ÚJRAKEZDÉS

Fekete bőrdzsekit, hozzávaló fekete bőrnadrágot, szöges nyakörvet viselő, hollóhajú rockerlány szólt bele a kaputelefonba egy szép napsütéses délutánon.
Dr. Drányi Antal éppen legújabb brazil, portugál verseinek fordításával bíbelődött kedvére, hiszen mostanság csupán a maga kedvtelésének hódolva, autodidakta módon érdeklődött ismeretlen Anonymus külföldi író, költők munkái iránt. Most kissé mérges, bosszús szemüveges, összehúzott szemöldökkel vette tudomásul, hogy zavarni merészelik harmonikus burok magányában, otthoni menedékében.
,,Ki lehet az ilyen időben?" - kezdett gondolkodni. Imádott felesége már öt hosszú éve, hogy váratlanul meghalt, és egyéb hozzátartózója nem lévén napjait legnagyobb részt tökéletes egyedüliségben tengette. A nyugdíját igaz minden hónapban rendesen megkapta, mégis sokszor eltöprengett rajta, hogy egy-két magántanítványt azért igazán fogadhatna puszta jövedelemkiegészítés céljából.
Most azonban mégiscsak gondolkodóba esett, hogy vajon milyen rejtélyes személy keresheti? Levette szódásüveg-méretű SZTK-keretes szemüvegét, megtörölte törülközővel sápadt, beesett, aggastyánarcát, kissé tohonya nehézkességgel felállt kényelmes karosszékéből és lopakodva bejárti ajtaja melletti kaputelefonhoz lépkedett. Leemelte a készülék kagylóját, megnyomta a gombot és kérdőn beleszólt:
- Tessék parancsolni?
- Halló... Nelli vagyok... bemehetek? Szeretnék a tanár úrral beszélni... - szólt bele egy kissé hízelgő, ám azért mégiscsak kedves, közvetlen hang.
- Ó! Sajnálom, de attól tartok kedveském, hogy most nem alkalmas! Jöjjön vissza talán holnap kora délelőtt! - mindenképp egyedül szeretett volna lenni, ezért elhárított mindenfajta óhajt, sóhajt magától.
- Bocsánat tanár úr, de muszáj volna beszélnünk! Ha most nem alkalmas újra eljövök, aztán újra, ameddig be nem enged! - talpraesett, határozott lett a nőies hang, és ez imponálni kezdett az öregembernek.
- Rendben van! Meggyőzött! Fáradjon be! - berregő, kattogó hang, majd letette a kaputelefon kagylóját.
A fiatal rockerlány fürgén szökkenő szöcskelépésekkel közelítette meg az ósdi, múltszázadból itt ragadt liftet, majd mielőtt becsukódott volna rozsdás nyikorgással a fekete vaskapus ajtaja hirtelen kiszállt, és úgy döntött inkább a romantikus hangulatot árasztó csigalépcsőn fog felcaflatni a felső emeletig. Fekete dzsekije olyan volt, akár egy alvilági palást, melynek önálló akarata van, és suhogott utána, ahogy a gyenge szellő meglebbentette...
Hamar felért a felső szintre. Mikor felért egy hámló vakulatú ajtót látott, mely úgy festett mint amit már évtizedek óta alig nyitottak ki. Meglátta a gravírozott réztáblás feliratot: Dr. Drányi Antal.
Nem tudta, hogy vajon kopogtasson-e, vagy csupán csak csöngessen. Inkább úgy döntött csönget háromszor. Így is legalább tíz vaskos percet vett igénybe mire egy fonnyadt aggastyánarc kémlelt ki a kinyitott ajtón:
- Üdvözlöm kedves! Miben segíthetek?
- Jó napot kedves tanár úr! Igazán úgy örülök, hogy személyesen is találkozhatunk! Nevem Nelli és tudom, hogy rengeteg a dolga, de muszáj lenne egy pár percet beszélgetnünk! - szabadkozva, sűrű bocsánatkérésekkel tűzdelve igyekezett tálalni mondandóját, és bár az idős öregember félt a gyanús, és rossz külsejű emberektől ez a különleges, furcsa kinézetű felnőtt lány mély rokonszenvet ébresztett benne. Mintha már ismerné régebbről, vagy gyerekkorából. Nem tudta hova is tegye emlékeiben. Ugyanakkor félt is az olyasfajta emberektől, akik társadalommal szembeni elégedetlenségüket, lázadásukat meglehetősen provokatív, vagy fenegyerekes imázzsal igyekeznek tüntetően kifejezni.
- Nézze drága ifjú hölgyem! Én sajnos egy nagyon elfoglalt ember vagyok és... - szabadkozott.
- Kedves Tanár úr! Elnézést, hogy közbeszólok, de addig nem teszem ki innét a lábamat, ameddig nem beszéltünk! Kérem... - annyira esendően, segítségkérőn nézett rá, mint egy megriadt erdei állat, aki magára maradt a sűrű, setét erdőben.
- Akkor fáradjon be kedves! - tárta szét a régiesen ócska ajtót, és előreengedte a tétova, bizonytalan lépésekkel közlekedő fiatal lányt.
- Kér egy kávét, vagy üdítőt esetleg? - kérdezte már az előszobában.
