
igyekeznek kizsigerelni mindenáron érzékek
s ösztönökből már az összeszoktatott sponteneitást.

Míg egyesek a tulajdonképpeni fellegekben járnak,
addig az átlag többség a szerelem
biztos koldusaivá züllik ismét,
mert képtelen megérteni az Egy-lényeget:
pénzek s kapcsolatok megszolgált,
hitvány rabjai lettek.
Mindenki hamarabb kiég,
akár az egykoron békésebb bolygók,
kozmoszok jéghideg ködében tévelygő csillagok.

Mindenki viszonzatlanul veszíti el önmagát
a Halál előtt a döntő pillanatban.
A lecsavart férfiszenvedélyt is
már tudatos boldogtalanság görbékkel álcázzák.
Az idény-célok rögvest megtévesztenek
s be is csapnak,
hiszen nem fűződhet már hozzájuk
különösebb érdem vagy díjakat teremtő kiváltság.

Mások kárára kielégített karriervágyak,
formabontó performance-bandák
a lecsillapított életek pokoljárásaiban.
A jelen most még a mával se gondol.
Képtelenségnek tetszik az üresjáratokat
puffogtató érzelmi ígéretek szövevényes láncolata:
,,Egyszer majd ténylegesen jobban fogunk majd élni!"
- addig még pár gyérülő komisz évszázadot
egész biztosan ki kellene bírni,
vagy mihamarabb elpatkolni!

ÚJRAKEZDÉS

Fekete bőrdzsekit, hozzávaló fekete bőrnadrágot, szöges nyakörvet viselő, hollóhajú rockerlány szólt bele a kaputelefonba egy szép napsütéses délutánon.
Dr. Drányi Antal éppen legújabb brazil, portugál verseinek fordításával bíbelődött kedvére, hiszen mostanság csupán a maga kedvtelésének hódolva, autodidakta módon érdeklődött ismeretlen Anonymus külföldi író, költők munkái iránt. Most kissé mérges, bosszús szemüveges, összehúzott szemöldökkel vette tudomásul, hogy zavarni merészelik harmonikus burok magányában, otthoni menedékében.
,,Ki lehet az ilyen időben?" - kezdett gondolkodni. Imádott felesége már öt hosszú éve, hogy váratlanul meghalt, és egyéb hozzátartózója nem lévén napjait legnagyobb részt tökéletes egyedüliségben tengette. A nyugdíját igaz minden hónapban rendesen megkapta, mégis sokszor eltöprengett rajta, hogy egy-két magántanítványt azért igazán fogadhatna puszta jövedelemkiegészítés céljából.
Most azonban mégiscsak gondolkodóba esett, hogy vajon milyen rejtélyes személy keresheti? Levette szódásüveg-méretű SZTK-keretes szemüvegét, megtörölte törülközővel sápadt, beesett, aggastyánarcát, kissé tohonya nehézkességgel felállt kényelmes karosszékéből és lopakodva bejárti ajtaja melletti kaputelefonhoz lépkedett. Leemelte a készülék kagylóját, megnyomta a gombot és kérdőn beleszólt:
- Tessék parancsolni?
- Halló... Nelli vagyok... bemehetek? Szeretnék a tanár úrral beszélni... - szólt bele egy kissé hízelgő, ám azért mégiscsak kedves, közvetlen hang.
- Ó! Sajnálom, de attól tartok kedveském, hogy most nem alkalmas! Jöjjön vissza talán holnap kora délelőtt! - mindenképp egyedül szeretett volna lenni, ezért elhárított mindenfajta óhajt, sóhajt magától.
- Bocsánat tanár úr, de muszáj volna beszélnünk! Ha most nem alkalmas újra eljövök, aztán újra, ameddig be nem enged! - talpraesett, határozott lett a nőies hang, és ez imponálni kezdett az öregembernek.
- Rendben van! Meggyőzött! Fáradjon be! - berregő, kattogó hang, majd letette a kaputelefon kagylóját.
A fiatal rockerlány fürgén szökkenő szöcskelépésekkel közelítette meg az ósdi, múltszázadból itt ragadt liftet, majd mielőtt becsukódott volna rozsdás nyikorgással a fekete vaskapus ajtaja hirtelen kiszállt, és úgy döntött inkább a romantikus hangulatot árasztó csigalépcsőn fog felcaflatni a felső emeletig. Fekete dzsekije olyan volt, akár egy alvilági palást, melynek önálló akarata van, és suhogott utána, ahogy a gyenge szellő meglebbentette...
Hamar felért a felső szintre. Mikor felért egy hámló vakulatú ajtót látott, mely úgy festett mint amit már évtizedek óta alig nyitottak ki. Meglátta a gravírozott réztáblás feliratot: Dr. Drányi Antal.
Nem tudta, hogy vajon kopogtasson-e, vagy csupán csak csöngessen. Inkább úgy döntött csönget háromszor. Így is legalább tíz vaskos percet vett igénybe mire egy fonnyadt aggastyánarc kémlelt ki a kinyitott ajtón:
- Üdvözlöm kedves! Miben segíthetek?
- Jó napot kedves tanár úr! Igazán úgy örülök, hogy személyesen is találkozhatunk! Nevem Nelli és tudom, hogy rengeteg a dolga, de muszáj lenne egy pár percet beszélgetnünk! - szabadkozva, sűrű bocsánatkérésekkel tűzdelve igyekezett tálalni mondandóját, és bár az idős öregember félt a gyanús, és rossz külsejű emberektől ez a különleges, furcsa kinézetű felnőtt lány mély rokonszenvet ébresztett benne. Mintha már ismerné régebbről, vagy gyerekkorából. Nem tudta hova is tegye emlékeiben. Ugyanakkor félt is az olyasfajta emberektől, akik társadalommal szembeni elégedetlenségüket, lázadásukat meglehetősen provokatív, vagy fenegyerekes imázzsal igyekeznek tüntetően kifejezni.
- Nézze drága ifjú hölgyem! Én sajnos egy nagyon elfoglalt ember vagyok és... - szabadkozott.
- Kedves Tanár úr! Elnézést, hogy közbeszólok, de addig nem teszem ki innét a lábamat, ameddig nem beszéltünk! Kérem... - annyira esendően, segítségkérőn nézett rá, mint egy megriadt erdei állat, aki magára maradt a sűrű, setét erdőben.
- Akkor fáradjon be kedves! - tárta szét a régiesen ócska ajtót, és előreengedte a tétova, bizonytalan lépésekkel közlekedő fiatal lányt.
- Kér egy kávét, vagy üdítőt esetleg? - kérdezte már az előszobában.
- Nem köszönöm! - Nelli mindent aprólékosan megfigyelt, és a lelkében gondosan elraktározott. - Nagyon hangulatosan berendezett lakása van a tanár úrnak! Ön rendezte be, vagy a felesége?
- Ö... igen! A feleségem egy fantasztikus nő volt, aki nagyon értette a lakberendezéshez is! Sajnos pár éve elvesztetem őt! - szomorú lett a hangja.
- Oh! Bocsásson meg kérem! Őszinte részvétem! Nem úgy gondoltam...
- Semmi probléma ifjú hölgy! De ha megenged egy kérdést tőlem: mi lenne az a halaszthatatlan kérdés, mellyel személyesen felkeresett? - kérdő kíváncsisággal meredt rá.
Nelli egy aprócska, kissé kifakult sárgás színű fényképet mutatott neki, amin egy család látszott. Apuka, anyuka és egy még karon ülő kislány.
- Nagyon szép családja van! Gratulálok! De mi közöm van nekem ehhez? - még mindig értetlenkedve nézett a lányra, akinek ebben a pillanatban irtóztató erőfeszítésébe került, hogy uralkodni tudjon kitörni kész érzelmi hullámain.
- A jelek szerint a kedves tanár úr az egyik nagyapám! - válaszolta kicsit halkabban a kelleténél.
- Hogy micsoda...? Bocsánat? Hogyan? - az öreg aggatyán tanár mintha nagyot halló lett volna még jó párszor elismételte csupán a biztonság kedvéért a hallott bizalmas információt. - De hát én... nem is gondoltam...
- Tanár úr! Talán üljünk le a nappaliban! - javasolta most a lány és az öregembert kedveskedve bevezette a nappaliba, melyet nem volt nehéz feladat megtalálni, hiszen a téglalapalakú előszobából nyílt.
Mindketten leültek. Az öregember kedvenc karosszékében, míg Nelli egyelőre kissé távolabb a kanapé sarkára, hogy szemmel tarthassa újdonsült nagyapját.
- Hát ez mellbe vágott! - közölte mázsás sziklasóhajokkal fűszerezve a tanár. - Akkor ezek szerint a lányomnak vagy a lánya?
- A jelek szerint!
- No, és az apáddal mi lett? - fordult kíváncsin feléje.
- Rettegtem tőle! Igazán sosem szeretett bennünket. Mindig csak kihasználta anyámat! Végül úgy az ötödik szülinapom után lelépett.
- Ó, nagyon sajnálom!
- Én nem annyira!
- És édesanyád hogy van?
- Őt sajnos elvesztettem három éve! Egyszer csak váratlanul álmában ment el. - nem akart sírni, de most mégis nagy borsószemnyi üveggyöngy gördült le fekete szemfestékkel erőteljesen kihúzott szeméből.
- Őszintén sajnálom! Legalább tíz éve hogy nem beszéltünk egymással. - bűntudat, és tartósnak ígérkező lelkiismeret-furdalás váltakozott az öreg tanár hangjában.
- Én sem tudom elhinni, hogy egyszerre totálisan magam maradtam, de megtanultam önálló lenni! Nem függök senkitől! - kicsit büszkén még ki is húzta magát.
- Van lakásod és munkád?
- Barátaim lakásában szoktam meghúzni magamat! Ami a melókat illeti eddig főként gyorséttermeknél gályáztam nem túl sok zsebpénzért. - vette kicsit lazábbra a figurát.
- Értem! Nos, hát nálam van bőven hely, ha esetleg itt szeretnél maradni egy ideig.
- Nagyon köszönöm, de elboldogulok! Azért jöttem, hogy egy kicsit meséljen a tanár úr az életéről, hogy megismerhessem!
- Szeretnéd inkább, ha a szigorú formalitást feladva kollegálisan inkább átváltanánk a tegezésre? - mosolyodott el bizalmasan.
- Nem bánom! Szeretnélek nagyon megismerni, és jó volna néhány biztató szó. Csak ennyit kérek! - Nelli arcán minden érzelemnek meghatározott helye volt. Szinte érződött rajta, hogy a szívével lát, és gyűlöli a hazugságot.
Az öregedő tanár mindent az elején kezdett és igyekezett semmit sem kihagyni. Elmesélte miként ismerkedett össze álomszép feleségével, aki kislányt szült, majd beteg lett, miként költözött el Nelli anyja a szülői háztól amikor betöltötte a tizenhetet, és bármennyire is igyekeztek a későbbiekben felvenni vele a kapcsolatot ő mindvégig következetes határozottsággal elhárította a kapcsolattartás lehetőségét. Az öregember csaknem öt és fél órán keresztel mesélt és úgy tűnt nem fogy ki a bőséges, őszinte szavakból. Nelli most megint úgy érezhette magát, akár kislány korában. Cserfes, huncut, játékos kíváncsiság mellett hallgatta újdonsült, megtalált nagyapja történeteit, és kalandos életét.
Mikor kora nyárias este lett. Nelli feltette a nagy kérdést:
- Nagyon szeretnék még sokszor eljönni és meglátogatni téged!
- Persze kedveském! Akkor jössz, amikor épp kedved tartja!
Meghatottan, ragaszkodón ölelték meg egymást. Az öreg tanár élete szelídített alkonyán kapott egy ajándékot az élettől, mely padlóra küldte felesége halálával, míg Nelli úgy érezte nyert egy fantasztikus nagyszülőt.

