A HIÁNY MEGHITT SZÓTLANSÁGA

Már semmi magakellető, bűvös révület.
A Sors rajzolatlan belemetszett az egyenlőtlen, tág térbe.
Kezdet és Vég akár két átgondolt szimbiózis-síkidom.
Test és forma már olcsó, kisstílű foglya.
Látszódnom illenék még bár folytatódom.
Látványok szánalmas morzsáin
mégsem létezhetem csupán egymagamban csupán párban. 

Alakváltóként mindig csupán
egy szemközti oldal görbületében, tükrök kristálymezején.
Legszívesebben életet, legendát,
mesét cserélnék, hogy ide-oda urgálhassak
még fogyatkozó időmben,
mint a Mindenség aprócska, szelídített napszámosa.
Görnyedten, hurnyorgón rég kiment
már belőlem perpatvar-szintű veszekedések
moraja csupán csak a csöndes papírlap
alázata maradhatott egyedül
mely minden esetben kitöltheti a totális hiányt. 

A teremtés meghitt szótlansága akár még fel is villanyoz.
Nem létező emlékeimet kérdezem s faggatom:
Vajon milyen emberré lehettem volna
ha totálisan elfeledek mindent s megváltozom?!
A ráeszmélés szilárd napvilága
- késő -, egyre fogyatkozik agymosott fejekben.
A beláthatatlan jövő küszöbén talán
már csakis azzal találkozhatunk akivel feltétlen szükséges.
Manapság fennhéjázón,
nem törődve újra és újra megsértik a csöndet,
titkos lelki béke szent magányát. 

- Arcok, konok Janusz-arcú istenítélete
fenyegetőn néz velem farkasszemet.
Képtelennek bizonyulok eldönteni
így harmincon túl kiben is bízhatok?!
Elmémben még most is borotvaéles pengék
hasítnak egymás után újabb s kreatívabb gondolatokat.
Ön-időm sosem lehet maradéktalan vagy elég.
A mozduló kapcsolatok rostjaiban
valami minduntalan véges s megszakad.
Még nem lehet, hogy lehetőségek
elmúltával megkövüljek, elfelejtődjek végtelenné.
Húsomba hasító ritmusos változás.
Fénysorompók előtt tán az öngyilkosság is elkerülhető?!