- Nem köszönöm! - Nelli mindent aprólékosan megfigyelt, és a lelkében gondosan elraktározott. - Nagyon hangulatosan berendezett lakása van a tanár úrnak! Ön rendezte be, vagy a felesége?
- Ö... igen! A feleségem egy fantasztikus nő volt, aki nagyon értette a lakberendezéshez is! Sajnos pár éve elvesztetem őt! - szomorú lett a hangja.
- Oh! Bocsásson meg kérem! Őszinte részvétem! Nem úgy gondoltam...
- Semmi probléma ifjú hölgy! De ha megenged egy kérdést tőlem: mi lenne az a halaszthatatlan kérdés, mellyel személyesen felkeresett? - kérdő kíváncsisággal meredt rá.
Nelli egy aprócska, kissé kifakult sárgás színű fényképet mutatott neki, amin egy család látszott. Apuka, anyuka és egy még karon ülő kislány.
- Nagyon szép családja van! Gratulálok! De mi közöm van nekem ehhez? - még mindig értetlenkedve nézett a lányra, akinek ebben a pillanatban irtóztató erőfeszítésébe került, hogy uralkodni tudjon kitörni kész érzelmi hullámain.
- A jelek szerint a kedves tanár úr az egyik nagyapám! - válaszolta kicsit halkabban a kelleténél.
- Hogy micsoda...? Bocsánat? Hogyan? - az öreg aggatyán tanár mintha nagyot halló lett volna még jó párszor elismételte csupán a biztonság kedvéért a hallott bizalmas információt. - De hát én... nem is gondoltam...
- Tanár úr! Talán üljünk le a nappaliban! - javasolta most a lány és az öregembert kedveskedve bevezette a nappaliba, melyet nem volt nehéz feladat megtalálni, hiszen a téglalapalakú előszobából nyílt.
Mindketten leültek. Az öregember kedvenc karosszékében, míg Nelli egyelőre kissé távolabb a kanapé sarkára, hogy szemmel tarthassa újdonsült nagyapját.
- Hát ez mellbe vágott! - közölte mázsás sziklasóhajokkal fűszerezve a tanár. - Akkor ezek szerint a lányomnak vagy a lánya?
- A jelek szerint!
- No, és az apáddal mi lett? - fordult kíváncsin feléje.
- Rettegtem tőle! Igazán sosem szeretett bennünket. Mindig csak kihasználta anyámat! Végül úgy az ötödik szülinapom után lelépett.
- Ó, nagyon sajnálom!
- Én nem annyira!
- És édesanyád hogy van?
- Őt sajnos elvesztettem három éve! Egyszer csak váratlanul álmában ment el. - nem akart sírni, de most mégis nagy borsószemnyi üveggyöngy gördült le fekete szemfestékkel erőteljesen kihúzott szeméből.
- Őszintén sajnálom! Legalább tíz éve hogy nem beszéltünk egymással. - bűntudat, és tartósnak ígérkező lelkiismeret-furdalás váltakozott az öreg tanár hangjában.
- Én sem tudom elhinni, hogy egyszerre totálisan magam maradtam, de megtanultam önálló lenni! Nem függök senkitől! - kicsit büszkén még ki is húzta magát.
- Van lakásod és munkád?
- Barátaim lakásában szoktam meghúzni magamat! Ami a melókat illeti eddig főként gyorséttermeknél gályáztam nem túl sok zsebpénzért. - vette kicsit lazábbra a figurát.
- Értem! Nos, hát nálam van bőven hely, ha esetleg itt szeretnél maradni egy ideig.
- Nagyon köszönöm, de elboldogulok! Azért jöttem, hogy egy kicsit meséljen a tanár úr az életéről, hogy megismerhessem!
- Szeretnéd inkább, ha a szigorú formalitást feladva kollegálisan inkább átváltanánk a tegezésre? - mosolyodott el bizalmasan.
- Nem bánom! Szeretnélek nagyon megismerni, és jó volna néhány biztató szó. Csak ennyit kérek! - Nelli arcán minden érzelemnek meghatározott helye volt. Szinte érződött rajta, hogy a szívével lát, és gyűlöli a hazugságot.
Az öregedő tanár mindent az elején kezdett és igyekezett semmit sem kihagyni. Elmesélte miként ismerkedett össze álomszép feleségével, aki kislányt szült, majd beteg lett, miként költözött el Nelli anyja a szülői háztól amikor betöltötte a tizenhetet, és bármennyire is igyekeztek a későbbiekben felvenni vele a kapcsolatot ő mindvégig következetes határozottsággal elhárította a kapcsolattartás lehetőségét. Az öregember csaknem öt és fél órán keresztel mesélt és úgy tűnt nem fogy ki a bőséges, őszinte szavakból. Nelli most megint úgy érezhette magát, akár kislány korában. Cserfes, huncut, játékos kíváncsiság mellett hallgatta újdonsült, megtalált nagyapja történeteit, és kalandos életét.
Mikor kora nyárias este lett. Nelli feltette a nagy kérdést:
- Nagyon szeretnék még sokszor eljönni és meglátogatni téged!
- Persze kedveském! Akkor jössz, amikor épp kedved tartja!
Meghatottan, ragaszkodón ölelték meg egymást. Az öreg tanár élete szelídített alkonyán kapott egy ajándékot az élettől, mely padlóra küldte felesége halálával, míg Nelli úgy érezte nyert egy fantasztikus nagyszülőt.