VÁLASZTÁS KÉRDÉSE

Súlyos, nehéz esőcseppek csöpögtek az égből. Nyár lévén ez meglehetősen szokatlannak tetszett. Csinos, elegáns harmincas hölgy sietett át az utcán, vigyázva rá, hogy legújabb ruhakollekcióját még véletlenül se érinthessék a hitvány tócsák, kisebb latyakszerű lék, melyek a széttört aszfaltrétegek üregeiben megbújtak.
Látszott rajta, hogy frusztrált, és nagyon ideges. De hát ezt egy gyilkosan maximalista, és tudatosan célorientált, felnőtt nő csak nem engedheti meg magának. Miközben átvágott a zöldjelzésű zebrán a legtöbb autós kissé provokatívan dudált utána. Meglehet még életükben nem lehetett szerencséjük egy ilyen igazi bombázóhoz. Mások egyenesen lehúzott ablakból füttyentettek utána, vagy elkiáltották magukat:
- Hé bébi! Nincs kedved felugrani a kérómba? - röhögött az egyik autós.
A hölgy mintha meg se hallotta volna a provokáló, vagy éppen elismerő szavakat tovább sietett, látszólag tökéletesen gondolataiba merülten. ,,Mit mondjon egy olyan különleges, és mégis kisfiúan gyerekes tulajdonságú negyvenes férfinak, akivel órákon át beszélgetett már a legelső randin, és akivel legszívesebben azonnal lefeküdt volna, ám a férfi talpig gavallér és úriember volt telis-tele olyan lovagias illemszabályokkal, melyek a XXI. századból szinte teljesen kiveszni látszottak?" - minél inkább törte a fejecskéjét a megoldáson annál inkább elbizonytalanodott, mire a végén már kis híján annyira haragudott önmagára, hogy jobb volt, ha valamin levezeti a megfáradt stressz és feszültség tartós gőzeit.
,,Becsöngetek! Csupán csak üdvözöljük egymást, és ha szerencsém van csak nem fog máris kirúgni! Egyébként is szakad ez az átkozott eső!" - beállt kanáritermetével egy tágas, gangos kapualjba. Még szerencse, hogy a régi századfordulós bérházaknak is megvolt a maguk romantikával megfűszerezett plátóias hangulata. Itt szoktak megbújni rejtett mindenség-izgalomban a hősszerelmesek, és mint az összebeszélő cinkosok totálisan belefeledkeznek egymás halhatatlan csókjaiba, fülleteg szenvedélyeibe. Az eső csak nem akart csillapodni! Sőt! Hosszú időre úgy tűnt, mintha valami monszun, vagy Medárd napi csapadéközön kezdte volna felütni a fejét, holott már javában a nyár közepén jártak.
A hölgy most határozott, céltudatos lépésekkel kiszökkent az eddig tartós védettséget kínáló kapualjból, és apró szöcskeszökkenésekkel, mintha csak a tócsákon átugorna szaladt a megadott címre, ahol álmai lovagja lakott. A Kálvin-teret már vagy számtalan formában átépítették, mégis a Szabó Ervin könyvtár felújított neobarokkos épületét mindig jó érzéssel megbámulta. Volt valami különleges fejedelmi palotaszerűség ebben az épületben mely beszippantotta, és magával ragadta. Most is csupán egy jelentős pillanatig állt csak meg, hogy újból alaposan szemügyre vehesse.
A modern fiatal egyetemista generáció jelesebb tagjai cigiztek a padokon, és egy csöppet sem zavartatták magukat, hogy a nyakukba hull a barátságtalan nyárias zápor. Egy-két párocska is felbukkant, akik képtelennek mutatkoztak ajkaiktól megválni úgy nyalták-falták a másikat főként ölben ülve.
,,Ez azért mégiscsak egy picit túlzás!" - vonta le magában a következtetést. Ha egy pár igazán megakarja fejteni egymás titkait akkor az igenis legyen romantikusabb!" - azzal tovább lépkedett. A tócsák apró gyűrűs pöttyöket vetettek körülötte, mégsem nézte meg magát bennük.
Végre a Kálvin-tér sarkán megtalálta a régi bérházat, amit keresett. Pontosan hármat csengetett. Hármas szám mégiscsak szerencsésebb, mint az egy csöngetés.
,,Vajon mit fog szólni, ha meglát? Egyáltalán számára is olyan sokat jelentett ez a végzetszerű találkozás, mint nekem?" - visszatérő kérdések motoszkáltak folyamatosan önmarcangoló elméjében, és válaszok után kiáltottak. ,,Annyira megfogott ez a férfi! Muszáj kiderítenem, hogy ki is lehet valójában!"
- Igen? Tessék? - megszólalt a kapucsengőn egy ismerős férfihang.
- Szia Balázs! Erika vagyok! Beengedsz? - rögtön a lényegre tért.
A a csengő másik végén dermedt néma csend, majd váratlanul berregés hallatszott. A férfi kinyitotta a nagy, nehézkes ajtót, amit a hölgynek szabályosan be kellett egyik törékeny vállával taszítani, ha be akart jutni a belső virágoktól pompázó kisebbfajta udvarba.
Átvágott a hangulatos kis udvaron, majd a kopott, márvány csigalépcsőkön át hamar felszökkent a harmadik emeletre, ahol még mindig néma ajtó fogadta. ,,Legalább kinyithatta volna azt a fránya ajtót! Lehet, hogy most játszik velem, vagy teszteli meddig mehet el az érzelmi skálámon!"
Odalépett az ajtóhoz, és a biztonság kedvéért párat kopogtatott apró bütykeivel. Még mindig semmi. Egy aprócska miccenés sem hallatszott. Majd amikor már azt hitte idióta gondolat volt idáig eljönni kinyílt az üres ajtó. Egyelőre nem látott mögötte senkit.
- Halló... van itt valaki? Balázs merre vagy? - közelebb lépett tétován, félszegen miközben észrevette hogy a szemfestéke fekete csíkokban szivárogni kezd és fekete csíkokat húz vizes arcára.
Balázs szándékosan bebújt az ajtó mögé, mert kíváncsi volt miként fog a megilletődött hölgy reagálni, és csupán csak utána bukkant fel, amikor Erika már bent járt az előszobába.
- Üdvözöllek szerény lakásomban! Őszintén remélem, hogy jól utaztál! - vette szemügyre valami hamísíthatatlan szakmai precizitással. Mintha legalább is divattervező lenne, aki méretet vesz a modellekről. Szürkés trikót, és rövidnadrágot viselt, mint afféle szokványos otthoni kényelmes viseletet.
- Jaj! Kérlek várjál egy percet! Ne mozdulj sehova! - azzal máris visszament majd néhány pillanat múltán egy virágmintás törülközővel jelent meg, melyet gálánsan Erika hátára terített, míg egy másik tiszta törülközőt éjfekete hajának szánt, hogy szárítkozzék meg.
- Oh! Ez igazán... nagyon figyelmes! Nagyon rendes vagy! - pirulva gombócot nyelt torkán, hiszen nem számított ekkora figyelmességre. Törülgetni kezdte előbb haját, majd csinos ruháját. Balázs ebben is úriembernek számított, mert tapintatosan elfordult, míg a hölgy végzett. Addig kiment a kiskonyhába és egy csésze meleg teát hozott.
- Tessék! Úgy gondolom ez most jót fog tenni! A legfontosabb a megelőzés! - nyújtotta át óvatosan a csészét a törékeny kis kezekbe. Ahogy kettejük ujjbegye váratlanul összeért előbb Erikán futott végig valami babonázó mágneses hullám, mely elérte lüktető szívét, később Balázs is ezt érezte.
- Tudom, hogy szólnom kellett volna neked erről a látogatásról, mert utálod a váratlan meglepetéseket, de amióta csak találkoztam veled képtelen vagyok kiverni a fejemből! - ennyire talán egész életében nem volt még senkihez sem őszinte, és igaz.
Balázs lehajtotta fejét, amitől kicsit tokásodásnak indult vastag nyaka. Látszott igyekszik bölcsen, mélyen megemészteni a hallottakat.
- Látom, hogy most nagyon haragszol rám, de szeretném, ha végighallgatnál! Talán üljünk le egy kicsit! - toporgott tétován, majd amikor előtte Balázs megindult, hogy a nappaliba vezesse követte őt némán miközben ide-oda megszemlélte a kis lakás minden négyzetméterét.
- Milyen hangulatos kis lakásod van! Gratulálok! Ez igazán fantasztikus! Ezek a retrós bútorok! Ez most a legnagyobb szám! Tudtad?!
Beértek a tágas nappaliba, ahol két kényelmes fotel, és egy hosszú kanapé volt, egyetlen dohányzóasztal táraságában, melyen kötetek sorakoztak, és néhány újság.
Erika nem tudta, hogy hova ülhetne. Míg gondolt egyet és lehuppant lábacskáit maga alá húzva az egyik fotelbe. A törülközőt most magán hagyta legalább addig, amíg tökéletesen meg nem szárad.
Balázs rövid ideig toporgott. A saját lakásában csak nem kell hozzá különálló engedély, ha helyet akar foglalni. Mégis addig nem ült le, amíg a hölgy kedvesen nem bólintott. Farkasszemet nézett vele, még akkor is ha nehezére esett fentartani a kínos szemkontaktust.
- Nézd! Nem telik el úgy nap, hogy ne vádolnám magamat azért, ahogy először viselkedtem veled! Annyira bánom, és őszintén sajnálom! Tudod én nem szoktam így viselkedni, csak annyira szokatlan és furcsa voltál, és annyira fogékonyan tudsz bánni a szavakkal, hogy az szinte már művészlélekre vall! De a lényegre térek: nagyon fontos vagy nekem, és szeretném veled megpróbálni a párkapcsolatot! Persze, ha neked is megfelel! Mi a véleményed?! - kíváncsi, kislányos, furfangos tekintete szabályosan belefúrt a másik lelkébe.
- Hát... ez nagyon váratlanul ért! - közölte kimérten, majd komoly, érett lett a hangja. - Nekem is fontos vagy! S bár nem ismerlek annyira, amennyire szeretnélek megismerni, de kötelességem figyelmeztetni, ha becsapsz, átversz, elárulsz, vagy hazudsz akkor kénytelen vagyok óvintézkedéseket foganatosítani! - nem viccelt. Még sohasem mondott ennyi igazságot egyetlen nap alatt. A szívéből beszélt.
- Ne haragudj, hogy nevetek, de ez annyira aranyosan hangzott a te szádból! - mosolyodott el bájosan.
A férfi kicsit zokon vette a hölgy szavait, mert elvett a mini dohányzóasztalról egy kötetet és idegesen forgatni kezdte vaskos ujjai között, hogy lefoglalja kezeit.
- Jaj, megint előbb járt a szám! Ne haragudj! Ugye sokat beszélek? - kérdezett vissza megerősítés gyanánt, mire Balázs helyeslőn bólintott, és sikeresen visszaállt az egyensúly kettejük között. - Biztosan mondták már neked, hogy te annyira furcsa pasi vagy! Úgy értem, hogy ez a lovagias, romantikus, kimért viselkedés inkább az angolokra jellemző. A veled egykorúak inkább a fiatalabb csibehúsokra buknak! Hangsúlyozom ne vedd sértésnek!
- Oh! Hát! Köszönöm a többség nevében is! - hajolt meg teátrálisan. Minden mozdulata rendkívül életszerűen sikeredett.
- Ugye te színi tanodába is jártál? - kérdezte úgy, mint aki gyanakszik az igazságra.
- Miért is?
- Mert a mozgásod, és a mozdulataid olyanok, mintha már jó előre meg volnának tervezne! Csak ezért!
- Akkor így is van!
- Jaj, ne hülyéskedj! Légy szí! Most jártál, vagy nem jártál? - kedvesen, bosszúsan összevonta apró szemöldökeit.
- Igen! Négy hónapot! Csak sajnos a gimis érettségi és a képesítővizsga és egyazon napra esett! Döntést kellett hoznom! - közölte szomorú hanggal.
- Biztos szarul eshetett! Őszintén sajnálom!
- Egyik tanárom mondogatta mindig: Egy élettapasztalattal több!
- Hát az nem vitás, de az embernek nem kellene feltétlenül feladnia az álmait csak mert az élet más kártyákat oszt!
- Az is igaz!
- Látom, hogy nem szereted a felesleges locsogást! Akkor a lényegre térek! Volna kedved a nyár folyamán gyakrabban találkozni velem? Felfedezhetnénk régi helyeket. Kirándulhatnánk. Remek erdei ösvények vannak! Jártál már Piliscsaba mellett? Tudod miről nevezetes?
- Hát, ha jól emlékszem ott forgatták az Egri csillagok című filmet!
- Jaj annyira szerettem volna kicsit okosnak látszani! - jegyezte meg ironikusan csipkelődve a válaszon. - De így igaz!
- Hát... az az igazság, hogy mostanság hullámvölgybe került az életem, és nem volnék szórakoztató társaság egy olyan fantasztikusan talpraesett, és határozott nőnek, mint te!
- Tudod mi van? Szerintem nagyon hülyén hazudsz! Szerintem te is szeretnéd ezt a kapcsolatot, csak félsz kezdeményezni, de tudod mit? Megkönnyíthetem a dolgodat! Addig foglak noszogatni, addig fogok akár még szakadó esőben az ajtód előtt állni, ameddig rá nem beszélek, hogy ténylegesen ismerjük meg egymást! Csak egy esélyt kérek! Ez igazán nem lehet akkora tehertétel! Nem igaz?! - nézett kérdőn rá.
- Rendben! Megadom magam! Győztél! Éhes vagy? Kérsz valamit?
- Téged választottalak! Jobb ha egy karizmatikus nő kérését tiszteletben tartod!
A férfi bólintott.

A HIÁNY MEGHITT SZÓTLANSÁGA

Már semmi magakellető, bűvös révület.
A Sors rajzolatlan belemetszett az egyenlőtlen, tág térbe.
Kezdet és Vég akár két átgondolt szimbiózis-síkidom.
Test és forma már olcsó, kisstílű foglya.
Látszódnom illenék még bár folytatódom.
Látványok szánalmas morzsáin
mégsem létezhetem csupán egymagamban csupán párban. 

Alakváltóként mindig csupán
egy szemközti oldal görbületében, tükrök kristálymezején.
Legszívesebben életet, legendát,
mesét cserélnék, hogy ide-oda urgálhassak
még fogyatkozó időmben,
mint a Mindenség aprócska, szelídített napszámosa.
Görnyedten, hurnyorgón rég kiment
már belőlem perpatvar-szintű veszekedések
moraja csupán csak a csöndes papírlap
alázata maradhatott egyedül
mely minden esetben kitöltheti a totális hiányt. 

A teremtés meghitt szótlansága akár még fel is villanyoz.
Nem létező emlékeimet kérdezem s faggatom:
Vajon milyen emberré lehettem volna
ha totálisan elfeledek mindent s megváltozom?!
A ráeszmélés szilárd napvilága
- késő -, egyre fogyatkozik agymosott fejekben.
A beláthatatlan jövő küszöbén talán
már csakis azzal találkozhatunk akivel feltétlen szükséges.
Manapság fennhéjázón,
nem törődve újra és újra megsértik a csöndet,
titkos lelki béke szent magányát. 

- Arcok, konok Janusz-arcú istenítélete
fenyegetőn néz velem farkasszemet.
Képtelennek bizonyulok eldönteni
így harmincon túl kiben is bízhatok?!
Elmémben még most is borotvaéles pengék
hasítnak egymás után újabb s kreatívabb gondolatokat.
Ön-időm sosem lehet maradéktalan vagy elég.
A mozduló kapcsolatok rostjaiban
valami minduntalan véges s megszakad.
Még nem lehet, hogy lehetőségek
elmúltával megkövüljek, elfelejtődjek végtelenné.
Húsomba hasító ritmusos változás.
Fénysorompók előtt tán az öngyilkosság is elkerülhető?! 

ÖRÖK NAPFÉNYES NARANCSFÁK

Dona Teresha Garcia Sanchez egy Sevilla melletti hangulatos kis falucskában éldegélt jobbára egymaga. Felnőtt unokája Miguel Raffael kissé bumfordi, termetes, de annál jószívűbb ember volt, aki szinte vakon teljesítette idős, özvegy nagyanyja minden kérését. Ha hajnali időben - ami nagy általánosságban 5-6 órakor következett be narancsokat kellett szedni a kertből, akkor Miguel Raffael máris kikelt pihe-puha ágyából és zokszó nélkül munkába állt.
A kis falu híres volt a narancstermesztésről. Itt semmit sem dobtak hitvány könnyelműséggel a szemeteskosárba. Legyen az érett, vagy túlérett, vagy éppen fonnyadt narancs szinte mindent felhasználtak. Így a gazdagság vérkeringése is legalább folyamatosan mozgásban lehetett. A helybéliek máris különleges tisztelettel övezték Dona Theresát, aki többször is megpakolta kis gurigás kocsiját, és vitte finom, friss gyümölcseit eladni a helyi piacra és az őstermelőkhöz. Olyan kupecvérrel volt megáldva, hogy ember legyen a talpán, aki átmerte volna őt verni. Azzal ugyanis soha többet az életben nem állt szóba.
Többször előfordult, hogyha valahol megellett egy tehén, vagy új állatok születtek Dona Theresa értő gondoskodására szinte minden háznál szükség volt, és csakis a legvégső esetben hívtak állatorvost, aki bizony nem győzte dicsérni Dona Theresa őstehetségét a gazdálkodás és állattartás terén.
Sajnos unokája - akire hallatlanul büszke volt -, azonban a meglepően modern főként Madridi és Malagai díva-hölgyeknél korántsem volt már ennyire népszerű. Igaz, ami igaz egy-két hölgy baráti látogatást tett Dona Theresa hasziendáján, ahol színpompás, egzotikus virágok, és kedvenc hortenziái társaságában az idős hölgy sziesztázni, és pihenni szokott, és ilyen kivételes esetekben az özvegy idős mama el nem mulasztotta megjegyezni, és szóvá tenni egy szem unokájának:
- Édes fiam! Hát miféle asszonynak tartasz te engem? Miféle nőket hozol te az én házamhoz?! Caramba! - csúnya, illetlen szavakat nem szívesen használt, csupán csak, ha jócskán sikerült őt felidegesíteni.
- De hát mamácska! Én igazán nem úgy gondoltam! Látod Marjorie Raffaelát szerettem volna meghívni hozzánk, mert szívesen megismerkedett volna veled! - szabadkozott leszegett fejjel a felnőtt férfi.
- Elhallgass te szemtelen kölke! Előbb hadd vegyem őt tetőtől-talpig szemügyre! - az idős özvegyasszony kissé nehézkesen feltápászkodott vesszőfonatos székéből, és mint egy ítélkező ótestamentumi bíró körbejárta a roppant stílusos-csinos városi fiatal nőt, hogy vajon megfelelő nő lesz-e az unokájához. Hiába a társadalmi státuszra akadtak helyek, ahol az ilyesmit halálosan komolyan vették. Olyan volt ez mint egy pisztolypárbaj - igaz két temperamentumos nő között.
- Úgy értesültem róla, hogy szívesen elbeszélgetnél velem Marjorie Raffaela? - mérte végig gyanús, összehúzott, méregető szemekkel a hölgyet.
- Igen Dona Theresa! Igazán nagyon örülök az Önnel való találkozásnak! Gyönyörű a hasziendája és a háza.
- Ugyan, ugyan kedveském! - legyintett könnyelműen. - Minél nagyobb egy ház annál több értő gondoskodást követel meg! Nem igaz?!
A fiatal hölgy helyeslően bólintott.
- Miért jöttél hozzám? - nyílt már-már ellenségesre sikerült kérdés volt. Gyilkosan őszinte.
- Valami megfogott Miguel Raffaelben! És amilyen tisztelettel, és sok szeretettel beszélt Önről Dona Theresa az valóban dicséretre méltó! - dicsérte őt és unokája nemes erényeit visszafogott, szerény mosollyal.
- Ez mind nagyon szép édes lányom, de az igazat szeretném hallani! Mi vezetett téged ide? - tette keresztbe két tömzsi, vaskos karját önmaga előtt.
- Kíváncsi voltam erre a hangulatos kis falura! Gyönyörűek, páratlanok errefelé a narancsfák! - mintha az ifjú, csinos hölgy minden mondatával szándékosan távolabb sodródott volna a kért igazságtól. Az öregasszonynak azonban kedvére való volt a felelet, mert ebédre marasztalta.
- Maradj itt kérlek ebédre! Empanada és csirkés paella van és narancsfagylalt desszertnek. - fogta meg a kezeit, és meg is paskolta, mintha máris kebelbarátnője lenne.
- Ez igazán nagyszerűen hangzik! - felelte szerénykedve. - Segíthetek bármiben? - kínálta fel segítő szándékát.
- Ebben a háztartásban bizony-bizony elkél minden segítő kéz. Kérlek nézd meg Miguel Raffael merre van? Már rég le kellett, hogy szedje a narancsokat.
- Máris utána nézek! - egyik lábacskáit a másik után szedegetve máris elviharzott. Csak most bánta igazán, hogy enyhén tűsarkú cipőt vett, ami most valósággal kínzóan nyomta a lábait.
Miguel Raffael komótosan, egykedvűen végezte mindennapi dolgát az egzotikus narancsfák kellemes árnyékában, és kedvére dudorászott, halkan hangon énekelgetett. Gyerekkorától kezdve szeretett énekelni, mert úgy tanulta, ha az ember szomorú, vagy épp nagyon boldog az éneklés felszabadítja a nyughatatlan lelket a további gyötrelmektől. Talán épp ezért észre se vette, hogy Marjorie csöndesen lopakodva a háta mögé került, és két aprócska kezeivel máris befogta mind a két kezét.
- Na, ki vagyok? - kuncogott kedvesen.
- Hú! Hát egy egzotikus hercegnő? Vagy a maharadzsa lánya? Szabad a gazda!
- Hát én te kis buta! - valósággal a karjaiba omlott és romantikus csók következett. - Beszélgettem a nagymamáddal! Fantasztikusan erős, határozott, és talpraesett asszony! Hihetetlen, hogy mennyi mindent sikerült elérnie. - lelkendezett.
- Hát igen! Kétségtelen! Nyolc éves kora óta a munkára lett nevelve. Úgy érzem idő közben kicsit talán meg is keseredett.
- Ugyan már! Inkább örülnie kellene az életnek, és ennek a fantasztikus háznak is!
- Őszintén szeretném, hogy ez így lenne, de amióta nagyapám váratlanul meghalt, és kicsit nehezebben forog a gazdaság kereke nagyanyámból is eltűnni látszott a tűz, és a lelkesedés. De úgy tűnik te azonnal megtaláltad vele a közös hangot! Áruld el nekem? Mi a titkod?
- Szerintem nagyon fontos, hogy az embereket becsülni, és tisztelni kell, ugyanakkor a megismerésre és nem a szimpátiára kell helyezni a legfőbb hangsúlyt. Annyira megható, hogy a nagymamád ennyire imád téged!
- Nos, hát köszönöm szépen! Van esetleg kedved segíteni?
- Persze! Nagyon szívesen! - azzal Marjorie is felkapott egy kisebb kosarat és narancsot kezdett szedegetni a fákról.
- Ami magától hullott le, és a rossz narancsokat külön kosárba kell gyűjteni! - figyelmeztette Miguel Raffael.
- Köszönöm, hogy szóltál! - az ifjú hölgy kis idő múltán olyan ügyesen szedte egymás után az öklömnyi narancsokat, hogy szinte öröm volt nézni munkavégzés közben.
Annyira belefeledkeztek a munkába, hogy észre se vették a harangok déli szavát, így csak arra lettek figyelmesek, hogy Dona Theresa egy bottal sántikálva kisétált hozzájuk, és szemügyre vette munkájuk gyümölcsét.
- Édes fiam és lányom! Már javában ebédidő van! Hadjatok itt mindent, majd folytatjátok! Gyertek! Lehet aztalhoz ülni! - kérte, és hát ilyen szíves invitálást egyikük sem szívesen szalasztott el.
Marjorie-t kellemesen meglepte, és el is pirult, amikor Miguel Raffael kihúzta előbb nagyanyja majd előtte előzékenyen a széket, és miután a két szívében különösen kedves nő leült utolsónak ült az asztalhoz. S bár a családfő székére kellett volna ülnie, inkább úgy gondolta, hogy kedvenc gyerekkori székére ül, és közepesméretű sámlira, melyet még nagyapja faragott neki.
- Remélem ízlik majd a főztöm! Lássatok hozzá szaporán mielőtt kihűlne!
Azzal mindhárman ebédelni kezdtek. Miguel Raffael szinte le nem tudta venni a szemét a számára egzotikus szépségű barátnőjéről, míg Dona Theresa nemlétező bajsza alatt jókat mosolygott, és valósággal örült kopogó szíve, hogy végre valahára unokája is párra találhatott.

KAMASZOK, BALHÉ, ZENE

Annyira izgult, hogy jóformán totálisan elfelejtett mindent, abban a pillanatban, hogy az a seggfej, beképzelt, kamasz srác a gimiben először jött oda hozzá az ismeretlen senkihez, és megkérdezte nem-e akar vele meg azzal a szintén idióta haverjával fellépni a gólyabál nevezetű bulin, amit szintén a gimnáziumban fognak tartani.
- Hát... én nem is tudom, hogy... - próbált kibúvót találni eredménytelenül.
- Ne röhögtess, te kis pöcs! Most akarod vagy nem?! Döntsd el azonnal, mert az idő rohan! - Gáborral nem lehetett kekeckedni, hiszen a kész tények embere volt, és miután haverja Ákos már benne volt a buliban Zalánnak is bólogatni illett, ha azt akarta hogy elfogadják, és barátokra tehessen szert. Így rá állt az alkura.
- O.K. Miért is ne! - egyezett bele.
A három alkalmilag összeverbúválódott jó barát mostantól kezdve gyakorlatilag minden szabad percet a közelgő sulibuli zenei előkészületeire használt fel. Kezdve azzal, hogy alapvetően techno, house, undergroud, gengszter-rapp stíluselemeket felvonultató zenei klipet akartak készíteni, és persze főként a banda főnöke Gábor mozgatott meg minden követ, hogy saját egyénieskedő akarata maradéktalanul érvényesülhessen.
Többször előfordult, hogy a legtöbb velejéig unalmas órákra - ebbe a körbe tartoztak az átkozott reál tantárgyak -, szándékosan nem mentek be, és mikor később megtudták, hogy a matektanár igazolatlant adott nekik órai mulasztásért egyenesen az ofőnél kötöttek ki, akiről azt is tudták, hogy könnyed egyszerűséggel boronálja el a kamaszok kilengéseit.
- Minden rendben lesz skacok! Ti csak készüljetek a sulibulira! - felelte az arrogáns, nagyvilági típusú osztályfőnöknő, aki még a hecc kedvéért egy gekkót tetováltatott az egyik bokájára, csupán csak azért, hogy mindenkiben tudatosítsa szabadszellemű, és nem zárkózik el a világ változásaitól sem.
Zalán végre úgy érezhette magát, mint aki révbe ért. Bár még így a kilencedik osztályban sem igen tehetett szert őszinte barátokra, legfeljebb hirtelen kialakított, alkalmi kapcsolatok hálózhatták csak be az életét, ám mivel máris egy zenei videoklipet forgattak vele - főként a lány osztálytársai élénk, kíváncsi érdeklődést kezdtek mutatni iránta.
- Figyel Zalán baba! Légyszi mesélj egy kicsit a készülő klipetekről! - kérlelték, szólongatták egyre többen a nagyszünetben miközben jóformán egyetlen szabad percet sem adtak számára, hogy elfogyaszthassa szalámis, sajtos szendvicsét jelképes tízórai gyanánt. Kitalálta, hogy kisebb, apróbb füllentgetésekkel magyarázza ki magát, hiszen Gábor szigorúan megtiltotta, hogy bármilyen bizalmas információ kiszivároghasson.
- Hát... nagyszabású klipet forgatunk! Be lesz festve meg zselézve a hajunk, meg szóval... ilyesmi... - szabadkozott.
- Jaj Zalánka! Olyan undok tudsz lenni! - duzzogtak egyre többen. A rátermettebb, bevállalósabb lányok szándékosan, nyílt lázadásként bohém, provokatív, cicimutogatós ruhákat kezdtek hordani, valaki szándékosan kisebb pólót, vagy felsőt vett, hogy jól láthatóvá váljék köldökpiercingje.
- Hölgyeim! Türelem! Megígérem, hogy mindenki mindent megfog tudni a maga idejében! - fogalmazott diplomatikusan, majd órák után ismét vége-hossza nincs gyakorlás és próbálás következett rendszerint az alagsorban található tökéletesen lakatlan tornateremben, ami annyira sötét, nyomasztó, sivár helynek számított a lelkes diáksereg között is, hogy csak a legbátrabbak merészkedhettek le oda. S bár Zalán sohasem tartotta sohasem olyan sokra magát, hátborzongató rettegéssel nyitotta ki a kulcsos tornatermet. Még így is tíz percébe került mire a vaksötétben megtalálta az matracok mögé rejtett villanykapcsolót.
Gábor hozott egy kisebbfajta Hifi-berendezést, és maximális hangerőre állította, ami jócskán meggyötörte érzékeny dobhártyájukat. Hozott két kiszuperált, kissé kőkori mikrofont is, ami - bár igazinak tűnt -, valójában csak arra volt jó, hogy gyakorolják milyen lehet majd az igazi mikrofonnal énekelni.
Kezdetben halálosan komolyan vették. Különösképp Gábor és Ákos, még Zalán is. Azonban néhány hét múltán Ákos és Gábor előszeretettel kezdett lazítani, lustálkodni, és ezek a zenei próba gyakorlások gyakorlatilag megrekedtek a narancsos vodkafogyasztás és a fűszívás szintén. Még szerencse, hogy Zalán ki nem állhatta az alkoholt, így ő volt az egyetlen olyan józan srác, aki józanul volt képes gondolkodni.
- Hogy lehetsz ennyire idióta seggfej?! - förmedt rá Gábor, amikor mindhármuk haját befestette színes festékkel. - Maradj veszteg kis pöcs és eszedbe ne jusson, hogy otthon lemosod, mert különben ki leszel herélve! Értve?! - fogta a gusztustalan fűzöldszínű festékes flakont, és az iskolai vécében jócskán befújta vele Zalán egyébként is izzadt, csatakos frizuráját. Mire mindhárom kópé visszasündörgött az osztályba hát nem kis meglepetést okoztak a többieknek.
- Nézzétek csak! A három bájgúnár! - kiáltottak fel hangosan és elismerően többen is. Még az adott földrajztanárnak is - aki egyébként remekül játszott basszusgitáron -, volt egy-két keresetlen tanácsa a három jövevény felé.
El sem akarták hinni, hogy hirtelen és hamar jött el a sulibuli esti ideje. Gábor és Ákos persze olyan csiri-csárén fölöltözött, akár két nehézfiú gengszterrapper, míg szerencsétlenkedő Zalán örült, ha egy kilyukasztott baseball sapkát húzhatott a fejére, és természetesen az elmaradhatatlan kockásingert, és fekete napszemüveget, amivel az egyébként is kisfiús arca egy csapásra kicsit földönkívüli jelleget kezdett ölteni. Már csak egy olyan pólóing hiányzott róla, aminek a felírata híven hirdeti: NE BÁNTSATOK! FÖLDÖNKÍVÜLI VAGYOK!
- Hát te meg mi a faszt csináltál?! Te kis pöcs! Nem pofáztam neked, hogy ne csinálj semmit a fejeddel?! - Gábor - szokásához mérten üvöltözéssel, vagy ököljoggal akarta elrendezni a vitás kérdéseket.
- Én... borzasztóan sajnálom az egészet... tényleg... ne haragudj...
- Kussolj te kis hájas csiga! Most mihez kezdjünk ezzel a dagadékkal?! - fordult haverjához, aki lusta közönyösséggel figyelte az eseményeket és látszólag különösképp egyáltalán nem érdekelte, hogy Zalánt kiadósan felpofozzák-e.
- Szerintem ráadjuk azt a szar baseball sapkát és a kutya se fogja észrevenni! Mi jól nézünk ki ez a szánalmas idiótára meg a kutya se kíváncsi! - szögezte le Ákos markáns, tömör véleményét. Végül ebben maradtak, míg Zalán nem győzött mentegetőzni, és elsüllyedni szégyenében, hogy ekkora felfordulást okozott önhibáján kívül. Elvégre a festékpatronos hajfesték mégiscsak könnyebben lejön az ember fejéről, mint az eredeti hajfesték, így Zalán nem igazán tehetett arról, hogy éjjel kiizzadta magából.
A színesen villogó lámpákkal teletűzdelt, magasított színpadon egyszerre csak sötét lett, majd a vakító fehér reflektor Gábor alakját világította meg, aki máris fel akarta rázni a közönséget:
- Jól érzitek magatokat? Akkor most külön nektek itt a legújabb klipünk! - azzal beállt középre, míg Ákos bal oldalra, és Zalán jobb oldalra, ahogy előzetesen a koreográfiát megbeszélték. Felcsendült a rappes dal, és dübörögő, orkánerejű hangzavar keletkezett. Látszólag valósággal tombolt a közönség és úgy tűnt, hogy a diákok valóságos lázadó tömegekként kezdtek ordibálni, amíg tartott a klip.
Zalán tette amire utasították, és még akkor is, ha kissé megalázónak, és szánalmasnak érezte saját ügyetlen, szerencsétlen, balszerencsés helyzetét a buli végére maga is kezdte elhinni, hogy igazi, őszinte barátságokra lelhet, ami egész gyerekkorában hiányzott hányatott életéből.
Amikor végeztek hatalmas, dübörgő tapsvihar kíséretében távoztak a színpadról, majd újra és újra visszahívták őket, hogy hármójuk trióját megtapolják. Később főként Gábor dagadó büszkeséggel nem győzött mindenkinek eldicsekedni, hogy ez az egész valójában az ő ötlete volt, és a két másik haverjának semmi köze hozzá. Rengeteg fénykép is készült, ami már másnap megjelent az iskolai faliújságon kiaggatva.
- Hé, csajok! Ezt kubizzátok meg! Hihi! Hogy néznek ki ezek a seggfejek? A három díszpity! - kezdtek egymás közt nevetgélni a lányok.
- Hát... nem is tudom... nekem a Zalán nagyon bejön! Olyan tök édi ezzel a kisfiús fizimiskájával! - csinos, rövidhajú szépség mondta ezt a barátnői döbbent meglepetésére.
- Ne ne már! Te most hülyéskedsz ugye?! Totál idióta! Szerintem még most is az anyja kezét fogja! - dumcsiztak egymás között a barátnők.
Zalán árulónak érezte magát. Úgy lépett be a gimnázium patinás, kissé lepusztulásnak örvendő szocialista építészet remekébe, mint egy besurranó betörő, vagy éppen tolvaj, aki akkor végzi eredményesen a munkáját, ha szándékosan láthatatlan, és észrevétlen tud maradni. Nem volt értelme bújkálnia, mert azonnal szembetalálkozott Gáborral, aki persze jócskán megmondta velős, koránt sem finomkodó véleményeit:
- Na mi a pálya te Isten barma! Ha az idiótáknak rendeznének bajnokságot te seggfej te az első helyen végeznél! Láttad a sulifalat! Az első helyen állunk! Kurvára elcseszetten festünk mi hárman!
- Én... borzasztóan sajnálom... őszintén... - megint nagyon elszégyellte magát mardosó bűntudattal.
- Pofád befogod! Cipzár világos te puhány pöcs! De azért nem voltál rossz! - kaján vigyor jelent meg szája szegletében, melyről az ember szinte sosem tudhatta, hogy rosszat, vagy jót jelent.
Nem sokkal később Ákos is befutott, aki közönyös, üveges ábrázattal lustán vánszorgott hátizsákját cipelve.
- Csá! Na mi a nagy helyzet? - kérdezte. - Szerintem kurva jók voltunk tegnap!
- Csá! Hát szerintem is! Még ez az idióta is képes volt hozni a formáját. - mindketten jelentőségteljesen Zalánra sandítottak.
Később Ákos - nem lehet tudni, hogy a kisebb nézeteltérést ki robbanthatta ki -, a pinceszerű tornateremben sikeresen összetört egy széket, amikor azt mondták neki, hogy lehet, hogy nem teheti majd le az érettségit. Később számítástechnikai vállalkozása lett Ausztriában, míg a folyton tervezgető Gábor kamionos sofőrnek állt, és egész álló nap nyomhatta a pedált. Zalán később egyetemre ment, és bár minden vágya volt, hogy megpróbálhassa a Színművészetit üzleti ismereteket hallgatott, és feleségül vette álmai hölgyét.

ÉRZELMEK HATÁRAI

Arcok alatt Idők porló rétege,
félhomályos emlékek majd egyszerre csak
lehámlik minden megalkuvó, tetetett,
vagy épp szépség-szülte giccs, álcsíny
- míg végül megmarad szikáran,
csapzottan a ráncokat teremtő mindennapi lét. 

Borzas verébfészek az emberi érzelem,
hisz minduntalan torkon akad hamis szó,
vagy tetetett árulás.
Miért van, hogy sohasem az elveszettnek
gondolt lábnyomokat inkább
a tőlünk távolodót üldözzük s követjük?!
Miért káprázik folyvást az eltompult vágy-akarat,
ha már beláthatatlanok az alku-percek,
pillanatok határai is?! 

Mostan agymosás, öntudat
felfegyverzés már egyaránt tart s folyik.
Mert valójában, aki meghazudtolta véleményét s elveit
- egyedül csupán csak az kereshet;
pénzt, állást, siker-hajhász teljes életet.
Sért-sebző tisztítótűz-lázból még senki
sem vallhatta önmagát se győztes-vesztesnek.
Lélek-gyanúval benőtt gazok s gyomok dudvás,
evilági televénye nőtte be
az empátia-tolerancia mocsárvidékeit. 

És most mindennek hazugok s megvesztegethetők.
Az egy tál lencse fogalma már nem kiváltság többé,
- de ököljog bosszúállón.
Tűnődés, játékos hóbort már minden esetben
tűrés is a valamikor létezett dolgok után.
Valaki odabent az egyes emberekben
szándékosan lekapcsolta a lámpát.
Az értelem titkos szikráit,
mely világíthatott volna akár
a bunkó vadbarmok között is. 

A ,,lenni vagy nem lenni" - még
most is émelyítő s szorongató.
Könnyelmű jótékonyságnak nevezhető,
ha az utcán talált ezerforintost valaki
visszajuttatja jogos tulajdonosának,
míg okostelefonját zokszó nélkül zsebre teszi.
- Alvók álmában mindenki ébren botorkál.
Megismeréstől a megértésig lehetetlenül hosszú az út.
Mint megérdemelt,
de meg nem kapott pofon becsukott
vakondszemekkel botorkálunk tovább! 

MÉLYVÍZ

Lívia tökéletesen megvolt róla győződve, hogy talán örökre benne ragad a tanárkodásba.
Pedig - ha valamely szakma -, akkor a pedagógusi pálya mostanság csöppet sem kecsegtetett előléptetési lehetőségekkel.
Már ha az előléptetési lehetőségek címszó alatt a jutányos órabért, és a megfelelő jövedelemkiegészítést értjük vagy egyáltalán azt a fajta különleges szakmai, emberi megbecsülést, ami miatt a következő generáció szemében egyáltalán vonzó lehet ez a hivatás.
Még jócskán élt benne az eleven emlék, amikor a legelső tanári munkanapját elkezdte halhatatlan buzgalom, és szorgalom élt benne, és úgy tekintett önmagára mint aki egy szép napon ha törik, ha szakad, de akkor is el fogja érni, hogy az iskola, ahol állást vállalt messzemenően kiemelkedhessen a többi közül, és diákjaiból jólképzett, a maguk lábán is megálló, intelligens, gondolkodni képes művészek, és tudósok kerülhessenek ki.
Az első kezdeti szárnypróbálgatós hónapok múltán azonban keserédes, tartós kiábrándulás lett rajta úrrá, hiszen bárhogy is pályázott, vagy kuncsorgott bizonyos anyagi jellegű felhasználható segítségekért a tantestület minden ülésen egybehangzó véleménnyel nyugtázta észrevételeit:
- Tisztelt kollegina! Sajnáljuk, de van egy adott költségvetés és ezt nem áll módunkban módosítani! - felelték egybehangzóan. S úgy tűnt egyre több és több barátságos kollegája osztja ezeket a szánalmas, hasonló véleményeket.
Egy tanár számára megalázó katasztrófát jelent, ha kérését, vagy kidolgozott tantervét, munkatervét és egyéb fontos, lényegre törő munkáit szabályosan elutasítják csip-csup, bagatellnek látszó hibákért, melyeket könnyedén lehetett volna orvosolni, amennyiben persze megfelelőbben átláthatóbbá, és rendszerezőbbé teszik az adott iskola éves kimutatásait, és belső költségvetését.
Egyre több és több dolog hiányzott neki. Az a vérpezsdítő hangulat, amikor diákjai értékelik kissé fanyar, cinikus humorját, vagy hogy csillogó szemekkel bámulják a legújabb tanyaanyag ismertetését, miközben újra meg kell tanulniuk szövegértőn olvasni, miután az valahogy mindenkinél problémát jelentett, holott már hatodikosok voltak.
Az iskolai önképzőkörbe is egyre kevesebben jártak, és jelentkeztek. Mintha attól, hogy olyan kreatív, újító szellemi alkotóhelyet szeretne kialakítani, ahol a diákok bontogathatják saját, egyéni alkotói szellemiségüket. Ám sajnos akadtak olyanok is a tantestület patinás emberkéi között akik ezt - természetszerűen -, igen-igen rossz szemmel nézték, és Líviának plusz órán kívüli elfoglaltságokat adtak szándékosan, holott a túlórát is illett volna rendesen elszámolni.
Így egyre többször fordult elő, hogy Lívia egy nap több mint tizennégy órát dolgozott gyakorlatilag egyhuzamban, és halálfáradt volt mire metrón, és villamossal hazament késő este kis lakásába.
Lelki energiáinak nagyon jól jött határtalannak tűnő pozitív életszemlélet és kifogyhatatlan optimizmusa, melyet legfeljebb csupán néhány kollegái ellenszenve szakíthatott meg.
- No? Mi újság kollegina? Túlórázunk, túlórázunk? - kérdezték több esetben gyilkos cinikus hangnemmel.
- Köszönöm kérdését kedves kollega úr! A munkát mindig muszáj elvégezni! - felelte határozottan, egyenes derékkal.
Sajnos azonban Lívia sem kerülhette ki a tartós elbocsátásokat, és leépítéseket. Mivel a tanárok folyamatosan tiltakoztak, petíciókat, kiáltványokat írtak alá, és munkabeszüntetésekkel fenyegetőztek a vezetőség, és igazgatóság jobbnak látta megszabadulni az olyan emberektől, akik feleslegesen keverik meg az állóvizet. Mi a fenének ott bajt kavarni, ahol eddig is minden ment a maga sima, és egyenletese lusta, posványos mocsarában? Nem igaz?!
Líviát már meg sem lepte, amikor egyik nap az igazgató Úr hívatta saját irodájába, és természetesen zárt ajtók mögött orra alá tette az önkéntes felmondásáról szóló hivatalos dokumentumot.
- Őszintén sajnálom kedves kollegina! Higgye el kérem, hogyha megtehetném én volnék az első, aki megtartanám magát, hiszen a jó, megbízható munkaerő bizony ritka kincs! - felelte az igazgató kimérten. Lívia azonban átlátott a mézes-mázos szavakon, és pontosan tudta, hogy sajnos mindig lesznek olyanok, akik nem látják szívesen az újító szellemiséget, vagy a fejlődést, és változások szelét. Így készségesen aláfirkantotta nevét az A/4-es lap alján, majd kitöltötte még a szükséges dokumentumokat és azzal szerény búcsút vett attól a helytől, ahol felnőtt, önálló élete is annak idején elindult.
- Lívia néni! Most mi lesz velünk?! - kérdezték többen lelkes, szorgalmas tanítványai. - Már nem tetszik bennünket szeretni!
- Ugyan már! Hát hogy mondhattok ilyet?! - torkolta le kedvesen tanítványait. - Hozzám mindig fordulhattok bizalommal! Most sajnos el kell innen mennem, mert nem látnak szívesen, de ha bármilyen próblémátok adódna hozzám mindig jöhettek! Várlak benneteket szeretettel! - több diákját megölelte, majd enyhén könnyes búcsúval lépett ki az iskola kapuján.
Elhatározta, hogyha törik, ha szakad, de a saját maga ura lesz, és megpróbál egy ütőképes, profitorientált, nyereséges vállalkozást nyitni. Persze fogalmai, ötletei már voltak, csak azt nem tudhatta miként, és hogyan valósíthatná meg őket?
Több gimnáziumi barátnőjét is felcsörgette és mindegyiktől személyes találkozót kért azzal a határozott céllal, hogy a régi, boldog emlékek felelevenítése mellett sok mindenről fognak beszélgetni. Persze akadtak olyanok, akik vállszélességgel támogatták őt, és elképzeléseit, ám valami miatt az utolsó pillanatban visszaléptek - elvégre a többség közülük már javában nagycsaládosnak számított.
- Szia Lívikém! Jaj bocsi, de a gyerek elkapta a mumszot, és most beteg!
- Szia! Jaj ne haragudj, de az anyósom hozzánk költözött!
- Oh! Már milyen régen nem beszéltünk! Gratulálok a terveidhez, de sajnos nem tudok segíteni! - rázták le őt kisebb-nagyobb kifogásokra hivatkozva egykori barátnői.
Szerencsére azért akadtak jóhiszemű barátai is, akik nem sajnálták az időt, fáradtságot és ha megígértek valamit, akkor azt állták is. Lívia szerencsés személyes találkozót beszélt meg Annával, akit a Főiskola óta alig látott. Az egyetemisták élete ugyanis csupa totális rohanásból áll, így mindig hadilábon állnak a drága idővel. Megbeszéltek egy találkozót a Ferenciek-terére, és Lívia nem csalódott, mert barátnője sportos, hibrid-autócsodával érzett és parkolt le a szemközti utcában.
- Jaj, de régen is találkoztunk drága barátnőm! - ölelték meg egymást, mint a nagyon jó testvérek, akik befejezik a másik gondolatait. - Mikor is volt utoljára, hogy mi ketten elbeszélgettünk úgy istenigazán? - kérdezte a mindig csinos, filigrán nő, aki három gyerekes büszke anyukaként szinte semmit sem változott. Ha azt nem számítjuk, hogy otthon kitartóan betartotta saját személyi edzője tanácsait a szénhidrát megfelelő bevitelére vonatkozóan.
- Hát bizony régen volt! Hú! Most számolok már lassan több mint húsz éve! Hogy szalad az idő! - jegyezte meg.
- De mesélj már! Miért nem látok az ujjacskádon gyűrűt? Hol van az aktuális pasid? Vannak gyerkőceid? - csupa-csupa olyan kérdést sikeredett feltennie, amivel Lívia egyelőre nem ért rá foglalkozni.
- Lassíts egy kicsit! Azért kértem ezt a találkát tőled, mert vállalkozást szeretnék felépíteni, és arra gondoltam, hogy te esetleg segíthetsz nekem! Mindketten kölcsönösen segíthetnénk egymásnak! Na, mit szólsz?! Hogy hangzik?!
- Hát semminek sem vagyok az elrontója, hiszen ismerhetsz, de egy valóban működőképes vállalkozáshoz legalább tíz millióra lenne szükség indulótőkének! Nem is beszélve arról, hogy az első egy-két év még nem volna nyereséges, és zökkenőmentes! Mi volna a termék, vagy az üzleti szempontból kifizetődő tevékenység, amivel foglalkozni szeretnél? - nézett rá nagy komoly szemekkel.
- Hát... azon még összességében nem gondolkoztam, de mindenképpen jó volna ha köze lenne a kultúrához és a divathoz is!
- Ajjaj! Hát nem szeretnék azonnal letörni az optimista lelkesedésedet, de ha mostanság körbenéztél az üzleti piacon akkor vannak nagy bálnák, cápák és vannak pinduri kis ficánkoló halak, akiket a nagyok felfalnak. Most jelenleg te egy kis halacska vagy, aki egyelőre még a zavaros vizekben halászik, de az én segítségemmel esetleg lehet belőled valaki.
- Nézd! Bár még nem teljesen világos az üzleti szisztéma és egyéb dolgok, de gyorsan tanulok, és azért annyira ostoba e vagyok, hogy ne lássak tisztán. Akarsz segíteni, vagy nem?! - tette fel az egyenes kérdést. Látszott rajta az elszánt oroszlán-karakán akarat, ami imponált barátnőjének.
- Jól van! Ez nagyon tetszik! Melletted vagyok! Mit szólnál egy könnyű ebédhez? Farkaséhes vagyok!
Megebédeltek, miközben barátnője vége-hossza nincs áradozott a három tüneményes, ám rosszcsont gyerekeiről. Hogy mennyire észnél kell lenni, ha az embernek ilyen sokfelé kell helyt állnia, és hogy mennyire imádja a kis családját stb.
Lívia ekkor döbbent rá arra, hogy valami nagyon fontos hiányzik az életéből. De hát hol is találhatna magának egy olyan rendes, becsületes embert, akit nem a pénz érdekel, hanem az őszinte, emberi érzelmek, különösen a mostani nyerészkedő, és álszent világban? Ez bizony jócskán kimerítette a fejtörés fogalmát.
- Hé, ne izgulj már annyira! Semmi vész! Most valami újba kezdesz, de én melletted állok! Elvégre mire valók a barátnők! Nem igaz?!
A nap hátralévő részében jóformán mindent alaposan megbeszéltek és átrágtak kezdve azzal, hogy honnét kellene megfelelő alaptőkét szerezni vállalkozásuk beindításához, működőképessé tételéhez, hiszen Lívia tanári végkielégítése, és alapszintű fizetése még nem jelenthetett feltétlen garanciát, ugyanakkor szükségük volt egy üzleti szférában jártas személyre, aki abszolút megbízható, nem veri át őket, és akinek a szavára lehet adni. Szerencsére Anna a gimi után rengeteg sok emberrel kötött tartós kapcsolatokat, hiszen egy meghatározó ideig kisebb kozmetikai szalonban dolgozott, és ott remek kapcsolatokra lehet szert tenni.